Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. A polgári társadalom és a politikai állam elválásának folyamata

2. A polgári társadalom és a politikai állam elválásának folyamata

A kiindulópont: a nyugat-európai feudalizmus

A polgári társadalom és a politikai állam elválásának kiindulópontja a nyugat-európai feudális társadalom és állam volt. Ez egyrészt magán viselte mindazokat a sajátosságokat, amelyek a prekapitalista társadalmakat és a prekapitalista állam- és jogtípusokat jellemezték, sőt bizonyos jellemző vonások más prekapitalista formációkhoz képest még élesebben, még határozottabban jelentkeztek.

Döntő jelentősége volt a gazdaság és a politika, a magántulajdon és közhatalom, a gazdasági és politikai hatalom összefonódásának, ami a föld alapvető termelőeszköz-jellegéből és a többlettermék gazdaságon kívüli kényszerrel történő elsajátításából, illetőleg annak konkrét formájából, a jobbágyságból következett. Ez a tulajdon magánjellegének a kiteljesedése miatt éppen a feudalizmusban ment végbe a legkövetkezetesebben, ami a tulajdon és a politikai hatalom összefonódását eredményezte. A középkorban a politikai berendezkedés a magántulajdon berendezkedése volt. A feudalizmus a politikai hatalomnak nemcsak a fölparcellázását jelentette, hanem a privatizációját is. A politikai hatalmat a hierarchikus dekoncentráltság jellemezte. A feudalizmus egyszerre volt sajátos állami-politikai berendezkedés és gazdálkodási-termelési mód; a feudális viszonyok egyszerre jelentettek kormányzási és elsajátítási, kizsákmányolási módot, hatalmat és uralmat. Ennek további következménye volt a politikai-jogi berendezkedés állami jellegének az előzőekben tárgyalt elmosódottsága, illetve az uralkodó osztály és az államapparátus összeolvadása. Pontosabban: az uralkodó osztály tagjai szükségképpen vezető pozíciót foglaltak el az államapparátusban (amelynek állami jellege egyébként is és ezáltal is elmosódott volt), így a döntéshozók köre azonos volt azokkal, akiknek érdekében a döntéseket hozták.

Ezt a politikai-hatalmi berendezkedést fejezik ki a feudális jog jellemző vonásai is. A jog a hatalom közvetlen függvénye, mondhatni attribútuma volt, nem önállósodott a hatalommal szemben annak korlátjaként. Ennek következménye az önkényes jogszolgáltatás, a jogbizonytalanság, a jog kiszámíthatatlansága lett. A feudális jog egyik fontos sajátossága volt a valamennyi prekapitalista formációra jellemző nyílt jogegyenlőtlenség következetes végigvitele, méghozzá nemcsak az egyenlőtlenség, hanem a jogi jelleg tekintetében is. Vagyis az egyenlőtlenség és a bizonytalanság minden negatívuma ellenére az a jog egyenlőtlensége és kiszámíthatatlansága volt, és nem a puszta önkényé és erőszaké. Ez a további fejlődés szempontjából azért fontos, mert a rendiség és privilégiumok formájában lehetővé tette „a szabadság kis köreinek” kialakulását, a szabadságjogokra való igények megfogalmazódását és a polgárság politikai erővé szerveződését (vö. Bibó 1986a; Szűcs 1983, különösen 36–46.).

A feudális társadalom további jellemzője volt – ismét más prekapitalista társadalmi-gazdasági formációkhoz hasonlóan, sőt azoknál erőteljesebben – a közélet és a magánélet összefonódása, a szó tulajdonképpeni értelmében vett magánélet, magánszféra hiánya. A középkorban a tulajdon, a kereskedelem, a társadalom, az ember, minden magánszféra politikai jellegű volt. Ez egyrészt a gazdaság és a politikai hatalom már tárgyalt összefonódásából következett, de messze túlmutatott a hatalmi viszonyokon: a tulajdonhoz politikai jogok és kötelességek kapcsolódtak, és a politika engedte meg, hogy kinek lehet tulajdona. A közélet és magánélet korábbiaknál teljesebb és szembetűnőbb összefonódása a hűbériség és a rendiség következménye volt, ami a legnyilvánvalóbban a vallás és az öltözködés magánjellegének a tagadásában mutatkozott meg. A közéletnek és a magánéletnek ezt az összefonódását eszmeileg-ideológiailag az élet minden területére kiterjedő vallásos eszmerendszer, vallásos világkép, az intézmények szintjén pedig az állam és az egyház összefonódása biztosította.

A szekularizáció és a reformáció szerepe az elválás folyamatában

A politikai állam kialakulásának egyik előföltétele és egyben első lépése a politika elvilágiasodása, az egyházi-papi felsőbbség alóli fölszabadulása volt, amit szekularizációnak nevezünk. Ez a hosszan tartó történelmi folyamat az invesztitúraharccal kezdődött, amelynek eredményeként a császári tisztség tisztán világivá vált, s következtében a politikai berendezkedésnek mint világi kérdésnek a kibontakozása a továbbiakban a saját pályáján ment végbe (vö. Böckenförde 1991, 93–99.).

A további szekularizáció a reformációhoz és az azt követő vallásháborúkhoz kapcsolódott. A vallásháborúk tapasztalatai alapján vált egyre szélesebb körben elfogadottá az a meggyőződés, hogy a belső béke és az azt biztosító erős központi hatalom fontosabb, mint a vallási igazság biztosítása. Ez a politikai viszonyok tisztán világi szemléletét, a politikai racionalitás győzelmét hozta magával. IV. Henrik „Párizs megér egy misét” jelszóval történt áttérése már nem az „igaz hit” diadalát, hanem a politika győzelmét jelentette. Ennek a folyamatnak nem mondott ellent, sőt paradox módon még erősítette is, hogy az államegyház elve sok helyen és sokáig fönnmaradt, mivel a más vallásúak korlátozása vagy üldözése nem vallási, hanem olyan politikai okokból történt, mint a politikai lojalitás, a politikai megbízhatóság biztosítása vagy a népesség homogenitásának az erősítése és ily módon a belső konfliktusok mérséklése. Jól jelzi ezt Mária Teréziának II. Józsefhez írott levele: „Nem vagyok belenyugodva a ti vallásszabadság melletti kiállásotokba, azt tapasztalom, hogy azok az országok, melyek a vallásszabadság útjára léptek, például Anglia és Hollandia, mindmostanáig nem tudtak kimászni az állandó rendetlenségből.” (Idézi Bibó 1986a, 101; vö. még Böckenförde 1991, 104.; Wallerstein 1983, 269.) A vallásszabadság követelése, majd bizonyos fokú megvalósulása azonban még erőteljesebben és következetesebben fejezte ki a szekularizációt. A vallásszabadság gondolatának első követelései egybekapcsolódtak a kialakuló protestáns egyházaknak azzal az igényével, hogy biztosítsák részükre a szabad szervezkedést. Ez több protestáns államban a vallásszabadság jogi rögzítéséhez vezetett, ha nem is korlátlanul, minden felekezet számára. Így az erdélyi országgyűlés már 1558-ban rögzítette a négy ún. bevett (a katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius) vallás szabadságát, és a fejedelmekkel szemben támasztott föltételek élére minden alkalommal a négy vallás szabad gyakorlásának elismerése került Erdély minden lakója számára, tehát rendi kiváltságokra való tekintet nélkül. Ez azt jelentette, hogy a vallás – a kétségtelenül fönnálló, sőt eléggé szűkre szabott korlátok között – az állam szempontjából közömbössé vált, vagyis megjelent a jogilag védett magánszféra és helyenként az egyén számára biztosított vallásszabadság formájában megszületett az első modern politikai szabadságjog. Ennek jelentőségét még akkor sem szabad alábecsülni, ha tudjuk, hogy a szekularizáció, a teljes vallásszabadság és az állam és egyház elválasztása a legfejlettebb polgári államokban is csak a vallásháborúk befejezése után vált teljessé, sőt a katolikus országokban néhány vonatkozásban csak a XIX–XX. században.

A politikai állam kialakulásának további fontos eleme volt, hogy a kálvinista egyházak következetesen elválasztották egymástól az állam és az egyház szervezetét, ami a modern állam nélkülözhetetlen kritériumává vált és az is maradt.

Az előzőekben kifejtett közvetlen politikai vonatkozásokon túlmenően a reformáció, különösen a kálvinizmus mindenekelőtt azáltal játszott jelentős szerepet a polgári társadalom és a politikai állam elválásában és így a kapitalizmus előkészítésében, hogy vallási köntöstől függetlenül, végül is a feudális kiváltságokra épülő rendi hierarchia lebontását szolgálta az a vallási tanítás, mely szerint az eredendő bűn minden embert egyenlő módon terhel, az alól érdemei alapján senki sem mentesülhet, így kivétel nélkül mindenki csak Isten ingyen való kegyelméből üdvözülhet. Végül a reformáció fontos eszmei hatásai közé tartozott, hogy a protestáns etika követendőnek és erkölcsösnek tartotta a tőkés fölhalmozást elősegítő ún. puritán életmódot (lásd erről részletesen Weber 1982; Seligman 1997).

A feudális kötöttségek bomlása és a tőkés termelési mód kialakulása

A modern állam, politika és jog kialakulási folyamatának, a polgári társadalom és a politikai állam elválásának a gazdasági alapját a feudális kötöttségek bomlása és a tőkés termelési mód kialakulása képezte. Ennek kezdetei már a reformáció előtti időkre, Angliában a XIII. századra nyúlnak vissza (Macfarlane 1993), maga a folyamat azonban csak a reformációval párhuzamosan, sőt részben annak következtében teljesedett ki.

A hűbéri társadalom virágkorában már megkezdődött a kézműipar, majd annak nyomán a kereskedelem fejlődése, ami elkerülhetetlenül a naturális gazdálkodás fölbomlásához, az áru- és pénzviszonyok kibontakozásához, mind erősebb szerepéhez vezetett. Ennek következtében a pénz formájú feudális járadék vált jelentőssé, és mindenekelőtt a fejlődés élvonalában haladó Nyugat-Európában és Észak-Olaszországban háttérbe szorította, majd teljesen fölváltotta a munka- és terményjáradékot. A pénzjáradék átmenetileg a paraszti terhek növelésére irányult, hosszú távon azonban a hagyományos jobbágyság megszűnéséhez vezetett. Így ezeken a területeken a parasztság személyi függése is mindinkább pénzügyi jellegűvé vált, ami a paraszti osztályharcok eredményeként kivívott szabad költözés jogával összekapcsolódva a hagyományos, a feudalizmusra jellemző jobbágyság megszűnését eredményezte. Ez azzal a lényeges következménnyel járt, hogy a gazdálkodási folyamat – eltérően a prekapitalista termelési módoktól – már nem közvetlenül gazdaságon kívüli kényszeren nyugodott, így az már nem igényelte a tulajdonos számára a gazdaságon kívüli kényszer állandó, rendszeres és közvetlen alkalmazását. A gazdasági és a politikai hatalom közvetlen összefonódása már nem volt többé társadalmi szükséglet, de még fönnmaradt.

A jobbágyságnak, a személyes függőségek rendszerének a fölbomlása azonban csak az egyik előföltétele volt a tőkés termelési mód kibontakozásának, és így csak az egyik mozzanata a polgári társadalom, illetve a modern állam és jog kialakulásának. Ez ugyanis nem jelentette, hogy a mezőgazdasági termelési viszonyok feudális jellege megszűnt volna. A gazdaságon kívüli kényszer és a személyes függőség még nem szűnt meg szükségszerűen és teljes mértékben azáltal, hogy a mezőgazdasági terméktöbbletet többé már nem munka- vagy termékszolgáltatás formájában vonták el, hanem az pénzjáradékká vált. Csak a rendszeres és folyamatos kényszerítés szűnt meg, de maga a gazdaságon kívüli kényszer egész rendszere csak akkor szűnhetett meg, amikor a munka elkülönült társadalmi létfeltételeitől, vagyis a gazdasági kényszer „működésbe lép(ett)” (Anderson 1989, 19.). Másrészt a feudális tulajdonhoz kapcsolódó politikai hatalom fölszámolásának az is előföltétele volt, hogy a szerveződő államapparátus magára tudja vállalni azokat a közhatalmi funkciókat, amelyeket korábban a feudális földbirtokosok láttak el.

A folyamat gazdasági alapjának másik lényeges oldala az úgynevezett eredeti tőkefölhalmozás volt. Ennek során egyfelől jelentős tőkék halmozódtak föl, ami a tőkésosztály, a burzsoázia kialakulásával járt együtt, másfelől pedig végbement a parasztság jelentős részének a földtől való megfosztása, ami az angol bekerítésekben nyilvánult meg a leginkább szembetűnően. Kialakult tehát a kettős értelemben – személyükben is és a termelőeszközöktől is – szabad (megfosztott) bérmunkások osztálya. Ez együtt járt a hagyományos, gazdálkodási és szociális funkciókat betöltő, de részben politikai jellegű, politikai funkciókkal is rendelkező közösségeknek (faluközösség, céhek stb.) a fölbomlásával, amit a hűbéri kíséretek föloszlatása egészített ki. A hagyományos közösségeket az elszigetelt egyéneknek mint magántulajdonosoknak, mint árutulajdonosoknak az egész népességet felölelő, vagyis a munkaerőáru tulajdonosait is magában foglaló közössége váltotta föl, ami egyben az emberi tevékenységek széles körét átfogó magánszféra kialakulását eredményezte.

Az abszolút monarchia szerepe

Az abszolút monarchiák kialakulása egyrészt azoknak a centralizációs tendenciáknak a következménye volt, amelyek a rendiséggel kezdődtek és az áru- és pénzviszonyok fejlődéséhez, valamint az azt hordozó, képviselő polgárságnak az erősödéséhez kapcsolódtak, másrészt pedig nagy szerepet játszottak abban a XV–XVI. századi parasztfölkelések és parasztháborúk, mivel „a meggyöngült nemesség a királyoktól várta azt, hogy megvédjék őket a még nagyobb fölfordulás veszélyeitől. A királyok pedig kihasználták az adott helyzetet, és saját hatalmukat és vagyonukat növelték a nemesség rovására. Ez volt annak ára, hogy gondoskodtak a nemesség biztonságáról.” (Wallerstein 1983, 253.) Lényeges eleme volt a folyamatnak, hogy a pénzjáradék általánossá válásával a parasztság politikai és gazdasági elnyomásának alapsejtje – a hagyományosan gazdálkodó feudális nagybirtok – veszélyesen meggyengült, és ezáltal az egész feudális rendszer válságba került. A válság megoldása – mint a történelem folyamán annyiszor – politikai eszközöket igényelt. Ennek következtében a politikai-jogi kényszer fölfelé, a központosított, militarizált csúcs, az abszolutisztikus állam felé helyeződött át (Anderson 1989, 21.). Ez a feudalizmuson belüli változás vezetett az abszolutizmushoz.

A kialakulás körülményei következtében Nyugat-Európában az abszolút monarchiák osztályjellege árnyaltabb, a vulgáris leegyszerűsítésektől mentes értelmezést igényel. Egyfelől kétségtelen, hogy az abszolút monarchia a feudális államtípushoz tartozik, annak képezi utolsó fejlődési szakaszát, mivel társadalmi rendeltetése és fő célja, továbbá ennek megfelelően alapvető funkciója a feudális társadalmi rend – átrendezett formában való – megőrzése, a feudális földbirtokos osztály érdekeinek, privilegizált pozíciójának a védelme volt. Az abszolutizmus lényegében a feudális uralom átcsoportosított és újra bevezetett gépezete volt (Anderson 1989, 20.).

Másrészt viszont az abszolút monarchia fő céljának megvalósítása során nagymértékben támaszkodott a polgárságra, s mivel szüksége is volt rájuk, bizonyos vonatkozásokban tudatosan támogatta a polgárságot és ezzel a tőkés termelési viszonyok kibontakozását, más esetekben azonban azt megakadályozni vagy fékezni igyekezett. Az abszolút monarchia tehát az arisztokrácia számára privilégiumainak utolsó védőbástyáját jelentette. „Ezt az új államgépezetet azonban lényege szerint olyan kényszerítő erővel ruházták föl, amely arra is képes volt, hogy magán a nemességen belül is megtörjön vagy megrendszabályozzon egyes személyeket vagy csoportokat.” (Anderson 1989, 22.) A vagyonos polgárság, a burzsoázia számára ez az államgépezet néha rendkívül hasznos volt, olykor pedig a legfőbb akadályt képezte. Az abszolút monarchia politikájának a hatása annyiban is ellentmondásos volt, hogy az alkalmazott eszközök és módszerek – mindenekelőtt az állami egység megteremtése, országos érvényű szabályozás és végrehajtás – következtében a tőkés fejlődést fékezni kívánó intézkedések visszájukra fordultak, szándékuk ellenére is a polgárságot erősítették. Ezért a nyugat-európai abszolút monarchiák objektíve a tőkés piacgazdaság és társadalom és ezzel együtt a modern állam kialakulását segítették elő.

A nyugat-európai abszolút monarchia osztályjellege kapcsán harmadszor röviden utalunk arra a sajátosságára (ami egyébként szintén az előzőekben vizsgált ellentmondásos társadalmi bázisának a kifejeződése), hogy az ellentétes érdekű társadalmi osztályok, a feudális nemesség és a polgárság (korábban gyakran pontatlanul egyensúlyként jellemzett) együttes hatása következtében megnőtt az állam viszonylagos önállósága, amely ezáltal közvetítő szerepre tett szert az ellentétes érdekű osztályok között.

A továbbiakban a nyugat-európai abszolút monarchiáknak azokat a jellemző sajátosságait tekintjük át, amelyek a tőkés társadalmi-gazdasági formáció, így a modern állam, politika és jog kialakulása szempontjából jelentősek.

1. Jelentősen megváltozott az uralkodó, a fejedelem hatalmának jellege. Az uralkodó osztály más képviselőihez képest már nem csupán primus inter pares (első az egyenlők között) volt, hanem azoktól minőségileg különböző abszolút uralkodó. Az uralkodó előjogait már nem a kétoldalú elemeket is tartalmazó hűbéri viszonyok alapján igazolták, hanem annak új fennhatóságát a király isteni jogairól vallott ideológia legitimálta. Az abszolút uralkodó hatalma nem volt ugyan korlátlan (hiszen a hatalmat az erőviszonyok, a rendelkezésre álló eszközök mindig korlátozzák), törvényes megszorítások azonban nem szabtak határokat, az minden ellenőrzés fölött állt. A monarchia abszolút volt abban az értelemben, hogy szemben állt a korábbi szétszórt feudális hatalommal. A politikai hatalom zömében az uralkodó hatalmában koncentrálódott, aki ezáltal mint szuverén minőségileg elkülönült az uralkodó osztálytól. Az uralkodó hatalma már nemcsak a feudális földtulajdonhoz kapcsolódott vagy a földtulajdonosok közös megbízásából eredő, hanem immár saját jogon gyakorolt hatalom volt, amely maradéktalanul kiterjedt az egész országra, az egész társadalomra. Az uralkodó szuverenitása kiteljesedett, az állami szuverenitás megnyilvánulásává vált. Az uralkodó szuverenitásában az állam szuverenitása nyilvánult meg, és fordítva: az állam szuverenitása az uralkodó szuverenitásaként fejeződött ki.

2. Kialakult a szakképzett és fizetett hivatalnoki apparátus, ami az uralkodó meg-növekedett hatalmának egyik jelentős tényezője volt: „ha a király hatalma nőtt, ez annak a következménye volt, hogy egy új, állandó és független hivatalnokokból álló gépezetre volt szüksége” (Wallerstein 1983, 255.).

Az abszolút monarchia hivatalnoki apparátusának, bürokráciájának egyik jellemző vonása volt, hogy mint fizetett (és zömmel a fizetésből élő) apparátus az uralkodótól függött. Korábban is „voltak, akik ellátták a birodalom adminisztratív és katonai teendőit, de ezek ezt megelőzően általában nem függtek a királytól, és így semmi biztosíték nem volt arra, hogy a király parancsait saját, rendi társaik vagy családjuk érdekei ellenére hajtják végre. A király más, általában »szerényebb származású« egyénekhez fordult, akiket fizetett, teljes időben működtetett hivatalnokokká tett. Mindezt elsősorban a »hivatal megvásárolhatósága« fontos intézménye tette lehetővé.” (Wallerstein 1983, 256.) Ily módon a hivatalnokokat a király nevezte ki és bocsátotta el.

Az igazgatási apparátus függésének biztosításában jelentős szerepet játszott, hogy elkülönült az igazgatás eszközeitől. „A fejedelem kezdi kisajátítani az igazgatási hatalomnak mellette álló önálló »privát« hordozóit: az igazgatási és hadviselési eszközöknek és a legkülönfélébb politikailag hasznosítható javaknak a személyes birtokosait. Az egész folyamat tökéletesen párhuzamos azzal, ahogyan a tőkés üzem fejlődött ki az önálló termelők fokozatos kisajátítása révén. A végén azt látjuk, hogy a modern államban csakugyan egyetlen csúcsban fut össze az összes politikai eszközök fölötti rendelkezés, egyetlen hivatalnok sem személyes tulajdonosa többé az általa kiadott pénznek, vagy a rendelkezése alatt álló épületnek, készleteknek, szerszámoknak, hadigépeknek.” (Weber 1970, 384.)

Az abszolút monarchia hivatalnoki apparátusának további jellemző vonása volt a szakképzettség, mindenekelőtt a jogászi szakképzettség. A modern, más szóval „a racionális állam irányába történő fejlesztésnek a hordozói mindenütt iskolázott jogászok voltak” (Weber 1970, 391.).

Az állami bürokrácia fejlődése döntő jelentőségű volt, hiszen alapvetően megváltoztatta a politikai játékszabályokat, mégpedig oly módon, hogy ezentúl aligha hozhattak olyan gazdasági-politikai döntést, amely előzőleg ne járta volna meg az államgépezet lépcsőfokait. Ez azt jelentette, hogy minden néprétegnek nagyrészt arra kellett fordítania az energiáit, hogy befolyásolni tudja a politikai hatalomgyakorlásnak ezt a szféráját, ezt a módját (Wallerstein 1983, 255.).

3. Az uralkodó hatalmát zsoldoshadseregek biztosították. Ez a folyamat a fizetett hivatalnokapparátus kialakulásával párhuzamosan és ahhoz hasonlóan ment végbe, és a feudális arisztokrácia katonai hatalmának a korlátozását, majd fölszámolását eredményezte. (A zsoldoshadsereg kialakulása egyébként már a lőfegyverek és ezzel a gyalogság katonai szerepének az előtérbe kerülésével, illetve a nemesi lovasság háttérbe szorulásával megkezdődött.) A zsoldosok gyakori külföldi származása megkönnyítette belpolitikai célú fölhasználásukat.

4. A fegyveres szervek között elkülönült a rendőrség, és annak segítségével az abszolút monarchia a társadalmi élet szinte minden szféráját ellenőrzése alá próbálta vonni. Ebben is megnyilvánult az abszolút monarchia ellentmondásos szerepe, hiszen ezek az ellenőrzési-beavatkozási törekvések a polgári társadalom és a politikai állam elválásával ellentétes irányba hatottak.

5. Létrejött a modern diplomáciai apparátus, „a kölcsönös állandó külföldi követségek új intézményének létrehozásával, a külügyeket intéző permanens kancelláriákkal és a területenkívüliség új fogalma által védett titkos diplomáciai levelezésekkel és jelentésekkel” (Anderson 1989, 40.). Ez az új apparátus már nem az uralkodó személyét képviselte, hanem az államot; működésének alapelvét az államrezon (államérdek, állami célszerűség, megfontolás) ebben a korban kialakuló fogalma szolgáltatta.

6. A fizetett hivatalnokapparátus, hadsereg és rendőrség kialakulásával, a feudális uralkodó osztály közigazgatási feladatainak és katonai hatalmának az elenyészésével és a feudális személyi függés rendszerének a fokozatos fölszámolódásával az uralkodó – vagyis az állam – zömében megszerezte a fizikai kényszer törvényes, legitim alkalmazásának a monopóliumát, fölszámolta a helyi hatalmak erőszak-alkalmazási jogát. Egyrészt tehát a földmagántulajdonnal már nem járt együtt közvetlenül és automatikusan a kényszerítés lehetőségét is magában foglaló politikai hatalom, illetőleg az erőteljesen korlátozott volt; másrészt pedig a politikai hatalomgyakorlásnak már nem volt előfeltétele a feudális földmagántulajdon.

7. A fizetett hivatalnoki kar, hadsereg és rendőrség kialakulásával az államapparátus elkülönült az uralkodó osztálytól.

8. Az abszolút uralkodó hatalmának gazdasági bázisa már nem a saját birtok gazdasági ereje volt, hanem az adott ország, a kialakuló nemzeti társadalom gazdasági ereje és adózóképessége. A gazdasági potenciál növelése érdekében megjelent a gazdaság tudatos állami befolyásolása és a merkantilizmus formájában az első átfogó állami gazdaságpolitika. Ennek sikeres megvalósítása tekintetében az abszolút monarchiák lehetőségei eltérőek voltak aszerint, hogy az egyes országok milyen helyet foglaltak el a kialakuló világgazdasági rendszerben. Így a kapitalizmus és a modern állam kialakulására az itt vázolt módon és mértékben csak a nyugat-európai abszolút monarchiák hatottak.

9. A nyugat-európai abszolút monarchiákhoz kapcsolódik a modern nemzetállamok kialakulása. Ez egyrészt azzal függött össze, hogy a polgári nemzet és a polgári nemzetállam törvényszerű következménye volt a tőkés magántulajdon és piacgazdaság kibontakozásának. „A burzsoázia mindinkább megszüntette a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát. A népességet összesűrítve, a termelési eszközöket centralizálta, és a tulajdont kevés kézben koncentrálta. Ennek szükségszerű következménye a politikai centralizáció volt. Független, szinte csak szövetséges viszonyban lévő tartományokat, amelyeknek különböző érdekeik, törvényeik, kormányaik és vámjaik voltak, egy nemzetté tömörítettek, melynek egy a kormánya, egy a törvénye, egy a nemzeti osztályérdeke, egy a vámhatára.” (Marx–Engels 1963, I:21.) „A nemzeti államnak a tőkével kötött, szükség diktálta szövetségéből született meg a nemzeti polgárság, a szó modern értelmében vett burzsoázia” – foglalja össze a folyamatot Max Weber; majd hozzáteszi: „Ennélfogva a zárt nemzeti állam biztosítja a kapitalizmusnak a fönnmaradás esélyeit; vagyis amíg ez az állam át nem adja a helyét valamilyen világbirodalomnak, a kapitalizmus is fönn fog maradni.” (Weber 1970, 368.)

A nemzetállamok kialakulásának másik mozgatórugója az abszolút monarchiának a hatalom megerősítésére irányuló törekvése volt, mivel a hatalomcentralizáció fokának egyik mutatója az a fontos mechanizmus volt, hogy milyen mértékig sikerült a népességet ilyen vagy olyan eszközökkel kulturális szempontból homogén csoporttá kovácsolni.

10. Az abszolút monarchia jellemző vonása volt végül a jog egységesítésére való törekvés, ami a jogszolgáltatás centralizációjában és a kontinensen a római jog recepciójában, valamint a jog kodifikációjában nyilvánult meg.

A polgári forradalmak

A polgári társadalom és a politikai állam elválásának és a modern állam, politika és jog kialakulásának a folyamata Nyugat-Európában a polgári forradalmakban teljesedett ki és fejeződött be. A polgári forradalmak szerepét, jelentőségét két összefüggésben foglalhatjuk össze.

Először is a polgári forradalmak során került sor a még megmaradt hűbéri kötelékek teljes és maradéktalan megszüntetésére, valamint a különböző kötöttségekkel terhelt és jogosultságokkal járó feudális földtulajdonnak kötöttségek nélküli, vagyis bármikor eladható és korlátozás nélkül hasznosítható árutulajdon jellegű polgári magántulajdonná való átalakítására, valamint a kereskedelem és ipar céhes korlátainak a fölszámolására. Ezzel teljessé vált a gazdaság és a politika, polgári társadalom és politikai állam elválása.

Másrészt a polgári forradalmakkal elhárult az akadálya annak, hogy az abszolút monarchiával kialakult és elkülönült centralizált politikai állam, legalábbis részben, a polgárság, mindenekelőtt a vagyonos polgárság, a burzsoázia befolyása alá kerüljön. Ennek a folyamatnak a konkrét formái és módszerei országonként természetesen eltérőek (az arisztokrácia kiszorítása vagy kompromisszum az arisztokráciával, a meglévő államapparátus átvétele vagy szétzúzása és újbóli létrehozása, katonai diktatúra vagy parlamentáris ellenőrzés stb.) voltak, azok azonban mindenütt az államapparátus, a végrehajtó hatalom további erősítésével jártak együtt.

A polgári társadalom és a politikai állam elválása folyamatának vizsgálatát befejezve meg kell jegyeznünk, hogy az Közép- és Kelet-Európában nem az itt vázolt módon, hanem fölülről végrehajtott reformok útján, lassan és következetlenül ment végbe, ami nem maradt hatás nélkül sem a térség tőkés államainak a sajátosságaira, sem pedig a későbbi államszocialista fejlődésre.