Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

4. A modern állam, politika és jog kialakulásának kapcsolata a tőkés fejlődéssel

4. A modern állam, politika és jog kialakulásának kapcsolata a tőkés fejlődéssel

A polgári társadalom és a politikai állam elválása kapcsán többször utaltunk ennek a folyamatnak a tőkés fejlődéssel való összefüggéseire. Most elsősorban a folyamat eredményeire és következményeire tekintettel összegezzük a modern állam, politika és jog kialakulásának a tőkés fejlődéssel való kapcsolatát, megkülönböztetve e kapcsolat két, szorosan összetartozó oldalát: egyfelől a tőkés újratermeléshez, a tőkés termelési módhoz, a magántulajdonon alapuló piacgazdasághoz való viszonyt, másfelől pedig a burzsoáziához mint osztályhoz való viszonyt.

a) A modern államnak, politikának és jognak a tőkés újratermeléshez, a tőkés piacgazdasághoz való viszonyát mindenekelőtt az jellemzi, hogy a politikai hatalom a termelési mód totalitásának belső mozzanatából azon kívüli, elkülönült szférává változott, ami alapjaiban arra vezethető vissza, hogy a tőkés termelési móddal más típusú állam, más típusú politikai-jogi berendezkedés vált társadalmi szükségletté, más szóval megváltozott az állam, a politikai hatalom és a jog társadalmi rendeltetése.

A tőkés újratermelés ugyanis azt igényli, a tőkés termelési mód pedig azt föltételezi, hogy a közvetlen termelők tipikusan és többségükben kettős értelemben szabad bérmunkások legyenek, érvényesülhessen a munkaerő árujellege, vagyis hogy a termelésen belül az áruviszonyok uralkodjanak, azok közvetítsenek a közvetlen termelő és a termelőeszközök között, azaz a termelésen belül ne (vagy csak kivételképpen) legyen legitim politikai hatalmi mozzanat, érvényesüljön a legitim gazdaságon kívüli kényszer.

A tőkés újratermelés ugyanakkor alapvető általános külső föltételeinek minden eszközzel – végső fokon a politikai hatalom kényszerítő eszközeivel – való biztosítását is igényli, amelyek közül mindenekelőtt a magántulajdon védelmét és korlátlanságának szavatolását, valamint az áru- és pénzforgalom zavartalanságának a biztosítását emelhetjük ki.

A tőkés újratermelés tehát igényli, föltételezi a politikai hatalmat, annak intézményeit, de nem a termelésen belül és az egyes termelési egységekhez kapcsolódóan, hanem attól elkülönülten és általános formában. A politikai hatalomnak a modern államban kifejeződő általánossága egyfelől a hatalom koncentrációját, másfelől a jogegyenlőséget igényelte. A koncentráció azért vált szükségessé, mert a többletterméket elsajátító uralkodó osztály elvesztette közvetlen politikai hatalmát, amit az egyensúly, a stabilitás megőrzése végett „pótolni” kellett. Nem lehetett viszont akárhogyan és akárhol pótolni, hanem csak az egyetlen szuverén hatalommal, mert csak azt tekintették legitimnek, csak azt fogadták el, és csak ez a központi hatalom lehetett eléggé általános abban az értelemben, hogy nem partikuláris. A partikuláris hatalom ugyanis a feudalizálódás veszélyével járt volna, és különböző döntéseket hozott volna, ami a jogbiztonság követelményével ellentétes.

Ezek az átalakulások tehát új és erősebb, koncentráltabb közhatalmi forma létrejöttét igényelték. A politikai hatalmi viszonyok feudalizmusra jellemző dekoncentráltságát ily módon a politikai hatalom koncentrálódása váltotta föl előbb az abszolút monarchia, majd a nemzet mint a politikailag megszervezett nép formájában. (A hierarchia egyik szintje olyannyira dominánssá vált, hogy magába szippantotta a hierarchiát. Az, hogy melyik szint lett, lehetett a domináns, a történelmi körülményektől függött, amit jól mutat Nyugat-Európa, Németország és Kelet-Közép-Európa különbsége.) A hatalmi viszonyoknak ezt a koncentrálódását meg kell különböztetni az apparátus centralizáltságától. A hatalomkoncentráció az állam és más hatalmi tényezők viszonyában értelmezhető, a centralizáció pedig az államszervezeten belül. Noha ez utóbbi általában az előbbi következménye volt, a hatalom koncentráltsága nem zárja ki az apparátus decentralizáltságát (például Anglia). Meg kell tehát különböztetni a politikai központosítás két mozzanatát, a koncentrációt és a centralizációt. Ezek közül a hatalomnak a szuverenitásban is kifejeződő koncentrálódása a domináns, az fakad közvetlenül a tőkés piacgazdaság szükségleteiből.

A kialakuló koncentrált általános politikai hatalomnak a legitimáció (leegyszerűsítve: törvényesként való elfogadtatás) más formájára volt szüksége, aminek szükségképpen magában kellett foglalnia az állampolgári jogegyenlőség minimumát, az pedig többnyire együtt járt a modern állam általános jellegének a népszuverenitás ideológiája formájában való megfogalmazódásával és tendenciájában, történeti fejlődésében a politikai szabadságjogok, a polgári demokrácia és a pluralista politikai rendszer kibontakozásával. A tőkés termelés tehát szabadságot igényel a burzsoá, a magánpolgár számára és szabadságot kínál a citoyen, az állampolgár számára. Úgy tűnik, hogy a tőkés újratermelés, a tőkés piacgazdaság a szabadság birodalma. Ez a prekapitalista társadalmakhoz és a modern diktatúrákhoz viszonyítva mindenképpen igaz, azonban az itt érvényesülő szabadság nem lehet sem korlátlan, sem föltétlen. A piacgazdaság és a politikai szabadságjogok kapcsolata összetett, amit az is mutat, hogy a polgári demokrácia fejlődése is hosszú és visszaesésekkel tarkított folyamat volt. Ugyanakkor a XX. század végének kelet- és közép-európai és délkelet-ázsiai változásai is igazolják azt a megállapítást, hogy a piacgazdaság végső fokon politikai demokráciát igényel; vagyis nem cáfolják, hanem igazolják azt a marxi gondolatot, hogy az anyagi termelés meghatározó módja (az ún. alap) neki megfelelő politikai berendezkedést (felépítményt) igényel, és vagy sikerül azt kialakítani, vagy az adott társadalom előbb-utóbb menthetetlenül hanyatlásnak indul. Nem azt jelenti tehát a meghatározó szerep, hogy másként nem történhet, hanem hogy az alternatív lehetőség a hanyatlás, a bukás.

A politikai hatalom általánossága nyilvánult meg a racionális, kiszámítható modern jogban és igazgatásban is, noha ez utóbbiak kalkulálhatóságuk miatt közvetlenül is föltételét képezték a tőkés piacgazdaság zavartalan fejlődésének. A tőkés újratermelés és a modern politikai állam kapcsolatát illetően a döntő mozzanat tehát a külső föltételek biztosításában ragadható meg, azonban ennek a tényleges összefüggésnek eltúlzott megfogalmazása fejeződik ki az ún. éjjeliőrállam koncepciójában, amely szerint (legalábbis a klasszikus kapitalizmusban) az állam szerepe az említett külső föltételek biztosítására korlátozódik.

Az elkülönült modern politikai állam ugyanis maga is a tőkés újratermelés egyik alapvető általános külső föltételét képezte, amit szintén biztosítani kellett, méghozzá nemcsak a fegyveres erőszak eszközeivel, ami szükségessé tette az állami tevékenység kiszélesedését, újabb fő irányainak, funkcióinak a kibontakozását, például a szociális gondoskodás és az ideológia területén. Az elkülönült politikai állam társadalmi szükségletté válása következtében reálisan ható és önállósodó érdekként jelenik meg az államérdek, ami egyre hangsúlyosabban tudatosodik az államrezon gondolatában és tovább erősíti a politikai szféra elkülönülését és sajátos racionalitásának kibontakozását.

Az éjjeliőrállam leegyszerűsítő fölfogásával szemben azt is figyelembe kell venni, hogy a tőkés termelési mód kialakulásában, az ún. eredeti fölhalmozás folyamatában a kialakuló modern politikai állam aktív szerepet játszott, a tőkés újratermelés igényeinek megfelelően lehetővé tette és biztosította a közvetlen termelők termelőeszközöktől való megfosztását és bérmunkára való kényszerítését. Azonban ez utóbbi is csak általános és negatív, tiltó formában mehetett végbe tömegesen, mivel a pozitív kötelezésnek, a munkakényszernek már konkrétnak kellene lennie, ami ellentmondana a munkaerő árujellegének. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy esetenként ne jöhettek volna létre a munkakényszer különböző formái, például dologház, rabszolgaság – általánossá azonban nem válhattak.)

Az éjjeliőrállam koncepciója végül figyelmen kívül hagyja a magántőkés formában nem kifizetődő szolgáltatások (oktatás, posta, vasút) állami megszervezését, ami később bontakozik ugyan majd ki, de csírái már korán megjelennek. Végül arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a tőkés fejlődés későbbi szakaszain a gazdaságba való erőteljes állami beavatkozás is megfigyelhető.

b) A modern államnak, politikának és jognak a burzsoáziához való viszonyát mindenekelőtt az jellemzi, hogy a burzsoáziának arra van szüksége és ezért arra törekszik, hogy az elkülönült politikai államot az általánossá válás tendenciája, az állampolgári jogegyenlőség és a népszuverenitás ideológiája ellenére, annak föltételei közepette tartósan a maga ellenőrzése alá vonja, vagy legalábbis azt jelentős mértékben befolyásolni tudja. Ez valósul meg a polgári forradalmakkal vagy az ezt helyettesítő reformok során, illetőleg az azt követő fejlődés során: kialakul a modern polgári politikai és jogi rendszer, amelyik az osztály fölötti népállam látszatának a megőrzésével biztosítja az államnak a burzsoázia által történő befolyásolását, létrehozza ennek intézményes formáit. Ebben a folyamatban a polgári társadalom és az elkülönült politikai állam között sajátos közvetítések, közvetítésrendszerek jönnek létre, amelyek közül a bürokratikus igazgatási szervezetrendszert, az állami képviseleti szervek rendszerét, a politikai pártokat, az érdekképviseleteket, valamint a sajtót és a nyilvánosságot emelhetjük ki. „E közvetítő mechanizmusnak egy további funkciója az, hogy a társadalom segítségükkel döntéseik igazolására és társadalmi elfogadtatására kényszerítheti az állami szerveket. A vizsgált korban ugyanis már általánosan elfogadott, hogy az állami és politikai rendszereknek legitimnek, az azokban születő döntéseknek pedig jogszerűeknek (legálisaknak) kell lenniük.” (Takács 1995, 207.) Ez egyben azt jelentette, hogy az állam befolyásolása meghatározott formákhoz és föltételekhez kapcsolódott, ami idővel más társadalmi csoportok számára is lehetővé tette az állam befolyásolását.

Már itt kitapintható a modern politikai-jogi rendszer fejlődésének két fontos, napjainkig ható tendenciája: egyfelől a modern államapparátus és a jog kiépítése és tökéletesítése, majd további differenciálódása; másfelől pedig az állami és nem állami politikai szféra differenciálódása, vagyis hogy az állami szervek mellett azok befolyásolására és ellenőrzésére nem állami politikai szervezetek (mindenekelőtt a politikai pártok és érdekképviseletek) jönnek létre, ezek szerepe egyre növekszik, majd funkcionálisan összekapcsolódnak az állam szerveivel és egymással is, és így rendszerré szerveződnek, rendszert alkotnak. Létrejön tehát a politikum elkülönülésével és a politikai jelenségek összekapcsolódásával a társadalom politikai rendszere. (A korábbi történeti szakaszok esetében, valamint a modern kort is átfogó általános fogalomként politikai berendezkedésről beszélünk.)

Itt csak utalunk arra, hogy abban a folyamatban, amelynek során az elkülönült modern politikai államot a burzsoázia a maga befolyása alá vonta, jelentős szerepet töltöttek be a polgári forradalmak korának politikai-jogi ideológiái, mindenekelőtt a klasszikus polgári természetjogtan, a társadalmi szerződés tana és a népszuverenitás doktrínája. „Mivel a szekularizáció következtében a vallás elvesztette politikai világnézet-formáló szerepét, a politikai gondolkodást alternatív eszmék, ideológiák kezdték uralni. Az eszmeáramlatok – az ún. »izmusok« (melyek közül a legtipikusabb a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus, a nacionalizmus, illetve ezek különböző kombinációi) – részben a politikai cselekvést orientálták, részben pedig az egyes állami-politikai rendszerek legitimálásának eszközei voltak.” (Takács 1995, 206.)

A politikai rendszer intézményi elemei mellett ezeknek az ideológiáknak is jelentős szerepük volt a későbbi politikai fejlődésben, így mindenekelőtt abban, hogy a tőkés fejlődés élén járó országokban – minden lassúság és ellentmondásosság, az esetenkénti viszszaesések ellenére – érvényesülni tudott a politikai rendszernek a demokratikus fejlődés irányába mutató belső logikája, mind szélesebb társadalmi csoportok számára biztosítva az állam befolyásolásának lehetőségét.

A modern állam osztály jellege relativizálódott és humanizálódott, noha kezdetben igen erőteljes volt. A polgári társadalom és a modern állam kettőse tendenciájában demokratikus. Ha a vagyonos polgárság, a burzsoázia ellenőrizni, befolyásolni akarja az államot, azt a politikai rendszer közvetítései miatt csak többé-kevésbé demokratikus úton teheti, aminek viszont megvan a maga logikája. A jobboldali diktatúrák rövid távon – forradalom megakadályozásával – szolgálhatják a vagyonos polgárság érdekeit, de hosszabb távon nem. A polgári demokrácia „a kapitalizmus legjobb politikai burka”, mivel legkevésbé ez korlátozza, torzítja el a szabad versenyt, és ez teszi leginkább lehetővé a vagyonos polgárság számára, hogy társadalmi előnyeit (vagyon, műveltség, szabad idő stb.) politikai befolyássá alakítsa át.