Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. Az állam mint történeti kategória

2. Az állam mint történeti kategória

Az állam egyik alapvető jellemző vonása történetisége, történeti kategóriajellege, ami tömören abban foglalható össze, hogy az állam a történeti fejlődés meghatározott fokán jött létre, és kialakulását követően jelentős fejlődésen ment és megy keresztül. Ez utóbbi számos gondolkodót arra késztetett, hogy az állam jövőjének kérdésével is foglalkozzon.

a) Az állam keletkezésével a korábbiakban részletesen foglalkoztunk.

b) Az állam fejlődését elsődlegesen az államtípus kategóriája segítségével ragadjuk meg (mint ahogy a jog fejlődését a jogtípus kategóriájának a segítségével). Az államtípus államelméleti kategóriaként egyrészt az állam fejlődésének nagy történeti korszakait jelöli; másrészt pedig az egyes államok, államrendszerek elsődleges osztályozására szolgáló kategória is. Az államtípus tehát az államelmélet két témaköre – az állam történetisége és az államok rendszerezése – vonatkozásában is központi jelentőségű fogalom.

Az államtípus az azonos társadalmi formációhoz kapcsolódó és ezek társadalmi viszonyait kifejező, védő, szolgáló egyes államok – más szóval: államrendszerek – közös vonásait fejezi ki. A fölosztás alapja az állam társadalmi szerepe, mivel ezek a közös vonások alapvetően az állam sajátos társadalmi szerepének a következményei, és felölelik az államok társadalmi-gazdasági alapját, működésük és fölépítésük alapvető elveit, tartalmi és formai sajátosságait. Az államtípus fogalma tehát szorosan összefügg a társadalmi-gazdasági formáció kategóriájával, valamely társadalmi-gazdasági formációnak sajátos államtípus (és jogtípus) felel meg. Ez a megfelelés azonban nem teljes és nem föltétlen, mivel egyrészt nem minden társadalmi-gazdasági formációt kísér végig az állami szervezettség (például a törzsi-nemzetségi társadalomnak csak bomló szakaszában jöttek létre az ázsiai típusú államok), másrészt pedig a megfelelés mértéke többféleképpen is értelmezhető. Ennek megfelelően az államnak (és a jognak) legalább négy történeti típusát különböztetjük meg: az ázsiai, az antik, a feudális (hűbéri) és a modern államot. [A „legalább” megjegyzésünk elsősorban arra az itt nem részletezhető vitakérdésre vonatkozik, hogy vajon az államszocialista rendszer államai a modern államtípuson belüli sajátos államkapitalista változatot képviseltek-e, vagy pedig a tőkés és az államszocialista állam két önálló államtípust képez. Megjegyzésünk továbbá az államelmélet egyik klaszszikusának, Georg Jellineknek (1851–1911) az álláspontjára is utal, aki az antikvitáson belül önálló államtípusnak tekintette az ókori görög, illetőleg római államot.]

Az állam fejlődését nem egyenes vonalú és fokozatos evolúció jellemzi, hanem – éppúgy, mint a társadalom fejlődését, hiszen az államnak nincs a társadalomtól elszakítható története – ellentmondásos és egyenlőtlen fejlődés, a progresszív és regresszív tendenciák együttes jelenléte és váltakozása, a mennyiségi és minőségi változásoknak, az evolúciónak és a revolúciónak a dialektikája.

A társadalmi fejlődésben a legfontosabb minőségi változást az új társadalmi-gazdasági formációk kialakulása – a széles értelemben vett társadalmi forradalom – jelenti, ami új államtípusok kialakulásával jár együtt. A kapitalizmust megelőző társadalmi-gazdasági formációk esetében az új formáció kialakulása – legalábbis részben – a törzsi-nemzetségi társadalomból való kialakulást jelentette; ezért a régit az új államtípus nem közvetlenül váltotta föl, hanem az utóbbi az állam kialakulásának új útján jött létre. A tőkés társadalom kialakulásakor az állam régi típusát közvetlenül fölváltotta annak új típusa, ami azt eredményezte, hogy a társadalmi forradalom – vagyis az új társadalmi formáció és államtípus kialakulása – többnyire politikai forradalommal, vagyis a köznyelvi értelemben vett forradalommal, gyors, gyakran erőszakos változással kapcsolódott össze (például angol, francia polgári forradalmak). A társadalmi forradalmak azonban kivételesen fölülről végrehajtott reformok útján, viszonylag békésen is végbemehettek (például a német polgári átalakulás).

Az állam – sok más társadalmi jelenséghez hasonlóan – olyan jelenség, amely tulajdonságait fejlődése folyamán bontja ki. E sajátosságok kibontakozásának főbb állomásai az előzőekben vázolt államtípus-változások, azonban azoknak a szerepe, jelentősége – mint arról a modern állam, politika és jog kialakulása kapcsán szóltunk – nem azonos. Ennek alapján tovább csoportosíthatjuk a történeti államtípusokat, megkülönböztetve a prekapitalista (ázsiai, antik, feudális) és modern államtípusokat azon az alapon, hogy az állam néhány fontos sajátossága a prekapitalista államokban csak csírájában van jelen, azok kifejlett formában csak a modern államokra jellemzőek. Ezért az államelméletben több neves gondolkodó is képviseli azt az álláspontot, hogy valójában csak a modern állam tekinthető államnak, a korábbi hasonló képződményekre (polisz, imperium, regnum stb.) az „állam” kifejezés nem alkalmazható. Ezzel a nézettel nem értünk egyet, noha az nem teljesen alaptalan. A kérdéssel bővebben a jog- és állambölcselet tantárgy körében foglalkozunk.

Az állam sajátosságai kibontakozásának folyamatjellegét az állam fogalmi ismérveinél is figyelembe kell venni, sőt éppen erre a folyamatjellegre tekintettel beszélünk az állam fogalma helyett az állam fogalmi ismérveiről vagy sajátosságairól.

Az állam fejlődése nem korlátozódik az új államtípusok kialakulására, hanem az állam az egyes társadalmi-gazdasági formációkon belül is fejlődik, aminek alapján az állam különböző fejlődési szakaszait különböztetjük meg. A döntő megkülönböztető szempont itt is az állam társadalmi szerepe. Különbségek vannak továbbá az egyes társadalmi-gazdasági formációkon belül az egyes államrendszerek fejlődési útjai között. Ebben a tekintetben elsősorban annak van jelentősége, hogy az adott társadalom, amelynek az államáról van szó, milyen körülmények között jött létre, és ennek következtében mennyiben tudta sajátosságait kibontakoztatni. Ezen az alapon elvileg a fejlődési utak négy változatát különböztetjük meg: Az ún. klasszikus úton kedvező körülmények összekapcsolódása révén először, eredeti módon jön létre fejlődőképes formában az adott társadalmi-gazdasági formáció elsődleges alakzata (például az antik Athén, a frank feudalizmus, az újkori Anglia). Másodlagos fejlődési útról vagy alakzatról akkor beszélhetünk, ha az új formáció többé-kevésbé már kialakult elemei kedvezőbb továbbfejlődési föltételek közé kerülnek, és ezért spontán módon erőteljesebben és tisztábban kibontakoznak sajátosságai (például ókori Róma, Egyesült Államok). Mintakövető fejlődési út vagy alakzat esetében a fölzárkózás, a modernizáció érdekében, illetőleg céljából valamilyen külső modell tudatos „másolásáról” van szó, amelynek a kialakításában és megvalósításában jelentős az állam, sőt az erőszak szerepe (például kelet-közép-európai feudalizmus, Szent István, az ún. fejlődő országok, az ún. népi demokráciák). Ha a fölzárkózás sikeresnek bizonyul, e fejlődési út sajátosságai egyre inkább elhalványulnak, hasonlóvá válnak a klasszikus, illetve a másodlagos út jellemző vonásaihoz. (Kiváló példa erre a valamikori európai félperiféria – Németország, Dél- és Észak-Európa – államainak a fejlődése.) Végül esetenként beszélhetünk korai vagy eltorzult fejlődési utakról, amit például Bizánc, a reneszánsz kori Itália vagy a szovjet fejlődés példáz. Ezek a fejlődési különbségek az államok további, államtípuson belüli osztályozásának a fejlődési szakasz és az államforma kategóriáival megragadható különös szintjén nem mellőzhetőek. E kérdések részletes vizsgálatára a jog- és állambölcseletben kerül sor.

c) Az állam történetisége fölveti jövőjének kérdését is. Az erre adott válaszok nem tudományos elméletek, sőt még csak nem is tudományos hipotézisek (mivel nem cáfolhatók vagy igazolhatók), hanem prognózisok. Az egyik ilyen prognózis a marxista államelmélet tétele az állam elhalásáról. Ennek alapja egyfelől az a megállapítás, hogy az állam az osztálytársadalmak kialakulásának a terméke, másfelől pedig az a prognózis, hogy a társadalmi fejlődés során az osztályok fokozatosan megszűnnek. Ezen alapul az a következtetés, hogy ha az állam kialakulásának okai megszűnnek, akkor maga az állam is meg fog szűnni, el fog halni.

Ennek a hipotézisnek a kiinduló tétele – a társadalmi osztályok létrejötte és az állam kialakulása közötti oksági kapcsolat föltétlen és általános érvényű állítása – azonban ilyen formában nem igaz, másrészt maga a következtetés is hibás: a kiváltó okok megszűnése esetén más fönntartó okok továbbra is biztosíthatják az adott jelenség fönnmaradását. Emellett a társadalmi fejlődés tendenciái is megkérdőjelezik az állam elhalására vonatkozó prognózis helytállóságát. A társadalmi újratermelési folyamat ugyanis egyre bonyolultabbá válik, ami bonyolult munkamegosztást és a termelés irányítóinak, a vezetőknek az elkülönülését, intézményesedett hatalmi viszonyok meglétét igényli. Ebből következik, hogy a társadalom mindig is strukturált, rétegzett lesz, ahol érdekkülönbségek, sőt érdekellentétek is adódnak majd, amelyeknek a kezelése, összeegyeztetése a hatalmi viszonyoknak óhatatlanul politikai jelleget kölcsönöz. Márpedig ha a társadalom hatalmi viszonyai politikai jellegűek maradnak, akkor azok központi intézménye továbbra is az állam marad annak ellenére, hogy ez az állam már nem antagonisztikus, nem osztály jellegű érdekellentétek kezelésére, megoldására szolgál, és feladatai ellátásához csak csekély mértékben lesz szüksége a kényszerítés eszközére vagy az azzal való fenyegetésnek az alkalmazására, ami a politikai kultúra fejlődését és a hatalomgyakorlás technikáinak a humanizálódását eredményezi. Ez az állam humanizálódásának a prognózisa.

A globalizációs folyamatok fölgyorsulása nyomán az állam jövőjét illetően új prognózisok fogalmazódtak meg. Ezek közül a leginkább elfogadott az állam relativizálódásának prognózisa. Ennek alapjául az a tény és egyben tendencia szolgál, hogy az állami feladatok és azok megvalósítása részben nemzetállamok fölötti intézményekhez, részben pedig regionális szintre, méghozzá esetenként a nemzetállamok határait metsző régiók szintjére kerül. Ez azt jelenti, hogy a nemzetállamok szuverenitásukat fokozatosan elveszítik, de államiságuk megmarad, nem olvadnak föl valamiféle világállamban. A politikai-jogi-szervezeti egységképződés elsődleges formája a belátható jövőben a nem szuverén állam marad. Reinhard Steiger német államtudós megfogalmazása szerint ez a „primer állam” kooperatív és integratív állam fölötti szervezetekkel egyre inkább „a funkcionálisan meghatározott komplementaritás jogilag szervezett viszonyába kerül”.