Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

4. Az állam mint a politikai berendezkedés központi intézménye

4. Az állam mint a politikai berendezkedés központi intézménye

Az állam itt alcímként megfogalmazott sajátossága pontosabban úgy szól, hogy az állam a társadalom politikai berendezkedésének központi, a fizikai erőszak és kényszerítés legitim alkalmazásának a monopóliumával és a kényszerítés formalizált, speciális eszközeivel rendelkező intézménye.

Az államról mint intézményről szólva először is azt kell tisztáznunk, hogy mit értünk intézményen. Az intézmények a társadalmi élet olyan szervezettségi formái, a társadalom tagjainak tevékenységét koordináló, szabályozó és ellenőrző berendezkedései, amelyekben mint objektív és állandósult viszonyrendszerekben a társadalmi élet egészének vagy egyes területeinek alapvető viszonyai rögződnek és általánosan kötelező mintává válnak, intézményesülnek. Az intézmények a szokásos tevékenységformák általános elismerésével vagy elismertetésével (kikényszerítésével) jönnek létre, a legfontosabb viszonyokat rögzítik és kötelezőként állítják az egyedekkel, azok csoportjaival szembe. Az intézmények tehát azok a társadalmi formák, amelyekben a társadalom megszervezi a maga életét, kialakítja az egyes funkcióknak megfelelő tevékenységformákat, s megfelelő anyagi berendezéseket, cselekvési eszközöket és tudatformákat kapcsol hozzájuk. Az intézmények tehát a kollektív kényszer valamilyen fajtája által tartósan és rendszeresen biztosított társadalmi érintkezési formák. Ebben az értelemben egyaránt intézmény az ima, a házasság, a tőkeviszony, a büntetőbíróság vagy a politikai párt (Görgényi 1982, 92.). Az intézmények eltérnek egymástól annyiban, hogy kialakulásuk és működésük mennyire spontán vagy tudatos, illetve hogy az intézmények működését alapvetően milyen kényszer biztosítja.

A modern állam mint intézmény jellemzője először is az, hogy túlnyomórészt tudatos tevékenységek eredményeként jött létre és változik, alakul át. (A prekapitalista államok esetében az itt jelzett értelemben vett tudatosság csak részleges, csak tendenciaként van jelen.) Ezért más, tudatosan létrehozott intézményekhez (például munkaszervezetek, politikai pártok) hasonlóan hatalmi viszonyok, szervezetek, normák és emberi magatartások együttese, komplexuma. A mindennapi életben és ennek megfelelően a köznapi gondolkodásban az állam szervezetjellege a leginkább nyilvánvaló, az kerül előtérbe, sőt gyakran azzal azonosítják az államot. Az állam szervezetjellege valóban lényeges tulajdonsága az államnak, leegyszerűsítő azonban az a fölfogás, amelyik az államot csupán szervezetnek tekinti.

Az állam mint intézmény sajátosságai közül másodszor azt kell kiemelnünk, hogy az állam az ún. fizikai kényszerítés legitim alkalmazásának a monopóliumával rendelkezik. Azért beszéltünk úgynevezett fizikai kényszerítésről, mert a publicisztikában és a szakirodalomban is gyakran előforduló megfogalmazás nem pontos; a jelenség egzakt – és a következőkben kifejtett – megfogalmazása viszont az állam egyik lényeges sajátosságának a rövid megjelölésére túl nehézkes lenne. (Ezért a továbbiakban mintegy sajátos rövidítésként helyenként mi is használjuk ezt a megfogalmazást, de mindvégig a következőkben kifejtett értelemben.) A kényszer és a kényszerítés esetében mindig arról van szó, hogy bizonyos kedvezőtlen események megléte vagy bekövetkezésük lehetősége jelentősen korlátozza az emberek döntési lehetőségeit és cselekvési autonómiáját, magatartásukat döntő mértékben és eredeti szándékaiktól eltérő irányban befolyásolja.

A kényszerítő helyzet lehet személytelen, dologi jellegű, amikor hiányzik belőle a mások általi szándékos kényszerítés. Ilyen tipikusan a gazdasági kényszer. Más esetekben a kényszerítő helyzet személyi jellegű, amelynek lényeges eleme a kényszerítés, vagyis a kényszerített személyek magatartásának meghatározott irányban történő szándékos befolyásolása hátrányok kilátásba helyezése révén, kényszerítő személyek által. A személyi kényszerítés az intézményesítő tevékenység sajátos válfaja. A személyi kényszerítés nem föltétlenül személyes is egyben, vagyis a kényszerítőknek és kényszerítetteknek nem kell egymással személyes kapcsolatban is állniuk. A kényszer maga lehet személyi vagy dologi; a kényszerítés azonban mindig személyi, ami azután ismét lehet személyes vagy közösségi.

A kényszer – és különösen a kényszerítés – mindig a befolyásolt személyek tudatán keresztül hat, ezért mindig pszichikai jellegű, az akarat „megtörését” jelenti. Ezért a „fizikai” és a „pszichikai” kényszer(ítés) szembeállítása megtévesztő (Bibó 1986b, I:11, 28.), ami mögött a kényszerítés válfajainak a rosszul értelmezett megkülönböztetése húzódik meg. Ez a megkülönböztetés ugyanis több szempont alapján is történhet. Fontos ebben az összefüggésben az, hogy a hátrányok kilátásba helyezése csak akkor befolyásolhatja a magatartást, ha meghatározott föltételekhez kapcsolódik, és ha a hátrányok bekövetkezése valószínű. A kényszerítés valószínűsége alapulhat a kényszerítő és a kényszerített személyes kapcsolatán vagy pedig a kényszerítők számbeli fölényén. Ezen az alapon a kényszerítés lehet személyes (például szülők a lányukat házasságra kényszerítik) vagy közösségi (vallásos közösség kikényszeríti a szórakozóhelyek bezárását egyházi ünnepeken); a közösségi kényszerítés lehet továbbá spontán (a fölháborodás valakit elköltözésre kényszerít) vagy szervezett. Döntő jelentősége van annak, hogy a kényszerítés milyen hátrány kilátásba helyezésével kívánja elérni a célját. Ez a hátrány főleg fizikai (élet kioltása, testcsonkítás, testi fenyítés, börtönbe zárás stb.), vagyoni, erkölcsi (megvetés, kinevetés, rossz hírbe keveredés stb.), intim-érzelmi (például szakítás) és szűk értelemben vett „csak jogi”, azaz bizonyos jogoknak (például választójog) fizikai vagy vagyoni hátránnyal közvetlenül nem járó elvesztése lehet. További lényeges megkülönböztető szempont, hogy a fenyegetés hatástalansága esetén milyen eszközökkel – erőszak alkalmazásával vagy anélkül – valósítják meg a hátrányt.

Mindezek alapján az állami kényszerítést úgy jellemezhetjük, hogy az állam a fizikai hátrány kilátásba helyezésének a törvényes lehetőségével rendelkezik, és a kilátásba helyezett hátrányok tényleges megvalósulását végső soron legitim erőszak biztosítja: a börtönbe bevonulni nem akaró elítéltet erőszakkal hurcolják el, a tartozás megfizetését a lefoglalt vagyontárgy erőszakkal történő elszállításával, erőszakkal biztosított értékesítésével valósítják meg stb. A röviden és pontatlanul „fizikai kényszer”-nek nevezett kényszerítés tehát két mozzanatot foglal magában: a fizikai hátrány kilátásba helyezését, valamint a kilátásba helyezett hátrány fizikai erőszakkal történő megvalósításának a lehetőségét. Ehhez kapcsolódik a jogellenes állapotok (például utcai zavargások) fizikai erőszakkal való fölszámolása is.

Az állami kényszerítés vázolt sajátosságainak az az alapja, hogy az államnak szüksége van a fizikai kényszer alkalmazásának a lehetőségére, méghozzá annál jobban, minél inkább ütközik tevékenysége egyes társadalmi osztályok vagy más jelentős társadalmi csoportok alapvető fontosságú érdekeivel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az államnak minden esetben föltétlenül szüksége volna a fizikai kényszer tényleges alkalmazására (sőt arra általában ritkán kerül sor); sem pedig azt, hogy a fizikai kényszer, az erőszak alkalmazása vagy annak kilátásba helyezése az állami tevékenység egyetlen eszköze lenne, hiszen az állam a szervezés, az ösztönzés és a meggyőzés eszközeit is fölhasználja. A meggyőzés és a kényszer alkalmazása közötti összhang biztosítása azt igényli, hogy az állam a lakosságot meggyőzze arról, hogy az általa alkalmazott erőszak törvényes. Az államnak tehát fönnmaradásához sikerrel kell igényelnie az erőszak törvényes alkalmazásának a monopóliumát. Ez azt jelenti, hogy csak az államnak van joga fizikai erőszak alkalmazására, bármilyen más szervezetnek vagy személynek a fizikai erőszakhoz való jogát csak akkor ismerik el, ha az állam engedélyezi alkalmazását: az állam számít az erőszakhoz való jog egyedüli forrásának.

Az államot fejlődésének minden szakaszában jellemezte a fizikai kényszer törvényes alkalmazásának a lehetősége, azonban ennek gyakorlati megvalósulása a történelmi fejlődés során különbözőképpen alakult. A modern államokhoz viszonyítva a prekapitalista államokban jóval szélesebb volt azoknak az eseteknek a köre, amelyekben az állam mások számára is engedélyezte (vagy legalábbis eltűrte) a fizikai kényszer törvényes alkalmazását. Ez egyrészt a prekapitalista termelési módok már tárgyalt sajátosságaiból (gazdaságon kívüli kényszer a termelésben, gazdaság és politika, állam és polgári társadalom összefonódása) következett, másrészt pedig az államapparátus viszonylagos kiépítetlensége miatt kellett nagyobb teret engedni az önbíráskodásnak, az önerőre támaszkodó jogérvényesítésnek. Az ún. fizikai kényszer legitim alkalmazásának a monopóliuma csak a modern államban vált általánossá. Napjainkban a nem állami szervek vagy személyek fizikai kényszer alkalmazására való följogosítása egészen kivételes (például jogos védelem). Meg kívánjuk jegyezni, hogy a fizikai kényszerítés alkalmazásának legitimitása nem közvetlenül azonos az állam (az állam mint hatalmi viszony) legitimitásával: az ámokfutóval szemben az egyébként illegitim állam szervei által alkalmazott erőszak is legitim lehet. Az állam legitimitásának a tárgyalására a jog- és állambölcselet keretében kerül majd sor.

Az állam mint intézmény további sajátossága, hogy a politikai-jogi berendezkedés központi intézménye. Ez a megfogalmazás két összefüggésre utal: egyrészt az állami kényszerítés kiemelkedő hatékonyságára, másrészt pedig a politikai viszonyokban játszott sajátos szerepére. Az előbbi az ún. fizikai kényszerítés legitim monopóliumának a közvetlen következménye. Minden intézmény föltételezi ugyan a kollektív kényszer valamilyen formáját, ebben a tekintetben azonban az állam kiemelkedik a többi társadalmi intézmény közül, mivel kizárólagosan rendelkezik a legalábbis rövid távon leghatékonyabb, legerősebb kényszerítés, a jogszerű és ezért általában széles körű társadalmi támogatottságra támaszkodó erőszak-alkalmazás lehetőségével, sőt azzal más intézményekkel szemben is élhet. (Természetesen az erőszak sikeres alkalmazásának társadalmi-politikai föltételei vannak, ami a politikai erőviszonyoktól függ. Lehetőségeinek a jelentős beszűkülése azonban már az adott állam bukásához vagy lényeges átalakulásához vezet.)

Az államhatalomnak a legitim erőszak-alkalmazásban is megnyilvánuló erejéből következik az államnak a politikai viszonyokban játszott sajátos szerepe. Az állam nemcsak az egyik politikai intézmény a sok között, hanem kiemelkedik a többi közül. A társadalom más intézményei többnyire lojálisak az állammal szemben, ugyanakkor törekednek az állam befolyásolására is. Az egymással érdekellentétben lévő társadalmi osztályok, rétegek, csoportok közül azoknak van a legnagyobb lehetőségük érdekeik érvényesítésére, amelyek az állam döntéseit minél jobban befolyásolni tudják. Ezért a különböző társadalmi csoportok között harc folyik érdekeiknek az állam segítségével történő érvényesítéséért és így az államhatalom megszerzéséért vagy befolyásolásáért. Ennek következtében minden jelentős társadalmi csoport (osztály, réteg), minden jelentősebb politikai erő mintegy rákényszerül arra, hogy lehetőségeihez képest valamilyen módon igyekezzék az államhatalmat befolyásolni vagy azt megváltoztatni, illetőleg szélső esetben megdönteni. Az állam tehát a legkülönbözőbb politikai törekvések fókuszába, a politikai harcok középpontjába kerül. Ez a jelenség egyrészt ismételten az államnak mint intézménynek a politikai jellegét, másrészt pedig központi helyét juttatja kifejezésre.