Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

5. Az állam mint a néptől és a társadalomtól elkülönült és szuverenitással rendelkező közhatalom

5. Az állam mint a néptől és a társadalomtól elkülönült és szuverenitással rendelkező közhatalom

a) Az állam néptől elkülönült közhatalom jellegéről az állam kialakulása kapcsán már részletesen volt szó. Ott elsődlegesen azt emeltük ki, hogy az állam kialakulásával a közhatalom (pontosabban az azt gyakorló apparátus) többé már nem esik egybe a fölfegyverzett nép egészével. E megfogalmazás tehát elsősorban a hatalom gyakorlására, az államapparátusra, az államszervezetre utal, vagyis arra, hogy az állam a munkamegosztás külön ágát képezi. Az államnak ezzel a sajátosságával a következőkben részletesen foglalkozunk.

Az állam mint néptől elkülönült közhatalom lényege azonban nem az államapparátus elkülönülésében keresendő – noha ebben nyilvánul meg kétségtelenül a legszembetűnőbben –, hanem az államnak mint hatalmi viszonynak a sajátosságaiban, mindenekelőtt annak sajátos szociális tartalmában és főhatalmi vagy szuverén jellegében.

b) Az állam szociális tartalmának az a jellemzője, hogy az a társadalom bizonyos alapvető általános érdekein túl, illetőleg azok mellett (sőt szélsőséges esetekben azok rovására) partikuláris (osztály-, réteg- vagy más csoport-) érdekeket juttat érvényre, méghozzá többnyire úgy, hogy azokat általános érdeknek tünteti föl. Az állam tehát partikuláris érdekeket is hordoz, aminek a legfontosabb, de nem kizárólagos dimenziója az állam osztályjellege. Esetenként az etnikai vagy vallási partikularitás is jelentős szerepet kaphat. A társadalmi osztályokhoz, illetőleg rétegekhez kapcsolódó partikularitás elsődleges jelentősége két tényezőre vezethető vissza. Egyrészt a kapcsolódó érdekek jelentőségére, másrészt pedig arra a tényre, hogy etnikailag vagy vallásilag homogén társadalmak léteznek, szociálisan (osztály- és rétegszempontból) homogén társadalmak viszont nem. (Ha más társadalmi különbségek nem is léteznének, az államapparátus léte már önmagában is ilyen különbségeket eredményezne.)

Az állam osztályjellege az államnak mint hatalmi viszonynak tartalmi sajátossága. Az állam segítségével az uralkodó osztálynak, illetőleg az uralkodó osztály vezető rétegének privilegizált – sőt esetenként monopolizált – lehetősége van érdekeinek érvényre juttatására, ennek során a társadalmi berendezkedés alakítására, más, vele szemben álló vagy eltérő érdekű társadalmi csoportok viszonyainak a rendezésére és rendezést szolgáló döntések kikényszerítésére. Ily módon az államnak mint hatalmi viszonynak a közvetítésével a társadalmi osztályok viszonya a politika szférájában mint politikai uralom jelenik meg, az állammal a közhatalom politikai hatalommá válik. Az osztályok között politikai uralmi viszonyok jönnek létre, amelyek domináns pozícióját az állam privilegizált befolyása jellemzi: az uralkodó osztály az állam közvetítésével válik uralkodóvá.

Az állam osztályjellege és politikai hatalom jellege a társadalomban lévő érdekellentétekből és ehhez kapcsolódóan az állam társadalmi rendeltetéséből és funkcióiból következik, és szükségképpen a politikai hatalomnak mint a néptől elkülönült közhatalomnak a kialakulásához vezet. Az állam társadalmi rendeltetésével való szoros összefüggés egyben arra is fölhívja a figyelmet, hogy el kell kerülnünk az előzőekben említett tartalmi jellemzők leegyszerűsített értelmezését.

Az állam osztályjellegének leegyszerűsítő, vulgarizáló fölfogását fejezte ki az a nézet, amely az állam osztályjellegét az államapparátus vezető pozícióit betöltő személyek osztály-hovatartozásával, származásával azonosította, illetve bizonyította. Ezzel szemben modern viszonyok között nincs direkt összefüggés a szociális származás és az államapparátusban betöltött vezető pozíció között. Az állam osztályjellegének másik abszolutizált, leegyszerűsített és vulgarizált fölfogása abban a Sztálin nevéhez kapcsolódó nézetben fejeződött ki, amelyik az állam osztályjellegéből azt a következtetést vonta le, hogy az államnak (vagy legalábbis a kizsákmányoló államnak) csak osztályfunkciója van, az állam tehát csak az uralkodó osztály érdekeit, méghozzá többnyire önző, rövid távú érdekeit képviseli. Ezzel szemben a valóság az, hogy az államérdek, a válság veszélyének az elkerülése, a „pusztulás terhe” általában arra kényszeríti az államot, helyesebben az államot irányító politikai elitet, hogy egyrészt – az állami funkciók organizatórikus mozzanatai kapcsán kifejtettek szerint – az állam az egész társadalmi integráció fönnmaradása érdekében szükséges tevékenységeket is fejtsen ki, más szóval az ún. össztársadalmi érdeket is juttassa érvényre, hiszen ez hosszabb távon magának az uralkodó osztálynak is érdeke, másrészt pedig hogy az osztályellentétek mérséklése végett bizonyos mértékben az uralkodó osztály hosszabb távú érdekeinek alárendelten vegye figyelembe más osztályok érdekeit is. (A társadalmi érdekstruktúra és az állam összefüggésének a vizsgálatára nem térhetünk ki. Annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy Marx és nyomában a marxizmus a politikai viszonyok elemzése során túlhangsúlyozta a konfliktus, az osztályharc jelentőségét és alábecsülte a konszenzusét. A valóságban a marxi ábrázoláshoz képest jóval kisebb az antagonisztikus osztályellentétek területe, és jóval nagyobb a közös alapot föltételező, kompromisszumképes érdekeké.)

Az állam osztályjellege tehát nemcsak hogy nem zárja ki, hanem tipikus esetben föl is tételezi a különböző jellegű érdekek figyelembevételét és egyeztetését, kompromiszszumos érvényesítését. Ezeknek az érdekeknek a konkrét érvényesíthetősége, a kompromisszum és a konszenzus lehetősége az adott társadalmi-gazdasági formációnak és a politikai berendezkedésnek a sajátosságai alapján a hatalmi viszonyoknak és a politikai harcnak az alakulásától, valamint a hagyományoktól és a politikai kultúra állapotától függ. Az állam osztályjellege tehát nem azonos az osztályelnyomással vagy az államapparátus kisajátításával, sőt még egyes kormányok esetleg egyoldalú osztálypolitikájával sem, hanem csupán azt jelenti, hogy a különböző osztályok, rétegek esélye az állam befolyásolására tendenciózusan egyenlőtlen még akkor is, ha a demokratikus politikai berendezkedés ennek az egyenlőtlenségnek a mértékét jelentősen csökkenti.

c) Az állam szuverenitása az államnak mint hatalmi jelenségnek a legfontosabb jellemzőit fejezi ki. Az államnak az a tényleges sajátossága, hogy egy társadalmi integrációban a hatalmat koncentrálja, és ebben az értelemben tényleges főhatalma van, az állam a legerősebb társadalmi hatalom. Ez az állam lényegéből folyó és minden államot jellemző lényegi vonás. Az államelméletben egyes gondolkodók (például Kelsen) az állami szuverenitás fogalmát tágan értelmezték, azt azonosították az állami főhatalommal és ennek megfelelően a szuverenitást minden állam lényeges jegyének tekintették. Az állami szuverenitás fogalmán tehát ebben a tág értelemben az államhatalom felsőbbségi jellegét értjük befelé és az állam jogi értelemben vett függetlenségét kifelé. Az állami szuverenitás az állami közhatalom politikai-jogi kifejeződése, ami az államhatalomnak az adott terület és népesség fölötti főhatalmában nyilvánul meg.

A szuverenitás ebben az általános értelemben minden államra, így a prekapitalista államokra is jellemző. Az állam fejlődésével azonban az állami főhatalom tartalma is módosult, új formákat öltött. Ezért az államelméletben képviselt másik, többséginek mondható és általunk is helyesnek tartott nézet szerint a szuverenitás nem minden államnak, hanem csak a modern államoknak jellemző vonása és az állami főhatalomnál szűkebb kategória, a modern állam hatalmának a tulajdonsága, amelynek tartalma teljes mértékben csak hosszas fejlődési folyamat után bontakozott ki. Így az állami szuverenitás is sajátos történetiséggel rendelkezik. E fölfogás képviselői arra is hivatkoznak, hogy az állami szuverenitás fogalma csak a francia abszolutizmus időszakában, 1576-ban jelent meg, Jean Bodin (1521–1597) munkásságának köszönhetően.

A szuverenitásnak az abszolút monarchiával kialakuló kategóriája az államnak mint legfelső döntési centrumnak a jogilag korlátozhatatlan kizárólagos döntési jogosultságát fogalmazta meg. Egyfelől az abszolút uralkodóban megtestesülő nemzetállam függetlenségét fejezte ki a pápával és a császárral szemben, elutasítva az utóbbiaknak az abszolút monarchia belügyeibe való beavatkozását, másfelől pedig az abszolút uralkodó és a félig vagy még egészen feudális földbirtokos arisztokrácia politikai hatalma közötti minőségi különbséget, az előbbi állami és „tiszta politikai” jellegét hangsúlyozta.

Az állami szuverenitás tartalma teljes mértékben a polgári forradalmakkal, a polgári társadalom és a politikai állam elválásának a befejeződésével bontakozott ki. Ezt három mozzanatban foglalhatjuk össze:

1. a szuverenitás kifejezetten mint az elkülönült politikai állam (és nem mint az uralkodó) szuverenitása jelenik és fogalmazódik meg;

2. a szuverenitás mint nemzeti szuverenitás jelenik és fogalmazódik meg;

3. az állami szuverenitás többnyire összekapcsolódik a népszuverenitás ideológiájával (ezzel a kérdéssel a továbbiakban nem foglalkozunk).

ad 1. A (modern) állam szuverenitását az államelmélet egységes fogalomként értelmezi, ugyanakkor annak két fő oldalát különbözteti meg azon az alapon, hogy a szuverenitás elemét képező kizárólagos döntési jogosultság milyen ügyek, tevékenységek kapcsán vetődik föl. Ez jelentkezhet a nemzetközi kapcsolatok, a külpolitika területén – ezt fejezi ki az állam szuverenitásának külső oldala –, és megnyilvánulhat az adott állam belső szerkezetével és belpolitikai tevékenységével kapcsolatban – ezt fejezi ki az állam szuverenitásának belső oldala.

Az állami szuverenitás külső és belső oldalának a megkülönböztetése tehát azon alapul, hogy a szuverenitás az államnak milyen jellegű döntéseihez, illetve tevékenységéhez kapcsolódik, és nem azon, hogy külső vagy belső hatalmi tényezőknek való alávetettség hiányáról van szó.

I. Az állami szuverenitás belső oldala (az állam belső szuverenitása) – a befelé irányuló legfőbb hatalma, teljhatalma (summa potestas) – jogilag is kifejeződő politikai viszony, melynek a lényege az állam és más hatalmi tényezők hatalma közötti jogilag, általában alkotmányosan is rögzített minőségi különbség. Eszerint az állam jogilag független a nem állami szervektől, a központi állami szervek hatalmát jogilag semmiféle más hatalmi erő nem korlátozza a területén élő személyek és dolgok fölött a hatalmi jogosultságok érvényesítésében, s az adott államon belül egységes központi hatalom érvényesül.

Az állam belső szuverenitásának tartalma az államelméleti hagyománynak, az ún. szuverenitás doktrínának megfelelően a következő jellemző vonásokban foglalható össze:

– az állam mint szuverén hatalom a legfőbb hatalom, jogilag nincs alárendelve más külső állami vagy egyéb hatalomnak, amely utasításaival befelé korlátozná funkcióinak megvalósításában, ennek megfelelően az állam önállóan alkotja meg alkotmányát, alakítja ki államszervezetét és jogrendszerét;

– az állam belső szuverenitása egyetemes, mivel az állam hatalma kiterjed az egész lakosságra és minden társadalmi szervezetre, méghozzá – a csekély számú nemzetközi jogi kivételtől eltekintve – maradéktalanul; vagyis hogy az adott állam területén tartózkodó valamennyi személy – a külföldiek is, kivéve a diplomáciai immunitást élvezőket – és szervezet alá van rendelve az államnak, nincsenek olyan hatalmi egységek, amelyek ne függnének az állam meghatározó befolyásától, vagy amelyek mentesítve lennének az állam rendelkezéseinek a követése alól;

– a szuverén állam elvileg a hatalom teljességével rendelkezik, az állam hatalma az adott társadalmon belül mindenre kiterjedhet, vagyis nincsenek olyan területek, amelyek elvileg és abszolút mértékben mentesek lennének az állam hatalma alól (itt utalnunk kell arra, hogy ez a szuverenitásnak az a mozzanata, amelyik napjainkban elsősorban az integrációs folyamatok következtében relativizálódik és vitatottá válik – ezzel részleteiben az államelméletben foglalkozunk);

– az állam belső szuverenitása kizárólagos jellegű, az állam rendelkezik az államügyeknek, állami feladatoknak tekintendő kérdések eldöntésének, a közhatalom gyakorlásának, így a jogalkotásnak, az igazságszolgáltatásnak és az államigazgatásnak, valamint a fizikai erőszak legális alkalmazásának a monopóliumával, és kizárólag az államot illeti meg az előzőekben említett egyetemesség és teljesség;

– az állam belső szuverenitása egységes, ami azt jelenti, hogy az állam szervei nem külön-külön gyakorolják a szuverén hatalmat, hanem az állam mint egész, mint egységes szervezeti rendszer;

– egységességéből következően az állami szuverenitás nem azonos az ún. szervszuverenitással, azzal, hogy melyik az az állami szerv, amelyik megtestesíti az állam szuverenitását és elsődlegesen gyakorolja az abból fakadó jogosultságokat.

Az állam belső szuverenitása is társadalmilag föltételezett, ezért az az állam teljhatalma ellenére sem abszolút. Azok a tényezők, amelyek meghatározzák, kondicionálják, befolyásolják az állam tevékenységét, annak irányát, terjedelmét, intenzitását, azok az állam hatalmi felsőbbségét is relatívvá teszik, hatalmi döntéseinek is korlátokat szabnak. Ezeket a korlátozó tényezőket négy csoportra oszthatjuk.

a) A gazdasági feltételek hiánya.

b) A politikai viszonyokból adódó korlátok. Ezen belül is megkülönböztethetünk kétféle korlátot:

– A politikai erőviszonyokból adódó korlátok esetében az államnak, illetőleg a mögötte álló társadalmi osztályoknak és csoportoknak nincs annyi politikai ereje, hogy saját céljaikat az ellentétes politikai törekvésekkel szemben megvalósítsák, és ezért kompromiszszumra kényszerülnek.

– A politikai szervezetek sajátos kapcsolatából adódó korlátoknál az állam (vagy fontos központi állami szerv) más politikai szervezetek közvetlen vagy közvetett függőségébe kerül. Ez a politikai pártok és az állam viszonyában a polgári demokráciákban is kialakulhat, igen erőteljesen van viszont jelen a kormányzó kommunista pártok és a szocialista államok kapcsolatában. Az államnak ez a pártok általi ellenőrzése nem szünteti meg az állam szuverenitását (sőt korlátozó szerepe sem valódi, hanem inkább önkorlátozás), azonban azt jelentős mértékben relativizálja. (Ez a szocialista társadalmakban az állami szervek önállóságának nemkívánatos meggyöngüléséhez is vezetett.) Az állami szuverenitásnak az itt vázolt jellegű relativizálódása azonban nemcsak a pártokhoz való szoros kötődés eredménye lehet, hanem az egyházak is hasonló szerepet játszhatnak (például az Iráni Iszlám Köztársaságban).

c) A jogi szabályozásból adódó korlátok, amikor is a hatalom gyakorlásában az államot kötik az általa létrehozott alkotmányos szabályok és más jogi normák. Ezek a szabályok többnyire vagy úgy korlátozzák az állam belső szuverenitását, hogy bizonyos társadalmi viszonyokban, helyzetekben tiltják az állami tevékenységet, az állami beavatkozást; vagy pedig úgy relativizálják azt, hogy nem állami szervet hatalmaznak föl elvileg állami monopólium tárgyát képező tevékenységre. Ezekben az esetekben is az állami szuverenitás önkorlátozásával állunk szemben, hiszen az állam maga hozta létre ezeket a korlátokat, és azokat az állam mint egész többnyire (a népszavazáshoz kötött módosítások esetét kivéve) meg is változtathatja.

d) A nemzetközi jog szabályaiból, a nemzetközi szerződésekből, valamint az államok integrációjából adódó korlátok, amelyek többnyire szintén önkorlátozásból adódnak.

II. Az állami szuverenitás külső oldala (az állam külső szuverenitása) azt fejezi ki, hogy az adott állam a nemzetközi életben önálló hatalomként lép föl. Ez mindenekelőtt az állam függetlenségét és önrendelkezését jelenti. A szuverén állam külső funkciói gyakorlása során nincs alárendelve más államnak, a nemzetközi életben kifejtett tevékenysége során önállóan dönt külpolitikai kérdésekben, vagyis nincs olyan, az állam fölött álló hatalom, amelyik az államnak kötelező előírásokat adhatna.

Az állam külső szuverenitása tehát az államok viszonyát is kifejezi; azt a viszonyt, amelyik az adott állam és az államok nemzetközi közösségének többi tagja között fönnáll. A szuverén állam a nemzetközi közjog (államjog) alanya, más szuverén államokkal egyenlő hatalom (aequalis potestas). Teljes nemzetközi jogi jogképességgel rendelkezik, a nemzetközi életben más államokkal egyenlő jogokat élvez, és más államokkal egyenlő mértékben kötik a nemzetközi jog normái, így mindenekelőtt a belügyekbe való beavatkozás tilalmát, valamint a függetlenség és területi integritás tiszteletben tartását előíró normák.

Az állam külső szuverenitása sem abszolút, gyakran az is viszonylagos. Az államok külső szuverenitását korlátozó és relativizáló tényezőket tekintve mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy bizonyos minimális gazdasági előfeltételek hiányában tényleges szuverenitásról nem lehet beszélni, hiszen az állam önállóságát gazdasági függetlensége alapozza meg. A más államoktól való nagyfokú gazdasági függés vagy a kiszolgáltatottság az állami szuverenitás korlátozásával vagy megszűnésével jár. Ez nem jelenti azt, hogy az állami szuverenitás föltétele a más államoktól való abszolút gazdasági függetlenség, az önellátásra, az autarkiára való képesség lenne. Az egyes államokat ugyanis kölcsönös gazdasági kapcsolatok szálai fűzik össze, amelyek bizonyos gazdasági függéssel is járnak, ám az államok szuverenitását még nem érintik, mivel a kapcsolatok esetleges megszakítása nem jár jelentős hátránnyal.

A mindinkább erősödő, nemzetek fölötti gazdasági vállalkozások (multinacionális vállalatok), politikai szövetségek és gazdasági-politikai integrációk azonban az államok (és nemzetek) összekapcsolódásának és kölcsönös függésének olyan új minőségét hozták létre, amelyek esetében az integráció leépülése vagy megtorpanása rendkívül károsan hat az egyes államokra. Ez az állami szuverenitás jelentős mértékű korlátozásával jár, ami azonban valójában nem más, mint a szuverenitásnak az állam által saját érdekeinek belátásán nyugvó önkorlátozása.

Az állam külső szuverenitásának további korlátját képezik a nemzetközi jog alapelvei, az általa elfogadott nemzetközi normák és az általa megkötött nemzetközi szerződések. Ezekben az esetekben is általában az állami szuverenitás önkorlátozásával állunk szemben.

Az állami szuverenitás külső és belső oldala egységet alkot, mivel nem lehet független az az állam, amely saját területén lényeges vonatkozásokban nem rendelkezik teljhatalommal; és az az állam, amely jogilag más hatalmaktól függ, saját területén sem tekinthető a legfőbb hatalom birtokosának. Ezen az egységen belül a két oldal viszonyát az jellemzi, hogy a belső oldal az elsődleges, a meghatározó.

Az állami szuverenitás sajátosságaiból és azok esetenkénti relativizálódásából levonhatjuk azt a következtetést, hogy a szuverenitás az állam olyan tényleges attribútuma, amelyik egyben politikai és jogi elvet is jelent. A szuverenitás mint politikai elv az állami szuverenitás fogalmába foglalt jellemző vonások következetes érvényesítésére irányuló politikai törekvést fejez ki, ami a szuverenitás elemeinek az abszolutizálásához, az ún. szuverenitásdoktrína megfogalmazásához vezetett. A szuverenitás mint az állam tényleges lényeges jegye a doktrínától eltérően tendenciaszerűen és viszonylagosan valósul meg.

Az állami szuverenitás mint jogi elv a szuverenitás politikai elvéből fakadó jogi követelményeket tartalmazza, azonban nem áll a jog fölött, hanem azon belül létezik, az adott korszak tételes jogával, elsősorban az alkotmányjoggal és a nemzetközi joggal együtt változik.

Napjainkban a globalizációs és integrációs folyamatok következtében az államhatalomnak a szuverenitás fogalmában összefoglalt sajátosságai jelentősen megváltoztak, ezért az államelméletben magának a szuverenitásnak a fogalma is – mint arra az állam jövőjére vonatkozó elképzelések kapcsán már utaltunk – megkérdőjeleződött. Ezzel a problémával részletesen a jog- és állambölcselet körében foglalkozunk.

ad 2. A nemzeti szuverenitás a modern állam szuverenitásához kapcsolódik, három vonatkozásban is: egyrészt mint sajátos ideológia, másrészt mint sajátos politikai-jogi elv, végül ennek a politikai-jogi elvnek a tényleges érvényesülése vagy annak hiánya.

A nemzeti szuverenitás mint sajátos ideológia – a népszuverenitás ideológiájához hasonlóan – a nyugat-európai polgári forradalmak terméke. Eredeti tartalma szerint a szuverenitás nem az uralkodót, hanem a nemzetet, vagyis a politikailag megszervezett népet illeti meg. A politikailag megszervezett nép, a „nép mint nemzet” az adott állam polgárait ölelte át ebben a fölfogásban, függetlenül etnikai különbségeitől, vagyis a nemzeti szuverenitás ideológiája kezdetben az ún. politikai nemzet fogalmát képviselte. Ily módon hozzájárult a kisebbségi etnikumok asszimilálódásához, a nemzetállamok kialakulásához és megszilárdulásához. Ezzel azonban a nemzeti szuverenitás ideológiájának tartalmába bekerült az etnikai azonosság mozzanata is.

A nemzeti szuverenitás ideológiája, átkerülve Közép- és Kelet-Európába – ahol az állami és az etnikai határok igen jelentős mértékben eltérnek egymástól –, nem tudta elősegíteni a már kialakult államok nemzetállammá válását és stabilizálását, hanem az etnikai-nyelvi mozzanat, az azonos etnikumhoz tartozó személyek közösségeként fölfogott kulturális nemzet koncepciója került előtérbe, ami a fennálló államhatárok módosításának követelésével járt.

Így jelent meg a nemzeti szuverenitás mint sajátos politikai-jogi elv, amelynek tartalmát az – immáron egyértelműen etnikai-kulturális értelemben vett – nemzetek önrendelkezési joga képezte. Ennek az az alapja, hogy nem tehetünk egyenlőségjelet a szuverenitás vizsgálatakor az állami és a nemzeti szuverenitás közé. A nemzet helyzete nem minden esetben egyezik meg az állam kereteivel. Ilyen esetben a nemzeti szuverenitás voltaképpen az önrendelkezéshez való jogot jelenti. Az önrendelkezési jog kiterjed a kiváláshoz és az önálló államalkotáshoz való jogra. A nemzetek elidegeníthetetlen joga, hogy szabad elhatározással döntsenek egy államszövetséghez való csatlakozásról, egy adott államalakulatból való kilépésről és önálló állam létesítéséről. A nemzetek önrendelkezési joga ma már általánosan elfogadott elvvé vált, amelyet az ENSZ Alapokmánya is elismer.

A nemzeti szuverenitás tényleges érvényesülése abban az összefüggésben vizsgálandó, hogy mi a viszony a nemzeti szuverenitás és az állami szuverenitás között. A félreértések elkerülése végett le kell szögeznünk, hogy az állami szuverenitás és a nemzeti szuverenitás sohasem lehet azonos egymással, mivel az állami szuverenitás alanya mindig valamilyen állam, államszervezet, a nemzeti szuverenitásé, az önrendelkezési jogé pedig valamilyen nemzet, nemzetiség vagy etnikum.

Egynemzetiségű államokban a nemzeti szuverenitás problémája nem vetődik föl (de az előbbiekben megfelelően ott sem beszélhetünk az állami és a nemzeti szuverenitás azonosságáról).

Többnemzetiségű államok esetében a nemzeti szuverenitás tényleges érvényesüléséről akkor beszélhetünk, ha az adott államalakulat az azt alkotó nemzetek és nemzetiségek önrendelkezési joga alapján, annak megfelelően, vagyis önkéntesen jött létre, és az adott államalakulatban az állami szuverenitás gyakorlásának a módja valamennyi nemzet, nemzetiség és etnikum számára ténylegesen lehetővé teszi a nemzeti szuverenitás érvényesítésének gyakorlását. Többnemzetiségű államok esetében a nemzeti szuverenitás érvényesítésének legmegfelelőbb állami szervezeti formája a szövetségi (föderatív) állam.