Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. A társadalmi normák sajátosságai

2. A társadalmi normák sajátosságai

A társadalmi normák olyan magatartás-előírások, amelyek a lehetséges magatartások közül előírják a helyeset és a követendőt, az előírás be nem tartása esetére hátrányos következményt helyeznek kilátásba, és azt általában meg is valósítják. A társadalmi normák egyidősek az emberi társadalommal – társadalmi normák nélkül nincs emberi társadalom. A társadalmi normák a magatartás-befolyásolás egyik legfontosabb mechanizmusát, eszközét képezik. Ilyen mechanizmusok még az eszmények, az eszmék és ideológiák, a közvélemény, az előítéletek és sztereotípiák, a jelek és szimbólumok, a gyakorlati hasznossági szabályok (például receptek, használati utasítások), az egyének közötti közvetlen kapcsolatok, érzelmi kötődések, ellen- és rokonszenvek, valamint az érdekeltségi-ösztönzési viszonyok. Az egyes normák magatartás-befolyásoló szerepüket más normákkal és más társadalmi jelenségekkel együtt látják el, és ezért nem határozzák meg, nem determinálják egyértelműen az emberek magatartását. Ahol a következmények föltétlenül és egyértelműen bekövetkeznek, ott normáról nem is beszélhetünk. [„A normával szabályozott viselkedés »határa« pontosan ott van, ahol a viselkedés tisztán az inger-válasz jellegzetességét veszi föl.” (König 1979, 263.)]

A társadalmi normák legfontosabb sajátosságai a következők:

1. A társadalmi normák olyan nyelvi-gondolati képződmények, objektivációk, ún. gyakorlati mondatok, amelyek magatartásmintát, kellés jellegű magatartás-előírást tartalmaznak, és ily módon befolyásolják az emberek akaratlagos viselkedését, vagyis magatartását. Ennek a sajátosságnak két mozzanata – mit jelent a nyelvi-gondolati objektiváció, illetőleg mit jelent a kellés jellegű magatartás-előírás – további magyarázatra szorul. Erről a következőkben lesz szó.

2. A társadalmi normák nyelvi-gondolati objektivációk. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy nyelvi megfogalmazást nyernek, mivel ez a később részletezendő általánosság nélkülözhetetlen föltétele. A nyelvi megfogalmazás, a nyelvi formában történő objektiválódás különféle formákban történhet. Az egyik szélső példa a helyesnek tartott magatartás általánosan elfogadott megfogalmazása a közvéleményben, illetőleg a közvélemény által. Ebben az esetben a nyelvi megfogalmazás maga nem ölt írott és ezáltal határozott formát, hanem szorosan tapad magához a magatartáshoz és annak megítéléséhez. (Ha írnak is a normáról, arról írnak, és nem azt írják elő.) Ebbe a körbe tartoznak az erkölcs és az illem szabályai. A másik szélső pontot a valamilyen hivatalosnak tekintett szerv vagy személy által alkotott normák képezik, mint például a klubszabályzatok vagy a szakmai etikai szabályzatok. Ezekben az esetekben a nyelvi megfogalmazás élesen és szembetűnően elválik a magatartásoktól és így önálló elemzés tárgyává válhat, mindenekelőtt megfogalmazásának elvontabb-elvibb vagy konkrétabb-részletezőbb jellegét illetően. A társadalmi normák anynyiban nem pusztán nyelvi, hanem nyelvi-gondolati képződmények – túl a nyelv és a gondolkodás általánosan jellemző szoros kapcsolatán –, hogy esetenként csak gondolatilag, a kimondott nyelvi megfogalmazásbeli aktualizálás nélkül léteznek mint elvárások vagy mint a tapasztalatot rendező gondolkodási sémák; másrészt pedig minden esetben egy közösség gondolatvilágát képezik, különben elveszítenék kellés jellegüket. Ez utóbbi esetben csupán valamilyen korábban létezett vagy kívánatosnak tekintett, de aktuálisan nem létező, ténylegesen nem kötelező normák puszta leírásával állnánk szemben.

3. A társadalmi normák kellést fejeznek ki, a jogtudományban gyakran használt német kifejezéssel Sollen jellegű magatartás-előírások. Az előírások a nyelvi kijelentések egyik osztályát képezik, különböznek mindenekelőtt a leíró és a kérdő kijelentésektől. A tág értelemben vett előíró – idegen szóval: preskriptív – kijelentések két csoportja van: a jövőre vonatkozó prognózisok, amelyek kognitív elvárást fejeznek ki, és arra adnak választ, hogy mi lesz; valamint a kellést kifejező Sollen vagy Legyen típusú kijelentések, amelyek viszont normatív elvárást fejeznek ki. (A kognitív és normatív elvárások különbségére még visszatérünk.)

A prognózisok között további különbségek vannak valószínűségük és konkrétságuk tekintetében; így megkülönböztetünk hipotetikus, plauzibilis és kategorikus prognózisokat. Az elsőt a gazdasági prognózisok, a másodikat az ún. bölcsességszabályok, a harmadikat a használati utasítások vagy a receptek példája illusztrálja megfelelően. A használati utasítások azt mondják meg, hogy milyen használat esetén milyen következmények fognak kauzálisan bekövetkezni. Ez akkor is igaz, ha nem föltételes mellékmondat formájában, hanem felszólító módban vannak megfogalmazva. Ez jól jelzi, hogy az előírások tartalma bizonyos fokig közömbös a megfogalmazás nyelvi formájával szemben. A használati utasítások tehát meglehetősen konkrét választ adnak arra a kérdésre, hogy mit tegyünk, és megsértésük esetén igen nagy valószínűséggel idéznek elő hátrányt. Magatartás-befolyásoló jelentőségük a Legyen kijelentéshez hasonló, ezért a kijelentések e két csoportját összefoglalóan gyakorlati mondatoknak is nevezik.

A szó szűkebb értelmében véve az előírások körébe csak a Sollen típusú kijelentések tartoznak, amelyek nem azt fejezik ki, hogy mi van vagy mi lesz, hanem hogy minek kell lennie. A közvetlenül adott „van”-t nem pusztán extrapolálják, attól nem pusztán az idődimenziót tekintve különböznek, hanem minőségükben is, mivel szubjektív értékelésen alapuló követelményt tartalmaznak és fejeznek ki. Ezeknek megfogalmazásuk konkrétsága szerint szintén több fajtája van. A legfontosabbak a magatartásszabályok vagy -normák, amelyek viszonylag pontosan megmondják, hogy milyen föltételek között kinek mit kell tennie. Ezeket az ún. teljes magatartásszabályokat a jogi szakirodalomban zárt normastruktúráknak is nevezik. Többek között különböznek ezektől a célmeghatározások, amelyek megmondják, hogy mit kell elérni, megvalósítani, de nem tartalmaznak útmutatást a eszközökre nézve; az elvek, amelyek általános magatartás-előírást tartalmaznak ugyan, de nem tartalmaznak útmutatást a változó körülmények, a szituáció figyelembevételét illetően. A normáktól különböző preskriptív kijelentések közé sorolhatók még az egészen elvont erkölcsi eszmények és maximák is, mint például Kant híres kategorikus imperatívusza: „Cselekedj úgy, hogy magatartásod alapelve egyben egy általános törvényhozás alapelvéül is szolgálhasson!”

A társadalmi normákhoz szorosan kapcsolódik a normativitás fogalma. Az egyes szerzők között különbség van abban, hogy a normativitást tágabban, valamennyi Sollen jellegű előírásra kiterjedően, vagy pedig szűkebben, csak a zárt normastruktúrákra vonatkoztatva értelmezik. Az előbbi esetben az eszmények, a célmeghatározások és az elvek is normatív jelenségek, az utóbbi esetben viszont nem. Ennek az eltérésnek a jogelvek szerepének az elemzése során lehet jelentősége.

4. A társadalmi normák jellemzője az érvényesség, vagyis hogy előírásaik meghatározott körben kötelezőek, azokat ott be kell tartani. Ahogy egy leíró kijelentésnek (például a kutya ugat) igazságértéke van – vagy igaz, vagy hamis kijelentések –, úgy a normatív kijelentések, a normák jellemzője az érvényesség, a kötelező erő. A „dohányozni tilos” norma például vagy érvényes, vagy nem, vagy kötelező, vagy nem.

5. A társadalmi normákra jellemző a tartós időbeli érvényesség, azok az egyedi parancsoktól, utasításoktól vagy esetleg ígéretektől eltérően nem egyszeri magatartásokra vonatkoznak. A társadalmi együttműködés valóságos folyamatában bizonyos visszatérő magatartások, cselekvési módok, viselkedések állandósulnak, ezért a társadalmi normákat általánosságukból fakadóan az ismételtség vagy az ismétlődésre törekvés jellemzi. A normák társadalmi szerepe éppen abban rejlik, hogy a bennük megfogalmazott követelmény nem egyszeri viselkedésre irányul, hanem a hasonló helyzetek minden esetére, azaz ismétlődő helyzetben ismétlődő magatartásra kötelez. Éppen ebben különböznek a társadalmi normák az egyszeri fölszólításoktól, a parancsoktól.

6. A normák jellemzője az általánosság, vagyis a társadalom tagjainak meghatározott körére vonatkozó általános érvényesség, a kötelező erő általánossága. A kötelező erő általánosságából következően viszont a megfogalmazás értelme is szükségképpen általános, még ha a megfogalmazás szó szerinti jelentése nem is az. A társadalmi normák általánosan megfogalmazott és általánosan követendő előírásokat, magatartásmintákat jelentenek, amelyeket az azonosan ismétlődő társadalmi kapcsolatokban a közösség tagjainak követniük kell. Különbség van ugyan a megfogalmazás általánossága és az érvényesség, a kötelező erő általánossága között; de a kettő össze is függ. A társadalmi normák általánossága nem jelenti azt, hogy azok minden esetben mindenkivel szemben kötelezőek lennének. Mivel az emberek közötti kapcsolatok sokféle módon tagoltak, a társadalmi kapcsolatok szerteágazó rendszerében számos norma csak egy meghatározott viszonytípus, helyzet vonatkozásában érintett egyénekre nézve lehet csak kötelező. A normák általánossága – a címzettek körétől függően, attól, hogy a társadalom vagy annak valamely közössége, szervezete az emberek milyen körével szemben támaszt meghatározott követelményt – lehet tágabb vagy szűkebb, vagyis csoportfüggő és szituációfüggő. Ezen a körön belül azonban a normák érvényessége, kötelező ereje már kivétel nélküli.

7. A társadalmi normák fogalmi eleme a szankció, vagyis a normasértés esetére kilátásba helyezett, a normasértő személy számára hátrányos következmény előírása. A szankció a társadalom, a közösség tagjai vagy képviselői számára a magatartás-előírás megsértése esetére előírja a kilátásba helyezett hátrány érvényre juttatását is. A szankció alkalmazása, a szankcionálás nem puszta hátrányokozás, hanem a normasértés miatt kötelezően előírt hátrányokozás. Ez egyben föltételezi a normasértő magatartásnak valamilyen – esetenként elnagyolt, sommás – megítélését, értékelését is. Ezért a hátrány bekövetkezése nem pusztán kauzális folyamat. Ezért nem társadalmi normák azok az előírások, amelyekből hiányoznak a szankciók, a közösség negatív reakcióját nem helyezik kilátásba, hanem csupán kauzálisan bekövetkező sikertelenséggel jár megsértésük (például életbölcsességek, követendő módszerek, receptek, esztétikai szabályok stb.). A társadalmi normák tehát két előírást tartalmaznak: az egyik a követendő magatartásra vonatkozik és a magatartásmintában fejeződik ki, a másik a közösség reakciójára vonatkozik és a szankcióban fejeződik ki.

8. A társadalmi normák érvényesülését valamilyen kényszer, vagyis valamilyen hátrány elszenvedésével való fenyegetettség is biztosítja.

9. A társadalmi normákra jellemző a hipotetikus szerkezet, a „ha – akkor” fölépítés, a norma tartalmát képező két előírás sajátos összekapcsolása. Ennek részleteit a jogi norma szerkezete kapcsán tárgyaljuk.

10. A normában előírt normatív következmény nem kauzálisan következik be, hanem a norma előírása alapján, az előírást megvalósító magatartásokban kifejeződő közösségi reakciók révén. A két eseményt – a normasértést és annak szankcionálását – tehát nem kauzális összefüggés, hanem a norma kapcsolja össze, ez rendeli hozzá az egyiket a másikhoz. Ezt a kauzalitástól különböző, azzal azonban analóg, a társadalmi normákra jellemző összefüggést Hans Kelsen nyomán beszámításnak (Zurechnung) szokás nevezni. (Magyarul talán szerencsésebb volna hozzárendelésről vagy hozzászámításról beszélni.)

11. A társadalmi normákra jellemző, hogy ún. normatív elvárást fejeznek ki. Az emberi pszichikumnak a jövőre irányuló beállítódása, elvárása kétféle lehet: az ún. kognitív elvárások csalódás esetén – vagyis ha nem az következik be, amit vártak – megváltoznak, alkalmazkodnak a tényekhez. Az ún. normatív elvárások viszont a csalódás ellenére is változatlanul érvényesek maradnak; akkor is érvényes marad például „a randevúra pontosan illik jönni” elvárása, ha a partner jelentősen késik. Ilyen esetben valamilyen módon a szubjektum jelzi az elvárás érvényességének a fönntartását szóval vagy akár gesztussal (például föltűnően ránéz az órájára). A szankció az elvárás további érvényessége kinyilvánításának egyik leggyakoribb módja.

12. Csak azok az előírások lehetnek társadalmi normák, amelyek mint elvárások reálisak, amelyeket egyes csoportok vagy egész társadalmak tagjai éreztetnek egymással meghatározott körülmények között (König 1979, 261.), és amelyeket az esetek többségében ténylegesen be is tartanak vagy szankcionálnak, vagyis amelyek az esetek többségében ténylegesen érvényesülnek is. Mivel azonban a normák nem kauzális jellegű természeti törvényszerűségek, tényleges érvényesülésük sohasem teljes, hanem csak tendencia jellegű: mindig vannak olyan esetek is, amelyekben a normát megsértik, és olyan esetek is, amikor a normasértés ellenére elmarad a szankcionálás. Ez azonban csak bizonyos határok között történhet, a normasértés általánossá válása megszünteti az adott norma normativitását, a tényleges érvényesülés megszűnése az érvényesség, a kötelező jelleg megszűnését vonja maga után.

A társadalmi normák a ténylegesség és a normativitás egysége tekintetében különböznek a társadalmi eszményektől (ideáloktól), Homans szerint értékektől. Az eszmények is befolyásolják az emberek magatartását, szintén tartalmaznak előírásokat, azokat azonban csak kevesen tartják be állandóan, rendszeres betartásukat az átlagemberektől nem várják el (csak a „hősöktől”, „szentektől” és más „kiválasztottaktól”), az azoktól való eltérést nem minősítik negatív értéktartalmú „eltérő viselkedésnek”, deviáns vagy abnormis magatartásnak. A társadalmi normákra tehát a normativitás, a kötelező jelleg, a „kell” és a ténylegesség egysége jellemző; a normatív jelleg gyakran csak a ténylegességből olvasható ki (például divat, szokás), és a norma érvényesülését biztosító kényszer sokszor csupán a mások magatartásában kifejeződő egyöntetű tényszerűség pszichikai nyomása. Ezt a jelenséget G. Jellinek nyomán a ténylegesség normativitásának nevezik. A normativitásnak ez a foka sem jelent azonban puszta tényszerűséget, nem jelent az inger-válaszreakció kapcsolatához hasonló puszta szabályszerűséget. Bármilyen gyöngén, de ebben az esetben is jelen van a kényszerítés is: a szokatlan eljárás már önmagában is bizonytalanságérzéssel, zavarral, pszichikus feszültséggel – tehát bizonyos mértékű csekély hátránnyal – jár együtt, amit azután fokozhat a környezet részéről a különcként való minősítés vagy a kigúnyolás.

13. A társadalmi normákra jellemző a kölcsönösség, a reciprocitás. Ennek részleteivel a jogviszony tárgyalása során, a jogok és kötelezettségek reciprocitása kapcsán foglalkozunk.

14. A társadalmi normák értékelést, valamilyen értéket fejeznek ki, mivel a több lehetséges magatartás közül a követendő kiválasztása csak valamilyen érték alapján történhet.

A társadalmi normáknak az előzőekből következően három nélkülözhetetlen mozzanata van, amelyek azonban a norma nyelvi megfogalmazásában összeolvadnak, csak logikai elemzés útján, analitikailag választhatók el egymástól. Ezek a következők:

– a magatartás leírása, megfogalmazása;

– a magatartás normatív minősítése, vagyis tilossá, kötelezővé vagy megengedetté nyilvánítása;

– a normasértés következményeinek az előírása, vagyis a szankció.

A társadalmi együttélés biztosítása során a társadalmi normák négy alapvető funkciót töltenek be:

Magatartásmintát nyújtanak a társadalom tagjai számára, tájékoztatnak arról, hogy adott esetben mi a helyes, a követendő magatartás, és azt elő is írják.

– Közreműködnek a társadalom tagjai között keletkezett konfliktusok rendezésében.

– Lehetővé teszik mások magatartásának az értékelését, ahhoz értékelési alapot nyújtanak.

– Lehetővé teszik mások magatartásának az előrebecslését, hiszen a társadalom tagjai általában a társadalmi normáknak megfelelően járnak el.

A társadalmi normáknak több fajtája alakult ki. A törzsi-nemzetségi társadalmak többé-kevésbé egységes normarendszere az osztálytársadalmak kialakulásával differenciálódott, elvált egymástól a szokás, az erkölcs, a jog és a vallási norma. Az ezt követő fejlődés során ez a differenciálódási folyamat tovább folytatódott, így elkülönültek többek között az illem, a divat szabályai, a politikai normák és a különböző szervezetek normái, közöttük az államigazgatási normák. A társadalmi normák különböző fajaira a tudatosság eltérő foka jellemző (vö. Weber 1967, 106–117.; König 1979).