Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

4. A jog további sajátosságai

4. A jog további sajátosságai

A jognak a definíciókban összefoglaltakon túl további sajátosságai vannak. A definíció elsősorban a jog és más társadalmi jelenségek, más társadalmi-normák elhatárolására szolgál, ezért a jognak csak a leglényegesebb vonásait fogja át, és nem tartalmazza a jog minden sajátos vonását, sőt az említett lényeges jegyek kifejtését sem. Emellett egyoldalú is: ha megállnánk ennél a definíciónál, akkor úgy tűnne, mintha a jog csak norma lenne. Ez azonban nincs így, a jogi jelenségek köre ennél jóval szélesebb. Ezek közül mindenekelőtt a bírói döntésekben és az egyes emberek magatartásában ténylegesen érvényesülő jogot, valamint a jogtudatot és a jogi ideológiát emelhetjük ki. (Normativizmusnak nevezik azt a fölfogást, amelyik a jogot csak normának tekinti, illetve a jog vizsgálata közben annak normajellegére koncentrál.)

A jogelméleti gondolkodás történetében kialakult legfontosabb átfogó irányzatok is a jogi jelenségeknek ehhez az összetettségéhez kapcsolódnak. A jog fogalmára vonatkozó kérdés megválaszolása során a jogpozitivizmus a tételes vagy más néven pozitív jogra helyezi a hangsúlyt, a természetjogi fölfogás az elvont ideális jogelvek formájában megfogalmazott jogi ideológiából indul ki, a jogszociológiai irányzat pedig a ténylegesen érvényesülő jogot tekinti jognak.

Az egyoldalúság és az abból fakadó félreértések veszélyét elkerülendő röviden utalnunk kell a jog további sajátosságaira is. Itt hívjuk föl a figyelmet, hogy a jog egyes sajátosságai (például belső rendezettség) ideáltipikusak, hol erősebben, hol gyöngébben érvényesülő tendenciát fejeznek ki, és egyben követelmények is a jog alkotása, alakítása során.

1. A jog objektív társadalmi szükséglet, s ilyen szükségletként is jött létre. A primitív társadalmak differenciálódásával, majd az osztálytársadalmak kialakulásával a konfliktus lehetőségével járó magatartások szabályozásának társadalmi szükséglete minőségi változáson ment keresztül: a társadalmi gyakorlatban alapvetőnek minősülő érdekkonfliktusok rendezéséhez, a társadalom fönnmaradásához a társadalmi csoportok, mindenekelőtt a társadalmi osztályok közötti ellentétek által terhelt magatartások olyan szabályozására volt szükség, amelyik biztosította az adott társadalom fönnmaradásának, sőt fejlődésének a lehetőségét. A jognak ezt az objektív társadalmi szükséglet jellegét – amelynek tartalma történetileg változik – nevezzük a jog társadalmi rendeltetésének. Ezért a szűk értelemben vett jog kialakulása elválaszthatatlan az állam kialakulásától, a jog szükségképpen állami jellegű, ami fölveti a jog partikuláris és általános jellegének, kiélezett megfogalmazásban osztályjellegének a kérdését, ami szintén a jogbölcselet egyik alapvető és sok vitát kiváltó és itt nem részletezhető problémája.

A jog társadalmi rendeltetésének itt adott megfogalmazása – a jog fogalmának a meghatározásához hasonlóan – arra a fejlődésbeli diszkontinuitásra, megszakítottságra helyezi a hangsúlyt, hogy a joggal a korábban kialakult társadalmi normáktól minőségileg különböző, részben partikuláris érdekeket is kifejező normarendszer jött létre. Ugyanakkor a jog és a korábbi társadalmi normák viszonyában a kontinuitás, a folyamatosság mozzanata sem mellőzhető, aminek a legfontosabb összetevője a minden társadalomra jellemző szabályozási szükséglet, vagyis az a már tárgyalt összefüggés, hogy emberi társadalom nem létezhet normák, magatartásszabályok nélkül.

Az általunk vizsgált összefüggés kapcsán most csak annyit kell leszögeznünk, hogy a kialakuló jogra nemcsak a társadalmi csoportok közötti konfliktusokból adódó szabályozási szükségletek kielégítése hárult, hanem a jog (is) szabályozott olyan viszonyokat, magatartásokat, amelyeket korábban nem jogi jellegű társadalmi normák kielégítően rendeztek (például családi kapcsolatok).

A jog társadalmi rendeltetését tehát az alapvető érdekkonfliktusokat rendező sajátos tartalmú szabályozás objektív szükségletében foglalhatjuk össze. Ennek a társadalmi rendeltetésnek a konkrét megvalósulását fejezik ki a jog funkciói.

2. A jog sajátos társadalmi komplexus. Ez a Lukács Györgytől eredő megfogalmazás (Lukács 1976, II:179–231.) a jogi jelenségek összetettségét fejezi ki. A társadalom különféle jogi jelenségei egymással összefüggnek; funkcionális kapcsolatban vannak, vagyis rendszert alkotnak. Ezért beszélünk a társadalom jogi rendszeréről, ami a társadalom jogi jelenségeinek funkcionálisan összefüggő rendszere. Elemei a jogintézmények, a jogszabályok, a jog alkotására, illetve alkalmazására hivatott szervezetek, valamint azok a társadalmi státusok a hozzájuk fűződő szerepelvárásokkal és a szerepeket ténylegesen megvalósító emberi magatartásokkal, amelyek a jogszabályok alkotásának, alkalmazásának, a jog társadalmi valósággá válásának folyamatában kialakulnak, továbbá a jog tudati jelenségei, jogi ideológia. A jogi rendszer központi elemét azonban a jogi normák képezik, a jog társadalmi lényege is elsősorban normativitásában nyilvánul meg. Ezért indokolt és helytálló a jog fogalmának előbbi meghatározása. (A jogi rendszer nem azonos a jogrendszerrel. Ez utóbbi – itt most kissé leegyszerűsítve – egy adott állam hatályos jogi normáinak a rendezett összességét fogja át, míg a jogi rendszer annál lényegesen tágabb.)

3. A jog komplexus jellege a jog mint norma sajátosságaiban is kifejeződik. Ezek között elsőként azt kell kiemelnünk, hogy a jogi normák ún. másodlagos teleologikus tételezéseket (céltételezéseket) tartalmaznak, ami jelentősen különbözik a munkatevékenység, a materiális tevékenység mozzanatát képező ún. elsődleges teleologikus tételezéstől. A munkafolyamatot az jellemzi, hogy a munkát végző személy fejében, képzeletében célként a munkatevékenység tárgyi eredménye jelenik meg a munkafolyamat megkezdésekor, tehát a cél a tevékenység tárgyi eredményére irányul, például egy asztal elkészítésére, és azt a munkát végző személy maga valósítja meg. Ezzel szemben a mások tevékenységére irányuló intézményesítő tevékenység során és így a jogi normában nem valamely tevékenység tárgyi eredményének, hanem magának az emberi magatartásnak az eszmei előlegezésére, célként történő tételezésére, kitűzésére kerül sor. A jogi szabályozás a saját tulajdonképpeni célját mások magatartásának a befolyásolásán keresztül, azok közvetítésével valósítja meg. Ennek a sajátosságnak a részleteit és következményeit a jogi norma szerkezeti elemei kapcsán tárgyaljuk a VII. fejezetben. Az a tény, hogy a jogi szabályozás valamilyen cél elérésére irányul, és ebben az átvitt értelemben az egyes jogi normáknak céljuk van, nem jelenti azt, hogy a jog mint sajátos társadalmi komplexus is meghatározott konkrét cél vagy célok megvalósítását szolgálná.

4. A jog másodlagos teleologikus tételezés jellegéhez kapcsolódik, hogy a jog egyben sajátos tudatforma, ideológia is, vagyis olyan gondolati forma, amelyben a különböző társadalmi csoportok, osztályok, rétegek konfliktusaikat tudatosítják és végigharcolják. A jog ezen sajátosságának az alapja az, hogy a jogi szabályozás célja mások magatartására vonatkozik, tehát magában foglalja mások értékelését is. A jog egyrészt akkor kap ideológiai jelleget, ha ez az értékelés társadalmi csoportok, osztályok értékeléséhez kapcsolódik, másrészt pedig akkor, ha a jogot az említett makrotársadalmi csoportok érdekeik érvényesítésének eszközeként használják.

5. A jog további jellemző vonása, hogy maga is társadalmi viszony, amelynek sajátossága az, hogy meghatározott társadalmi viszonyokat, általában nem jogi viszonyokat jogként fejez ki. A jog olyan társadalmi viszony, amelynek az a szerepe, hogy más, nem jogi társadalmi viszonyokat sajátos ideológiai viszonyok, jogviszonyok formájában realizáljon és védjen.

6. A jogot továbbá belső rendezettség jellemzi, mivel a társadalmi viszonyok ellentmondásmentes szabályozására kell törekednie. Ez azonban sohasem történhet meg maradéktalanul, mivel ellentmondásos társadalmi viszonyok ellentmondásmentes szabályozásáról lenne szó. Ennek az ellentmondásnak a kezelése sajátos technikák kialakulását eredményezte.

7. A jogot rögzített fórumrendszer, formalizált eljárás és nyelvi megformálásának viszonylagos egyértelműsége jellemzi. A formalizált eljárás fontosságát Bibó István akként emeli ki, hogy „az olyan jogelv, amelynek nincs intézményi technikája, annyi mint a semmi”.

8. A jog az említett ellentmondásosságából és a belső rendezettség egyidejű igényéből fakadóan olyan társadalmi komplexus, amelynek működéséhez sajátos specialistákra, a szükséges technikákat elsajátított, képzett jogászokra van szükség.

9. A jog történeti kategória, vagyis a történeti fejlődés során, az állam kialakulásával jött létre, és a társadalom történeti változásaival együtt változik. A különböző társadalmi-gazdasági formációknak különböző jog felel meg. Ezt az összefüggést a jogtípus kategóriája segítségével ragadjuk meg, ázsiai, antik-rabszolgatartó, feudális és modern jogtípust különböztetve meg. A jogtípus egy adott társadalmi-gazdasági formációhoz tartozó jogrendszerek közös sajátosságainak az összességét tartalmazza és a jogrendszerek elsődleges csoportosítására, osztályozására szolgál. A jogtípusokon belül további jogrendszercsoportok, jogrendszerformák vagy jogcsaládok különböztethetők meg az egyes jogrendszereknek a jog struktúrájában, a jogalkotásban és a jogalkalmazásban kifejeződő hasonlósága alapján.

Végezetül utalunk arra, hogy a jognak vannak olyan – legalábbis értelmezésüket tekintve – vitatott és vitatandó lényeges kérdései, további sajátosságai, amelyek tárgyalására a jog- és állambölcseletben kerül sor. Ilyen kérdések a jog és társadalmi-gazdasági környezetének viszonya (a jog társadalmi-gazdasági meghatározottsága és viszonylagos önállósága), a jog funkciói és a jog társadalmi tartalma (osztály- vagy osztály fölötti jellege), valamint a jog értékessége és értékelhetősége.