Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. Jogi norma, jogtétel, jogszabály, jogforrás

2. Jogi norma, jogtétel, jogszabály, jogforrás

A jogi norma a jog legkisebb, még önmagában értelmes egysége, amelyik egy teljes, értelmezhető, követhető, alkalmazható magatartásszabályt alkot. Nem föltétlenül egy helyen, egyetlen paragrafusban kerül megfogalmazásra, ezért nem a nyelvi megfogalmazás és megjelenés egysége, hanem gondolati egység és egyben a szabályozás logikai egysége. Azok a jogtételek alkotnak egy jogi normát, amelyek olyan szorosan öszszekapcsolódnak, hogy egymás nélkül nem alkalmazhatóak, és csak korlátozottan értelmezhetőek, mivel bármelyikük mellőzése esetén a jogi norma hiányos, nem teljes, nem fejezi ki a norma minden nélkülözhetetlen mozzanatát vagy logikai elemét. A jogi norma elemeit a VII. fejezet 1. pontjában tárgyaljuk. A könnyebb megértés érdekében ezért utalunk a társadalmi normák kapcsán kifejtettekre. A társadalmi normák általában és így a jogi normák is két előírást tartalmaznak, a követendő magatartásra vonatkozó magatartás-előírást és a közösség vagy képviselője reagálására vonatkozó jogkövetkezmény-előírást vagy szankciót. Ezek gondolatilag egységet alkotnak, de nyelvi megfogalmazásuk – különösen írásba foglalás esetén – elválhat egymástól. Az ugyanazon normát alkotó jogtételek nyelvi elválasztásának leggyakoribb példája a magatartás-előírást és az ahhoz kapcsolódó jogkövetkezményt tartalmazó jogtételek más jogtételben történő megfogalmazása. Ezek a jogtételek azonban szétválasztásuk ellenére logikailag összetartoznak. Tekintettel azonban arra, hogy ez a logikai kapcsolat hol gyöngébb, hol erősebb, annak megléte esetenként megítélés kérdése lehet, ami azt eredményezi, hogy vitatható lehet, hogy egy jogi norma határai hol húzódnak. Ezért egyes szerzők bizonyos kevésbé szorosan kapcsolódó jogtételeket – például az ún. szankcionáló normákat vagy az értelmező rendelkezéseket – önállótlan jogi normáknak nevezik (vö. Peschka 1979, 93–99.).

A jogtétel (jogi mondat) a nyelvi megfogalmazásnak és megjelenésnek, a szövegnek az egysége, nyelvi egység: egy szakasz (paragrafus), illetőleg bekezdés alkot egy jogtételt. Ezért mindig egyértelmű, hogy mi tartozik egy adott jogtételbe, hogy egy szakasz vagy bekezdés mettől meddig tart. Egy jogi norma több jogtételből is állhat, és ugyanaz a jogtétel több jogi normának is részét alkothatja. Ez az eltérés a jogszabályszerkesztés ökonomikusságának, az ismétlések elkerülésére irányuló törekvésnek a következménye. Ugyanis a számos jogi norma részét képező előírásokat, megfogalmazásokat mintegy kiemelik az egyes jogi normák összefüggő szövegéből, azokat a jogszabályban valamenynyi jogi normára vonatkozóan csak egyszer rögzítik. Tipikusan ilyenek a büntető törvénykönyvek általános részi rendelkezései. Így a magyar Büntető Törvénykönyv 10. § (1) bekezdésében csak egyszer rögzíti, hogy ha a törvény a gondatlan elkövetést kifejezetten nem bünteti, a bűncselekmény csak szándékos magatartás lehet, ezt azonban az egyes bűncselekményeket meghatározó különös részi rendelkezésekbe bele kell érteni. A törvény például csak a szándékosan elkövetett rágalmazást bünteti, noha ezt a rágalmazás kapcsán kifejezetten nem mondja ki. Hasonlóképpen gyakran előfordul, hogy több jogi norma megsértése esetére azonos szankciót helyeznek kilátásba és azt csak egyszer rögzítik. Itt jegyezzük meg, hogy főleg a hosszabb, bonyolultabb jogtételeken belül a szorosabban összetartozó szövegrészeket a jogi nyelv fordulatnak nevezi. Így a következő példában szereplő „vagy amelyet jogszabály megkerülésével kötöttek” szövegrész a Ptk. 200. § (1) bekezdésének második fordulata.

A jogtétel és a jogi norma viszonyát a Polgári Törvénykönyvnek (Ptk.) a semmis szerződésekre vonatkozó rendelkezéseinek példáján illusztráljuk. A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló, többször módosított 1959. évi IV. törvény többek között a következő jogtételeket tartalmazza:

„200. § (1) A szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. A szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja.

(2) Semmis az a szerződés, amely jogszabályba ütközik, vagy amelyet jogszabály megkerülésével kötöttek, kivéve ha ahhoz a jogszabály más jogkövetkezményt fűz. Semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik…

234. § (1) A semmis szerződés érvénytelenségére – ha a törvény kivételt nem tesz – bárki határidő nélkül hivatkozhat. A semmisség megállapításához külön eljárásra nincs szükség…

237. § (1) Érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani.

(2) Ha a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet nem lehet visszaállítani, a bíróság a szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánítja. Az érvénytelen szerződést érvényessé lehet nyilvánítani, ha az érvénytelenség oka – különösen uzsorás szerződés, a felek szolgáltatásainak feltűnő aránytalansága esetén az aránytalan előny kiküszöbölésével – megszüntethető. Ezekben az esetekben rendelkezni kell az esetleg ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről.”

Ezekből a jogtételekből a következő rendelkezések alkotnak egy jogi normát: Semmis a szerződés akkor, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik. A semmis szerződés érvénytelen. Érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani.

Ezek a rendelkezések nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a norma alkalmazható és értelmezhető legyen – a korábban már használt szakkifejezéssel élve –, hogy a szöveg zárt normastruktúrát alkosson. Az viszont már az adott esettől is függő értelmezés kérdése lehet, hogy a hivatkozás korlátlanságára vonatkozó rendelkezést vagy a 234. § (1) bekezdésének 2. mondatát szorosan a normához tartozónak számítjuk-e. Az pedig ismét egyértelmű, hogy a 237. § (2) bekezdése az előbbitől különböző, önálló jogi normát alkot.

A jogszabály fogalmát a hazai szakirodalomban a közelmúltban általában a jogi normával azonos értelemben használták, mondván, hogy a jogszabály a magyar nyelvi megfelelője a latin eredetű jogi norma fogalmának. A jogászi köznyelvben azonban ez idő tájt is használták az előbbitől eltérő értelemben is a jogszabály kifejezést, jogszabályokon a jogforrási formák (törvény, miniszteri rendelet stb.) gyűjtőfogalmát, vagy pedig egy jogalkotási aktus eredményét (egy egyedi törvényt, például az 1978. évi IV. törvényt a Büntető Törvénykönyvről) értve. Az 1980-as évek óta mind szélesebb körben elfogadott az a nézet, amelyik a szükségesnek tartott fogalmi differenciálás miatt a szakirodalomban is a jogszabály kifejezésnek ez utóbbi értelemben való használatát tartja indokoltnak. Ez az álláspont azért is helyesebb, mivel már a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény is így használta a jogszabály kifejezést, továbbá így használja azt Magyarország Alaptörvénye és a jogalkotásról szóló jelenleg hatályos 2010. évi CXXX. törvény is. Ennek megfelelően a jogszabály a jogalkotásnak az egysége, az egy állami aktussal elfogadott jogtételek összessége, azokon keresztül jogi normák és esetleg más jogi előírások összessége. Egy jogszabály tartalmazhat egy vagy több jogi normát is. Mivel a jogi normát általában egy jogszabályhoz tartozó, abban föllelhető jogtételek alkotják, számos összefüggésben (például keletkezés, érvényesség) az, ami a jogszabályra vonatkozóan igaz, a részét alkotó jogi normákra is az, ezért ezekben az összefüggésekben ez a két kifejezés egymással fölcserélhető, a jog strukturális vizsgálata esetében azonban ez nem engedhető meg. Ritkán előfordul, hogy egy jogi norma több jogszabályhoz tartozó jogtételekből épül föl, ami azonban nem szerencsés, mivel a normák megismerése, követése és alkalmazása során nehézségeket okozhat. (Kivétel ez alól, ha a több jogszabály pusztán a módosított eredeti és a módosító későbbi jogszabályokat jelenti.)

A magyar jogi nyelv használja még a „jogszabályi rendelkezés” fogalmát is. Ezzel valamely jogszabály szövegének közelebbről meg nem határozott részét jelölik. Így Magyarország Alaptörvénye 24. cikkely (3) bekezdés a) pontja szerint az Alkotmánybíróság megsemmisíti az Alaptörvénnyel ellentétes jogszabályt vagy jogszabályi rendelkezést.

A jogszabály és a jogi norma között abban a tekintetben is különbség lehet, hogy egyes jogszabályok nem magatartásszabályt, hanem valamilyen deklaratív aktust tartalmaznak, így azok nem jogi normák és nem is jogforrások, mivel nem forrásai a jognak. Ilyen jogszabály az 1996. évi LVI. törvény Nagy Imre mártírhalált halt magyar miniszterelnök és mártírtársai emlékének törvénybe iktatásáról. (Csak részben ilyen az 1990. évi XXVIII. törvény az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról, mivel október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánította, így rendelkezést is tartalmaz.)

A jogforrás fogalma a különböző jogszabályoknak (és azon keresztül a jogi normáknak) a jogrendszerben elfoglalt sajátos helyét, szerepét fejezi ki. Ez egyrészt a jogi normák sajátos keletkezésmódjának a következménye, másrészt pedig a kötelező erőnek (orientáló szerepnek) és a hiteles szöveg megismerhetőségének az előkérdése. Ezért a jogforrás fogalmának a jogelméletben számos meghatározása ismeretes (vö. Peschka 1965, 32–33.). Ezek a meghatározások néhány tipikus elhatárolást eredményeztek. Így megkülönböztették a materiális (anyagi) és formális (alaki), illetve a belső és külső jogforrást. A jogforrás materiális fogalmán azokat a jelenségeket értik, amelyek a jog tartalmának az eredetére utalnak, azokat a tényezőket, amelyekből a jog tartalma származik. A jogforrás fogalmának formális meghatározása viszont azokat a tényezőket és jelenségeket jelenti, amelyekből a jog kötelező ereje és érvényessége, vagyis a jogi forma, a jogi jelleg fakad (Peschka 1965, 854.). A belső jogforrás azt a tényezőt jelenti, amelytől a jog származik, amely a jogalkotás hatalmával bír – vagyis a jogalkotót (Moór 1994, 201.). A külső jogforrás pedig azt a megnyilvánulási formát jelöli, amelyben a jog megjelenik. A belső és a külső jogforrás fogalma lényegében nem más, mint a jogforrás formális fogalmának további részletezése és tagolása, a jogforrás fogalmának a formális jogforrásfogalomra való redukálása. A külső jogforrás megkülönböztetése azonban egy új és lényeges mozzanatot is bevisz a jogforrás fogalmába, nevezetesen a jog megismerésének szempontját, a jogforrásnak megismerési forrásként való fölfogását (Peschka 1965, 34.). Nem pontos tehát az a fölfogás, amelyik szerint a belső és a külső jogforrás fogalompárja pusztán az anyagi és alaki jogforrás megkülönböztetésének más formában való megismétlése (Antalffy et al. 1970, 463.).

Moór Gyula ezen túlmenően elsődleges és másodlagos jogforrásokat különböztetett meg. Az előbbieken a legerősebb társadalmi hatalom által közvetlenül alkotott jogszabályokat, az utóbbiakon pedig a legerősebb társadalmi hatalom által jogalkotó hatalommal fölruházott szervek által alkotott jogszabályokat érti. Megfogalmazásai nem egészen egyértelműek, azonban fölfogása úgy értelmezendő, hogy elsődleges jogforrásnak a forradalmi jogalkotást, az alkotmányt és a törvényt tekinti (Moór 1994, 202–203., 206–209.).

Ilyen elméleti előzmények után a jogforrás fogalmának kétféle értelmezése alakult ki: a genetikus és a gnoszeológiai. A genetikus értelmezés esetén a jogforrás fogalma a jogi normák eredetére utal, azt a jog keletkezésével, létrejöttével és kialakulásával összefüggésben határozza meg (Peschka 1980, 854.). Ebben az összefüggésben a jogforrás azokat a tényezőket jelenti, amelyekből a jog származik.

Tekintettel arra, hogy ezek a tényezők maguk is többfélék és összetettek, a genetikus értelemben vett jogforrás fogalma is többféleképpen konkretizálható. Így az jelentheti a jogot létrehozó állami szervet, az állami szervek sajátos tevékenységét, a különböző társadalmi csoportok politikai törekvéseit, vagy a befolyásoló társadalmi viszonyokat, illetőleg azok meghatározott körét. Ez utóbbi kettő azonban számos egyéb társadalmi jelenségnek is forrása. Nem olyan tényezők tehát, amelyek kizárólag a jogi normák keletkezésére lennének jellemzők (Antalffy et al. 1970, 465.). Másrészt a jognak sem kizárólagos „forrásai”, előidéző tényezői. Az ún. formális megközelítés elutasítása így a jog sajátszerűségeinek, a sajátosan joginak az elmosásához vezet. Arra is tekintettel, hogy a jogi normák tartalmának az eredete a jog sajátosságaival és társadalmi meghatározottságával van szoros összefüggésben és ott tárgyalandó, ezért itt az ún. formai megközelítés az indokolt, így a továbbiakban a jogforrás kifejezést annak gnoszeológiai értelmezésére tartjuk fönn.

A gnoszeológiai, megismerési értelemben vett jogforrás a korábban említett külső jogforrással azonos, és arra utal, hogy honnét ismerhető meg hitelesen a jog, honnét tudjuk, hogy jogi normákkal állunk szemben. Ebben az értelemben a jogforrás a meghatározott módon létrejött, meghatározott állami szervek által alkotott jogszabályok összességét, a jog meghatározott formában és módon való kifejeződését jelenti, az azonos módon létrejött, azonos állami szervek által alkotott jogszabályok összességét, vagyis sajátos jogszabályfajtát jelöl. A hagyományos fölfogás az ún. gnoszeológiai értelemben vett jogforrást nem mint a jogképződési folyamat eredményét vizsgálta, hanem mint a jog megismerési folyamatának kiindulópontját (ami azonban korántsem jelenti, hogy ezt a jogi jelenséget csak így lehet vizsgálni). A jogforrás fogalmának ez az értelmezése elsősorban a jogalkalmazó számára fontos, mivel azt a kérdést elemzi, hogy honnét lehet megismerni, hol lehet megtalálni az alkalmazandó jogi normákat; másrészt pedig a jogi normák címzettjei számára arra ad választ, hogy honnét ismerhetik meg jogaikat és kötelességeiket. A jog meghatározott formában és módon való kifejeződései azonban nemcsak az alanyi jogok és kötelezettségek megismerésének forrásai, hanem azok létének is, mivel azok – mint arról a jogviszony kapcsán szó lesz – a jogi normákból erednek. A jog meghatározott formában és módon való kifejeződései ezen túlmenően a jogalkotó számára adottságot jelentenek, és így a jogalkotó számára is fontosak, egyfelől mint a jogalkotói hatáskör forrásai, másfelől pedig mint lehetséges alkalmazandó formák. A jogforrás gnoszeológiai fogalma tehát nemcsak a megismerésre vonatkozó összefüggést fejez ki, hanem létbeli, ontológiai összefüggést is – ezért az elnevezés nem a legpontosabb. Nem pontos az elnevezés azért sem, mert a jogot nemcsak a jogszabályokból lehet megismerni, hanem például tankönyvekből, bírói ítéletekből is. A gnoszeológiai értelemben vett jogforrás továbbá nem általában a jog megismerésének a forrása, hanem a kötelező erejű jogi normák és más jogi előírások megismeréséé. [Kelsen szerint „a jogforrás kifejezést a többértelműség meglehetősen használhatatlanná teszi. Ajánlatosabb e szókép helyett a probléma világos és közvetlen meghatározását adni.” (Kelsen 1988, 43–44.)]

A XX. század harmadik harmadának hazai jogelmélete a jogforrásfogalom kettős értelmezésének a föloldására, az egységes jogforrásfogalom kidolgozására törekedett. Az erre irányuló törekvések két irányban keresték a vázolt problémák megoldását. Az egyik a jogforrás fogalmának genetikus jellegét, a jogszabályokat létrehozó objektív és szubjektív tényezőket emelte ki. Így Peschka Vilmos a jogforrás általános és individuális fogalmát különböztette meg. Eszerint a jogforrás általános fogalma az a specifikus társadalmi jelenség, tényező vagy viszony, amely az objektív jogot (a jogi normák összességét) közvetlenül előidézi, létrehozza. A jogforrás individuális fogalmán pedig az állami tevékenység specifikus fajtáját, az állam jogalkotó tevékenységét érti (Peschka 1965, 52., 66.). A másik – általunk is követett – fölfogás utal ugyan a jogi normákat keletkeztető lényeges tényezőkre, de jogforrásnak a jog megjelenési formáit tekinti (Antalffy et al. 1970, 466.; Szabó 1963, 160–163.). E fölfogás mellett szól, hogy a jogforrásfogalom genetikus értelmezéséhez kapcsolódó problémák alapvető fontosságú kérdései a jogbölcseletnek, azonban azok célszerűbben vizsgálhatók és tárgyalhatók a jog fogalma, a jog és más társadalmi jelenségek viszonya, valamint a jogképződés és jogalkotás kapcsán. Továbbá a jogforrás genetikus értelmezését elfogadva sem válik álproblémává a „honnét ismerhető meg a jog” kérdése, azonban annak elméleti megválaszolásához újabb fogalmat kellene bevezetni (lévén a jogforrás fogalma „foglalt”), ami bonyolult körülírásokat (például a jog megjelenési formája) vagy terminológiai zavart (például a jogszabály két értelemben való használata) eredményezne.

A jogforrás fogalmának genetikus értelmezése a jogforrás fogalmát és problematikáját elsősorban és lényegében a jogalkotás szemszögéből nézi és elsősorban a jogalkotás elméleti megalapozását szolgálja; a gnoszeológiai értelmezés pedig a jogforrásfogalom és a jogforrástan súlypontját inkább a jogalkalmazás felé tolja el, a jogforrás fogalmát a jogalkalmazó oldaláról ítéli meg, a jogforráselmélet problematikáját pedig a jogalkalmazás folyamatához, igényeihez igazítja (Peschka 1965, 39.; 1980, 855.).

A megismerési értelemben vett jogforrás sem független a jogi normák keletkezésétől, hiszen az, hogy a jogi normák honnét ismerhetők meg, szorosan összefügg azzal, hogy azok hogyan rögzültek, hogyan objektiválódtak, ami viszont azzal függ össze, hogy milyen módon jöttek létre. Ezért indokolt a jogforrásfogalom genetikus értelmezésével összefüggő problémák közül a jogképződésnek és a jogalkotásnak, valamint a jogforrásoknak az együttes tárgyalása.

A megismerési értelemben vett jogforrás és a jogszabály tehát rokon fogalmak, hiszen például a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény jogforrás is és jogszabály is. A két kategória azonban nem azonos, még terjedelmileg sem: a jogforrás minden jogrendszer általános érvényű kategóriája, a jogszabály csak az ún. írott jogra vonatkozik, továbbá a jogi normát nem tartalmazó deklaratív jogszabály nem jogforrás. A két kategória tartalmi különbségét az is jelzi, hogy mi számít egy egységnek. A jogszabály esetén – a létrehozatal szempontjából – az 1978:IV. tv. az 1978-ban kihirdetett szövegezésében egy jogszabály, az azt módosító további törvények pedig (például az 1989:LIVC. tv. vagy a 2009:LXXX. tv.) külön jogszabályok; a jogforrás szempontjából pedig az eredeti alapjogszabályok és a módosító jogszabályok képeznek egységet.