Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

7. fejezet - VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY

7. fejezet - VII. A JOGI NORMA ÉS A JOGSZABÁLY

1. A jogi norma fogalma és szerkezete

2. A jogi norma érvényessége és hatálya

3. A jogi normák fajtái

4. A jogi normák kapcsolódása

5. A jogi normák megjelenése. A jogtétel és a jogszabály

6. A jogszabályok közzététele, a jogszabályok megismerésének eszközei

1. A jogi norma fogalma és szerkezete

a) A jogi norma és a jogtétel fogalmáról már volt szó (VI. fejezet 2. pont), a fogalommeghatározás tartalmának a megértéséhez azonban tudnunk kell még azt is, mit jelent, hogy a jogi norma teljes magatartásszabályt alkot. Erről akkor beszélünk, ha a jogi norma minden nélkülözhetetlen eleme adott, amihez viszont ismernünk kell a jogi norma szerkezetét. A jogi norma fogalmának és szerkezetének a megértését jelentősen megnehezíti a jogi norma mint logikai egység és annak nyelvi kifejezése közötti, nagymértékű eltéréseket is lehetővé tévő bonyolult kapcsolat.

A jogi norma mibenlétére úgy kaphatunk választ, ha tisztázzuk, hogy melyek a jogi norma szükségszerű, nélkülözhetetlen mozzanatai. Ennek során a normastruktúra ontológiai alapjait kell tisztáznunk. A jognak abból a korábban tárgyalt sajátosságából kell kiindulnunk, hogy normái másodlagos teleologikus tételezéseket tartalmaznak, ennek következtében a jogi normának teleologikus-normatív jellege van. Teleologikus, mert céltételezést tartalmaz, és normatív, mert magatartást ír elő. A jogi norma struktúráját, kategoriális fölépítését mindenekelőtt ez a jelleg határozza meg, vagyis hogy a jogi norma céltételezést és magatartás-előírást tartalmaz. A jogi norma tartalmát képező céltételezés kettős. Tulajdonképpeni célja valamilyen kívánatosnak tekintett társadalmi viszony létrehozása vagy védelme, ami azonban csak emberi magatartások közvetítésével érhető el. A jogi normának – pontosabban a norma alkotójának, de most ezt hagyjuk figyelmen kívül – a közvetlen célja tehát az, hogy meghatározott magatartások létrejöjjenek vagy éppen ellenkezőleg, ne jöjjenek létre. A jogi normának ez a közvetlen céltételezése azoknak az oksági összefüggéseknek a fölismerésén nyugszik, amelyek a közvetlen célként megjelölt emberi magatartás mint ok és annak közvetlen vagy közvetett objektív okozatai, vagyis a szabályozás tulajdonképpeni célja – a társadalmi viszonyok kívánatos állapota – között állnak fönn.

A jogi normának azonban közvetlen saját gyakorlati célkitűzése is van, mint másodlagos tételezés mások magatartásának a befolyásolására és arra irányul, hogy a kauzális kapcsolatok közvetlen és közvetett eredményét, következményét bizonyos föltételek mesterséges előállításával előidézze. Mintegy megtervezi a kauzális összefüggéseket azzal, hogy az okot, a meghatározott eredményeket előidéző emberi magatartást célként tételezi. A jogi norma azonban nemcsak a távolabbi, közvetett céljait, hanem közvetlen célját, a szóban forgó emberi magatartást sem valósítja meg közvetlenül, hanem azt kötelezően előírja és ahhoz előnyös vagy hátrányos jogkövetkezményeket kapcsol, helyez kilátásba. Példával megvilágítva: a jogi szabályozás tulajdonképpeni, de közvetett célja a levegő tisztaságának a megőrzése, közvetlen célja az autók megfelelő műszaki állapotának az állandó biztosítása és ennek folyamatos ellenőrzése, a kilátásba helyezett jogkövetkezmény pedig a műszaki ellenőrzés elmulasztásának és a nem megfelelő műszaki állapotú autó használatának a bírságolása.

A jogi norma mint magatartási szabály önmagában tulajdonképpen két föltételes (hipotetikus) relációt és annak megfelelően két előírást tartalmaz: egyrészt előírja, hogy ha bizonyos körülmények fönnforognak, akkor meghatározott magatartást kell tanúsítani; másrészt pedig azt írja elő, hogy ha ez az előírt magatartás megvalósul vagy nem valósul meg, akkor ilyen vagy olyan jogkövetkezményeknek kell beállniuk. A jogi norma legyen (Sollen) jellege abban mutatkozik meg, hogy az első relációban körülírt magatartás megvalósulásától függően meghatározott jogkövetkezményeknek kell bekövetkezniük. A kilátásba helyezett jogkövetkezmények egyik funkciója éppen abban van, hogy a jogi norma közvetlen céljának, az előírt magatartásnak a megvalósulását elősegítse. Magában a jogi normában előírt emberi magatartások és jogkövetkezmények még nem valóságosak, csak a jövőben lesznek azok. Ez a jövőben valóságos emberi magatartás és jogkövetkezménye a jelenben azáltal hat, hogy érvényes jogi normaként előzetesen létezik. A jogi normának ez a sajátos létezési módja, érvényessége azáltal nyeri el gyakorlati igazolását, hogy a tényleges emberi magatartásokban és társadalmi viszonyokban általában megvalósul és így oksági kapcsolatokat hoz létre (vö. Peschka 1980, 936–937.).

A jogi norma előzőekben vázolt társadalmi rendeltetésének és feladatának akkor tud eleget tenni, ha meghatározott emberi magatartásokat ír elő megvalósítandóként. A jogi norma belső fölépítését tehát az határozza meg, hogy a tulajdonképpeni társadalmi szükségletet kielégítő emberi magatartás megvalósítását olyképpen éri el, hogy egyfelől megjelöli ezt az emberi magatartást mint megvalósítandót, másfelől ennek az emberi magatartásnak a jogi normában kifejezett legyen jellegét nemcsak – sőt nem is elsősorban – azzal teremti meg, hogy megvalósítandónak mondja ki, hanem döntő módon azzal, hogy a meghatározott emberi magatartás megvalósulásához speciális következményeket, szankciókat vagy joghatásokat fűz.

b) A jogi normának teleologikus jellegéből következően – más társadalmi normákhoz hasonlóan – három nélkülözhetetlen logikai mozzanata van:

1. Nélkülözhetetlen a jogi normában célként kitűzött magatartás jogilag releváns tények rögzítése segítségével történő meghatározása, megfogalmazása. Maga a magatartás a jogi szabályozásnak és így közvetve a jogi normának a tárgya, meghatározása pedig a jogi norma tartalmát képezi. A jogi norma tárgyát képező emberi magatartásoknak két fő csoportját különböztetjük meg: a cselekedetet és a tevékenységet. A tevékenység huzamosabb ideig tart és általában többféle cselekedetből áll. A cselekményen vagy cselekedeten belül még további két nagy csoportot különböztetünk meg: a tevést, a tettet és a tevéstől való tartózkodást, a nem tevést.

2. A jogi normának tartalmaznia kell a magatartás jogi minősítését, vagyis kötelezővé, tilossá vagy megengedetté nyilvánítását, amit nyelvileg vagy közvetlenül fejeznek ki a „kell”, „köteles” „tilos”, „jogosult” stb. szavak segítségével, vagy pedig közvetve, sajátos megnevezéssel, azaz meghatározott jogi kategória alá történő rendeléssel (például emberölés bűntette, kötelezett késedelme) és a jogkövetkezmények ahhoz kapcsolt kilátásba helyezésén keresztül.

A közvetlen kötelezésre jó példa hatályos jogalkotási törvény rendelkezése: „Ha törvény valamely állami, helyi önkormányzati vagy más szervezet számára kifejezetten jogot biztosít arra, hogy a jogállását vagy a feladatkörét érintő jogszabályok tervezeteit véleményezhesse, a jogszabály előkészítője köteles gondoskodni arról, hogy az érintett szerv e jogával élhessen” [2010. évi CXXX. törvény 19. § (1) bek.].

A közvetlen tiltásra példa lehet a reklámtörvény rendelkezése: „Tilos az olyan reklám, amely a nemiséget súlyosan szeméremsértő nyíltsággal ábrázolja.” [2008. évi XLVIII. törvény 9. § (1) bek. első fordulata.]

A jogkövetkezmények útján való kötelezésre jó példa a segítségnyújtás elmulasztásának szabályozása: „Aki nem nyújt tőle elvárható segítséget sérült vagy olyan személynek, akinek az élete vagy testi épsége közvetlen veszélyben van, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” [1978. évi IV. törvény (Btk.) 172. § (1) bek.] Ugyanezen módszer tiltásra való alkalmazásának a tipikus példája az emberölés alapesetének Btk.-beli tényállása: „Aki mást megöl, bűntettet követ el, és öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” [Btk. 166. § (1) bek.]

A közvetett tiltás kapcsán mondja azt néhány jeles jogtudós (például Kelsen) is, hogy a Btk. nem tiltja az emberölést, hanem büntetni rendeli. Ez tévedés, arról van szó, hogy a Btk. jogi normája épp azáltal tiltja az emberölést, hogy jogtétele büntetni rendeli. Ezeknek a példáknak az egymás mellé állítása a közvetlen tiltás módszerének egyik gyakori hátrányát is mutatja: a közvetlenül tiltó jogtétel nem tartalmazza sem a tilalom címzettjét, sem megszegésének a szankcióját, vagyis a jogi norma tartalmát csak több, egymástól távol eső jogtételből lehet megállapítani. Az is kiderül ezekből a példákból, hogy ha ugyanabban vagy közeli jogtételben kerül sor a magatartásnak és a jogkövetkezménynek a meghatározására, akkor nincs szükség a közvetlen formában történő jogi minősítésre.

3. Végül a jogi norma nélkülözhetetlen eleme a jogkövetkezmények kilátásba helyezése vagy a jogi normában előírt magatartás tanúsítása, vagy az előírás megsértése esetére, vagy pedig mindkét esetre.

c) A jogi norma logikai tartalmához az említett mozzanatoknak, mindenekelőtt a magatartás megfogalmazásának a további részletezése útján juthatunk el. Minden emberi magatartás ugyanis meghatározott alanyoknak (személynek vagy személyeknek) – vagyis a jogszabály címzettjeinek – meghatározott körülmények, természeti és társadalmi föltételek között – vagyis meghatározott szituációban – megvalósított magatartása, tehát akaratlagos (de nem föltétlenül szándékos, átgondolt vagy helyes ismereteken nyugvó), külvilágban megnyilvánuló és ott objektiválódó, többnyire meghatározott tárgyra irányuló viselkedése. Ez gondolatilag elvonatkoztatható a magatartás alanyától és szituációjától és ily módon is megfogalmazható, ezért a komplex emberi magatartás másik két mozzanatától elkülönítve önmagában vett magatartásnak nevezzük. A magatartás mindig akaratlagos és bizonyos mértékig mindig tudatos, eltérően az emberi viselkedés más formáitól, például a reflexviselkedéstől. Ez utóbbit – éppúgy, mint a tudattartalmakat, érzelmeket – a jog nem képes szabályozni, ezért a jogi normák tartalmát csak magatartások képezik. A magatartás tudati mozzanatai jogilag relevánsak lehetnek (de nem mindig azok), azonban közvetlenül nem ragadhatók meg, csak külvilágbeli megnyilvánulásaikon keresztül. Az önmagában vett magatartás valamilyen igével vagy igés szerkezettel (például ige + tárgy) fejezhető ki (például tévedésbe ejt, segítséget nyújt, vámárut vámellenőrzés alól elvon). A jogi norma logikai tartalmának tehát a következő összetevői vannak: a jogilag szabályozott magatartás alanya, a szituációja, az önmagában vett magatartás, a magatartás jogi minősítése és a jogkövetkezmények előírása.

d) A jogi norma szerkezeti elemei a hipotézis, a diszpozíció és a jogkövetkezmény, vagyis a jogi normára is – más társadalmi normákhoz hasonlóan – a hipotetikus szerkezet a jellemző. Az a logikai tartalom összetevőinek a jogi normára jellemző összekapcsolása révén jön létre. A jogi norma szerkezete tehát nem más, mint logikai tartalmának célszerű tagolása, illetőleg ennek tudományos tételben való jogelméleti megállapítása. Ezek a jogelméleti tételek a szakirodalomban némiképpen eltérőek, aminek az az oka, hogy a célszerű szerkezet már önmagában sem azonos az egyszerű vagy a bonyolultabb jogi normák esetében, amihez még az is hozzájárul, hogy esetenként vitatott, mikor teljes a norma, vagyis mekkora terjedelmű normatartalom tagolásáról van szó, végezetül a tagolás célszerűségét is többféleképpen lehet értelmezni, inkább a bíró vagy inkább az állampolgár, a címzett szempontjait előtérbe állítva.

A hipotézis (föltétel) a magatartás körülményeinek, szituációjának a megfogalmazása, jogilag releváns tényeken keresztül történő megragadása. Azt fejezi ki, hogy mikor, milyen körülmények között kell vagy szabad a jogilag szabályozott magatartás alanyának meghatározott és a diszpozícióban megfogalmazott magatartást tanúsítania, illetőleg attól tartózkodnia.

A diszpozíció (rendelkezés) azt fejezi ki, hogy a hipotézisben megfogalmazott föltételek bekövetkezte esetén a jogi norma címzettjének milyen magatartást kell, lehet vagy szabad tanúsítania. A diszpozíció összekapcsolva tartalmazza a jogi norma címzettjét, az önmagában vett magatartást és a magatartás jogi minősítését.

A jogkövetkezmény a diszpozícióban előírt magatartás nem követése esetére a címzett számára hátrányos, negatív következmények kilátásba helyezése – a szankció; vagy pedig a diszpozíciónak megfelelő magatartás tanúsítása esetére a címzett számára kedvező, pozitív következmények kilátásba helyezése – a joghatás.

e) A nyelvi megfogalmazás a logikai szerkezettől gyakran eltér, a nyelvi megfogalmazás szintjén gyakran összeolvadnak a vázolt szerkezeti elemek, így egyes elemek látszólag eltűnnek. A nyelvi megfogalmazás tehát gyakran elleplezi vagy eltorzítja a jogi norma szerkezetét, amit tovább erősít a több jogtételben, a jogszabályok egymástól viszonylag távol eső helyein való megfogalmazás lehetősége. Ebből következően – és mivel a jogi norma maga is logikai egység – a hipotézis-diszpozíció-szankció szerkezet logikai természetű, és nem a nyelvi megfogalmazást követi; a jogszabályok szövege csak igen ritkán fogalmazódik meg közvetlenül ezeknek a szerkezeti elemeknek megfelelően. A hipotetikus logikai szerkezet gyakorlati szerepe, jelentősége az egyes szerkezeti elemekhez tartozó és különböző helyeken megfogalmazott jogtételek egymásra vonatkoztatásában, illetőleg abban rejlik, hogy a jogalkalmazónak és a jog tanulmányozójának a figyelmét fölhívja az általa nem ismert és ezért hiányzó jogtételekre, a jogszabály szerkesztőjének figyelmét pedig a tervezet esetleges hiányosságaira.

A normaszerkezet és a nyelvi megfogalmazás viszonyának elemzéséhez abból kell kiindulnunk, hogy a jogi norma központi elemét, magvát a diszpozíció képezi, a hipotézis a diszpozícióhoz képest föltétel és a jogkövetkezmény a diszpozícióhoz képest jogkövetkezmény. A nyelvi megfogalmazás szempontjából ennek a követendő magatartás meghatározása és annak normatív minősítése felel meg. Az, hogy a központi elem mennyiben fogalmazható meg értelmesen és tartalmasan egyetlen, szorosan összetartozó szavakból álló jogi mondatban, mennyire „áll meg a maga lábán” önmagában, az elsősorban a magatartás összetettségétől és a rendelkezésre álló nyelvi eszközök gazdagságától függ. A jogi norma további elemeinek nyelvi megfogalmazásáról és jogszabályon belüli elhelyezkedéséről ugyanez mondható el, de itt már jelentős súlyt kapnak a jogszabályszerkesztés szempontjai, mindenekelőtt az ismétlések minimalizálására való törekvés, sőt esetenként jogpolitikai megfontolások is szerepet játszanak.

A nyelvi megfogalmazásból adódó módosulások tehát több tényezőre vezethetők vissza, mint azt a következő néhány jellemző példa is mutatja.

Különösen a tiltó diszpozíciók esetében fordul elő az ún. kategorikus jogi norma, vagyis hogy az előírt magatartás mindig követendő, nincs szükség tehát hipotézisre, vagyis azoknak a körülményeknek a meghatározására, hogy mikor kell az adott magatartást tanúsítani, sőt látszólag arra lehetőség sincs. (A kategorikus jelző eredeti jelentése ellentmondást nem tűrő, feltétlen, ellentéte a föltételtől függő, hipotetikus. Tekintettel arra, hogy valamely jogi norma több vonatkozásban is föltételektől függhet, a föltételezettség tagadása, vagyis a kategorikus jelleg állítása is több vonatkozásban lehetséges, ezért a kategorikus jogi norma kifejezést több értelemben is használják a jogtudományban, az itt használt jelentés mellett mint a később tárgyalandó kogens norma szinonimáját, továbbá a nemzetközi magánjogban mint az imperatív norma szinonimáját.) A hipotézis hiánya azonban csak látszólagos, mivel ilyen esetekben azokat a kivételes körülményeket fogalmazzák meg – általában külön jogtételekben –, amelyek bekövetkezte esetén nem kell a jogi normát betartani – ezek viszont negatív, tagadó formában hipotézisként is megfogalmazhatók lennének, vagyis logikailag a jogi normának mindig van hipotézise. Jól igazolható ez a Btk. előbb idézett 166. § (1) bekezdésének példáján. A Btk. ugyanis büntethetőséget kizáró okként fogalmazza meg többek között a jogos védelmet és a törvényben meghatározott egyéb okokat (22. §), így a hivatali kötelesség teljesítését is, amelynek szemléletes, bár Magyarországon már nem aktuális példája a halálbüntetés végrehajtása. A Btk. korábbi kommentárja szerint „a hivatali kötelesség teljesítésének büntethetőséget kizáró hatását az ítélet-végrehajtó helyzete és cselekménye példázza; a halálbüntetés végrehajtása emberölésnek nem tekinthető” (A Büntető Törvénykönyv kommentárja 1968, 134.).

Mindezekre figyelemmel az említett jogi norma logikai szerkezetét az a megfogalmazás fejezné ki, hogy „ha valaki nincs jogos védelmi helyzetben és nem is hivatali kötelességét teljesíti, akkor mást megölnie tilos, mert különben… stb.”. Jól látható, hogy ez utóbbi jóval terjedelmesebb és bonyolultabb megfogalmazás lenne, mint a hipotézisnek és a diszpozíciónak a törvényszövegben megvalósított összeolvasztása. Mivel a büntetőjogi normák jó része ilyen általános, látszólag mindig kötelező norma, a büntetőjog-tudományban általánosan elfogadott az a fölfogás, hogy a büntetőjogi normának csak két szerkezeti eleme van: a hipotézis és a szankció. Ezért azután akkor is mellőzik a hipotetikus szerkezetben való megfogalmazást, ha az a sajátos körülmények miatt egyébként egyszerű volna. Így például a Btk. 1979 májusától 2010 áprilisáig hatályos szövege a 221. § (1) bekezdés b) pontjában az államtitoksértést úgy fogalmazta meg, hogy azt az követi el, aki a tudomására, illetőleg a birtokába jutott államtitkot jogosulatlanul felhasználja, illetéktelen személy részére hozzáférhetővé vagy illetékes személy részére hozzáférhetetlenné teszi. Ez úgy is megfogalmazható lett volna, hogy ha valaki államtitokról szerez tudomást, akkor tilos azt fölhasználnia vagy illetéktelen személy számára hozzáférhetővé tennie, vagy illetékes személy számára hozzáférhetetlenné tennie. „Az ún. kategorikus jogi normák jelentős részénél, különösen a tiltó normák esetében lerövidített deduktív következtetéssel, szillogizmussal (sylogismus decurtatus), entinémával állunk szemben. Az entinémára jellemző, hogy benne a következtetés valamely kiinduló tételét természetesnek tartják és a nyelvi kifejezésben elhagyják, hozzágondolják, hozzáértik.” (Peschka 1979, 63.)

A hipotézis és a diszpozíció összeolvasztását az is indokolhatja, hogy az önmagában vett magatartásnak a körülményektől független megfogalmazása nehézkes lenne, mint például a cserbenhagyás esetén.

A jogi norma címzettjének (a jogi norma tartalmát képező magatartás alanyának) a jogszabályi megfogalmazása is különböző lehet. Általában a jogi szabályozást megelőzően is létezik már a jogi norma címzettje, és az általános jellegű, érvényű jogszabályok esetén annak megjelölése különösebb meghatározást sem kíván (például „aki”, „magyar állampolgár”, „kötelezett”, „jogosult” stb.); más esetekben viszont szükség van az egyébként már létező címzettek körének külön jogtételben történő pontos meghatározására (például a hivatalos személy meghatározása a Btk. 137. §-ában). Még nagyobb hangsúlyt kap a címzett meghatározása, ha azt maga a jogszabály hozza létre, például valamilyen feladat ellátása céljából. Ebben az esetben ugyanis szabályozni kell az alanyként megnevezett szerv létrehozását és gyakran belső szervezetét is, ami számos jogtétel segítségével történik. Ezért ilyenkor – elsősorban az ún. feladatkijelölő normák, illetőleg szabályozás esetén – a címzett meghatározása szinte a jogi norma önálló elemévé válik. (Elméletileg nincs különös jelentősége annak, hogy a jogi norma alanyát vagy címzettjét önálló szerkezeti elemnek vagy a diszpozícióhoz tartozónak tekintjük.)

f) A diszpozíció és a jogkövetkezmény kapcsolata a jogi norma szerkezetének további fontos kérdése. Ennek kapcsán először is meg kell jegyeznünk, hogy a tiltó és a parancsoló jelleg a jogi normák nyelvi megfogalmazása során gyakran közvetlenül nem fejeződik ki, hanem az csak a jogi norma megsértése esetére elrendelt szankcióból következik, mint például a büntetőjog normái esetében, amelyek rendszerint nem a tilalmazottságot fogalmazzák meg, hanem büntetni rendelnek. A Btk. nem azt mondja, hogy embert ölni tilos, hanem hogy aki mást megöl, az büntetendő. Tartalmilag ez természetesen tilalmat jelent, és ezzel mindenki tisztában is van. A szankció kilátásba helyezése azt jelenti, hogy a norma valamit megparancsol: vagy valamilyen aktív magatartásra kötelez, vagy valamit megtilt, azaz tartózkodásra kötelez valamitől. Ez is utal arra az összefüggésre, hogy jelentős különbség van a diszpozíció és a jogkövetkezmény kapcsolódását illetően egyfelől a tiltó és a parancsoló, másfelől pedig a megengedő jogi normák között. Ezt a tipikusan előforduló jogi normákat szem előtt tartva sematikusan és köznyelvi megfogalmazásokat használva következőképpen ábrázolhatjuk:

1. Tiltó: Ha A – akkor ne B – mert ha B – akkor C szankció.

Köznyelvi példával: Ha nem vagy jogos védelmi helyzetben, akkor ne ölj, mert ha ölsz, akkor súlyosan megbüntetnek.

Más példa: Ha nem vagy végszükségben, akkor ne tulajdoníts el idegen dolgot, mert ha idegen dolgot eltulajdonítasz, akkor megbüntetnek.

2. Parancsoló: Ha A – akkor B – mert ha nem B – akkor C szankció.

Köznyelvi példával: Ha kárt okoztál, akkor önként térítsd meg, mert ha nem fizetsz önként, akkor beperelnek, és az jóval többe fog kerülni.

Vagy: Ha nem vagy végszükségben, akkor tartózkodj idegen dolog eltulajdonításától, mert ha nem tartózkodsz idegen dolog eltulajdonításától, akkor megbüntetnek.

3. Megengedő: Ha A – akkor B – és ha B – akkor D joghatás.

Köznyelvi példával: Ha örökíthető vagyonod van, amit a barátnődre akarsz hagyni, akkor szabályszerű végrendelettel a barátnődet nevezheted meg örökösödnek, és ha szabályszerű végrendelettel a barátnődet nevezed meg örökösödnek, akkor a barátnőd örökli a vagyonodat.

Figyelembe kell azonban azt is vennünk, hogy a címzett vagy a jogi norma diszpozíciójába foglalt magatartást tanúsítja, vagy pedig attól eltérőt. A jogi normák általában csak az egyik lehetőség megvalósulásához fűznek jogkövetkezményt, mivel ez önmagában is elégséges a címzettek magatartásának a befolyásolásához. Ezt a megoldást mutatják az előbbi sémák. Elvileg azonban nem kizárt, hogy a jogszabályok mindkét lehetőséghez jogkövetkezményt fűznek. Kérdés, hogy ily módon létrejöhetnek-e a normastruktúrának újabb típusai. Az elképzelhető változatokat a következőképpen ábrázolhatjuk és illusztrálhatjuk.

4. Tiltó: Ha A – akkor ne B – és ha nem B – akkor D joghatás.

Köznyelvi példával: Ha nem vagy jogos védelmi helyzetben, akkor ne ölj, és ha nem ölsz, akkor nem büntetnek meg.

Vagy: Ha nem vagy végszükségben, akkor ne tulajdoníts el idegen dolgot, és ha nem tulajdonítasz el idegen dolgot, akkor nem büntetnek meg.

5. Parancsoló: Ha A – akkor B – és ha B – akkor D joghatás.

Példával: Ha kárt okoztál, akkor önként térítsd meg, és ha önként fizetsz, akkor nem kell járulékos költségeket is fizetned.

Vagy: Ha nem vagy végszükségben, akkor tartózkodj idegen dolog eltulajdonításától, és ha tartózkodsz idegen dolog eltulajdonításától, akkor nem büntetnek meg.

6. Megengedő: Ha A – akkor B – mert ha nem B – akkor elmarad a D joghatás.

Példával: Ha örökíthető vagyonod van, amit a barátnődre akarsz hagyni, akkor szabályszerű végrendelettel a barátnődet nevezheted meg örökösödnek, mert ha a végrendelet nem szabályszerű, akkor a végrendelet érvénytelen, és akkor a barátnőd nem örökli a vagyonodat.

7. Megengedő: Ha A – akkor B – mert ha nem B – akkor C szankció.

Példával: Ha örökíthető vagyonod van, amit a barátnődre akarsz hagyni, akkor szabályszerű végrendelettel a barátnődet nevezheted meg (kell megnevezned) örökösödnek, mert ha a végrendelet nem szabályszerű, akkor a végrendelet érvénytelen, és akkor az unokaöcséd vagy a magyar állam örökli meg vagyonodat.

A példák összehasonlításából nyilvánvaló, hogy az újabb variációk nemcsak erőltetettek, hanem tartalmilag sem jelentenek, nem fejeznek ki semmi olyan új magatartás-előírást, magatartásszabályt, amelyik a korábbiakban már nem lett volna benne.

A sémák összehasonlításakor az is kiderül, hogy az utolsó két variáció nyelvi megfogalmazásként elképzelhető ugyan, valószínűleg jogi tanácsadás során esetenként hasonló megfogalmazásban el is hangzik, azonban logikai szerkezetét tekintve nemcsak annyiban nem új típus, hogy a 6. példa a 3.-nak a tagadó formába való átfogalmazása, hanem hogy a 7. példa, amelyik a szövegből kitűnően a 3. példa átalakítása révén jött létre (joghatás elmaradása – hátrányos következmény – szankció), egyben szerkezetileg a 2. példával azonos, vagyis a parancsoló és a megengedő norma azonos szerkezetre hozható. Halványan utal erre az összefüggésre az, hogy a példában adott mindkét megfogalmazás (nevezheted meg – kell megnevezned) a köznapi szituációkban teljesen egyformán elfogadott. Hasonló megállapításra juthatunk az 5. és a 3. példák összehasonlítása nyomán is. A sémák összehasonlítása egyértelművé teszi, amit a nyelvi megfogalmazás elföd, nevezetesen, hogy ha a barátnőm helyett a nem szeretett öcsém vagy a magyar állam örököl, az logikailag és formálisan éppúgy hátrányos jogkövetkezmény, mint a kártérítési per költségeinek a viselése vagy akár mint a büntetőjogi szankció. És megfordítva: a per járulékos költségeitől való mentesülés éppúgy joghatás, mint a kedvezményezni kívánt személy öröklése.

További következtetésekhez juthatunk, ha figyelembe vesszük a tiltó és a parancsoló normák interdefinitivitását, egymásba való kölcsönös átalakíthatóságát, vagyis hogy ugyanaz az emberi magatartás a jogi norma diszpozíciójában parancsként is és tilalomként is megfogalmazódhat: egyszer mint cselekvés parancs formájában, máskor mint a szóban forgó cselekvéstől való tartózkodás tilalma és megfordítva (például ne tulajdoníts el jogtalanul idegen dolgot – tartózkodj idegen dolog eltulajdonításától). Ez viszont azt jelenti, hogy a 4-essel jelölt normastruktúra azonos az 5.-kel, és így a 3.-kal. Kiderült tehát, hogy az utóbbi, 4–7. variációk újabb normastruktúra-típusokat nem hoznak létre. (Ez nem jelenti azt, hogy megkülönböztetésünk fölösleges lett volna. Ezeknek az összefüggéseknek azonban a jogi normák közötti kapcsolatok szempontjából van jelentősége, hiszen az azonos logikai struktúra még nem jelent tartalmi azonosságot és nem zárja ki a normastruktúrák kombinálhatóságát.)

Az előzőekben vázolt megfontolások alapján Peschka Vilmos arra az álláspontra jutott, hogy a diszpozíciók jellegét alapvetően az határozza meg, hogy milyen az összefüggés a különböző rendelkezések és a hozzájuk fűződő jogkövetkezmények között. Szerinte „a jogi normáknak lényegében kétféle diszpozícióját különböztetjük meg: a tiltó és a megengedő rendelkezéseket. Ennek a disztinkciónak a kritériuma a jogkövetkezmények beállásának közvetlensége vagy közvetettsége… Míg a tiltó jogi norma diszpozíciója nemrealizálásához fűz szankciót, addig a megengedő jogi norma rendelkezése megvalósulását kapcsolja össze pozitív jogkövetkezménnyel, joghatással. Ennek megfelelően a jogi normákat diszpozíciójuk alapján tiltónak vagy megengedőknek minősíthetjük, s az, hogy akár az egyik, akár a másik csoporton belül a jogi norma diszpozíciója egyébként parancsoló, tiltó vagy megengedő módon van megfogalmazva, az már nem a jogi norma strukturális elemeinek, hanem tételezésének a kérdése.” (Peschka 1980, 949.)

Peschka valóban fontos összefüggést emel ki a jogi normák két csoportra bontásával, ezzel azonban elmossa a tiltó és a valódi parancsoló normák közötti, nem lényegtelen különbségeket, amelyek elsősorban a jogi normák eltérő érvényesülésében nyilvánulnak meg. A tiltó normák realizálódásához nem szükséges azok konkrét-egyedi jogviszonyokban való konkretizálódása, a valódi parancsoló normák esetében pedig igen: azt nevesíteni, konkretizálni kell, hogy ki köteles kártérítést fizetni, azt viszont nem, hogy ki köteles tartózkodni idegen dolog eltulajdonításától. Ez a különbség független a normák megfogalmazásától, azok interdefinitivitásától, hanem annak a függvénye, hogy a jogi norma aktív magatartást, tevést vagy pedig tartózkodást, nem tevést ír-e elő. A valódi parancsoló normák tényleges aktivitást írnak elő, amelynek konkrét tárgya van, a tiltó normák viszont általában tiltanak. Az aktív magatartásra kötelezést jóval konkrétabban kell megfogalmazni, mint a tilalmat. Jól mutatja ezt a különbséget például az emberölés vagy lopás tilalma, illetőleg a följelentésre, mentő körülmény közlésére vagy segítségnyújtásra kötelezés. Ha az előzőekben jelzett föltételek adottak, akkor senkinek sem szabad ölni és senkit sem szabad megölni, segítséget nyújtani viszont nem kell mindenkinek, hanem csak a sérültnek kell, és arra nem köteles mindenki, csak akitől ez elvárható. Ezért a diszpozíció, illetve a diszpozíció és a jogkövetkezmény kapcsolata alapján a jogi normáknak három csoportját különböztetjük meg: a parancsoló, a tiltó és a megengedő normákat. Ez megfelel a magatartás jogi minősítése három alapformájának.

g) A jogi norma strukturális jellemzői közé tartozik, hogy tág értelemben vett címzettjeinek köre két dimenzióban lelhető föl. Ez a társadalmi normák többféle funkciójából következik: előírják a követendő magatartást és mások magatartásának megítélését, elbírálását is. Ez a kettősség a normaszerkezetben is kifejeződik. A jogi norma struktúrája az extenzív implikáció logikai kapcsolatával is kifejezhető, amely szerint „mindig ha van A, akkor van B. A jogi normában nem egy, hanem két extenzív implikációt figyelhetünk meg. Az egyik a jogi norma hipotézise és a diszpozícióban előírt emberi magatartás között áll fönn, a másik a szóban forgó magatartás és a hozzáfűzött jogkövetkezmények között.” (Peschka 1980, 942.) Ennek megfelelően a jogi normák két előírást tartalmaznak: az egyik a hipotézisből és a diszpozícióból áll és a jogi norma alanyának szól, annak a magatartását írja elő; a másik a hipotézissel összeolvadt diszpozícióból és a jogkövetkezményből áll, s a jogalkalmazóhoz szól. Nincs azonban szó két önálló jogi normáról, egy ún. magatartásnormáról és egy ún. döntésnormáról, ezek csak együtt alkotnak egy jogi normát. A jogi normák nyelvi megfogalmazása eltérő lehet attól függően, hogy az említett két dimenzió közül melyiket helyezik előtérbe. Így például a Ptk. 339. §-a („Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni.”) a jogi normába foglalt magatartás alanyának a szempontját, a büntetőjogi normák pedig a jogalkalmazó nézőpontját fejezik ki nyelvi formájában.