Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

3. A jogi normák fajtái

3. A jogi normák fajtái

A jogi szabályozásnak két fő módját és annak megfelelően a jogi normáknak két fő csoportját különböztetjük meg: az ún. regulatív jogi normával és az ún. feladatkijelölő normával történő szabályozást. A jogi normák harmadik csoportjaként határozhatjuk meg a jogrendszer egységességét biztosító jogi normákat.

a) Regulatív jogi normáknak a hagyományos, hipotetikus szerkezettel jellemezhető jogi normákat nevezzük, amelyek közvetlenül szabályozzák a jogi norma alanyainak a magatartását oly módon, hogy azokat normatíve minősítik és jogkövetkezményeket helyeznek kilátásba. A regulatív jogi normák tartalmi jellemzője, hogy az adott, spontán módon kialakult társadalmi viszonyok védelmére (akkor azokat általában tiltó, negatív szerkezet jellemzi), illetőleg a jogalkotó céljainak megfelelő spontán fejlődés lehetőségeinek a biztosítására (akkor azokat általában a megengedő szerkezet jellemzi) alkalmasak elsősorban. Ez nem jelenti azt, hogy a regulatív jogi normák között nincsenek szép számmal parancsoló normák is, azok azonban – pusztán e szabályozás logikájának és társadalmi tartalmának a szempontjából – másodlagosak: többnyire vagy a spontán módon létrejött kötelezettségek teljesítésének a biztosítására (kötbér), vagy a már létrejött konfliktusok megoldására (kártérítés), vagy a jogérvényesülés biztosítására szolgálnak. Így a regulatív szabályozás az igazgatási rendelkezések végrehajtásának a biztosítására (például szabálysértések), valamint az államrezon érdekében is fölhasználható (például följelentési kötelezettség). Az itt vázolt tartalmi sajátosságaik miatt a regulatív jogi normák érvényesüléséhez nincs szükség föltétlenül az állami szervek közreműködésére.

A regulatív jogi normákon belül további alfajokat különböztethetünk meg a jogi norma egyes szerkezeti elemeihez kapcsolódóan. A hipotézis és a diszpozíció meghatározásaalapján meghatározott tartalmú és nem meghatározott tartalmú jogi normákat – ez utóbbiakon belül pedig keretszabályokat és utaló normákat – különböztetünk meg azon az alapon, hogy maga a jogi norma tartalmazza-e a hipotézis és a diszpozíció meghatározását, vagy azt más jogi normákra való hivatkozással teszi meg. Meghatározott tartalmú a csalást tiltó norma („aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt vagy tévedésben tart és ezzel kárt okoz” – Btk. 318. §). Keretszabály a Btk. 289. § szerinti számviteli fegyelem megsértése: „Aki a számvitelről szóló törvényben vagy a felhatalmazásán alapuló jogszabályokban előírt beszámolási, könyvvezetési vagy egyéb kötelezettségét… megszegi, és ezzel vagyoni helyzetének áttekintését, illetve ellenőrzését meghiúsítja vagy megnehezíti…” Keretszabályok esetén a jogi norma tartalmát más, általában gyakrabban változó gazdasági jellegű (adójogi, vámjogi, más pénzügyi jogi stb.) jogszabályok adják meg, töltik ki a jogi norma kereteit. Utaló jogi norma a Btk. 231. §-ában meghatározott hivatalos személy támogatója elleni erőszak. „A 229. § rendelkezései szerint büntetendő, aki az ott meghatározott cselekményt hivatalos vagy közfeladatot ellátó személy támogatására vagy védelmére kelt személy ellen követi el.” Az utaló jogi norma tartalmának a meghatározása során valamely jogszabály pontosan meghatározott rendelkezésére utal, azt veszi át.

A jogi norma diszpozíciója, illetőleg a diszpozíció és a jogkövetkezmény kapcsolata alapján tiltó, parancsoló és megengedő jogi normákat különböztetünk meg – mint erről már volt szó. Annyit kell még itt kiegészítésként megjegyeznünk, hogy a megengedő előírás csak akkor tekintendő jogi normának, ha ahhoz jogkövetkezmény társul, mégpedig vagy joghatás formájában (mentesülés valamilyen szankció alól, valamilyen materiális vagy jogi előny, például fölhatalmazás biztosítása), vagy a megengedett magatartást zavaró vagy akadályozó más magatartások tilalma és azokkal szemben szankció kilátásba helyezése formájában. Ezért a megengedő normákat pontosabb lenne jogosító normáknak nevezni. Itt jegyezzük meg, hogy egyes fölfogások (például Kelsen) a jogi normák negyedik önálló fajtájának tekintik az ún. fölhatalmazó normákat, amikor is a jogosultság gyakorlása a jogosítottnak egyben kötelessége. Nézetünk szerint a fölhatalmazó normák a megengedő (jogosító) normák sajátos változatát képezik.

A kötelező erő alapján kógens, diszpozitív és ajánló jogi normákat különböztetünk meg. A kógens jogi normák kötelező ereje nem függ a jogi norma alanyainak a megállapodásától, azok a norma előírásaitól közös megegyezéssel sem térhetnek el. Ilyenek a büntetőjogi normák, ott a megegyezésnek annyiban van csak jelentősége, hogy bizonyos esetekben a megegyezés fogalmilag kizárja a bűncselekmény megvalósulását (például nemi erőszak). Egyes szerzők (például Szotáczky Mihály) a kógens jogi normákat kategorikus normáknak nevezik. Tekintettel arra, hogy a kategorikus norma elnevezés inkább a minden körülmények között betartandó magatartást előíró normákra használatos, célszerűbb a kifejezésnek e szűkebb értelemben való használata. A kategorikus normák ebben az értelemben a kógens normák sajátos csoportját képezik. Minden kategorikus norma egyben kógens is (például emberölés tilalma), de nem minden kógens norma kategorikus is egyben (például segítségnyújtás elmulasztásának tilalma). A diszpozitív (engedő) jogi normák kötelező ereje a jogi norma alanyainak megegyezésétől is függ, annak rendelkezéseitől a felek kölcsönös megegyezéssel eltérhetnek, az eltérést a jog engedi. (Ilyen a polgári jog normáinak jelentős része, így például a Ptk. 278. §-a, amely előírja, hogy a teljesítés helye általában a kötelezett lakóhelye, illetőleg székhelye. Ettől eltérve a felek úgy is megállapodhatnak, hogy a teljesítés helye a jogosult lakóhelye vagy valamilyen harmadik hely. Az eltérő megállapodást a Ptk. 200. §-a teszi lehetővé, mivel kimondja, hogy a szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg, és a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja.) A diszpozitív normák hézagpótló jellegűek, lehetővé teszik, hogy a felek saját belátásuk, akaratuk szerint közös megegyezéssel alakítsák jogviszonyaikat, ha azonban valamilyen kérdésben elmulasztották a megállapodást, a jogbizonytalanság elkerülése érdekében a jogszabály előírásai az érvényesek.

Az ún. ajánló jogi normák előírásai közvetlenül nem kötelezőek, a jogszabály csupán ajánlja az azoknak megfelelő magatartást, annak megvalósítására biztat. Az ajánló jogi normák a szocialista munkajogban voltak gyakoriak, jelentőségük a rendszerváltással jelentősen csökkent. Ilyen volt az a munkajogi norma, amely szerint „a nőket terhességük negyedik hónapjának kezdetétől gyermekük egyéves koráig lehetőleg délelőtti műszakra kell beosztani” [34/1967. (X. 8.) Korm. sz. rendelet 44. §]. A „lehetőleg” kitétel a jogi norma kötelező erejét föloldja, ajánlássá gyöngíti, ami kötelezővé csak akkor válik, ha azt a kollektív szerződés is kimondja – immár a „lehetőleg” kitétel nélkül. Ilyen kollektív szerződés révén történő megerősítés nélkül is érvényesülhet azonban bizonyos fokig, hathat a műszakbeosztás alakulására, a helyi föltételeknek megfelelő mértékben. Az ajánló normák főleg ott indokoltak, ahol a jogi normák konkretizálódása belső szabályzatok közvetítésével történik.

Ajánló rendelkezést tartalmaz a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló törvény is, amennyiben a pénzügyőr által foganatosított ellenőrzésre nézve azt írja elő, hogy azt többek között az ellenőrzött személy kíméletével, lehetőleg nappal kell végrehajtani [2010. évi CXXII. törvény 36. § (1) bek. d) pontja]. Ugyancsak ajánló rendelkezést tartalmaz a hatályos jogalkotási törvény is. Eszerint az azonos vagy hasonló életviszonyokat azonos vagy hasonló módon, szabályozási szintenként lehetőleg ugyanabban a jogszabályban kell szabályozni (2010. évi CXXX. törvény 3. §).

Az ajánló normák jogi jellege vitatott. Az egyik álláspont szerint azok jogi normák, ugyanis „az ilyen jogszabályok ajánlásának az elfogadása az érintett, pontosabban érdekelt címzettek részéről nem kötelező, de kötelező erejű az állami szervek és az alkalmazottak számára. Ha maga az ajánlás nem is tartalmaz szankciókat, ennek ellenére a normák támogatására kötelezett állami szervek fegyelmi és egyéb jogi felelőssége révén áttételes módon szankcionált normáknak tekintendők. Az elmondottak azt a véleményt erősítik meg, hogy az ajánló jogszabályok a diszpozitív szabályok egyik faját alkotják.” (Antalffy et al. 1970, 501.) Más szerzők viszont tagadják az ajánló normák jogi jellegét, mivel ezek csak célszerű döntést tanácsolnak, illetve véleményt nyilvánítanak az adott esetben legmegfelelőbb döntés módjáról. Kötelező jellegük nem jogi, hanem erkölcsi és politikai természetű.

Az itt ismertetett példák mutatják, hogy az ilyen ajánló rendelkezések jellege nagymértékben függ a társadalmi és jogi környezettől. A kisgyermekes anya ismerheti a munkahely viszonyait, tehát érvelhetett azzal, hogy adottak a lehetőségek, és esélye lehetett a sikerre. Ezzel szemben az éjszaka közepén ellenőrzés alá vont személy egyrészt nem ismerheti azokat a körülményeket, amelyek indokolhatták az ajánlástól való eltérést, és a már megtörtént ellenőrzést nem lehet meg nem történtté tenni, legföljebb délben megismételni. A jogalkotási ajánló rendelkezés a rossz és átgondolatlan jogalkotás iskolapéldája. Eszerint ugyanis lehetőleg egy jogszabályban kellene szabályozni a házasságkötést és a kettős házasság, népszerűbb nevén bigámia büntetni rendelését, valamint a távolságtartás intézményét.

Álláspontunk szerint – mivel a jogkövetkezményt a jogi norma fogalmi elemének tekintjük – az ún. ajánló normák esetében nem jogi normával, hanem jogpolitikai elvvel vagy politikai normával állunk szemben.

Végül osztályozhatóak a regulatív jogi normák jogkövetkezményeik szerint. A jogkövetkezményeknek két fajtáját különböztetjük meg: a jogszabály alanya számára általában előnyös joghatást és az annak számára általában hátrányos szankciót. A joghatás tipikusan a megengedő diszpozíciókhoz kapcsolódik, de ritkán tiltó vagy parancsoló diszpozícióhoz is. (Ilyen például a Ptk. 130. §-ában szabályozott találódíj. A jogszabály szövegét kissé átfogalmazva ez a norma a következőt mondja ki: Ha valaki föltehetően más tulajdonában lévő nagyobb értékű dolgot talál, köteles mindent megtenni, amit a jogszabályok előírnak, hogy a dolgot a tulajdonosa visszakaphassa, és ha ez sikerrel járt, a találó méltányos összegű találódíjra jogosult. Ez a norma egyébként arra a ritka esetre is példa, amikor az előírt magatartáshoz a jog joghatást is, szankciót is kapcsol: ez utóbbit a Btk. 325. §-ába foglalt jogtalan elsajátítás büntetni rendelésével.) Rendszerint azonban a jogi normák csak az egyik jogkövetkezményt, vagy a szankciót, vagy a joghatást helyezik kilátásba, a másikat csak a jogi norma logikai szerkezetébe rejtve tartalmazzák mint a szankció elmaradásában megnyilvánuló igen tágan értelmezett joghatást vagy mint a joghatás elmaradásában megnyilvánuló érvénytelenségi szankciót.

A joghatás a) valamilyen anyagi előny biztosításában (például találódíj); b) valamilyen jogi előny biztosításában (például szerződés érvényessége), ami általában anyagi előnnyel is jár, de nem föltétlenül (például lehet, hogy a jogi norma alanya a körülmények megváltozása miatt jobban járna, ha a szerződés érvénytelen lenne) és c) jogvédelemben részesítésben nyilvánulhat meg.

A szankciók legfontosabb csoportosítása az okozott hátrány jellege szerint történik. Eszerint megkülönböztethetők a halálbüntetés, a testi szankciók (testcsonkítás, testi fenyítés), a szabadságelvonással vagy korlátozással járó szankciók (börtön, száműzetés, kényszermunka, kitiltás stb.), a jogoktól való megfosztással vagy jogok korlátozásával járó szankciók (foglalkozástól, közügyektől, gépjárművezetéstől stb. eltiltás), a vagyoni szankciók (kártérítés, pénzbüntetés, pénzbírság, kötbér, vagyonelkobzás stb.) és az érvénytelenségi szankciók (például szerződés, végrendelet érvénytelensége, hatályon kívül helyezendő ítélet stb.).

A szankciók közül kiemelt jelentőségű az ún. represszív szankció. Az elsődlegesen a jogsértéstől való visszatartás szempontjait tartja szem előtt mind a jogsértő (speciális prevenció), mind pedig a társadalmi környezet vonatkozásában (generális prevenció). Tipikusan ilyenek a büntetőjogi szankciók. A represszív szankciókhoz kapcsolódik a jogi felelősségre vonhatóság és a jogi felelősség. Ezzel szemben az érvénytelenségi szankciók elsődlegesen a jogsértés megszüntetésére, az ún. reparatív szankciók pedig a jogsértéssel okozott érdeksérelem jóvátételére, helyrehozatalára irányulnak. A szankcióknak ez a megkülönböztetése ideáltipikus jellegű, ugyanaz a szankció (például polgári jogi kártérítés) lehet represszív is és reparatív is; illetőleg ezek a szankciók össze is kapcsolódhatnak egymással.

A különböző szankciók összekapcsolódásán alapul és római jogi hagyományokra nyúlik vissza a jogi normák hagyományos megkülönböztetése. Eszerint a szankciók súlyossága sorrendjében a következő jogi normák különböztethetők meg: lex plusquam perfecta az a jogi norma, amellyel ellentétes magatartás nemcsak érvénytelen, de büntetendő is; lex perfectáról beszélünk, ha valamely jogi norma megsértése csak érvénytelenségi szankciót von maga után, de nem büntetik; lex minusquam perfecta az a jogi norma, amellyel ellentétes magatartás polgári jogilag érvényes, de büntetik; lex imperfecta lenne az a jogi norma, amelynek sem érvénytelenségi, sem büntetőszankciója nincs. A jogi norma itt ismertetett fogalmából is következik, hogy az olyan „szabály”, amelynek semmiféle jogkövetkezménye nincsen, nem tekinthető jogi normának. A modern jogelmélet képviselői ezért ezt a megkülönböztetést többnyire túlhaladottnak tekintik. Hagyományosan szokásos még a szankciók jogágak szerinti megkülönböztetése is (büntetőjogi, polgári jogi stb. szankció).

Különbséget tehetünk még az anyagi és az alaki jogi normák között. Az előbbiek a természetes és jogi személyek magatartását mindennapi életükben közvetlenül szabályozzák, az alaki jogi normák az anyagi jogi normák érvényesítésére szolgáló eljárásban szabályozzák a jogalanyok magatartását (eljárásjogi normák), illetőleg rögzítik az állami szervek fölépítését és létrehozataluk módját (szervezeti jogi normák).

b) A feladatkijelölő jogi norma vagy röviden feladatnorma tartalmi jellemzője, hogy elsősorban olyan magatartások szabályozására szolgál, amelyek spontán módon nem vagy csak csekély gyakorisággal jönnének létre, így mindenekelőtt az új társadalmi viszonyok létrehozásához kapcsolódó és a szervezeti magatartások szabályozására. Érvényesülésükhöz ezért mindig szükséges az állami szervek közreműködése. Ennek megfelelően a feladatnormával történő szabályozás esetében a jogi norma – amit ebben az esetben összetettségére tekintettel helyesebb normakomplexumnak nevezni – öt szerkezeti elemből tevődik össze:

1. a feladatkitűzés (feladatmeghatározás), ami olyan előírás, amelyben valamely állami szervet (amely egy személyből is állhat) köteleznek valamely eredmény biztosítására vagy feladat ellátására;

2. a feladat ellátására hivatott szervezet megjelölése, létrehozása az állami szervek hierarchiájában;

3. az állami szerv anyagi jogi értelemben vett hatáskörökkel való fölruházása, vagyis azoknak a jogi és igazgatási eszközöknek (engedélyezés, valamilyen tevékenység fölfüggesztése, bírságolás, kiutalás stb.) a meghatározása, amelyekkel az adott szerv feladatait elláthatja;

4. az állami szerv eljárásának a szabályozása;

5. a jogkövetkezmények (többnyire szankciók) meghatározása, ami két irányban történik: a közjogi (alkotmányjogi vagy közigazgatási jogi) és a munkajogi felelősség szabályai tartalmazzák azokat az előírásokat, amelyek a feladatait nem vagy rosszul ellátó szervekkel és a munkájukat nem vagy rosszul ellátó állami alkalmazottakkal szemben kilátásba helyezett hátrányokat tartalmazzák; többnyire a szabálysértési felelősség szabályai tartalmazzák azokat a szabályokat, amelyek szankció kilátásba helyezésével az érintett személyeket kötelezik arra, hogy engedelmeskedjenek a hatáskörét gyakorló szerv intézkedéseinek.

A feladatnormák esetében is gyakran előfordul, hogy a nyelvi megfogalmazás során az előzőekben jelzett szerkezeti elemek összeolvadnak, így különösen gyakori eset, hogy a feladatmeghatározások és a hatáskörök nem válnak el határozottan egymástól: például az Országgyűlés házszabálya [46/1994. (IX. 30.) OGY határozat] 19. § (2) bekezdésében is keverednek a hatáskörök, feladatok [g), h) és m) pont], sőt a regulatív, hatáskörgyakorlást korlátozó előírások is [e) pont második fordulat].

A feladatnorma-komplexumban tehát a szabályozás tartalma szempontjából a feladatkitűzésből következő parancsoló rendelkezések az elsődlegesek, a tiltó rendelkezések és a megengedő rendelkezések egy része (fölhatalmazás) főleg azok biztosítását szolgálja, másik részük pedig a szükséges kivételeket tartalmazza. A feladatnorma-komplexum tehát regulatív jogi normákat istartalmaz (eljárás, szankcionálás), amelyek nélkül az állami szerv magatartását leíró és kötelezővé minősítő jogi előírások önmagukban nem alkotnának normastruktúrát. Ezért indokolt a feladatnormával történő szabályozást a jogi szabályozás külön módjának, a feladatnorma-komplexumot pedig a jogi normák sajátos típusának tekinteni (amelyik azonban már átvezet a jogi normák egymáshoz való kapcsolódásának kérdéséhez), noha előírásai – igaz, eléggé bonyolultan – átfogalmazhatóak lennének hipotetikus normaszerkezetbe is, illetőleg hogy a hagyományos regulatív szabályozás is implicit feladatmeghatározással jár együtt: a regulatív jogi normák érvényre juttatása sajátos állami szervek, mindenekelőtt a bíróságok feladata, amit szintén jogszabályok rögzítenek.

A feladatnorma-komplexum további jellemző vonása egyfelől az anyagi jogi és alaki (eljárási és szervezeti) jogi normák összefonódása, másfelől pedig az, hogy címzettjeinek köre három dimenzióban helyezkedik el: a feladatot ellátó állami szervek, az állami szerv eljárása során érintett ügyfelek és az eljárás jogszerűségének elbírálására hivatott fórumok tartoznak ide.

A feladatnormával történő szabályozás társadalmi háttere az állam és ezzel a jog társadalmi rendeltetésének megváltozása, az állami beavatkozás kiszélesedése. Amíg a regulatív norma elsősorban a már kialakult társadalmi viszonyok védelmére, illetőleg a spontán fejlődés támogatására alkalmas, addig a feladatnorma az új társadalmi viszonyok – elsősorban gyors és fölülről irányított – kialakítására és átalakítására alkalmas jogi norma. Ezért is a szocialista jogra, azon belül is főleg az államigazgatási jogra jellemző megoldásként jelent meg. Szerepe a tervutasításos rendszer fölszámolásával, az önállóságok és autonómiák elismerésével és kibontakozásával csökkent és várhatóan tovább fog csökkenni, bár a jogi szabályozás teljes egészében nem nélkülözheti ezt a normatípust.

c) A jogrendszer egységességét biztosító jogi normák és előírások körébe a jogszabályok érvényességét megszabó normák, az ún. kollíziós normák és az értelmező rendelkezések tartoznak. A jogszabályok érvényességét megszabó és hatályukat kijelölő normákról a korábbiakban már részletesen volt szó. A kollíziós normák azt szabályozzák, hogy ha valamilyen jogviszony vagy jogvita nemzetközi vonatkozásai következtében több állam jogának az alkalmazhatósága is fölvetődik, akkor melyik állam jogát kell alkalmazni. Föderatív államok esetében a tagállamok jogai közötti összeütközéseket is kollíziós normák rendezik. Ilyen kollíziós norma a magyar nemzetközi magánjognak az a szabálya, hogy „a szerződésen kívül okozott kárért való felelősségre a károkozó tevékenység vagy mulasztás helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni”. Az értelmező rendelkezések valamely jogi normában használt fogalom vagy kifejezés szabatos és kötelező érvényű megfogalmazását tartalmazzák. Így például a Btk. 137. § 4. pontja szerint fegyveresen követi el a bűncselekményt, aki lőfegyvert vagy robbanóanyagot tart magánál.

A jogrendszer egységességét biztosító jogi előírások normajellege vitatott. Az érvényességet megszabó és a kollíziós normák esetében arra lehet hivatkozni, hogy azok azért nem jogi normák, mert nem magatartást szabályoznak, hanem jogi normák viszonyát fejezik ki és nem tartalmaznak jogkövetkezményt. Ez az ellenvetés azonban nem helytálló, hiszen például az előzőekben idézett kollíziós norma is átalakítható regulatív eljárásjogi normává: Ha nemzetközi vonatkozású szerződésen kívül károkozásért való felelősségre vonatkozó jogvitát kell elbírálni, a károkozás helyén irányadó jogot kell alkalmazni, mert különben az ítéletet hatályon kívül helyezik. Az értelmező rendelkezések viszont valóban nem jogi normák, csak (általában több jogi norma részét képező) jogtételek, jogi előírások, amelyeket jelentőségük miatt külön is nevesítettek.