Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

5. A jogi normák megjelenése. A jogtétel és a jogszabály

5. A jogi normák megjelenése. A jogtétel és a jogszabály

a) A jogi normák logikai struktúráját alkotó előírások jogtételekben vagy más szóval jogi mondatokban nyilvánulnak meg; a jogtételek pedig jogszabályokban jelennek meg. A jogi norma mint logikai egység és a jogtétel mint nyelvi megnyilvánulás kapcsolata bonyolult. Ennek egyik oka – túl azon a már jelzett összefüggésen, hogy egy jogi norma általában több jogtételben fejeződik ki, és egy jogtétel több jogi norma részét képezheti – az, hogy a jogtételek közötti logikai kapcsolat szorosabb vagy lazább lehet, ezért bizonyos határok között fölfogás kérdése, hogy mely jogtételek tartoznak föltétlenül egy adott jogi normához, vagy pedig inkább egy másik kapcsolódó vagy kivételt megfogalmazó normát alkotnak. A jogi norma és a jogtétel viszonyát tovább bonyolítja, hogy a jogszabályok a jogi normatartalmakat kifejező jogtételek mellett olyan jogtételeket is tartalmaznak, amelyeknek közvetlenül nincs normajellege. Ezeknek a jogtételeknek a jogi jellege különböző erősségű lehet, és az a jogrendszer egészében játszott szerepüknek, a kifejezett normatartalmakhoz való kapcsolódásuknak a függvénye.

b) Az előző összefüggéseket figyelembe véve a jogtételek fő típusait azok normajellege, normativitása, valamint megfogalmazásuk részletessége és összetettsége alapján különböztethetjük meg. Ezek a jogtételtípusok egymást átfödhetik, hiszen a jogtételek – egy szakasz vagy bekezdés – terjedelme bizonyos határok között tetszés szerint bővíthető, vagyis több különböző jellegű megfogalmazás is egy szakaszba sűríthető.

A jogi normatartalmat kifejező jogtételek alkotják a legjelentősebb és legnépesebb csoportot. Nyelvi megfogalmazásuk jellege szerint igen különbözőek lehetnek. Így többek között lehetnek

– a magatartás- és a jogkövetkezmény-előírás legfontosabb elemeit együttesen tartalmazó jogtételek [ilyen a legtöbb büntetőjogi jogtétel, így a Btk. már idézett, az emberölést tiltó 166. § (1) bekezdése];

– csak a magatartás-előírás bizonyos elemét tartalmazó jogtételek (ide tartoznak többek között a feladatmeghatározások, a hatáskört megállapító és a szervezetet létrehozó jogtételek);

– csak a jogkövetkezmény előírására vonatkozó, azt tartalmazó jogtételek (ez az, amit egyesek pontatlanul szankcionáló normának neveznek);

– más hivatkozott jogtétel megfogalmazására utaló jogtételek;

– más jogtételekre jogszabálycsoport körülírásával utaló jogtételek;

– fogalommeghatározó jogtételek, ilyenek tipikusan az úgynevezett értelmező rendelkezések (például Btk. 137. §). Sajátos változatuk a leszűkítő értelmező rendelkezés vagy megszorító jogi mondat, amikor egy fogalomnak meghatározott összefüggésben az eredeti jelentésnél szűkebb értelemben való használatát írja elő a jogtétel, így például Ptk. 685. § a) pontja. A fogalommeghatározó jogtételek akkor fejeznek ki normatartalmat, ha az általuk meghatározott fogalomhoz más jogtétel vagy közvetlenül jogkövetkezményt kapcsol, vagy az a fogalom valamely jogi norma tartalmát képező magatartás-előírás része. Ennek hiányában a fogalommeghatározás csak látszólagos, valójában deklaratív kijelentésről van szó. Így például a „Magyarország fővárosa Budapest” (Alaptörvény F. cikk) akkor lenne normatartalmat kifejező fogalommeghatározás, ha ahhoz például olyan rendelkezés kapcsolódna, hogy „a központi állami szervek a fővárosban kötelesek működni; a főváros területén kívül hozott döntéseik érvénytelenek”;

– végrehajtási jogszabályok alkotására fölhatalmazó jogtételek.

A jogtételek következő csoportja jogi normatartalmat közvetlenül nem fejez ki, hanem más jogi normák érvényességére vonatkozóan tartalmaz előírást érvényességi föltételek, hatályba léptetés, hatályon kívül helyezés, területi és személyi hatály meghatározása vagy jogszabály-kollízió előírása formájában. Ezek a jogtételek általában a jogrendszer egységességét biztosító jogi normák kifejeződései, ezért bizonyos esetekben jogi normatartalmat kifejező jogtételekként is fölfoghatók.

A jogtételek harmadik csoportja jogi célokat és jogi alapelveket tartalmaz. Ezek jelentősége abban fejeződik ki, hogy meghatározott jogi normákat a célmeghatározásokkal és alapelvekkel összhangban kell értelmezni. Az alapelvek jellegét jól példázza a Ptk. 1. § (2) bekezdésének az a szövegezése, amely szerint „a törvény rendelkezéseit a Magyar Köztársaság gazdasági és társadalmi rendjével összhangban kell értelmezni”. A célmeghatározások jó példája a Btk. 37. §-a a büntetés céljáról („a büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el”).

A jogtételek negyedik csoportja politikai célkitűzéseket tartalmaz. Ezek a zárt normastruktúráktól abban különböznek, hogy nem határozzák meg sem a célok megvalósításának eszközeit, sem a jogkövetkezményeket, sem azon személyek körét, akik a célok megvalósítására kötelesek. Általában nincs jogi norma jellegük, hanem az állami szervek tevékenységét befolyásoló sajátos politikai normák részét képezik, érvényesülésüket politikai eszközökkel biztosítják.

A jogtételek ötödik csoportja szimbolikus jelentőségű, deklaratív jellegű megfogalmazásokat tartalmaz. Ezeknek a normativitása igen csekély. Bizonyos fajtái – például meghatározott személy emlékének törvénybe iktatása – önmagukban nélkülöznek mindenféle normativitást. Más deklaratív jogtételek viszont az azokban szereplő nem jogi fogalmak révén viszont befolyásolhatják a jogi normák értelmezését, vagyis alapelvfunkciót tölthetnek be. Ilyen szerepet játszhat például az a megfogalmazás, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek államalkotó tényezők [Alaptörvény XXIX. cikk (1) bek.].

c) A jogszabály az egy jogalkotási aktussal elfogadott jogtételek összessége. A jelentősebb jogszabályok a tételes rész mellett ünnepélyes bevezető részt, ún. preambulumot tartalmaznak, illetőleg azokhoz miniszteri indokolás kapcsolódik. A preambulum a jelentősebb jogszabályok tételes rendelkezéseit megelőző ténymegállapításokat és értékeléseket tartalmazó ünnepélyes bevezető, amely utal az adott jogalkotás indokoltságára, jelentőségére és céljára is. A preambulumba és a miniszteri indokolásba foglaltak közvetlenül nem kötelezőek, azonban azok a jogi normák értelmezése során jelentős szerephez juthatnak.

A fontosabb jogszabályok, általában törvények főbb szerkezeti elemei tehát a következők:

– a jogszabály címe és megjelölése;

– preambulum;

– az általános jellegű tételes rendelkezések, az ún. általános rész, ezen belül alapelvek, célmeghatározások, területi és személyi hatály meghatározása, általánosan érvényes normatartalmak;

– különös rész, az egyes részletkérdéseket szabályozó jogi normák;

– zárórendelkezések, ezen belül hatályon kívül helyező, hatálybalépésről rendelkező, végrehajtásra fölhatalmazó rendelkezések;

– miniszteri indokolás;

– mellékletek.

Ez a szerkezet arra is utal, hogy a jogalkotással létrehozott szövegben bizonyos fokú normativitással nem csupán és nem is szükségszerűen csak normatartalmak rendelkeznek. A jogszabályi szövegek gyakran magukban foglalnak különféle értékelő tartalmakat is. Ezek jelentkezhetnek a tételes rendelkezések szövegszerű kifejezésében oldottan, de szerepelhetnek a jogszabályi szöveg önállósult helyein – így preambulum formájában és a tételes rendelkezéseket záró epilógus formájában is. Tekintet nélkül normatartalmára vagy értékelő tartalmára, a jogként alkotott szöveg egésze bizonyos fokú normativitással rendelkezik. „Normastruktúra hiányában ugyan … reguláló funkciót nem tölthet be, ez azonban korántsem zárja ki, hogy a normatív szövegben található más normastruktúrákhoz kapcsolódva elvi normativitásán túl tényleges gyakorlati jelentőséggel is ne rendelkezzék. Ezek az értékelő tartalmak … napjainkban főként a jogalkotót vezérlő társadalmi célkitűzések rögzítésére [szolgálnak]. Ezen túlmenően… van az értékelő tartalomnak egy legújabb kori fölhasználása is… Ekkor az értékelő tartalommal a preambulumban elvégzett quasi-rendezés egy politikai kompromisszum kifejeződése: normastruktúrával történő szabályozásra alkalmatlan, vagy valójában szabályozni nem kívánt kérdéseknek a látszatszabályozása.” (Varga 1980, 819.)

d) A jogszabályok fajtáit alapvetően a bennük foglalt rendelkezések jellege szerint különböztethetjük meg. Mivel egy jogszabály többféle rendelkezést is tartalmazhat, ezek a fajták átfedhetik egymást. A jogszabályok legfontosabb fajtái a következők:

– jogi normákat tartalmazó,

– jogi normák érvényességét érintő,

– egyedi intézkedést tartalmazó,

– politikai célkitűzést tartalmazó,

– szimbolikus, deklaratív jellegű jogszabályok.

e) A jogszabályoknak a jogrendszerben elfoglalt helye alapján megkülönböztetjük az eredeti jogszabályt és az azt később módosító jogszabályokat, valamint az alapjogszabályt és az ahhoz kapcsolódó végrehajtási jogszabályokat. Ebből a szempontból azonban a legjelentősebb a kódex és a novella megkülönböztetése.

A kódex fogalma – sok más társadalomtudományi és jogi fogalomhoz hasonlóan – történetileg többféle értelmet kapott. A tőkés társadalmakat megelőzően kódexnek öszszefüggő joganyagok kimerítő és rendszerezett formában történő közzétételét nevezték, ami elsődlegesen a korábbi jog összefoglalását, egységesítését célozta, és csak kisebb mértékben irányult a korábbi jog módosítására vagy kiegészítésére. Ilyen kódex volt Hammurabi törvénykönyve, Justinianus kódexe, és ilyenek voltak a középkori szokásjoggyűjtemények. Ezeket azonban a szó mai értelmezése szerint nem nevezhetjük kódexeknek, hanem csak a kodifikáció prekapitalista előformáinak, mivel „nem azért hozattak létre, hogy fölváltsák az ősi szokásjogot, hanem hogy a mellé egy módosító s kiegészítő egységes különrendet intézményesítsenek”. Azonban már a puszta írásba foglalásnak is nagy volt a jelentősége, mivel rögzítette és bárki számára megismerhetővé is tette a jogot. Ezért a kodifikációs előformákat már „e kezdetleges megnyilvánulásaiban is a jogismeret demokratizmusának a biztosítására is fölhasználták” (Varga 1980, 821.). A polgári átalakulással jött létre a szó modern értelmében vett kódex. Ez a jogalkotás technológiáját és vele az egész jogi rendszer működését gyökeresen átalakította és ezzel új minőséget hozott létre. A modern kodifikáció a jogalkotásnak az a fajtája, amikor a joganyag egymással szorosan összefüggő és más jogterületektől elhatárolható részét a viszonylagos teljesség igényével rendszerezett formában egyetlen jogszabályban alkotják meg és teszik közzé. A kódex többnyire törvény formájában jelenik meg, de nem föltétlenül. A korábbi magyar gyakorlatban igen gyakori volt a rendeleti szintű kodifikáció, így rendeztek olyan alapvető állampolgári jogokat is, mint például az egyesülési jog vagy az útlevélhez való jog.

A kódexek továbbá többnyire egy jogágba tartozó jogi normákat tartalmaznak, ezeket homogén kódexeknek nevezhetjük. Ezek azonos jellegű magatartásokat szabályoznak. Ilyenek a klasszikus nagy kódexek, mint a Btk., Ptk., a családjogi törvény, polgári perrendtartás, a büntetőeljárási törvény stb. Az ún. komplex kódexek ezzel szemben különböző jogágba – például polgári jogba és közigazgatási jogba – tartozó normákat tartalmaznak, amelyeknek az a közös vonása, hogy azonos vagy szorosan összefüggő társadalmi viszonyokhoz (például bányászat, önkormányzati lakásokhoz jutás és azok bérlete) kapcsolódó, de nem azonos jellegű magatartásokat szabályoznak.

A kódexek a jogforrási rendszeren belül kiemelkedő helyet foglalnak el, aminek az alapját viszonylagos általánosságuk, a magatartások adott körének a relatív teljesség igényével történő szabályozása és a szabályok egységes rendszerbe foglalása képezi.

A viszonylagos teljességre törekvés nem jelenti – még homogén kódexek esetén sem – azt, hogy a kódex az adott jogág egyetlen jogszabálya. Még a leginkább zárt büntetőjog területén sincs ez így, például a magyar hatályos büntetőjog forrásai közé tartozik a Btk., azaz az 1978. évi IV. törvény és a módosításai mellett az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt, az 1440/1945. (V. 1.) ME rendelettel módosított és kiegészített 81/1945. (II. 5.) ME rendelet is. Emellett a kódexek hatálybalépéséről és a szükséges átmeneti intézkedésekről rendszerint külön rendeletek szólnak. Az összetettebb, többféle életviszonyt és magatartást átfogó jogágakban még inkább ez a helyzet. Így például nem a Polgári Törvénykönyv tartalmazza a szellemi alkotásokra vonatkozó polgári jogi normákat, hanem külön törvény. Ezenkívül számos további törvény és rendelet tartalmaz polgári jogi normákat. Az alkotmányjogra és az államigazgatási jogra az egyes részterületeket szabályozó kódexek a jellemzők (állampolgársági törvény, választójogi törvény, közigazgatási eljárási törvény stb.).

A kódex viszonylagos általánossága mindenekelőtt abban fejeződik ki, hogy az foglalja magában az adott jogág általános jogelveit, szabályozási céljait és alapvető intézményeit. Ebből a fölsorolásból kitűnik, hogy a kódex nemcsak magatartásszabályokat vagy azok elemeit tartalmazza, hanem annak más összetevői is vannak. Ez nemcsak kódexek esetében fordul elő, hanem más jogszabályoknál is; ezek a nem kifejezetten magatartásszabály-összetevők azonban a kódexek esetében jóval gyakoribbak és jelentősebbek. Ide tartoznak – többek között – a preambulumok, a jogok gyakorlására és a jogi normák értelmezésére vonatkozó alapelvek és a célmeghatározások.

A kódex rendszerezettsége, rendszerjellege az előzőeken túlmenően a kódex valamennyi jogi normájára vonatkozó előírások általános részként történő kiemelésében és az egyes jogi normáknak különös részként történő tematikus elrendezésében mutatkozik meg.

A kódex vázolt sajátosságai miatt az adott jogág vagy jogterület egyéb jogszabályai a kódexnek alá vannak rendelve – még azonos jogforrási szint esetén is. A kódex tehát nem (vagy nemcsak) hierarchikusan, formailag, hanem tartalmilag fölérendelt az egyéb jogszabályoknak.

„A kódex a társadalmi viszonyok jogi szabályozásának egy sajátos módja is. A jogágba tartozó különböző jogforrási szintű és kisebb vagy nagyobb számot alkotó, sok ismétlődést és ellentmondást tartalmazó jogszabályi anyag helyébe lép, s ezeket a viszonyokat egységes alapelveknek megfelelő rendszerben szabályozza. A kódexnek mint sajátos szabályozási módnak ebből következő hatása főleg két vonatkozásban jelentkezik. Egyfelől megkönnyíti a jogalkalmazó szervek számára a hatályos joganyag világos áttekintését, értelmezését és alkalmazását. Másfelől a legkedvezőbb föltételeket nyújtja az állampolgárok számára az adott jogág elveinek, alapvető jogintézményeinek és jogi szabályainak megismeréséhez.” (Antalffy et al. 1970, 479.) A modern kontinentális jogfölfogás ezért – ott, ahol annak föltételei adottak – a kodifikációt tekinti a legmegfelelőbb jogi formának.

A kódex – említett előnyei mellett – a jog megmerevedését, alkalmazkodóképességének a hiányát is előidézheti. Ezt a veszélyt két módszer alkalmazásával lehet elkerülni. Az egyik a kódex tényállásainak általánosabb megfogalmazása (eltérően az egyes esetekhez aprólékosan kötődő kazuisztikus szabályozástól), ami képessé teszi a kódexeket, hogy a társadalmi viszonyok fejlődésének távlatait is átfogják, és lehetővé teszi az újonnan jelentkező magatartás-változatok szabályozását is; a másik pedig vagy az adott jogterület ismételt kodifikálása, az ún. rekodifikáció, vagy pedig a kódexek időnkénti fölülvizsgálata, átfogó koncepció alapján történő jelentősebb módosításuk. Az ilyen jellegű módosítást nevezik novellának.