Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

4. A jogviszony sajátosságai

4. A jogviszony sajátosságai

A jogviszony fogalma

A jogviszonyok – mint arra a jogérvényesülés általános jellemzői kapcsán utaltunk – meghatározott személyek között a jogérvényesülés során létrejött viszonyok. A jogviszonyok tehát mindig emberek közötti viszonyok, vagyis társadalmi viszonyok és – némely jogelméleti koncepciótól eltérően – sohasem ember és dolog közötti viszonyok, még akkor sem, ha az emberek egymás közötti viszonyát dolgok közvetítik, mint például a tulajdonjogviszony esetében.

A jogviszonyok a jogérvényesülés, vagyis a jogi normák megvalósulása, realizálódása során létrejött viszonyok, annak sajátos mozzanatát képezik, mivel a társadalmi viszonyoknak a jogi normák által való rendezése a jogviszonyok formáján keresztül, a jogviszonyok közvetítésével történik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a jogviszony és a jogi norma viszonyában a jogi norma az elsődleges: az megelőzi a megfelelő jogviszony létezését, a jogviszonyok – jogilag releváns tények közvetítésével – jogi normák alapján jönnek létre.

A jogviszonynak mint a jogérvényesülés sajátos mozzanatának a megértéséhez figyelembe kell továbbá azt is venni, hogy a jogérvényesülés egyrészt a jogi normák megvalósulását (realizálódását), másrészt azok konkretizálódását jelenti. A kettő szorosan összefügg, mégsem pontosan ugyanarról van szó. A jogi normák realizálódása során a jogszabályokba foglalt előírások és rendelkezések megvalósulásának bonyolult folyamatával és a realitások különböző fokozatainak egész skálájával találkozunk, amelyen belül három fő szakaszt különböztetünk meg:

a) a jogi normák létezése és a jogképesség állapota;

b) jogviszonyok, vagyis alanyi jogok és kötelezettségek keletkezése a jogi tények hatására;

c) a jogviszonyok realizálódása, a konkrét alanyi jogok és kötelezettségek megvalósulása.

A jogi normák konkretizálódása során a jog absztrakt előírásai mind konkrétabb tartalmat kapnak. Ez szintén összetett folyamat, amely többek között magában foglalja különféle normatív aktusok meghozatalát (például végrehajtási rendeletek, kollektív szerződések, jogszabályi jogszabály-értelmezések, a Legfelsőbb Bíróság jogegységi döntései) és a konkrét jogalanyok konkrét-egyedi jogviszonyainak a kialakulását és módosulását is (például a jogalany konkrét tartalmú jogügyletet köt vagy jognyilatkozatot tesz, hibás teljesítés esetén a jogosult választ). A jogi normák konkretizálódásával általában nem fejeződik be azok megvalósulása (kivéve az utóbb említett példák némelyikét), másrészt pedig a jogi normák megvalósulása sem föltétlenül igényli konkrét – egyedi jogviszonyokban való – konkretizálódásukat. Ez utóbbi – a jogi norma elsődlegessége következtében – a jogi normaszerkezet függvénye.

A megengedő jogi normák a diszpozíciónak megfelelő magatartás esetén pozitív jogkövetkezményt, joghatást helyeznek kilátásba, továbbá diszpozíciójuk – a valódi parancsoló jogi normákhoz hasonlóan – általában tevőleges magatartást ír elő, ami a magatartások konkrétabb, föltételezéstől függő meghatározását igényli (általában és állandóan nem tenni valamit lehet, tenni viszont nem). Ezért ezekben az esetekben a jogi normák megvalósulásának szükségképpeni előzménye a föltételek bekövetkezése és ezáltal a jogi normákba foglalt jogoknak és kötelezettségeknek konkrét-egyedi jogviszonyokban való konkretizálódása, ami azonban még nem jelenti realizálódásukat. A jogviszony ugyanis még nem empirikus ténylegesség, hanem követelmény, normatív jelenség, nem Sein, hanem Sollen. „Konkrét egyének, személyek közötti kapcsolat, de még pusztán a legyen és nem a valóság állapotában.” (Peschka 1982, 10.) Itt válik a leginkább szembetűnővé, hogy „a jogviszony közbülső helyet foglal el a jogi norma és az általa szabályozott társadalmi viszony, illetve benne a jogi norma előírásait realizáló társadalmi magatartások között. Nyilvánvalóvá válik ugyanis, hogy a jogviszony, jóllehet végül is föloldódik, elenyészik a jogi norma által szabályozott társadalmi viszonyban, mégsem azonos azzal, hanem a jogszabály által rendezett társadalmi viszonytól eltérő és különálló sajátos társadalmi léte van. A jogviszony ilyenformán a jogi komplexusnak, a jogi objektivációnak sajátos mozzanata, mondhatni specifikus rétege.” (Peschka 1982, 11.)

A tiltó jogi normák esetében a realizálódás és a konkretizálódás viszonya az előzőtől eltérően alakul. A tiltó normák a diszpozíció nem követéséhez kapcsolnak negatív jogkövetkezményt, szankciót. Jogszerű magatartás esetén ezért ilyenkor a jog előírásainak a megvalósulásához nincs szükség konkrét-egyedi jogviszonyban való realizálódásra. A jogalanyok között ebben az esetben is van egyedi jogviszony is, ennek tartalma azonban általános (például az állampolgár köteles betartani a büntetőjog normáit, jogosult élni állampolgári szabadságjogaival, az állam köteles tiszteletben tartani szabadságát), és a jogalanyok nevesítésére sincs szükség, ezért ezeket általános-egyedi jogviszonyoknak nevezzük. A tiltó jogi normák megsértésük esetén azonban a megengedő és a valódi parancsoló normákhoz hasonlóan konkrét-egyedi jogviszonyokon keresztül érvényesülnek.

A jogviszony alanyai

A jogalanyiság (és ezzel összefüggésben a jogképesség, a jogi személy) fogalma a magánjog (polgári jog) tudományában alakult ki és a későbbi elméleti fejlődés is nagyrészt ahhoz kapcsolódik. A magánjogi (és közjogi) előzményekre épülve azonban kialakult a kérdéskör sajátosan jogelméleti megközelítése. A zavarok elkerülése végett ezért mindvégig szem előtt kell tartanunk a jogelméleti és a polgári jogi megközelítés és fogalomhasználat különbségét.

A jogviszonyban részt vevőket a jogviszony alanyainak vagy röviden jogalanyoknak nevezzük. A jogviszony alanyai azok, akik jogok és kötelezettségek hordozói lehetnek, vagyis akiket a hatályos jogrendszer szerint alanyi jogosultságok illethetnek és jogi kötelezettségek terhelhetnek. A jogalanyoknak ezt a sajátosságát általános fogalommal jogképességnek nevezzük. A jogalanyiság, a jogképesség önmagában még nem konkrét jogosultság, hanem a konkrét alanyi jogok vagy kötelezettségek elvont, gyakran további föltételektől függő lehetősége, a konkrét jogviszonyokban való részvétel általános érvényű, jogilag elismert és jogilag biztosított előföltétele.

A jogviszony alanyainak három csoportját különböztetjük meg: természetes személyeket, a jogi személyeket és az államot. Természetes személy az ember. A jogrendszer jellegétől függően az emberek bizonyos köre vagy összessége lehet jogalany, vagyis az adott társadalmi berendezkedés jellegétől függ, hogy az emberek milyen körére terjed ki a jogképesség. A modern jogrendszerekben a jogképesség általános és egyenlő: minden személyt megillet, és azonos módon illet meg. A jogképesség általánosságán és egyenlőségén nem változtat, ha bizonyos konkrét alanyi jogok megszerzéséhez vagy kötelezettségek vállalásához (például termőföld vásárlása) további föltételekre van szükség. Ez már nem jogelméleti, hanem jogágazati kérdés (mint például a polgári jogban a szerzőképesség).

A természetes személy jogképességétől meg kell különböztetni cselekvőképességét. A cselekvőképesség a természetes személynek az a képessége, hogy saját cselekményével szerezhet jogokat és vállalhat kötelezettséget a jogszabály által megállapított körben. A jogi előírások a cselekvőképességet általában meghatározott életkorhoz és a tudatos cselekvéshez szükséges egészségi és szellemi állapothoz kötik. Ennek alapján megkülönböztetünk teljes cselekvőképességet, korlátozott cselekvőképességet és cselekvőképtelenséget. A természetes személyek túlnyomó többsége teljes cselekvőképességgel rendelkezik. A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes személyek helyett, illetve velük együtt törvényes képviselőik (szülő, gyám, gondnok) járhatnak el. A jogképesség és a cselekvőképesség megkülönböztetésének a megengedő jogi normák érvényesülése vonatkozásában van jelentősége.

A jogi személy tipikusan az emberek olyan együttese, amelynek jogképességét a jogszabályok elismerik, vagyis amely saját nevében szerezhet jogokat és vállalhat kötelezettségeket. A természetes személyeken és az államon kívül minden más jogalany jogi személy, így a jogalanyként elismert vagyontömeg (például alapítvány) is az. A társadalomban föllépő legkülönfélébb szükségletek és feladatok ugyanis azt igénylik, hogy a jogi szabályozásban ne csak a természetes személyek, hanem az emberek bizonyos csoportosulásai, szervezetei is jogalanyként jelenjenek meg, azaz jogviszony alanyai lehessenek.

A jogi személy vonatkozásában kell különösen hangsúlyoznunk a jogelméleti és a polgári jogi megközelítés különbségét. A polgári jogi hagyományok hatására úgy szokták meghatározni a jogi személy fogalmát, hogy azok az emberek meghatározott csoportjai, amelyek meghatározott szervezettel, elkülönült vagyontömeggel, önálló vagyoni felelősséggel és meghatározott célra irányultsággal, mégpedig jogilag engedélyezett célra irányultsággal rendelkeznek. Ezek a sajátosságok valóban jellemzőek a jogi személyek túlnyomó többségére, hiszen azok a szervezetek is, amelyeknek tevékenysége nem vagyoni jellegű, kénytelenek vagyoni viszonyokba is bekapcsolódni (helyiség bérlete, telefon stb.), és ehhez elkülönült vagyonra van szükség. Vannak azonban olyan szervezetek (többnyire belső szervezeti egységek), amelyeknek vannak saját jogaik és kötelezettségeik, jogelméleti értelemben tehát jogi személyek, vagyonilag azonban nincs önállóságuk, ezért nem polgári jogi személyek (felügyelőbizottság, egyetemi szenátus stb.).

A polgári jogi személy és a jogelméleti értelemben vett jogi személy különbségét más vonatkozásban teszi nyilvánvalóvá és így jól példázza a magyar társasági törvény. Eszerint ugyanis léteznek jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok (közkereseti társaság, betéti társaság), amelyek azonban ennek ellenére jogalanyok és saját cégnevük alatt jogokat szerezhetnek és kötelezettségeket vállalhatnak, így különösen tulajdont szerezhetnek, szerződést köthetnek, pert indíthatnak és perelhetők. Ezért jogelméleti értelemben ezek a társaságok jogi személyek. Más társaságoktól annyiban különböznek, hogy vagyoni felelősségük nem önálló, a társaság tartozásaiért a tagok egész vagyonukkal helytállni tartoznak. A magyar társasági jog tehát még tovább szűkíti a jogi személy fogalmát, azt az önálló vagyoni felelősséghez köti.

A jogi személy jogképessége célhoz kötött. Ebből következik, hogy jogképessége – eltérően a természetes személy jogképességétől – nem lehet teljes. Ennélfogva azokon a jogokon túl, amelyek természetüknél fogva csak a természetes személyeket illethetik meg, esetenként további jogokat sem szerezhetnek. Így például a jogi személy nemcsak házasságot nem köthet, fiatalkorú személyt örökbe nem fogadhat, hanem termőföldtulajdont sem szerezhet a ma hatályos magyar jog szerint. Ilyen értelemben tehát a jogi személy jogképessége korlátozott. A jogi személynek nincs cselekvőképessége, ezért szükségképpen a jogszabályban vagy szervezeti szabályzatában megjelölt képviselője útján cselekszik.

Az állam a jogalanyok önálló típusát alkotja. Az állam jogalanyisága nem tévesztendő össze az egyes állami szervek jogalanyiságával. Ez utóbbiak ugyanis a jogi személyek egyik csoportját képezik. Egyes szerzők az állam jogalanyiságát a jogi személy egyik sajátos eseteként tárgyalják. Az általunk is vallott fölfogás ezt bizonyos formai hasonlóságok ellenére sem fogadja el, mivel lényeges különbségek vannak az állam és a jogi személy jogalanyisága között. Az állam jogalanyisága elsődleges, míg a jogi személy jogalanyisága másodlagos, származékos, állami elismeréstől függő jogalanyiság. Ebből fakadóan az állam jogképessége elvileg teljes, jogilag korlátlan, mindenre kiterjedhet, a jogi személy jogképessége viszont célja és annak jogi elismertsége által korlátozott. Az állam jogképességének korlátai csak természetéből fakadhatnak (például nem lehet apa), a jogi személy jogképességét a tételes jog is korlátozza a célhoz kötöttség révén. Másrészt ily módon különböztethető meg az állam és az egyes állami szervek jogalanyisága. Az állam elsősorban nemzetközi jogi, alkotmányjogi és büntetőjogi viszonyok alanyaként lép föl, de jogalanyisága pénzügyi jogi, közigazgatási jogi és vagyonjogi viszonyokban is megmutatkozik. Az állam jogalanyiságának sajátos jellegét nem szünteti meg az, hogy polgári jogi viszonyaiban az állam is jogi személynek tekintendő, vagyis más jogalanyokkal egyenlő elbírálás alá esik.

A jogviszony tárgya

A jogviszony tárgya az, amire a jogviszony, közelebbről a jogviszony tartalmát jelentő alanyi jogosultság és kötelezettség irányul. A jogi normák a társadalmi viszonyok szabályozására irányulnak, e szabályozó tevékenységüket éppen azáltal fejtik ki, hogy meghatározott társadalmi viszonyok résztvevőinek, hordozóinak emberi magatartásait előírják. Tekintettel arra, hogy a jogviszonyok a jogi normák sajátos érvényesülési folyamatának és azok konkretizálódásának egyik lényeges mozzanatát jelentik, a jogviszony tárgyát azok az emberi magatartások jelentik, amelyeket a jogi norma a maga általánosságában, az alanyi jogosultságok és kötelezettségek pedig a maguk konkrétságában tartalmazzák. A jogviszony tárgya tehát a jogviszonyban részt vevő alanyoknak az a magatartása, amelyre a jogviszony tartalmát kitevő alanyi jogosultságok és jogi kötelezettségek vonatkoznak. A jogviszonynak ekképpen megjelölt tárgyát a jogviszony közvetlen tárgyának szokás nevezni. A jogviszonynak e közvetlen tárgya mellett egyesek még megkülönböztetik a jogviszony közvetett tárgyát, amelyen azokat a dolgokat értik, amelyekre a jogviszony résztvevőinek konkrét magatartása irányul.

A jogviszony tartalma

A jogviszony tartalmát azok az alanyi jogosultságok és jogi kötelezettségek jelentik, amelyek a jogviszonyok alanyait megilletik, illetve terhelik. Az alanyi jogosultságok és kötelezettségek az általános, absztrakt jogi normáknak, még pontosabban az e normákban körülírt és meghatározott jogoknak és kötelezettségeknek a konkretizációját jelentik. A jogviszony tartalmát képező alanyi jog (vagy jogosultság) a jogalany számára a jogszabály által biztosított lehetséges magatartás, amellyel szemben a jogviszonyok másik alanyának meghatározott kötelezettsége áll, és amelynek megvalósítását az állam kényszerítő ereje biztosítja. Az ugyancsak a jogviszony tartalmát képező jogi kötelezettségen a jogviszony alanyának a jogszabály által előírt és megkövetelt magatartását értjük, amelynek megvalósítását az állam kényszerítő ereje biztosítja.

A jogviszony tartalmával összefüggő lényeges kérdés az alanyi jogok és kötelezettségek egymáshoz kapcsolódása és kölcsönössége. A jogalanyok mind általában, mind pedig konkrét jogviszonyokban egymáshoz kapcsolódó jogokkal, illetve kötelezettségekkel rendelkeznek. Az alanyi jogoknak és kötelezettségeknek a kapcsolata több vonatkozásban is megnyilvánul. Így mindenekelőtt az egy meghatározott jogviszony tartalmát képező alanyi jogosultságok és kötelezettségek korrelatív jelenségek, egymás nélkül nem léteznek. Valamely személy alanyi jogai föltételezik más személy megfelelő kötelezettségeit és fordítva, közöttük a korreszpondencia viszonya áll fönn. Ahhoz, hogy a jogosult lehetséges magatartása megvalósuljon, az szükséges, hogy más személy köteles legyen a lehetséges magatartást akadályozó cselekedetektől tartózkodni, vagy pedig a jogosult javára bizonyos követelést teljesíteni. Ez a megfelelés minden jogviszonyra jellemző. Hasonló összefüggés, hogy a jogalany jogai föltételezik a jogvédelem, például a bírósághoz fordulás lehetőségét. Ez is minden jogviszonyra jellemző, illetőleg ahol a jogvédelem hiányzik, csak formailag, látszólag van szó jogviszonyról.

Más összefüggés egy adott jogalany jogainak és kötelezettségeinek az összekapcsolódása. A jogviszony alanyai ugyanis sohasem csak jogosultságokkal vagy csak kötelezettséggel rendelkeznek. Így a tulajdonjog mint a polgári jogban leginkább abszolút jog alanyának sem csak jogai vannak, hanem kötelességei is, például a kárviselés vagy szomszédjogok tűrésének kötelezettségei, a vádlottnak, az elítéltnek vagy az adósnak sem csak kötelezettségei, hanem jogai is vannak. Az már további, az adott jogviszony jellegétől függő kérdés, hogy a jogosultságok és a kötelezettségek aránya mennyiben kiegyensúlyozott vagy aszimmetrikus. Bizonyos jogviszonyok esetében a kötelezettségek megfelelő teljesítését éppen a jogosultságok teszik lehetővé.

Ezért helytelen az a szóhasználat, amelyik a vagyoni helyzetétől függetlenül minden állampolgárt megillető juttatásokat alanyi jogon járó juttatásoknak nevezi. Minden juttatás alanyi jogon jár, amelyik nem függ eseti mérlegeléstől, hanem csak jogszabályban rögzített föltételei vannak. Az a fogházban lévő elítéltnek alanyi joga, hogy a büntetés-végrehajtási intézet területén szabadon járjon [1979:11. tvr. 28. § (2) bek. c) pont].

Végül az alanyi jogok és kötelezettségek kapcsolódásának további esete azok egysége, vagyis amikor a jogalany számára az alanyi joggal való élés egyben jogi kötelezettség is. Ez az egység a jogviszonyokra általános jelleggel nem jellemző, az elsősorban valamilyen beosztáshoz, tisztséghez kapcsolódóan fordul elő, például a munkajogban, az államigazgatási jogban vagy a gazdasági társaságok vezető tisztségviselői esetében. Általában akkor kerül erre sor, ha valaki nem a saját, hanem mások érdekében rendelkezik jogosultságokkal. Saját érdekei körében valaki mérlegelheti, hogy érvényesíti-e jogait, de ha mások érdekében ruházták föl bizonyos jogosítványokkal, akkor nem mérlegelhet, hanem a jogok érvényesítése kötelessége is.

A jogi tények

A jogviszonyok keletkezését, változását és megszűnését az állam jogszabályokban megállapított föltételekhez köti. Mindazon körülményeket, eseményeket és magatartásokat, amelyeknek a jogi normák jogi jelentőséget tulajdonítanak, amelyekhez a jogi előírások jogviszonyok keletkezését, változását vagy megszűnését rendelik, jogilag releváns tényeknek vagy röviden jogi tényeknek nevezzük. A jogi relevancia azt fejezi ki, hogy milyen természeti és társadalmi körülményeknek, eseményeknek és kapcsolatoknak, milyen cselekvéseknek és nem tevéseknek tulajdonítanak olyan jelentőséget, amelyhez joghatások fűződnek. A tények a jogi szabályozás következtében válnak jogi tényekké.

A jogi tények konkrét megjelenési formái rendkívül változatosak, azokat a jogtudomány különféle módon csoportosította. A fő csoportosítás alapját a jogi tényeknek az ember tudatához, akaratához való viszonya képezi. Ennek megfelelően a jogi tények két nagy csoportjáról beszélünk, az emberi magatartásokról és az objektív eseményekről.

Az emberi magatartások az ember akaratától, tudatától függő jogi tények, amelyek ismét kétfélék lehetnek: jogszerű (jogkövető) és jogellenes magatartások. A jogszerű cselekmények körében meg kell különböztetni azokat a cselekményeket, amelyek egyenesen meghatározott jogi következmény előidézésére jönnek létre, vagyis amelyek tudatosan arra irányulnak, hogy jogviszonyt hozzanak létre, változtassanak vagy szüntessenek meg. Ezeket jogügyleteknek vagy jogi aktusoknak nevezzük. További csoportosításuktól eltekintünk, azonban közöttük kiemelkedő jelentőségük van az állami szervek egyedi aktusainak, röviden az állami aktusoknak (bírói ítélet, közigazgatási határozat stb.). A jogviszonyra gyakorolt hatás alapján az állami aktus lehet deklaratív (megállapító) és konstitutív (jogviszonyt létesítő vagy alakító). A konstitutív aktusok maguk hozzák létre a jogi hatást, vagyis létrehozzák, módosítják vagy megszüntetik a jogviszonyt. A deklaratívaktusok csak megállapítják valamely jogviszony fönnállását vagy fönn nem állását.

A jogszerű cselekmények másik fajtája olyan cselekményeket foglal magában, amelyek nem közvetlenül jogviszony létrehozására stb. irányulnak, de tudatos emberi cselekedetek, és következményük egy meghatározott jogviszony létrejötte, megváltoztatása vagy megszűnése, anélkül hogy a személyek akarata erre irányulna. Ezeket eredményre vezető cselekményeknek nevezik.

A jogellenes (jogsértő) magatartások további csoportosítását illetően utalunk a jogsértés kapcsán írottakra.

Az objektív események, tények és folyamatok a jogalanyok akaratától, tudatától függetlenül mennek végbe. Ezeken belül megkülönböztetjük a jogalanyok személyén kívüli objektív körülményeket, amelyek hatással vannak a jogviszonyok alakulására, valamint a jogalany személyében adott, de akaratától független körülményeket. Az előbbiek között mindenekelőtt az időmúlást, a természeti eseményeket (villámcsapás, árvíz, földrengés, jégverés stb.) és a társadalmi megrázkódtatásokat (gazdasági és pénzügyi válság, fölkelés, sztrájk, háború stb.) kell megemlítenünk. A második csoportba tartozik a jogalany életkora, neme, szellemi és testi állapota, sőt a születés és a halál ténye is.