Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

10. fejezet - X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA

10. fejezet - X. A JOGRENDSZER ÉS A JOGRENDSZEREK CSOPORTOSÍTÁSA

1. A jogrendszer fogalma és sajátosságai

2. A jogrendszer tagozódásának alapja, a jogág meghatározása

3. A magyar jogrendszer egyes jogágai

4. A jogrendszerek csoportosítása

1. A jogrendszer fogalma és sajátosságai

A jogrendszer egy adott állam érvényes jogi normáinak és ahhoz kapcsolódó egyéb jogi előírásainak (jogelvek, célmeghatározások) a rendezett összessége. Ez a fogalommeghatározás némiképpen eltér attól a széles körben használt rövid definíciótól, amely szerint a jogrendszer valamely állam hatályos jogszabályainak a rendezett összessége. Ez a megfogalmazás – amennyiben a jogszabály kifejezést az általunk használt értelemben használjuk – részben túl tág, részben pedig túl szűk jogrendszer-definíciót eredményez. A jogszabályok ugyanis magukban foglalják azokat a mindenféle normativitást nélkülöző, csak ünnepi deklarációkat tartalmazó szimbolikus jogszabályokat is, amelyeknek a jogrendszer fogalmába való fölvétele indokolatlan; nem foglalják viszont magukban – és ez ennek a definíciónak nagyobb hibája – a jogalkalmazói jogképződés révén keletkezett jogi normákat. Ha viszont a jogszabály kifejezést a jogi norma szinonimájaként használjuk, akkor viszont az általános jogelvek és célmeghatározások maradnak kívül a jogrendszer fogalmán. Pontosabb továbbá érvényes jogi normákról stb. beszélni hatályos helyett, mivel jogi normativitással rendelkeznek és így a jogrendszer részét képezik azok a jogi normák is, amelyeket hatályon kívül helyeztek ugyan, de azokat a korábbi jogesetek elbírálása során a jogalkalmazóknak alkalmazniuk kell, melyek tehát érvényesek, noha már nem hatályosak.

A jogrendszer fogalma nem azonos a jogszociológiában kimunkált, a 2. fejezetben a jog komplexitása kapcsán említett jogi rendszer fogalmával: a jogrendszer csak a tág értelemben vett normatív elemeket foglalja magában, a jogi rendszer fogalma ennél szélesebb, így mindenekelőtt a jogi normákat alkotó, alkalmazó szervezeteket, illetve megvalósító emberi magatartásokat is átfogja. Ugyancsak nem tévesztendő össze a jogrendszer a jogrend fogalmával. A jogrend fogalmát is többféle értelemben használják a szakirodalomban, ez a fogalom azonban a leggyakrabban használt és általunk is elfogadott jelentése szerint a jogi rendezettség állapotát, annak ténylegességét fejezi ki egyrészt az anarchiával, másrészt pedig a magasabb rendű értékeket is kifejező törvényességgel szemben.

A hatékony jogi szabályozás nemcsak azt föltételezi, hogy az egyes jogi normák, illetőleg jogszabályok adekvátan tükrözik vissza a társadalmi viszonyokat, hanem azt is, hogy a jogi normák szabályozó, magatartás-befolyásoló hatása nem egymást gyöngítő, hanem egymást erősítő, támogató hatású, vagyis hogy a jogi normák összhangban vannak egymással.

A hatályos jogi normák összessége ezért nem puszta halmaz, hanem rendszer jellegű, vagyis a jogi normák a társadalmi viszonyokhoz való kapcsolatukban és összességükben összefüggő rendszert alkotnak, a jogi normák e rendszerben kölcsönösen egymásra vonatkoztatottságban léteznek. A jogrendszer rendszerjellege mindenekelőtt egyfelől belső ellentmondás-mentességében és koherenciájában, másfelől pedig strukturáltságában, tagozódásában fejeződik ki.

Az ellentmondás-mentesség és koherencia egyfelől a jogrendszereknek időszakonként változó mértékű, tendencia jellegű tényleges sajátossága, hiszen a koherencia hiánya egy ponton túl a jogi normativitás megszűnését eredményezi; másfelől pedig a hatékony jogi szabályozás egyik szakmai követelménye. A jogrendszer koherenciája ezért mindig csak relatív lehet. A koherencia követelményének csekélyebb sérelmét jelenti a nyílt ellentmondásokat elkerülő divergens szabályozás, amelyik önmagában jogalkalmazási problémát még nem okoz, de a jogszabályok motivációs hatását gyöngíti. Ilyen divergenciára kerülhet sor például, ha valamilyen tevékenységet az adójogi szabályok adókedvezményekkel támogatnak, a közigazgatási jogi normák viszont azt indokolatlan és költséges engedélyezési eljárással korlátozzák. Súlyosabb a helyzet akkor, ha különböző jogi normák egymással kifejezetten ellentmondásba kerülnek. Ezen belül is vannak olyan esetek, amikor a jogalkalmazás során föloldható az ellentmondás, és vannak olyan esetek, amikor ez a föloldás csak jogalkotás útján lehetséges, például ha valamely alanyi jog érvényesítéséhez hiányzik a megfelelő eljárási forma.

A jogrendszeren belüli ellentmondások okai különbözőek lehetnek. A legkönnyebben orvosolhatóak és egyben elvileg elkerülhetőek a jogalkotási folyamatban elkövetett hibák. A második csoportot a korábban és a későbben alkotott jog ellentmondásai képezik. A jogrendszer ugyanis „fejlődő rendszer – koherenciája, ellentmondás-mentessége csak viszonylagosan megvalósuló, folytonosan megújuló követelmény. Éppen mert fejlődő rendszer, ellentmondásai csupán átmenetileg oldhatók fel, mivel a feloldottak helyébe szükségképpen újak meg újak jönnek.” (Varga 1980, 929.) A régebbi és az újabb jog ellentmondásossága ezért viszonylag lassabb társadalmi változás esetén sem küszöbölhető ki teljesen, jelentősen megnő azonban az ilyen ellentmondások szerepe gyorsabb és jelentősebb társadalmi változás (rendszerváltás, átfogó társadalmi reformok stb.) esetén. Végül a jogrendszer ellentmondásainak a legnehezebben elhárítható és föloldható csoportja abból fakad, hogy a jognak egy adott időpontot tekintve is ellentmondásos viszonyokat, érdekeket kell viszonylag ellentmondásmentesen szabályoznia, ellentmondásos politikai törekvéseket és értékeket kell összhangba hoznia, ami esetenként az állami politika belső ellentmondásait idézheti elő. A jogrendszer ellentmondás-mentessége ezért csak egy relatív optimum lehet, aminek az elérését, helyesebben megközelítését egyrészt sajátos jogi normák és elvek, másrészt pedig egy sajátos tevékenység, a jogi dogmatika teszi lehetővé. A jogrendszer ellentmondásainak a mérséklése nemcsak a jogalkotás feladata, hanem abban jelentős a jogalkalmazás és a jogtudomány szerepe is. Ez jól jelzi a sajátos jogi szaktudás jelentőségét, ami nem azonosítható a jogszabályok puszta ismeretével.

A jogrendszer koherenciájának egyik föltétele annak biztosítása, hogy az egymásnak ellentmondó jogi normák közül csak az egyik legyen érvényes. Ezt segítik elő a jogrendszer egységességét szolgáló jogi normák és az előző fejezetben már említett jogszabály-értelmezési elvek. Vertikális irányban a lex superior derogat inferiori rendező elve teremt elvileg tiszta helyzetet. Eszerint a különböző hierarchikus szintű jogforrásokban megfogalmazott jogi normák közötti ellentmondás esetén elvileg a magasabb hierarchikus szintű norma tekintendő érvényesnek, a magasabb szintű jogszabály lerontja az alacsonyabb szintűt. Azért beszélünk itt elvi érvényességről, mert esetenként előfordulhat, hogy a politikai-hatalmi viszonyok megakadályozzák ennek az elvnek a tényleges érvényesülését. Azonos hierarchikus szintű normák ütközése, azaz horizontális ellentmondás esetén a lex posterior derogat priori elve az irányadó: a későbbi jogszabály lerontja a korábbit, az időben később alkotott norma minősül érvényesnek. Az ellentmondások föloldását segíti egy további elv is, a lex specialis derogat generali elve: a különös jogszabály lerontja az általánosat; azonos tartalomra vonatkozó eltérő általánosságú normák ütközése esetén a különös, vagyis a kivételt megállapító norma tekintendő érvényesnek. Ez utóbbi elv alkalmazása azonban némi óvatosságot igényel. Egyrészt ezt az elvet nem szabad a magasabb szintű és az alacsonyabb szintű jogi normák viszonyában vagy az országos és a helyi jog viszonyában alkalmazni, másrészt a különös jelleg megállapítása is bonyolultabb lehet. Amíg ugyanis az többnyire különösebb vizsgálódás nélkül is megállapítható, hogy melyik a hierarchikusan magasabb vagy a később alkotott norma, a kivétel megállapítása esetenként alaposabb értelmezést igényelhet. Ezt a három jogelvet a modern jogrendszerek általában pozitív jogtételként is megfogalmazzák; azonban ezek a jogelvek kifejezett tételes jogi megfogalmazás hiányában is a jogrendszer részét képezik, ezért kötelezőek és az előbb tárgyalt sorrendben alkalmazandóak.

A jogrendszer azonban nemcsak jogtételek, hanem fogalmak és tételek rendszere, ezért a koherencia biztosításához nem elég az érvényesség terén jelentkező ellentmondások kiküszöbölése, hanem a fogalmak bizonyos mértékű egyértelműségére is szükség van. Ezt segíti elő az a sajátos jogi tevékenység , amit jogi dogmatika néven ismerünk. A jogi dogmatika a jogrendszer anyagát képező különböző jogszabályok rendszerezését és osztályozását, a hasonló jogi megoldások azonos fogalmak alá rendelését és egy összefüggő fogalomrendszer kimunkálását végzi el. (A „jogi dogmatika” kifejezést – a „tudomány”-hoz hasonlóan – a szakirodalomban hol a tevékenység, hol pedig a fogalomrendszer értelmében használják. Nézetünk szerint a vizsgált összefüggéstől, a kontextustól függ, hogy melyik szóhasználat az indokoltabb. Erről bővebben Szilágyi 2007, 91–120.) A jogi dogmatika igyekszik meghatározni, kibontani és tudatosítani a joganyagban benne rejlő és ezáltal az adott jogrendszert jellemző, de kifejezetten ki nem mondott alapelveket, amelyek alapján a jog továbbfejleszthető, illetve a jogi normák közti ellentmondások kiküszöbölhetők. Ezt szolgálja az a jogértelmezési elv is, amely szerint a jogszabályok értelmezésekor lehetőleg olyan jelentést kell előnyben részesíteni, amelyik a rendszer harmóniáját erősíti, ellentmondásosságát, diszharmóniáját pedig tompítja. Az ilyen értelmezési javaslatok, illetőleg azok kimunkálása is a jogi dogmatika körébe tartozik.

A jogrendszer struktúrája összetett, annak először is mikrostruktúráját és makrostruktúráját különböztethetjük meg. A jog mikrostruktúráját a jogi norma és a jogszabály már tárgyalt szerkezeti összefüggései alkotják. A jog makrostruktúrája maga is többdimenziós; megkülönböztethetjük a vertikális, a horizontális, a történeti és a funkcionális struktúrát. A jogrendszer vertikális vagy formális struktúrája a jogi normák keletkezése és kötelező ereje szerinti strukturáltságot fejezi ki; ez nem más, mint a korábban tárgyalt jogforrási hierarchia. Ez független a jogi normák tartalmától, ezért nevezik formális struktúrának is.

A jogrendszer struktúrájának másik fontos dimenziója a horizontális-tartalmi struktúra. Ez a jogi szabályozás tárgyára és tartalmára épül, és abban fejeződik ki, hogy bizonyos jogi normák között szorosabb a tartalmi kapcsolódás és/vagy nagyobb a hasonlóság, szélesebb körre terjed ki a fogalmak és alkalmazási-értelmezési elvek azonossága. Ezen az alapon jogintézményeket, jogágakat és jogterületeket különböztethetünk meg. A jogrendszer tartalmi strukturáltsága elsődlegesen jogágakra tagozódásában nyilvánul meg. Emellett sajátos jogterületek elkülönülése is megfigyelhető.

Csak megemlítjük, hogy a jogrendszer történeti struktúráját a jog történetileg kialakult rétegei alkotják, mint például a common law, az equity és a statute law az angolszász jogrendszerekben. A jog funkcionális struktúráját a közvetlenül magatartás-előírást tartalmazó elsődleges és a jog alkotását, érvényességét és alkalmazását szabályozó másodlagos normák alkotják. Erre a kérdésre a jog- és állambölcseletben térünk vissza.

A jog külön strukturális szintjét képezi a globális szint. Itt két kérdés vetődik föl: az államok fölötti, ún. szupranacionális jog tagozódása és az egyes jogrendszerek csoportosítása. Ezt a két kérdéskört a szupranacionális jelleg összekapcsolja ugyan, maguk a problémák azonban alapvetően különböznek. Az első esetben lényegében a tételes jogra korlátozódó hagyományos jogrendszer-tagozódási kérdéseknek az államok fölötti jog vonatkozásban történő fölvetéséről és tárgyalásáról van szó, az utóbbiban pedig a világ valamennyi jogrendszerének és jogi kultúrájának a társadalmi-szociológiai szempontokat is figyelembe vevő csoportosításáról, rendszerezéséről. Ezért a szupranacionális jog tagozódását a jogrendszer tagozódásához kapcsolódóan tárgyaljuk, az egyes jogrendszerek csoportosítását viszont külön alfejezetben.