Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. A jogrendszer tagozódásának alapja, a jogág meghatározása

2. A jogrendszer tagozódásának alapja, a jogág meghatározása

A modern kontinentális jogrendszerekre – az angolszász jogrendszerektől eltérően – az a jellemző, hogy azokban a jogágakra tagozódás az alapvető, a jogág a rendszerezés elsődleges egysége, kategóriája.

A jogrendszer jogágakra tagozódásának az alapja – első közelítésben – a jogi szabályozás tárgya és módszere. Ezt a kiindulópontot sokan úgy értelmezték, hogy a társadalmi viszonyokat vagy életviszonyokat tekintették a szabályozás tárgyának, és a jogágat az azonos társadalmi viszonyokat szabályozó normák összességeként határozták meg.

Ez a fölfogás nem vette figyelembe, hogy a jogi szabályozás tárgya – a jog másodlagos teleologikus tételezés jellege kapcsán mondottak szerint – kettős: közvetlenül bizonyos emberi magatartások, közvetve pedig bizonyos társadalmi viszonyok képezik azt. Ez az elméleti fölfogás a tényleges helyzetnek is ellentmondott, hiszen több olyan jogág is van, amelyik egészen eltérő társadalmi viszonyokat szabályoz (például büntetőjog), másrészt a legtöbb alapvető társadalmi viszonyt több jogág is szabályozza (például a tulajdonviszonyokat az alkotmányjog, a polgári jog, a büntetőjog, sőt esetenként a közigazgatási jog is). A jogágak meghatározása során ezért abból kell kiindulnunk, hogy a jog közvetlenül az emberi magatartásokat szabályozza, és csak közvetve a társadalmi viszonyokat. A jogi szabályozás ekként fölfogott, közvetlen tárgya és a jogi szabályozás módszere a jogi normák tartalmában és formájában ölt testet mint ott megfogalmazott tipikus emberi magatartás és ahhoz sajátosan kapcsolt jogkövetkezmény. Ezért a jogrendszer tagozódásának az alapját – konkrétabban szemlélve – a jogi normák eltérő tartalmában, mindenekelőtt a szabályozott magatartások sajátosságaiban kell látnunk, amelyhez a jogi normák formájában is kifejeződő szabályozási módszer kapcsolódik. A jogág tehát a jogrendszeren belül viszonylagosan elkülönült részt, a jogi normák hasonló tartalommal és formával jellemezhető, azonos vagy hasonló jellegű magatartásokat azonos módszerrel szabályozó összefüggő csoportját jelenti, amelynek sajátos jogdogmatikai megoldásai vannak, sajátos módszerei érvényesülnek azért, hogy a jogalanyok jogilag szabályozott tevékenységének egynemű csoportját rendezze a társadalmi viszonyok védelme érdekében (Antalffy et al. 1970, 443–444.). Azt, hogy a jogágak elsődlegesen meghatározott magatartások sajátosságain alapulnak, gyakran elfödi az a tény, hogy a magatartásoknak ezt a megkülönböztető sajátosságát éppen valamilyen társadalmi viszonyhoz való szoros és közvetlen kapcsolódásuk képezi. Jól látható ez a munkajog és a közigazgatási jog esetében.

A normák azonos jellege mindenekelőtt a szabályozott magatartás azonos, illetőleg hasonló jellegében fejeződik ki, s ez teszi érthetővé és lehetővé a szabályozás azonos módszerét is. Ez az azonosság, illetőleg hasonlóság nem a tényleges, empirikusan is megfigyelhető magatartásokra értendő, hanem a jogi normákban a szabályozás módszerére tekintettel is megfogalmazott tipikus magatartásokra. Ugyanaz az empirikus magatartás, például az ittas vezetéssel elkövetett gázolás több azonos jelleget kifejező és ennek megfelelően egymástól különböző magatartástípus alá is besorolható, mint például a társadalomra büntetést érdemlő fokban veszélyes bűnös magatartás, mint jogellenesen kárt okozó vétkes magatartás vagy esetleg még mint közalkalmazotti jogviszonyból eredő kötelezettséget vétkesen megszegő magatartás.

A jogi normák azonos jellege magában foglalja még a szabályozási módszer azonosságát is, ami mindenekelőtt a normák kógens vagy diszpozitív jellegében, a normák jellemző megfogalmazási módjában, sajátos szankciókban és sajátos felelősségi alakzatokban (bűnösség, vétkesség stb.) fejeződik ki.

A jogágat alkotó jogi normák azonos jellegéből következnek a jogágak további jellemző vonásai, így mindenekelőtt hogy azok sajátos belső struktúrával, valamint közös és azonos jelentésű alapfogalmakkal rendelkeznek, a jogviszonyok sajátos fajtáiban és a jogalkalmazás sajátos formáiban érvényesülnek, rájuk sajátos jogszabály-értelmezési elvek vonatkoznak.

A jogintézmények elkülönülése viszont a jogágaktól eltérően közvetlenül a társadalmi viszonyokhoz kapcsolódik; jogintézményeken az azonos társadalmi viszonyt szabályozó jogi normák együttesét értjük. Ennek megfelelően alkotnak egy-egy jogintézményt például a tulajdonra, a házasságra vagy a perújításra vonatkozó jogi normák. Tekintettel arra, hogy a vizsgált összefüggésekből eredő megközelítésmód kérdése, hogy mit tekintünk egy társadalmi viszonynak, egy átfogóbb viszonyt vagy annak valamely elemét, az összetettebb jogintézmények egyes elemei is jogintézménynek tekinthetők. Így az előbb példaként említett jogintézmények mellett jogintézmény az elbirtoklás, a házasságkötés vagy a perújítási kérelem. A jogintézményeknek ebből a többszintűségéből következik, hogy azok többnyire valamilyen átfogó és összetett jogintézménybe illeszkednek be, amelyek normái különböző jogágakba tartoznak. A jogintézmények magvát képező normák, a jogintézmény lényegét képező szabályok általában egyértelműen valamelyik jogág, így a család esetében a családjog, a tulajdon esetében a polgári jog részét képezik. Ezekhez a normákhoz azonban további, más jogághoz tartozó normák is kapcsolódhatnak. Az alapvető jelentőségű jogintézmények – mint például a tulajdon – esetében gyakori, hogy azok sajátos, jogág- és jogintézmény-specifikus normáit garantáló jelleggel alkotmányjogi és büntetőjogi normák veszik körül. A jogintézmények jelentős része tehát keresztezi a jogágak határait.

A jogterület jogi normák olyan többé-kevésbé összekapcsolódó és elkülöníthető öszszessége, amelyik egy jogintézménynél szélesebb, de a jogág kritériumaival nem rendelkezik. Jogterületről általában két esetben beszélünk, mégpedig jogágon belüli és jogágak közötti értelemben. Szokásos még a kifejezésnek regionális értelemben való használata is. A jogterület létrejöhet egy-egy jogágon belül, amikor is a jogi normákat a jogág más normáihoz is viszonyítva erősebb kapcsolódás és hasonlóság jellemzi (például öröklési jog a polgári jogon belül, szabálysértési jog a közigazgatási jogon belül); vagy több jogágat részben átfödve, amikor is az közvetlen gyakorlati igényeknek megfelelően eltérő tartalmú magatartásokra, de azonos vagy hasonló társadalmi viszonyokra vonatkozó jogi normákat fog össze. Ezeket a jogterületeket egyesek „keresztülfekvő jogágaknak” vagy „kvázi jogágaknak” nevezik. Ebbe a körbe tartozhat valamely foglalkozáshoz kapcsolódóan jelentős joganyag, mint például a hajózási jog, más esetekben viszont a jogterület a társadalmi viszonyok meghatározott csoportjának a hatékony jogi szabályozása szempontjából is jelentős, mint például a gazdasági jog vagy a környezetvédelmi jog esetében. Valamely jogterület elkülönülése új jogág kialakulásának kezdetét jelentheti. Jogágon belüli jogterületek esetében ennek valószínűségét növeli, ha a jogágon belüli relatív elkülönülés sajátos állami beavatkozás vagy politika következménye. Ilyen tényezők hatására vált önálló jogággá annak idején a munkajog vagy a mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog. Ez egyben azt is jelzi, hogy a sajátos állami érdek, állami politika megszűnése az ahhoz kapcsolódóan létrejött jogág jelentős átalakulását vagy önállóságának a megszűnését is eredményezheti. Jól mutatja ezt az agrárjog és a szövetkezeti jog alakulása. Ebből látható, hogy a jogrendszer tagozódása – már csak az abban kifejeződő érdekek változása miatt is – nem állandó, nem változatlan és nem változtathatatlan, hiszen az újonnan kialakított jogi szabályozás új jogágat hozhat létre, vagy a már kialakult jogág új joganyaggal bővülhet, a jogterület jogággá válhat. Ezeknek a folyamatoknak a fölismerése és megítélése eltérő lehet, ezért gyakoriak a viták az egyes jogágak önállósága és tárgya körül.

Mindez fölveti azt a kérdést, hogy a jogrendszer tagozódása mennyiben objektív, az tagozódik vagy tagolják. A jogrendszer tagozódásának az objektivitása két szinten vetődik föl. A jogalkotás szintjén akként, hogy a szabályozandó magatartások sajátosságai mennyiben szabják meg a jogi szabályozás módszereit, mennyiben biztosítanak mozgásteret a jogalkotó számára; a jogtudomány szintjén pedig akként, hogy a jogrendszer tagozódására vonatkozó fölfogások mennyire lehetnek tetszés szerintiek, önkényesek, a jelzett fölosztási kritériumok mennyire egyértelműek. A jogrendszer tagozódása objektív alapokon nyugszik ugyan, abban azonban szubjektív mozzanatoknak is szerepük van, amelyek bizonyos határok között befolyásolják a jogrendszer tagozódását. A szabályozandó magatartás tulajdonságai objektíve adottak, de egyben többfélék is, és a jogalkotónak bizonyos választási lehetősége van abban, hogy ezek közül melyiket veszi alapul, emeli a jogi relevancia rangjára, figyelembe véve a jogrendszer koherenciáját és a jogi szabályozás célját. Hasonlóképpen van mozgástere a jogalkotónak a jogi szabályozás módszere tekintetében, például hogy egy társadalomra veszélyes magatartást bűncselekménnyé vagy szabálysértéssé nyilvánít. A magatartások tulajdonságai objektívek ugyan, azok azonban a jogi normák tartalmává csak a jogi szabályozás céljaira, lehetőségeire és módszereire tekintettel történt értékelés után válnak, ennyiben magukban hordozzák a jogalkotásban rejlő szubjektív mozzanatokat is. E szubjektív mozzanatok szerepe azonban korlátozott, mivel az objektív adottságokat figyelmen kívül hagyó jogi szabályozás tartós érvényesülésre nem számíthat, így előbb-utóbb hatályát veszti.

Hasonló a helyzet a jogrendszer jogtudomány általi tagolását illetően. Egyrészt ugyanis a jogi normák jelzett tartalmi hasonlósága azonosságokból és különbözőségekből tevődik össze, másrészt a hasonlóságok több irányban is léteznek, csak éppen más vonatkozásban, ezért a hasonlóságok és különbségek mértékének és jelentőségének a megítélésében eltérő, de egyaránt védhető álláspontok jöhetnek létre. Így egyaránt lehet érvelni amellett, hogy a szabálysértési jog területe a büntetőjog, illetőleg a közigazgatási jog részét képezi. Abban, hogy ezek közül melyik válik az általánosan elfogadott véleménnyé, az adott politikai szituáció sajátosságai mellett jelentős a jogrendszer alapvető strukturális sajátosságainak és a hagyományoknak a szerepe. Így az az ábrázolás, amit a következőkben a többségi véleményeket követve a magyar jogrendszer egyes ágairól adunk, egyes részleteiben szintén vitatható és vitatott is.

A jogrendszer tagozódásának kérdése tehát az előbb kifejtettekből következően nem tisztán elméleti kérdés, abban gyakorlati politikai és jogpolitikai megfontolások is szerepet játszanak. Másfelől a jogrendszer tagozódását illetően kialakult uralkodó fölfogás jelentős mértékben befolyásolja a jogalkotás és a jogalkalmazás kereteit és gyakorlatát, valamint a jogtudomány és a jogi oktatás rendszerét.

Álláspontunk szerint a jogrendszer ugyan elsődlegesen és közvetlenül jogágakra tagozódik, azonban egyes szorosabban összetartozó jogágak csoportokat alkotnak. A jogágak csoportjait megalapozó rokon vonások, hasonlóságok elsősorban a történelmi fejlődésnek, a közös történelmi gyökereknek köszönhetőek, ezért a jogágcsoportok fölvázolásánál ma is a közjog és magánjog valamikori római jogi megkülönböztetéséből kell kiindulnunk. E hagyományos és a XIX. század végéig elfogadott fölfogás szerint a jogrendszer két nagy részre, a közjogra és a magánjogra tagozódik és a közjogon belül lehet megkülönböztetni az egyes jogágakat, az egységesnek tekintett magánjogon belül pedig az egyes jogterületeket. Eszerint mindaz, ami nem magánjog, az közjog. A kettő különbségét általában arra a nem egészen pontos megállapításra vezették vissza, hogy a magánjogra a jogalanyok mellérendeltsége, a közjogra pedig alá-fölé rendeltsége a jellemző. A közjognak ez a legtágabb, tradicionális értelmezése magában foglalta többek között a büntetőjogot és az eljárásjogokat is. A XIX. század végén, a fokozódó állami beavatkozás és a jogrendszer differenciálódása következtében egyrészt a magánjogból kiváltak a közjogi és magánjogi elemeket vegyítő ún. vegyes szakjogágak, mint például a munkajog, másrészt pedig a közjog anyaga jóval terjedelmesebbé vált. Ezzel egyidejűleg kialakult a közjognak egy, a tradicionálisnál szűkebb értelmezése, amelyik szerint ez a jogterület az állami tevékenységhez szorosabban kapcsolódó jogágakat, így az államjogot vagy alkotmányjogot, a közigazgatási jogot és a pénzügyi jogot fogja át, a büntetőjogot viszont nem. A terminológiát bonyolítja, hogy egyes szerzők a közjog kifejezést még szűkebb, az alkotmányjoggal azonos értelemben használják. A mai helyzetet áttekintve megállapíthatjuk, hogy mind tárgyuk, mind a közös történelmi fejlődésből eredő módszerbeli hasonlóságok miatt is szorosabb a kapcsolat az alkotmányjog, a közigazgatási jog és a pénzügyi jog között, ezek alkotják a közjogot az általunk használt tágabb, de a tradicionálisnál szűkebb értelemben; a büntetőjog, a büntetőeljárási jog és a büntetés-végrehajtási jog alkotja a széles értelemben vett büntetőjogot ; a valamikor egységes magánjog helyébe lépett, több jogágra differenciálódott civilisztika területére a polgári jog, családjog, munkajog, szövetkezeti jog, agrárjog, valamint a polgári eljárásjog tartozik, ezek szorosabb kapcsolatát a közös gyökerek és az abból adódó hasonló (de nem azonos) szabályozási módszerek alapozzák meg. Tekintettel arra, hogy az itt jelzett jogágak önállósodására az erősödő állami beavatkozás következtében került sor, amit Magyarországon főleg az államszocializmus valósított meg, ezért a rendszerváltást követően ezen jogterületek önállóságát illetően eltérő álláspontok fogalmazódtak meg. Ezeket a nézeteket itt nem tárgyalhatjuk, a továbbiakban a jogrendszer tagozódását illetően az általunk is helyesnek tartott és a jogi kari oktatás rendjéhez leginkább igazodó rendszert vázoljuk föl.