Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

3. A magyar jogrendszer egyes jogágai

3. A magyar jogrendszer egyes jogágai

Az előbbiekben kifejtett elvi álláspontunk szerint a Magyarországon hatályos jog négy nagyobb, több jogágat is tartalmazó részre tagozódik, úgymint a) közjog, b) tág értelemben vett büntetőjog, c) civilisztika, ideértve az ún. vegyes szakjogágakat és jogterületeket, d) szupranacionális jog.

Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy jelen tankönyvnek ez a része az, amelyik a legszorosabban kapcsolódik az egyes szakjogtudományokhoz és diszciplínákhoz, azonban itt a tantárgy alapozó jellegéből fakadóan az egyes jogágakat csak röviden, a kezdő joghallgatók eligazodásához szükséges mértékben mutatjuk be, az egyes jogágakhoz még további, itt nem említett jogintézmények is tartoznak.

Az alkotmányjog (a korábban használatos elnevezéssel államjog) a jogrendszernek az az ágazata, mely az államhatalom gyakorlásának jogi alaprendjére vonatkozó jogszabályokat foglalja egységbe. Az alkotmányjogra jellemző, hogy más jogágakhoz viszonyítva nagyobb arányban tartalmaz politikailag jelentős célmeghatározásokat, deklaratív megállapításokat és alapelveket.

Az alkotmányjog normái és jogtételei három nagy csoportot alkotnak. Először is ide tartozik az a nem nagy számú, de igen jelentős előírás, amely a társadalmi berendezkedés és az állam legfontosabb jellemzőit rögzíti (például „Magyarország független, demokratikus jogállam”). A második csoportot az állami berendezkedés alapvető szabályai, különösen pedig az államhatalmi-népképviseleti szervek létrehozására és működésére vonatkozó normák, az államszervezetben helyet foglaló más szervek funkcióit, jellegét és működését meghatározó szabályok jelentik. Az alkotmányjogba tartozó normák harmadik nagy csoportja az állampolgárok államhoz való viszonyának alapját szabályozza. Ilyenek különösen az alapvető állampolgári jogok és kötelességek. Az említett társadalmi viszonyokat szabályozó normák összessége nem tartozik tehát az alkotmányjog körébe, csak az alapvető jelentőségűek. Az alapvető jelleg utal a szabályozás tárgyát és az alkotmányjogi normák tartalmát képező sajátos emberi magatartásokra. Olyan magatartásokról van szó, amelyek meghatározó jelentőségűek a politikai rendszer minősége és működése szempontjából, és amelyeknek az alkotmányos garantálása és korlátozása, különleges biztosítékokkal való körülbástyázása és fokozott védelme vagy éppen ellensúlyozása a történelmi tapasztalatokra és hagyományokra is figyelemmel szükséges, de legalábbis célszerű.

Az alkotmányjogi normák sajátos tartalma mind formai, mind tartalmi szempontból a jogrendszerben az alkotmányjognak kiemelkedő szerepet biztosít. Ez a fokozott jelentőség formai szempontból abban nyilvánul meg, hogy a jogforrási hierarchia élén az alkotmány áll, tartalmilag pedig azt jelenti, hogy amikor az alkotmányjog a társadalmi berendezkedés legfontosabb alapintézményeit rögzíti, az egyes jogágazatok legfontosabb alapelveit is magában foglalja. E három nagy csoporton túl az alkotmányjog még további rendelkezéseket is tartalmaz, mint például az állami jelképekre vagy a fővárosra vonatkozó előírásokat.

Az alkotmányjog legfontosabb intézményei – az állami szervek különböző fajtái mellett – az alkotmány és alkotmányosság, az állampolgárság, az alapvető jogok és kötelességek, a választójog és a jogforrások.

A közigazgatási (államigazgatási) jog azoknak a jogi normáknak az összessége, amelyek a közigazgatási szervek sajátos, rájuk jellemző tevékenységéhez, az ún. végrehajtó-rendelkező-szervező tevékenységhez kapcsolódnak, vagyis vagy magát ezt a végrehajtó-rendelkező tevékenységet szabályozzák, vagy pedig az azáltal érintett jogalanyok (természetes vagy jogi személyek) magatartását. A közigazgatási jog a közigazgatási tevékenységtől elszakíthatatlan fogalom. Közigazgatási jogi szabályozásról csak ott beszélhetünk, ahol a jogviszony szervi oldalán a jogviszony alanya közigazgatási tevékenységet fejt ki, tehát közigazgatási szerv. Nincs szó közigazgatási jogi szabályozásról ott, ahol a közigazgatási szerv nem az állami közhatalom megtestesítőjeként jár el, nem ilyen minőségben alanya a jogviszonynak, hanem a jogviszony másik alanyával egyenlő a pozíciója (mint például a polgári jogi vagy a munkajogi jogviszony esetében).

A közigazgatási jog normái a közigazgatás szerveinek feladatait, jogait és kötelességeit, szervezetét, fölépítését és működésének formáit, valamint a közigazgatási szerv tevékenységével ügyfélként kapcsolatba kerülő természetes és jogi személyek jogait és kötelességeit állapítják meg.

A közigazgatási jog sajátossága, hogy az anyagi jogi és az alaki jogi szabályokat is felöleli. A közigazgatási jog anyagi jogi szabályai határozzák meg egyfelől a közigazgatási szervek feladatát és hatáskörét, vagyis hogy az állami szerv hatáskörében mire kötelezheti vagy jogosíthatja az állampolgárokat, illetve jogi személyeket; másfelől pedig a közigazgatási szerv tevékenységével érintett jogalanyok kötelességét és jogait. Ide tartozó sajátos jogterület a szabálysértési jog, amelynek tiltó és parancsoló normái szabálysértési bírság kilátásba helyezésével, a büntetőjoghoz hasonló szabályozással biztosítják a közigazgatási jog és a jogszerű intézkedések érvényesülését.

Az alaki jogi normák egyik csoportja a szervezeti szabályokat tartalmazza, amelyek a szervek létesítéséről, átalakításáról vagy megszüntetéséről rendelkeznek. A másik csoportba az eljárási szabályok tartoznak. A közigazgatási eljárásjog sajátossága elsősorban abban mutatkozik meg, hogy az általános szabályok mellett csaknem minden szakigazgatási ágban speciális eljárási szabályok vannak. A közigazgatási eljárás három szakaszra tagozódik: az alapeljárásra, a jogorvoslati és a végrehajtási eljárásra.

A pénzügyi jog a közigazgatási jogból jött létre. Eredetileg az állami bevételekkel (elsősorban adók) és az állami kiadásokkal (költségvetés) kapcsolatos, valamint a pénzkibocsátással és a pénzforgalommal kapcsolatos magatartásokat szabályozta. Az előbbit nevezik fiskális szférának és az arra irányuló politikát fiskális politikának, az utóbbit pedig monetáris szférának, illetve politikának. A pénzügyi jog közjogi jellegének megfelelően elsődlegesen az állami szervek sajátos pénzügyi közhatalmi tevékenységét és a természetes vagy jogi személy ügyfeleknek ahhoz kapcsolódó magatartását szabályozza. Az állami tevékenységek bővülésével, valamint a piacgazdaság bonyolultabbá válásával a pénzügyi jogi szabályozásnak is új területei és intézményei jöttek létre. Napjainkban a pénzügyi jog fő területei (a teljesség igénye nélkül) az államháztartási jog (ide tartozik többek között a költségvetésnek és a társadalombiztosítás pénzügyeinek a szabályozása), a közbevételek joga (ennek legfontosabb eleme az adójog), a számviteli jog és a monetáris szféra pénzügyi joga. A pénzügyi jog a közigazgatási joghoz hasonlóan együttesen tartalmaz anyagi és alaki jogi normákat. Ennek megfelelően a pénzügyi jog szabályozza a pénzügyi igazgatás szervezetét és működését is.

A büntetőjog széles értelemben véve három részre oszlik: az anyagi büntetőjogra (büntetőjog szűkebb értelemben), a büntetőeljárási jogra (ún. alaki büntetőjogra) és a büntetés-végrehajtási jogra. Negyedikként egyes fölfogások szerint ide sorolható a közigazgatási büntetőjog (szabálysértési jog) is.

Az anyagi büntetőjog vagy röviden büntetőjog formális definíciója szerint azoknak a jogi normáknak az összessége, amelyek az állami, társadalmi, gazdasági rend és az állampolgárok személyének és jogainak védelme érdekében meghatározzák a büntetőjogi felelősség körét, azaz a büntetendő cselekményeket és az elkövetésük esetén alkalmazandó büntetéseket, illetőleg intézkedéseket. Tartalmilag szemlélve a büntetőjog a legszigorúbb jogi szankciót, a büntetőjogi büntetést indokoló mértékben társadalomra veszélyes és bűnös magatartásokat szabályozza. A büntetőjog belső rendszere hosszas történeti fejlődés eredményeként két fő részre, általános és különös részre tagozódik. Az általános rész tartalmazza azokat a szabályokat, amelyek minden bűncselekményre egyaránt irányadóak, így azokat a tárgyi és alanyi feltételeket (például szándékosság és gondatlanság), illetve a büntethetőséget kizáró és megszüntető okokat, a büntetés kiszabásának általános elveit stb., amelyeket bármely bűncselekmény esetén vizsgálni kell. Az általános rész normáinak két legfontosabb csoportját a bűncselekmények, illetőleg a büntetések szabályai alkotják. A Büntető Törvénykönyv különös része meghatározza az egyes büntetendő cselekményeket és büntetésüket. Csakis az itt felsorolt magatartások miatt lehetséges büntető felelősségre vonás (nullum crimen sine lege elve), és csakis az ott meghatározott büntetés szabható ki (nulla poena sine lege elve).

A büntetőeljárási jog a büntetőjog alaki joga, a büntetőjog szabályainak alkalmazásával kapcsolatos tevékenység rendjét tartalmazza. Megállapítja a bűncselekmények földerítésének, a büntetőjogi felelősségre vonásnak az elveit és rendjét, az ezt célzó eljárásban részt vevő alanyok (személyek, köztük a nyomozó hatóság, az ügyész, a bíróság, a sértett, a terhelt-vádlott, a védő és más személyek, mint a tanú, a szakértő) jogait és kötelességeit, valamint az eljárási cselekmények alakiságait. Ennek során meghatározza a bűncselekmény földerítésével, megállapításával, a büntetés kiszabásával és végrehajtásával kapcsolatos eljárás szabályait, rögzíti a bíróság, az ügyészség, a nyomozó szervek tevékenységének szabályait, a bűncselekmény elkövetőjének jogait és kötelességeit, rögzíti a bűncselekménnyel gyanúsított védelmének jogait.

A büntetőeljárási jog feladata: a bűncselekmények gyors és alapos földerítése, a bűntettesek felelősségre vonása és a büntetőjog szabályainak alkalmazása. A büntetőeljárási jog szabályai – más eljárásjogokhoz hasonlóan – három fő részre, az általános vagy más néven statikus részre, az ún. dinamikus részre, valamint a különös és különleges eljárásokra tagozódnak. Az előbbi az eljárás valamennyi szakaszára vonatkozó szabályokat (például eljáró hatóságok, hatáskör, illetékesség, a bizonyítás, a kényszerintézkedések szabályai) tartalmazza, a dinamikus rész pedig az egyes eljárási szakaszok sajátos szabályait. A büntetőeljárás fő szakaszai: a nyomozás, az első- és másodfokú bírói eljárás és a rendkívüli jogorvoslatok. A büntetés-végrehajtás előtt az elsőfokú bírósági ítélet ellen perorvoslatnak, fellebbezésnek van helye. A fellebbezés elbírálása után az ítélet jogerőssé válik, azonban meghatározott föltételek esetén azzal szemben rendkívüli jogorvoslatra van lehetőség. A magyar jog ennek két formáját ismeri, a perújítást és a felülvizsgálatot. Az előbbire tipikusan akkor kerülhet sor, ha új tények és körülmények derülnek ki, új bizonyítékok kerülnek elő, míg a felülvizsgálat az esetleges jogszabálysértések orvoslására szolgál. A különeljárások az eljárás valamennyi szakaszát átfogják, azonban szabályaik valamilyen sajátos körülményre tekintettel kivételt képeznek a „normális” eljárás alól. Idetartoznak a fiatalkorúakkal és a katonákkal szembeni, a magánvádas, valamint a különféle, a cselekmény csekélyebb jelentőségére tekintettel egyszerűsített eljárások. A különleges eljárások pedig bizonyos elkülönült részkérdések (például kényszergyógykezelés fölülvizsgálata, kártalanítás tévesen kiállott fogva tartásért, kiadatás) eldöntését szabályozzák.

A büntetőeljárás főbb alapelveit az alkotmány, a bírósági szervezeti törvény és a büntetőeljárási törvény fogalmazza meg. Ezek közül a legfontosabbak a következők: büntető jogszolgáltatás kizárólag bíróságok útján, törvény előtti egyenlőség, az ártatlanság vélelme, védelemhez való jog, a jogorvoslati jogosultság, a társasbíráskodás és ülnökök részvétele, a bizonyítás és a bizonyítékok értékelésének szabadsága, az ügyfélegyenlőség, a kontradiktórius eljárás elve, a nyilvánosság és a közvetlenség elve. Egészében a büntetőeljárás során eljáró szervek kötelessége az objektív igazság föltárása és a törvényesség következetes érvényesítése.

Ezek az alapelvek garanciális jelentőségűek, azok elsősorban az állampolgárok számára biztosítják azt, hogy az eljáró rendőri, nyomozó, ügyészi, bírói és büntetés-végrehajtó szervek tartsák tiszteletben az állampolgári szabadságjogokat. A garanciák közé tartozik az a rendelkezés, hogy büntetőeljárást csak törvény alapján és csak az ellen lehet indítani, aki a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható, továbbá hogy senkit sem lehet a törvény által meghatározott eseteken kívül és más módon személyes szabadságától megfosztani.

A büntetés-végrehajtási jog sajátos jogterület, amelyet számosan kialakulóban lévő önálló jogágnak tekintenek. Az anyagi büntetőjoghoz képest másodlagos jogterület. Szabályai, a büntetőeljárási joghoz hasonlóan, elsősorban dinamikusak. Feladata: a büntetőeljárás során jogerősen meghozott ítéletben kiszabott büntetőjogi büntetés végrehajtásának jogi szabályozása. Ennek megfelelően szabályozza a büntetés-végrehajtási állami szervek működését, a büntetések végrehajtásának feltételeit és módjait, jogaik és kötelességeik meghatározásán keresztül az elítélteknek, valamint a büntetés-végrehajtási intézmények alkalmazottainak a magatartását. Viszonylagosak a határok az anyagi büntetőjog és a büntetés-végrehajtási jog között. A büntetés-végrehajtás, elsősorban a szabadságvesztés jellegű büntetések és intézkedések végrehajtásának jogi szabályozottsága az anyagi büntetőjog hosszú történelmi múltjával szemben csak az újabb idők terméke, az elítéltek emberi jogaira fordított figyelem eredménye. A büntetés-végrehajtási jog normáinak többsége a szabadságvesztés-büntetésnek, valamint a szabadságelvonással járó intézkedéseknek (például előzetes letartóztatás) a végrehajtását szabályozza, de a szabadságelvonással nem járó jogkövetkezmények végrehajtásának a szabályait is ez a jogterület tartalmazza.

A polgári jog a civilisztika, a magánjog legfontosabb jogága. Mindenekelőtt azon gazdasági, vagyoni viszonyokat szabályozza, amelyek áruviszonyok. Ezen kívül szabályozza a személyek egyes nem vagyoni – de vagyoni kihatású – viszonyait is, mint a szellemi alkotások (szerzői, találmányi jog stb.), sőt emellett általános személyiségvédelmet is szolgál. Azokat a magatartásokat szabályozza, amelyek befolyásolására a vagyoni szankció alkalmas és elfogadott. A polgári jogviszonyokban a felek egyenjogúak, mellérendeltek. A polgári jog fő jogterületei a megalapozást szolgáló, ún. általános részen túl a következők:

a) személyiségi jog;

b) dologi jog, elsősorban tulajdonjog, de ide tartoznak még olyan intézmények is, mint a haszonélvezet;

c) kötelmi jog, amely két nagy részt ölel fel, nevezetesen a jogügyletek, különösképp a szerződések jogát, illetve a kártérítési felelősség jogát. A kötelmi jog általános és különös részből áll, ez utóbbiba az egyes szerződéstípusok tartoznak;

d) a társasági jog, amelyik eredetileg a szerződések jogához tartozott, joganyagának terjedelménél és főleg gazdasági jelentőségénél fogva azonban ma már külön jogterület;

e) szellemi alkotások joga (szerzői jog, iparjogvédelem);

f) öröklési jog.

A polgári jog a gazdaság szempontjából talán a legfontosabb jogág. A polgári jog zömmel választható magatartásmintákat nyújt diszpozitív jogi normái révén a gazdaság szereplői részére.

A családi jog a szocialista jogrendszerekben vált különálló jogággá. A klasszikus kapitalizmus viszonyai között kialakult polgári jogrendszerekben a magánjog részét képezi, mivel vagyoni jellegű viszonyként szabályozták a családot. Mivel a szocializmus viszonyai között a magángazdaság jelentősége nagymértékben csökkent, nyilvánvalóvá vált a családjogi viszonyok elsődlegesen személyi jellege. Az így önállósodott családi jog alapvetően személyi viszonyokra vonatkozik, és csak másodlagosan öleli föl a családi viszonyok keretébe tartozó vagyoni viszonyokat. Ezekből adódóan a családi jog szabályozza az állampolgárok családi és családi jellegű személyes és vagyoni kapcsolatait.

A családi jog anyaga három részre tagozódik:

a) A házasság intézménye kapcsán szabályozza a házasságkötést megelőző eljárást, a házasságkötést, a házasságkötés akadályait, a házasság érvénytelenségét, a házasság megszűnésének kérdéseit (a házasság fölbontását), valamint a házastársak vagyoni viszonyait. A családi jog szabályozza a házastársak jogait és kötelességeit.

b) A családi viszonyok kapcsán szabályozza a szülő és gyermek kapcsolatát, az apaság és anyaság megállapítását, a gyermek családi jogállását, emellett az örökbefogadás, a rokon tartása és a szülői felügyelet intézményét.

c) A gyámság jogintézménye szabályozza a gyámság keletkezését, ellátását, a gyámság és a gyámi tiszt megszűnését. A gyámság célja a szülői felügyelet alatt nem álló kiskorú gyermek gondviselése, vagyonának kezelése és képviselete. A gondnokság célja az ügyeik vitelére képtelen nagykorúak képviseletéről való gondoskodás.

A rendszerváltást követően a kapitalista gazdaság kibontakozása – többek között a családi vállalkozások következtében – a személyi és vagyoni viszonyok szorosabb összefonódottságát eredményezte, ami miatt vitatottá vált a családjog önállóságának a jellege és mértéke. Itt jegyezzük meg azt az elméleti tételt, hogy az önálló jogágiság szempontjából a külön önálló vagy átfogó közös kódexben való szabályozásnak nincs jelentősége.

A munkajog a polgári jogi szerződések jogából szakadt ki és önállósult az állami beavatkozás következtében. A munkajog elsődlegesen az alkalmazásban történő munkavégzésre, annak feltételeire és díjazására vonatkozó szabályokat tartalmazza. Legfontosabb jogalanyai a munkavállaló, aki a munkát végzi és a munkáltató, aki a munkavállalót alkalmazza és munkáját irányítja. A munkáltatók és munkavállalók közötti konfliktusok szabályozása érdekében jöttek létre a munkajog kollektív intézményei, vagyis a munkaügyi kapcsolatok szabályai. Ide tartoznak többek között az érdekképviseletnek, az érdekegyeztetésnek, a munkavállalók részvételi jogainak, valamint a sztrájknak a kérdései. Vitatott, hogy a közszolgálati minőségben folytatott munkavégzés szabályai a munkajogba vagy a közigazgatási jogba tartoznak-e.

A társadalombiztosítási vagy szociális jog a munkajoghoz kapcsolódó jogterületként alakult ki, aminek az alapja az volt, hogy a szociális szolgáltatások túlnyomó többségét a társadalombiztosítás nyújtotta, a társadalombiztosítási szolgáltatásokra való jogosultság viszont legtöbbször a munkaviszonyhoz kapcsolódott. A társadalombiztosítási joganyag önállósodása már a hetvenes években erősödött azáltal, hogy egyes társadalombiztosítási jogosultságok elszakadtak a munkaviszonytól és állampolgári jogosultsággá váltak, részben rászorultság esetén. Ez utóbbi szabályokat a közigazgatási jog tartalmazta. A rendszerváltással az ebbe a körbe tartozó szolgáltatások és jogosultságuk jogi szabályozása jelentős változáson ment át, ezért ma már indokoltabb a szociális jogról mint önálló jogágról beszélni, amelynek egyik része a társadalombiztosítási jog. A szociális jog a szociális szolgáltatások nyújtását és azok igénybevételét szabályozó normákat tartalmazza.

A civilisztikán belül mezőgazdasági jog összefoglaló elnevezéssel az államszocializmus viszonyai között két önálló jogág is létezett. A mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog a mezőgazdasági termelőszövetkezetek jogállásával és belső viszonyainak szabályozásával foglalkozott, így mindenekelőtt a belső szervezet fölépítését és működését, a munkavégzést és a jövedelem elosztását, valamint a szövetkezeti tulajdont szabályozta. Jogági önállóságát a mezőgazdasági termelőszövetkezetek kiemelkedő politikai jelentősége alapozta meg.

A földjog a földjogi viszonyokkal, vagyis a földdel kapcsolatos, jogilag szabályozott társadalmi viszonyokkal foglalkozó normák rendszereként alakult ki, önállóságát elsősorban a földtulajdon megkülönböztetett jogi kezelése alapozta meg. E jogág feladata a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földdel kapcsolatos igazgatási teendők szabályozása is.

A rendszerváltást követően e két jogág jövőjét illetően különböző álláspontok alakultak ki. Az egyik szerint a rendszerváltással megszűntek az önálló jogágiságot eredményező politikai szempontok, ezért az idetartozó joganyagot zömében a polgári jogban, kisebb részben pedig a közigazgatási jogban kell elhelyezni. A másik nézet szerint a mezőgazdaság sajátosságai és jelentősége változatlanul fönnállnak, csak ennek a politikai kezelése változott meg, ezért a nyugat-európai fejlődést is figyelembe véve Magyarországon is egy önálló szövetkezeti jog és egy egységes agrárjog kialakítására kell törekedni. Mára ez az utóbbi nézet vált általánosan elfogadottá.

A szövetkezeti jog azokat a jogi normákat tartalmazza, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a szövetkezeteknek mint sajátos gazdasági és szociális szervezeteknek a viszonyaihoz. A szövetkezetek sajátossága mindenekelőtt az, hogy – eltérően a polgári jogi szabályozás tárgyát képező gazdasági társaságoktól – nem kizárólag gazdasági nyereségre törekszenek, hanem szociális céljaik is vannak, ami a kapcsolódó magatartásokat és azok jogi szabályozását is meghatározza. A szövetkezeti jog átfogja a szövetkezetek valamenynyi fajtájára vonatkozó szabályozást, eltérően a korábbi mezőgazdasági termelőszövetkezeti jogtól. A közvetlenül kapcsolódó magatartások elsősorban azok, amelyek a szövetkezetek alapítását és működtetését valósítják meg.

Az agrárjog sajátos, közjogi és magánjogi szabályozási módszereket vegyítő jogterület, amelynek középpontjában az üzemszerű mezőgazdasági termelés áll. Az agrárjog elsődlegesen azokat a jogi normákat tartalmazza, amelyek a mezőgazdasági rendeltetésű földekhez közvetlenül kapcsolódó magatartásokat (tulajdonlás, földhasználat, földvédelem), továbbá legfontosabb földhasználati módként az üzemszerű mezőgazdasági termelőtevékenységet, valamint a mezőgazdasági termékek földolgozását és forgalmazását szabályozzák.

A környezetvédelmi jog olyan jogterület, amelyik részben az agrárjog részét képezi, részben túlterjeszkedik azon. A környezetvédelmi jogban – más vegyes jogterületektől vagy jogágaktól eltérően – a közjogi elemek a dominánsak.

A polgári eljárásjog azokat a magatartásokat szabályozza, amelyek mindazoknak az igényeknek az érvényesítésére irányulnak vagy azokhoz kapcsolódnak, amelyeknek az elbírálása polgári bíróság hatáskörébe tartozik. A polgári eljárásjogon belül megkülönböztetjük a peres és a peren kívüli (például cégeljárás, fölszámolás, csődeljárás) eljárásokat. A peres eljárás joga – a polgári perrendtartás – a büntetőeljárási joghoz hasonlóan általános (statikus) részre, dinamikus részre és a különleges eljárások szabályaira tagolható.

A polgári eljárásjog nemcsak a polgári jog alaki joga, hanem a családjogé, a munkajogé és általában mindazoké az anyagi jogágaké is, amelyek normáinak az érvényesítése végső soron polgári bíróság hatáskörébe tartozik. A hagyományos – és elméletileg megalapozottabb – fölfogás szerint a polgári eljárásjog a közjog része. A civilisztikai jogágakkal való szoros kapcsolata indokolja ebben a körben történő bemutatását.

A nemzetközi magánjog hagyományos anyaga elnevezésétől eltérően nem a nemzetközi jog része, hanem a belső jogé. Azokat az ún. kollíziós normákat tartalmazza, amelyek azt írják elő, hogy a nemzetközi elemet is tartalmazó magánjogi jogvitában melyik állam jogát kell alkalmazni. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok intenzívebbé válása következtében a nemzetközi magánjog hagyományos anyaga az ún. egyezményes nemzetközi magánjoggal egészült ki, ami a szó tulajdonképpeni értelmében vett nemzetközi joghoz közelíti ezt a jogterületet.

A jogrendszer tagozódásának kérdésköréhez tartozik a nemzetközi közjog és az egyes államok jogrendszerei, az ún. belső jog viszonyának a kérdése is. A nemzetközi közjog vagy röviden nemzetközi jog hagyományosan és elsődlegesen az államok közötti viszonyokat, az államoknak a nemzetközi életben tanúsított magatartását szabályozza.

Ezt a joganyagot a jogtudomány művelőinek a többsége a XIX. század végéig, a XX. század elejéig mint a jogrendszer egyik sajátos jogágát, mint külső államjogot kezelte, illetőleg közelítette meg. Emellett a jogpozitivizmus uralkodó fölfogássá válásával a XIX. század közepétől a jogbölcseletben a jogfogalom összefüggésében lényeges kérdésként jelent meg a belső állami jog és a nemzetközi jog hasonlósága, illetőleg eltérő jellege.

Ennek részleteit itt nem tárgyalhatjuk, csupán annyit jegyzünk meg, hogy a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát illetően alapvetően két álláspont létezik, ezeken belül pedig további árnyalatok. A ma többséginek tekinthető ún. dualista álláspont szerint a belső jog és a nemzetközi jog eltérő vonásai a jelentősebbek, a nemzetközi jog jogi jellege ellenére nem vonható minden további nélkül a jog általános fogalma alá, és a két normarendszer két önálló rendszert alkot. Ezt a szabályozás tárgyának említett sajátosságain túl azzal indokolják, hogy a nemzetközi jognak nem áll a rendelkezésére a belső joghoz hasonló kényszerítő apparátus. Az ún. monista álláspont szerint a két normatípus egy egységes rendszert alkot. Ezen a fölfogáson belül egyesek az egységet a belső jog primátusa, mások a nemzetközi jog primátusa alapján értelmezik. A nemzetközi integrációs törekvések erősödésére és a nemzetközi bíráskodás terjedésére hivatkozva egyre többen képviselik azt a monista fölfogást, amelyik a két jogrendszer egységét és azon belül a nemzetközi jog elsőbbségét vallja.

A XX. század második felétől a nemzetközi kapcsolatok intenzívebbé válásának következtében a nemzetközi jogi szabályozás tárgya és ezzel együtt alanyainak a köre is jelentősen kiszélesedett, a nemzetközi jogon belül új jogterületek, sőt jogágak jöttek létre (például a nemzetközi büntetőjog vagy munkajog), ami fölvetette a nemzetközi jog belső tagozódásának a kérdését.

További új jelenség a nemzetközi jog területén a regionális nemzetközi jogok kialakulása. Ez Európában elsősorban az Európa Tanács keretében kötött egyezmények formájában ment végbe, ezek közül kiemelkedő jelentőségű Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (1950, röviden: Emberi jogok európai egyezménye), valamint az Európai Szociális Charta (1961). Ezek az egyezmények elfogadásuk óta többször módosultak, elsősorban újabb előírásokkal bővültek, és mind több állam csatlakozott azokhoz.

Az európai uniós jog az Európai Unió joga, mind a belső jogtól, mind pedig a nemzetközi jogtól különböző autonóm jogrendszer, tehát nem része a nemzetközi jognak, és ezért különbözik az európai regionális nemzetközi jogtól is. A tagállamok belső joga és az uniós jog viszonyát illetően utalunk a jogforrási rendszer kapcsán írottakra.

Az uniós jog sajátos intézménye az ún. acquis. Ezt magyarul uniós jogi vívmányoknak nevezik. Magában foglalja az EU teljes joganyagát és az ahhoz kapcsolódó egyéb elemeket is. Ez azt jelenti, hogy a jogforrások kapcsán tárgyalt kötelező jogforrásokon túl magában foglal minden olyan szabályt, alapelvet, egyezményt, nyilatkozatot, határozatot, véleményt, célkitűzést és gyakorlatot (beleértve az Európai Bíróság gyakorlatát), amely az unióra vonatkozik, függetlenül attól, hogy jogilag kötelező-e, vagy sem. Az acquis elsősorban az EU-hoz való csatlakozás során kiemelkedő jelentőségű, mivel ennek elfogadása, elismerése és adaptálása jelenti az EU-hoz történő csatlakozás feltételét, amire a csatlakozni kívánó államokat szerződésben is kötelezik. Ezért mindig az acquis összetevői képezik a csatlakozási tárgyalások tematikáját is, a csatlakozási folyamat pedig elsősorban az acquis átvételéről szól.

A szupranacionális jog problémáiról itt csak egy nagyon általános, részleteket illetően pontatlan képet adhatunk, ezek pontosítása a további tanulmányok feladata. Három megjegyzést azonban az esetleges félreértések elkerülése érdekében indokoltnak tartunk. Első megjegyzésünk arra vonatkozik, hogy az európai uniós és regionális nemzetközi jog különbsége nem jelenti azt, hogy a két jogrendszernek ne lennének tartalmilag azonos normái. Az Európai Unió is csatlakozott az Emberi jogok európai egyezményéhez, és az európai uniós jog részeként 2000-ben elfogadták az Európai Unió Alapjogi Chartáját, amely az Emberi jogok európai egyezményének számos rendelkezését átvette. Ez azonban a két jogrendszer különbségét nem szüntette meg, különös tekintettel azok eltérő jogi jellegére.

Második megjegyzésünk arra hívja föl a figyelmet, hogy az uniós jog és a belső jog öszszefonódása, integrálódása az egyes területeken eltérő mértékű, így például erős az agrárjogban és csekély mértékű a büntetőjog területén. Ez egyrészt azt az elméleti kérdést veti föl, hogy vajon egyes területeken nem szűnt-e már meg a belső jognak és az uniós jognak az elkülönülése; másrészt pedig azt a gyakorlati kérdést, hogy mely területeken célszerű az uniós jogot önálló tantárgyban tanítani és mikor a hazai joganyaggal egységes diszciplínában.

Harmadik megjegyzésünk nem is tartozik szorosan tárgyunkhoz, ennek ellenére a kezdő joghallgatók orientálása végett azt indokoltnak tartjuk. Arról van szó, hogy létezik három különböző, de hasonló elnevezésű szerv, az Európa Tanács, az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa.

Az 1949-ben létrejött Európa Tanács (ET) ma már csaknem minden európai államot átfogó közösség. Mint európai államok közössége logikailag az Európai Unióval van azonos szinten, de annál átfogóbb és jóval lazább szervezettel rendelkezik. Tevékenysége elsősorban konzultatív jellegű, vezető szerve, a Parlamenti Közgyűlés tagjaira kötelező határozatot nem hozhat. Az ET keretében működik a Strasbourgban székelő Emberi Jogok Európai Bírósága, amelyik viszont már a tagállamokra nézve az elfogadott egyezmények alapján kötelező határozatokat hozhat, és amely bíróság nem tévesztendő össze az Európai Unió Luxemburgban működő bíróságával. Az Európa Tanács munkájának legfontosabb része – mint arra az előbbiekben utaltunk – a különböző egyezmények, jegyzőkönyvek előkészítése és elfogadása, amelyek csak akkor válnak kötelezővé, ha azokat a csatlakozott részes államok ratifikálják.

Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa az Európai Unió belső szervei. Az Európai Tanács a tagállamok állam- és kormányfőiből, az Európai Tanács állandó elnökéből és a Bizottság elnökéből áll. Az Európai Unió Tanácsa (Council of the European Union), röviden a Tanács az EU egyik jogalkotó szerve, az Európai Parlament mellett. A Tanács tagjai a tagállamok kormányainak képviselői, általában az adott témáért felelős miniszterek, de a tagállamok hatáskörébe tartozik, hogy mikor, kit delegálnak üléseire.