Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

4. A jogrendszerek csoportosítása

4. A jogrendszerek csoportosítása

A jogrendszerek csoportosítása az államok osztályozásához hasonlóan több szempont szerint is történhet. A fölosztás általános szintjét itt is a történeti alapú osztályozás képezi, amelynek az alapvető kategóriája a jogtípus. Ez az államtípusnak megfelelő kategória az egy társadalmi formációhoz tartozó jogrendszereket fogja át és azok általános jellemző vonásait fejezi ki. Ezen az alapon ázsiai, antik, feudális – összefoglalóan prekapitalista – és modern jogtípusokat különböztetünk meg.

A jogcsalád a rendszerezés különös szintjének a kategóriája, az azonos jogtípuson belüli hasonlóságokat és különbségeket fejezi ki. Tekintettel arra, hogy a jogrendszerek fejlődésében jóval erőteljesebb a tradíciók szerepe és az ebből adódó kontinuitás, mint az államok esetében, a jogcsaládok számos esetben túlnyúlnak az adott jogtípus időbeli határain. Korábban a szakirodalomban lényegében a jogcsaláddal azonos értelemben használták a jogrendszercsoport és a jogrendszerforma kifejezéseket is. Az utóbbi az államformával való hasonlóságra kívánt utalni. A jogcsalád kifejezés a francia René David munkássága nyomán vált általánossá.

A modern jogtípuson belül David nyomán négy jogcsaládot – a római–germán, a common law, a szocialista jogcsaládot, valamint a vallási és hagyományos jogrendszerek családját – különböztetünk meg. E jogcsaládok megkülönböztetésének az alapja a jogcsaládok kialakulása, struktúrája és az általánosan elfogadott jogi, mindenekelőtt jogszabály-értelmezési módszerek. Jelenlegi gyakorlati jelentőségük miatt csak az első két jogcsaláddal foglalkozunk bővebben.

A római–germán (más néven kontinentális) jogcsaládba az európai kontinens és Latin-Amerika államainak, valamint Izlandnak, Lousianának és Quebecnek a jogrendszerei tartoznak. Ez a jogcsalád a római jog alapján fejlődött ki. Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott az európai egyetemeken művelt jogtudomány, a felvilágosodás gondolatköréhez tartozó racionalitáseszmény és az újkori kodifikációk.

E jogcsalád alapvető jellegzetességei a következők:

a) Az elsődleges jogforrási forma az írott jog, azon belül is a törvény az alapvető.

b) A jogi normák előre tételezettek.

c) A jogi normák megfogalmazása absztrakt módon történik.

d) A jogalkotás és a jogalkalmazás mereven elválik egymástól, a jogalkalmazói jogképződés tilalmazott vagy csak kivételesen megengedett.

e) A joganyag racionálisan rendezett rendszert alkot.

f) A jogrendszer horizontális struktúrájának alapvető dimenziója a jogágakra, ezen belül is a közjogra és magánjogra való tagozódás.

g) A jog viszonylag zárt rendszer, mivel megváltoztatása elvileg csak az erre szolgáló jogalkotás útján lehetséges.

h) A jogászok fő feladata a jogi normák értelmezése és a jogesetnek az elvont jogszabály alá rendelése (szubszumpció).

A római–germán jogcsaládon belül három szűkebb csoportot, ún. jogkört szokás megkülönböztetni, úgymint a romanista (Nyugat- és Dél-Európa, Latin-Amerika), germanista (Közép- és Kelet-Európa) és északi jogkört.

A common law (angolszász) kialakulása az angol történelmi fejlődés sajátosságainak a következménye volt. Ezeket a jogtörténet részletesen tárgyalja, ezért csak két tényező szerepét emeljük ki. Az egyik az elsősorban a királyi bíróságokra támaszkodó korai központosítás, a másik pedig az angol jogászság sajátos helyzete és szerepe. A bírósági úton történő központosítás miatt különös fontosságot nyert az eljárás, és ennek következtében a jogászi szakismeret is eltérően alakult, nem a római jog, hanem az eljárási formák ismerete volt a fontos. Ennek következtében a jogászképzés nem az egyetemeken zajlott, hanem a gyakorlatban, az Inneknek nevezett ügyvédi testületekben. Az angol jogászság a képzési rendszerből eredő viszonylagos zártságánál fogva erős érdekérvényesítő képességgel rendelkezett és elérte, hogy a bírák a legképzettebb és legtekintélyesebb ügyvédek közül kerültek ki, ami konzerválta az angol jog jelzett sajátosságait. Így Angliában nem került sor a római jog recepciójára. Ez az angol jog a későbbiekben a gyarmatosítás révén számos területen elterjedt. Anglián kívül ehhez a jogcsaládhoz tartoznak (az előbb említett Lousiana és Quebec kivételével) Észak-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland jogrendszerei.

A common law jogcsalád ideáltípusa az angol jog. Ennek jellegzetességei a következők:

a) A legfontosabb jogforrási forma a precedens, az angol jog alapvetően bíró alkotta jog (judge made law), pontosabban esetjog. 1832 óta érvényes a precedensek szigorúan kötelező jellege, a stare decisis elve.

b) Szabályai kevésbé elvontak és kevésbé általánosak.

c) Erőteljes a processzuális szemlélet, az eljárási szabályok fontosabbak, mint az anyagi jogi normák.

d) Fejlődésének kontinuitása elvileg töretlen.

e) A jogrendszer alapvető horizontális struktúrája nem a jogágak és nem is a közjog és magánjog megkülönböztetésén alapul, hanem a jogintézményen és a jog történetileg kialakult három rétegén. Ezek a következők: common law, equity és statute law. A common law (közös vagy közönséges jog) a királyi bíróságok gyakorlatában kialakult jogi normákat jelentette. A common jelző ekkor a helyi szokásokkal való szembeállítást jelezte. A common law megmerevedésére adott reakcióként jelent meg az equity mint a common law méltányossági alapon történő korrekciója a kancellár, majd a Kancellári Bíróság révén. Ebben az összefüggésben a common jelző mint közönséges a méltányossági joggal való szembeállítást jelezte. A statute law a parlament által alkotott törvények mellett az igazgatási szervek által a törvény végrehajtásával kapcsolatban kibocsátott szabályrendeleteket öleli föl, amelyeket „delegált törvényhozás” vagy „szubszidiárius törvényhozás” elnevezéssel illetnek (David 1977, 311.).

f) „A hagyományos felfogás szerint a törvény a jognak nem rendes kifejezési módja. Az mindig idegen test az angol jogrendszerben. A bírák minden bizonnyal alkalmazzák a törvényt, de a szabály, amelyet a törvény tartalmaz, csupán akkor válik végleges érvényűvé, csak akkor olvad be teljesen az angol jogba, ha a bíróságok már a gyakorlatban alkalmazták és értelmezték azt.” (David 1977, 311.)

g) A bírói ítéletek nem rendelkező részre és indokolásra tagolódnak, mint a romanista–germanista jogrendszerekben, hanem az egyedi ügyre vonatkozó döntésből és annak gyakran értekező jellegű magyarázatából állnak.

h) Az angol jogalkalmazás alapvető technikája az ítéletek jelzett szerkezetéből következően a megkülönböztetések (distinctions) módszere. „A precedens-szabály alkalmazása megköveteli az angol jogásztól, hogy a bírói határozatok e kommentárjait [mármint a döntésnek az ítéleti magyarázatát] elemezze. Az angol bírónak különbséget kell tennie a bírák által döntéseik alátámasztására kifejtett reasonsben egyrészt a döntés valóban szükséges megokolása, az ítélet ratio decidendije, másrészt az obiter dictum, azaz aközött, amit a bíró a szükségesen túl kifejthet. A ratio decidendi bíró alkotta szabály, amely az angol jog szerves részévé válik s ezért a jövőben követni kell. Ezzel szemben az obiter dictumnak nincs ilyen jelentősége.” (David 1977, 308.) E megkülönböztetés során döntő az a szempont, hogy az új, eldöntendő jogeset mennyiben tér el a precedens alapjául szolgáló esettől.

i) Az angol jog nyílt rendszert alkot. A bírói jogképződésből következik, hogy a jog változtatására irányuló törekvések nem csak egy csatornán, a jogalkotáson keresztül érvényesülhetnek. Ebből következően a jogrendszer határait tekintve is rugalmas. Ez „olyan módszer felhasználását jelenti, amely mindenfajta kérdés megoldását lehetővé teszi, de nem tartalmaz olyan anyagi jogi szabályokat, amelyeket minden körülmények között alkalmazni kellene” (David 1977, 295.).

i) A törvénykezésben való laikus részvétel esküdtszék formájában történik, annak jóval jelentősebb a szerepe, mint a kontinentális jogrendszerekben.

j) A jog egészének működése és társadalmi szerepe szempontjából alapvető a joguralom (rule of law) elve.

A common law kifejezés az előbbiekből kitűnően több értelemben is használatos, egyrészt az angolszász jogcsalád, másrészt pedig az angolszász jogrendszerek egyik rétegének a jelölésére. (Ez utóbbi vonatkozásban is többjelentésű a kifejezés, lásd erről Eörsi 1975, 119.)

Az Amerikai Egyesült Államok joga a common law jogcsalád néhány sajátos vonással jellemezhető tagja. Ezek közül a legfontosabbak a következők:

a) Az Egyesült Államok szövetségi állam mivoltából következik, hogy minden tagállamnak saját jogrendszere van, sőt a hivatalos álláspont szerint nincs is szövetségi common law. (Lásd erről bővebben David 1977, 335–338.)

b) A jogrendszerben központi helyet foglal el az alkotmány, és ennek következtében igen jelentős a Legfelső Bíróság szerepe, ezen belül is az általa végzett alkotmánybíráskodás.

c) A stare decisis elvét másként értelmezik, mint Angliában, a legfelső bíróságokat saját precedenseik nem kötik.

Néhány állam jogrendszere mintegy közbülső helyet foglal el a romanista–germanista és a common law jogcsalád között. Ezek közé tartozik a Dél-Afrikai Köztársaság, Skócia és Izland joga.

A szocialista és a mai vallási és tradicionális jogcsaládok közös vonása, hogy sajátosságaik a XX. századi modernizációs folyamatok következtében jöttek létre.

A szocialista jogcsalád tipikus jogrendszerei közé az európai államszocialista országok (és Kuba) joga tartozott. A későbbi fejlődést is meghatározó történelmi előzményük valamilyen germanista–romanista jogrendszer volt, amelynek a formai jellemzőit ezek a jogrendszerek számos vonatkozásban megőrizték. Legfontosabb sajátosságaik a következők voltak:

a) A jog erősen hangsúlyozott politikai jellege mind a jog eszközjellege, mind a jogszabályok nyelvezete, mind a jogalkalmazás tekintetében.

b) A törvény elsődlegességének és a jogforrási hierarchiának a formális megőrzése és egyben gyakorlati föllazítása, esetenként fölszámolása: a törvényi szabályozás vagy hiányzott, vagy egészen általános volt, és a ténylegesen érvényesülő normákat a rendeletek és az utasítások tartalmazták.

c) A jogforrásnak a VI. fejezetben említett differenciáltsága.

d) A jogok érvényesítésére szolgáló garanciák hiánya és ennek következtében eltérés a deklarált jogok és azok tényleges érvényesülése között.

e) A bírósági hatáskörök korlátozása a közigazgatási hatáskörök javára.

f) Bizonyos történelmi szakaszokban önkényes jogalkalmazás és a hirdetett jogelvek (szocialista törvényesség) durva megsértése, ami a legmarkánsabban a konstruált politikai perek, az ún. koncepciós perek gyakorlatában fejeződött ki.

A vallási és hagyományos jogrendszerek családja nagymértékben heterogén. Ezek a jogrendszerek mai alakjukban valamilyen prekapitalista jogrendszer és valamely más modern jogrendszer kölcsönhatása révén jöttek létre. A korábbi prekapitalista jogrendszerek is igen különbözőek voltak, részben vallási jellegűek, mint a muzulmán és a hindu jog, részben profán jellegű tradicionális normákból álltak, mint a tradicionális Kína, Japán, Fekete-Afrika és Madagaszkár jogrendszerei. A mintaként követett vagy recipiált modern jogok – általában a valamikori gyarmatosító hatalom joga, illetőleg az ázsiai szocialista országok esetében a szovjet jog – is különbözőek voltak. Ebből adódik e jogcsalád jogrendszereinek heterogenitása, amelynek a részletezésétől el kell tekintenünk.