Ugrás a tartalomhoz

Parlamentarizmus Magyarországon (1867-1944). Parlament, pártok, választások

Boros Zsuzsanna, Szabó Dániel (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. A nemzetiségi kérdés

2. A nemzetiségi kérdés

Speciális politikai törésvonalként jelentkezett a dualizmuskori magyarországi politikában és pártpolitikában az, amit leegyszerűsítve nemzetiségi kérdésnek nevezünk. Mint az a későbbiekben egyértelművé válik, az adott politikai kérdés meghatározó volta nem kérdőjelezhető meg. Nehezebben értelmezhető a probléma törésvonal jellege. Nemcsak azért, mert a képviselőházban az egyik oldalon álló politikusok, pártok száma meglehetősen alacsony volt, nevezzük ezt nemzetiségi oldalnak, hanem azért is, mert nem tekinthetünk minden nem magyar anyanyelvű politikust ezen nemzetiségi tábor tagjának. Ugyanakkor e tábor kicsinysége nem befolyásolta a törésvonal másik oldalán állókat abban, hogy az adott kérdést mindig a magyarországi politika egyik leglényegesebb összetevőjének tekintsék. Szinte nem létezett a korszakban olyan politikai kérdés, amelynek nemzetiségpolitikai vonatkozása, értelmezése ne került volna a politikáról való beszédek középpontjába. Nem a viták középpontjába, mivel gyakran a magyar álláspontokkal szemben nem hangzott el ellenvélemény a politikai élet meghatározó reprezentatív intézményében. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy politikai álláspontként, a képviselőházon kívül ne létezett volna ellenvélemény és – a korabeli statisztikai kiadványok terminológiáját használva a nem magyar anyanyelvűek politikai álláspontja.

Az egész probléma megértéséhez tudni kell, hogy Magyarország nemzeti, etnikai összetétele a korszakban nemcsak vegyes volt, hanem az 1900-as népszámlálásig az ország lakosságának többségét a nem magyar anyanyelvűek tették ki. Hangsúlyozni kell, hogy a korabeli népszámlálásokban csak az anyanyelv és nem a nemzetiséghez, nemzethez való tartozás kérdése szerepelt. Ugyanakkor már a korszakban és a későbbi történeti irodalomban is a magukat nem magyar anyanyelvűnek vallókat tekintették és nevezték nemzetiségieknek.

A statisztika ismertetésénél az eredetileg mért kategóriáknál maradva, a magyarországi anyanyelvi csoportok legnagyobbika kétségtelenül a magyar volt. Aránya 1850-ben alig haladta meg a 40%-ot, 1880-ban már több mint 45%-ot tett ki, 1900-ban a statisztika a magyar anyanyelvűek 51,4%-os 1910-ben pedig 54,5%-os jelenlétét mutatta ki. (Az adatok Horvátország nélkül értendők.) A második legnagyobb csoportot a románok alkották, akiknek aránya az adott időszakban közel 20%-ról 16% körülre esett vissza. 10% fölötti népességet képviseltek a németek (egy kategóriában szerepeltetve az erdélyi szászokat és a szepességi cipszereket, a török hódítás után az ország déli részére betelepített svábokat és a városok német anyanyelvű polgárságát), valamint a szlovákok a Felvidéken és az Alföld délkeleti részén. Jelentős volt, még 1910-ben is 500-500 ezer fő a szerbek és a kárpátukránok száma. Rajtuk kívül találunk még horvátokat, szlovéneket, bolgárokat, lengyeleket, cseheket, örményeket, görögöket és cigány anyanyelvűeket is.

Mint a fenti számok is mutatják az adott korszakban egy lassú eltolódás mutatható ki a magyar anyanyelvűek javára, amelyben egyaránt szerepet játszott egy természetes asszimiláció, bizonyos területeken a kivándorlás nemzetiségi aránytalanságai, a különböző földrajzi és kulturális miliőben eltérő szaporodás és a magyarosítás különböző módszerű politikájának hatása is. A statisztikai elfogultságot, azt, hogy a magyar állam összeíró biztosai tudatosan torzították a századforduló környékén az adatokat, bár nem zárhatjuk ki, országos szinten a trendek alakulását tekintve, nem tekintem meghatározónak.

Magyarország törvényhatóságai közül még az 1910-es népszámlálás idején is a 63 megyéből 33-ban, a 26 törvényhatósági jogú városból 7-ben és természetesen Fiume város és kerületében a nem magyar anyanyelvűek alkották a lakosságnak több mint felét. A helyzet szemléltetésére csak néhány példát: Árvában, Liptóban, Trencsényben, Zólyomban a lakosság több mint kétharmada szlovák anyanyelvű volt, sőt arányuk meghaladta az 50%-ot Barsban, Nyitrában, Turócban, Sárosban és Szepesben is és még Pozsony megyében is 49,5%-kal a legnagyobb nemzetiségi csoportot alkották. A román anyanyelvűek tették ki ugyanekkor a lakosság több mint kétharmadát az erdélyi Alsó-Fehérben, Fogarasban, Hunyadban és Szolnok-Doboka megyében, s arányuk 50% felett volt a partiumi Szilágyban, Aradban, Krassó-Szörényben, az erdélyi Beszterce-Naszódban, Szebenben, Kolozsban és Torda-Aranyosban.

Német többségű törvényhatóság csak a nyugati határszélen fekvő Moson megye és Sopron város volt. A többi olyan törvényhatóságban, ahol a magyar anyanyelvűek nem érték el az 50%-os arányt, vegyesebb lakossággal találkozunk. Temes megyében például a 40%-nyi román anyanyelvű mellett 30%-nyi német anyanyelvűt, 15%-nyi szerb anyanyelvűt és 12%-nyi magyart találunk; Brassó megyében pedig a 35–35%-nyi románság és magyarság mellett 30%-nyi német (szász) élt.

A politikai törésvonalat úgy fogalmazhatnám meg – és itt most nem veszem figyelembe az időbeni eltolódások és változások módosító hatását –, hogy az egyik oldalon azok álltak, akik úgy vélték, hogy a különböző anyanyelvű állampolgárok csoportjainak lehetnek önálló legitim érdekei, s ezeket legitim módon képviselhetik a különböző politikai intézményekben – ezt nevezhetjük a nemzetiségi politikusok álláspontjának –, míg a másik fél – a magyar politikusok – szerint ilyen jellegű speciális érdek, ilyen jellegű speciális képviselet nem legitim, nem megengedhető, sőt káros, ártalmas az ország egészére, egységére nézve.

A törésvonal megjelenése összefonódott a magyarországi parlamentarizmus, a magyarországi polgári képviseleti intézmény születésével és működésének kezdetével. Az 1848-as áprilisi törvények gyakorlatilag nem fordítottak gondot az ország többnemzetiségű jellegére. A szabadságharc, s mindenekelőtt az egyes nemzetek magatartásának tapasztalatai vezettek oda, hogy 1849-ben megszületett a nemzetiségi törvény, amely tudomásul vette, tükrözte az adott tényt.

A szabadságharc leverése után, mindenekelőtt az emigrációban megkezdődött az arról való gondolkodás, hogy az ország polgári fejlődéséhez miként kell kezelni annak multikulturális, multietnikus létét. Ez két egymástól eltérő, de bizonyos megoldási javaslatokban egymással találkozó vonalon haladt.

Az egyik gondolati vonal az 1849-es törvény logikáját követte, s azt vizsgálta, hogy milyen egyéni jogokat kell biztosítani a nem magyar anyanyelvűeknek ahhoz, hogy egyéni jogegyenlőségük a magyar anyanyelvűekkel ténylegesen létrejöjjön. Fő kérdése az volt, hogy hol és milyen szinten engedélyezhető, mennyire tolerálható a nemzetiségiek anyanyelvének használata az állam egységének veszélyeztetése nélkül.

A másik gondolati vonal azt vizsgálta (magyar részről is), hogy milyen intézményi kereteket kell létesíteni ahhoz, hogy a nem magyar anyanyelvűek nemzeti léte biztosítható legyen.

A két vonal találkozhatott például a nemzetiségi (anyanyelvi) alapon kikerekített megyék elképzelésében. Ezt felfoghatjuk, felfoghatták pusztán praktikus eszköznek, hogy a nyelvhasználat egyszerűsödjék, a többnyelvűség ne zavarja vagy legalábbis kevéssé zavarja egy közigazgatási egység mindennapi életét. Ugyanakkor értelmezhető és értelmezendő volt egyfajta nemzeti területi autonómia alapegységeként is.

Ha a nemzeti alapon kikerekített választókerületek elképzelését vizsgáljuk, ott már nem merülhet fel ez a kettősség. A választókerület egyedül és kizárólag politikai terminusokban értelmezhető, a nemzeti alapon kikerekített választókerület célja éppen egy azonos anyanyelvű nemzeti társadalom által megválasztott, az adott etnikum érdekeit és politikai álláspontját tükröző és közvetítő politikusnak az országos döntéshozatalba való bejuttatása lehetett; igazgatási racionalitásról szó sem volt. A dualizmus létrejöttét közvetlenül megelőző és követő években persze még igen intenzíven élt az 1848 előttről örökölt politikai, politizáló megye fogalma is, mindazok, akik a megyekikerekítés ellen voltak, éppen az anyanyelvi-nemzeti politikai szereplés megjelenésétől féltek.

Ez értelmezhető a különböző nemzetiségek által felvetett más, nagyobb területi önkormányzatokra is. Itt a korszak egységkoncepciója kapott volna léket, az a felfogás, amely a történetileg föderalisztikusan szervezett – s részben ezért gyengének is tartott – lajtántúli területekkel szemben az egységes centralizált Magyarország képét állította szembe. Hangsúlyozni kell, hogy a törvényhatóságokra értelmezett önkormányzatiság erős hangsúlyozása nem mondott ellent ennek a centralizált államképnek, lévén, hogy az egyes törvényhatóságok raison d'etat-ja az adott elképzelésben azonos volt az állam egészével. A nemzetiségi megye azonban már egy más racionalitásra épült volna, s ezért megbontotta volna a képzelt vagy valós egységet.

Amíg az egyik álláspontot a tolerancia mértékével jellemezhetjük – szélesebb vagy szűkebb körben engedélyezi a nem magyar nyelvek használatát –, addig a másik koncepciót azzal, hogy mennyire szűkmarkú vagy nagylelkű a nemzeti önkormányzatiság feltételeinek megteremtésében.

Maga a törésvonal az 1860-as években, az 1868-as nemzetiségi törvényhez vezető vitafolyam során alakult ki. A szembenállás már az 1861-es, az uralkodó által feloszlatott országgyűlésen szembetűnő volt, s még inkább azzá vált a törvény elfogadásakor. Még azon magyar politikusok is, akik korábban elvi vagy gyakorlati megfontolásból túlléptek az egyéni nyelvi jogok gondolati vonalán, a tömegtámogatás megszerzése (és valószínűleg a közjogi helyzet, valamint a nemzetközi viszonyok alakulása következtében) visszahátráltak oda. Hiába fogalmazta meg az 1861-es Határozati Párt elnöke, Teleki László már 1849 májusában: „Feladatunk nehezebb, mint volt a 89-ki frankhoni. Liberté, égalité, fraternité, még nem elég. A népek nemzetiségi életet is kívánnak élni. ...a corpus jurisból valamit áldozni, s nemcsak Horvátországra nézve, de a szerbek és oláhokra nézve is, kibékülni a Vajdasággal, annak összes közgyűlést engedni, valamint az oláh fajnak is belső administratiót, statuarius jogot, széles értelembeni municipiális garantiákat...”[14] Hiába adta ki Kossuth Lajos 1851-es alkotmánytervét, amelyben valamiféle kulturális-nemzeti autonómiát biztosítana a nemzetiségieknek, hiába Eötvös, Deák és társaik 1850-es évekbeli gondolata, a magyar politikusok ettől kezdve egy-két fehér holló kivételével, mint például Mocsáry Lajos függetlenségi politikus – aki éppen nemzetiségpolitikai álláspontja miatt szigetelődött el saját pártjában –, a törésvonal egyik oldalán helyezkedtek el, míg a magukat nemzetük képviselőinek tekintő nemzetiségi politikusok a másikon.

Ez utóbbiak természetesen különböző méretű, különböző társadalmi-gazdasági-politikai helyzetű nemzetek képviseletét vállalták magukra, mégis a nemzetiségi politikusok és a nemzetiségi politika története a dualizmus éveiben alapvetően hasonló volt.

Az első időszak meghatározó jellemzője a nemzeti területi autonómia valamilyen formájának követelése volt. Legyen ez az autonóm Erdély, a szerb vajdaság, a felső-magyarországi szlovák kerület vagy a rutén kerület. Hasonló jellegű követelés volt a megyék és/vagy választókerületek határainak nemzeti (anyanyelvi) jellegű kiigazítása.

Különböző követeléstípusok, különböző helyzetek kapcsolódnak itt nyilvánvalóan össze. Míg a szlovák és kárpátukrán követelés valami eddig nem létezőt akart megalkotni, az erdélyi románok számára az autonóm Erdély fenntartása – ahol ők voltak a többségi nemzet, s éppen a kiegyezés előtti években szerezték meg az addig tőlük megtagadott feudális nemzeti lét elismerését – éppen az újnak, a változásnak volt az elutasítása. Erdélyben, a szász autonómia (szintén feudális forma) hosszú történetre nyúlik vissza, a Királyföld önigazgatásának fenntartása beleilleszkedik az adott trendbe. Megint más a szerb követelés súlya és jellege, mivel éppen a szerb politikusok számára adatott az a szerb nemzeti egyházi önkormányzat, amelyen belül – főleg 1875 után, mikor a hierarchiát annak irányításából kiszorították – létezett egyfajta nemzeti törvényhozó testület.

Az egyes nemzetiségi pártok a kiegyezést követően megpróbáltak helyet találni az új parlamentáris rendszerben. Az erdélyi románok, látván az autonóm Erdély megvalósításának reménytelenségét – már maga a követelés is törvényellenesnek számított –, az 1860-as években kimondták, hogy a választásokon és a magyar képviselőházban való részvételükkel nem fogják legitimálni az új politikai rendszert, ezért passzivitásba vonultak. A nemzetiségi álláspontok érvényesítése előtti egyre nagyobb akadályok és a magyar politikusok ellenséges magatartása a nemzetiségi szervezetekkel szemben az 1870-es, 1880-as évtizedekben oda vezetett, hogy az addig aktív nemzetiségi pártok, a Szerb Liberális Párt, a Magyarországi Román Nemzeti Párt, a Szlovák Nemzeti Párt is ezt a stratégiát választották, és inkább a kulturális intézményeken keresztül történő nemzet-, illetve nemzettudat-építésre koncentráltak. Közvetlenül a kiegyezést követő politikai irányvonaluk, mikor a politikai szabadságjogok növelése érdekében és a dualista rendszer elutasítva összefogtak a szélballal, szintén sikertelennek bizonyult, s a már jelzett passzív magatartás elfogadásához vezetett. Mint említettem, a szerbeknek lehetőségük volt a nemzeti egyházi kongresszus keretei között saját tömegbázisuk kiépítésére és a képviseleti politizálás bizonyos formáinak gyakorlására.

Egyetlen nemzetiségi csoport volt, amely nem választotta a passzivitás útját és ezek az erdélyi szászok voltak. Eredeti álláspontjuktól, az autonóm Erdély követelésétől az 1872-es medgyesi gyűlésükön kiadott programjukban részben visszaléptek, s csak Szászföld törvényhatósági szintű önkormányzatát követelték. A kialakuló politikai-igazgatási rendszer számára ez is elfogadhatatlan volt. Az 1876-os a megyerendezési törvénnyel megszüntették a Szászföld egységét, s önkormányzatukat a nemzeti vagyon és iskolák kezelésére korlátozták.

Így a szász politikai szerveződések, amelyek részt vettek a képviselőház működésében, egyértelmű ellenzéki álláspontra helyezkedtek egészen 1890-ig. Ekkor, a Szapáry Gyula kormányfővel való tárgyalásokat követően és miután az ún. szász népi programban elfogadhatónak tartották a dualizmus intézményét, a szász képviselők beléptek a kormánypártba.

A különböző nemzeti mozgalmak stratégiaváltását a századforduló, az 1890-es és 1900-as évek hozták. Szinte valamennyi nemzetiségnél megjelent egy új, alapvetően polgári értelmiségiek által képviselt politikai irányvonal, amely a hagyományos elit politikájával való elégedetlenségét egyrészt a mozgalmak társadalmi radikalizmusának növelésével – politikai szabadságjogok, választójog, gyülekezési és egyesülési jog stb. erősebb követelése, a szociális problémáknak a korábbiaknál fokozottabban előtérbe tolása – juttatta kifejezésre, másrészt a passzivitással szorosan összekapcsolódó autonómia törekvéseknek a pártprogramokból való ideiglenes vagy végleges kiszorításával lépett a politikai porondra. Nemzeti programjuk látszólag kevésbé radikális, mint elődeiké, formailag pusztán sérelmi politikának tűnik. Ekkor vált általános jelszóvá a magyar nemzetiségpolitika bírálatában az 1868-as nemzetiségi törvény be nem tartásának vádja. Nemcsak azt kifogásolták, hogy a törvény előírásait sem a helyi, sem a központi kormányzat szintjén nem tartották be, hanem azt, a magyar pártok által is erősen hangoztatott momentumot, hogy egy sor területen, mindenekelőtt az iskolaügyben, de az egyesülési jog területén szintúgy, az alaptörvényhez képest korlátozások léptek életbe. Maguk az új tendenciák részben provokatívak, részben reaktívak voltak.

Változást mutatott a mozgalmakban az is, hogy már nem pusztán vagy nem elsősorban a nemzeti társadalmak kulturális kiépítésére törekedtek, hanem – részben a szociális problémákra adott válaszként – a nemzeti társadalmak gazdagítására, gazdasági megszervezésére, amit a nemzetiségi pénzintézetek számának és tőkeerejének, valamint a nemzetiségi területeken szervezett szövetkezetek elterjedtségének növekedése mutat. Valamennyi jelentősebb nemzetiségnél erősebbé vált a nem Magyarországon élő rokonokkal való összefogásra való törekvés. Ez a románoknál és a szerbeknél az önálló nemzeti állam létéből következően viszonylag egyszerű volt, a szlovákoknál megerősödött a cseh–szlovák összetartozás gondolata, a kárpátukránoknál az oroszokkal való összetartozás hite.

A választási részvételhez való visszatérést, azaz a parlamentáris politikának újra a politikai eszköztárba való felvételét megelőzték a politikai aktivitásnak más formái: a sajtóvita felerősítése, az uralkodóhoz benyújtott panaszdokumentum s a nemzetiségi pártok közös értekezletének és közös szervezetének létrehozása.

Az 1890-es évtized első nemzetiségi összecsapásaihoz az országhatárokon kívülről érkezett az indítólökés. 1890 végén Bukarestben megalakult a Liga pentru unitatea culturalaˇ a Romînilor (Az összes románok egységének szövetsége), röviden a Kultúrliga. Ez adta ki a következő év májusában a romániai egyetemi hallgatóknak a magyarországi és erdélyi román kérdésről szóló emlékiratát. A „magyar főiskolai ifjúság” válasziratában védelmébe vette a magyar nemzetiségi politikát, de a vita nem zárult le ezzel. 1892-ben elkészült a „Die Rumänische Frage in Siebenbürgen und Ungarn. Replik der Rumänischen Jugend Siebenbürgens und Ungarns...” című röpirat, a Replika, melyet Aurel C. Popovici vezetésével magyarországi román egyetemi hallgatók készítettek. Ebben részletesen kifejtették a magyarországi románság nemzeti sérelmeit. Hangsúlyozták, hogy ezek orvoslásához nincs szükség a Monarchia felbomlására, így implicite védekeztek az irredentizmus vádja ellen. Szükségesnek tartották a Habsburg Birodalom föderatív átalakítását. Popovici elképzeléseit sokáig fenntartotta: 1906-ban Lipcsében kiadott „Die Vereinigten Staaten von Gross-Oesterreich” című munkája, mely Ferenc Ferdinánd trónörökös figyelmét is felkeltette, ugyancsak föderációs elképzelésekre épült. A Replikáért Popovicit izgatási váddal négyévi államfogházra, társait pénzbüntetésre ítélték. Popovici a büntetés letöltése elől Romániába menekült.

A román mozgalom hagyományos terepe, a Román Nemzeti Párt is aktivizálódott ekkoriban. 1892-re elkészült az öt éve tervezett Memorandum, amely felsorolta a románokra sérelmes törvényeket, elpanaszolta a románok kiszorulását a közigazgatásból, erősen kifogásolta az iskolai magyarosítást és a dualista rendszert a „magyar faji uralom” biztosítására szervezett intézményként írta le. Az emlékiratot, melynek megfogalmazása a mozgalmon belüli radikális (a nagyszebeni Tribuna című lapról tribunistának nevezett) csoport előretörését jelezte, az uralkodónak szerették volna előterjeszteni, de nem jutott el hozzá. 1892 májusában Ferenc József nem fogadta a háromszáz tagú küldöttséget, mely átnyújtotta volna neki a Memorandumot, sőt a kabinetirodán hagyott példányt is felbontatlanul átküldték az „illetékes” magyar kormánynak. Ez utóbbi – Hanák Péter kifejezésével – „ügyrendi liberalizmusát” kimutatva, visszajuttatja az iratot a párt komitéja (központi bizottsága) elnökéhez, Ioan Rat¸iu ügyvédhez. Ez gyakorlatilag az akció sikertelenségét jelentette, hiszen a nemzetiségi probléma nem kapta meg a remélt nyilvánosságot. A szöveg sajtópublikációjával azonban elérték a kívánt hatást: Az ügyészség „sajtó útján elkövetett nemzetiségi izgatás” címén vádat emel a párt vezetői ellen.

A Memorandum-perre, melyet a vádlottaknak sikerült politikai polémiává, politikai tüntetéssé változtatni, 1894 májusában került sor. Mivel a bírák többsége (a törvényszék elnökével ellentétben) bizonyítottnak látta, hogy a vádlottak kétségbe vonták az unió kötelező erejét, többéves fogházbüntetések születtek. Rat¸iu két évet kapott, az akció fő szervezőjének tartott Vasile Lucaciu a törvényben megszabott maximumot, öt évet. A parlamenti passzivitás korszakában példaértékű volt a Memorandum-mozgalom, ahol a Román Nemzetiségi Pártnak sikerült a képviselőházon kívül oly sajtónyilvánosságot szereznie, álláspontját oly mértékben terjesztenie, amit különben csak a parlamenti politikát kísérő nyilvánosságban szerezhetett volna meg.

A magyar intolerancia segítette a magyarországi nemzetiségek összefogására törekvő irányzatokat. 1892-től vannak jelei ezen együttműködésnek, s 1893 januárjában a magyarországi román, szlovák és szerb nemzetiségi vezetők Bécsben már közös politikai konferenciát tartottak. 1895. augusztus 10-én összeült a budapesti nemzetiségi kongresszus. Az itt részt vevő román, szlovák és szerb politikusok hangsúlyozták, hogy a nemzetiségek Magyarország lakosságának többségét képezik, s ennek alapján elutasították az ezt figyelmen kívül hagyó magyar nemzetfelfogást, így a magyar nemzetállam-koncepciót is. Követeléseik között szerepelt az adott országhatárok között az államszervezet átalakítása a nyelvi határokon nyugvó önrendelkezés bevezetésével, s ennek keretében mind a közigazgatásban, mind a bíróságokon valamennyi együtt élő nép nyelvének használatát. Követelték az általános választójog bevezetését, igazságosabb kerületi határokkal, valamint a nemzetiségi egyházak és iskolák önkormányzatának tiszteletben tartását és egy tárca nélküli nemzetiségügyi miniszter kinevezését.

A kongresszus ugyan magát egy hosszabb együttműködés első lépésének tekintette, a valóságban azonban a csúcspont volt. Pár évig működött ugyan az itt választott tizenkét tagú bizottság, tiltakozó felhívásokat adott ki, de érdemleges össznemzetiségi akciókra nem került sor.

Az aktivitásra való visszatérés politikájában a korábbi stratégia látható kudarca mellett a kormányzati nemzetiségpolitika változása is szerepet játszott. Az 1890-es évek közepéig a kormányzat megelégedett azzal, hogy reagált a nemzetiségi mozgalmak lépéseire, akcióira. Az 1895-ben kormányfői székbe jutó Bánffy Dezső állandó ellenőrzés alatt tartotta a mozgalmakat és az ezzel kapcsolatos intézkedéseket egy kézbe vonta össze. Bár bukása után megszüntették az általa létrehozott nemzetiségi ügyosztályt a miniszterelnökségen, a szemmel tartás politikáját nem vetették el. Érzékelve a mozgalmak új stratégiáját, a nemzetiségi gazdasági szervezetek, pénzintézetek, szövetkezetek ellenőrzésére is sor került, s eljutott a kormányzat oda, hogy számba vette a szlovák lakosság által olvasott külföldi sajtótermékeket is. Az 1898-as helynévtörvény eddig érintetlen területeken támadta meg a nemzetiségi öntudatot, mikor kimondta, hogy minden településnek csak egy hivatalos neve lehet, s az természetesen magyar. Az adott jogszabály nem pusztán ott tiltotta ki a hivatalos használatból az eddigi nem magyar helyneveket, ahol az adott településeknek volt magyar elnevezése is, de ott is, ahol eddig nem volt, új magyar elnevezések kiadására utasítva a törvényhatóságokat. Ekkor születtek az ilyen helynevek, mint Alsóvadas, Dombelve, Dunajó, Hámos, Igazpüspöki, Jólaj stb.

A képviselőházba visszatért nemzetiségi képviselőket a magyar pártok politikusai részéről egységes elutasítás fogadta, s a választások idején, elsősorban 1906-ban és 1910-ben mindenekelőtt az ő jelöltjeikkel s azok támogatóival szemben alkalmaztak hatósági erőszakot. 1910-ben ugyan több nemzetiségi párt tárgyalásokat folytatott vagy folytatott volna a Nemzeti Munkapárttal valamiféle országos választási megegyezés érdekében, de ilyen megegyezésre a Munkapárt feltételezett szorult helyzete ellenére nem került végül sor.

Még a világháború kitörésekor a román politikusokkal tárgyaló Tisza István is vigyázott arra, hogy tárgyalásait ne a Román Nemzeti Párt vezetőivel, hanem a román egyházak püspökeivel folytassa, hogy ne tűnhessen úgy, mintha egy pillanatra is elfogadta volna a nemzeti(ségi) politikai képviselet jogosságát.

Az első világháború kitörése, az ennek következtében létrejövő szembenállások új szituációt hoztak létre az adott politikai törésvonal mentén is. A világháború utolsó évében megjelent ugyanis a nemzetiségi politikusoknál a Magyarországtól való elszakadás programja, amely célkitűzéssel őket magyar kollégáik addig folyamatosan vádolták.

A törésvonal másik oldalán állók, a magyar politikusok álláspontját a nemzetiségi kérdésben alapvetően három faktor határozta meg.

Egyrészt az a reformkorra is jellemző felfogás, amely szerint Magyarország nemzeti állam, s nem magyar anyanyelvű lakosai a polgári jogok egyenlőségének és az ország, illetve a társadalom liberális fejlődésének során automatikusan asszimilálódnak a magyarokhoz. Ezt tükrözte az alapvetően a francia politikai nemzetfogalomra épülő 1868-as nemzetiségi törvény, mely az általános egyenlő állampolgári jogok mellett biztosított nyelvhasználati jogokat azoknak, akiknek nem az ország diplomatikai nyelve, a magyar volt az anyanyelve.

Meghatározta a korszak magyar politikusainak felfogását az a tény is, hogy Magyarország nem önálló államként, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia részeként tagozódott be a XIX. század második felének európai hatalmi rendszerébe. Az 1848-as tapasztalatok alapján kezdetben mindenekelőtt a nemzetiségiekkel való összefogást hangsúlyozták, úgy vélték, hogy egy belsőleg politikailag nem egységes országnak nincs lehetősége sikereket elérni az uralkodóval való tárgyalásokon – vezessenek ezek akár a perszonálunióhoz, akár valamiféle közös rendszerhez. Ekkor, a hatvanas évek első felében a későbbi időszakokban elképzelhetetlen jelenségekkel találkozhatunk. Nem pusztán arra gondolok, hogy az 1865-ös országgyűlési választások során sok helyen teljesen elfogadott volt, hogy a nem magyarok saját nemzeti színeik alatt vonultak fel a választás színhelyére, sőt olyan szimbolikus aktus is előfordult, hogy a választás lezajlása után a különböző választói csoportok zászlót cseréltek: magyarok vonultak el a nem magyar és nem magyarok a magyar lobogót kísérve. Ez persze nem jelentette azt, hogy ezen a választáson nem fordult elő olyan eset, mikor a két magyar jelölt közül az egyik a választás folyamán azért lépett vissza, nehogy a nemzetiségi jelölt szerezze meg a mandátumot. Ilyen jellegű összefogásra tulajdonképpen legközelebb csak a világháború utolsó éveiben került sor egyes magyar pártokkal az általános, titkos, egyenlő választójogért folytatott közös harcban. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az 1868-as nemzetiségi törvény előkészítése során a képviselőházi albizottság javaslatában még nem szerepelt az a tétel, hogy „Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes, oszthatatlan magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja.”[15] Úgy vélem, hogy a váltást részben azzal a ténnyel magyarázhatjuk, a lokális magyar politikai elit nyomásán kívül, hogy a kiegyezés megköttetett és egy államjogilag biztosabb szituációban másképp volt konstruálható az ország lakosainak egysége.

Az Osztrák–Magyar Monarchián belüli lét a továbbiakban éppen nem a nemzetiségiek nemzet voltának elismerése, nem a kollektív jogok valamiféle tolerálása irányában hatott. A teljes függetlenség hiánya egyfajta frusztrációt hozott létre a magyar politikusoknál és a magyar politikai csoportoknál, ennek kompenzációjára is szolgált a nemzetiségiek nemzet voltának, önálló érdekeinek állandó tagadása, s egyre inkább még nemzeti kulturális fejlődésük akadályozása is. Az adott folyamat során a nemzetkoncepció is változott valamennyire. Míg a nemzetiségi törvény alapvetően a magyar politikai nemzetet egy tönniesi értelemben vett társadalomnak fogta fel, s többek közt ezért volt elfogadhatatlan, értelmezhetetlen számára a magukat nemzeti közösségként (újfent tönniesi értelemben) tételező nemzetiségek követeléscsomagja, addig a dualizmus 50 éves története során, részben a nemzetiségek folyamatos szereplése, részben a Monarchián belüli lét frusztrációja következtében a magyar nemzetet is egyre inkább közösségként értelmezték. Nem szorul részletesebb tárgyalásra, hogy mennyire más követelmény egy nemzeti társadalomhoz, illetve egy nemzeti közösséghez való asszimiláció követelménye. Az egyes nemzetiségpolitikai lépések éppen azt mutatták, hogy a közösségként megfogalmazott nemzethez való igazítás jegyében a nemzetiségi törvényben még hangsúlyozott kulturális önállóság is a „nyelvében él a nemzet” elképzelés értelmében elfogadhatatlanná vált a magyar politika szemében. Természetesen nem lehet élesen szétválasztani a korai és a késői dualizmus magyar nemzetfelfogását, pusztán arról beszélhetünk, hogy a kezdeti időszakban a francia (a nemzetet társadalomként értelmező), míg a későbbi időszakban a német (a nemzetet közösségként értelmező) felfogás volt az uralkodó.

A nemzetiségekhez és azok politikai szerveződéséhez való viszony harmadik meghatározója Magyarország és az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikai elhelyezkedése volt. Említettem már, hogy a határon túli rokonokhoz való viszony jelentős szerepet játszott a magyarországi nem magyar népek nemzettudatában. Az anyanemzetekhez való viszony az idő előrehaladásával egyre lényegesebbé vált, és szervezeteik tényleges kapcsolatot tartottak Romániával, Szerbiával, a csehekkel, a Monarchián belüli nem német tartományok németjeivel, a Német Birodalom bizonyos szervezeteivel és bizonyos oroszországi körökkel.

A magyar politikusok tulajdonképpen az 1830-as évek óta az egyik meghatározó külpolitikai veszélynek az orosz veszélyt tekintették. Már ekkor megfogalmazódott az a koncepció, hogy az oroszok a különböző országokban, így a Monarchián, illetve a Magyarországon belüli szlávok segítségével, azaz azok mozgalmának segítésével, radikalizálásával a térségen belüli uralomra törnek – ezáltal állandó politikai téma volt a pánszlávizmus. Ezen koncepció jegyében a magukat nemzeti közösségként értelmező nemzetiségeket nem pusztán belső ellenségként, hanem egy külső igen veszélyes hatalom ötödik hadoszlopaként is lehetett értelmezni, és racionalizálni törekvéseik minden erővel való visszaszorítását. Ennek a félelemnek egyik leglátványosabb megnyilvánulásra a XX. század elején került sor, mikor az orosz irányban tájékozódó kárpátukrán kulturális mozgalommal, és a görög katolikus vallásról az ortodoxiára áttérő kárpátukrán lakossággal szemben lefolytatták az ún. skizmapert, amelynek során az áttérésre biztatókat egy idegen állam ügynökeiként leplezték le. A magyar anyanyelvű görög katolikusok számára létrehozták a hajdúdorogi egyházmegyét, mely lépés még beleillett a magyarosítás és a magyar anyanyelvűség megtartását támogató koncepcióba, de a magyar kormányzat messzemenőkig támogatta azon fiatal értelmiségiek mozgalmát is, akik az adott társadalomban addig uralkodó orosz nyelvű kultúra ellenében a ruszin nemzeti nyelv és kultúra létrehozásán, illetve megerősítésén munkálkodtak, tehát éppen egy kisebbségi kultúra kifejlődését támogatta, ellentétben a többi nemzetiséggel kapcsolatos politikájával.

A nemzetiségi kérdés állandóan a politika élet középpontjában állt. Nem volt olyan képviselőházi-, vagy a képviselőházi szereplésre törekvő párt, amely programjában ne fejtette volna ki erről a problémáról vallott nézeteit. A korszak kezdetén ezek a nyilatkozatok mindenekelőtt az egyéni jogegyenlőséget hangsúlyozzák, a korlátok meghatározásával: „a hon minden nemzetiségei, a jogegyenlőség alapján, úgy nyugtassanak meg, hogy az állam egységének és területi épségének elutasíthatatlan követelményei képezzék a határt, a melyen túl a törvényes intézkedések nem terjedhetnek.” – fogalmaz a Balközép 1867-es programja.[16] Hasonló tartalmú az 1848-as Párt egy évvel később keletkezett célkitűzése: „a nemzetiségi kérdésnek, a szabadság és egyenlőség követelményei szerinti megoldása; az ország közjogi (politikai) és területi épségben tartása (integritása) mellett.”[17]

Mint említettem, az 1868-as nemzetiségi törvény megszületése után a fenti állásponton belül lassú hangsúlyeltolódás következett be. Bizonyítja ezt például a Nemzeti Párt 1892-es programnyilatkozata: „A szabadság követelményének tartjuk, hogy e haza minden polgára – valamint egyéniségének minden más oldalát – úgy anyanyelvét és annak kultúráját szabadon használhassa és fejleszthesse, az állami egység által követelt határokon belül. A magyar nemzeti egység alatt nem a nyelv szerinti erőszakos magyarosítást értjük, hanem a nemzet politikai egységét, mely sem jogokban, sem kötelességekben nem ismer különbséget a különböző nyelvű honpolgárok közt, és nemzetiségeket mint közjogi csoportokat el nem fogadhat. A magyar nyelv ismeretének terjesztését azonban szükségesnek tartjuk, hogy a nem magyar ajkú intelligenczia az állami szolgálatból részét kivehesse és ez által is minél szorosabban csatoltassék az államhoz, de főleg mint annak a társadalmi összefogásnak eszközét, mely nélkül a politikai egység üres forma marad.”[18] Bánffy Dezső volt miniszterelnök 1903-ban már ellenzékiként alakított Új pártjának programja még egyértelműbben fogalmazott: „... mi e nemzetiségeknek se nyelvét, se faji műveltségét érinteni, se az alkotmány összes jogaiban és szabadságaiban őket korlátozni nem akarjuk. De viszont nem tűrhetjük, saját érdekeikben sem, hogy ők akár az egyházi, akár a közoktatási vagy más ürügy alatt az állami nyelv, nemzeti műveltség és hazafiság behatása alól elzárkózzanak.”[19]

Az egyébként polgári demokratikus célkitűzéseket megfogalmazó 1913-as az Országos Kossuth Lajos Párt számára kidolgozott programtervezet kimondottan megtagadta nemcsak az addig gyakorolt, de a hirdetett nemzetiségpolitikát is, ami akkor is jellemző, ha az adott párt nem volt a magyar képviselőház meghatározó szervezete: „Követeljük az úgynevezett nemzetiségi törvény eltörlését. Követeljük pedig azért, mert a törvény szörnyű magyar-állam ellenes nemzetiségi tévelygésekre szolgáltatott alkalmat. A törvény ugyanis az ország közigazgatásában és közoktatásában – a törvényhozási már 1872-ben hatályon kívül lett helyezve – igen sok nyelvi kedvezményt biztosított az ország nem magyar ajkú lakosainak (és nem a nemzetiségeknek), amit a nemzetiségek oda magyaráztak, hogy ők ezen nyelvi kedvezmények alapján – a magyarsággal szemben – külön politikai nemzetképpen szerepelhetnek, holott éppen maga ez a törvény állítja föl alaptétel gyanánt azt, hogy Magyarországon csak egyetlenegy politikai nemzet van: a magyar nemzet. A törvény eltörlésével követeljük, hogy a nemzetiségi kérdés Magyarországon éppen úgy hatalmi alapon kezeltessék, amint hatalmi alapon kezeli azt, az egységes nemzeti államok nevében Németország, Oroszország és különösen Románia.”[20]

Kétségtelen, hogy jelentkezett a XX. század elején egy szűk értelmiségi csoport, mindenekelőtt a polgári radikálisok Jászi Oszkár által vezetett köre, amely elképzeléseiben tágított az 1868-as koncepción, de a fő politikai tendencia a koncepció szűkítése volt. Ezt jól szemlélteti például az, hogy 1894-ben Vaszary Kolos hercegprímás, egy nemzetiségpolitikailag egyértelműen nem elfogult személy, úgy vélte, hogy az éppen alakuló Néppárt programtervezetének azon mondata, mely szerint: „Azért, hogy valaki anyanyelvéhez ragaszkodik, annak irodalmát és kultúráját előmozdítja, nem rosszabb hazafi a magyarnál.”[21] elfogadhatatlan lesz a magyar politizáló társadalom és annak elitje számára, s ezért javasolja kihagyását a katolikus párt nyilatkozatából. A programban természetesen bennmarad a magyar állam egységével és nemzeti jellegével összeegyeztethető igények méltányos kezelése.

A politikai pártok hirdetett nemzetiségpolitikai célkitűzéseinek változása egyértelműen a magyar pártok regionalizálódásának fokozódását jelezte. A pártot irányító, sok szempontból a pártot alkotó politikai elit egyre inkább egy meghatározott választói csoport (a magyar anyanyelvűek) támogatását akarta megszerezni, s nem vagy kevésbé törődött azzal, hogy másokat ezzel támogatásától elijeszt. Természetesen szerepet játszott mindebben az is, hogy a nemzetiségi pártoknak még a századforduló után sem sikerült a nemzetiségi választókat saját támogatóikként megnyerniük, tehát feltételezhető, hogy a nemzetiségi választók érzéketlenek voltak az egyes pártok nemzetiségi programjai iránt.

Míg a nemzetiségi kérdésnek a programokban való szerepeltetését tekinthetjük egyfajta kötelező penzumnak, azaz azon elképzelés részének, hogy egy-egy pártprogramnak az ország politikai problémáinak katalógusát kell adnia, addig az adott kérdésnek a képviselőházi politikában való szereplése, szerepeltetése már nem fakadhatott pusztán ilyen kényszerből. Mint azt később a politikai vitákról szóló fejezetben látni fogjuk, gyakorlatilag nem volt olyan politikai vita a magyarországi képviselőházban, amelyben valamilyen formában ne került volna szóba a nemzetiségi kérdés.



[14]  Kemény: Teleki László… II. 27–28. o.

[15]  Mérei: A magyar polgári… 18. o.

[16]  Uo. 69. o.

[17]  Uo. 188. o.

[18]  Uo. 103. o.

[19]  Uo. 120. o.

[20]  Uo. 300. o.

[21]  Szabó: A néppárt megalakulása. 196. o.