Ugrás a tartalomhoz

Parlamentarizmus Magyarországon (1867-1944). Parlament, pártok, választások

Boros Zsuzsanna, Szabó Dániel (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. A főrendiház

2. A főrendiház

Az 1848-ban létrejövő magyarországi polgári parlamentarizmus kétkamarás rendszert hozott létre, amelyben a politikailag meghatározó ekkor és végig a dualizmus korszakában a képviselőház volt. Az új országgyűlés egyik meghatározó jellegzetessége volt, hogy míg az alsóház összetétele, választási szabályai alapvetően megváltoztak, addig a felsőház, a főrendi tábla összetétele változatlan maradt egészen 1885-ig, amikor szervezetét módosították. Az alapvetően az arisztokráciára és a katolikus egyházi hierarchiára épülő főrendi tábla egyértelműen a két ház közül a konzervatívabb volt, s ilyetén álláspontját a törvényeket előterjesztő kormányzatnak ugyanúgy figyelembe kellett vennie, mint a törvényeket első szinten elfogadó képviselőháznak.

Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a két ház „összecsapására”, arra, hogy a főrendiház megakadályozta egy törvény megszületését vagy megváltoztatta annak tartalmát igen ritkán került sor. Így például bár a képviselőház már 1870-ben elfogadja a bot- és bilincsbüntetés eltörléséről szóló törvényjavaslatot, a főrendiház bizonyos egyéb jogintézmények tényleges megvalósításához köti azt, így jelentősen elhalasztatja annak szentesítését és így érvénybe léptetését. Ugyancsak 1870-ben a főrendiház rákényszeríti akaratát a képviselőházra abban a kérdésben, hogy ki választja meg a számvevőszék elnöki székre kinevezhető három jelöltet. Ezzel egy időben az úrbéri kérdésben is a javaslat háromszori visszaküldése után kompromisszumra kényszerítik a főrendek a kormányt.

Bár a főrendiház önfelfogásában a pártpolitizálás felett állónak tételezi magát a korszak első éveiben a kormánypárt egyértelműen „főrendiházi frakcióval” rendelkezik, amelynek résztvevői a Deák-körnek is tagjai, bár a politikai tanácskozásokon való jog fenntarttatik a képviselőknek. A két frakció (képviselőházi és főrendiházi) együtt, de mindegyik elnökének beszédével üdvözli ez időszakban a párt elismert vezérét, Deák Ferencet.

A későbbi időszakban az ilyen „pártosodás” nem jellemző a főrendi házra, csak bizonyos esetekben szerveződik egy-egy csoport általában valamely törvényjavaslat megakadályozására. A legismertebb ezek közül, a későbbi ún. egyházpolitikai ellenzék azon csirája, amely megszervezi az 1880-as évek elején, hogy a főrendiház megakadályozza az ún. „kényszerbeni polgári házassági”, a képviselőház által többszörösen elfogadott javaslat törvénnyé válását. Ennek az ellenállásnak tulajdonítják már a kortársak közül sokan, s a történeti irodalom is, hogy 1885-ben megszületik a főrendiház reformja. A törvény-előkészítő folyamat azt mutatja, hogy itt nem Tisza Kálmán büntetőakciójáról van szó, de valószínű, hogy a képviselők egy része éppen az adott ellenállás miatt szokatlan örömmel adta áldását az adott javaslatra.

A törvény már csak azért sem lehetett a politikai pillanat szülötte, mivel a kiegyezés óta valamennyi politikai irányzat programjában szerepelt valamilyen formában az adott reform követelménye és követelése.

A legradikálisabban az Országos 48-as párt 1872-es programja fogalmaz, amely szerint „... a felsőháznak – amennyiben ti. ilyennek létezését a többség szükségesnek ítélné – csakis képviseleti alapon...” lehet létjogosultsága.[43]

Az 1885-ös reformhoz legközelebb az 1875-ben alakult Jobboldali Ellenzék programja áll: „...szükségesnek tartjuk ...a főrendiháznak szervezését oly módon, hogy ebben az örökösödési alapon szerzett történelmi jogoknak rendezett fönntartása mellett, s ezeknek birtokosaival együtt, a társadalomnak nagy vagyon, magasabb tudományos műveltség és közérdemek által kitűnő elemei képviseltessenek.”[44]

Ugyanakkor a kormányprogramnak tekinthető trónbeszédben és válaszfeliratban, tehát a kormánydokumentumokban is mindig előkerül a téma, például 1869-ben a trónbeszéd így fogalmaz: „Önök alkotó munkásságának egyik jelentékeny tárgya lesz: megtartván azon előnyöket, a melyeket egy, a nemzet történelméből fejlődött s a nemzet legfőbb érdekeivel egybeforrt felsőház, a biztos és rögtönzés nélküli haladás eszközlésére nyújt – a főrendek házának szervezetét az ország jelenlegi viszonyaihoz képest átalakítani.”[45]

A főrendiházzal kapcsolatos politikai programok, természetesen fennmaradnak az 1885-ös reform után is, nem pusztán a szocialista pártok és polgári radikálisok követelik a főrendiháznak egészében való eltörlését, hanem ha az 1913-ban született programokat vizsgáljuk, az Országos Kossuth Lajos Párt és az Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt követelései között is szerepel a főrendiháznak választásra, képviseleti alapra helyezése, de még az olyan arisztokratákkal erősen megtűzdelt párt is mint az Országos Alkotmánypárt kifejezi programjában elégedetlenségét a fennálló struktúrával: „A képviselőház reformját ki kell egészíteni a főrendiház átalakításával. Ne legyen az egy életnélküli test, hanem legyen a politikai életnek eleven és független tényezője, és tényleg nyújtsa a kétkamararendszer előnyeit, anélkül, hogy a haladást meggátolja és a képviselőháznak a politikában szükséges szupremáciáját megszüntesse. Ebből a célból kívánatos, hogy a főrendiház történelmi jogcímű tagjain kívül a társadalomnak legfüggetlenebb elemeivel is és legalább részben választás útján egészíttessék ki.”[46]

Az 1885-ös reform előtt és után is tagjai voltak a főrendiháznak az uralkodó család nagykorú főhercegei, a királyi kinevezés útján elnyert ebben az időszakban részben már csak formális udvari méltóságok viselői, az úgynevezett országzászlósok: az országbíró, a horvát-szlavón-dalmát bán, a királyi tárnokmester, a királyi főpohárnok, a királyi főlovászmester, a királyi főudvarmester, a királyi főajtónállómester, a magyar királyi testőrség kapitánya, a királyi főasztalnokmester és a királyi főkamarásmester. Tagja volt és tagja maradt méltóságának viselésének idejére az országzászlósokhoz hasonlóan a pozsonyi gróf, a két koronaőr és a fiumei kormányzó.

Megmaradtak a főrendiházban a római katolikus, görög katolikus és az ortodox (azaz görögkeleti) egyháznagyok, kimaradtak viszont a csak címzetes római katolikus püspökök.

Ugyancsak kimaradtak a megyék élén álló, az államot (azaz kormányt) képviselő főispánok.

Egyházi téren a változást mutatja, hogy bekerültek az országgyűlés felső házába a protestáns egyházak képviselői.

Míg a főispánok kimaradása egyértelműen jelzi azt a törekvést, hogy szétválasszák a végrehajtó és a törvényhozó hatalmat, s az igazgatás és a törvényhozás korábban mindkét házban meglévő összefonódása megszűnjön (a képviselőházban ezt az összekapcsolódást az 1875-ös összeférhetetlenségi törvény szünteti meg), addig ha jelzésszerűen, de megtörténik a bírói és a törvényhozói hatalom összekapcsolása az által, hogy a királyi Curia elnöke és másodelnöke, a budapesti királyi ítélőtábla elnöke, s 1896-tól (létrejöttétől) a magyar királyi közigazgatási bíróság elnöke és másodelnöke is a főrendiház tagjai lesznek.

A meghatározó változás két területen mutatkozik, egyrészt az uralkodó (azaz a kormány) jogot kap arra, hogy „érdemes személyeket” élethossziglan főrendiházi taggá kinevezzen. Ez a végrehajtó hatalom által megvalósítható és megvalósítandó beavatkozás a törvényhozás felsőházának életébe nem olyan radikális, mint amilyet a miniszterelnök, Tisza Kálmán szeretett volna: ő úgy tervezte, hogy a főrendiház tagjainak egyharmada az így kinevezettekből áll, de ezt a számot a törvényjavaslatot részben módosító, de végül mégis elfogadó „régi” főrendiház 50 főre mérsékelte, akik közül 30-at rögtön, a többieket fokozatosan (évenként maximum 5-öt) lehetett kinevezni.

A leglényegesebb számszerű változást a szabályozásnak az a része hozta, amely szerint nem minden nagykorú arisztokrata lesz tagja 1885 után a főrendiháznak, csak azok, akik bizonyos (3000 forintos) földadócenzusnak megfelelnek. Kétségtelen, hogy a javaslat főrendiházi módosítása során bennmaradhatott még a Házban, 50 választott, a cenzusnak nem megfelelő arisztokrata, de ennek ellenére a kortársak és a történeti irodalom nagy része is az arisztokrácia politikai hatalomvesztésének tekinti az adott reformot.

Ha megvizsgáljuk a főrendiház reform előtti és reform utáni összetételét, azt látjuk, hogy az 1884–1887-es országgyűlés összehívásakor 29 herceg, 435 gróf és 234 báró, azaz 698 személy kapott helyett a testületben, akik mögött 206 örökös főrendi jogú család állt.

A cenzus által meghatározott korlátoknak az adott közel hétszáz főből csak 8 herceg, 158 gróf és 38 báró, összesen 204 személy 89 családból felelt meg.

Az örökös jogon a főrendiházba bekerült arisztokratákat a törvény tehát ha nem is megtizedelte, de megharmadolta. Kétségtelenül ez az adott csoport egyes tagjainak társadalmi politikai súlyát csökkentette, csökkenthette, ugyanakkor az újonnan létrejövő főrendiházban is a meghatározó társadalmi elem az arisztokrácia maradt.

A kinevezettek, akiknek a kor gondolkodása szerint a polgári elemet kellett volna bevinniük a feudális felsőházba, az arisztokráciát bizonyosan nem, de a korábban nem privilegizáltakat is csak részben képviselték.

Az új főrendiház továbbra is arisztokrata intézmény maradt, egyes kérdéseknél továbbra is a római katolikus egyház képviselőinek karakterisztikus álláspontja érvényesült, legalábbis bizonyos ideig (nem feledkezhetünk meg arról, hogy 32 katolikus mellett csak 10 görögkeleti és 13 protestáns egyháznagy ül az új főrendiházban).

Az 1885-öt követő időszakban pusztán egy nagyobb összecsapásról tudunk a törvényhozás két háza, avagy a kormány és a felsőház között, s ez az egyházpolitikai törvények kérdése.

Ekkor a főrendiház egyértelműen politizálódik, létrejön benne szervezett ­csoportként, frakcióként gróf Zichy Nándor és gróf Esterházy Miklós Móric mint világiak vezetésével az ún. egyházpolitikai ellenzék, amelynek sikerül képviselőházi értelemben vett, de képviselőházi párthoz nem kötődő frakciót létrehoznia a főrendiházban. (ezen főrendiházi ellenzék aktivista csoportja lesz azután az egyik magja az 1895 januárjában megalakuló és 1918-ig fennálló képviselőházi pártnak, a ­Néppártnak).

Az adott csoport egy pillanatra teljesen átveszi a képviselőházban megszokott magatartást, még az is felmerül, hogy a beterjesztett egyházpolitikai törvények elleni tiltakozásul a költségvetést se fogadják el, tehát bizalmatlanságot szavaznak a kormánynak. Ez a tervezett, de végül nem megvalósított magatartás alapvetően idegen a főrendiházi magatartástól. Tisza István 1910-ben, mikor nem tagja a képviselőháznak, ki is fejti Khuen-Héderváry kormányprogramjának vitájakor a főrendiházban: „Méltóságos főrendek! Talán csodálatosnak látszik az, hogy mi itt a kormány bemutatkozása során pártpolitikai eszmecserébe bocsátkozunk, mert hiszen a főrendiház a dolog természeténél fogva kormányt nem támogat és kormányt nem buktat; a főrendiház mint olyan, egyes javaslatokat elfogad, vagy el nem fogad, de igénytelen nézetem szerint a kormánnyal szemben bizalom, vagy bizalmatlanság álláspontjára nem helyezkedik. Ez nagyon természetesen nem veszi el a főrendiház egyetlen tagjának sem azt a jogát, hogy a maga részéről, a maga egyéni álláspontjáról egyénileg érzett bizalmának, vagy bizalmatlanságának kifejezést ne adjon.”[47]

Az egyházpolitikai ellenzék nem tudja megakadályozni az egyházpolitikai törvénycsomag (a polgári házasság, az állami anyakönyvezés, a felekezetenkívüliséget is lehetővé tevő vallás szabad gyakorlatáról, az izraelita vallásnak bevett felekezetté tételéről és a gyermekek vallásáról szóló törvények) elfogadását, de akadályozni, késleltetni tudja azokat, s magatartása hozzájárul Wekerle Sándor bukásához. Van olyan javaslat a csomagban, amelynek elfogadtatásához elégséges megfenyegetni a főrendeket avval, hogy az uralkodó pairshubot fog gyakorolni, azaz él az 1885-ös törvényben meghatározott jogával és új főrendeket nevez ki. És van olyan, mindenekelőtt a vallás szabad gyakorlatáról szóló, amelynél a fenyegetés nem elég, ki is kell neveznie Ferenc Józsefnek, természetesen a kormány javaslata alapján öt új főrendet.

Egyébként a főrendiházi politikai csak igen ritkán mutat konfliktusokat. A főrendek jelentős százaléka nem látogatja az üléseket, utalhatunk arra, hogy Károlyi Mihály nevével is – pedig ő több főrendiházi bizottság tagja, s 1905–1906-ban képviselő volt, tehát politikai érdeklődése kétségbevonhatatlan – alig találkozhatunk az 1906–1910-es időszak főrendiházi naplójában.

Kétségtelen tény, hogy az 1905–1906-os politikai válság idején az arisztokraták is aktivizálódnak, szinte valamennyi párt újonnan belépő kültagjai között találkozunk egy sor „csak” főrendiházi tag arisztokratával. Magán az üléseken tulajdonképpen csak ők, s a képviselőházból kimaradók szerepelnek aktívan és politikailag karakterisztikusan.

Előfordul ugyan még kísérlet főrendiházi politika párt létrehozására, éppen a politikai katolicizmus részéről, mikor a büntető perrendtartás vitájánál megkísérlik bevétetni a törvénybe, hogy a kihallgatásnál kötelező legyen a tanú vallásának megkérdezése is. A mozgósítás, az újabb főrendiházi „párt” alakítása sikertelen, annak ellenére, hogy nem pusztán a Néppárt holdudvarába tartozó főrendiházi tagok támogatják. A név szerinti szavazáson csak a főrendiház tagjainak egyharmada vesz részt, és csak ötvenen fogadják el az adott ellenzéki javaslatot. Az elfogadók összetétele is mutatja, hogy a főrendiház állásfoglalásaiban szerepe lehet az 1885-ben létrehozott struktúrának. A katolikus püspökök mellett ugyanis támogatja a javaslatot a szavazásban részt vevő örökös főrendiházi jogú grófok 69%-a. Míg a másik oldalra áll a jelenlévő bírósági vezetők 100 és a kinevezett főrendiházi tagok 90%-a.



[43]  Mérei: A magyar polgári… 192. o.

[44]  Uo. 87. o.

[45]  Az 1869. évi 1. számú iromány.

[46]  Mérei: A magyar polgári… 136. o.

[47]  Tisza: Képviselőházi… IV. 66. o.