Ugrás a tartalomhoz

A magyar büntetés-végrehajtási jog

Vókó György, Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft. (2014)

Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft.

1. fejezet - Általános rész

1. fejezet - Általános rész

Tartalom

I. fejezet: A büntetés-végrehajtás jogi szabályozása történetéből, különös figyelemmel magyarországra
1. Szemelvények a büntetés-végrehajtás előzményeiből, történetéből – az elmélet és a gyakorlat tükrében – a kezdetektől a XX. századig
2. A XIX–XX. század fordulójától napjainkig
II. fejezet: A büntetés-végrehajtási jogtudomány kialakulását segítő elméleti tételekről, nézetekről, megállapításokról
1. Elméleti tételek és hatásuk irányai
2. A hazai elméleti munkák tudományt teremtő szerepéről
3. Jogállami eredményességre törekvő elképzelésekről és helyzetről
III. fejezet: A nemzetközi követelményrendszer és a külföldi tapasztalatok
1. A nemzetközi humanitárius elvárásokról
2. A büntetés-végrehajtás sajátosságai és tapasztalatai az egyes országokban
IV. fejezet: A büntetés-végrehajtási jog helye a jogrendszerben, fogalma, alapelvei, forrásai
1. A büntetés-végrehajtási jog szerepe, jelentősége, helye a jogrendszerben, célja, alapelvei, alanyai, tárgya és annak rendszere
2. A büntetés-végrehajtási rendszer működésének szakaszai, a büntetés-végrehajtási szervezet felépítése
3. A büntetés-végrehajtási jog fogalma, forrásai
4. Az elítéltek és más büntetés-végrehajtási jogviszonyban állók jogi helyzetében beálló változás fő jellemzői hazánkban
5. A végrehajthatóság vizsgálata, kizáró okok, a végrehajtás elrendelése és félbeszakítása, a tartamszámítás

I. fejezet: A büntetés-végrehajtás jogi szabályozása történetéből, különös figyelemmel magyarországra

Megjegyzés

A tudományfejlődés-elmélet tisztázta minden emberi tudás paradigmatikus előfeltételezettségét és kizárólag csak ebből kiindulva valós értelmezhetőségét. Jövőnk választását a múltnak a jelenben folyó megértése lényegesen befolyásolja.

A büntetés-végrehajtás megismerésében is igaz, hogy a jövő tervezése a történelmi múlt ismeretét igényli, mert csak annak tudományos elemzése alapján hagyományozhatók át az értékek.

A büntetés-végrehajtás fejlődésének történetéről az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatására figyelemmel a hazai és egyetemes múltba elhelyezéssel kaphatunk teljesebb képet.

A magyar büntetés-végrehajtás tevékenysége mindig is szervesen összefüggött a mindenkori társadalom gazdasági, politikai, jogi, szellemi életével; általában a mindenkori büntetőjog-alkotással és alkalmazással, a kriminálpolitika rövidebb lejáratú törekvéseivel, a büntetőjog-tudomány, a kriminológia, a börtönügy tudományának felismerésével.

A történelem folyamán mindig voltak olyanok, akiket érdekelt a megbüntetett, a szabadságuktól megfosztott emberek sorsa. Az emberbaráti, filantróp eszméktől vezetett szervezetek érdeklődésének is tárgya volt. Az erőfeszítéseknek azonban – még ha azt olyan reformátorok foganatosították is, mint John Howard, s akik erről az egyedülálló személyiségről vettek példát – soha nem volt reális lehetőségük arra, hogy viszonylag rövid időn belül vagy egyáltalán eredményt hozó hatást gyakoroljanak a foglyok (nemzetközi kifejezéssel: bebörtönzöttek) helyzetének radikális megváltoztatására.

A társadalmi, politikai, gazdasági érdekek mindig a nekik leginkább megfelelő nézetet helyezték előtérbe. Grotiustól kezdve napjainkig mintegy 24 büntetési rendszer és kb. száz, e rendszerhez kapcsolódó elmélet keletkezett. A fejlődés illusztrálására természetesen csak érintőlegesen lehet szólni néhányukról.

1. Szemelvények a büntetés-végrehajtás előzményeiből, történetéből – az elmélet és a gyakorlat tükrében – a kezdetektől a XX. századig

A büntetés egyidős a társadalommal, tükrözi annak korát, sajátosságait, uralkodó felfogását, a bűnözés ellen folytatott harc eszközeit. A társadalom az olyan büntetéseket fogadta el mindig, amelyek megfeleltek az adott történelmi időszaknak. „Amióta a társadalomban, kisebb-nagyobb közösségekben él az ember, kénytelen tekintettel lenni másokra. Alkalmazkodnia kell másokhoz; ezt várják tőle embertársai. Ezek a várakozások az idők folyamán megszilárdultak, szabályokban rögzültek. E normák lényegében az emberek viselkedésére vonatkoznak, ezért ezeket viselkedési szabályoknak nevezzük. Kezdetben e szabályok csak az emberek tudatában éltek. A társadalom egyes tagjai tisztában voltak azzal, mit várnak tőlük a többiek. Ha nem aszerint viselkedtek, helytelenítették magatartásukat, megvetették, esetleg ki is közösítették őket.”[1] A rabszolgatartó és a hűbéri társadalmi berendezkedés évezredeire a halál-, testcsonkító, testi és megszégyenítő büntetések korszaka jelző használata a legkifejezőbb büntetéstani szempontból. Az őstársadalmak bosszún alapuló, közösen viselt felelősségét, a hordák egymást pusztító magánháborúit az ókori és a kora középkori államok kompenzációra, kompozícióra, valamint a talio elvére felépített igazságszolgáltatása követte.[2] Garanciális jelentősége volt a bosszúnak, a sértett nemzetség részéről a megtorlás elkerülhetetlen volt. Az állam és jog létrejöttekor a hatalom új szervezete a nemzetségi hagyományokra támaszkodva építette ki büntetési rendszerét. Példa erre a proskribálás (kiközösítés), amely a korai germán jogokban friedlos (közbékevesztés) címen jelent meg. A kiközösített embert bárki meggyilkolhatta, vagyonát elvehette. Emellett megjelent a halálbüntetés állami foganatosítása is. Az állam tekintélye a fő helyre került a büntetőjog által védett értékek közül. Később, a társadalom differenciálódásával az alá- és fölérendeltség tudatosítását szolgálták a büntetések. Más-más büntetést kapott ugyanazért a bűncselekményért pl. Rómában a patrícius, a plebejus, valamint a rabszolga. A kor fejlettségi szintje meghatározta a jogalkotást és a jogérvényesítés kereteit. A büntetési elméletek változékonysága, sokfélesége nem egy önmozgás következménye volt. Az ókori görög bölcsek közül Protagorasz a bűnelkövetések megelőzésének társadalmi szempontjaira alapozta elképzelését.

Megjegyzés

Tanítása szerint nem a tett miatt kell büntetni – mivel ezt meg nem történtté úgysem lehet tenni –, hanem azért, hogy a büntetés a jövőben mindenkit visszatartson a bűnelkövetéstől. Arisztotelész büntetési elméletének alapját az igazságosság elve képezte. Eszerint az erkölcs és a jog által biztosított javak meghatározott egyensúlyát a bűncselekmény megzavarja, amelyet a büntetés hivatott helyreállítani. A görög elmélet e fő irányának aktualitását a köz-igazságszolgáltatás irányába haladó korszak adta meg, a vérbosszút tagadó állami büntetés erkölcsi megalapozása volt az értéke. A két és félezer évvel ezelőtti tragédiájukban, az Elektrában Aiszkhülosz, Euripidész és Szophoklész is a következőt mondatják Oresztésszel: „Ha a bűnt nem követi büntetés, nincs többé törvény. És ha nincs törvény, a világ sem világ, az ember se ember.” A görögök – így Platón sem – nem választották el élesen egymástól az erkölcsöt és a jogot. A rabszolgamunkából és a szabadságfosztásból alakult ki a deportáció, a fogva tartás kombinálása száműzéssel és munkavégzéssel. A rabszolgamunka és a fogva tartás keveréke a bányamunka, a kényszermunka. Enyhébb jogfosztás volt a kitiltás, kényszerlakhely-kijelölés, valamint a száműzetés. Az utóbbi különösen a görög poliszokban volt kedvelt büntetési nem.

Klasszikusok – mint Plutarkhosz – írásaiban is megtalálható már viszont a börtön mint kifejezés. A rómaiaknál Ulpianus által Pius császár utasításairól készített feljegyzésből kitűnően, volt egy ítélet előtti (az előzetes fogva tartást is büntetésnek tekintették) és egy ítélet utáni büntetés. Van olyan vélemény is, hogy börtön nemcsak kizárólagos őrző funkciót töltött be, hanem a császárkornak már általános büntetési nemévé vált.

Az indiai kasztrendszerben lehetőség volt a státuszváltozás büntetéskénti felhasználására. Manu törvénykönyve is rendelkezett már a szabadságvesztésről.

A rabszolgatartás módszereihez, a rendszer kegyetlenségéhez igazodó római büntetőjog, habár a magánjog színvonalát meg sem közelítette, a korában mégis fejlettnek számított elveivel. Az általa ismert büntetések később mindenütt a büntetőjog alapintézményeit alkották. A leggyakrabban alkalmazott büntetés a halálbüntetés volt, amit növelt a rabszolgák kivégzése is. Noha az utóbbi nem büntetés volt, hanem a rabszolga urának tulajdonjogból eredő jogosultsága.

Megjegyzés

A végrehajtást nem tartották olyan becstelennek az ókorban, ha bíróság arra a megölt rokonát jogosította fel. Ebben az esetben a kivégzés nem volt nyilvános. Megjegyzem, még az 1500-as években is előfordult, hogy a sértettet jogosították fel végrehajtásra. Egyre nagyobb jelentősége lett azonban a hivatalos állami ítéletvégrehajtónak. Rómában a carnifex a rabszolgákon hajtotta végre az ítéletet (keresztre feszítést és kínzást), a lictor (vesszőnyalábba dugott bárdot vitt magával a hatalom szimbólumaként) pedig a polgárokon. A büntetés végrehajtására kiküldött lictor (hatósági szolga) közvetlenül a konzul előtt haladt: Lictores missi sunt ad sumendum supplicium – olvasható korabeli leírásokból. A német államokban céheket alkotva a nem megbecstelenítő büntetés (pl. a pallos általi halál) végrehajtói a bakók voltak, az akasztást, a fölnégyelést, a megégetést, a kerékbe törést pedig a hóhér végezte. Ilyen megkülönböztetés Magyarországon nem volt. Ezek közül a legrégibb kivégzési módot, az akasztást Constantinus Magnus rendelte el széles körben, az addigi keresztre feszítést Jézus iránti tiszteletből eltiltva.

„Az ókorban és a középkor első felében ismert börtönök lényegében elsődlegesen nem a büntetés végrehajtására, hanem annak biztosítására szolgáltak, hogy a gyanúsított bíróság elé állítása megtörténhessék.”[3] Az első börtönügyi rendeletek II. Theodosius nevéhez fűződnek, aki 435-ben, majd ezt követően I. Justinianus 529-ben adott ki rendeletet.[4] Ezek célja az volt, hogy a börtönök fenntartását, működését szabályozzák. Intézkedtek a felügyeletről és az ellenőrzésről is.

Megjegyzés

Például a bírák feladata volt, hogy a börtönöket ellenőrizzék, mely kiterjedt a börtön állapotára; a letartóztatottak panaszait meghallgatták, intézkedéseket foganatosítottak. Meghatározták a letartóztatottakkal való bánásmódot. Gondoskodtak a börtönök fenntartásának költségeiről, megvalósították a kategorizálás első elemeit. (Kimondták, hogy a nőket és férfiakat külön kell választani és fogva tartani.) Államilag engedélyezték, hogy a papok a letartóztatottakkal rendszeresen foglalkozzanak. Tevékenységük lelki gondozásra irányult. Ezek az első állami börtönügyi intézkedéseknek tekinthetők, amelyek a legelemibb kérdések rendezésére irányultak, mint pl. a fenntartás, működés stb.

Az 533-ban hatályba lépett Digesta s. Pandectae 50 könyvéből a 47. és 48. volt a büntetőjog. Az 534-ben kibocsátott Codex Iustinianus 9. könyve szintén büntetőjog volt. A büntetéskiszabás szabályait a császári rendeletek utóbb egyre szélesebb körben rögzítették és így fokozatosan érvényre jutott a nulla poena sine lege – büntetést csak törvény írhat elő – elve, amely máig a büntetőjog egyik legfontosabb princípiuma.

A római jogban a polgári jogi deliktumok egy részénél a károkozó magatartás egyszersmind a büntető jogi normákba is beleütközik, bűncselekményt is megvalósít. Ilyenkor a deliktuális kötelem mint magánjogi jogviszony mellett létrejön egy közjogi, pontosabban büntetőjogi jogviszony is, amelynek körében a károkozó, mint a bűncselekmény (pl. rablás, szándékos rongálás) elkövetője már nem elsősorban a sértettel, hanem a büntetőhatalmat gyakorló állammal áll szemben. Büntetőjogi jogviszony folytán az elkövetőt a bíróság a büntetőjogi jogszabályoknak megfelelően például börtönbüntetéssel vagy – az államkincstárat megillető – pénzbüntetéssel sújtja. Az elkövetőnek emellett természetesen az okozott kárt is meg kell téríteni a polgári jog, közelebbről a deliktuális felelősség szabályai szerint.

A károkozó magatartásokért való deliktuális és büntetőjogi felelősség ilyen formában történő kialakulásához évezredeken át zajló, igen nagy változásokat eredményező fejlődés vezetett el. E hosszú fejlődés az európai jogtörténetben az archaikus római jogtól napjainkig tartó folyamatos, szerves fejlődést jelent. Ebből következően a modern deliktuális felelősség közvetve, de egyenes vonalon visszavezethető a római jog deliktuális kötelmére (elsősorban a lex aquilia által szabályozott damnum in iuiria datumra), és a modern büntetőjog gyökereit konstatálhatjuk a római jognak a delictumokra (a ius privatum hatálya alá tartozó ún. magánbűncselekményekre) és a crimenekre (a ius publicum hatálya alá tartozó ún. közbűncselekményekre) vonatkozó szabályaiban. A kontinuitás mellett azonban világosan látnunk kell a diszkontinuitást is, tehát azt, hogy a hosszú fejlődés során milyen jelentős eltérések alakultak ki, mégpedig nemcsak a római jog és a modern jogi konstrukciók, hanem már az ókori római jog ezeréves története során létrejött egyes jogi konstrukciók között is.

Azon túl, hogy a crimenek képezik a delictumok mellett a modern büntetőjog más, talán még fontosabb római jogi gyökerét, a delictumok (a gondatlan károkozás kivételével) és a crimenek valójában ugyanazon társadalmi jelenség, a bűnözés különböző vetületeit jelentették a római jogban, amelyek dogmatörténeti szempontból sem vizsgálhatók egymástól elszigetelten. Lényegében – bár az ókori Rómában még nem vált önálló joggá – a római „büntetőjog” megemlítendő, mint ami a modern büntetőjognak az alapját is képezi.

A legrégibb időkben a bűncselekményeknek megfelelő sérelmeket a sértést szenvedett személy maga, vagy családja, rokonai torolták meg szabad belátásuk szerint, a magánbosszú eszközeivel. A közösség által elismert magánbosszúhoz hasonlóan régi eredetű szokás volt az is, hogy az elkövető a bosszútól való megmenekülés kérdésében „váltságdíjat” (pl. csonttörés esetén két ökröt) ajánlott fel, amelynek fejében a sértett lemondott a bosszúállásról. Az elkövető és a sértett közötti alkuval megállapított vagyoni váltság, illetve annak megfizetése (compositio) megszüntette a sértett magánbosszúra való igényét.

Az elkövető által a sértettnek fizetendő pénzösszeget (poena) – kárpótló büntetés – sokáig egyszerűen „váltságdíjnak”, a bosszú megváltásának tekintették, tehát olyan lehetőségnek, amivel az elkövető élhetett abból a célból, hogy magát a bosszútól, később pedig a szigorú végrehajtási eljárástól megmentse.

Delictumként a rómaiak olyan bűncselekményeket szankcionáltak, amelyek elsősorban az egyén érdekeit, a magánérdekeket (utilitas private) sértették, mint például a lopás. E cselekményeknél a sértettre bízott magánbosszú vagy magánjogi szankció is megfelelőnek bizonyult. Voltak azonban olyan magatartások is, amelyek nem, illetve nemcsak az egyes személyekre vagy családokra, hanem közvetlenül az államra és az egész társadalmi rendre nézve jelentettek veszélyt, mint például a hazaárulás. Ilyenkor – a modern büntetőjoghoz hasonlóan – maga az állam lépett kezdeményezőleg a közérdek (utilitas publica) védelmében.

Ily módon a modern értelemben véve bűncselekményeknek nevezhető magatartásoknak két kategóriája alakult ki, éspedig a

  1. magánjogi szankcióval járó bűncselekményeké (klasszikuskori elnevezéssel: delicta) és

  2. a közüldözés alá eső bűncselekményeké (klasszikuskori elnevezéssel: crimina).

A delictum és a crimen fogalmát a rómaiak ugyan nem definiálták, a klasszikus jogtudósok azonban már következetesen használták e kategóriákat.

Az archaikus jog büntetési rendszere véresen egyhangú; majdnem mindegyik bűncselekmény szankciója halálbüntetés. A büntetési rendszer másik sajátossága emellett a talio sajátos formáiban való megjelenése, például a tűzvész okozójának megégetése.

Megjegyzés

Változatosságot mutat viszont a halálbüntetés végrehajtásának sokféle módja. A szokványos halálbüntetések között is számos kivégzési módot találunk (akasztás, halálra ütlegelés). Állami kivégzési módnak számított a lefejezés és a szikláról való levetés (praecipi prailo e saxo). E „hivatalos” kivégzési módokat kiegészíti az elkövetőnek mint homo sacernek bárki által való, továbbá magánbosszú alapján a sértett vagy hozzátartozói által való megölése. A mai értelemben vett szabadságvesztés-büntetést az antik Róma nem ismerte. A börtön jellegű építmények (pl. a Tulliánum) célja pusztán az volt, hogy a büntetőeljárás tartama alatt ott őrizzék a foglyokat.

A klasszikus korban alakultak ki a modern büntetőjog olyan alapfogalmai, mint a szándékon túli bűncselekmény (halált okozó testi sértés), az erős felindulásból, illetve az előre megfontolt szándékból elkövetett bűncselekmény, a bűnrészesség, a kísérlet és a visszaesés.

A klasszikus kor büntetési rendszerében

  1. halálbüntetés (mivel a száműzetésből menekülés joga megszűnik) ismét ténylegesen alkalmazásra kerül: 1. lefejezés, 2. keresztre feszítés, 3. vadállatok elé vettetés, 4. élve elégettetés;

  2. differenciálódnak a száműzetés különböző formái: 1. kitiltás, 2. egyszerű száműzetés és 3. a deportatio.

Egy sor új büntetési nem is kialakult; bizonyos crimenek elkövetőit rabszolgává minősítve bányamunkára (ad metala) vagy közmunkák végzésére ítélik (ad opera publica). A teljes vagyonelkobzás mellett lehetséges a részleges vagyonelkobzás és az esethez igazodó pénzbüntetések kiszabása is.

Megjegyzés

A hatékonyság mérséklődését mindig újabb és újabb halálnemekkel próbálták ellentételezni, majd a kívánt cél elmaradása miatt a végrehajtás kegyetlen módozatait kezdték alkalmazni. Már Ulpianus III. századbeli római jogtudós, a Digesták egyharmadának írója a pallos, bárd, furkó, kötél, méreg, valamint elégetés általi halált gyűjtötte össze. Sok esetben alkalmazták az ókori Rómában a vesszőzéssel, korbácsolással végrehajtott halálbüntetést. Paulus (Papinianus tanítványa) az elítélteknek vadállatok általi széttépetéséről, keresztre feszítésről számolt be. Modestinus, Ulpianus tanítványának írása szerint az apagyilkost vesszőkkel véresre verték, utána egy kutyával, egy kakassal, egy viperával és egy majommal bőrzsákba dugták, majd a zsákot egy mély tengerbe hajították. A végrehajtásban nem annyira a megtorlás eszméje dominált, mint inkább az elrettentésé és a visszatartásé. Rómában a keresztre feszítettek hetekig voltak az utak mentén, figyelmeztetően az állam büntetőhatalmára. Más népek joga is előírta, hogy a végrehajtott ítélet után a holttestet napnyugtáig függesszék ki egy jól látható helyre.

Magyarországon még a XVII. században is előírták a vármegyék statútumaiban, hogy minden falu végén akasztófát kell felállítani a büntetőhatalom jelenlétére emlékeztetőül.[5]

A feudalizmus sajátossága a keresztény valláson alapuló elmélet és a gyakorlat egysége volt, amely egység azóta sem ismétlődött meg. A feudális jogfelfogás képviselői csak a polgári gondolkodókat késztették szakmai érvelésre, addig tudományos igényű elméleti munka a büntetésekkel kapcsolatban nem született. Ettől, valamint a végrehajtás kegyetlenségétől eltekintve létezett valláserkölcsi keretbe helyezett hit az emberek megváltoztathatóságában. Bízva a tettes megjavulásában, először inkább nevelő jellegű büntetést (pl. böjtöt, papi oktatást, kisebb vagyoni vagy enyhe testi büntetést) írt elő a büntetéskiszabási rendszer, csak ezt követte – főként a harmadik bűnelkövetéskor – a súlyosabb halálbüntetés. A katolikus egyház az első évszázadokban tagadta a halálbüntetés jogosságát, ezt tükrözi például hazánkban Szent István törvénykönyve. Amikor a pápaság világpolitikai tényezővé vált, az egyház is rátért az alkalmazására (inkvizíció). A halálbüntetés végrehajtása kínzó, megdöbbentően kegyetlen formákat vett fel, melynek bizonyos fokú hatékonyságát feltételezik a historikusok. Elősegítették elszaporodását az igazságszolgáltatás hiányosságai, a bizonyítási nehézségek is. A különféle istenítéletek gyakorlata (forróvízpróba, hidegvízpróba, tüzesvaspróba, párbaj stb.), a tortúrával (kínvallatás) kicsikart beismerő vallomások bizonyító ereje szolgált az ítélethez alapul. Magyarországon az állam megalakulása idején alkalmazott módozatok a kerékbe törés, máglyahalál, vízbe fullasztás, élve eltemetés, nyársra, illetve karóba húzás, felnégyelés voltak. Európában ezen kívül előfordult forró olajba mártás, forró vízben főzés, olvasztott fém torokba öntése, iszapba fojtás, élve eltemetés tövissírba. A ma kegyetlennek tűnő végrehajtást akkor igazságosnak tudták. Veszélyesebb bűncselekmény esetén súlyosabb, elrettentőbb volt a halálbüntetés végrehajtása. Később nagyobb szerepet kapott a megtorlás és az elrettentés elve, ami utat nyitott a minősített végrehajtáshoz.

A testi büntetés az elítélt fájdalommal járó fizikai sértése volt, az enyhe vesszőzéstől a testcsonkító büntetésig bezárólag. Ide sorolható a stigmatizáció[6] érdekében foganatosított szankciók köre. A testi büntetések hatékonyságát fokozta a nyilvános végrehajtás megszégyenítő jellege.

Megjegyzés

Szent István második dekrétumának 32. pontja, Mózes III. Könyve, Hammurabi törvénykönyve, az Ókori Róma XII. táblás törvénye stb. tartalmaztak különféle testi büntetéseket. Gaius római jogtanár Institutiones című tankönyvében is olvasható, hogy a személyek sértésének büntetése tagcsonkítás esetén hasonlóval történt. A testcsonkító büntetések a bűntettesek nyilvántartását is szolgálták, a büntetés elterjedésével bizonyos típusú csonkítások jelezték a bűnismétlést, azaz meghatározott bűnelkövetők stigmájává váltak.

A büntetés hatékonyságát mindig befolyásolja a kilátásba helyezett hátrány és a bűncselekményből származó előny aránya. A feudalizmusban a jobbágy számára a tyúklopás lehetett családja létfenntartásához szükséges magatartás, ami hatástalanította a kilátásba helyezett halálbüntetést. Korábbi időkben az életén kívül mindentől megfosztott rabszolgával szemben egyetlen büntetés maradt a halálbüntetésen kívül; a testi büntetés.

A kor tehát nem biztosított lehetőséget a mai, humánusabb büntetések alkalmazására, mert egyrészt hiányoztak az érvényesítés feltételei, másrészt az adott társadalmi viszonyok korlátozták a hatékonyságát. Maradt a rendkívül embertelen és kevésbé borzalmas büntetés közötti választási lehetőség. Ez vezetett a ma már felfoghatatlanul kegyetlen, véres büntetés-végrehajtáshoz.

Megjegyzés

Az európai befolyás alatt alkotott magyar törvénykönyvek a testcsonkításnak szinte valamennyi válfaját ismerték. Szent István a hitszegőt keze levágására, a rágalmazót nyelve kimetszésére ítélte. Korai feudális jogunkban tehát jelen volt mind a talio, mind a tükröző elv. A tolvaj szolga büntetésénél a megbélyegzésre való törekvés dominált; az első elkövetésnél orrlevágás, a másodiknál füllevágás következett. A XIV. és XV. századi uralkodóink tiltották a testrészlevágást. Werbőczy István (ítélőmester, királyi személynök, nádor, majd kancellár), a XVI. század egyik legnagyobb jogtudósa – a realitással számolva – fellépett a kegyetlenségek ellen. Sem a Hármaskönyv, sem a Dekrétumok nem tudták azonban a véres gyakorlatot megszüntetni. Pl. Esztergom vármegye még 1646-ban is „nyelve kimetszésével” rendelte büntetni a káromkodást statútumában.

A csonkításból fokozatosan súlyosbító mellékbüntetés lett. Sok bíró rendelte el, hogy a gonosztevő kerékbetörése előtt „megcsigáztassék”, halála előtt megkínoztassék, a végrehajtás előtt pedig két szál szíjat vonjanak „a nyakától fogva egészen a talpáig” belőle.

A fenyítő büntetés a testre történő fizikai ráhatás, fájdalomokozás, ütlegelés volt. Így a korbácsolás, seprűzés, vesszőzés, pálcázás, szíjhasítás az elítélt hátából, éheztetés. Az utóbbi később a börtönök fenyítőeszközei közé került, valamint mellékbüntetésként is alkalmazták. A testfenyítő büntetések összefonódtak más büntetésfajtákkal. A nyűgvas (nyakas, kurtavas, farkasgúzs) természetellenes helyzetbe kényszerítette az elítélt testét.

Megjegyzés

A testi büntetéseknek a felvilágosult abszolutizmus (Mária Terézia és II. József) igyekezett gátat vetni. 1820-ban a kihágásokra kiszabható ütések számát tizenkettőben maximálták, a hatóságokat pedig jegyzőkönyv vezetésére kötelezték. Ezt be kellett mutatni az ügyészi hivatalnak. Nem lehetett testi fenyítésnek alávetni nemest, honorátiórt (nem nemesi származású értelmiségi), sem országrendiséggel bíró szabad királyi városi polgárt.

1848-ban a nemzetőrség foglyait emelték ki az így fenyíthetők köréből. Az Országbírói Értekezlet – a Királyi Kúria gyakorlatára hivatkozva – eltörölte mindazok testi büntethetőségét, akik az 1848. 5. törvénycikk értelmében jogosítottak voltak politikai jogok gyakorlására. 1868-ban megszüntették a hadseregben a testi fenyítést, 1869-ben pedig az igazságügy-miniszter az állami fegyintézetekben is megtiltotta ezt. Végül az 1878. évi V. törvény büntetési rendszere már nem ismerte el, ugyanakkor az ennek alapján kiadott igazságügy-miniszteri rendelet lehetővé tette a szabadságvesztés-büntetést töltő elítéltekkel szemben fegyelmi fenyítésként. A kódex általános része, amelyen ez alapult; 1951-ig volt hatályban.

A büntetési rendszer javarészét képező szabadságvesztés-büntetés végrehajtása során fegyelmi fenyítésként alkalmaztak testi fenyítéseket. Így valamennyi fokozatban a lábbilincset, karperecet, fegyházban és börtönben a kurtavasat, kényszeröltönyt és leláncolást.

A testi büntetést még 1920-ban hozott két törvény is tartalmazta; így az árdrágító visszaélésekről szóló 15. és a vagyon, az erkölcsiség és a személy büntetőjogi védelméről szóló 26. törvénycikk.

A testfenyítő büntetések – elsősorban a verés – a büntetőjogból kikerülve a büntetés-végrehajtás fenyítő eszközeként éltek tovább. Az első korlátozás csak 1947-ben történt, amikor a kurtavas-fenyítést kizárólag fegyencekkel és rabokkal (fegyház, börtön) szemben tette lehetővé a jogszabály, s csak nappal, valamint nagyon súlyos rendzavaró cselekmény esetén. Csak 1948-ban törölték a fegyelmi fenyítések köréből az olyan embert lealacsonyító, fizikai szenvedést okozó fenyítési eszközöket, mint a leláncolás, a lábbilincs használata. Az egyéb fájdalmat okozó szankciókról (bilincs, kényszeröltöny stb.) az igazságügy-miniszter utasítása nem rendelkezett.

A testi büntetések végrehajtása nyilvánosság előtt történt, a XIX. század harmincas éveiben vezették be a nyilvánosság részleges vagy teljes kizárását.

A bírák döntöttek az eszközökről, amelyet a hóhér (fogdmeg, pandúr, esetleg a sértett) végzett el. Később elterjedt a különféle munkaeszközökkel történő verés.

Megjegyzés

Például az 1728-ban Kolozsváron készített Tömlöcz Rendtartás szerint a legsúlyosabb büntetés a lapátütés. Vajna Károly a lovasságnál alkalmazott olyan módozatokról ír, mint a szájba veréshez, pofoncsapáshoz alkalmazott bőrszíjverés.

Cesare B. Beccaria olasz humanista jogtudós (1738–1794) nemcsak az érzelmekre hatott, hanem gyakorlati érveket hozott fel arra, hogy az egyre kegyetlenebb testi büntetések a céljukkal éppen ellentétes hatást váltanak ki a társadalomban. A Code Pénal már nem tartalmazott – a megbecstelenítő megbélyegzés kivételével – testi büntetést, majd Közép-Európában is meghozták az első humánusabb büntető rendelkezéseket.

A feudalizmusban a börtönök szintén vizsgálati fogságot és biztonsági célokat szolgáltak. „A középkorban is ismeretlen volt a mai szabadságvesztés-büntetés. A vizsgálati foglyokat pincékben, városfalak tornyaiban, várak kazamatáiban láncra verve helyezték el, és a tortúrával járó nyomozás során a végletekig sanyargatták. Először a XIV. században szabtak ki hosszabb tartamú – több hónapra terjedő – fogházbüntetéseket egyes olasz városi hatóságok.”[7]

Míg az ókorban a politikai ellenfeleket eltették láb alól vagy száműzték, a feudalizmusban jobbnak tartották az őrizetben tartást. A földvárakhoz hozzátartoztak a tömlöcök, a kővárakhoz, a várfallal körülkerített városokhoz a börtönök. Az abszolutizmus korában pedig a politikai bebörtönzések olyan építményei létesültek, mint „a Tower, a Bastille, a Dózse-palota ólomkamrái”. A szabadságvesztés új formája volt a gályarabság, amely a foglyok munkáltatásának gondolatából alakult ki.

A feudalizmus tagoltságának megfelelően a világi központi hatalom, az egyházi hatalom és a földesúri hatalom irányítása alatt voltak, később a városok fejlődése során megjelentek városi (vármegyei) törvényhatósági börtönök. Attól függően, hogy kinek a kezében voltak, különböztek egymástól, de közös volt azonban bennük a foglyok féken tartása.

Megjegyzés

Angliában a börtönök Macaulay szerint a „föld poklai, a bűn iskolái és a betegségek terjesztői voltak”. A járványok, az éhség és az embertelen bánásmód egyaránt tömegesen pusztította az elítélteket. A XII. században épített Fleet börtönben 1355-ben szörnyű járvány pusztított; Shakespeare korában is sok szó esett messze érezhető bűzéről. Ugyanakkor a gazdag foglyoknak kiváltságaik voltak a börtönökben is.

A szabadságvesztés-büntetés elemeinek megjelenése a polgárosuló nyugat-európai államokban a XVI–XVIII. században történt, a börtönügy fejlődése valójában mégis a XVIII. század végén és a XIX. század elején indult be. A XVII. században a szabadságvesztés végrehajtásának még nem volt kialakult rendszere, a fogva tartás törvényességének sem volt garanciája. A XVI. század derekán kezdték a háború után elszaporodott közveszélyes csavargókat letartóztatási intézetekben elhelyezni, hogy rendes életmódhoz szoktassák őket. Utóbb rájöttek arra, hogy ilyen biztonsági intézkedés szükséges a bűntettesekkel szemben is. Ekkor kezdték az elítélteket dologházba irányítani. Először – 1553-ban – Angliában egy London melletti királyi kastélyt (Bridewell) alakítottak át fegyházzá munkakerülők, prostituáltak és bűntettesek elhelyezésére.

Megjegyzés

Később törvénnyel rendelték el, hogy minden grófságban állítsanak fel hasonló fegyházat (house of correction). Az 1595-ben létesített amsterdami fegyházban, és az ugyanitt a nők számára épített fonóházban (Spinnhaus) már komolyabb munkakényszert alkalmaztak. Ugyancsak nőtt a munkáltatás intenzitása utóbb a német Hansa-városok hasonló intézeteiben, valamint a XI. Kelemen pápa által a XVII. század elején fiatalkorúak számára alapított római „San Michele”-ben. A XVII. és XVIII. században már a büntető törvénykönyvekben is előfordultak fogházbüntetések, a végrehajtás módja azonban a középkori színvonalnál magasabbra nem emelkedett. Föld alatti tömlöcökben elmebetegekkel, prostituáltakkal elhelyezve, szennyben és bilincsben sínylődtek az elítéltek.

Kivételek voltak a Hollandiában működő fegyházak, amelyekben rend és tisztaság volt, fontos kérdésként kezelték a munkáltatást. Szintén ez volt jellemző Belgiumban Mária Terézia uralkodása idején az 1773-ban alapított genti fegyházban (maison de force), az első modern büntetőintézetben, ahol az elítéltek nappal szigorú felügyelet alatt közös termekben dolgoztak, éjjel pedig elkülönítve hálózárkákban aludtak és bizonyos kategóriák szerint már csoportosították is őket.

A különböző büntető törvénykönyvek csak keretrendelkezéseket tartalmaztak, a részletkérdések szabályozását belső utasításokra bízták. Természetesen ez a fogva tartás törvényességét nagyon labilissá tette. A végrehajtás érdemi kérdéseire vonatkozó jogi szabályozás hiányában végrehajtási alapelvekről sem lehetett beszélni. Az első börtönök igazgatói teljes szabad kezet kaptak a börtönrezsim kialakítására, amelynek következtében több sajátos börtönváltozat jött létre a közös rendszer hátrányainak ellensúlyozására.

Megjegyzés

Így a magánelzárásos cellarendszer, a hallgató (auburni) rendszer, a vegyes rendszer (a genti és Obermayer-féle változat), a fokozatos rendszerek, a máltai rendszer, a jegyrendszer, a corfui rendszer, az elmíra rendszer stb. A pennsylvaniai rendszer vagy a philadelphiai magánrendszer a legtökéletesebb volt a maga nemében. Nemcsak a társadalomtól szigetelte el az elítélteket, de megvédte őket a közös elzárásból származó káros hatásoktól is (éjjel-nappal magánzárka, séta elkülönített sétaudvarokban, az istentisztelet és az iskolai tanítás külön fülkéből hallgatása, munkatilalom). A hallgató rendszer (auburni vagy silent) a magánelzárásról a munkával való foglalkoztatásra helyezi a hangsúlyt. A rendszer kidolgozója, Lynds Elam szerint a munka szokása, a törvény tisztelete hasznos polgárrá változtathatja át az elítéltet, még ha a jelleme nem is lesz olyan tiszta, mint a nem bűnelkövető emberé. Az első ilyen börtön a New York-i Auburnben létesült (innen kapta a rendszer a nevét), majd 1825-ben következett a híres Sing-Sing. Európában különösen Angliában, Belgiumban, Franciaországban, Görögországban és Németországban terjedt el (éjjel magánzárka, nappal a hallgatás szigorú kötelezettségével, közös munkában részvétellel).

A hallgatási kényszer az ember természetével éppúgy ellenkezett, mint a magány. Ebben a rendszerben sem javultak meg az elítéltek, ugyanakkor sok esetben az őrülethez vezetett. A vegyes rendszerek e két rendszer egyesítésével kísérleteztek, de megfogalmaztak egy új elemet is; az elítéltek differenciálásának elvét. Szélesebb körben nem terjedt el sem a svájci, sem a müncheni változata, mert a hibákat nem tudták kiküszöbölni. A müncheni rendszerben – kitalálója után Obermayer-rendszernek is szokás nevezni – a hallgatás és fegyelem megtartására maguk a fogvatartottak ügyeltek. A jegyrendszerben az elítélt a végzett munka fejében kapott jegyek számához képest részesült kedvezményekben.

A fokozatos rendszerek kialakulását nem az elmélet, hanem inkább a gyakorlat igényei formálták. A svájci változat is már abból indult ki, hogy az elítélt a börtönrezsim szigorúságát illetően különböző szakaszokon haladjon át, a szigorúból a szabadulás közeledtével fokozatosan enyhébb rezsimbe kerüljön. Angliában 1857-ben a fokozatos rendszer három szakaszát vezették be (magánelzárás, majd nappali közös munka, feltételes szabadság). Walter Croffton, az írországi börtönök főfelügyelője az angol rendszer második és harmadik szakasza közé iktatta az átmeneti vagy közvetítői intézetet, amelyik csak szálláshelyül szolgált. Az elítéltek a börtönön kívül nem rabként, hanem munkásként dolgoztak. Ezekben a büntetés-végrehajtási rendszerekben nagy fontosságot tulajdonítottak az elítéltek hasznos termelőmunkával való foglalkoztatásának, a munkára nevelést az erkölcsi megjavulás kulcskérdésének tekintették. Bevezették gyakorlatukban az oktatást, az elítéltek értelmi nevelését.

A XIX. század végén helytelenítették a cellaszemléletet, mint ami nem alkalmas a bűntettesek megjavítására.

A New York állambeli Elmirában 1876-ban létrehozott javítórendszer szintén az angol, fokozatos rendszer továbbfejlesztése volt. (Brockway-t tartják a kitalálójának.) Az elítélt magatartása befolyásolta a büntetés idejét, a javításra helyezték a hangsúlyt.

Svájcban 1895-ben szervezték meg az ún. büntető munkatelepet Witzwiliben. A mezőgazdasági munkát végző elítéltek szabadon mozoghattak a telepen, nem voltak kitéve a zárt börtön nyomasztó és káros hatásának. A kortársak az eredményességének okát ebben látták.

Oroszországban a XVI. századtól kezdve lett a börtönbe zárás a büntetés egyik alternatívája.[8] A XVIII. századtól a cári rendszer politikai ellenfeleit a Petro-pavlovszkaja és Slisszelburg erődben tartotta fogva. A század végére megnőtt a politikai börtönök száma. 1775-ben bevezették a kényszer- és dologházakat. Aki nem sértett törvényt, azt is beutalhatták ide. A földbirtokosok például a jobbágyaikat, a gazdák munkásaikat küldték ide. A börtön rendjének megsértéséért a foglyoknak testi fenyítés járt. Ilyen célra a felügyelő általában korbácsot használt.

A cári Oroszország börtönrendszere mindig kitűnt különleges kegyetlenségével. Az 1812-es instrukció szerint a foglyokat három csoportba osztották. Az elsőbe tartoztak a gyilkosok, szentségtörők, csalók, rablók és hamispénzverők, a másodikba a tolvajok, a szélhámosok, a harmadikba az adósok és más bűntények elkövetői. Az első csoportba tartozókat bilincsbe verték és vasrácsos cellákban őrizték. A második csoportba tartozó foglyok kalodában voltak, de a cella ablakán nem volt rács. A harmadik csoport foglyai a városbíróság épületeiben voltak. 1832-ben – főként a már meglévő jogi aktusok összefoglalásán alapulva – kiadták a száműzöttekre és őrizetbe vettekre vonatkozó szabályzatok és utasítások gyűjteményét. A cári Oroszország börtönrendszere jogi szabályozásának történetében fontos szerepet töltött be az 1845. évi rendelet a büntetésekről, mely a börtönök következő fajtáit határozta meg: javító fogolyszázad, kényszer- és dologházak, erődök, börtönök, rövid lejáratú börtönbüntetésekre szolgáló helyek. Az 1886-os szabályzat a munkáltatást a rendszer egyik alapjává tette. A börtönparancsnokok ellenőrzését a kormányzók és városparancsnokok látták el. A foglyok leveleit ellenőrizték, csak azokat a könyveket olvashatták, amelyeket előzőleg átnézett a börtönfelügyelő és a csendőrség. Újságok és folyóiratok olvasása tilos volt. 1911-ben a népi tömegek nyomására rövid időre megszüntették a megbilincselést, testi fenyítést, kényszerzubbonyt és a sötétzárkát. Lev Tolsztoj a Feltámadás című regényében keményen bírálta a büntetés végrehajtásának a cári börtönökben, fegyenctelepeken, kényszermunka-táborokban bevezetett rendjét. Állítása szerint: „Mindezeket az intézményeket tehát mintha csak arra találták volna ki, hogy annyi bűnt, annyi romlottságot sűrítsenek össze bennük, amennyit másféle körülmények között semmiképpen sem lehetett volna létrehozni, és azután ezt a sűrített bűnt és romlottságot széles körben terjesszék el a nép között.”

Magyarországon a szabadságvesztésnek már Szent István Törvénykönyvében is nyoma volt, mely szerint aki pénteken húst eszik, annak egy hétig kell bezárva böjtölnie. Gláser István és Lukács Tibor véleménye szerint a böjtölésen volt a hangsúly, a szabadság korlátozása is ennek biztosítását jelentette. Szent László pedig így rendelkezett: „Oly esetben, ha nemes embert rokonai lopáson érnek, nem kell őt eladni, hanem vessék a tömlöc fogságába. Aki kivont karddal embert öl, vessék a tömlöcbe és vagyonát osszák szét.”

A szabadságtól megfosztást ebben a korban nagyon súlyosnak ítélték, a módja pedig a szolgasággal sújtás volt. A szolgává vált személy a sértettnek, a családjának, az egyháznak a tulajdonába került, és így őrzéséről nem kellett külön gondoskodni. A szabadságvesztés harmadik nemeként a kiutasítást, száműzetést fogták fel, amikor szintén nem kellett gondoskodni a büntetés végrehajtásáról. Könyves Kálmán első dekrétumának 77. fejezetében előírta, hogy „Magyar nemzetbeli szolgát vagy akárkit, aki Magyarországon született […] senki el ne adjon külföldre.” Vannak, akik ezt a saját állampolgár kiutasításának első tilalmaként fogják fel.

Az Árpád-korban azonban már megjelent a kényszerlakhely kijelölése és az internálás is.

A Váradi Regestrumként ismert jegyzőkönyvtöredék közel négyszáz jogesettel igazolja, hogy a börtön létező intézmény volt. A peres eljárások bizonyítási szakaszában alkalmazott istenítéletek, az úgynevezett tüzesvaspróbák végrehajtásában a püspökség hosszú éveken keresztül közreműködött.

A XIII. századból származó jogeset szerint ispánjukat törvénytelenségek és visszaélések miatt a király előtt bepanaszoló várnépek harmadfél márkát fizettek büntetésül, két jobbágy pedig „tartozik börtönt ülni, ott maradandók, ameddig az ispánnak tetszik”. Az Árpád-korban tehát a börtön (száműzetés, kiutasítás, internálás, státusvesztés) mellett részét képezte a büntetési rendszernek. A XV–XVI. századra már megjelent az „örökös börtön”.

A XVII. századra kialakult a börtönök néhány fajtája. Volt börtöne a földesúrnak az úriszék mellett a várban, az uradalmi épületben vagy a kastély pincéjében. A vármegyei hatóságok szolgálatában a várakban voltak börtönök. A városok a városházán vagy annak pincéjében, avagy a hóhér házában alakították ki a „karcert”. A kor felfogása szerint a szabadságelvonás önmagában nem igazi büntetés, testi sanyargatással kell kiegészíteni. Együtt raboskodott az ítéletre váró és az elítélt. Annak ellenére, hogy városainkban és várainkban már a XV. századtól kezdve szokás volt a bűnelkövetéssel gyanúsítottaknak a városháza, a megyeháza, a vár félreeső föld alatti helyiségeiben való elzárása, de szabadságvesztés-büntetésről még Werbőczy Hármaskönyvében sem esett szó. A szabadságvesztés a magyar törvények gyűjteményében először a III. Károly uralkodása alatt kiadott 1723. évi XII. törvénycikkben jelent meg a vérfertőzés bűntettére. A büntetőjog forrásai a megyei és városi statútumok, az úriszékek önkényes gyakorlata és alkalmi törvények voltak. A bűnügyekben való bíráskodás jogát (a pallosjogot) a törvényhatósági joggal felruházott városok, valamint királyi privilégium alapján egyes földesurak is gyakorolták az úriszékeken. A börtönbüntetés fokozatos elterjedtével annak végrehajtására egészen a XIX. század közepéig a vármegyék, a törvényhatósági joggal felruházott városok és a pallosjoggal bíró uradalmak tömlöcei szolgáltak. Ezen kívül a katonaság váraiba, erődítményeibe adták át a hajóvontatásra és láncmunkára ítélt rabokat, valamint a politikai foglyokat. Országos jellegű fenyítőház létesítésének gondolata először 1763-ban, a Helytartó Tanácsban merült fel, érezhetően a jól bevált németalföldi intézmény hatására. II. Rákóczi Ferenc nevéhez kapcsolódik Magyarország első katonai büntető törvénykönyve. Az 1705-ös szécsényi országgyűlésen alkották meg a katonai törvénykönyvet, amit az utókor röviden Edictum néven illetett. Tartalmazta a bűncselekmények tényállásait és a miattuk kiszabható büntetést.

Nyugat-Európa büntetőjogászainak és emberbarátainak mozgalmára a polgári ideológiák hazánkban is modern vélekedéseket hoztak felszínre a börtönökkel kapcsolatban. A Helytartó Tanács a fenyítő intézetek ellátását a vármegyékre bízta. Rendeletekben utasította a helyi hatóságokat, hogy állítsanak és szereljenek fel megfelelő börtönöket, alkalmazzanak őrszemélyzetet, osztályozzák az elítélteket. A megyék azonban az ezzel kapcsolatos anyagi terhek vállalásától elzárkóztak. Hazánkban az első kísérlet 1795-ben volt egy egyszerű büntetési rendszer megalkotására, középpontban a szabadságvesztés-büntetéssel. A büntetőkódex tervezetében lehet felismerni a büntetési elmélet fejlődésének kezdeteit. A kiemelten súlyos bűncselekményt elkövetők vagyona a királyi kincstárba került, ellenük a vádat ezért Magyarországon – hasonlóan Nyugat-Európa egyes országaihoz, így különösen Franciaországhoz – a királyi ügyek igazgatója és a Szent Korona ügyésze terjesztette elő, ezáltal ugyanis mód nyílt a vagyoni követelés behajtásának ellenőrzésére is.

Megjegyzés

A királyi jogügyi igazgató kezdetben a király személyét ért bűncselekményekkel szemben lépett fel, majd a XVII. század elejétől kezdve egy állandó szervezetet, a királyi ügyigazgatóságot hozták létre, amely fő- és aligazgatóból, négy igazgatósági ügyészből és segédszemélyzetből állt. Fontos feladata volt a nyomozás és a vádképviselet mellett az, hogy felügyelt az államfoglyokra és ellenőrizte a kincstári követelések szabályszerű behajtását is.[9] A felügyelet néhány hagyományos eszközével, így az államfoglyok fogva tartásának időszakonkénti ellenőrzésével, a látogatások vagy a beszélő engedélyezésével már ekkor találkozhatunk. A királyi jogügyi igazgató hatáskörébe tartozott a foglyok kezesség melletti szabadlábra helyezése; feltételezhetően mert a kezesség összege is a kincstárba folyt. A királyi jogügyi igazgatóság kisebb megszakításokkal majdnem az első ügyészi törvény hatályba lépéséig állt fenn.

Az ügyek számának növekedéséből eredő igényre a XVII. század végétől megszervezték a tiszti ügyészi hivatalokat. A tiszti ügyészek már nem az alispán által megbízott, hanem a megyei nemesség által rendszeres időszakonként a megyei közgyűlésen választott, fizetett hivatalnokok voltak, akik óhatatlanul függtek választóiktól, a megyei nemességtől. Nyilvántartották az elítélteket és a kezesség mellett szabadságra helyezetteket. Rendszeresen ellenőrizték a tömlöcöket, ami azonban – a függő helyzetből adódóan – önmagában nem sok befolyást jelentett sem a fogva tartás embertelen körülményeinek megváltoztatására, sem a gyakran évekig elhúzódó büntetőeljárás menetére.

Megjegyzés

Nem lehet azonban elvitatni azt, hogy mint egy bizonyos jogrend korabeli szolgái, egyfajta pozitív értelemben vett hatással, befolyással bírtak a kegyetlenség, az önkény fokozódásával szemben, keresve az emberi megoldásokat, a fejlődés útját. Tanúsítja ezt Bodó Mátyás, Gömör vármegye tiszti ügyészének „Iurisprudentia criminalis” című, 1751-ben Pozsonyban megjelent műve, amely a korabeli európai alkotások között kiemelkedő volt. A törvény előtti egyenlőség egyik első hazai megfogalmazását adta, a fogság embertelen körülményeinek enyhítését sürgette.

A büntetőjog és a börtönügy reformjának a XVIII. század második felében impulzust adott Beccaria, aki humánusabb büntetéseket hirdetett. Angliában John Howard – korabeli francia börtönből szabadulva – a börtönügy megreformálásának szentelte életét.

Megjegyzés

Híressé, azóta a börtönügy vezető gondolatává vált tétele a következő volt: „Tegyétek őket [bűntetteseket] szorgalmasokká és akkor becsületesek lesznek!” Reformlépéseinek alapeszménye az elítéltek elkülönítése, ésszerű anyagi ellátása, erkölcsi javítása, a kötelező munkavégzés, a börtönegészségügy javítása volt. Külön törvények szabályozták ezt követően a börtönügyet Angliában, Belgiumban, kodifikálták a szabadságvesztés végrehajtását Hollandiában és Norvégiában. Az angol parlament 1773-ban törvényt fogadott el a börtönegészségügyről, 1774-ben a börtönfelügyelők visszaélésének meggátolásáról, 1779-ben a szabadságvesztésről, amelyet magánelzárással és kemény munkával kell végrehajtani. 1791-ben a Constituante (Alkotmányozó Nemzetgyűlés) tette meg a büntetés alapjává a szabadságvesztést, majd az 1810. évi Code Pénal büntetési rendszerében már központi helyet foglalt el. A büntetés-végrehajtás jogi szabályozása, ezen belül az elítéltek jogállásának kérdése egyébként az európai államokban csak a XIX. század végén keltette fel a törvényhozás figyelmét.

A feudalizmus büntetési rendszerének bírálói a büntetőeljárás kegyetlenségét támadták, a bűnnel arányos büntetést követeltek, hangoztatták a büntetési formák embertelenségét, követelték a javító célzatú büntetés-végrehajtási rendszer kialakítását.

Az arisztotelészi elveken nyugvó, az egyház ideológiájától áthatott abszolút teóriák kíméletlen kritikája vette kezdetét. Voltaire, Montesquieu,Rousseau büntetéstani nézeteit Beccaria és Filangieri foglalták össze. Ezáltal vált el a büntetési elmélet a spekulatív filozófiától és lépett elő önálló szaktudománnyá. Beccaria, a relatív elmélet első nagy egyénisége szerint a büntetés célja nem lehet más, mint megakadályozni, hogy a bűnös új félelmet okozhasson polgártársainak; továbbá másokat hasonló cselekményektől visszatartani. Megfogalmazta azokat a klasszikusnak tekintendő büntetőjogi elveket, amelyek értelmében csak törvény szabhat ki bűncselekményre büntetést, ennek pedig arányban kell állni az elkövetett tettel, amivel az állampolgári jogok elévülhetetlen garanciáját alkotta meg, az erkölcsi kategóriaként értelmezett büntetésből jogi fogalmat alapított.

Az abszolút büntetési elméletekKant és Hegel felfogásában a XVIII. század második felében ismét előtérbe kerültek.

Megjegyzés

Kant szerint a büntetést kizárólag azért kell alkalmazni, hogy a bűncselekmény feltétlenül igazságos viszonzásban, megtorlásban részesüljön. Hegelnél a bűncselekmény a jog tagadása, ennél fogva a büntetésnek a jogsértés tagadásának kell lennie, a büntetés megtorlás, amelynek mértékét a tett határozza meg. A kanti–hegeli abszolút teória a feudális széttagoltság örökségét viselő német területeken kívül döntő befolyást a törvényhozásra sehol sem gyakorolt.

A XVIII–XIX. században a büntetési rendszereket a különféle relatív elméletekre alapozták. Ezek a büntetés célját a hasznosságában jelölték meg, az újabb bűncselekmények elkövetésének megelőzésében.

Megjegyzés

A büntetés célja kapcsolatot tételez fel a tett és a büntetés, valamint ennek hatása között. Az általános megelőzési elmélet a célt abban látja, hogy a büntetés az állampolgárokat visszatartsa a bűncselekmények elkövetésétől. Első képviselői közül Bentham a büntetés külső társadalmi tartalmát, Feuerbach pedig az emberekben lezajló belső hatását tárta fel. Bentham elmélete szerint a büntetés célja a közjó, Feuerbach pedig a bűnelkövetést támogató képzetek legyőzéséből indult ki. A különös megelőzés elmélete a cél meghatározásakor azt tartotta fontosnak, hogy a tettes ne kövessen el újabb bűncselekményt, a javítási elméletet továbbfejlesztve úgy foglaltak állást, hogy a büntetés egyetlen célja a bűnelkövető javítása neveléssel és munkáltatással.

A büntetés-végrehajtás tudománya is a társadalomtudományok fejlődésének eredményeként alakult ki a büntetőjog tudományának talaján. A XIX. század első negyedében Németországban és Franciaországban, nem sokkal később az angolszász jogterületeken megindult a börtönügy tudományos feldolgozása, aminek lökést adott a börtönügyi kongresszusok sorozata. Az amerikai Livingstone a múlt század elején a börtönügy jelentőségét hangsúlyozta az igazságszolgáltatásban. Egyik híres tana volt, hogy „a börtönök szervezetétől és igazgatásától függ az egész büntetőrendszer sikere”. A bíró csak megállapítja a büntetés nemét és mértékét; de hogy a célját elérje a büntetés, az az elítélt egyéniségén felül a végrehajtás módján is múlik. Vagyis az ítélet egy forma, aminek tartalmat a végrehajtás ad.[10]

Magyarországon az első országos jellegű börtönt gróf Eszterházy Ferenc alapította 1772-ben, Mária Terézia uralkodásának idején, a Pozsony megyei Szemcz községben. A Szemczi Fenyítőház („Domus Correctoria”) szervezeti szabályait helytartó tanácsi rendelet állapította meg, a rabokat a törvényhatóság joga és ítélete alapján – félévi rabtartási költség előzetes lefizetése után – a Helytartó Tanács utalta be egy évnél hosszabb tartamra. A Helytartó Tanács 1772. április 13-án kibocsátott 1618. számú rendelete gondoskodott a felügyeletről. Újabb országos jellegű intézetet 1786-ban létesítettek Szamosújváron.

A XIX. század 30-as, 40-es éveiben a társadalmi haladásért vívott harc egyik kulcskérdése Magyarországon is az igazságszolgáltatás reformja volt. Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Szalai László és sokan mások keltették fel hazánkban az érdeklődést a büntetési rendszer iránt.

Megjegyzés

A magyar tudományos élet képviselői mindig figyelemmel kísérték a külföld eredményeit, kísérleteit és szorgalmazták a hazai bevezetésüket. Nem rajtuk múlott, hogy az adott társadalmi viszonyok között erre nem, vagy csak kis részben, de akkor is csak időnként került sor. A magyar tudományos irodalom már a XIX. század közepe óta szorosan haladt a nemzetközi tudományos fejlődés nyomában. Az 1843. évi büntetőjogi reform, ezen belül a börtönügyi törvényjavaslat előtt már a tudományos irodalom számos jelentős alkotása látott napvilágot.[11]

Szemere Bertalan, Csatskó Imre, Sárváry Jakab, Balla Károly, Eötvös József, Lukács Móric büntetéselméleti munkái kifejezésre juttatták a reformkor fejlődést kereső tudományos gondolkodását. Megteremtették a magyar büntetőjog-tudományt, a tudományos büntetőjogi szemléletet. Európai nézőponttal, a nyugati irodalom széles körű ismeretével rendelkeztek, a polgári társadalmon alapuló büntetési rendszert akartak létrehozni. Korszerűen és reálisan közelítették meg az elméleti, jogalkotási és jogalkalmazási problémákat. Szemérénél és Eötvösnél főként Bentham, Csatskónál viszont Hegel hatása érződik. Valamennyien elfogadják a büntetésnek Grotius által megfogalmazott fogalmát azzal, hogy a büntetést a törvény határozza meg, csakis a bíróság szabhatja ki olyan személlyel szemben, aki a törvényben meghatározott bűncselekményt elkövette. Az abszolút és relatív elméleteket elvetve a francia irodalomból megismerhető, Rossi nevéhez fűződő egyesítő elméletet veszik alapul.

Az elmélet hatását mutatja, hogy azt az 1843-as törvényjavaslat szinte teljes egészében hasznosította.

Az 1827. évi VIII. törvény alapján tett kísérletet követően Deák Ferenc kezdeményezett újabb büntetőjogi reformot az 1832–1836. évi országgyűlésen. Ha kezdeményezése nem is vezetett eredményre, mégis fel tudta kelteni az érdeklődést az akkori fogházak iránt. Mintegy húszezer emberen hajtottak végre szabadságvesztés-büntetést, és olyan körülmények között, amely joggal váltotta ki nagyjaink haragját.

Megjegyzés

Kölcsey Ferenc így írt a korabeli börtönviszonyokról: „A megyei fogháznak három osztálya volt. Egyik az alsó tömlöc, egy föld alatti pince vagy verem, ahol rendesen 70–80 rabló, gyilkos, gyújtogató rothadó nyirok és fojtó gőz közt összetorlaszolva őriztetett. Ide évenként egyszer vagy kétszer, égő fáklyák mellett, fegyveres hajdúk kíséretében, halványuló arccal és borzongó kebellel szállott le a főügyész, széjjel nézendő: van-e még sok közöttük, kiket perbe idézni és megítéltetni elfelejtett […] A másik két osztály az élők levegője, földszint épült: egy férfiak, egy asszonyok számára. E kettőben mindenféle rangú megrögzött és kezdő gonoszok, vigyáztatlan tettekért befogott ifjoncok és őrültek minden különbség nélkül együvé zárattak […] Ki idejövetelekor a becsületérzés valamely szikráját még szívében hordozta, vagy az emberi nem iránt tisztábban vagy homályosabban még valami hajlandóságot érzett, minden bizonnyal e kettő nélkül tért vissza a társaságba, onnan időről időre ide, mint honába ismét eljövendő.” Kossuth Lajos a Veszprémi Fogházról így írt egyik cikkében: „Lehetetlen volt el nem borzadnom, kút-forma lyukak, melynek mindenébe lábtól juthatni csak, szellőjük sincs, ablakuk természetes nem is lehet és az egyetlen nyílás, a kút szájának mondhatnók, egy sötét, parányi, 4–5 lépésnyi széles, zárt udvarkára nyílik, hová csak délben ér a napsugár, a szellő pedig sohasem.” Egy másik leírás Pozsony város fogházát mutatja be 1847-ben. Eszerint: „A cellák valóságos sírboltok, teljesen sötétek, büdösek, berendezésük egy faágy, melyen piszkos takaró és rabnak odaköltözésére szolgáló lánc van és a szükségvödör. A rabok itt is sok hónapon át várnak az ítéletre. Ruházatuk fityegő, piszkos, rongyos […] A rabok közt egy őrült teljesen meztelenül járt fel és alá, testén alig volt pont, mely ütések okozta sebektől ment. Egy halálos beteg rab szükségvödör közvetlen közelében van a falhoz láncolva […] A város joggyakorlata szerint az őrülteket a rabok közé zárják.” Deák Ferenc így látta 1840-ben: „Börtöneink pedig sok helyen olyan állapotban vannak, hogy azoktól az emberiség szelídebb érzete méltán visszaborzad. A büntetés célját veszti a közállományra nézve, midőn a vétkesen sújtva csak bosszul, de nem javít, s hol a börtön egyedül szenvedésnek helye, s ahol az erkölcsi jobbulásra figyelem nincsen, ott sem a büntetésnek szigorúsága, sem annak a vétkest bizonyosan sújtó gyorsasága nem elég a büntetteknek kevesítésére, mert félelem jobb erkölcsök nélkül még nem nyújt kezességet a közállománynak arról, hogy törvényei tiszteletben tartatnak nálunk. Pedig fájdalommal kell megvallanunk, a tömlöcök mégsem javító helyek, hanem nagyrészben a vétek oskolái valának, s gyakran akit indulat vagy könnyelműség vétekbe kevert, de keble fogékony volt még a jóra, s az erkölcs útján csak megbotlott, de szíve romlott még nem vala, mint vétkét bánó bűnös kerül a börtönbe, s mint kitanult gonosztevő hagyja el azt.”[12]

A reformkor nagyjai megsemmisítő bírálattal illették az uralkodó büntetési eszméket és gyakorlatot, a büntetés-végrehajtást.

Megjegyzés

Kossuth Lajos a Pesti Hírlap 1841. évi 45. számában írt cikket „Büntetőjog” címen, amely a következőket tartalmazta: „Egykor a büntetőtörvényszék, melynek tagja valék, tömegben ment le a tömlöcz foglyait megnézni. Kinyittattuk a magányos, sötét czelláknak, vagyis inkább ablaktalan ölnyi kalitkáknak vas ajtajait, s egyiknek hideg kőtábla padozatáról előnkbe vánszorog egy sápadt alak és lábainkhoz omlik, s összetett kézzel könyörög fel hozzánk: Uraim! Az irgalmas Isten nevére kérlek, adjatok valakit, akihez egy szót szólhassak, legyen bár őrjöngő bolond, csak ember legyen.” Deák Ferencnek, a „zalai követnek” az 1840. évi országgyűlés után megyéje gyűlésén elmondott jelentése szerint: „Korunkban minden művelt nemzet különös figyelmet fordít büntető törvényeinek javítására és börtöneinek a javító rendszerének célszerű rendezésére.” A híres követjelentést követő időben, pontosan 1841. november 28-ára hívta egybe a nádor a törvény által kiküldött országos választmányt Pestre. Deák Ferenc is Pestre érkezett, nagy ünnepléssel fogadták, ő pedig lakása erkélyén Kossuth, Széchenyi, Dessewffy, Eötvös társaságában hallgatta az üdvrivalgásokat. Erről az eseményről a Pesti Hírlap „Deák Ferenc megtiszteltetése” címmel tett közzé cikket. Ebben olvasható: „A büntetőjogi eszmék phasisai az emberi nem civilizációjának világ útján tájékozódó mérföldkövek gyanánt állanak. Egy büntetőtörvénykönyv által egy nemzet civil sajtója fölött tán századokra koczka vettetik, mert a börtönrendszer néperkölcsiségének, népjellemnek, népnevelésnek nem egyedüli; de egyik leghatalmasabb factora…”.

Igen gazdag és mindmáig teljességében feltáratlan az az anyag, amit a börtönügyi javaslatot előkészítő országos választmány, a kerületi gyűlések, az országgyűlési viták, a szakirodalom és a sajtó képviselői tettek le akkor az asztalra. Elkészült a „Felírás a börtönrendszer tárgyában”, amelyet az országgyűlés az uralkodóhoz szentesítésre felterjesztett. Megindokolták, hogy miért terjesztenek fel előbb törvényjavaslatot a börtönrendszerről, mielőtt a büntető törvénykönyv felterjesztése megtörténne. Az indokolás szerint azért, mert „különösen siralmas és közaggodalmat okozó a tömlöczök állapota hazánkban, azért, mert a bűnelkövetők a törvényhatóságok szerint változó, hasonló bűnösök különböző mérték szerint bűnhödnek […] különböző igazság szerint…”. Azért, mert a büntetés-végrehajtás során nincs elkülönítés, osztályozás, rosszak a feltételek, ami testi és erkölcsi romláshoz vezet és „a szabad élet tág mezején megkezdődött romlottság ezekben rendszerint bevégeztetik”.

A börtönök, tömlöcök, fogházak állapotát a XIX. század első felében tehát középkorinak, embertelennek jellemezhetjük. Felső szintű jogszabály a szabadságvesztés végrehajtására nem volt, egyes megyék házi szabályokat és fegyelmi rendelkezéseket adtak ki. A rendezetlenséggel együtt járt a lazaság és a korrupció, a visszaélés. A rabok élelmezése önmagukat terhelte. Az őrök sokszor együttműködtek a „hétpróbás útonállókkal”, pénzhamisítókkal, tolvajokkal. Az elítélt nők ki voltak szolgáltatva a férfiaknak, elsősorban a börtönőröknek.

Megjegyzés

Eötvös Józsefet már munkássága kezdetén nagyon komolyan foglalkoztatta a büntetőhatalom eszköztára és hatékonysága, mint amely az állam és társadalom viszonyában a közvetítő szerepet tölti be, megtestesítve az elnyomást, az igazságtalanságot. Ez kifejezésre jutott az 1837-ben írt „Szegénység Irlandban” c. tanulmányában is. Véleménye szerint a bíró csak a tettet képes megítélni, a személyiség kivizsgálására nincs lehetősége. Lukács Móriccal közösen publikált tanulmányból az tűnik ki, hogy a büntetés célját a represszióban és a javításban látják.

A Magyar Tudományos Akadémia 1839-ben pályázatot hirdetett a következő címmel: „Határoztassék meg a büntetés értelme és célja, adassanak elő annak biztos elvei, s ezekhez alkalmazható nemei; fejtessék meg, találhat-e köztük helyet a halálbüntetés és mely esetekben, miképpen és mily sikerrel gyakoroltatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban?” A tizenkét pályázó közül az első díjat Szemere Bertalan, a második díjat Sárváry Jakab nyerte el.

Az 1840. évi országgyűlésen megalakított országos bizottság a büntetőjog kodifikációjára irányuló javaslatát 1843-ban terjesztette elő. Az 1843-asbörtönügyi javaslat 387. §-ában tartalmazza a büntetés-végrehajtás alapvető jogi szabályait. Tartalmaz rendelkezést többek között az elítéltek anyagi, egészségügyi ellátására, a büntetés-végrehajtási személyzet feladatköréről, javadalmazásáról és jogi helyzetéről, a büntetés-végrehajtási intézményekről és igazgatásukról. Nincs még benne szó viszont az elítéltek jogairól. Lényegében a bűnhődés és javítási elmélet, főként az utóbbinak a benthami változata hatja át. A javaslat előirányozta a törvényhatósági (megyei, városi) fogházak és börtönök, valamint kerületi, azaz országos börtönök építését. A fogházakba a vizsgálati foglyok és a fogságra ítéltek, a megyei börtönökbe a fél évnél rövidebb rabságra ítéltek, a kerületi börtönökbe pedig a fél évnél vagy annál hosszabb tartamú rabságra ítéltek kerültek volna. Hatására Bihar, Komárom, Nógrád és Tolna megyében is épültek magánrendszerű börtönök.

Az abszolutizmus korában életbe léptetett osztrák büntetőtörvények az 1852–1861. években voltak érvényben.

1854-ben egy osztrák igazságügy-miniszteri rendelet intézkedett a magyarországi fogházak nemeiről, szervezetéről és a foglyokkal való bánásmódról.

Megjegyzés

Előrelépést jelentett az elítélt férfiak és nők elkülönítése, a munkakényszer keresztülvitele, az élelmezés, az anyagi és egészségügyi ellátás rendezése. Az osztrák börtönrendszer azonban ennek ellenére alacsonyabb szinten állt, mint az 1843-as javaslat. A megyei és városi börtönök elégtelenek voltak. Ebben az időszakban épült az illavai, a nagyenyedi, a lipótvári, a munkácsi intézet. Létrehozták a váci és a márianosztrai fegyházat, az utóbbiba 1858-tól nők kerültek. Megjegyezhető, hogy nők voltak Nagyenyeden és Zágrábban is. Az új intézetekben is kedvezőtlenek voltak a higiénikus viszonyok, silány az élelmezés. Az elítéltek munkáltatásáról, élelmezéséről a vállalkozók gondoskodtak az állammal kötött bérleti szerződés alapján. Visszaállították a testi fenyítést, a súlyos börtönre ítélt rabot éjjel-nappal lábbilincsben tartották, kemény fekhelyet, magánzárkát, bot- vagy vesszőverést rendszeresítettek. A fegyintézetek a Helytartó Tanács felügyelete alatt maradtak, a hatósági börtönök pedig a megyei kormányzók, főispánok felügyelete alatt állottak.

A Szemere Bertalan, Deák Ferenc, Eötvös József által képviselt európai szellemiségű börtönügyi gondolkodás méltó folytatója, Horváth Boldizsár igazságügyi miniszter a külföldi börtönök tanulmányozásával bízta meg Csillag László osztálytanácsost és Tauffer Emil fogalmazót. Ennek eredményeként jelentek meg az 1870. június 11-én kelt „Házszabályok és szolgálati utasítások a fegyintézeti hivatalnokok és őrök számára”, amelyek nagyrészt érvényben voltak még a két világháború között is. A XIX. század utolsó harmadában Pauler Tivadar elmélete vitte tovább a reformkor gondolatait.

Az 1867-es kiegyezés után gyors ütemben indult meg a polgári jellegű államapparátus és jogrend kiépítése. Azonban már ezt megelőzően, 1861-ben az Országbírói Értekezlet visszaállította az 1848 előtti büntető törvények hatályát, kifejezetten megtiltotta a rendi különbségeket és a testi büntetések alkalmazását is. Ismét az egységes irányítás nélküli tiszti ügyész és a kincstár képviselője lett a közvádló.

Megjegyzés

1860-ban az osztrák birodalmi költségvetés mindössze 23 000 forintot szán a magyar korona országainak fegyintézeteire, ezt a kiegyezést követő 5 évben a joviális magyar parlament 700 000 forintra emelte. Főként építésre, bővítésre és a rabipar feltételeinek kialakítására, valamint a személyi állomány javadalmazására (ez a teljes igazságügyi költségvetés 20–23 százaléka volt). A nagyságrendek illusztrálására példaként hozható fel a Váci Fegyház, amely ebből 130 000 forint körüli összeget kapott évenként, az ipari tevékenységből származó bevétele 15–18 ezer forint volt. Egy bíró javadalma 2000–2500 forint, a fegyintézeti igazgatóé 800–1200 forint volt, a királyi tábla hivatalszolgái 300–500 forintot kaptak, a fegyőri fizetés pedig 120–180 forint volt.

A fejlődés jelentős állomásának tekintik a törvényhatósági börtönök átvételét. Az 1869. évi IV. törvény ugyanis az igazságszolgáltatást elkülönítette a közigazgatástól, megszüntette a törvényhatóságok bírói hatalmát, s az 1871. évi XXXI. törvény 32. §-a alapján a törvényhatóságok átengedték a börtöneiket és azok felszerelését az újonnan szervezett bíróságok részére, az 1871. évi XXXIII. törvény pedig a királyi ügyészek alá rendelte a bírósági fogházakat. A hazai, központilag irányított büntetés-végrehajtási rendszer kialakulását innen lehet számítani.

Az ügyészeknek széles körű tevékenységük során feladatuk és jogosítványuk volt többek között felügyelni a jogerősen kiszabott büntetések végrehajtására. Magyarországon a jogilag szabályozott egységes büntetés-végrehajtási rendszer kialakulásában, annak fejlődésében, humanizálásában fontos szerepet játszott az ügyészség.

Még ugyanebben az évben az 1871. évi LII. törvény eltörölte a testi büntetést és megszüntette a bilincsnek mint büntetési nemnek az alkalmazását, de mint fenyítőeszköz megmaradt. Az igazságügy-miniszter 1874-ben kiadott 696. számú rendelete már egy végrehajtási rendszer kialakítását tükrözte, amelynek legfőbb irányítója az Igazságügy-minisztérium lett.

Megjegyzés

A büntetés-végrehajtási szervezet kialakulása során egyébként hosszú ideig vitatott kérdés volt a világon, hogy társadalmi funkciójára tekintettel az intézményrendszert a belügyi vagy az igazságügyi igazgatásnak kell alárendelni. Történelmi tapasztalatok szerint mindkét megoldás lehet helyes, célszerű, jól szolgálhatja a törvényesség elvét. Angliában például a büntetés-végrehajtás szervezete hagyományosan a belügyminisztérium igazgatása alá tartozott és tartozik még ma is, míg a skandináv és az európai államok többségében az igazságügy-minisztérium felügyelete és igazgatása alatt áll. Törvényességi szempontból figyelmet érdemel, hogy az említett rendelet szerint fogházba és börtönbe rendszerint csak bírósági ítélet, határozat, rendelet, meghagyás vagy megkeresés alapján lehet valakit befogadni.

Az igazságszolgáltatás reformja hosszabb előkészítés után az 1878. évi V. törvénnyel elfogadott büntető törvénykönyvet eredményezte, amelyet a szakirodalom – kodifikátora után – Csemegi-kódexként tart számon. A Csemegi-kódex több tekintetben is jelentősen eltért az 1843. évi javaslattól, az osztrák, német, francia, belga és olasz javaslatokat vette figyelembe. Döntő változást hozott a szabadságvesztés-büntetés szerkezetében.

Megjegyzés

A szabadságvesztés végrehajtásáról nem külön törvény rendelkezett, hanem a büntetési rendszerről szóló fejezet tartalmazta a szabadságvesztés-büntetésre és annak végrehajtására vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket. A részletszabályok kidolgozását az igazságügy-miniszter rendeleti hatáskörébe utalta. A Magyar Büntető Törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről, az 1878. évi V. tcz. az akkor Európában már elfogadott fokozatos rendszert vezette be a magánrendszer helyett. A szabadságvesztés több nemét (fegyház, börtön, államfogház, fogház és elzárás) állapította meg, a büntetés-végrehajtást a fokozatos börtönrendszerre alapította, ami több új intézmény – magánzárkás intézetek, börtön, közvetítő- és javítóintézetek – létesítését tette szükségessé. A kódex a büntetőjogi repressziót tekintette fő feladatának a bűnelkövetők pszichikus sajátosságait szem elől tévesztve. „A kor követelményeinek megfelelően jól beilleszkedett a XIX. század második felének korszerű, a burzsoá törvényességre, jogegyenlőségre és a büntetések humanizációjára alapozott nagy európai törvénykönyvek sorába”[13]

Csemegi Károly büntetési elméletét a büntetőjog alapelvei címen építette be az első magyar büntetőtörvénykönyv miniszteri indokolásának szövegébe, amelyben lényegében Szalai, Szemere, Eötvös és a többiek polgári igazságelméletét igyekezett érvényesíteni.

Csemegi elméletének sajátossága, hogy megalapozza és magyarázza a büntetési rendszert, annak céljait, a büntetés kiszabásának elveit. Kijelöli a büntetőjog határait azáltal, hogy a büntetés alapjáról és céljáról vallott felfogásból következtet vissza a büntetendő cselekmények körére, annak szükséges határaira.

Az új törvénykönyvek életbe léptetésével (1880. évi XXXVII. tc.) egy időben a 2106/1880. IM E. számú rendelet és ennek mellékletei (fegyház-, börtön-, fogházrendtartások stb.) részletesen szabályozták a büntetés-végrehajtást. Jelentős börtönépítési program vette kezdetét. A meglévő fegyintézetek mellé a század végére felépült a Szegedi Börtön (1881), a Soproni Fegyház (1884), a Budapesti Országos Gyűjtőfogház (1896) és több megyei törvényszéki fogház. A közvetítő intézetek (Kisharta, Lipótvár, Vác, Nagyenyed, Márianosztra) az ír fokozatos rendszernek megfelelően épültek ki.

Megjegyzés

A századfordulóra Magyarországon 9 országos büntetőintézet, 65 törvényszéki és 313 járásbírósági fogház működött. Az elítéltek átlagos létszáma 13 000 fő körül alakult, férőhely mintegy 17 000 elítélt részére volt biztosítva. Ezt a hálózatot olyan speciális intézmények egészítették ki, mint az Igazságügyi Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, Országos Rabkórház, Országos Börtönügyi Múzeum, Bűnügyi Embertani Laboratórium, Börtönügyi Tauffer Könyvtár. 1880 és 1896 között csaknem kétmillió forintot költöttek új börtönök építésére és bővítésére (tulajdonképpen ma is ezeket használjuk nagyrészt).

Az ír fokozatos rendszer értelmében az elítéltek büntetésüket fegyházban és börtönben négy-négy fokozatban (magánelzárásban, közös munkáltatásban, közvetítői intézetben és végül feltételes szabadságon) töltötték, fogházban pedig három fokozatban (a közvetítő intézet kiesett). A három évet el nem érő fegyházra ítélt férfiaknál és nőknél nem az ír, hanem az angol rendszer szerint történt a végrehajtás. A büntetés letöltése magánelzárással kezdődött, ami a büntetés egyharmad részéig, de legfeljebb egy évig tartott. Amennyiben a magánelzárás az elítélt egészségét vagy szellemi épségét veszélyeztette, félbe kellett szakítani. Az egyedüllét mellett más megszorításokat is alkalmaztak, így pl. az étel mennyiségének csökkentését. A magánelzárás kiállása után következett a nappali közös munka és éjjeli magánelzárás. A munkáltatást részben a vállalkozói, részben a házi kezelés rendszerében szervezték meg. A közvetítő intézet feladata az elítéltek előkészítése a szabadulásra és a társadalomba beilleszkedésük elősegítése volt. Azok kerülhettek ide, akik jó magaviseletükkel, szorgalmukkal a javulásra alapos reményt nyújtottak, a határozott tartamú büntetés kétharmad részének, az életfogytig tartó fegyházra ítéltek pedig tíz év letöltése után. „A közvetítő intézetbe való átszállításra a felügyelő bizottság javaslatára az igazságügy-miniszter határozott. A felügyelő bizottság tagjai voltak: a törvényszék elnöke vagy helyettese, az ügyészség elnöke vagy helyettese, a fegyintézet igazgatója, a lelkész, a tanító és a törvényhatósági közigazgatási bizottság által választott két állampolgár.”[14] A börtönre ítéltek a közvetítő intézetekbe már nem jutottak el, mivel a férőhely még a „fegyencek” számára sem volt elegendő. Az elmélet művelői sürgették, hogy minden fegyház és börtön mellett létesítsenek egy-egy ilyen intézetet, ez azonban nem valósult meg, sőt, az 1920-as, 1930-as években a még meglévő közvetítő intézetek is megszűntek. Az államfogházban a büntetést egyedül a személyes szabadság elvonása jelentette, tipikusan kivételezett formájú büntetés volt. Az úgynevezett államfoglyot számos kedvezmény megillette, így a saját ruha, ágynemű, bútor használata, fogyaszthatott bort, sört; dohányozhatott, nem terhelte munkavégzési kötelezettség stb. A fogházra ítéltek enyhébb szabályoknak voltak alávetve, mint a fegyházra és börtönre ítéltek. Az egy évnél rövidebb időre ítéltek magánzárkába sem kerültek, mindjárt a közös munkáltatás fokozatát kezdték meg rajtuk. A törvényszéki fogházakban könnyebb ipari munkát (kosárfonás, cipész, asztalos, szabó stb.), a járásbírósági fogházakban pedig a fenntartással kapcsolatos munkát (favágás, belső házimunka) végeztek. A századfordulón kezdtek rátérni a foglyok szabadban, kertészetben, szőlészetben való foglalkoztatására. A szakirodalom a munkáltatást nevelési eszköznek tekintette, a valóság azonban az elítélt munkájának a nagyfokú nyereségérdekeltségű kihasználása volt. Az egyes büntetési nemek végrehajtása különbözött egymástól a magánelzárásban, az olvasási tilalomban, a munkajutalomban, az élelemben, a sétaidőben, a levelezés és látogatás kedvezményében, a látogató fogadásának gyakoriságában, a fegyelmi büntetések nemében.

A magyar börtönügy átfogó kiépítésére lényegében a Csemegi-kódex életbe léptetését követően került sor. Az irodalom ekkor, de már ezt megelőzően is, számottevő elméleti munkát produkált.[15] A század végén Tauffer Emil, Fayer László, Balogh Jenő és más jeles elméleti és gyakorlati szakemberek fejtették ki véleményüket a börtönrendszer hiányosságairól és tettek javaslatokat annak korszerűsítésére. A századfordulótól sem szakadt meg e munkák sora, egymás után jelentek meg komoly pönológiai művek.[16] A századforduló idején kialakult új felfogás kapcsolatban volt a klasszikus és a különféle reformirányzatok küzdelmével. A vita középpontjában az állt, hogy az egyént cselekményéért bűnösségének és a cselekmény tárgyi súlyának arányában kell-e büntetni, avagy a cselekmény csak indokul szolgál arra, hogy az egyén ún. személyi veszélyessége alapján alkalmazzanak vele szemben biztonsági intézkedést. A XX. század elején a tudományos irodalomban a büntetés jelenét, valamennyi alapkérdését átértékelték. Somló Bódog, majd Friedmann Ernő és Vámbéry Rusztem hatására a pozitivista gondolkodás tört előre jelentősen. Ennek ellenére azonban a pozitivista célgondolat egyoldalúságával szemben az egyesítő elméletek gyakorlatiasságának volt szemmel láthatóan nagyobb szerepe, ami a magyar irodalomban főként Angyal Pál, Fayer László és Finkey Ferenc munkáiban jut kifejezésre. Az elmélet a hangsúlyt arra helyezte, hogy összeegyeztesse a büntetésnek mint igazságos megtorlásnak az elvét a társadalom védelmének gyakorlati célkitűzéseivel. Érdeme, hogy igyekezett megőrizni az állampolgári szabadság büntetésjogi garanciáinak koncepcióját.

Hazai szakirodalmunk (Tauffer, Fayer, Vámbéry stb.) igen kemény hangon bírálta az igazságügyi kormányzatot a börtönügy fejlesztése terén történt mulasztások miatt. Az irodalom képviselői mellett a Magyar Jogászegylet 1888-ban megalakult Börtönügyi Bizottsága is jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy sikerült valamelyest fejleszteni a büntetés-végrehajtást. Ennek egyébként akkor még külföldön is visszhangja volt, amit példáz, hogy 1903-ban Liszt Ferenc, a berlini büntetőjogi szeminárium igazgatója Magyarországra küldte Georg Langer államügyészt a progresszív rendszer tanulmányozására, aki könyvet is írt e tanulmányútjáról.[17] Egyébként a korabeli nemzetközi szakirodalomban a magyar büntetés-végrehajtási rendszernek jó hírneve volt, ha megkésve is indult el a fejlődés útján, de a korabeli, legújabb elképzeléseket alkalmazta.

Az elítéltek jogi helyzetével kapcsolatos szabályokat – a büntetőjog és a büntetőeljárás-jog mellett – már a századfordulón is említették hazánkban a jogtudomány művelői. Angyal Pálés Finkey Ferenc is rámutatott arra, hogy a büntetés-végrehajtással kapcsolatos kérdések önálló szabályozást igényelnek. Irk Albert már magától értetődő természetességgel osztotta fel a büntetőjogot a ma is követett három fő részre.

A fogházba való befogadás az ügyészség vagy a járásbíróság rendelkezése alapján történt. Az országos büntetőintézetekbe pedig csak az igazságügy-miniszter előzetes írásbeli engedélye alapján lehetett befogadni a „rabokat és a fegyenceket”.

Az 1871. évi XXXIII. tc. 17. §-a és a Bűnvádi Perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc. (Bp.) 494. §-a értelmében a törvényszék hatáskörébe tartozó bűnvádi ügyben a királyi ügyészséget illette az előzetes letartóztatás és vizsgálati fogság, valamint a jogerős ítélet végrehajtásának foganatosítása. A Bp. 559. §-a alapján pedig járásbírósági ügyben a büntetés végrehajtását a királyi ügyészség ellenőrzése mellett foganatosította a járásbíróság. A főügyész felügyeletet gyakorolt és jelentést tett a fogházak állapotáról; a legfőbb felügyeletet pedig az igazságügy-miniszter gyakorolta.[18]

A koronaügyészség megszervezésére 1900. január 1-jén került sor, ekkor lépett életbe a Bp., amelyet csak az 1951. évi III. törvény helyezett hatályon kívül.

A bírósági fogházaknak a királyi főügyész a másodfokú,[19] az igazságügyi miniszter a harmadfokú felügyeleti hatósága volt. Az Országos Büntetőintézet Igazgatósága közvetlenül az Igazságügyi Minisztériumnak volt alárendelve.

Megjegyzés

A királyi ügyészség vezetője vagy annak helyettese, mint a törvényszéki fogház felügyelője, nemcsak vádhatóság, hanem börtönügyi hatóság is volt; éppúgy, mint a fogházzal rendelkező járásbíróság elnöke és helyettese, valamint az Országos Büntetőintézet Igazgatósága. A fogházvezető tiszt (fogházfelügyelő vagy fogházgondnok) a királyi ügyészség vezetőjének vagy helyettesének felügyelete alatt vezette a fogházat, az őrszemélyzet közvetlenül neki volt alárendelve.

A felsőbb hatóságoknak ahhoz, hogy a felügyeleti és intézkedési jogaikat gyakorolhassák, alaposan ismerniük kellett az alsóbb hatóságok működését, az intézetek állapotát és szükségleteit. Ezt a célt szolgálták a helyszínen foganatosított felügyeleti vizsgálatok és az alsóbb hatóságok jelentései. Kétféle felügyeleti vizsgálat volt. A konkrét panasz vagy a felettes hatóság észlelése alapján elrendelt „alkalmi felügyeleti vizsgálat” a panasz tárgyára vagy a hivatalból észlelt szabálytalanságra terjedt ki. Az „időszaki vagy általános felügyeleti vizsgálat” annak megállapítására irányult, hogy a fennálló szabályoknak megfelelően történik-e az intézet igazgatása, a büntetések végrehajtása. A vizsgálatot a nyilvántartó könyvek és egyéb iratok megtekintésével kezdték, meghallgatták az alkalmazottakat és a fogvatartottakat, megszemlélték az intézet helyiségeit.

A királyi ügyészség vezetőjének havonként legalább egyszer meg kellett vizsgálnia a felügyelete alatt álló törvényszéki fogházat, évenként egyszer – szükség esetén a főügyész tudtával többször is – vizsgálatot kellett foganatosítani a területén lévő járásbírósági fogházakban is.[20] Az utóbbi vizsgálat a büntetések végrehajtásán kívül kiterjedt a bűnügyi költségek behajtására és a járásbíróság által kezelt ellátmányra is. A vizsgálat alapján az ügyészség vezetője írásba foglalt közvetlen intézkedést tehetett a fogházi rendre és az őrszemélyzetre vonatkozóan; a járásbíróság vezetőjének megadhatta a szükséges útbaigazítást. Ha az észlelt szabálytalanságokat a járásbíróság vezetője önként nem szüntette meg, vagy ha azok fegyelmi vagy büntető felelősségre vonást igényeltek, az ügyészség vezetője a törvényszék vagy az ítélőtábla elnökéhez, esetleg az igazságügyi minisztériumhoz volt köteles fordulni. A vizsgálati jegyzőkönyvet az „útinaplóval” együtt a főügyészhez kellett felterjeszteni (36.262/1891. és 462/1893. rendelet).

A főügyész, ha szükségét látta, úgy maga is foganatosíthatott vizsgálatot a járásbírósági fogházban. Az ügyésznek őrködnie kellett a büntetés-végrehajtás, a foglyokkal való bánásmód, azok őrzése, élelmezése, ruházattal való ellátása, a fogházi rend, a fegyelem szabályainak betartása felett, és a törvénysértések kiküszöbölése végett intézkednie kellett. A királyi főügyész minden évben jelentést és javaslatot tett a törvényhozás számára a tapasztalatairól, a fogházak állapotáról.

A bírósági fogházak felett ellenőrzési joga volt az illetékes közigazgatási bizottságnak is, amely börtönügyi küldöttsége útján vizsgálta meg időnként a fogházakat, főleg az élelmezés, a közegészségügy és a fegyelem szempontjából. Szabálytalanság vagy hiányosság észlelése esetén a királyi ügyész meghallgatása után intézkedtek, mégpedig határozat formájában. Ez ellen a királyi ügyész fellebbezhetett az igazságügy-miniszterhez.

A főügyész vagy helyettese legalább kétévenként megvizsgálta a területén lévő törvényszéki fogházakat és a vizsgálat eredményéről jelentést tett az igazságügy-miniszternek.[21] Az országos büntetőintézetek általános felügyeleti megvizsgálására az igazságügy-miniszter időnként miniszteri biztost küldött ki.[22] Éppen olyan joga volt ilyenkor ezekben az intézetekben, mint a főügyésznek a törvényszéki fogházakban, azaz joga volt a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségétől végleg elzártak újabb kérelmének, valamint a fegyencek (fegyházban lévők) személyes kegyelmi kérelmeinek átvételére is.

A felügyeleti hatóság (királyi ügyész, főügyész, miniszteri biztos, igazságügy-miniszter) az alkalmi vagy időszaki vizsgálat eredményéhez képest utasíthatta az alája rendelt hatóságot, illetve annak tagját az észlelt szabálytalanság megszüntetésére és a hiányok pótlására. Az egyes alkalmazottat felügyeleti jogkörében szóbeli vagy írásbeli megintésben részesíthette, rendbírsággal sújthatta, állásából felfüggeszthette, fegyelmi eljárást rendelhetett el, intézkedhetett bűnvádi eljárás megindítása iránt.

Megjegyzés

A fogházfelügyelők fegyelmi hatósága első fokon az ügyész, másodfokon a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya, harmadfokon a minisztériumi fegyelmi bizottság volt. Az utóbbi ellen azonban csak akkor lehetett fellebbezni, ha a közigazgatási bizottság az elsőfokú határozatot megváltoztatta, ha a „panaszlottat áthelyezésre, rangbeli lejjebbítésre vagy hivatalvesztésre” ítélték. Az utóbbi három esetben az ügyésznek hivatalból kellett fellebbeznie. A szóbeli vagy írásbeli rosszallást kiszabó ügyészi határozat ellen nem volt helye jogorvoslatnak. A fogházi őrszemélyzet tagjaival szemben első fokon az ügyészt, másodfokon a főügyészt illette meg a fegyelmi jogkör gyakorlása.

A felügyeleti hatóságok közreműködtek a büntetés-végrehajtás alkalmazottainak fegyelmezésében, de a jutalmazásban is. Az ügyészségek vezetői és az igazgató is minden tisztviselőről minősítő kimutatást vezettek, amit év végén felterjesztettek az igazságügy-miniszterhez. A hivatali kötelesség pontos és buzgó teljesítéséért az ügyészség vezetője, a főügyész, illetve az igazgató elismerését fejezhette ki. A főügyész a kitüntetésre érdemesnek bizonyult fogházőröket címzetes fogházőrmesteri címmel ruházhatta fel. Ugyanígy egyes börtönőrök börtönőrmesteri és fegyőrök főfegyőri címmel voltak felruházhatók. A címzetesek azonban nem haladhatták meg az őri létszám 5 százalékát.

A felügyeleti hatóságok az alájuk rendelteket a felügyelet gyakorlása céljából nyilatkozatra és a szükséges iratok előterjesztésére kötelezhették. A járásbíróság vezetője a járásbírósági fogházban elhelyezett letartóztatottak számáról és a fogház állapotáról negyedévenként értesítette az ügyészség vezetőjét (Fogházrendelet 180. §). A fogházakban előfordult szökésekről az ügyészségek és járásbíróság vezetőinek haladéktalanul jelentést kellett tenniük az illetékes főügyészhez; a főügyész a hatósága területén lévő fogházakban előfordult szökésekről havonta, fontosabb ügyekben esetenként tüzetes jelentést tett az igazságügy-minisztériumnak.

Az 1892. évi XXVII. tc. 3. §-a szerint a büntetéspénzek is az igazságügy-minisztérium kezelése alá tartoztak és letartóztatási intézeti építkezésekre, javítóintézeti és rabsegélyezési célokra voltak fordítandók. Ugyanezen törvénycikk 4. §-a szerint ezek az összegek „Büntetéspénzek Országos Alapja” elnevezés alatt voltak kezelendők, amely 1921-ben szűnt meg és került az igazságügyi tárca rendes bevételei közé.

A fogházba befogadás a királyi ügyész (járásbíró) rendeletére történt, ami rendszerint bírói határozaton, illetve az ítéletről szóló bírósági értesítésen (Bp. 506. §) alapult. Ideiglenesen azonban be kellett fogadni a fogházba a rendőrhatóság vagy csendőrség által elővezetett, bekísért vagy más fogházból átszállított egyéneket, ezekről a fogházvezetőnek haladéktalanul jelentést kellett tennie további rendelkezés végett az ügyészségnek, járásbíróságnak. A királyi ügyészségnek vagy közbiztonsági és más arra jogosult szerveknek nem bírói határozaton alapuló rendeletére, illetve megkeresésére csak ideiglenesen lehetett befogadni a fogházba. Ugyanakkor az államfogházba a befogadást az igazgató (királyi ügyész) vagy helyettese személyesen teljesítette, figyelmeztette az elítéltet az államfogházi szabályok pontos betartására és kijelölte a fogházi helyét.

A rabot és fegyencet a büntetési idő három utolsó napjának egyikén az intézeti lelkész és az igazgató elé kellett állítani, hogy tőlük a jövő életre nézve komoly kioktatásban részesüljenek. A terheltet a királyi ügyész (járásbíróság) utasítására a fogházvezetőnek azonnal szabadlábra kellett helyeznie.[23]

A letartóztatáskor tőle elvett tárgyakat és esetleges munkakeresményét szabadulásakor kiadták és ellátták elbocsátó levéllel.[24] Az előzetes letartóztatás foganatosítását, a letartóztatottak levelezését, látogatását a királyi ügyész, illetve a királyi járásbíróság ellenőrizte, a vizsgálati fogságot pedig a vizsgálóbíró.

A törvényszéki fogházak könyvtárával a királyi ügyészség vezetője rendelkezett és ugyanő látta el a hatósága területén lévő járásbírósági fogházakat is a szükséghez képest megfelelő számú olvasmánnyal.

A fogvatartott a fegyelmi határozat ellen panasszal élhetett, fellebbezésnek azonban nem volt helye. A panasznak halasztó hatálya sem volt. A fogházvezető tiszt határozata miatt a királyi ügyészhez, az utóbbi döntése miatt a főügyészhez, az igazgató határozata ellen pedig az igazságügy-minisztériumhoz lehetett fordulni panasszal.[25]

Az utógondozás csíráját hazánkban 1874-ben jelzi „a budapesti rabsegélyző egylet” létrehozása azzal a céllal, hogy a vagyontalan vizsgálati foglyoknak és elítélteknek megkönnyítse a polgári életbe visszatérését. A fogházmisszió tagjai meglátogathatták az intézeteket és felügyelet mellett beszélgethettek az elítéltekkel. A fogházügyész, illetve az igazgatóság köteles volt ügyelni arra, hogy a fogházmisszió tagjainak a fogvatartottakkal érintkezése ne veszélyeztesse a nyomozás vagy vizsgálat érdekeit, a jogerősen elítélteket illetően pedig a büntetés céljait, s általában a letartóztatási intézet rendjét és fegyelmét.

Az elítélésről kiállított büntetőlapot a királyi ügyészségek és a járásbíróságok megküldték az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatalnak.

Az előzetes letartóztatás tartamát a királyi ügyészség vezetője volt köteles nyilvántartani és a szükséges indítványokat megtenni avégett, hogy törvényes időtartamon túl senki se maradjon fogva előzetes letartóztatásban.

Az 1871. évi XXXIII. tc. 25. §-a alapján az ügyésznek a fogházakra vonatkozó felügyeleti joga lényegében igen széles körű és operatív jellegű volt. A tapasztalatokról a főügyésznek évente jelentést kellett tennie. A 696/1874. IM rendelet III. rész 187–188. §-a szerint a főügyész hatáskörébe tartozott a fogházőrök felfogadása, a fogházőrmester kinevezése, áthelyezése; a fogházfelügyelő, orvos, lelkész szabadságolása; háromhavi fizetési előleg engedélyezése, bizonyos fogházi szükségletek beszerzése. A hivatkozott rendelet 207. §-a értelmében a lelkészeket is a főügyész bízta meg fogházlelkészi teendőkkel, a 208. § alapján pedig a fogházorvosok alkalmazását a főügyész felterjesztésére miniszter hagyta helyben.

Az 1891. évi XVII. tc. 57. §-a alapján ügyészek kérelmükre fegyintézetek igazgatásával bízhatók meg. Az ítélet vagy végzés kihirdetésekor a törvényszék a jogerősen elítéltről – valamint arról is, akit ugyan nem jogerősen ítéltek el, de büntetését megkezdeni kívánta[26] – írásbeli értesítést adott a királyi ügyészségnek, amely az ítélet rendelkező, illetőleg végrehajtandó részét tartalmazta,[27] egyidejűleg átadta a jelenlévő elítéltet az ügyészségnek. Ha az ítéletet kézbesítés útján közölték, vagy ha az elítélt az ítélethirdetésre nem volt előállítható, a további eljárás – idézés, elfogatóparancs stb. – a királyi ügyészséget illette (Bp. 504. §), melynek hatáskörébe tartozott a végrehajtás foganatosítása. A bíróság az ítélet írásba foglalása után megküldte annak jogerősségi záradékkal ellátott kiadmányait a királyi ügyészségnek. Hasonlóan járt el a járásbíróság is, amely saját ügyeiben a büntetések végrehajtását az ügyészség ellenőrzése mellett maga foganatosította.[28]

A büntetések elhalasztása 1885-ig a bíróságok hatáskörébe tartozott, azonban adhatott az ügyészség előbb pl. egy hónapra, aztán ismét egy hónapra szóló halasztást is. Két hónapnál hosszabb tartamú halasztást csak az igazságügy-miniszter engedélyezhetett. Ha a kegyelmi kérelem teljesítését a királyi ügyész (járásbíró) megtagadta, a büntetést azonnal meg kellett kezdeni. Másodfokon e kérdésben már nem a főügyész, hanem a miniszter volt hivatva dönteni. A jövedéki kihágás miatt kiszabott szabadságvesztés megkezdésére a királyi ügyészség, illetőleg másodfokon a főügyész adhatott halasztást.[29] A büntetés félbeszakításának engedélyezése az igazságügy-miniszter hatáskörébe tartozott, aki általános felhatalmazást adhatott a büntetés végrehajtására hivatott hatóságoknak, hogy bizonyos tüzetesen megjelölt egészségügyi vagy biztonsági okokból félbeszakíthassák a megkezdett büntetéseket. A félbeszakításról az ezt foganatosító hatóságnak értesítenie kellett az ügyészséget.

A magyar büntetés-végrehajtás több évszázados történetének tanulmányozása az elmélet és a gyakorlat tükrében arra a következtetésre vezet, hogy a fejlődést nem csupán a végrehajtás tárgyi feltételeinek javítása biztosította, hanem a gazdasági fellendülés – amely magával hozta a rabipart, mivel a gazdasági környezet igényt tartott az elítéltek, köztük a börtönből szabadulók munkaerejére –, továbbá a szellemi gondozás és a börtönügyi irodalom is igyekezett megtalálni a büntetés-végrehajtás akkor még megválaszolatlan kérdéseire a választ.

2. A XIX–XX. század fordulójától napjainkig

2.1. A XX. század első éveitől a második világháborúig

A XIX. század végén és a XX. század elején a törvényesség elve alapján megújított büntetési rendszerbe vetett bizalmat aláásták a válságjelenségek, a büntetési elméletek alakulására a klasszikus és a reform, a tett és tettesbüntetőjogi irányzatokharca nyomta rá a bélyegét. Jhering és Jellinek felfogásából megszületett a „célbüntetés” tana, amely a vizsgálódás középpontjába, a szabad akaratot tagadva, az elkövető személyét helyezte.

Megjegyzés

A büntetést társadalompolitikai kérdésként fogták fel, mint aminek a mértékét nem a tett veszélyessége határozza meg, s amelynek nem kell feltétlenül megtorlónak lenni. Jellinek meghatározása szerint a büntetés nem az egyetlen, állam által igénybe vehető eszköz és sok esetben nem is a leghatásosabb. Lombroso tanai – ezt az irányzatot túlhajtva – a személyben rejlő veszélyességet, a biztonsági intézkedések szükségességét hirdették. Ehhez alapul szolgált akkor a fiatalkorú, a visszaeső, a szervezett bűnözést folytató, a munkakerülő, a veszélyes elemek számának növekedése. Garofalo és Ferri a természet analógiájára utalva hirdették, hogy személyük miatt veszélyes bűnözőket mint alkalmatlan egyedeket a társadalomnak ki kell rekesztenie. A szélsőségesek a biztonsági intézkedéseket még akkor is lehetségesnek ítélték, ha valaki nem is követett el társadalomra veszélyes cselekményt, de személyisége miatt ettől tartani kellett. A „tett”-büntetőtanokon felépült börtönügy nem tudta elfogadni a pozitivisták felfogását, különösen a „nulla poena sine lege” elv feladását. Felháborodva vették védelmükbe a polgári szabadságjogokat: azok egyetemlegességére, nem a büntetéstani vonatkozásokra helyezve a hangsúlyt. Egymás után születtek a megjavulástól függővé tett határozatlan tartamú szabadságelvonást kimondó törvények a munkakerülők, az iszákosok, a koldusok és csavargók ellen; 1881-ben Belgiumban, 1900-ban Norvégiában, 1903-ban Svájcban. A visszaeső, megrögzött bűnözőkkel szemben is ugyanilyen jogszabályt hoztak többek között 1902-ben Norvégiában, 1908-ban pedig Angliában.

Mint a történelem folyamán oly sokszor, a szélsőségessé váló elméletek harcában a jogalkotás és a joggyakorlat igényeit jobban kielégítő „középső” álláspont vált inkább elfogadottá, amit a gyakorlat jobban meg tud valósítani. Liszt az abszolút és a relatív elmélet elegyítésével – noha a relatív iskola tökéletesítésében vélte fáradozása legfőbb célját – létrehozta a közvetítő irányzatot. Eszerint a büntetés egyedüli célja a célszerűség eszméje lehet, mint amely kielégíti a büntetéstől elvárható hatásokat. Így az alkalmi elkövetőt elrettenti, a még javíthatót megjavítja, a javíthatatlant pedig ártalmatlanná teszi. Az új és súlyosabb bűnelkövetési módok szükségessé tették a vegyes teória törvénybe foglalását. Arra a kérdésre, hogy az elméletnek vagy a bűnözés valóságának volt-e nagyobb hatása erre, ma már nehéz egyértelmű választ adni. Tény viszont, hogy ezt az elméletet is a gyakorlati problémák megoldása inspirálta.

A közvetítő iskola vetette fel a fiatalkorúak különleges büntetőjogi elbírálásának szükségességét. A szokásos, rövid tartamú szabadságvesztés helyett határozatlan időtartamú, átnevelést biztosító intézkedéseket, enyhébb esetekben próbára bocsátás mellett patronázs alkalmazását ajánlották. E javaslatok helyet kaptak az európai büntetőkódexekben, például Hollandiában 1901-ben, Angliában 1907-ben, Belgiumban és Franciaországban 1912-ben.

A századforduló idején hazánkban nem csak az elmélet részéről merültek fel kifogások, de a gyakorlati szakemberek is bírálták a Csemegi-kódexet, és javaslatokat tettek a büntetési rendszer módosítására. A korabeli tudományos felfogás a bűncselekmények elkövetőit egymástól eltérő csoportokba sorolta és ezekre eltérő jogkövetkezmény-rendszert javasolt bevezetni, vagyis a tettes-központú büntetőjogi irányzat felfogása került előtérbe.

Jogirodalmunk Európa élvonalába sorolja a század elején bevezetett fiatalkorúakra vonatkozó büntetés-végrehajtási rendszer megalkotását. A büntetési rendszer enyhítése céljából született meg az 1908. évi XXXVI. törvény, az első Büntetőjogi Novella (Bn.), amely bevezette a próbaidőre felfüggeszthető szabadságvesztést, emellett rendelkezéseket tartalmazott a fiatalkorúakra nézve is.

Megjegyzés

Ezt követően csökkent a jogerősen elítéltek száma, gyökeres változás következett be a fiatalkorúakkal szemben alkalmazott javító-nevelés terén is. Az a követelmény, hogy a fiatalkorúakat másképp kell kezelni, az 1795. évi büntetőtörvénykönyv-tervezet javaslataiban ugyan felmerült, de nem mutattak különösebb érdeklődést ez iránt a későbbiek során. Amíg a XIX. század első felében több börtön is épült, javítóiskola csak Zeleméren létesült 1845-ben, és ez is rövid életű volt. A Csemegi-kódex megalkotása idején is még háttérben maradt e kérdés. A javítóintézetekbe csak azok a 12–16 éves fiatalkorúak kerültek a 20. életévük betöltéséig, akik nem rendelkeztek a bűncselekményük veszélyességének felismeréséhez szükséges belátással, valamint azok a 20. életévüket még be nem töltött fogházbüntetésre ítéltek, akik 6 hónapot külön magánelzárásban töltöttek volna. Az első javítóintézetet Aszódon építették fel 1884-ben, a kódex életbe lépését követő 5. évben. Az új iránti bizalmatlanság megnyilvánulása volt, hogy csak a 90-es évektől kezdve utaltak be jelentősebb számban fiatalkorúakat javítóintézetbe. A fiatalkorúak bíróságáról szóló 1913. évi VII. törvény (Fb.) leszögezte, hogy fiatalkorúval szemben megtorlásnak nincs helye, a javítóintézet feladata a hiányos nevelés megfelelő pótlásával, a megfelelő környezet biztosításával a veszélyeztetett fiatalkorú tisztességes állampolgárrá nevelése. A végrehajtási utasítások kifejezetten tiltották a testi fenyítés fegyelmi büntetésként történő alkalmazását. Az 1908. évi törvény szüntette meg annak lehetőségét, hogy fiatalkorúval szemben fegyház- vagy börtönbüntetést szabjanak ki, és egységes szabadságvesztésként bevezette a fiatalkorúak fogházát.

A munkakerülőkkel, csavargókkal szemben Nyugat-Európában már a múlt században is jó eszköznek tekintették a dologházakat. Hazánkban a dologházat a közveszélyes munkakerülőkről szóló 1913. évi XXI. törvénycikk vezette be, mint a közveszélyes munkakerülő csavargókkal szemben alkalmazandó biztonsági rendszabályt. A dologházak szervezetét és rendtartását a 62.000/1916. IM rendelet szabályozta, az elítélt a fegyház, börtön, fogház kiállása után került ide biztonsági intézkedésként.

Megjegyzés

A korabeli szakirodalomból már kivehető volt, hogy mi nehezíti a végrehajtást. Így többek között a főképpen városi munkakerülőket nem a visszailleszkedésüket elősegítő munkákkal foglalkoztatták. Az elítéltek mezei és kerti munkával; férfiak, nők kosárfonással és cipőjavítással, a nők konfekciómunkával és tollfosztással foglalkoztak. Az önálló dologházak létesítését a törvény kilátásba helyezte, azonban így is már működő büntetőintézetek mellett telepítették le őket. Például 1916-ban a Jászberényi Járásbíróság fogházában rendezték be a férfi dologházat, a Kalocsai Törvényszéki Fogház elkülönített részében pedig a női dologházat. Újabb dologházak az 1950-ben történt megszüntetésükig nem létesültek. A bírósági gyakorlatot és a végrehajtási nehézségeket tükrözik a korabeli adatok. Míg 1916-ban 90 férfit és 132 nőt utaltak dologházba, 1935-ben már csak 17 férfit és 24 nőt.

Az első világháború minden fejlődést, haladást visszavetett. A világháború időszakában a büntetés-végrehajtás intézményei jelentős mértékben dekomponálódtak. A háború esetére szóló kivételes törvény, az 1914. évi L. tc. 8. §-a alapján a fogvatartottak egy részét kiadták külső munkára közintézmények, valamint magánosok számára. A hadiszolgálatra alkalmas elítéltek büntetését tömegesen halasztották el és szakították félbe. A büntetés-végrehajtási intézetekben hiányzott a tisztviselői állomány és a személyzet; nyersanyag és munkaeszköz hiányában nem volt megfelelő az élelmezés, fűtés, világítás stb.

1918. október 31-én, a polgári demokratikus forradalom kitörésekor a Nemzeti Tanács a fegyházakból kiengedte a politikai foglyokat és azokat az elítélteket, akik a közbiztonságra nem látszottak veszélyesnek.

Megjegyzés

Ez azonban több helyen nem a Nemzeti Tanács akarata szerint bonyolódott le. Egyes helyeken a hatósági intézkedést be sem várva behatoltak a fogházakba, romboltak, fosztogattak, széttörték a berendezéseket. A Kecskeméti Fogházból történő szabadítás előírásszerű lebonyolítása érdekében a megvadult tömeget csillapítani igyekvő ügyészt agyonlőtte egy „rangviselt katona”. Egyébként „a Károlyi kort aligha érheti jogosan vád, hogy a magyar jogfolytonosságot megszakította volna”.[30]

1919. március 21-én – a Tanácsköztársaság kikiáltásával – teljesen megváltozott az igazságszolgáltatás. Az őrszemélyzet kiegészítő része lett az ún. „Vörös Őrségnek”.

Megjegyzés

Nem csak az elítéltek élelmezése volt gyenge ettől kezdődően, de a tiszteké, őröké is. Az év második felében a büntetés-végrehajtási intézetekben nagy zsúfoltság keletkezett, emiatt ún. kisegítő fogházakat is kellett létesíteni. A megszálló antantkatonák a még megmaradt berendezéseket elhurcolták a fogházakból. De sajnos nem csak a berendezések látták kárát a kaotikus állapotoknak… A Váci Fegyházból egy megszálló katona 11 letartóztatottat vitt ki a város határába és ott agyonlőtte őket. Év végén Szolnokon egy különítmény behatolt a fogház zárkáiba és bántalmazta a foglyokat.

A trianoni békeszerződés következtében három fegyintézet (a lipótvári, az illavai és a nagyenyedi fegyház), 42 törvényszéki és 200 járásbírósági fogház került elcsatolásra.

Ennél fogva mindössze 6 országos büntetőintézet, 4 törvényszéki és 90 járásbírósági fogház maradt, 10 100 férőhellyel. Ezekben az években a cellákat nem fűtötték, az élelmezés elégtelen volt, az egészségügyi ellátás is szinte hiányzott. 1929-ben öt intézetben is éhségsztrájk tört ki, több elítélt meghalt. A nemzetközi felháborodás csillapítására a Váci Fegyintézetben országos jellegű, új rabkórházat létesítettek 18 kórteremmel, 100 ággyal, laboratóriummal, gyógyszertárral, műtő- és röntgenhelyiséggel és a tüdőbetegek számára nyitott fekvőcsarnokkal. Ugyanebben az évben beindították a „Fogházújságot”, amelyet a Váci Fegyház nyomdájában készítettek kéthetenként.

A nyugat-európai kriminálpolitikai reformok és a bűnözés emelkedésének hatására vezették be hazánkban az 1928. évi X. törvénnyel (II. Bn.) a szigorított dologház intézményét, egységes intézkedésként a szabadságvesztés helyett. Ennek legrövidebb tartama 3 év volt, a felső határt a jogszabály nem határozta meg. A megrögzött bűnözőkkel szemben rendelték alkalmazni, akiknél a hagyományos büntetések hatástalannak bizonyultak. A társadalom védelme érdekében megkísérelni „törvénytisztelő és munkás emberré nevelésüket, de egyúttal ártalmatlanná tenni őket, amíg közveszélyességük tart” – tartalmazta a törvény miniszteri indokolása. A dologházba beutaltak munkakényszer alatt álltak, a munka alól felmentésnek semmilyen címen nem volt helye. Végrehajtására a fegyházra vonatkozó szabályok voltak az irányadók, mint a legsúlyosabb szabadságvesztési nemnek, anélkül azonban, hogy annak a fokozatos előrelépés érdekeltségét teremtő, kedvezményeket is magában rejtő elemeit átvették volna. A szigorított dologházi őrizetből az elítéltek csak feltételesen szabadulhattak. A feltételes szabadságra bocsátás kérdésében az igazságügy-miniszter a felügyelő hatóság meghallgatása után döntött, amelynek elnöke és egyik tagja is ügyész volt.

Megjegyzés

Annak ellenére, hogy törvény különálló intézet létesítését irányozta elő, a férfiakat ideiglenesen a soproni fegyházban, a nőket a márianosztrai fegyintézetben helyezték el. A szigorított dologház intézményének megszüntetéséig – 1950-ig – nem létesültek külön ilyen intézetek. A bírói gyakorlat szerint pl. 1935-ben 466 férfi és 75 nő volt szigorított dologházi őrizetben. A II. Bn. visszatartó hatása nem érvényesült, amit jól tükröz 1929–1938. években az elítéltek számának alakulása is.

Magyarországon a bíróságok által elítélt személyek száma az első világháborút megelőző évtizedben 120 000 körül hullámzott, ami – figyelemmel az ország akkori lélekszámára – azt jelentette, hogy százezer lakosra mintegy 750 elítélt jutott. Nem szabad azonban elfeledni, hogy a századforduló előtt még nem voltak egységes büntetőeljárás-jogi szabályok és a közigazgatási szervek, illetve a helyi hatóságok sok olyan ügyben jártak el, amelyet később bírói úton orvosoltak.

A bíróságok által kiszabott végrehajtható szabadságvesztések száma az 1900-as évektől évi 40–50 000 között mozgott, s ezért az igazságügyi kormányzat helyesnek látta a büntetések szigorának enyhítését. Ennek feltételeit 1908-ban a I. Büntető Novella teremtette meg azzal, hogy bevezette a végrehajtást próbaidőre felfüggesztő szabadságvesztés intézményét.

Megjegyzés

„Az 1925 és 1930 közötti években átlag 62 000, 1930 és 1935 között 77 000, 1936 és 1938 között évente több mint 96 000 főt ítéltek el a bíróságok. Az utolsó, ún. békeévekben százezer lakosra 1041–1095 elítélés jutott […] az elítéltek 30 százalékát szabadságvesztéssel, többségét pénzbüntetéssel sújtották…”[31]

Az 1930-as években született jogszabályok széles körben megállapították a veszélyes bűnözők javíthatatlanságát. Például 1930-ban Belgium a „Társadalomvédelmi Törvénnyel” megszüntette a visszaesők, bűnelkövetők államigazgatási jellegű rendőri felügyeletét és bevezette a szokásszerű bűnözők „állami felügyeletét”. Ennek tartama 5–20 év volt. A biztonsági őrizet ezekben az években terjedt el Európában a jogalkotás szintjén. A gyakorlati jogalkalmazás ezt az intézményt azonban a legtöbb országban ellenérzéssel fogadta, s csak ritkán alkalmazták.

A két világháború közötti Magyarországon a fegyház, államfogház,fogház, dologház, szigorított dologház végrehajtása 6 országos intézetben (Budapesti Országos Gyűjtőfogház, a Váci Országos Fegyintézet és Közvetítő Intézet, a Soproni Országos Fegyintézet és Szigorított Férfi Dologház, a Hartai Országos Büntetőintézet, a Márianosztrai Országos Büntetőintézet és Szigorított Női Dologház, a Szegedi Kerületi Börtön és Államfogház), 23 törvényszéki és 90 járásbírósági fogházban, továbbá két dologházban történt.

Megjegyzés

A büntetés-végrehajtási nevelés gyakorlatilag lelki gondozást, vallási útmutatást jelentett. A munkáltatást nevelési eszközként fogta fel a korabeli igazságügyi vezetés, a leszerelt hadsereg számos tisztjét a börtönök élére helyezték, amelynek egyik következményeként a börtönélet kezdett militáris jelleget ölteni.

Vitathatatlannak értékeli a szakirodalom a fiatalkorú, a dologkerülő és a visszaeső bűnelkövetők reszocializálásával kapcsolatos korabeli jogalkotást, azonban a célkitűzések, a megfelelő végrehajtási feltételek – objektív és szubjektív értelemben vett feltételek egyaránt – már inkább a fizikai elszigetelést és hátrányokozást jelentették.

Az elítéltnek joga volt az élete és testi épsége fenntartásához szükséges ellátásra, a szabad levegőn bizonyos minimális időtöltésre, korlátozottan levelezésre és látogató fogadására, kérelem előterjesztésére és panaszra. A munkáltatás körében elismerték az elítéltek baleset elleni biztosítási jogát; minden elítélt balesetbiztosítási kötelezettség alá esett, a biztosítási díj pedig az államot terhelte. A jogi helyzet szabályozása lényegében csak a kötelességek meghatározásából állott.

A szabadságvesztésre ítéltek kötelezve voltak – a büntetés tartalmának megfelelően – nélkülözésekre és javító hatású magatartási szabályok betartására. Kötelességük volt a különösen szigorú alkalmazkodás az intézet napirendjéhez: meghatározott helyen tartózkodás, rabruha viselése, a tisztaság fenntartása, munka, tanulás; tartózkodás mindattól, amitől el vannak tiltva, és feltétlen engedelmesség feljebbvalóikkal szemben. „Minthogy azonban a szabadságvesztés-büntetés csak szükségletkorlátozásokra és korántsem abszolút nélkülöztetésre, a letartóztatott létének megsemmisítésére vagy egészségének megrontására irányul, ennél fogva bizonyos jogok a börtönben is megilletik az elítéltet. Joga van életszükségleteinek kielégítéséhez a megengedett mértékben. (Ezen érték szabja meg jórészt azoknak a viszonylagos nélkülözéseknek határát, amelyeknek az elítélt magát alávetni tartozik.) Joga van különösen táplálékhoz, gyógykezeléshez, sétához, oktatáshoz, megfelelő bánásmódhoz stb.” [32]

A séta például nem a letartóztatott tetszésétől függött, hanem arra a megállapított időben kötelezve is volt. Az egy évnél hosszabb szabadságvesztést töltő nagykorú elítélt részére az illetékes büntetőbíróság megkeresése alapján a gyámhatóság gondnokot rendelt ki, ez a gondnokság azonban nem korlátozta a gondnokolt cselekvőképességét.[33] Erre a megkeresésre a büntetőbíróság részéről akkor került sor, amikor az elítélt vagyonnal rendelkezett és annak kezelésére megbízottja nem volt.[34]

Ha az elítélt az ingatlanvagyonát el akarta idegeníteni, az ehhez szükséges okirat aláírásához csak abban az esetben kapott engedélyt, ha az elidegenítés nem veszélyeztette a bűnügyi költségek behajtását. Szükség esetén erre nézve ki kellett kérni a behajtásra hivatott pénzügyi hatóság véleményét és az aláírás megengedése a vételár megfelelő részének letétbe helyezéséhez is köthető volt.

Ha az apát egy évnél hosszabb szabadságvesztésre ítélték, az ún. atyai hatalom gyakorlását a gyámhatóság felfüggesztette.[35]

Az ipari és kereskedelmi alkalmazottak számára megállapított baleseti járadék folyósítása a büntetés-végrehajtás alatt szünetelt, ha egy hónapnál hosszabb szabadságvesztésre ítélték a járadék élvezőjét. A hozzátartozók azonban megkapták azt a járadékösszeget, ami őket a sérült halála esetén megilletné.[36]

A járadékösszegre jogosult rokkantnak, ha nem volt felesége, gyermeke vagy olyan hozzátartozója, akinek ellátásáról megbüntetése előtt gondoskodott, rokkantjáradékát a szabadságvesztés tartamára a fogházvezetőség számára folyósították és felhasználhatták az elítélt élelmezési költségeinek fedezésére.[37]

A magyar büntetés-végrehajtást ebben az időszakban nem törvény szabályozta, a büntetés-végrehajtási jog alacsonyabb szinten, miniszteri rendeletekben, utasításokban öltött testet.

A büntetőjogi reformirányzatok Európa-szerte kimozdították az ítélkezési rendszert a merev tettarányos szemléletéből és a tettes felé fordítva a figyelmet, lehetővé tették a magyar büntetés-végrehajtásnak is a humán tudományok, elsősorban a kriminológia, a pedagógia, a pszichológia alkalmazását.

Megjegyzés

A magyar büntetés-végrehajtás minderre azonban kevésbé figyelt. Szemléletes példa, hogy az 1908. évi I. Büntető Novellát, a fiatalkorúak büntetőjogának és büntetés-végrehajtásának modernizációját hogyan fogadta a börtönügy gyakorlata. A legkiválóbb büntetőjogászok – Balogh Jenő, Angyal Pál, Finkey Ferenc – által évtizedeken keresztül dédelgetett reformelképzelések néhány év alatt botrányosan megbuktak a gyakorlatban. A fiatalkorúak különleges kezelését szabályozó törvények (Bn., Fb.) továbbra is érvényben maradtak, de a háborús években tartalmilag, pedagógiailag kiürültek. A büntetőpolitika már nem vállalt szerepet progresszív szellemük újratöltéséhez. Finkey Ferenc munkásságától eltekintve kevesen vettek tudomást a második világháború előtti időszakban a börtönügy világon folyó fejlődéséről.

A büntetőjog-tudomány, a büntető törvénykezés és a büntetéseket praktikusan megvalósító büntetés-végrehajtás között nem jött létre alkotó szellemi együttműködés. Ebben szerepe lehetett a büntetőjog-tudomány és az igazságügyi kormányzat elkülönülésének, kvázi elhatárolódásának, de közrejátszhatott az is, hogy a büntetés-végrehajtásnak nem formálódott ki egy reprezentáns szellemi bázisa, miáltal a börtönügy az igazságügy perifériájára szorult.

Az akkori elmélet képviselői – Finkey kivételével – nem az eredetiségre, önálló tudományos elmélet kidolgozására törekedtek, hanem a fennálló nézetek egyeztetésére és összefoglalására.

A Nemzetközi Büntetőjogi és Börtönügyi Bizottság az 1920-as években felállította a minimális követelményeket, amelyeket az elítéltek emberséges és szociális kezelése szempontjából minden kultúrállamnak kötelessége volt betartani. A bizottságban részt vett államok – köztük hazánk – és a Népszövetség is elfogadta az 1929-ben „Alapelvek az elítéltek kezelésére” címen kiadott nemzetközi dokumentumot, amely a korabeli leglényegesebb börtönügyi követelményeket foglalta össze. Ennek a nemzetközi tudományos dokumentumnak azonban nem lett sok gyakorlati eredménye; mivel nem volt kötelező erejű az elfogadó államokra, továbbá a 30-as évek társadalmi-politikai eseményei is jócskán elterelték a figyelmet a börtönügyi problémákról, az elítéltek helyzetéről.

A börtönök világát ekkor a közvetítő iskola tanai hatották át. A megtorlás háttérbe szorult, az egyéni megelőzés került előtérbe. Ennek folytán alakult ki az ún. összetett (lélektani, erkölcsi, társadalompolitikai) ismérveket felvonultató osztályozási rendszer: 1. az alkalmi bűnözők esetében a magánelzárás rendszerét alkalmazták megtorlási céllal; 2. a közepesen veszélyesek megjavítására a fokozatos rendszert írták elő; 3. a megrögzött bűnözők ártalmatlanná tételére (ahol azonban a megjavítást sem tartották kizártnak) egy külön, belső differenciálású fokozatos rezsimet hoztak létre; 4. a javíthatatlannak ítélt fogvatartott egész idejét magánelzárásban töltötte.

A modern börtönügy egyik legfontosabb tételévé az vált, hogy az elítélteket hasznos munkával foglalkoztassák. Nagy súllyal szerepelt az elítéltek foglalkoztatásának kérdése a nemzetközi börtönügyi kongresszusok munkájában is.

Megjegyzés

Az 1872-i londoni kongresszuson Nagy-Britannia képviselője a „taposómalom” alkalmazása mellett állt ki. Az 1895-ös párizsi kongresszuson már egyhangúan kimondták, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása alatt kötelező az elítéltnek fizikai munkát végezni. Az 1905-ös budapesti tanácskozás állásfoglalása az elítéltek intézeten kívüli munkáltatását illetően keltett külön figyelmet. Ezt a rabok testi és szellemi egészségének fenntartása, erkölcsének javítása, fegyelmezése szempontjából, valamint gazdasági okokból tartották fontosnak. Az értelmi nevelés az elítéltek elemi iskolai oktatására szorítkozott, az erkölcsi nevelés pedig a legtöbb helyen kimerült a valláserkölcsi oktatásban és a vallásgyakorlás engedélyezésében.

Az utógondozás is témája volt a nemzetközi börtönügyi kongresszusoknak. Az 1878-as stockholmi kongresszuson felvetett rabgyámolítás kérdéséből az 1930-as prágai kongresszus már állami feladatot fogalmazott meg: pártfogó és patronázs egyletek létrehozását, átmeneti otthonok fenntartását szorgalmazták. A börtönöknek nem volt semmiféle jogszabályban előírt kötelezettségük, hogy segítsék az elítélteket a szabadulás után. Ez a feladat társadalmi alapon szerveződő egyletekre és magánszemélyekre hárult. Hazánkban az első ilyen komoly szervezet az 1873-ban alakult Budapesti Rabsegélyző Egylet volt. Az elítélteket pénzsegélyben részesítette, megpróbált munkát szerezni nekik, segítséget nyújtott a támasz nélkül maradt hozzátartozóknak is (pl. pénzzel, ruhaneművel).

Megjegyzés

Finkey Ferenc 1943-ban rámutatott arra, hogy a mostoha körülmények megakadályozták Deák Ferenc és társai száz évvel korábbi, európai színvonalú és egyben magyar javaslatának törvénnyé válását. A javaslat évfordulóján érdemesnek találta elmélkedni arról, hogy annak hármas tagozódása: büntető törvénykönyv, bűnvádi perrendtartás és külön végrehajtási kódex nem merőben tudományos külsőség, hanem hatalmas rendszer, amely a maga szerves erejével össze tudta volna foglalni és a megvalósulás felé vinni az utógondozást és a patronázst is. Ezzel a szociális követelmények büntetőjogi téren nagy lépéssel közeledtek volna már száz évvel korábban a megvalósulás felé.

A börtönügyben az egyes magyar kormányzatok nem tudtak következetes és mélyreható megújulást elérni sem a második világháború előtt, sem az azt követő évtizedekben.

2.2. Újraindulás a romokból, kényszerű szünet a törvényesség területén, majd kis lépések az enyhítés útján

A második világháború befejeződése után mindenekelőtt a fasiszta maradványok következetes felszámolása történt meg. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány első intézkedései között szerepelt a jogrend helyreállítása és a számonkérés jogi feltételeinek megteremtése. Egy új típusú büntetés-végrehajtási rendszer kialakítását az első években sürgősebb feladatok előzték meg: a romok eltakarítása, a gazdaság beindítása, az új társadalmi rendszer kiépítése. A büntetés-végrehajtás tevékenysége mégis új tartalmat kapott. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 25-én a 81/1945. ME számú rendeletével különbíróságként ún. népbíróságokat hozott létre a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonására. Ugyanakkor párhuzamosan működtek a „rendes” bíróságok is a köztörvényes bűncselekmények elbírálására. A népbírósági jogban alkalmazott büntetések a Csemegi-kódexben ismert fegyházon és börtönön kívül rövid időre az internálás és a kényszermunka büntetések lettek. Az 1140/1945. ME számú rendelet eltörölte a fogházat és az internálást mint büntetést, viszont új büntetési nemként bevezette a munkatáborban végrehajtandó életfogytig vagy határozatlan időre kiszabható kényszermunkát. A kormányrendeletet az Ideiglenes Nemzetgyűlés az 1945. évi VII. törvény rendelkezéseiben emelte törvényi szintre. A 320/1946. (I. 15.) ME számú rendelet 10. §-a értelmében az elítélteket az újjáépítés érdekében szükséges bármely közérdekű munkára igénybe lehetett venni. Az internálás – az új államrendőrség megszervezése után – államigazgatási kényszerintézkedésként a rendőrség hatáskörébe került. Az 1946. évi XIV. törvény eltörölte az államfogház-büntetést. A kényszermunka végrehajtási szabályait a 78.000/1946. IM számú rendelet[38] határozta meg, ugyanakkor 7. pontjában új igényként megfogalmazta az elítéltek demokratikus szemléletű nevelését és a társadalomba való beilleszkedésre alkalmassá tételét. 1947-ben az igazságügy-miniszter rendeletben rögzítette, hogy „a letartóztatott bárminemű bántalmazása vagy vele szemben testi fenyítés alkalmazása szigorúan tilos.” A 10.100/1948. IM számú utasítás eltörölte a leláncolást és a lábbilincs használatát, továbbá az éjjel-nappali megbilincselést mint fizikai szenvedést okozó és lealacsonyító fenyítési eszközöket. A büntetés-végrehajtás fő feladata ez időszak alatt a biztonságos őrzés volt. A munkatáborként kijelölt büntetőintézetekben olyan sok kényszermunka-büntetésre ítéltet tartottak fogva, hogy 1946-ban már nagy zsúfoltság alakult ki, és előfordult, hogy a folyamatos munkáltatást nem tudták biztosítani. A táborszerű elhelyezés feltételeit nem alakították még ki.

Megjegyzés

Lukács Tibor kigyűjtése szerint a kényszermunka-büntetés kiszabása a népbíróságok ítélkezési gyakorlatában nem tett ki nagy számot. 1949. január 31-ig 22 642 személlyel szemben hoztak marasztaló ítéletet, ebből 2208 vádlottal szemben alkalmaztak kényszermunka-büntetést.

1947-től az igazságügyi kormányzat azt az álláspontot képviselte, hogy a büntetés-végrehajtás nem lehet az állam számára veszteséges. A rabmunkáltatást beillesztették a tervgazdaságba. 1948-ban létrehozták az Igazságügyi Minisztérium Gazdasági Igazgatóságát, amely a rabmunkáltatás gazdasági részletterveit dolgozta ki és hajtotta végre. 1948-ban államosították az elítélteket foglalkoztató vállalatokat, előírták ezeknek a büntetőintézetektől való különválását, továbbá azt, hogy az intézet köteles megfelelő számban munkaerőt biztosítani részükre.

Megjegyzés

Ezek a vállalatok főként bútor-, textil- és cipőipari munkákat végeztek. Mezőgazdasági termelés Állampusztán, Nagyfán, Annamajorban, Márianosztrán, Aszódon és Vácon folyt. A gazdasági szempontok szerint történő centralizálás és munkaerő-koncentrálás azzal a következménnyel járt, hogy 1948-ban megszüntették a járásbírósági fogházakat. A zsúfoltság ez által tovább növekedett az országos büntetés-végrehajtási intézetekben. Új intézetek létesítését, építését az elhelyezési és munkáltatási gondok megoldása végett nem tervezték, hanem nyitott végrehajtási helyek létesítésével, gyáraknak, bányáknak, építkezési körzeteknek a büntetés-végrehajtás számára átengedésével kezdték megoldani. „A Szovjetunió diktálta sztálini büntetőpolitika ideológiai hátterében az osztályharc fokozódó éleződésének, illetve a proletárdiktatúra hatalomgyakorlásának a többséggel szembehelyezkedő kisebbség elnyomásával járó hamis tantételei álltak. Új börtönügyünk az 50-es évek elejétől az egypártrendszerű, monolitikussá merevedő állami politika direkt irányítású eszközévé torzult, amely korszerű és hangzatos elveket képviselt ugyan, de gyakorlatában az osztályharc egyik előretolt bástyájaként a szocializmus építésével szembefordulók megleckéztetését végezte el.”[39]

Ezen idő alatt az ügyészség szervezete lényegében 1953-ig nem változott, a büntetés-végrehajtás korábbi, úgynevezett operatív felügyelete lassan formai kérdésekre szorítkozott csak, majd pár évre – a személyi kultusz éveire – szinte teljesen szünetelt.

A korabeli dokumentumok tanúsága és a ma is élő személyek elmondása szerint csak mennyiségi mutatók gyűjtésével foglalkozhattak. A törvényes működésre még az addigi befolyásukat is megszüntette a politikai gyakorlat. Az ügyészek elnevezése „királyi ügyész” helyett „államügyész” lett.[40]

A magyar büntetőjog-tudományt a társadalmi fordulatig a korábbi irányzatok jellemezték, majd a tettesközpontú büntetőjogi irányzat került előtérbe.

Az 1950. évi II. törvény (Btá.) hatályba lépésétől – 1951. január 1-jétől – az eltorzult igazságszolgáltatás az elítéltek hazai történelmünkben ritka nagy tömegét zúdította a börtönökre. Szükségessé vált tehát az intézményrendszer bővítése. A Btá. egyféle szabadságvesztést ismert, amit börtönnek nevezett. A miniszteri indokolás a Csemegi-kódex büntetési nemeinek szükségtelen sokaságával magyarázta ezt a változtatást, a jogirodalomban felmerült, hogy e mögött az elítéltek akadálytalan és könnyebb munkába állításának a gondolata volt. A korábbi végrehajtási rendszerhez képest megszűnt mindenfajta fokozatosság, így a közvetítő intézet is. Nem vette fel a törvény a büntetések közé sem a dologházat, sem a szigorított dologházat. Mellőzték a magánzárka alkalmazását, az 1950. évi 39. számú törvényerejű rendelet kifejezetten kimondta, hogy az elítéltekkel szemben magánelzárást csak fegyelmi büntetésként lehet alkalmazni.

A Btá. hatályba lépésének időszakában azonban már tapasztalhatók voltak a személyi kultusz okozta torzulások és következményei. A törvényességi szempontok figyelmen kívül hagyása a büntetés-végrehajtásra is jellemző volt. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) közvetlen kezelésébe került több büntetés-végrehajtási intézet, amelyek titkos utasítások szerint működtek. Ezekbe nemhogy törvényességi felügyeletet ellátó személy, de még büntetés-végrehajtási dolgozó sem léphetett be (hacsak nem fogolyként).

A politikai foglyokat büntetésük letöltése után nem mindig várta a szabad élet. Az internálás gyakran rosszabb volt, mint a börtönbüntetés. Az ilyen munkahelyek száma egy 1952. július 24-én kelt határozat szerint 70 volt, s ekkor elrendelték a 25-re csökkentését. Ipari létesítmények építkezésein (Almásfüzitő, Csepel, Lábatlan, Tiszalök stb.), bányákban (Komló, Oroszlány, Recsk, Várpalota stb.) és számos más ipari-mezőgazdasági jellegű munkán dolgoztak. Az elítélteket az ún. „napelengedés” módszerével ösztönözték a nagyobb munkateljesítményre, ami azt jelentette, hogy a havi száz százalékot meghaladó teljesítmény után ötszázalékonként, a bányászatban kétszázalékonként egy-egy napot elengedtek a büntetés tartamából. Szintén a munkateljesítménytől tették függővé a hozzátartozókkal való kapcsolattartást, a kulturális programokon való részvétel engedélyezését.

Megjegyzés

1948 és 1950 között a büntetés-végrehajtásban foglalkoztatott személyzetnél nem a képzettség és a szakmai alkalmasság volt a mérce, hanem elsősorban a politikai megbízhatóság. Az őrszobákon jelmondatként függesztették ki, hogy „ne csak őrizd, gyűlöld is” a foglyot, ami a gyakorlatban nemegyszer durva, embertelen bánásmódhoz vezetett. Az ÁVH börtöneiben (a Budapesti Pestvidéki Fogházban, a Markó utcai Fogház II. és III. emeletén, a Mosonyi utcai börtönben, a Budapesti Gyűjtőfogházban, a Váci Fegyházban) a foglyokkal a legsötétebb módon jártak el, minden beszélgetés szigorúan tiltva volt, üzemekben, zárkákban egyaránt. Orvosi kezelés, gyógyszerek kiosztása gyakorlatilag nem létezett. „Több mint három éven keresztül a rabok hozzátartozóikról, a hozzátartozók pedig szeretteikről semmit sem tudtak. Sem beszélő, sem levélírás, sem pedig csomagok beadása nem létezett! Hogy erre az esztelen és barbár intézkedésre miért volt szükség, nem tudni, egyszerű magyarázata talán az, hogy mérhetetlen gyűlöletükben mind jobban és jobban büntetni, kínozni akartak, s nem gondoltak arra, hogy ezzel az intézkedéssel nemcsak az elítélteket büntették, hanem sok százezer hozzátartozót is, akik éveken keresztül próbáltak valamilyen úton hírt szerezni eltűnt szeretteikről.”[41]

Könyveket évekig nem láttak a foglyok ezeken a fogvatartási helyeken, a fenyítések és büntetések szorosan hozzátartoztak a mindennapi életükhöz. A fegyelmezetlenséget sötétzárkával és az ellátás bizonyos részének megvonásával büntették. A legsúlyosabb fegyelmezetlenségekért – pl. az őrök megtámadásáért vagy szökésért – újabb büntetés kiszabása mellett a láncviselés büntetését írták elő. Ha valakit szökésért elfogtak, annak a két lábára egy-egy vaskarikát, és a karika közé egy súlyos láncot kovácsoltak. A fenyítés nagyságától függően ezt a 8–16 kg-os láncot az elítéltnek éjjel-nappal, sokszor több héten át kellett viselnie. A magánzárkát heti egy-két alkalommal sötétzárkával súlyosbították a fenyített fogolynál. A sötétzárka egy cella nagyságú, ablak nélküli helyiség volt, minden szellőzés nélkül. A zárka összes berendezése egy a szükséglet elvégzésére szolgáló edény, a „kübli” volt. A sötétzárka-büntetés egytől hat napig tartott, nemegyszer megszakításokkal, sokszor hónapokon át. A levegőtlenség, valamint a kübli büdös szaga és a zárkában élő rovarok jelenléte nehezítette az itt fogságban töltött időt. Volt olyan fegyőr, aki falhoz vezényelte a rabokat és órákat, napokat kellett ott állniuk. Voltak olyanok, akik 3–5 napig álltak a fal felé fordulva. Ezeknek a bokái a harmadik napon vastagabbá váltak, s a leszivárgott vértől szinte megfeketedtek a lábaik. Az ÁVH-börtönökben nem volt megtiltva a testi fenyítés alkalmazása, sőt ez még jó pontnak is számított. A súlyos, egyes esetekben maradandó testi fogyatékosságot is okozó ún. vasalás megszüntetésére 1953 őszén került csak sor.[42] A zsúfoltságra jellemző volt, hogy Márianosztrán a fegyelmi zárkába, így a sötétzárkába is 3–5 rabot tettek, miután a fegyelmivel büntetett rabok száma meghaladta a rendelkezésre álló fegyelmi zárkák számát.

A 2033/10/1952. MT számú határozat alapján 1952. március 1-jétől a szabadságvesztés végrehajtását és a végrehajtás irányítását kivették az igazságügy-miniszter hatásköréből és azt a belügyminiszter hatáskörébe tették át. Gyakorlatilag azonban 1950-től 1963-ig tartozott a büntetés-végrehajtás a Belügyminisztérium szervezetéhez. A büntetőintézetek központi irányítására megszervezték a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságát, az elítéltek munkáltatásának irányítására pedig a Közérdekű Munkák Igazgatóságát (KÖMI). Az intézetparancsnoki és a vállalati igazgatói munkaköröket egyúttal összevonták. A szektás és dogmatikus szemlélet, az ezáltal befolyásolt jogalkalmazási gyakorlat következményeként nagyobb mértékben emelkedett a büntetés-végrehajtási intézetekben a fogvatartottak száma: 1951-et alapul véve 1952-ben 165,1 százalékot, 1953-ban pedig 162 százalékot ért el. A büntetés-végrehajtás területén is voltak ekkor törvénysértések, lábra kapott az embertelen, durva bánásmód, a katonai formaságok túlhangsúlyozása.

Megjegyzés

A Budapesti Gyűjtőfogházról készített korabeli feljegyzés szerint „a foglyokat nem oktatják, nem tanítják […] még csak kísérlet sem történt bármilyen fajtájú nevelés, felvilágosítás megkezdésére sem. […] A csoportosításban, elhelyezésben nincs semmi rendszer. […] A börtönbe 1950 óta nem engedtek be újságot. Ennek folytán a foglyok minden rémhírterjesztés prédái. […] A foglyoknak több mint a fele nem dolgozik, hanem – eltekintve a napi 15–20 perces sétától – ötöd-, hatodmagával ül egy 2x4 méteres zárkában. […] A bérezés teljesen önkényesen történik. A teljesített százalékot legtöbb esetben olyan személyek állapítják meg, akik nem is ismerik a végzett munka természetét, még kevésbé látják az egyéni teljesítményeket. […] A foglyoknak a családjukkal való érintkezését »kedvezménynek« fogja fel és kezeli a börtönigazgatás. […] Aki dolgozik, nem részesül az általános levélírói, beszélő- és csomagkedvezményben, hanem munkája alapján kap engedélyt […] Ugyancsak kedvezményként kezelik a sétát, ami a legkedvezőbb esetben sem haladja meg a napi 15 percet és hetenként legfeljebb csak 5 ízben kerül rá sor. […] A foglyok nem ismerik a fegyelmi szabályokat (sőt az őrök sem). Így napirenden van, hogy fegyelmi lapot írnak ki olyan cselekményért, amiről a fogoly nem is tudta, milyen szabályzatba ütközik. A fegyelmi eljárás a legteljesebb önkényesség jegyében zajlik. A foglyot nem hallgatják ki, csak közlik vele a döntést, ami kivétel nélkül minden esetben marasztaló. […] 1953 óta megszűnt a vasra verés és a rendszeres testi bántalmazás […] Gyakori a 30 napi szigorított zárka (ami másodnaponként teljes böjtöt jelent) és a 15–20 napos sötétzárka. Egy-egy ilyen büntetésből a foglyok teljes testi és idegi leromlottság állapotában kerülnek ki. […] Szabályokat senki nem ismer és nem tart be […] Nem vonták felelősségre azt az őrt, aki testi bántalmazást alkalmazott foglyokkal szemben még 1953 után is, de azt sem, aki a tüdőbajos foglyokat futólépésben sétáltatta. […] Az étel kevés […] a fehérnemű-ellátás rendszertelen […] Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a börtönbüntetésre ítélt foglyok elkeseredett, reményük vesztett emberekké válnak.”

Egy másik feljegyzés szerint a Markó utcai börtönben 450 személy helyére 1200 személyt helyeztek el. Itt is hiányos volt a munkáltatás. „Így a tétlenül senyvedő rabok egymást züllesztik, majd a börtönből kikerülve olyan tartozással kezdik újra életüket, amely rendkívül terheli elindulásukat.”

A Belügyminisztérium Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága 1956. július 20-án tartott országos értekezletén megállapították, hogy a büntetés-végrehajtási munka fő hiányossága a testületi tagok fegyelmi és erkölcsi állapotának tűrhetetlen alacsony színvonala. Különösen sok „az ittasság és a különböző erkölcstelenségek”. A legnagyobb elmaradás a jogszabályoknak megfelelő büntetés-végrehajtási körülmények megteremtése, az előírt szabályzatok betartása terén van.

Megjegyzés

„Sok helyen megvannak a régi, ma már nem megfelelő módszerek maradványai, amikor a szigorú rabfegyelmet nem tudták elválasztani a durvaságtól, megalázástól. Még előfordult Baracskán, Ormospusztán, Tatabányán, Várpalotán, Sátoraljaújhelyen durvaság, tettleges bántalmazás. Várpalotán pl. olyan, úgynevezett »börtönfogásokat« alkalmaztak, hogy a fegyelmi zárkába vizet öntöttek […] Még mindig lehet találkozni olyan, ún. elítélt írnokokkal, akik a belső őrök irodai munkáját végzik helyettük, még mindig vannak olyan házimunkások, akik a körlet belső életét uralják. Egyes börtönökben és munkahelyeken hiányos a ruházat, nincs megfelelő lábbeli, nincs elég mosdótál, ülőke, falipolc, s egyéb felszerelés, mint pl. Sopronban, Győrött” – tartalmazza a jegyzőkönyv. A felszólalók elmondták, hogy Nagyfán három elítélt nőt pofozott meg egy tiszt a közelmúltban, ahol jelen volt a parancsnok és a bv. parancsnokság egyik munkatársa is. Abban állapodtak meg, hogy az esetről nem szólnak senkinek. Másik felszólaló szerint is durvák az elítéltekhez az őrök. B. F. bv. százados, a Szegedi Országos Börtön parancsnoka előadta, hogy „az ügyészség legelső ellenőrzése felkavarta az elítéltek között a hangulatot, mindenki panaszt akart tenni”. Arra vonatkozóan, hogy miért csak most – 1956 nyarán – került sor erre az „első ügyészi ellenőrzésre”, dokumentumokat nem lehetett találni. Semmilyen önkény, különösen egy külső elnyomás nem viseli el egy nemzeti tradíciókkal rendelkező jogvédő szerv ellenőrzését, törvényességi felügyeletét. Figyelmet érdemlő volt S. J. bv. hadnagy, a Váci Országos Börtön parancsnokhelyettesének felszólalása, aki szerint „amíg tervteljesítés lesz börtönben, nem érünk el komoly eredményeket a rabnevelés terén, mert előfordul, hogy hónap végén a terv teljesítése érdekében szinte megkérjük az elítélteket”.

Egy-egy bv. intézetben még ezekben az években is megmaradt a börtönlelkész. Így például Sopronkőhidán 1938-tól 1953-ig ugyanaz a személy volt (G. M.). Egykori elítéltek visszaemlékezéseiből az tűnik ki, hogy a nehezebb időszakokban „a vallás vigasza sok foglyot lecsendesített”.

Ha a törvényesség bármely területe sérelmet szenved, annak a társadalom életében hosszú éveken át nyomot hagyó, káros következményei vannak. Az 1949-ben megszüntetett korábbi ügyészség 1953-ig semmilyen felügyeletet nem látott el ezen a téren, és egyéb feladataira is külön marasztaló jelentést írtak nemzetközi megfigyelők (M. Licskov és J. Taljonov). Az irattári dokumentációk szerint 1952-ben 101 422 főt ítéltek el. Ebből végrehajtandó szabadságvesztés 32,6 százalék, felfüggesztett szabadságvesztés 22,6 százalék, pénzbüntetés 40 százalék, javító-nevelő munka 4,8 százalék volt. A szabadságvesztésre ítéltek 6,6 százaléka kapott egy éven felüli büntetést. A vizsgálati jelentés tartalma szerint nem lehet szó nélkül hagyni a huzavona és bürokrácia nagy számban tapasztalható tényeit az igazságszolgáltatási szerveknél, az aktatologatás számtalan megnyilvánulását. 1953-ban a hibák feltárásával határozatot hoztak a törvényesség helyreállítására. Ezt a törekvést jelzi a több mint egy évvel később megszületett 1105/1954. (XII. 17.) MT számú határozat, amely – ha több éves késedelem után, de – körvonalazta egy új büntetés-végrehajtási rendszer kereteit, elrendelte a büntetés-végrehajtási szabályzat (a továbbiakban: Bv. Szabályzat) kiadását.

Az 1955. évi Bv. Szabályzat rögzítette az egynemű végrehajtási rendszert, célnak tekintette a nevelést, mellőzte a testkínzó, fizikai fájdalmakat okozó fegyelmi fenyítéseket, konkrétan megjelölte az elítéltek kötelességeit. Meghirdette ugyan a nevelést, de erre nézve semmilyen további rendelkezést nem tartalmazott, nem törekedett egyéniesítésre és differenciálásra, termeléscentrikus szemléletet tükrözött. A munkateljesítménytől függött a levelezés, a látogatás, csomag esedékessége, sőt még a feltételes szabadság is.

Megjegyzés

Érdeméül hozható fel, hogy rögzített néhány állampolgári jogot is. Például a panaszjogot, az ingyenes egészségügyi ellátást, a pihenéshez való jogot. Habár ezeket nem nevezte kifejezetten jogoknak, hanem a bv. intézet vezetőinek kötelezettségeként írta elő, a kifejezett elismerés elsősorban azért maradt el, mert jogszabály egyáltalán nem rendezte az elítéltek jogi helyzetét. Tájékoztatókban, titkos belső utasításokban – még ezekben is csak mellékletként szerepeltek – fogalmaztak meg alapvetően fontos jogokat érintő intézkedéseket, szabályokat.

Az eltorzult büntetőpolitika következményeként az 1955. évi Bv. Szabályzat kiadásának időpontjában a büntetés-végrehajtási szervek nehéz helyzetben voltak. „1955 augusztusában az országban 6 országos börtön, 17 megyei börtön, 11 büntetés-végrehajtási munkahely és 62 járási börtön működött. 1951-hez képest a büntetésüket töltők létszáma a következők szerint alakult: 1955. augusztus 1-jén 165,5 százalék, 1955. november 1-jén 174,5 százalék. A letartóztatottak 46 százaléka semmiféle munkát nem végzett.”[43]

A büntetőpolitika eltorzulása következményeként a börtönök túlzsúfolttá váltak, ami lehetetlenné tette objektíve is az előírások betartását, az elkülönítést, az első és visszaeső bűntényesek, valamint a felnőttek és fiatalkorúak közötti kategorizálást. Nem biztosították az elítéltek jelentős számának (16 443 főnek) a munkáltatását. A zsúfoltsághoz hozzájárult az is, hogy a büntetés-végrehajtási szervek nem éltek eléggé a feltételes szabadság kedvezményével. Túlságosan szűk körben szabtak ki a szabadságvesztésnél enyhébb, de adott esetben célravezetőbb büntetési nemeket; javító-nevelő munkát, pénzbüntetést, felfüggesztett szabadságvesztést.

Megjegyzés

1955. szeptember 30-án 35 783 fő töltötte börtönbüntetését, a büntetés letöltése végett behívásra várt 12 307 jogerősen elítélt. A börtönök és a bv. munkahelyek befogadóképessége ugyanakkor 21 856 fő volt. A fogvatartottak közül az előzetesen letartóztatottak aránya 11,7 százalékot tett ki. 7638 fő politikai bűncselekményért, 28 145 fő köztörvényes bűncselekményért volt elítélve. Ekkor volt történelme során Magyarországon a legtöbb ember börtönben. Igaz, az 1952. évi 35 039 fős adat sem sokkal kevesebb ennél. Ahhoz képest viszont, hogy 1954-ben 23 276 fő volt, nagy emelkedésnek tekinthető. Több börtönben fiatalkorúak felnőtt korúakkal, visszaeső, szokásos bűnözők az először vétőkkel, fertőzöttek az egészségesekkel összezárva töltötték büntetésüket. Egy 1954-es adat szerint az elítéltek 28 százaléka volt visszaeső.

A levegőtlen cellák a büntetés célját jóval meghaladó, embertelen szenvedést okoztak az elítélteknek. A túlzsúfoltság miatt több börtönben a legelemibb egészségügyi szabályokat sem lehetett betartani, s még a korabeli dokumentumok szerint is „e tény a járványok veszélyét rejti magában”. Mindezek tanulsága, hogy a büntetés-végrehajtást nem szabad aktuális politikai célok kiszolgálójává, eszközévé tenni. Amikor nem elsősorban jogalkalmazó és jogkövető szervnek tekintették, az igazságszolgáltatás részének – pontosabban mint ami kapcsolódik az igazságszolgáltatás rendszeréhez –, akkor a törvénysértések, az emberi jogok megsértésének eszközévé süllyesztették.

Az 1954. évi 17. számú törvényerejű rendelet ugyan utal a szabadságvesztés végrehajtásának kétféle módjára; a börtönre és a büntetés-végrehajtási munkahelyre, a gyakorlatban azonban nem volt különbség a két végrehajtási mód között. E jelenségre figyeltek fel és adták ki a 29/1955. (XI. 11.) BM–IM–Legf.Ü. számú együttes utasítást.

Megjegyzés

Hatására „csökkent a börtönökben fogvatartottak létszáma, s az 1956. október 1-jei létszám az 1951. évi létszámnak már csak a 86,1 százaléka volt. Az 1951–1953-as évek átlagában több mint 128 000 főt ítéltek el, egyharmadát közellátási és árdrágítási cselekményekben mondták ki bűnösnek. A százezer főre jutó gyakorisági mutató 1373 volt. Az elítéltek kb. 35 százalékát pénzbüntetéssel és javító-nevelő munkával, 63 százalékát pedig szabadságvesztéssel sújtották. Az igazsághoz tartozik, hogy az ebben az időszakban kiszabott szabadságvesztés-büntetések nagyobb hányadát nem hajtották végre, részben azért, mert a végrehajtás több mint egyharmadát már eleve felfüggesztették, részben pedig azért, mert egyéni- és közkegyelmi rendelkezések útján elengedték vagy törölték […] 1954-ben az elítéltek száma 70 000 alá, több mint 45 százalékkal esett vissza. Habár a következő évben ismét emelkedett, de az 1960-as évek közepéig tovább csökkent.”[44]

A végrehajtó szervek kötelességeként megfogalmazott jogok érvényre juttatására azonban a törvényességi felügyelet megszervezése nélkül semmi esély nem volt.

Annak ellenére, hogy az alkotmány már 1949-ben rendelkezett az ügyészségről, realizálására az 1953. évi 13. számú törvényerejű rendeletben (Ütvr.) került csak sor. Az Ütvr. az érdemi foganatosítási feladatokat elvette, csak a büntetések végrehajtásának törvényességi felügyeletét hagyta meg a korábbiból.

Megjegyzés

A törvényesség helyzetére jellemző példaként hozható fel, hogy a szabadságvesztés-büntetésen kívül a többi büntetés végrehajtását még belső utasítások sem szabályozták. Az erre az időszakra eső korábbi kutatások szinte áttekinthetetlennek tartották a javító-nevelő munka és a mellékbüntetések végrehajtását. Országosan egységes gyakorlatról még szó sem lehetett ebben az időszakban, de még olyan törvényességi vizsgálatról sem, amely ezt elősegítette volna. Az Ütvr. és a 20/1953. Legf.Ü. számú utasítás a törvényességi felügyeletet a letartóztató intézetek feletti törvényességi felügyeletre szűkítette le, vagyis az előzetes letartóztatás és a szabadságvesztés végrehajtására. E koncepció tarthatatlanságát a későbbi gyakorlat bizonyította, mert lehetőséget teremtett a törvénysértésekre. Ebben az időszakban a törvényességi felügyeletet a szabadságvesztés végrehajtásának felügyelete, valamint a kodifikációs, szabályozási feladatokban való közreműködés kötötte le. A szabadságvesztés szervezett módon történt megkezdésének biztosítására a belügyminiszter, a honvédelmi miniszter, az igazságügy-miniszter és a legfőbb ügyész 29/1954. számú együttes utasítást adott ki, amely a „bíróságok részére előírta” a büntetés végrehajtásával kapcsolatban rájuk háruló feladatokat. A büntetés-végrehajtási felügyeleti ügyészi feladatok szétosztása a más felügyeleti tevékenységet végzők között, leszűkítése a törvénysértések időszakában egyébként is hatástalanná tette a büntetés-végrehajtási felügyeleti ügyészi munkát.

Az Ütvr. a büntetés-végrehajtási felügyeleti ügyész kötelességeként jelölte meg ugyanakkor, hogy ügyeljen arra: „a letartóztató intézetekben csak olyanokat tartsanak őrizetben, akiket a törvénynek megfelelő határozattal nyomozó szerv, ügyész vagy a bíróság helyezett letartóztatásba, valamint arra, hogy a letartóztató intézetekben a fogva tartásra vonatkozó szabályokat megtartsák. Nyomban szabadlábra kell helyezni azt, akit törvényes alap nélkül tartanak letartóztató intézetekben.”[45] „A törvénysértések feltárása és kiküszöbölése érdekében bármely időpontban meglátogathatja a letartóztató intézeteket és munkahelyeket, megvizsgálhatja a fogva tartás körülményeit és rendjét. Megtekintheti azokat az okmányokat, amelyek alapján a letartóztatottakat fogva tartják, továbbá megtekintheti a letartóztató intézetek igazgatósága által kiadott rendelkezéseket, amelyek a letartóztatottak fogva tartásának körülményeire és rendjére vonatkoznak.”[46] Az operatív intézkedés jogát jelenti, hogy az ügyész maga helyezheti határozatával szabadlábra a törvénysértően fogvatartottat. Ennek külön kiemelése szükséges volt a jogszabály meghozatalának idejében abból az általános rendelkezésből, hogy „a letartóztató intézetek vezetősége köteles az ügyésznek a törvények megtartására és a letartóztatottak fogva tartásának körülményeire vonatkozó rendelkezéseit végrehajtani.”[47] Sajnos, mindez csak papíron létezett, pedig nem is volt sok.

Az 1956. október 23-át követő néhány nap alatt a börtönökből kiszabadultak a politikai foglyok, a beszolgáltatást nem teljesítő parasztok ezrei. Végérvényesen ekkor szűntek meg a szénbányák mint bv. munkahelyek (pl. a Béta bányaüzem), valamint a büntetés-végrehajtási ipari vállalatok is. 1959-ben napirendre került a szabályozatlan vagy nem megfelelően szabályozott büntetések végrehajtásának törvényességi vizsgálata az ügyészség feladatai között. Így került sorra a mellékbüntetések, a javító-nevelő munka, a pénzbüntetés; a szabadságvesztés körében pedig a bánásmód, az elhelyezés, a munkáltatás, nevelés, a fegyelmi eljárás, a feltételes szabadságra bocsátási gyakorlat, valamint az elkobzás végrehajtásának törvényességi vizsgálata. Ennek eredménye volt, hogy szabályozták az egyes büntetési nemek végrehajtását. Az egyes jogoktól eltiltás, a foglalkoztatástól eltiltás, a kitiltás és a kiutasítás végrehajtását a 3/1959. BM–IM–Legf.Ü. számú együttes utasítás tartalmazta, a javító-nevelő munkával kapcsolatos kérdésekről szóló tájékoztató pedig 1959. október 16-án jelent meg. Megfelelő szabályozás hiányában a javító-nevelő munka végrehajtásának gyakorlata nem volt egységes, a vállalatok eltérően értelmezték a javító-nevelő munkára ítéltek jogi helyzetét. Az elkobzás tárgyában tartott vizsgálatok eredménye volt a 14/1957. (XII. 5.) IM számú rendelet, amely a büntetőeljárás során lefoglalt, illetőleg elkobzott dolgok kezeléséről és nyilvántartásáról szólt.

A szabadságvesztés végrehajtása tárgyában a 8/1959. (VI. 30.) BM számú utasítás kiadására került sor, amely a büntetés-végrehajtási rendszert nem változtatta ugyan meg, hanem csak módosította.

Megjegyzés

Az 1950. évi II. törvény 50. §-ában megfogalmazott büntetési céllal összhangban a nevelés szabályozottan is büntetés-végrehajtási feladattá vált. Hátrányosan diszkriminálta az utasítás az „osztályidegeneket”, viszont tartalmazta az elítéltek nevelésének elvi-szervezeti feltételei megteremtését is. Előírta, hogy minden büntetés-végrehajtási feladatot, funkciót az elítéltek őrzésének és nevelésének, mint két fő feladatnak kell alárendelni. Az elítéltek munkáltatását a nevelésük fő eszközének tekintették, és megszüntették a KÖMI-nek mint különálló szervezetnek a működését, és az országos parancsnokság szervezetébe vonták be. Új módon szabályozta a levelezés és látogatás kedvezményét, kifejezésre juttatott egyfajta differenciálást a feltételes szabadság engedélyezésénél is. Jelentős mértékben megszigorította az addig eléggé általános félkedvezményt és még a negyedkedvezményből is kizárta a szokásos és súlyos visszaeső bűnözőket, a munkamegtagadókat, az öncsonkítást elkövetőket. Az elítéltek nevelésének egységes irányítására 1959-ben a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságán létrehozták a Nevelési Osztályt, a 32/1959. számú országos parancsnoki parancs előírta többek között, hogy minden száz letartóztatott nevelésével egy nevelő foglalkozzon. Kezdetét vette az elítéltek iskolai oktatása, megjelent számukra egy központi szervezésű hetilap, vezetékes rádiót hallgathattak, lehetőség nyílt filmvetítésekre és kulturális rendezvények szervezésére is. A BM utasítás gondolt az elítélt szabadulása utáni helyzetére is.

Ezen időszakban a büntetés-végrehajtás ügyészi törvényességi felügyeletéről lényegében megállapítható, hogy az 1950–59-es években nemigen működött, 1956-ig szünetelt is. Az ügyészség negyedévi tervekkel dolgozott és egy-egy vizsgálati témával az egész ügyészi szervezet foglalkozott. Az 1953. évi 13. számú törvényerejű rendelet nem határozta meg kellő pontossággal a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelet kereteit, s így eleve nem lehetett összhang a gyakorlat és a jogszabály között.

Változást hozott az 1959. évi 9. számú törvényerejű rendelet és az ennek alapján kiadott 5/1959. Legf.Ü. számú utasítás. Ez volt az első utasítás, amely a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelettel foglalkozott, meghatározta a szervezetét, alapvető feladatait, tárgyát, a felügyelet gyakorlásának módját.

Megjegyzés

Az utasítás jelentős mértékben bővítette a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti felügyelet feladatkörét, felhívta a figyelmet a visszaesés megelőzése szempontjából fontos büntetés-végrehajtási területekre. A Legfőbb Ügyészség az utógondozással kapcsolatos nehézségek megismerése végett 1959-ben reprezentatív felmérést végzett a visszaesés okairól. A törvényességi vizsgálatok rámutattak arra, hogy a büntetés-végrehajtási rendszer a módosítások ellenére sem biztosítja a kellő differenciálást, lényegében azonos végrehajtási mód érvényesült valamennyi szabadságvesztést töltő elítéltre nézve. A szabályozás hiányosságai miatt rendezetlen volt az elítélt jogi helyzete. A feltételes szabadságon lévők felett nem volt hatékony ellenőrzés, nem rendezték a jogaikat, kötelességeiket sem. A pénzbüntetés végrehajtásának ütemét jelentős mértékben lelassította a Btá. 36. §-ának rendelkezése, amely csak behajthatatlanság esetében engedte meg a pénzbüntetés szabadságvesztésre átváltoztatását. A vizsgálatok megállapították, hogy a visszaesők nagy százalékánál az ismételt bűnözésben szerepet játszott a magára hagyatottság, a társadalom elfordulása, a szabadságvesztésből szabadult foglalkoztatásának megtagadása. Bizonyos változást hozott az 55/1960. (XII. 22.) Korm. számú rendelet, amely elsőként szabályozta a börtönből szabadultak munkába való elhelyezkedését.

Az 1961. évi V. törvény (Btk.), s az ehhez kapcsolódó végrehajtási jogszabályok révén bővült a büntetés-végrehajtás tárgyköre.

A Btk. a szabadságvesztésnek két végrehajtási módját különböztette meg; a börtönt és a büntetés-végrehajtási munkahelyet. Arra nézve, hogy a szabadságvesztést milyen esetben kell börtönben vagy büntetés-végrehajtási munkahelyen végrehajtani, a törvény nem rendelkezett. Általánosságban szögezte le, hogy a börtön a büntetés-végrehajtási munkahelynél szigorúbb.

Megjegyzés

Azt, hogy a szabadságvesztést kikkel szemben kell börtönben és kikkel szemben büntetés-végrehajtási munkahelyen végrehajtani, az Igazságügyi Minisztérium 1964. május 29-jén szabályozta a 3/1962. BM számú utasításhoz kapcsolódva. Ez az együttes utasítás előírta azt is, hogy a szabadságvesztést kiszabó ítéletről kiállított értesítésen a bíróságok tüntessék fel az elítélés alapját képező bűntett politikai, illetve köztörvényi jellegét, a feltételes szabadság korlátozásait, illetve kizárását.[48] Jelentős volt az 1964. október 6-án kiadott 5-ös számú Nevelési Utasítás, amely módosította, továbbfejlesztette a fegyelmi eljárás szabályait és megjelölte a megyei börtönökben folyó nevelőmunka célját, feladatát, elveit, eszközeit és módszereit. Az utasítás kitért más büntetés-végrehajtási szakágak (őr-, anyagi, pénzügyi szolgálat) nevelési feladataira is. Az 1965. május 15-én kiadott utasítás az adminisztrációt igyekezett egyszerűsíteni, megszüntetve a letartóztatottak elhelyezési nyilvántartását, az IM Bv. Országos Parancsnokának 6/1966. számú parancsa pedig az addigi törzslap helyett nyilvántartó lapot rendszeresített. A 109/1964. (IK 10.) IM–BM–HM–MM számú együttes utasítás a szabadságvesztés foganatba vételével kapcsolatban teremtette meg a szorosabb összhangot a bíróságok és a bv. intézet között. Jelentősége volt az 1963. december 2-án kiadott Egészségügyi Utasításnak is, amely a kényszerzubbony (óvóköntös) alkalmazását szabályozta. A Btk. 47. §-a ismét lehetővé tette, hogy a pénzbüntetést meg nem fizetés esetén szabadságvesztésre változtassa át a bíróság. Kiiktatta a hosszadalmas polgári végrehajtási eljárást, aminek eredményeképpen jelentősen meggyorsult a pénzbüntetés végrehajtása. Amíg 1955. december 31. napján mindössze 37,7 százalék volt a pénzbüntetés behajtási aránya, 1965. december 31. napján már 87,9 százalék.

1963-ban a magyar börtönügynek addig elfoglalt helyét illetően született jelentős döntés; a belügyminisztérium szervezetéből az igazságügy-miniszter irányítása alá került.[49]

Megjegyzés

A büntetés-végrehajtási nevelés célját a korabeli 3221/1963. (V. 30.) Korm. számú határozat is kifejezésre juttatta azzal, hogy tételei között szerepelt többek között; „…a differenciálás a szabadságvesztés végrehajtása során is annyira fontos, mint a büntetőeljárás egyéb szakaszaiban a nyomozás és az ítélkezés során. A kiszabott büntetések végrehajtása során […] minden eszközzel törekedni kell az elítéltek átnevelésére és ingyenesen gondoskodni kell arról, hogy a szabadságvesztés-büntetésüket letöltött személyek a róluk való gondoskodás hiányában vagy más körülmények hatására ne lépjenek újból a bűnözés útjára”.

Kezdetét vette az egyes büntetések végrehajtásának jogi szabályozása. A javító-nevelő munka végrehajtásának a 7/1962. (VI. 28.) IM számú rendelettel, a kényszergyógykezelés foganatosításának a 9/1962. (VII. 21.) IM számú rendelettel, a büntetőbírósági határozattal elrendelt kényszerelvonó-kezelés foganatosításának pedig az 5/1962. (IX. 16.) EüM számú rendelettel történt meg a végrehajtás szabályozása.

Megjegyzés

Ettől az időtől kezdődően háromévenként törekednek az ügyészségek, hogy egy-egy büntetési nem végrehajtásáról áttekintést nyerjenek, 1963-tól figyelhető meg a főügyészségeknél olyan törekvés, hogy nem mechanikusan, mennyiségi szemlélettől vezettetve, kizárólag a Legfőbb Ügyészség által kijelölt kérdésekben tartanak törvényességi vizsgálatokat, hanem a helyi törvényességi viszonyokat figyelembe véve tűzik napirendre a törvényességi szempontból nem kielégítőnek mutatkozó büntetés-végrehajtási feladatok megvizsgálását. 1963-tól vált gyakorlattá, hogy a főügyészségek helyileg egy-egy törvényességi szempontból elmaradottabb végrehajtási területet vontak vizsgálat alá. Ezt az ún. helyi jellegű vizsgálati tevékenységet aktuális témaválasztás, aktivitás, eredményességre való törekvés kezdte jellemezni.

A jogszabályi változások szükségessé tették a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelet feladatainak, szervezetének, tárgyának, módszereinek újraszabályozását. Erre az 1/1964. Legf.Ü. számú utasítással került sor, amely 1964. május 1. napján lépett hatályba. Új feladatot jelentett a kényszergyógykezelés, a büntetőbírósági határozattal elrendelt kényszerelvonó-kezelés, valamint a bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyelete. Kötelezővé tette az utasítás az ügyészségek számára az érdemi végrehajtáshoz szükséges nyilvántartások vezetését is.

Megjegyzés

Például a kényszergyógykezeléssel és kényszerelvonó-kezeléssel kapcsolatos nyilvántartások vezetését. Ezekből lehetett csak megállapítani, hogy egy-egy megyében kik vannak házigondozásban, illetve kik állnak kényszerelvonó-kezelés hatálya alatt. Az 1963-ban és 1964-ben az utógondozás törvényessége tárgyában tartott ügyészi vizsgálatok nyomatékosan felhívták a figyelmet arra, hogy az utógondozás szabályozása az 55/1960. (XII. 22.) Korm. számú rendelettel nem tekinthető megoldottnak. A 12/1965. (VII. 1.) Korm. számú rendeletben már kifejezésre jutott az a felismerés, hogy a szabadságvesztésből szabadultat nemcsak támogatni, hanem ellenőrizni is kell. Az 1964–1965-ben a szabadságvesztés végrehajtásának tárgyában végzett ügyészi vizsgálatok (így az elítéltek elhelyezésével, anyagi és egészségügyi ellátásával, a neveléssel, a fegyelmi eljárással, a munkáltatással kapcsolatban) felhívták a figyelmet a büntetés-végrehajtási rendszer megváltoztatásának szükségességére. Az 1955. évi Bv. Szabályzattal deklarált büntetés-végrehajtási rendszer ugyanis a módosítások ellenére sem tudta biztosítani a szabadságvesztés végrehajtása során az egyéniesítés és differenciálás feltételeit.

Élénkítőleg hatott a 60-as évek elején megindult kodifikációs munkára az elméleti tevékenység is, ami azt tükrözte, hogy megnőtt az érdeklődés a büntetés-végrehajtás tartalmi kérdései iránt. A bűnügyi tudományokban végzett kutatások felhívták a figyelmet arra, hogy a bűnözés elleni küzdelemben hosszú távú tervet kell készíteni. A büntetés-végrehajtás területén a börtönök rossz állapotát, a személyi állomány felkészületlenségét, a militáris szemléletet, a törvényi szintű szabályozás hiányosságát is megemlítették. A büntetéssel kapcsolatos elméleti munka élénkítésében jelentős szerepet játszottak Földvári József, Fonyó Antal és Kádár Miklós elméleti nézetei, valamint az a vita, amely felelevenítette a tett-büntetőjog és a tettes-büntetőjog, illetőleg a büntetésbiztonsági intézkedés problémáit.

Megjegyzés

A magyar szerzők közül többen a hátrány, a „malum” okozását tartották a büntetés alapelvének. A büntetést és a nevelést általában nem egymást kizáró fogalmaknak tekintették, de nem is azonosíthatóknak. A büntetés hátrányokozó jellegével kiváltott visszatartó erejével védi a társadalmat, a bűnelkövetőt pedig a végrehajtás neveli. Ugyanakkor viszont a büntetés-végrehajtás sem azonosítható a tiszta neveléssel, mert akkor nevelőintézeteket kellene helyette létrehozni, amelyek viszont nem védenék meg a társadalmat.

Számos tanulmány foglalkozott a büntetés-végrehajtás fejlesztésével. A továbbfejlesztés elméleti alapjait azok a kutatások adták, amelyek elősegítették annak felismerését, hogy a legkimunkáltabb büntetési rendszer sem képes a büntetőpolitikai célkitűzések elérését biztosítani korszerű büntetés-végrehajtás nélkül. A bűnözés elleni küzdelem hatékonyságának fokozása mindig megköveteli a büntetés-végrehajtás rendszerének a felülvizsgálatát, a módszerek és eszközök továbbfejlesztését is.

A büntetési rendszer újabb alapokra helyezésének útján az első lépést az 1966. évi 20. számú törvényerejű rendelet tette meg, a szabadságvesztés addigi két fokozata két újabb fokozattal bővült, összhangban a bűnelkövetők négy típusával kapcsolatos felfogással. A négy fokozat a következő volt: szigorított börtön, börtön, szigorított büntetés-végrehajtási munkahely és büntetés-végrehajtási munkahely. A bíróság az ítéletében rendelkezett arról, hogy a szabadságvesztést melyik fokozatban kell végrehajtani. A büntetés-végrehajtási rendszer tehát utat engedett az egyéniesítésnek és differenciálásnak, amivel továbbfejlesztette az elítéltek kategorizálását.

A szabadságvesztés végrehajtásának magyarországi történetében figyelemre méltó állomásnak tekinthető a jogi szabályozást illetően a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról és az előzetes letartóztatás foganatosításáról szóló 1966. évi 21. számú törvényerejű rendelet, amely minden állampolgár számára megismerhető jogszabályként határozta meg a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának alapelveit, módszereit és az új büntetés-végrehajtási rendszert. A törvényerejű rendelet és végrehajtására a 110/1967. IM számú utasítással kiadott Büntetés-végrehajtási Szabályzat 1967. március 1-jén lépett hatályba.

Megjegyzés

E szabályozás már a nevelést tette egyértelműen a büntetés-végrehajtás leglényegesebb tartalmi elemévé, hosszú időre irányt szabott a gyakorlati munkának, megteremtette a továbblépéshez a jogi feltételeket és eszközöket. A büntetés-végrehajtás céljának az elítéltek törvénytisztelő állampolgárrá nevelését, vagyis az ún. átnevelését jelölte meg. Ez a megfogalmazás mind elvi, mind gyakorlati szempontból összhangban állt a korabeli társadalmi berendezés eszméivel. Megkövetelte a büntetés-végrehajtási szervektől, hogy feladataik megoldását a nevelési cél szolgálatába állítsák.[50]

A bűncselekményt elkövető személyisége nem a társadalomtól elvárt módon alakult, a magatartás indítékrendszere hibás, szemben áll a társadalmi követelmények rendszerével. Megfogalmazást nyert az elítéltek jogi helyzete, így az őket terhelő kötelezettségek. Az elítélteket megillető jogokat a Bv. Szabályzat sorolta fel részletesen. Az elítéltek jogi helyzetének kérdései több mint egy évtizedig nem voltak témái ekkor az elmélet művelőinek sem. A Bv. Szabályzat az elítéltet jogi szempontból a végrehajtás alá vetett tárgyából annak alanyává emelte fel.

A fokozatok jellemzőit, eltérő sajátosságait, az egyes fokozatok közötti különbségeket a törvényerejű rendelet jelölte meg. Garanciális intézkedések segítették elő, hogy a fegyelmezés az elítéltek nevelésének fontos eszközévé válhasson. A törvényerejű rendelet gazdagította a jutalmazási rendszert, bevezette a pénzjutalmat és fogházfokozatban a rövid tartamú eltávozást. A munkáltatás céljaként a következő megfogalmazást adta: „A büntetés-végrehajtás során a munkáltatás elsődleges nevelési célokat szolgál; a rendszeres munkás életmódhoz való készséget hivatott kialakítani.”

A növekvő bűnözés türelmetlenséget váltott ki, melynek következménye lett a Büntető Törvénykönyv 1971. évi Novellája, a 28. számú törvényerejű rendelet, amely a halálbüntetés mellé visszaállította az életfogytig tartó szabadságvesztést és szigorításokat rendelt el a visszaeső bűnözőkkel szemben. Megváltozott a szabadságvesztés-büntetés fokozatainak elnevezése is. A büntetés-végrehajtás szervezete a 1966–1967-ben kialakított formában sem tudta biztosítani a meghatározott cél megvalósulását. A Novella a négy végrehajtási fokozat elnevezését fegyházra, szigorítottbörtönre, börtönre és fogházra változtatta. Dogmatikai módosításai közül kiemelkedik a bűncselekmények közötti differenciálás. A vétségek kedvezőbb megítélésben részesültek, mint a bűntettek a szabadságvesztés végrehajtási fokozatának, a feltételes szabadságra bocsátásnak, a kényszergyógykezelésnek, a büntetés felfüggesztésének, a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítésnek a szabályozásánál.

Megjegyzés

A fiatalkorúak esetében a büntetés-végrehajtási rendszert is differenciálttá kívánták tenni ezen időszakban, bár a felnőttekre vonatkozó általános szabályok rájuk is irányadók voltak. Több átmeneti szerepet betöltő jogszabályt[51] követően az 1966. évi 20. számú tvr. változtatta meg érdemben a fiatalkorúakkal szemben kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának rendjét, melynek realizálását az 1966. évi 21. számú tvr. tartalmazta. Az eltérések a végrehajtás helyében, rendjében, az anyagi és egészségügyi ellátásban, a kötelességekben és jogokban, nevelésben és oktatásban, a fegyelmezésben, a jutalmazásban, a munkáltatásban és szakoktatásban, a társadalom segítsége igénybevételében, a szabadulásra való felkészítésben jelentkeztek.

A büntetés-végrehajtást érintő újabb szabályozásokra is sor került a 60-as évek végén. Az igazságügy-miniszter a 6/1966. (VII. 24.) IM számú rendeletével újból szabályozta a kényszergyógykezelés végrehajtását, az egészségügyi miniszter az akkori jogpolitikai követelményeknek megfelelően az 1/1966. (VI. 3.) EüM számú rendeletben határozta meg az egészségügyi szervek teendőit a büntetőbíróságok által elrendelt kényszerelvonó-kezelés eredményes végrehajtása érdekében. A gyakorlati követelményeknek megfelelően a 7/1968. (XI. 26.) IM számú rendelet módosította a javító-nevelő munka végrehajtásáról szóló 7/1962. (VI. 28.) IM számú rendeletet.

A büntetés-végrehajtás kérdéseinek nem belső, titkos utasításokban történt szabályozása már kétségtelen egyfajta fejlődést, előbbre lépést juttat kifejezésre a törvények tiszteletben tartása iránt.

Figyelmet érdemel a 60-as évek szabályozásából e területen még a 112/1963. IM számú utasítás az elfogatóparancs kibocsátásáról; a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 109/1964. (IK 10.) IM–BM–HM–MM számú együttes utasítás; a 112/1967. IM és a 4/1968. BM számú utasítás a mellékbüntetések végrehajtásáról; a 105/1966. (IK 9.) IM számú utasítás az Országos Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet Működési és Ügyviteli Szabályzatáról.[52]

Megjegyzés

Az Igazságügyi Minisztérium és a Legfőbb Ügyészség vizsgálati tapasztalatai azt mutatták ebben az időben, hogy a bíróságok feltételes szabadságra bocsátási gyakorlata nem felelt meg a Btk. 39. § (1) bekezdésében írt törvényi előfeltételeknek. Kellő indok nélkül feltételes szabadságra bocsátottak nem egy esetben olyan elítélteket, akik a feltételes szabadságra bocsátást követően elég rövid idő alatt újabb bűncselekményt követtek el.

Az 1963–1971. közötti években alakult ki a büntetés-végrehajtás feletti ügyészi felügyelet három fő módszere: a kötelező munkatervi vizsgálatok, a legfőbb ügyészi utasításban előírt időszaki vizsgálatok, a főügyészség éves célkitűzése keretében tartott helyi jellegű vizsgálatok. 1966-ban az elítéltek munkáltatása és bérezése tárgyában tartott törvényességi vizsgálatok alapján az elítéltek kárfelelősségének részletes szabályozását kellett kezdeményezni. „Hosszú éveken át vitatott volt a végrehajtásban a munka szerepe, célja […] a munkáltatás öncélúvá vált, sokszor a termelési érdekek léptek előtérbe a büntetés-végrehajtási érdekekkel szemben.”[53]

Figyelmet érdemel, hogy az előzetes letartóztatás foganatosításának szabályait már ekkor valamennyi foganatosító szervre nézve egységes elvek szerint rendelte megállapítani a törvényerejű rendelet. 1969-ben több főügyészség vizsgálata is megállapította, hogy nem következetes a szigorított börtönökben a gyakorlat az elítélteket terhelő kötelességek teljesítésének megkövetelésénél, de ugyanakkor a magatartási szabályok nehezen ellenőrizhetők, formális követelményeket is támasztottak az elítéltekkel szemben. Később igazságügy-miniszteri parancs jelölte meg az elítéltek új magatartási szabályait a különböző büntetés-végrehajtási fokozatokban.

1970-ben hat főügyészség vizsgálta meg a szabadságvesztésből szabadultak utógondozását. Megállapításuk szerint az utógondozás helyzete a három évvel azelőtti állapothoz képest nem javult, sőt egyes területeken hanyatlást tapasztaltak. Már ekkor felmerült az utógondozás új alapokon való szabályozásának szükségessége.

1970-ben a kényszergyógykezeltek büntetőeljárási jogainak, továbbá polgári jogi és családjogi helyzetének vizsgálata során az előbbi területen a törvényesség nagyfokú lazaságát lehetett tapasztalni, amely elsősorban a kérdések szabályozatlanságára volt visszavezethető. Folyamatossá vált ebben az időszakban a házi gondozás és a bv. intézeten kívüli kényszerelvonó-kezelés törvényességi felügyelete is.

Az ügyészségről szóló 1972. évi V. törvény (Üt.) az 1959. évi 9. számú törvényerejű rendelethez képest a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti felügyeletben a következő változásokat hozta:

  1. Az Üt. IV. fejezete az eddiginél konkrétabban fogalmazta meg a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti felügyelet tárgyát. Nemcsak egy általános meghatározást adott, hanem kihangsúlyozta, hogy a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti felügyelet tárgyát az összes fő- és mellékbüntetések, valamint a Btk.-ban megjelölt intézkedések képezik.

  2. Kifejezetten kiterjesztette az Üt. a törvényességi felügyeletet a feltételes szabadságra, az utógondozásra és a bűnügyi nyilvántartásra is.

  3. Az Alkotmány 77. § (3) bekezdése szerint „az állam minden szervének és minden állampolgárának kötelessége, hogy az alkotmányt, az alkotmányos jogszabályokat megtartsa és feladatkörében eljárva megtartassa”. Értelemszerűen az alkotmánynak ez a rendelkezése az Üt. IV. fejezetében is érvényesítendő. Ezért nem lett tárgya a törvényességi felügyeletnek a büntetések megkezdésével kapcsolatos adminisztráció és ügyviteli szabályok betartása, a büntetés-végrehajtási szervek gazdálkodási tevékenysége, a büntetés-végrehajtási vállalatok gazdaságosságának kérdése, a nevelési eljárások, a pedagógiai módszerek kérdése.

  4. Az Üt. megerősítette az előzetes letartóztatás foganatosításával kapcsolatos jogszabályok betartásának addigi, legfőbb ügyészi utasításban előírt ellenőrzési gyakorlatát.

  5. Az 1959. évi 9. számú törvényerejű rendelet rendelkezési jogot biztosított az ügyész számára „a letartóztatottak fogva tartásának körülményeivel” kapcsolatban is. Ebben az időszakban a „letartóztatott” fogalmába az elítéltet is beletartozónak értelmezték. Az ügyészi rendelkezési jognak ez a széles körű szabályozása elkerülhetetlenné tette a büntetés-végrehajtási szervek jogkörébe való beavatkozást. Ezt szűkítette az Üt. azzal, hogy az ügyészi rendelkezési jogot az elítéltek fogvatartási körülményeivel kapcsolatban nem tartotta fenn.[54]

  6. Az Üt. alapján új jogot jelentett, hogy az ügyész bármely büntetőügy iratait megvizsgálás végett magához kérhette, hogy a határozat végrehajtása megfelel-e a törvényeknek. Ezt az iratbeszerzési jogot az Üt. polgári ügyek iratainak a beszerzésére is kiterjesztette.

A legfőbb ügyész az Üt. alapján a 12/1973. (ÜK 12.) Legf.Ü. számú utasításban szabályozta a büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelet szervezetét, az előzetes letartóztatás, a szabadságvesztés, a javító-nevelő munka, a pénzbüntetés, a mellékbüntetések, a felnőttekkel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedések, az utógondozás és a bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyeletének módszereit. A legfőbb ügyészi utasítás már tekintettel volt az 1974. január 1. napján hatályba lépett büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (Be.) rendelkezéseire is.

Jelentős változás a korábbi legfőbb ügyészi utasításhoz képest, hogy a rendelkezés nemcsak a szabadságvesztést végrehajtó szervekkel szemben, hanem minden, a büntetőügyben hozott határozatok végrehajtására illetékes szerv esetében törvényességi felügyeleti intézkedésként írja elő, ugyanakkor – az Üt. 12. § (1) bekezdéséhez kapcsolódva – meg is jelöli a büntetőügyben hozott határozat végrehajtására illetékes szerv vezetőit. Az Üt. 12. § (2) bekezdésének alapvetően fontos rendelkezése szerint „az ügyész köteles nyomban szabadlábra helyezni azokat, akiket törvényes határozat nélkül tartanak fogva”. Az utasítás egységesítette a törvényességi felügyelet gyakorlatának módszereit, amelyek a következőképpen nyertek megfogalmazást: eseti feladatok ellátása, kötelező munkatervi és helyi jellegű törvényességi vizsgálatok lefolytatása.[55]

Megjegyzés

Új előírás volt a bv.-felügyeleti ügyész részére, hogy a feltételes szabadságon lévő elítéltet jegyzőkönyvi figyelmeztetésben részesíthette a magatartási szabályok megszegése esetén. A mellékbüntetések közül a vagyonelkobzás törvényességi felügyelete jelentett új feladatot. A kényszergyógykezelés és a kényszerelvonó-kezelés törvényességi felügyeletével kapcsolatban megjegyezhető, hogy 1974. január 1-jétől megszűnt az addig kötelező nyilvántartás. Az utasítás lehetővé tette, hogy az ügyész is intézkedést tehet a szabadult elhelyezése, a társadalomba való beilleszkedésének elősegítése érdekében.

A szabadságvesztés végrehajtásának vizsgálata során szintén az nyert megállapítást – az előző évekhez hasonlóan –, hogy helytelen szemlélet uralkodik, másrészt hiányoznak a feltételek is. A nevelőállomány jelentős része szakképzetlen volt, nem lehetett szó szakszerű és szervezett nevelésről. Nem differenciálódott eléggé az őrzési, munkáltatási és nevelési rendszer. A kulturált elhelyezés követelményei is finoman szólva sok kívánnivalót hagytak még maguk után. A termelésre helyeződött ismét a hangsúly, szinte önálló tényezővé nőtte ki magát és egyre kevésbé volt a nevelés eszköze.

A Be.-re tekintettel az Igazságügyi Minisztérium újraszabályozta a kényszergyógykezelés végrehajtását [5/1974. (VI. 16.) IM számú rendelet], a 125/1973. (IK 1974. évi 1. számú) „IM utasítás” pedig a Be. XVIII. fejezetére figyelemmel meghatározta a megyei bíróság elnöke által kijelölt „egyesbíró feladatait”. A Btk. novella és a Be. rendelkezéseit figyelembe véve újraszabályozást nyert a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása és az előzetes letartóztatás foganatosítása a 107/1974. (IK 8.) IM számú utasítással kiadott büntetés-végrehajtási szabályzatban, amely 1974. július 1. napján lépett életbe.

Jelentősen nőtt a pénzbüntetésre ítéltek száma és a pénzbüntetés összege. A végrehajtás jól szervezettségét mutatta a 89,9 százalékos behajtási arány.

A mellékbüntetések végrehajtása is megfelelő szervezettséget mutatott ezekben az években, bár a vagyonelkobzás és kitiltás kivételével a többi mellékbüntetés végrehajtását csupán belső utasítás szabályozta.

A kényszergyógykezeltek családjogi helyzetével, társadalombiztosítási ellátottságával, büntető- és polgári jogaival foglalkozó mélyreható legfőbb ügyészségi vizsgálat – a 1974–1976-os években – feltárta többek között, hogy a kényszergyógykezelt tárgyalásra szóló idézésénél nem tartották be a büntetőeljárási törvény rendelkezéseit. Számos esetben jogtalanul szüneteltették a kényszergyógykezelt nyugdíját.

A bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyeletében új feladatot jelentett a nyilvántartás gépesítésének előkészítésében való közreműködés, amely komoly szerepet játszott abban, hogy lecsökkent a valamilyen okból hibásan kiadott erkölcsi bizonyítványok száma.

A 60-as évek büntető jogalkotásából kiemelést igényel az 1969. évi 9. számú törvényerejű rendelet „A társadalom fokozottabb védelméről a közrendre és a közbiztonságra különösen veszélyes visszaeső bűnözők elleni fellépés érdekében”. Mód és lehetőség nyílt a visszaesők legveszélyesebb körével szemben a szigorúbb fellépésre. Új intézkedés alkalmazásának lehetőségét teremtette meg a törvényerejű rendelet, a szigorított őrizetét, amely nem egyszerűen csak társadalomvédelmi célokat követő biztonsági intézkedésként került bevezetésre, hanem célja volt a társadalomba való visszavezetés is.

Megjegyzés

Ennek érdekében lett volna szükséges ezeknél az eltorzult személyiségű elkövetőknél speciális nevelő, ha kell, gyógyító eljárásra, az egyéni és csoportos munkaterápiás kezelésre, a szabadidő helyes eltöltésére, a tartalmas emberi kapcsolatok kiépítésére való nevelésre. Az ilyen speciális foglalkozás személyi (megfelelő szakembergárda) és tárgyi (intézetek, munkahelyek) feltételeit kellett volna gyorsan megteremteni ahhoz, hogy hatásos legyen. „Egyébként azonban nem sok jót várhatunk alkalmazásától” – olvashatjuk a korabeli irodalomban.[56]

A büntetés-végrehajtás intézményrendszere szempontjából is jelentős változás az alkoholisták kényszergyógyításának bevezetése 1974-ben.

Nagy jelentőségű volt a szabadságvesztésből szabadult személyek utógondozásáról szóló 1975. évi 20. számú törvényerejű rendelet megjelenése, amely az utógondozás differenciált rendszerét hozta létre.

Megjegyzés

A segítő-gondozó funkciót minden arra rászoruló a szabadságvesztésből szabadult személy esetében lehetővé tette. Az első törvényhozási intézkedés volt, amely a visszaesőkkel szemben nem a represszió fokozásával kívánt fellépni. A segítő-gondozó feladatok lényegében a szabadulás előkészítésében, támogatásában jelentkeztek. A részletes végrehajtási szabályokat a 3/1975. (XII. 11.) IM számú rendelet és a rendőri szervekre külön a 7/1977. BM számú utasítás tartalmazta. Helyesen mutatott rá a törvényerejű rendelet indokolása arra, „hogy a büntetését kitöltő személy elkövet-e újabb bűncselekményt, jórészt attól is függ, milyen körülmények közé került, a környezete miként befolyásolja, adott esetben miként ellenőrzik a magatartását, a szükséges esetben megkapja-e a támogatást a társadalomba való beilleszkedéshez”.

Az 1970-es évek második felében a büntetőeljárási jogok biztosítása körében tartott vizsgálatok során még mindig tapasztalható volt egyes bv. intézetekben a határozat formális kézbesítése.

Megjegyzés

Ez abban nyilvánult meg, hogy átadták a határozatot az előzetesen letartóztatottnak, a kézbesítési ívet rögtön aláíratták vele anélkül, hogy a címzett a határozatot egyáltalán el tudta volna olvasni, illetve a jogorvoslattal kapcsolatban nyilatkozhatott volna.

A Bv. tvr. a levelezést, látogatást, élelmiszercsomagot az előzetesen letartóztatott számára jogként biztosította, s az esedékességnek csupán a felső időbeli határát jelölte meg. Ezzel megszűnt az ún. soros ügyészi engedély adása, a rendkívüli beszélő engedélyezése is a bv. intézet parancsnokának döntési jogkörébe került.

Több főügyészség gyakorlatára jellemző volt ezekben az években, hogy a havi vizsgálat fő módszerének a bv. dolgozókkal, illetve az előzetesen letartóztatottakkal való beszélgetést tekintették, s mellőzték a konkrét ügyek megvizsgálását. Sajnos, ilyen módszert egyes társadalmi ellenőrző szervezetek részéről napjainkban is lehet tapasztalni, s bizony a közzétett megállapításaik megalapozottságát ezért is fogadhatják kételkedve a vizsgált szervek vezetői. A hetvenes évek végén az ügyészek változtattak e módszeren.

1977-ben megvizsgálták a bánásmód törvényességét. Kiderült, milyen sokoldalú megközelítése is lehetséges ennek. A bántalmazás, a nőkkel való bizalmas kapcsolat, az elvtelen kedvezmény, a szexuális kapcsolat egyaránt jelezte, hogy a bánásmód törvényessége terén nem volt rend. A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a bánásmód törvényessége megsértésének ezek az esetei nem általánosságban voltak jellemzőek, de mindenesetre figyelmet érdemlőek.

A munkáltatás vizsgálata a munkavédelem területén tárt fel sok hiányosságot. Például nem készítettek vagy hiányosak voltak a munkavédelmi szabályzatok, nem ragaszkodtak a kötelező esetekben a munkavédelmi vizsgához, nem tartották meg rendszeresen a munkavédelmi szemléket, a zajártalom messze meghaladta a megengedett erősséget stb.

Megjegyzés

A helsinki értekezlettől (1975) meginduló közeledés keretében a büntetés-végrehajtási rendszerek kultúráját, humánumát is kezdték megismertetni az egyes országok között. Ettől kezdődően egyre szélesebb szakmai körök számára is lehetővé vált az ENSZ által kimunkált 1955. évi, az Európa Tanács által kidolgozott 1973. évi ajánlások megismerése, amelyek már kétségtelenül hatással voltak a korszerű börtönnormák megalkotására. A büntetőhatalom „önkorlátozása”, az oldódás légköre, a 70-es évek generációváltása és ezáltal felkészültebb szakemberek munkába állása a hazai szakterületen változást, a fejlődés előkészítését hozta magával.

A kriminálpedagógia útkeresése ebben a szakaszban magán viselte az optimizmus jegyeit, amely szerint a zárt intézeti kényszerkörülmények kedvező feltételeket jelentenek az elítélt személyiségének átalakítására. A kriminálpszichológia e téren végzett kutatásait az óvatos előrehaladás, az elítéltek személyiségformálásának valóságosabb megközelítése jellemezte.

A 70-es évektől egyébként a legtöbb államban már szakítottak a börtönbüntetés terén a nevelési-kezelési módszerek mindenhatóságába vetett elképzelésekkel, előtérbe került az a szkeptikus, realista felfogás, amely a büntetőintézeti körülmények elkerülhetetlen személyiségkárosító hatásának mérséklését tűzte ki célul. A hazai szakirodalomban már olvashattunk ebben az időszakban a szabadságvesztés végrehajtása során jelentkező káros hatásokról is, az elítélt társadalmi kapcsolatainak lazulásáról, mint ami csökkenti visszailleszkedésének esélyeit.

A pénzbüntetést ebben az időszakban Jescheck a modern kriminálpolitika központi szankciójának tekinti.[57]

Magyarországon a pénzbüntetés alkalmazásának köre, a kiszabott pénzbüntetés összege ebben az időszakban jelentősen emelkedett. 1975-ben a pénzbüntetés összelőírása még 10 373 853 forintot, az 1979. évben pedig már 133 390 174 forintot tett ki. A végrehajtás szervezettségére, a fegyelmezettségre mutat, hogy az ilyen nagyarányú emelkedés ellenére is javult a behajtási arány, amely az 1975. évi 89,4 százalékkal szemben 1979. év végén elérte a 91 százalékot.

A mellékbüntetések végrehajtásának törvényességi felügyelete a végrehajtás ellenőrzésének hiányát tárta fel sok esetben. A rendőri szervek a mellékbüntetés jellegétől függően nem differenciáltak az ellenőrzésben, az akkor még mindig hatályos 4/1968. BM számú utasítás épp olyan mélységű ellenőrzést igényelt a foglalkozástól eltiltottaknál, a járművezetéstől eltiltottaknál, mint a közügyektől eltiltottak körében.

1978-tól kezdve aktuálissá vált már a szigorított őrizetből ideiglenesen elbocsátottak feletti pártfogói felügyelet vizsgálata is, amelynek során felszínre kerültek a magatartási szabályok értelmezésének problémái, a rendőri és a bírósági szervek együttműködését zavaró jelenségek.

A fogva tartással járó szankciók végrehajtása minőségének meghatározó jelentőségére figyelemmel nem haszontalan az összes fogvatartott létszámának alakulását áttekintenünk 1945-től napjainkig. Ezzel kapcsolatban is azonban csak a bv. intézetekre nézve lelhetők fel adatok. Itt a fogvatartottak összlétszámának (jogerősen elítélt, előzetesen letartóztatott, szabadságvesztésre átváltoztatott pénz- vagy munkabüntetést töltő, kényszergyógykezelt vagy ideiglenesen kényszergyógykezelt, szabálysértési bírság miatt elzárást töltő) alakulásáról, ami a mindenkori szabályozás függvényében alkotóelemeiben is változott, akkor kapunk reális képet, ha lehetőleg minden évben azonos időpontot veszünk alapul. Az egyes évek utolsó napján (december 31-én) ez a következőképpen alakult:

Az összlétszám alakulására kisebb mértékben volt befolyással, hogy az 1989. évi LIV. törvény kiiktatta a szankciórendszerből a szigorított őrizetet, az 1990. évi XVI. törvény a munkaterápiás alkoholelvonást, az 1993. évi XVII. törvény a szigorított javító-nevelő munkát. Ugyanakkor 1995. január 1-jétől az idegenrendészeti őrizetben lévőkkel bővült a bv. intézetekben fogvatartottak összlétszáma. 2013. május 9. napján a 12 639 férőhelyen 18 374 fogvatartott volt. A fogvatartotti létszám emelkedésével ellentétes irányban ugyanakkor az ismertté vált bűnelkövetők száma csökkent (2010-ben 122 529, 2011-ben 112 895, 2012-ben 100 239 volt.)

A nemzetközi összehasonlítások alkalmával használt ún. bebörtönzöttségi arány számításához ezek az adatok azért nem használhatók fel, mivel nem tartalmazzák a rendőrségi fogdákban fogvatartottak – s történelmünk során más előfordult helyeken fogvatartottak – számát. Sajnos mindig elkövették a kutatók azt a hibát, hogy csak ezeket az adatokat vették figyelembe a bebörtönzöttség méréséhez, a más országokkal való összehasonlításhoz. Egyébként az összehasonlítás kérdéseinek a nemzetközi szakirodalomban egy külön fejezete alakult ki az eltérő mérési módszerek miatt.

A rendőrségi fogdákban fogvatartottak összlétszáma (őrizetesek, előzetesen letartóztatottak) az egyes évek utolsó napjain a következő volt: 1989-ben 971, 1990-ben 1649, 1991-ben 1471, 1992-ben 1575, 1993-ban 1280, 1994-ben 1609, 1995-ben 1316, 1996-ban 1327, 1997-ben 1464, 1998-ban 1312, 1999-ben 1215, 2000-ben 1148, 2001-ben 1262, 2002-ben 1038, 2003-ban 843, 2004-ben 90, 2005-ben 132, 2006-ban 155, 2007-ben 71, 2008-ban 54, 2009-ben 97 fő, és azóta is 100 fő alatti.

A fogvatartottak létszámának alakulása mindig hatással volt a fogvatartási körülményekre, az elhelyezésre, munkáltatásra, anyagi és egészségügyi ellátásra, nevelésre, bánásmódra, az intézeti fegyelemre stb., végső soron a törvényességre is.

2.3. A büntetés-végrehajtás jogi szabályozásának útja napjainkig és a harmonizáció felé

A tudományos kutatási kísérletekre támaszkodva, a múlt tapasztalatainak és a jövő már körvonalazódó követelményeinek egybevetése alapján megindult kodifikációs munka eredményeként készült el az addigi fejlődést összegező Btk., amely az 1978. évi IV. törvényben látott napvilágot. Része volt annak az akkor világszerte tapasztalható folyamatnak, amely a különböző tudományok eredményeinek felhasználásával a bűnözés elleni sikeres és hatékony küzdelem érdekében a klasszikus büntetési rendszerek átalakítására irányult. A megtorlás eszméivel szemben a reszocializáció került egyértelműen előtérbe. A szabadságvesztés-büntetés fokozatait négyről háromra; fegyház, börtön és fogházra csökkentette. Jellemzője a bírói intézkedések széles skálája, a szabadságkorlátozással nem járó büntetések előtérbe helyezése (javító-nevelő munka, pénzbüntetés, szabadságvesztés-büntetés végrehajtásának felfüggesztése és a feltételes szabadságra bocsátás alkalmazásának széles lehetősége).[58]

A bűnözés elleni küzdelem nemzetközi követelményeire is figyelemmel az Országgyűlés megszavazta az új Büntető Törvénykönyvet, amely a közel százszor módosított 1978. évi IV. törvény helyébe lép 2013. július 1. napjától.

A Btk. büntetési és intézkedési rendszerével szoros összefüggésben napirendre került a büntetés-végrehajtás szabályozása is, amire hatással voltak a nemzetközi tapasztalatok. A XX. század második felében Európa sok államában változtatták, módosították a büntetés-végrehajtási jogot vagy teljesen új törvényi alkotások születtek.

A bűnözés alakulása, ami a börtönnépesség váratlan, nagyarányú megnövekedését eredményezte, a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. számú törvényerejű rendeletben (Bv. tvr.) deklarált korszerű elvek gyakorlati megvalósítását megnehezítette.

Megjegyzés

Nem számolt a törvényhozó azzal, hogy a fogvatartottak száma emelkedik, a haladó elképzelések megvalósításához a személyi és tárgyi feltételek rendelkezésre fognak-e majd állni. Kedvezőtlen változást lehetett tapasztalni a fogvatartottak összetételében is. Nőtt a börtönök biztonságára, rendjére nagyobb veszélyt jelentő erőszakos, garázda jellegű bűncselekményért elítéltek és a nagyobb gondoskodást igénylő fiatalkorúak, továbbá a kóros személyiségű, a személyiségzavarban szenvedő, valamint az alkoholizmusra hajlamos fogvatartottak számaránya. A fejlesztési elképzelések, amelyek az elhelyezési körülmények és az ellátás javítására, a munka díjazásának emelésére, a nevelési és munkáltatási feltételek javítására irányultak, nem valósulhattak meg. A 8/1979. (VI. 30.) IM számú rendelet a büntetés-végrehajtási szabályzatról (Bv. Szabályzat) a Bv. tvr.-rel együtt 1979. július 1-jén lépett hatályba, mint a büntetés-végrehajtás jogi alapjai. A Btk., a Be. és más törvények változásaira tekintettel időközben a Bv. tvr. is módosult.[59]

A Bv. tvr.-hez hasonlóan a Bv. Szabályzatot is minden alkalommal módosítani kellett a Bv. tvr. és más törvényi szintű jogi szabályozás változása alkalmával.[60]

A büntetés-végrehajtási szabályzat végrehajtása tárgyában kiadott 101/1981. (IK 2.) IM számú utasítás részletes szabályozást tartalmazott minden szolgálati ág tevékenységére. Időközben a jogi szabályozás változása folytán ezt is módosítani kellett.[61]

Az Őrszolgálati Szabályzat kiadásáról a 107/1982. (IK 3.) IM számú utasítás rendelkezett, ami helyett 1989. július 1. napján lépett hatályba a 102/1989. (IK 2.) IM számú utasítás mellékleteként kiadott, a büntetés-végrehajtási testület Biztonsági Szabályzata.

Csökkent a büntetés-végrehajtási fokozatok száma, a Bv. tvr. a szükséges elzártság mellett biztosítja az elítélt és a külvilág közötti kapcsolat fenntartását, sőt fokozását. Megfelelően deklarálja a büntetéssel együtt járó hátrányok és a humanizmus egységét, céltudatosan szolgálva a társadalomba való visszavezetést a hosszabb szabadságvesztésre ítélteknél. „A szabadságvesztés végrehajtási rendszerének jelentős pozitívuma, hogy a szabályozás most először gondol és fordít figyelmet azokra, akiknél az elmeműködés kóros állapota korlátozta a cselekménye következményeinek felismerését, illetve akik személyiségzavarban szenvednek. Ezek, valamint a kényszergyógyításra kötelezett alkoholisták számára hozták létre a gyógyító-nevelő csoport intézményét”.[62] Megjegyzem, hogy a kényszergyógyítás kikerült a Btk. szankciórendszeréből. A Bv. tvr. évszázados hiányosságot pótolt azzal, hogy egységes szempontok szerint szabályozta a közügyektől, a foglalkozástól, a járművezetéstől eltiltás, a kitiltás és a kiutasítás végrehajtását. A vagyonelkobzás mellékbüntetést 1979 júliusáig a polgári perekben hozott határozatokhoz hasonlóan hajtották végre. A Bv. tvr. érvényt szerzett a vagyonelkobzás büntetés jellegének azzal is, hogy a végrehajtását kimondottan büntetés-végrehajtási feladatnak tekinti.

Megjegyzés

A Bv. tvr. az elítéltek nevelését alapelvnek tekintette, amit kifejezésre juttatott az a korábbi, már hatályon kívül helyezett rendelkezése is, hogy „a szabadságvesztés végrehajtásának egész rendszere, az abban részt vevő szervek összehangolt tevékenysége az elítéltek nevelését szolgálják”. A nevelés szempontjából célszerűbb, humánusabb fegyelmezési és ösztönzőbb jutalmazási rendszert vezetett be. A szabadulás előkészítéséhez hathatósabb segítség nyújtására adott lehetőséget. A hosszú tartamú szabadságvesztés személyiségkárosító hatásának kompenzálása végett az ilyen tartamú büntetést töltő elítélteknek a szabadulás előtti átmeneti csoportba helyezését tette lehetővé a megelőző évek kriminálpedagógiai és pszichológiai tapasztalataira alapozva. Külön feltételeket teremtett a személyiségzavarban szenvedő elítéltek gyógyítására, sajátos nevelésére és oktatására.

A nevelés szerepének megnövekedett fontosságát juttatta kifejezésre, hogy az IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága 1984-ben kiadta „a büntetés-végrehajtási nevelés fejlesztési koncepcióját és a koncepció megvalósítási programját”, amellyel alapot kívánt adni a büntetés-végrehajtás elméletének és gyakorlatának korszerűsítésére, a személyi állomány szemlélete helyes irányú formálásának segítéséhez, módszertani kulturáltságának fejlesztéséhez. A koncepció nevelés felfogásában már nem fedezhető fel a korábbi időszak optimizmusa, a börtönön belüli nevelés a társadalomban folyóhoz képest minimális programra vállalkozhat csak. Nem vállalhatja a családi, iskolai nevelés teljes programját, a személyiség sokoldalú kibontakoztatását sem tűzheti ki célul. Az elítéltek pozitív befolyásolására nemcsak a nevelőnek, hanem az egész intézeti hatásrendszernek törekednie kell. „A büntetés-végrehajtási nevelés folyamatjellegét kiemelve rögzíti, hogy a hatásrendszer eleme a büntetést megelőző és a szabadulást követő időszak is, így a nyomozati és a bírói szak, valamint a pártfogó felügyelet és az utógondozás”.[63]

A rendszeres munkavégzés is a nevelési folyamat része, biztosítja az elítélt testi, szellemi képességének fenntartását és fejlesztését, az elítéltet állandó tevékenységre készteti és elősegíti a társadalomba való beilleszkedését. A 80-as évek vége felé érezhetően csökkenni kezdett a fogvatartottak munkája iránti kereslet, a vállalatok nem voltak érdekeltté téve gazdálkodásuk során a fogvatartottak alkalmazásában, sőt az elítéltek foglalkoztatásának kötelezettsége a vállalatok gazdaságos működését veszélyeztette. A munkáltatással elérni kívánt nevelési cél pedig az, hogy az elítéltet hozzászoktassa a rendszeres munkához, szokássá, életszükségletté kell válni a munkának, az elítélt ezáltal válik részesévé a társadalom életének. Az 1986-os munkáltatás-fejlesztési koncepció új feladatokat, funkciókat határozott meg, amely szintén felvetette a büntetés-végrehajtás szervezetének továbbfejlesztését, hatékonyabb, rugalmasabb, a feladatokhoz jobban alkalmazkodó intézményrendszer kialakítását. A munkáltatás-fejlesztési koncepció ugyan megkísérelte az elítéltek munkavégzésének gazdaságossági és reszocializációs céljait összehangolni a kedvezőtlen gazdasági körülmények között is, a helyzet rosszabbodásának folyamatát azonban már nem tudta megakadályozni.

A Btk. 46. §-a lehetővé tette, hogy a büntetés-végrehajtási bíró a büntetés végrehajtása alatt megváltoztassa az ítéletben meghatározott fokozatot, enyhítse vagy szigorítsa az intézeti előterjesztésre. Évről évre növekedett a szabadságvesztés-büntetések végrehajtási fokozatának utólagos megváltoztatása egészen az ezredfordulóig, de tapasztalatok szerint a büntetés-végrehajtási intézetek még mindig nem élnek kellő mértékben az erre történő előterjesztés lehetőségével, pedig nagyon fontos nevelési eszköz is lehetne.

Megjegyzés

A szabadságvesztés végrehajtását illetően a szabályaink előremutatók voltak, ha minden előírásra a feltételek még nem is álltak rendelkezésre. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban arra az álláspontra helyezkedhetünk, hogy „a személyi és tárgyi előfeltételek csak akkor válnak törvényességi kérdéssé, ha a feltételek hiányára hivatkozással elmarad vagy a jogszabály rendelkezéseitől eltér valamely büntetés-végrehajtási feladat ellátása”.[64]

A többi büntetésről, valamint az intézkedésekről szólva megállapíthatjuk, hogy jelentős változást hozott a javító-nevelő munka tartalmában, de különösen a végrehajtásában a Btk., az azt módosító 1987. évi III. számú törvény, a Bv. tvr., illetve a 6/1982. (XII. 4.) IM számú, a 2/1985. (III. 1.) IM számú, a 10/1987. (XII. 27.) IM számú rendeletekkel később módosított 6/1979. (VI. 29.) IM számú rendelet.

Azért, hogy ne részletfizetéses pénzbüntetéssé degradálódjék, a Bv. tvr. 63. §-a a javító-nevelő munka végrehajtását a munkáltatóra bízta és kihangsúlyozta a munkahelyi kollektíva és az ott működő társadalmi szervezetek közreműködésének fontosságát. Új rendelkezés volt az is, amely a javító-nevelő munka végrehajtásának ellenőrzését a bíróság hatáskörébe vonta. A 9/1987. (XI. 21.) IM számú rendelet szólt már a javító-nevelő munka új formájának, a közérdekű munkának a végrehajtásáról.

A Btk.-t módosító 1984. évi 19. számú törvényerejű rendelet bevezette a szigorított javító-nevelőmunka főbüntetést, ami az elítélt személyi szabadságának korlátozásával együtt járó munkára kötelezést jelentett. Az alapvető végrehajtási szabályait az 1984. évi 21. számú törvényerejű rendelettel módosított Bv. tvr., a részletes szabályokat pedig a 3/1985. (III. 7.) IM számú rendelet és a 118/1985. IK Bv. mell. 4. f) IM számú utasítás tartalmazta.

Megjegyzés

A szigorított javító-nevelő munka végrehajtását vizsgálva megállapítható volt, hogy az elítéltek kb. egyötöde egészségi állapota miatt eleve alkalmatlan a lehetséges munkavégzésre. Egyes ítéletek törvényessége is megtámadható volt, mert teljesen munkaképtelen személyeket kötelezett a bíróság szigorított javító-nevelő munkára. A csökkent munkaképességűek esetében sem lehetett hatékonyan alkalmazni a büntetést. „Az ítélet, amely arra kötelezi az elítéltet, hogy olyan munkát végezzen, amelyre egészségi állapotánál fogva alkalmatlan, nem hajható végre, hiszen törvénybe ütközik. Ezért egyrészt az ilyen ítéletek jogorvoslása, másrészt a foglalkozás lehetőségeinek bővítése szükségessége merült fel.”[65] A meglepetésszerűen bevezetett új főbüntetés eredetileg csak a közveszélyes munkakerülést szankcionálta, 1987-től azonban alkalmazni lehetett más bűncselekményekre is. 1989-től nemzetközi egyezségokmányba ütközése miatt hazánk eltörölte a közveszélyes munkakerülés büntethetőségét, ezáltal leszűkült az alkalmazási lehetősége is. A szigorított javító-nevelő munka hasonlított végrehajtásában az ún. félszabad típusú intézményre, amely a személyi szabadság korlátozását jelentette ugyan, de nem olyan mértékben, mint ha teljes személyi szabadságkorlátozás alatt töltött volna az elítélt szabadságvesztés-büntetést. A Btk.-t módosító 1987. évi III. törvény terjesztette ki a szigorított javító-nevelő munka alkalmazásának lehetőségét, de ennek ellenére nem emelkedett a szigorított javító-nevelő munkára ítéltek száma.

A vizsgálat idején 17,5 százalékát kellett a büntetésnek szabadságvesztésre átváltoztatni, mert az elítélt kivonta magát a büntetés-végrehajtás alól. Egyébként az elítéltek között jelentős számban voltak visszaesők, alkoholisták. A gyűjtő- és elosztó intézet Martonvásáron működött, ahonnan az elítélteket munkásszállásokra szállították ki, amelyek a munkahelyek közelében voltak. Így a férfiakat a Dorogi Szénbányák munkásszállására, Péliszentföldre, a Nyírlugosi Állami Gazdaságba, a nőket pedig az Újpesti Bőrgyár munkásszállására. 1985-ben 376 főt, 1986-ban 902 főt ítéltek szigorított javító-nevelő munkára a bíróságok, ettől kezdve azonban egyre csökkent a számuk, 1991-ben már csak 91 főt ítéltek erre a büntetésre. A szankciórendszerből a rendszerváltást követően történt kiiktatását[66] illetően megállapítható volt a tapasztalatokat értékelve az, hogy úgy szabad csak büntetőjogi szankciót bevezetni, hogy annak a végrehajtási feltételeit is megteremtik előtte, a végrehajtást előkészítik, megszervezik. Úgy az elmélet mint a gyakorlat számára is megfontolásra érdemesnek tartják a jogirodalomban azt a gondolatot, amely a szabadságvesztés végrehajtását ellátó intézményrendszer félszabad típusú intézettel történő kiegészítését jelentené.

A pénzbüntetés végrehajtására alapvetően fontos rendelkezések a Bv. tvr. 68–69. §-ai, valamint a valamennyi büntetés és intézkedés foganatba vételére, illetve végrehajtására nézve szabályokat előíró, a többször, így a 104/1984. (IK. 5.), a 109/1985. (IK 4.), a 120/1987. (IK 1988/2.) IM számú utasítással módosított, a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra háruló feladatokról szóló 107/1979. (IK 8.) IM számú utasítás, valamint a 108/1985. (IK 4.) és a 121/1987. (IK 1988/2.) IM számú utasítással módosított, a büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bírósági büntetés-végrehajtási csoportra és a bírósági gazdasági hivatalra háruló feladatokról szóló 108/1979. (IK 8.) IM számú utasítás voltak. Utóbbiakat a 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet 158. § (2) bekezdése hatályon kívül helyezte.

A pénzbüntetés volt az egyetlen olyan büntetési nem hosszú évtizedeken át a Btk. rendszerében, amelyet akár főbüntetésként, akár mellékbüntetésként is alkalmazhattak. Végrehajtásának szabályairól ezért kitérően érdemes pár mondatban ehelyütt is szólni. A magyar büntetés-végrehajtási jogban a pénzbüntetés végrehajtását – bármennyire is régi büntetési nem – mégis belső utasítások szabályozták részleteiben. A 9/2002. (IV. 9.) IM számú rendelet ennek véget vetett. Végrehajtásának hatékonyságát az rontotta le, amikor indokolatlanul engedélyeztek részletfizetést, halasztást.

A szabadságelvonás nélküli büntetések alkalmazásának skáláját, valamint a fokozott individualizációt növelte az a törvény adta lehetőség, hogy egyes mellékbüntetések főbüntetésként is kiszabhatók voltak. A mellékbüntetések végrehajtásának alapvető kérdéseit átfogóan először a 3/1959. BM–IM–Legf.Ü. számú együttes utasítás szabályozta. A szabályozás áttekinthetőségét nehezítette, hogy szervenként külön utasítások foglalkoztak a mellékbüntetések végrehajtásával. A végrehajtás részletes szabályait a 4/1968. BM számú utasítás tartalmazta, amelyet a 27/2001. (BK 11.) BM számú utasítás helyezett hatályon kívül. Felmerült, hogy helyes lenne rendeleti szinten megoldani a végrehajtás részletes szabályozását, amit egyébként a mellékbüntetések önálló alkalmazásának lehetősége, a társadalom fokozottabb bevonása is indokolt volna. Mindenesetre úgy a rendeleti szintű szabályozás hívei, mint az utasításszintű szabályozás támogatói azonos véleményen voltak és vannak most is abban, hogy a végrehajtás részletes, az új büntető- és büntetés-végrehajtási rendelkezésekkel összhangban álló szabályozását minél előbb meg kell alkotni.[67]

A jogkorlátozó jellegű mellékbüntetés(ek) végrehajtásától jelentős mértékben eltért a vagyoni jellegű mellékbüntetés, a pénzmellékbüntetés végrehajtása, mégpedig annyiban, hogy az elítéltet anyagi hátrány is sújtotta.

A 2001. évi CXXI. törvény 88. § (2) bekezdés a) pontja a Btk. vagyonelkobzást tartalmazó 62–63. §-ait hatályon kívül helyezte, a vagyonelkobzás mellékbüntetés helyett intézkedés lett.

A pártfogó felügyelet érvényesülése szintén változást eredményezett az állampolgári jogi helyzetben. A Btk. 82. §-ában szabályozott járulékos jellegű intézkedés, a pártfogó felügyelet közvetlen előzménye az 1975. évi 20. számú törvényerejű rendeletben előírt pártfogó felügyelet volt. A Btk. továbbfejlesztette és szélesebb körben jelentőséghez jutó jogintézménnyé formálta. Tartalmát a Bv. tvr. 92–104. §-ai, valamint a 7/1979. (VI. 29.) IM számú rendelet határozták meg. A biztonsági, felügyeleti, valamint a reszocializálási, segítési vonások komplexitását adta meg a szabályozás.

Megjegyzés

A fiatalkorúakra az 1951. évi 34. számú, az 1984. évi 23. számú törvényerejű rendelet 11. §-a, a 955/84/1955. OM számú utasítást követő rendelkezések után kifejezetten pártfogó felügyelet cím alatt adott szabályozás az 1961. évi V. törvény 100. §-a volt. A magatartási szabályok előírását a 6/1962. (VI. 21.) IM számú rendelet, a végrehajtási szabályokat pedig az 5/1963. (VIII. 21.) MM számú rendelet tartalmazta. A 2016/1969. (V. 20.) Korm. számú határozat 3. pontja alapján a hivatásos pártfogó felügyelet szervezéséről és feladatairól szóló 131/1970. (MK 15.) MM számú utasítás hivatásos pártfogó szervezetet állított fel a társadalmi pártfogók mellett. Az utasítás, valamint a 6/1969. (VIII. 30.) MM számú rendelet széles körű feladatokat bízott a pártfogókra. A Btk. 119. §-a szerint „a felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt, a próbára bocsátott, a feltételes szabadságra bocsátott és javítóintézetből ideiglenesen elbocsátott fiatalkorú pártfogó felügyelet alatt áll.” A végrehajtást a Bv. tvr. 103. §-a, 1997-ig a 6/1980. (VI. 24.), az 1/1974. és a 3/1979. OM számú rendelet szabályozta. Új szabályozást jelentett az 1997. évi XXXI. törvény, a 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet ezt érintően.

A pártfogókra vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló 2003. évi XIV. törvény megteremtette a pártfogó felügyelet korszerűsítéséhez szükséges törvényi kereteket.

A Btk. 74. §-a mellőzte a kényszergyógykezelés végrehajtásának házi gondozásos formáját és a kényszergyógykezelést csak a kijelölt egészségügyi intézetben (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet, IMEI) engedi foganatosítani. A Bv. tvr. meghatározta a kényszergyógykezelés foganatosításának alapvető feladatát [84. § (1) bekezdés] és a kényszergyógykezelt jogi helyzetét is [84. § (2) bekezdés]. Azokat az alapvető követelményeket, amelyeket az intézetnek biztosítani kell, a Bv. tvr. a kényszergyógykezelés és az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtásáról szóló 9/1979. (VI. 30.) IM számú rendelet, az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet működéséről szóló 106/1980. (IK 5.) IM számú utasítás, valamint az IM Bv. országos parancsnokának 0142/1984. OP, majd ehelyett a 0283/1994. (IK Bv. Mell. Különszám) OP intézkedésével kiadott szervezeti és működési szabályzat sorolta fel. Ezek után következett a hatályos szabályozás, a kényszergyógykezelés és az ideiglenes kényszergyógykezelés végrehajtásáról, valamint az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet feladatairól, működéséről szóló, 36/2003. (X. 3.) IM rendelet. A zárt intézeti kényszergyógykezelés feletti törvényességi felügyeletet a Legfőbb Ügyészség látja el közvetlenül.

Az alkoholisták kényszergyógyítása lépett a korábbi kényszerelvonó-kezelés elnevezésű szakasz helyébe. A Btk. 75. §-ában szabályozott kényszergyógyítás a szabadságvesztés végrehajtásához kapcsolódott, a szabadságvesztés-büntetés töltésének ideje alatt gyógyító-nevelő csoportban történt.

Megjegyzés

Jogállammá válás előtt a Btk. 76. §-a szabályozta a kényszergyógyításnak a munkaterápiás intézeti kezelés formájában történő végrehajtását. Ennek értelmében a 6 hónapot meg nem haladó szabadságvesztés vagy ennél enyhébb büntetés helyett önálló intézkedésként volt alkalmazható, ha fennálltak a munkaterápiás intézeti gyógykezelés egyébkénti közigazgatási jog által szabályozott feltételei. Az önálló intézkedésként elrendelt kényszergyógyítást a Munkaterápiás Alkoholelvonó Intézetben, Nagyfán hajtották végre, amely legfeljebb két évig tarthatott. A végrehajtására vonatkozóan a Bv. tvr.-en kívül az 1982. évi 41. számú törvényerejű rendelet, a Munkaterápiás Alkoholelvonó Intézet működéséről szóló 105/1984. (IK 6.) IM számú utasítás, valamint az IM Büntetés-végrehajtás országos parancsnokának 0121/1984. OP számú intézkedésével kiadott intézeti parancs tartalmazott előírásokat.

Az 1990. évi XIV. törvény a kényszergyógyításnak a Btk. 76. §-ában szabályozott formáját hatályon kívül helyezte a kezelés kikényszerítésének mivoltára, a jogállamiság követelményeire, az emberi jogok érvényesítésére figyelemmel.

Az 1978. évi IV. törvény 75. §-a szerinti kényszergyógyítás a bűnösség megállapítása esetén főbüntetés mellett elrendelhető gyógyító jellegű intézkedés volt. Ehelyütt jegyezhető meg, hogy elősegítette a Btk. 75. §-a szerinti kényszergyógyítás végrehajtását „A kényszergyógyításra kötelezett elítéltek decentralizált kivizsgálásáról és a gyógyító-nevelő csoportok működéséről” szóló Módszertani Útmutató, amelyre az IM Büntetés-végrehajtás országos parancsnokának 0128/1984. OP számú 1984. szeptember 21-én kiadott intézkedésével került sor.

A Btk. 75. §-át módosította az 1987. évi III. törvény 11. §-a, amely a kábítószer-élvezők vagy kábító hatású anyagot fogyasztók kényszergyógyításáról szól. A végrehajtását azonban egy későbbi rendeletre bízta a törvényhozó. A büntetés-végrehajtásnál a kábítószer-élvezők és a kábító hatású anyagot fogyasztók kényszergyógyításának sem a tárgyi, sem a személyi feltételei egyelőre nincsenek meg. A jogi szakirodalomban is szükségesnek ítélték, hogy a kényszergyógyítás lehetősége majd kiterjedjen a kábítószer-függőségben szenvedőkre, sőt, a kábító hatású anyagot fogyasztókra is, hiszen ezek kóros élvezete a kábítószerhez hasonló függőséget hozhat létre, a gyógyításuk ugyanolyan gondoskodást igényel, mint a kábítószer-fogyasztóké. Ezért szervezték meg a bv. intézetekben az ún. kábítószermentes körletrészeket. Nem mintha a többi rész nem lenne az, de itt külön tudnak foglalkozni azokkal a fogvatartottakkal, akik már kapcsolatba kerültek kábítószerrel. Ehelyütt is meg kell említeni, hogy a 2012. évi C. törvénnyel kiadott új Btk. szankciórendszerében már nem szerepel a kényszergyógyítás.

Szükségessé vált az életviszonyok folytán az elkobzásra vonatkozó jogszabályok korszerűsítése. Ezt a célt szolgálta a Bv. tvr. 87–89. §-aival. Az elkobzás célja elsődlegesen nem az, hogy joghátrány alkalmazásával tartson vissza újabb bűncselekmények elkövetésétől; hanem, hogy megakadályozza a társadalomra veszélyes dolog további birtokban tartását. A Bv. tvr.-en kívül a végrehajtási szabályokat az elkobzás foganatosításáról, valamint a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezeléséről szóló 15/1988. (X. 25.) IM számú rendelettel módosított 13/1979. (VIII. 10.) IM számú rendelet, valamint a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezeléséről és nyilvántartásáról szóló, az 1/1993. (I. 13.) IM–BM–PM együttes rendelettel módosított 117/1984. (IK 2.) IM–BM–PM–Legf.Ü. számú együttes utasítás tartalmazta. A végrehajtási szabályok figyelemmel voltak a technikai, gazdasági, pénzügyi életben bekövetkezett változásokra is, azonban a fejlődés azóta már túlhaladta őket. E végrehajtási szabályokat felváltotta a büntetőeljárás során lefoglalt dolgok kezelésének, nyilvántartásának, előzetes értékesítésének és megsemmisítésének szabályairól, valamint az elkobzás végrehajtásáról szóló 11/2003. (V. 8.) IM–BM–PM együttes rendelet. A vagyonelkobzás foganatosítására a bírósági végrehajtásról szóló 1979. évi 18. számú törvényerejű rendelet (Vht.), és a 14/1979. (IX. 17.) IM számú rendelet (Vhr.) rendelkezéseit kellett alkalmazni – az új Vht., az 1994. évi LIII. törvény hatályba lépéséig – a Bv. tvr.-ben foglalt eltérésekkel. A Bv. tvr. érvényt szerzett a vagyonelkobzás büntetés jellegének azzal is, hogy végrehajtását büntetés-végrehajtási feladatnak tekinti, továbbá azzal, hogy nem ad kibúvási lehetőséget a vagyonelkobzás végrehajtása alól. A 2001. évi CXXI. törvény 88. § (2) bekezdés a) pontja a Btk.-nak a vagyonelkobzást tartalmazó 62–63. §-ait hatályon kívül helyezte, a vagyonelkobzás mellékbüntetés helyett büntetőjogi intézkedés lett.

A büntetés-végrehajtás és az utógondozás feladatai szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Már a végrehajtás ideje alatt is messzemenően figyelemmel kell lenni az utógondozásra, meg kell tenni az előkészítő intézkedéseket az utógondozás eredményessége érdekében. „A legtökéletesebb büntetőeljárás vagy a legjobban szervezett és működő végrehajtás sem érhet el komoly eredményeket, ha nincs utógondozás.”[68]

Megjegyzés

A gyakorlati tapasztalatok szerint a legintenzívebb és legeredményesebb büntetés-végrehajtás is illuzórikussá válhat az utógondozás hiánya vagy helytelensége miatt. A büntetés-végrehajtás célja; annak elősegítése, hogy az elítélt szabadulása után a társadalomba beilleszkedjék és tartózkodjék újabb bűncselekmények elkövetésétől, csak részben valósíthatók meg a végrehajtás ideje alatt, a továbbiakban az utógondozásra vár a feladat, hogy a büntetés-végrehajtás során kialakított pozitív készségek realizálását, a reszocializációt, vagy amint a nyugati kriminológiai irodalomban fogalmazzák az utóbbi években, az integrációt biztosítsa. A Bv. tvr. 114–115. §-ai, a 16/1989. (XII. 22.) IM számú rendelettel módosított 7/1979. (VI. 29.) IM számú rendelet 13–15. §-ai meghatározták a szabadságvesztésből szabadult elítéltnek azt a jogát, hogy segítséget és támogatást kérhet, különösen a munkába állásához, a letelepedéséhez és szállás biztosításához, a megkezdett tanulmányok folytatásához. A letelepedésével és a munkába állásával kapcsolatos ügyeinek rendezése érdekében – az intézet rendjének sérelme nélkül – családtagjaival, volt vagy leendő munkáltatójával, a leendő pártfogóval levelezhet és szükség esetén személyesen is érintkezhet. A szabadult elítélt alkalmazását nem tagadhatták meg a Bv. tvr. rendelkezése szerint amiatt, hogy szabadságvesztésre volt ítélve, kivéve, ha a büntetlen előélet a munkakör betöltésének előfeltétele volt. Ekkor fogalmaztuk meg a pártfogó felügyelet és az utógondozás közötti különbséget először. Az utógondozás és a pártfogó felügyelet kapcsolatára jellemző, hogy az utógondozás tartalmát képezi a pártfogó felügyeletnek is, azonban az utógondozásnak a pártfogó felügyelettől függetlenül is érvényesülnie kell. Mindkét intézkedésnek van azonos tartalmi része, de amíg a pártfogó felügyelet kötelezettséget jelent az elítélt számára, ellenőrzési jogosultságot a hatóságnak, addig az utógondozás csupán lehetőség a segítség kérésére, igénybevételére. A pártfogó felügyelet nagyobb korszerűsítése a 2003. évi XIV. törvénnyel és a 13/2003. (VI. 24.) IM számú rendelettel indult meg.

A végrehajtást előkészítő tevékenységek jogi szabályozásának alakulása közül azokat emelem ki, amelyek viszonylag huzamosabb ideig eredményeznek beavatkozást az állampolgár jogi helyzetébe. Így az őrizet, az előzetes letartóztatás, az ideiglenes kényszergyógykezelés és a házi őrizet.

A személyes szabadságot érintő intézkedéseket a Be. jelöli meg. Az elmeállapot megfigyelése bizonyítási eszköz (Be. 107. §), foganatosítható szabadlábon lévő és előzetes letartóztatásban lévő terhelttel szemben, azonban a szabadság korlátozásával jár.

Megjegyzés

Lényeges, hogy a szabadlábon lévő terhelt elmeállapotát polgári gyógyintézetben, az előzetes letartóztatásban lévő terhelt elmeállapotát pedig az IMEI-ben figyelik meg. Ugyanitt történik az ideiglenes kényszergyógykezelés (Be. 140–145. §) végrehajtása is. Az őrizettel kapcsolatban a Be. 126–128. §-ai, az 555. § (4) bekezdés; a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 1. § (2) bekezdés i) pontja, a 33. §; a 12/1996. (VI. 28.), az 1/1997. (I. 28.), a 12/1998. (II. 25.), a 40/1998. (IX. 9.), a 4/2000. (I. 31.), a 23/2001. (X. 11.) BM számú rendelettel módosított 19/1995. (II. 13.) BM számú rendelet a rendőrségi fogdák rendjéről; és a 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 134. §-a rendelkezik.

„A Bv. tvr. meghatározta az előzetesen letartóztatott jogi helyzetét a foganatosítás rendjében, megjelölte az előzetes letartóztatást foganatosító bv. intézet jogait és kötelességeit, de ugyanakkor lehetőséget biztosított az ügyésznek, illetőleg a bíróságnak arra, hogy a büntetés-végrehajtási intézet számára az előzetes letartóztatás foganatosítása módjára nézve speciális rendelkezést is adjon. A Bv. tvr. 116. § (1) bekezdése értelmében ugyanis az előzetes letartóztatást az ügyész, illetve a bíróság rendelkezésének megfelelően kell végrehajtani.”[69]

A járulékos büntetés-végrehajtási feladatok közül elsősorban a mentesítés és a bűnügyi nyilvántartás kérdései emelhetők ki fontosságuknál fogva. A bűnügyi nyilvántartás általános rendeltetése a bűnüldöző szervek munkájának segítése.

Megjegyzés

A bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyeletével kapcsolatban 1979-ben újszerű rendelkezés volt a Be. 381. § (3) bekezdésének az 1979. évi 4. számú törvényerejű rendelet 56. §-ában megállapított szövege. Eszerint a bíróságnak a mentesítést kimondó határozata hatályon kívül helyezéséről az ügyész indítványára vagy hivatalból utólag határoz a bíróság, ha a mentesítés hatályát vesztette, vagy utóbb megállapítják, hogy a mentesítésnek törvényi akadálya volt. A szabályozás terén komoly változást hozott – az uniós követelmények teljesítésére, az együttműködés erősítésére figyelemmel – a bűnügyi nyilvántartási rendszerről, az Európai Unió tagállamainak bíróságai által magyar állampolgárokkal szemben hozott ítéletek nyilvántartásáról, valamint a bűnügyi és rendészeti biometrikus adatok nyilvántartásáról szóló 2009. évi XLVII. törvény, a 20/2009. (VI. 19.) IRM számú rendelet, a 21/2009. (VI. 19.) IRM számú rendelet és az 53/2012. (XII. 22.) KIM számú rendelet.

A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyelete az 1978. évi IV. törvény és a Bv. tvr. hatályba lépését követő időszakban is fontos szerepet játszott, a felügyeleti munkában a segítőkészség kezdett dominálni. A Bv. tvr. a bíróság büntetés-végrehajtási feladatait kiemelte a büntetőeljárás köréből és ezeket az eljárásokat a megyei, illetve a fővárosi bíróságon, jelenleg a törvényszéken működő büntetés-végrehajtási bíró hatáskörébe utalta legnagyobb részt.

Az 1980-as évek végén érzékelhető volt az európai jogállamiság eszmeáramlatának hatása. Megindultak az állam büntetőhatalmának korlátozásával kapcsolatos jogi előkészítő munkálatok, elméleti munkák is napvilágot láttak a büntetés-végrehajtással kapcsolatban ebben az időszakban hasonló témakörben.

Először a büntetési rendszer humánusabbá tételét kezdték meg. A halálbüntetés, a szigorított őrizet, a kényszergyógyítás munkaterápiás intézeti kezelési formája, valamint a szigorított javító-nevelő munka megszüntetésére került sor. A halálbüntetéssel kapcsolatban az 1989. évi XVI. törvény tette meg az első lépést, amelynek értelmében a halálbüntetés már nem lehetett hazánkban politikai leszámolás eszköze. 1990-ben az Alkotmánybíróság megállapította a halálbüntetés alkotmányellenességét és megsemmisítette az ezzel kapcsolatos előírásokat. A rendszerváltással ugyanis megtörtént alkotmányunk módosítása is, melynek tartalmát képezte ettől kezdődően az a követelmény, hogy „minden embernek vele született joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit sem lehet önkényesen megfosztani”.

Megjegyzés

Nemzetközi jogi kötelezettségeink teljesítése során, így az Európa Tanácsba történő belépésünkkel összefüggően nagy figyelmet fordított mindenki arra, hogy a hazai büntetés-végrehajtással kapcsolatos jogszabályok megfeleljenek az Emberi Jogok Európai Egyezményének. A jogállamiságból fakadó követelmények teljesítése hazánkban a nemzetközi emberi jogi egyezményekhez – köztük a „Kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni egyezményhez” – történő csatlakozás szükségszerűen eredményezte az általánosan elfogadott nemzetközi anyagi jogi, eljárásjogi és végrehajtási jogi alapelveknek, rendelkezéseknek a hazai büntető jogszabályokban történő megjelenését, a jogalkalmazási gyakorlatban való tükröződését.

A jogharmonizáció folyamata a büntetés-végrehajtási jog fejlődését is meghatározó változást eredményezett. A jogszabályi változások közül, jelentőségére figyelemmel, kiemelést igényel a Bv. tvr. rendelkezéseit korszerűsítő 1993. évi XXXII. törvény, amely a büntetés-végrehajtás szabályozásában figyelembe vette az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának az európai büntetés-végrehajtási szabályokra vonatkozó ajánlásait, valamint az ENSZ Minimum Szabályait.

Megjegyzés

Rendelkezései közül garanciális jelentőségükre tekintettel külön is meg kell említeni, hogy a nemzetközi követelményrendszerrel összhangba hozta a fogvatartottak jogi helyzetét, a félszabad végrehajtási rendszer egyes elemeit hasznosítva lehetővé tette a börtönben, illetőleg a fogházban végrehajtandó szabadságvesztés-büntetés esetén enyhébb szabályok alkalmazását (EVSZ), ezáltal enyhítve az elítélt személyi szabadságának korlátozását. A korábbiakhoz képest szélesebb körűvé vált a fogvatartottak panaszjoga, általános lett a bírói út igénybevételének lehetősége, bővült a speciális büntetés-végrehajtási jogviszonyban a bírói hatáskör. A vállalt nemzetközi kötelezettségek részei a magyar jognak, így a magyar bv. jognak is, amit az Alkotmánybíróság konkrét kérdésben hozott döntésével megerősített. Megjegyzem, hogy a bv. jog művelői, a bv. joggal foglalkozók körében ez nem volt kétséges.

Ahogy nincs Európában egységes büntetőeljárási jog, ugyanúgy nincs egységes büntetés-végrehajtási jog sem. Jól kivehető, hogy a kontinentális modellben egy-egy intézményre nézve kirajzolódik az ún. európai trendhez való idomulás.

A rendszerváltozás során egy-két bv. intézetben az elítéltek követeléseiket – hasonlóan a szomszédos országokban előfordult esetekhez – csoportos ellenszegüléssel is megpróbálták kikényszeríteni. Ennek a leszerelése – egy kivételével – minden esetben nyugodt körülmények között bonyolódott le, a büntetőintézetek működését, a köznyugalmat nem veszélyeztették. Tehát nem volt olyan súlyos ellenszegülés, mint amelyet egyes híradások révén a szomszédos országokból lehetett hallani.

A rendszerváltozással együtt bekövetkezett közkegyelmi törvények a börtönnépesség alakulására kedvező hatással voltak. Az elítéltek elhelyezési körülményei, a foglalkoztatás, a nevelés feltételei a fogvatartottak létszámának csökkenésével javulhattak. Az 1989. és 1990. évi közkegyelmi törvényi rendelkezések eredményeként 1990 nyarán közel háromezer elítélt szabadítására került sor. A büntetőeljárási törvény 1987es módosítását követően az előzetesen letartóztatottak száma átmenetileg csökkent.

A börtönügy szervezeti korszerűsítése a rendszerváltozást követő években kezdődött meg. Nőtt az intézetek önállósága, egy szervezeti egységbe integrálódtak a fogvatartottak életének irányítását, ellenőrzését és a nevelését végző személyek. Az 1993. évi XXXII. törvény többek között előírta, hogy az elítéltet lehetőleg lakóhelye közelében lévő intézetben kell elhelyezni. Ennek a megvalósításához csak hosszú távon fűzhetők remények. Az elítéltek lehetőleg egyszemélyes zárkába történő elhelyezésével kapcsolatos igény – amelynek a magyar börtönügyben történelmi gyökerei vannak – az elítéltek kedvezőtlen egymásra hatását kívánja csökkenteni a börtön-szubkultúra visszaszorítása érdekében.

Fontos előrelépést jelentett a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény meghozatala, amely a bv. szervezetnek az államszervezetben elfoglalt helyét, az irányítási és vezetési jogköröket, a szervezet felépítését, valamint működésének fontosabb szabályait tartalmazza.

A részletes végrehajtási szabályok kidolgozásának folyamatában 1996. október 1. napján lépett hatályba a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM számú rendelet (Bv. Szabályzat), amely a büntetés-végrehajtási intézetek számára meghatározó jelentőségű. Komoly változást hozott a fogvatartottak fegyelmi felelősségéről szóló 11/1996. (X. 11.) IM számú rendelet, a fogvatartottakkal kapcsolatos kártérítési eljárás szabályairól szóló 13/1996. (XII. 23.) IM számú rendelet, a büntetés-végrehajtási intézetekben fogvatartottak birtokában lévő külföldi fizetőeszközzel kapcsolatos eljárásról szóló 4/1997. (II. 12.) IM számú rendelet, a fogvatartottak egészségügyi ellátásáról szóló 5/1998. (III.6.) IM számú rendelet és a jelenleg hatályos számos végrehajtási jogszabály is.

A történelmi folyamatban a hatályos jogszabályokhoz érve – később részletesen is megtárgyaljuk őket – az ismertetésük nélkül ehelyütt azt az általános értékelést, véleményt lehet róluk mondani, hogy alkalmazkodnak az ezredforduló büntetés-végrehajtási jogviszonyainak differenciáltságához. A korszerűsítés a jogalkotást és a jogalkalmazást orientáló olyan alapelvek mentén indult meg és folytatódott, amelyeket az ENSZ, majd az Európa Tanács is fontosnak tartott. A megvalósítás során meg kellett és meg kell felelni a társadalom biztonsághoz való joga érvényesülésének, mégpedig a fogvatartott személy emberi méltóságának tiszteletével.



[1] Földvári J.: Magyar büntetőjog. Általános rész. Osiris Kiadó, Budapest, 1997, 19. oldal

[2] A kompenzáció (kiegyenlítés) a korai büntetési rendszerekben volt uralkodó elv. A bűncselekménnyel okozott rossz kiegyenlítésére, megtorlására irányult. Lehetett vagyoni és személyi. A kompozíció (elrendezés, egyezkedés) a sértettnek vagy nemzetségének juttatott vagyoni elégtétel (megváltás) a bosszú elmaradásáért. Ehhez már a gazdasági viszonyok bizonyos fejlődésére is szükség volt. A táliót (latin szó) a „szemet szemért, fogat fogért” elv alkalmazásával azonosítják, a kompenzáció arányos megvalósításának megfelelője. A bűncselekménnyel azonos súlyú, de nem azonos nemű büntetés végrehajtásának elmélete az ősi zsidó jogban már megvolt. Drakón görög államférfi (a legfőbb végrehajtó hatalmat gyakorló kilenc személy egyike az ókori Athénban) által írásba foglalt görög jog (időszámításunk előtt 621-ben) pl. szándékos emberölés esetében elismerte a fiági rokonság bosszúigényét.

[3] Földvári J.: A büntetés tana. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1970, 113. oldal

[4] Pál L.: Nevelés a büntetés-végrehajtásban. Kriminálpedagógiai tanulmány. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 16–17. oldal

[5] Statútum: a törvényhatóságok (vármegyék, szabad királyi városok, kiváltságos területek) belső rendjére és működésére vonatkozó rendszabály.

[6] Stigmatizáció: megbélyegzés, megszégyenítő testi jellel, stigmával történő ellátás.

[7] Szőllősy O.: A magyar börtönügy vázlata. Magyar Királyi Igazságügy-minisztérium, Budapest, 1920, 4. oldal

[8] 1550. évi Törvénykönyv, 1649. évi Rendi Törvénykönyv

[9] Vö. Pauler T.: Büntetőjogtan, II. kötet. Buda–Pest, 1873, 335. oldal

[10] Vö. Wlassics Gy.: Új irányok és börtönügy. Jogtudományi Közlöny, 1904. évi 52. szám

[11] Eötvös J.: Vélemény a fogházjavítás ügyében. Pest, 1838; Balla K.: Vélemény a büntetésmód javítása iránt, Pest, 1841; Eötvös J. – Lukács M.: Fogházjavítás. Pest, 1842. Ezen kívül Szemere Bertalan, Sárváry Jakab, Csatskó Imre büntetőjogi elméleti munkáit kell feltétlenül említeni.

[12] Kiemelés: Balogh L. – Horváth T.: Büntetés-végrehajtási jog, I. kötet. BM Könyvkiadó, Budapest, 1983, 157–158. oldal

[13] Horváth T.: Az első magyar büntetőkódex száz év távlatából. Jogtudományi Közlöny, 1979/4. szám, 200–201. oldal

[14] Gláser I.: A szabadságvesztés-büntetés végrehajtása. Történeti áttekintés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 111–112. oldal

[15] Pulszky Á. – Tauffer E.: A börtönügy múltja, elmélete, jelen állása, különös tekintettel Magyarországra. Pest, 1867; Bozóky A.: A börtönügy legújabb haladásai. Pest, 1867

[16] Vajna K.: Hazai régi büntetések. Budapest, 1906; Finkey F.: Büntetéstani problémák. Budapest, 1933; Gedeon E.: A szabadságvesztés végrehajtásának reformkérdései és az ezekből folyó új büntetőrendszer. Sopron, 1926

[17] Langer, G.: Der Progressive Strafvollzugin Ungarn, Kroatien und Bosnien. Berlin, 1904

[18] A királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. tc. 25., 27. §; 696/1874. IM számú rendelet (M.VI. 282/179. §)

[19] 1871. évi XXXIII. tc. 27. § d) pont, és 1891. évi XVII. tc. 2. § (3) pont

[20] 1871. évi XXXIII. tc. 25. §

[21] 1871. évi XIII. tc. 27. § és 1891. évi XVII. tv.

[22] Börtönrendelet 89. §, Fegyházrendelet 72. és 90. §

[23] Bp. 147., 158. 159., 537. §-ai

[24] Fogházrendelet 126. §

[25] Fogházrendelet 223., 224., 228., 229., 231., 232., 235., 236. §-ai; Börtönrendelet 81. §; Fegyházrendelet 82. §

[26] Bp. 506. § (2) bek.

[27] Bp. 506. § (3) és (4) bek.

[28] Bp. 559. §

[29] 31.000/1928. r. 34. §

[30] Vámbéry R.: Jog és forradalom az „Öt év múltán, a Károlyi korszak előzményei és céljai” című kötetben. Budapest, 1923, 79. oldal

[31] Rózsa J.: A bűnözés alakulása a statisztikus nézőpontjából. In: Münnich I. (szerk.): Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarokról. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1988, 98–99. oldal

[32] Szőllősy O.: Magyar Börtönügy. A szabadságvesztés-büntetések végrehajtása. Budapest, 1930, 85–86. oldal

[33] 1877. évi XX. tc. 32. és 33. §-a; 1880. évi XXXVII. tc. 25. §

[34] 27.050/1899. IM rendelet

[35] 1877. évi XX. tc. 23. §

[36] 1907. évi XIX. tc. 95. § 1) pont

[37] 91.000/1922. számú népjóléti miniszteri rendelet

[38] Igazságügyi Közlöny, 1946/12. szám. Kiegészítette a 71.000/1948. (VII. 22.) IM számú rendelet (Igazságügyi Közlöny, 1948/7. szám).

[39] Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon. Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság Sajtóiroda, 1997, 38. oldal

[40] Rendeletek Tára, 561. oldal

[41] Fehérváry I.: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. Magyar Politikai Foglyok Szövetsége kiadása, 1990, 138. oldal

[42] Vasalás: a pincében a kőre leültetett rab kezeit a bokájához láncolják, gúzsba kötve.

[43] Gláser I.: i. m. (1975) 152. oldal

[44] Vö. Rózsa J.: i. m. (1988) 98–116. oldal

[45] Ütvr. 25. § (1) és (2) bek.

[46] Ütvr. 26. §

[47] Ütvr. 27. §

[48] Hatályos Legfőbb Ügyészi Utasítások Gyűjteménye, Budapest, 1966, 259. oldal

[49] 1963. évi 24. számú törvényerejű rendelet

[50] Vö. Szabó A.: Nevelés a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása során. Jogtudományi Közlöny, 1966/5. szám, 232. oldal

[51] 1950. évi 39. tvr.; 1951. évi 34. tvr. stb.

[52] A bűnügyi nyilvántartás törvényességi felügyelete körében a Legfőbb Ügyészség Ig. 2411/1964. számú körlevele iránymutatást adott a magyar állampolgár külföldi elítélése tárgyában követett eljárásra nézve, a Bfl. 21.414/1968. számú főosztályvezetői utasítás pedig a rehabilitáció törvényességi felügyeletére nézve tartalmazott előírást.

[53] Gláser I.: A szabadságvesztés végrehajtás új rendje és az azzal kapcsolatos ügyészi törvényességi felügyeleti feladatok. Ügyészségi Értesítő, 1966/4. szám, 10. oldal

[54] Vö. Gláser I.: A büntetés-végrehajtás törvényességi felügyeletéről. Ügyészségi Értesítő, 1972/4. szám, 20. oldal

[55] Vö. Gláser I.: A büntetés-végrehajtás törvényessége feletti ügyészi felügyelet elvi és gyakorlati kérdései. Ügyészségi Értesítő, 1974/l. szám, 2. oldal

[56] Földvári J.: Az új magyar Btk. kriminálpolitikai koncepciójáról. Magyar Jog, 1979/8. szám

[57] Vö. Jescheck, H.-H.: Der Einfluss der neueren schwedischen Kriminalpolitik auf die deutsche strafrechtsreform. Zeitschrift für die gesammte Strafrechtswissenschaft, 1978, 694. oldal

[58] A Btk. 38. § (3), valamint a 70. § (2) bekezdéseiben foglalt rendelkezések.

[59] Például az 1982. évi 22. sz. törvényerejű rendelet az öt munkanapos hét bevezetése, illetve a javító-nevelő munka végrehajtását érintő, az alkoholisták kötelező intézeti gyógykezelésének új jogi szabályozására, az 1984. évi 21. sz. tvr. a szigorított javító-nevelő munka bevezetésére, az 1987. évi 9. sz. tvr. a javító-nevelő munka új végrehajtási formájának bevezetésére, a kényszergyógykezelés alkalmazásának kiterjesztésére, a bv. bíró eljárásának egyszerűsítésére tekintettel módosította stb.

[60] A 2/1980. (IV. 21.); a 9/1983. (X. 13.); a 12/1986. (IX. 28.); a 4/1984. (VI. 11.); a 17/1988. (XI. 29.) IM sz. rendeletek stb.

[61] 119/1983. és 106/1984. IM számú utasításokkal stb.

[62] Nyiri S.: Büntető jogpolitika – büntetőjog. Ügyészségi Értesítő, 1981/3. szám, 7. oldal

[63] Lőrincz J.: Négy évtized a magyar büntetés-végrehajtás történetében. Kriminálpedagógiai és Kriminálpszichológiai Tanulmányok. Válogatás a BM–MH Kriminálpedagógiai és Kriminálpszichológiai Munkaközösségek előadásainak anyagából III., 1986, 32. oldal

[64] Nyiri S.: A büntetés-végrehajtás időszerű kérdései. Ügyészségi Értesítő, 1983/1. szám, 8. oldal

[65] Sáfrán Gy. – Vókó Gy.: A szigorított javító-nevelő munka végrehajtásával kapcsolatos gyakorlati kérdésekről egy vizsgálat tapasztalatai alapján. Ügyészségi Értesítő, 1986/3. szám, 31. oldal

[66] Az igazságügy-miniszter a 13/1992. (VIII. 2.) IM rendeletével a szigorított javító-nevelő munkára ítéltek büntetésének végrehajtását félbeszakította.

[67] Vö. Vókó Gy.: A mellékbüntetések végrehajtásával kapcsolatos rendőri feladatokról. Belügyi Szemle, 1983/2. szám, 55–60. oldal

[68] Lukács T.: Feljegyzés az élők házáról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979, 286. oldal

[69] Gláser I.: A büntetés-végrehajtással összefüggő új jogszabályokból adódó ügyészi feladatok. Ügyészségi Értesítő, 1980/2–3 szám, 49. oldal