Ugrás a tartalomhoz

A magyar büntetés-végrehajtási jog

Vókó György, Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft. (2014)

Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft.

II. fejezet: A büntetés-végrehajtási jogtudomány kialakulását segítő elméleti tételekről, nézetekről, megállapításokról

II. fejezet: A büntetés-végrehajtási jogtudomány kialakulását segítő elméleti tételekről, nézetekről, megállapításokról

1. Elméleti tételek és hatásuk irányai

A büntetés-végrehajtási jogtudomány zárt rendszerű elméletéről egyelőre még nem beszélhetünk. Nem tagadható azonban, hogy a filozófia, a büntetési elméletek, nézetek egyes tételei – ha érintőlegesen is – ennek a ma még nem létező elméleti, zárt rendszernek az alapjai, létrejöttének mozgatói. Bármilyen rendszerezésük óhatatlanul bizonyos téma és keretek által meghatározott szubjektivizmussal jár, hiszen háttérbe kerülnek távoli világnézetek, például az ókori kelet filozófusai a büntetést érintő megállapításainak tárgyalása, az Európa-centrikusság időszerűsége miatt is. A csoportosítás szempontja elsősorban a büntetés-végrehajtási jog kialakulására, megerősödésére való – még ha távolinak is tűnő – hatás lehet.

A büntető felelősségre vonás e szakaszában a tettről a tettesre esik már nagyobb figyelem. Jóllehet a büntetési és büntetés-végrehajtási elmélet filozófiai alaptételei összecsengenek, a konkrét büntetések és azok végrehajtása elemzésénél a különbségek válnak egyre hangsúlyosabbá.

Megjegyzés

A bűnügyi tudományok körén belül a büntetés-végrehajtás tekintetében elméleti elemzést lehet – és kell is – végezni. Természetesen az egészet nem tehetjük egy tananyag keretében, de a főbb elméletekről, nézetekről, véleményekről, megállapításokról – legalább vázlatszerűen – szakmai illendőséghez, tudományos erkölcsiséghez tartozó dolog szólni. A büntetéstan hagyományos vitái a büntető igazságszolgáltatás céljainak felsorolásával kezdődnek Bentham óta.

A büntetőjog elméletének a büntetéstanra gyakorolt hatásával az ókortól az antik filozófia idevágó egyes nézeteinek bemutatásától indítva – a gyakorlattal összefüggésbe hozva – napjainkig terjedően, társadalmi-történelmi csomópontok szerint az előző fejezetben foglalkoztunk.

Abból a tételből indultunk ki, hogy a büntetési elmélet alapul szolgál a büntetés célkitűzéseihez, a kiszabás elveihez és a büntetés végrehajtásának gyakorlati megszervezéséhez is.

A büntetésre vonatkozó – a mai napig befolyással bíró – elképzelések az európai gondolkodásban az ókori görög gondolkodók nézeteiben már megtalálhatók. Így a bűncselekmények megelőzésének racionális társadalmi célkitűzése (Protagorasz), a büntetésnek az egyénnel szembeni etikai igazolása (Platón, Arisztotelész), a megtorlásnak mint a kiegyenlítő igazságosságnak az elve, a büntetés arányosságának követelménye. Már az i.e. V. században ajánlotta Platón, hogy a megtorlás mellett keresni kell azokat a módszereket is, amelyek a bűnelkövetőt megjavítják, megelőzik az újabb bűnelkövetést és visszavezetik a társadalomba.

A természetjogászok, majd a szerződéses államfelfogás képviselőinek (Grotius, Pufendorf, Hobbes, Locke és mások) büntetéselméleti nézeteiben az állam büntetési jogosultsága és az állampolgári szabadság büntetőjogi garanciái kerültek az érdeklődés előterébe. A XVIII. század filozófusai (Voltaire, Montesquieu, Rousseau, Beccaria és Filangieri) munkásságának eredményeként vált el a büntetési elmélet a spekulatív filozófiától. Nyugat-Európában ekkor uralkodóvá vált nézet szerint a szabadságvesztés büntetést kell a büntetési rendszer elegyévé tenni a halálbüntetés és a testi büntetések helyett. A hangsúly a büntetés társadalmi funkciójára kerül, amelyet az általános megelőzésben látnak. Kant és Hegel megtorlási elmélete maradandó hatást gyakorolt Közép-Európában. A hegeli elmélet – amelyből ezt Marx is átvette – a bűnelkövetőt szabad és önrendelkező lény rangjára emelte. A XIX. század gondolkodói az ún. relatív vagy hasznosságai elméletekre kezdtek építeni a megtorlás (abszolút elméletek) helyett. Az általános megelőzés helyett a különös megelőzést tekintette elsődlegesnek egy részük (Roeder, Ahrens, Grohmann), így az elkövető megjavításával foglalkoztak.

A büntetés szükségességét hirdető nézetekben egyre nagyobb hangot kapott a büntetési célok kérdése. Az utilitarista elméletek a büntetés célját annak hasznosságában, az újabb bűnelkövetések megelőzésében határozták meg.

A büntetés szükségességét, hasznosságát, igazságosságát a büntetési célok keretében veszik figyelembe az ún. egyesítő elméletek (Carrara, Rossi, Romagnosi, Lucas, Helie).

A századforduló két egymással küzdő felfogása, a klasszikus és az új irányzatok, a tett-, illetőleg a tettes-büntetőjog (Liszt, Garofalo és Ferri), a megtorlás szerepét a büntetés különféle céljaiban fogalmazta meg. A viták tanulságaként levonható, hogy a megtorlás tartalma a büntetésnek, de nem célja; a büntetés hagyományos fogalma nem áll ellentétben az általános és a különös kriminálpolitikai célkitűzésekkel. A XX. században a modern polgári jogfejlődés keretei között kitűnik a megtorlási és a hasznossági elméletek harca és egymás mellett élése is. Filippo Gramatica fejtette ki 1934-ben, hogy a társadalom védelme érdekében el kell törölni a büntetőjogi felelősség fogalmát és azt az antiszocialitással kell helyettesíteni. Büntetés helyett az állam köteles a bűncselekményekre vezető okok kiküszöböléséről gondoskodni és a társadalmi beilleszkedést biztosítani. Ennek érdekében a büntetések helyett megelőző, nevelő és gyógyító intézkedéseket kell alkalmazni, mégpedig nem az okozott kár vagy cselekmény irányában, hanem a bűnelkövető személyiségéből eredő antiszocialitás kiküszöbölése érdekében. A különös megelőzési elmélet sem ad választ a büntetéssel kapcsolatos valamennyi problémára. Sargarodszkij utilitarista büntetési elmélete kapcsán sem záródott le az a vita, amely a büntetési célokról, ezen belül a megtorlás és a nevelés viszonyából indult.

A XX. század első felére mély nyomot hagyott a klasszikus büntetőjogi iskola garanciákkal körülbástyázott büntetéselmélete. Nyugat-Európában a második világháború utáni büntetés-végrehajtás fejlődésére jelentős hatást gyakorolt az „új társadalomvédelem” mozgalma, amely egyéniesített kezeléssel az aktív, megelőző szociálpolitika kiépítését, a megtorló jellegű szabadságvesztés-büntetések felváltását szorgalmazta. A 40-es évek végén ismét feltűnt a tettes büntetőjog, megerősödött a relatív büntetési célok hangoztatása.

Marc Ancel 1954-ben a büntetőjog fenntartása mellett javasolta az aktív megelőző büntetőpolitikát a társadalom fokozott védelme érdekében, valamint a bűnelkövetők társadalmi beilleszkedésének elősegítését, átnevelését, pszichológiai kezelését. Közvetíteni akart a büntetőjogi dogmatikusok és azok között, akiknek véleménye szerint a büntetőjog csődöt mondott, és azt ajánlotta, hogy az átnevelés egyéniesített formáit a bíróságok rendeljék el. A bűnelkövetőket ilyen szempontból csoportosította és krónikus elmebetegekre, alkoholistákra és kábítószer-fogyasztókra, neurotikusan indulatos vagy depressziós személyekre, személyiségfejlődésben visszamaradottakra, pszichopatákra és jellemfogyatékosságban szenvedőkre, valamint céltudatos cselekvésre képesekre osztotta őket. Csak az utóbbiakkal szemben tartotta a büntetőjogi büntetések alkalmazását indokoltnak és célravezetőnek. Álláspontja szerint a pszichoterápiás kezelés végrehajtása céljából speciális intézeteket kell létrehozni, amelyek vagy zártak, vagy különböző fokban nyitottak, és így lehetővé teszik az egyénre szabott intézkedések kialakítását. Emellett egyes speciális intézeteket is létre kellene hozni, ahol orvosi kezelésben lehetne részesíteni a bűnelkövetőket. Ezek az intézmények már a nyomozás szakaszától kezdve a büntetőeljárás folyamán igénybe vehetők lennének.

A hetvenes évek közepe tájától Európában és az USA-ban a pozitivista szemlélet azért vált tarthatatlanná, mivel rájöttek, hogy a rehabilitáció, a reszocializáció nem lehet a büntetéskiszabás irányító eszméje. A kezelési, pszicho- és szociálpedagógiai programok nem voltak eléggé fejlettek és kialakultak ehhez.

Az általános elrettentés büntetési elmélete egybeesik az „érvényesüljön a törvény és legyen rend” (law and order) követéssel. A semlegesítési elméletnek – mint a generális elrettentési teória egyik leágazásának – fő tétele a bebörtönzés semlegesítő hatása. A pozitivista célbüntetések elmélete ugyanúgy, mint a kontrollelmélet, minden esetben eszköznek tekintette a büntetést, rajta kívüli célhoz igazította hozzá az alkalmazandó eszköz kiválasztását. Szociológiai-pszichológiai megalapozásúak és hasznossági szemléletűek. Az erkölcsfilozófiai indíttatású arányossági elmélet hívei nem büntetőpolitikai célok meghatározásából indultak ki, hanem erkölcsi értékekből (igazságosság és méltányosság). Morris és Hart rámutattak, hogy a megérdemelt büntetés és az ehhez kapcsolódó egész gondolatmenet olyan alapelvek kidolgozását teszik lehetővé, amelyek az állam büntetőhatalmát korlátozzák, emberségesebb és az emberi méltóságot tiszteletben tartó bűntettes-kezelést tesznek lehetővé.

A büntető-végrehajtás tárgya 1882-ben Rómában kapott először az egyetemen önálló tanszéket, amivel megkezdődött tudományági önállóságának hangoztatása.[70]

Megjegyzés

Abban az időszakban a szabadságvesztés végrehajtása volt a központi kérdés, ezért szerepelt börtönügy néven. Később az érdeklődés tárgya lett az egyes büntetési nemek egymáshoz való viszonya, a büntetési rendszer, így a többi büntetésfajta végrehajtásával összefüggő kérdések vizsgálata is. Így alakult a börtönügyből új tudományággá a pönológia, ahogy Lieber amerikai börtönügyi író nevezte el a büntetéstant. A büntetés-végrehajtási tudomány túllépett a XIX. századi „börtönügyön”, felölelte már a XX. század elején valamennyi büntetés, intézkedés végrehajtásával kapcsolatos jogi és nem jogi kérdéseket. Ezt juttatja kifejezésre az angol nyelvű pönológia, a francia science penitentiaire, az ennek szó szerinti fordítását jelentő szláv penitenciarnaja nauka elnevezés is. A német elmélet börtönügyi tudománynak vagy büntetés-végrehajtás tudományának nevezte (Gefängniskunde). A XX. század első felében olvasható egyik álláspont szerint a börtönügy különféle ismereteket magában foglaló társadalomtudomány, a másik álláspont szerint pedig jogtudomány. Magyarországon már Finkey munkássága nyomán ez az utóbbi vált uralkodóvá. Nézete szerint a társadalomban éppen olyan fontos szerepe van – az általa használt elnevezéssel – a büntetés-végrehajtástannak vagy büntetéstannak, mint az anyagi büntetőjog vagy a büntetőeljárás-jog tudományának. Liszt, a német büntetőjog-tudomány vezéralakja és követője a büntetőjog-tudomány mellék, illetve segédtudományának tekintették, amelynek feladata a büntetés okainak és fejlődésének vizsgálata. Szemben ezzel napjainkban Németországban és a nyugat-európai államokban a büntetések, biztonsági és nevelőintézkedések végrehajtását mind jogi, mind empirikus szempontból vizsgálják (Strafvolzugskunde).

Németországban is az újabb uralkodó felfogás a büntetés-végrehajtási jogot az anyagi és eljárásjog mellett önálló, harmadik jogterületnek tekinti az egész bűnügyi jogon belül. A büntetés harmadik pilléreként említik a büntetés-végrehajtási hatóságot, a büntetés-végrehajtási jogot is.

A büntetés-végrehajtás a büntetőeljárási folyamatban fontos, az egész büntetőprocesszust lényegében lezáró szerepet tölt be. A „három pillér teóriából” kiindulva, amely szerint a büntetőeljárási folyamatnak különböző szakaszokra és területekre bontása lehetővé teszi, hogy a büntetés állami végrehajtása, a szankcióval való törvényi fenyegetettség és a bírói büntetéskiszabás mellett az állami reakció (folyamat) harmadik fokát képezze.[71]

Kaiser álláspontja szerint maga a büntetés-végrehajtási jog egyben egy külső kontrollja a büntetés-végrehajtás (Strafvollstreckung) törvényességének. A végrehajtási előírások csak azokra a büntetésekre és más büntetőjogi intézkedésekre és jogkövetkezményekre alkalmazhatók, amelyeket büntetőítéletben vagy a (büntető) bíróságoknak ezzel egyenértékű határozatában állapítanak meg. A büntetés-végrehajtáshoz sorolja lényegében a Büntető Törvénykönyvben és a Büntetőeljárási Törvényben szabályozott valamennyi végrehajtási intézkedést, kezdve az idézést a büntetés megkezdésére, a végrehajtás elhalasztására, a pénzbüntetésre, az elkobzásra stb. vonatkozó rendelkezéseket is. A büntetés-végrehajtás fejlődésével kapcsolatban az utóbbi 200 évben megkísérelték a moralitást, a legalitást és a societast egymást követő sorrendbe állítani. Az elemzés alapján szerinte úgy tűnik, mintha a büntetés-végrehajtásban is elértük volna legjobb esetben a legalitást és a jog uralmát. A societastól, a büntetés-végrehajtásnak a (szabad) külvilághoz való hasonlóvá tételétől vagy másként a normalizáltságtól Európa sok államában még nagyon távol vagyunk. A legjobban – ha részlegesen is – Dániában és Hollandiában közelítenek ehhez a célhoz. Kétségtelen, hogy most már a büntetés-végrehajtás legalitása nagyon sokat jelent; de nem ez az egyedüli és utolsó válasz a végrehajtási feladatok megoldására. A reszocializálás esélye a büntetés-végrehajtásban és a büntetés-végrehajtás által rendkívül korlátozott, különösen akkor, ha a fogvatartott naponta több mint húsz órát van bezárva.

Kaiser professzor szerint sem az abolicionizmus, sem a börtönök privatizálása nem nyújt elfogadható, még kevésbé különb alternatívát. Épp ezek, épp ott, azokon a területeken nem jelentenek a problémákra megoldást, ahol belátható időn belül más (ki)út nincs, csak a büntetés-végrehajtás.

A büntetés-végrehajtási jogról írt tanulmányokból, monográfiákból kitűnően a jog önálló ágának azért tekintették, mert meghatározott társadalmi viszonyokat mint saját tárgyát önállóan szabályozza. Németországban is tehát már az uralkodó felfogás a büntetés-végrehajtási jogot az anyagi és eljárási jog mellett önálló harmadik területnek tekinti az egész bűnügyi jogon belül.[72] A büntetés harmadik pilléreként említik a büntetés-végrehajtási hatóságot és a büntetés-végrehajtási jogot is.

Megjegyzés

Vitathatatlan tény, hogy a jog általában a társadalom viszonyait, tehát életviszonyokat szabályoz és egy-egy jogág viszonylagos önállósága mögött mindig a társadalmi viszonyok, életviszonyok önállósága húzódik meg. A büntetés-végrehajtás során kialakuló jogviszonyok jellegükből adódóan merőben mások, mint más jogviszonyok, sajátosak. Ezt egyébként a hatályos joganyag is kifejezésre juttatja.

A végrehajtási szabályozás egyik fő sajátossága realizálni a büntetés, büntetőjogi intézkedés, a büntetőeljárás-jogi kényszerintézkedés, továbbá a büntetés-végrehajtás járulékos feladatai, intézkedései végrehajtásának céljait, feladatait. Nem lehet az önkényesség eszköze, mindig a jogszabályoknak megfelelően, a törvényesség betartásával kell teljesítenie funkcióját. Csak így biztosítható, hogy az állampolgári jogok korlátozása, változása ne haladja meg a szükséges mértéket, ne lépje túl a büntetés, intézkedés célját. A büntetés-végrehajtási jog a végrehajtásban részt vevők feladatait, jogviszonyát szabályozva teszi teljessé a büntető felelősségre vonás folyamatát. Jescheck szerint: „A büntetőjog kriminológia nélkül vak, a kriminológia büntetőjog nélkül viszont parttalan.”[73] Véleményem szerint a büntetőjog, a büntető eljárásjog a büntetés-végrehajtási jog nélkül „vak”, viszont azok nélküle „parttalanná”, önmagukért valóvá válnak.

A modern jogrendszerekben általános tendencia a büntetés-végrehajtási jog kérdéseinek átfogó, külön jogszabályban, esetleg büntetés-végrehajtási kódexben történő szabályozása. A büntetés-végrehajtási jog – megtartva szoros kapcsolatát a büntető anyagi joggal, eljárási joggal – társadalmi funkciójára, a szabályozott joganyag terjedelmére, valamint tárgyának és módszerének sajátosságaira tekintettel viszonylag önálló jogterületnek tekinthető.

Az egymással összefüggő társadalmi viszonyokat szabályozó jogszabályoknak egységes rendszert kell alkotniuk, ez alapvető feltétele a jogrendszer hatékony működésének. A végrehajtás ténye okoz érzékelhető változást az elítélt, az állampolgár jogi helyzetében.

A büntetés-végrehajtási jog az utóbbi egy-két évtized alatt nagyot fejlődött, vele szemben a társadalmi gyakorlat újabb és újabb követelményeket támaszt és ez a fejlődés a büntetés-végrehajtás tudományági önállóságát eredményezi. Mintegy sajátos életviszonynak, mintegy kutatási területnek is kijár az önállóság. Társadalmi szükségletté vált az egyre szélesebb körű és önálló jogi rendezése. Az elítélt a büntetés-végrehajtási szervekkel büntetés-végrehajtási jogviszonyba kerül, mert a büntetés végrehajtására, az intézkedés foganatosítására hivatott szerv és a kötelezett közötti viszonyt a jog szabályozza, amely egyben csak a jog révén létezik. Amikor a büntetés-végrehajtási jog bizonyos önállóságát hangsúlyozzuk; látnunk kell azt is, hogy intézményei, rendezési elvei jórészt olyan jogviszonyokra hasonlítanak, amelyek más életviszonyokon alapulnak, teljesen eltérő kapcsolatok létezési formái. A büntetés-végrehajtási jogviszony elismerése mind gyakrabban jelenik meg más jogágakhoz tartozó jogszabályokban. Így hazánkban például a magánszemélyek jövedelemadójáról, a társadalombiztosításról, a nyugellátásról stb. szóló jogszabályokban is.

Napjainkban már egyértelművé vált az is, hogy a büntetés-végrehajtásra vonatkozó kérdések tudományos vizsgálata nem szűkíthető le az ún. börtönügyre és nemcsak azért, mert mind több lesz a szabadságvesztést helyettesítő büntetési nem, illetőleg intézkedés. Az elítélteknek még az egynegyede sem szabadságvesztés büntetést tölt, hanem más jogkorlátozás hatálya alatt áll. Az utóbbiak aránya pedig várhatóan egyre nő. A büntetés-végrehajtási szervezet sem csak büntetéseket, hanem intézkedéseket is hajt végre. Ezért felmerült mint helyesebbnek, a büntető-végrehajtási jog szóhasználat alkalmazásának megfontolása.

A büntetés-végrehajtási jog tudományának magára kell vállalnia azoknak az ellentmondásoknak a feloldását, amelyek a tett és a tettes büntetőjog; a múltba tekintés és a jövőbe tekintés körül feszülnek. Ezzel újabb és újabb tudományos kutatási területekre nyer bebocsátást, amelyek túlnőnek a büntető anyagi jog és a büntető eljárási jog keretein. A büntetés-végrehajtási jog tudományának feladata a különböző szankciók – a büntetések, az intézkedések – egymásra hatásának, a közöttük lévő összefüggéseknek a vizsgálata is.

A büntetés-végrehajtás jogilag szabályozott állami tevékenység, mellyel kapcsolatos ismeretanyag szintetizálásában és a jogi normák világába történő átvitelében kiemelkedő és nélkülözhetetlen szerepe van a büntetés-végrehajtási jogtudománynak. „A büntetés-végrehajtási jog tudománya tanulmányozza a büntetés-végrehajtási normák keletkezését, alkalmazásának gyakorlatát, illetve e normák hatékonyságát a bűnözés elleni küzdelemben […] Tárgya és módszere kifejezetten a jogtudományokra jellemző. Emellett több tudományág és tudományos ismeretanyag eredményeire támaszkodik.”[74] A büntetés-végrehajtás jogilag szabályozott állami tevékenység, a büntetés-végrehajtási jogtudománynak ezért fontos szerepe van az erre vonatkozó ismereteknek az összefogásában, a jogrendszerünkbe történő kellő interpretálásában. Az állam büntetőigényének érvényre juttatását szabályozza. Ezért bír alapvető jelentőséggel a büntetési cél és a büntetés végrehajtása során.

Megjegyzés

Lukács Tibor több fórumon is hangot adott annak, hogy a büntetések és büntető jellegű intézkedések végrehajtásának kérdései, a tett- és a tettes-büntetőjogi szemlélet ellentmondásai, a múltba tekintő és tettarányos büntetőjog teóriája és gyakorlata, valamint a bírósági ítéletben megjelenő prognózis paradoxona, nem utolsósorban a végrehajtást életre hívó, ugyanakkor a végrehajtás által szabályozandó sajátos életviszonyok megkívánják, hogy a büntetés-végrehajtási jog jogrendszerünkben tényleges jogági önállóságot kapjon. Sem az anyagi, sem az eljárási jog, illetőleg jogviszony nem adhat magyarázatot, de alapot sem arra, hogy az elítélt és az intézet, a más büntetést, intézkedést végrehajtó, foganatosító hatóságok között összetett és sokrétű kapcsolat minden vonatkozásban helytállóan indokolható és hatékonyan szabályozható legyen. Egyetértett azzal is, hogy a büntetés-végrehajtás célja végső soron nem más, mint a büntetőjogi felelősségre vonás általános célja. Megvalósításának hogyanját viszont mégis az a sajátos élet-, illetőleg társadalmi viszony határozza meg, amely a büntetés-végrehajtási jogviszonyt keletkezteti, és amely a jogviszony jogi szabályozásával válik „élővé”.

A büntetés-végrehajtás célja nem más, mint a büntető anyagi és eljárási jogoké, de egészen mások azok a követelmények, amelyek a büntetőigény realizálása folytán a büntetőjogi célkitűzéseket szolgálni alkalmasak lehetnek. Ezeket a követelményeket kizárólag csak a büntetés-végrehajtási jog fogalmazhatja meg, s egyben ezek szabhatják meg továbbfejlesztésének irányait is. Ha kiemelnénk a büntetési rendszerből akár egyet is, pl. a szabadságvesztés-büntetést, és a büntetés-végrehajtási jog csak azzal foglalkozna, akkor a szabadságelvonással nem járó büntetéseket és általában az intézkedéseket degradálnánk, ezzel csökkentenénk a hatékonyságukat, s az egész szankciórendszerét.

Megjegyzés

Napjaink elméleti vitáiban mind gyakrabban esik szó a büntetés ún. reneszánszáról, arról a kívánalomról, hogy a szabadság elvonását rosszként, hátrányként kell megélnie az elítéltnek. Fő végrehajtási célként a biztonságot vagy az ártalmatlanná tételt hangsúlyozzák, mint általános megelőzést előtérbe helyező célfelfogást. Ez túlnyomórészt az angol nyelvű szakirodalomban terjedt el. A legtöbb államban a reszocializációt elsődlegesnek tekintik, de nem kizárólagosnak. Erre példaként hozzák fel az osztrák büntetés-végrehajtási törvény 20. § (1) bekezdését, amelyben a cél a speciálprevenció (reszocializáció), a társadalom védelmének biztosítása, valamint harmadikként az alkalmazott büntetés intő és figyelmeztető céljának érvényre juttatása. A német, svéd és a spanyol szabályozás értelmében a reszocializáció mellett figyelembe kell venni a társadalom biztonsági igényét, amit a bűnelkövető fogva tartásával lehet elérni. Egyben a végrehajtásban a feladatok és a célok sokrétűsége is megfigyelhető, s a reszocializációt más-más módon tartják elképzelhetőnek elérni. Az orosz és a kínai büntetés-végrehajtás a munka által történő nevelést, illetve átnevelést, a dán, svéd és a holland börtönök a szabad élethez közelítő lakócsoportos végrehajtással tartják elképzelhetőnek a cél leghatékonyabb, leggyorsabb elérését.

A fokozott biztonságra alapozott büntetés-végrehajtás megvalósítása változatlanul nehezíti a világ legtöbb országában a fogvatartási feltételeket, a biztonsági intézkedéseket, állandó tökéletesítésre ösztönözve. A külvilág irányába nyitás a világon várhatóan még hosszú évekig nem jut el ahhoz a formához, amely Svédországban már a XVIII. század óta működik. Sokan hangoztatják, hogy a jövő a külvilág felé történő jól adagolt és átgondolt nyitásban, a jövő útja a fogvatartottak felelősségének és önálló életvezetésre való képességük növelésében keresendő.

A szabadságelvonással nem járó szankciók alkalmazása, a fogva tartás elkerülésének igénye nem szünteti meg egyben a zárt büntetés-végrehajtás létét.

Megjegyzés

A vagylagos szankciók alkalmazása Európában a XIX–XX. századforduló táján merült fel először, mégpedig a patronázs (egyfajta pártfogó felügyelet) és a pénzbüntetés bevezetésével. A második világháborút követően a szabadságvesztést helyettesítő intézmények kialakulásának szükséglete előtérbe került a nemzetközi együttműködés szintjén is. Az Európa Tanács 1956-ban alakította meg a Bűnözés Problémáival Foglalkozó Bizottságot, melynek célja a szabadságvesztéssel nem járó szankciók kutatása, illetve alkalmazási lehetőségeinek felmérése. A kutatási program összefüggésben állt azzal, hogy a világháború után a büntetőjog megtorló elmélete mindenfelé ösztönös ellenkezést váltott ki. A helyébe lépő, ezt felváltó elmélet a treatment (kezelés) elmélet az elkövető kezelését, gyógyítását helyezi előtérbe, azokat meg akarja javítani, a társadalomba való visszailleszkedését segítve. Pozitívuma, hogy felismerte a szabadságvesztés káros hatásait, hátrányait. Hibája azonban, hogy a kezelést tetszés szerinti ideig folytathatja, illetve hogy nem híve a szabadlábon történő kezelésnek, hanem az egyéni és kiscsoportos foglalkozásra épülő börtönmodell kiépítését szorgalmazza. Hanyatlásának egyik oka éppen a benne rejlő költségigényesség.

Az 1970-es évek elején ismét a megtorló elmélet nyert teret azzal a módosítással, hogy a büntetések zömét a közösségben, a szabad élet viszonyai között kell végrehajtani, ott, ahol a cselekményt kiváltó okok is fellelhetők.

Megjegyzés

A módosítás indoka az is, hogy egyre inkább előtérbe kerültek a szabadságvesztés-büntetés negatív hatásai. Ezek között lehet felsorolni a családi kapcsolatok fellazulását, a személyiség elsivárosodását, a munkahely elvesztését, anyagi nehézségeket, de mindenképpen itt kell említeni a szellemi képességek eltompulását, a testi-lelki egészség elsorvadását is. A gyakori visszaesések is azt mutatták, hogy a szabadságvesztés-büntetés nem elég hatékony, továbbá jelentős költségeket ró az államháztartásokra. (Közvetlen hatékonyság: bűnözés csökkenése, az egyes bűnüldöző-igazságszolgáltatási szervek eredményessége; közvetett hatékonyság: a társadalmi közösségek erkölcsi színvonalának emelkedése, kohéziójának fokozódása; nevelési hatékonyság: jogismeretek hozzáférhetősége, elterjedtsége, a jogszabályok közérthetősége.)

Így tehát előtérbe kerültek a közösségben végrehajtott, szabadságelvonással nem járó szankciók, melyek alkalmazását az Európa Tanács Miniszterek Tanácsa által 1965-ben elfogadott határozat is sürgeti. Az alternatív szankciók előretörésének, térnyerésének másik indoka a börtönökben és fegyházakban kialakuló zsúfoltság, és a vele járó, már említett költségesség. Az Amerikai Egyesült Államokban pl. egy évtized alatt csaknem megduplázódott a börtönnépesség. Az Európa Tanács 1976-os határozata is részben annak elismerésén alapul, hogy ez a körülmény jelentősen csökkenti a szabadságvesztés hatékonyságát. A határozat felhívta a kormányokat, hogy vizsgálják meg, milyen akadályok gátolják a különböző alternatívák elterjedését; egyben fejlesszék tovább a lehetőségeket. Így a hetvenes évektől kezdik alkalmazni a közérdekű munkát, felfüggesztett szabadságvesztést és az intenzív pártfogó felügyeletet szélesebb körben.

A nyolcvanas évek második felétől a börtönbüntetés reneszánszát éli. Magyarázható ez a bűncselekmények számának emelkedésével, az újból jelen lévő elrettentés eszméjével, valamint az alternatív szankciók iránti bizalmatlansággal. Több európai ország hatalmas méretű börtönépítkezésekbe kezdett, habár ez indokolható a már meglévő büntetés-végrehajtási intézetek zsúfoltságával is. Ugyanakkor arra buzdíthat, hogy a bíróságok több szabadságvesztés-büntetést szabjanak ki annak ellenére, hogy az azt helyettesítő intézmények sokkal humánusabbak, mint a bebörtönzések.

Megjegyzés

Léteznek olyan irányzatok is, amelyek magának a büntetőjognak keresik az alternatíváját, ezeket diverziós programoknak szokás nevezni. E körbe tartozik pl. a kompenzáció és a mediáció. A kompenzáció nem más, mint a sértett számára nyújtott kártalanítás, elégtétel. A mediáció lényege, hogy az áldozat és az elkövető megegyezzen egymással, a megegyezés elérése a cél, tehát nem hátrány okozása, az elkövető megbüntetése.

Erősödött a világon az a felismerés, hogy hatékony büntetési rendszer nem valósítható meg korszerű büntetés-végrehajtás nélkül. Ebből következően egyre nagyobb figyelem fordul a büntetés végrehajtásának a tágabb értelemben vett büntetőeljárásban betöltött szerepére, a büntető felelősségre vonás folyamatában játszott fontos tevékenységére.

Megjegyzés

Kétségtelen, a büntetés-végrehajtási jog jogrendszerünknek az egyik ez idáig még kevésbé kiművelt ágazata, lemaradt mind a büntető anyagi, mind az eljárási jogtól. A büntetés-végrehajtási jog számos elméleti problémájának tisztázását sürgeti az a fejlődési igény is, amely minden állampolgári jogot és kötelességet, azok módosulását – így a büntetés végrehajtása miatt történőt is – törvényben kívánja szabályozni. A büntetés-végrehajtási jogalkotásnak az eddigieknél magasabb szintű új periódusához pedig elengedhetetlenül szükséges a jogág tudományos igényű, széles látókörű művelése, elzárkózásának feloldása, a szakmai közvélemény és a társadalom figyelmének, aktív együttműködésének felkeltése.

2. A hazai elméleti munkák tudományt teremtő szerepéről

A magyar büntetési elmélet fejlődésének kezdeteit túlnyomórészt az 1795. évi büntetőkódex tervezetétől számítjuk, a gyökerek azonban messzebbre nyúlnak vissza. A következő században kiváló magyar gondolkodók (Szemere Bertalan, Csatskó Imre, Sárváry Jakab, Balla Károly, Eötvös József, Szalay László, Lukács Móric) büntetéselméleti munkáikban már teljes áttekintést nyújtottak az európai, valamint az észak-amerikai büntetés-elméletekről, másrészt azok kritikai értékelését is elvégezve keresték a legjobb hazai megoldási lehetőségeket.

Megjegyzés

Elvetették úgy az abszolút, mint a relatív elméletek egyoldalúságát, nézeteiket főként az emberi vagy polgári igazság elméletét (Rossi) követve fejtették ki. Az 1843. évi büntetőjogi és börtönügyi javaslat, de még a polgári igazságosság elvét követő Csemegi-kódex büntetési szemlélete is a reformkor eredményeire épített, amelynek továbbvitelében Pauler Tivadar munkássága emelkedett ki. A magyar büntetési elméletben a századfordulón a klasszikus és a reformirányzatok vitájában a pozitivista szemlélet tört előre, Friedmann Ernő és Vámbéry Rusztem személyében. A reformiskola megalapozói Pikler Gyula és Somló Bódog voltak. A reformirányzatok hatása ellenére a magyar büntetési elmélet további fejlődésére a gyakorlatiasabb és rugalmasabb egyesítő elméletek voltak a meghatározók, amelyet Fayer László, Balogh Jenő, Angyal Pál és Finkey Ferenc képviseltek.

Finkey büntetési elmélete az ún. közvetítő irányzathoz csatlakozik, ahol a megtorlást mint elméleti célt fenntartja (vagyis a büntetésnek csak tartalma a megtorlás), reális célként azonban a társadalom védelmét, a megelőzést, a büntetés jogvédelmi jelentőségét hangsúlyozza. Ez állhat elrettentésben, javításban, ártalmatlanná tételben, nevelésben a bűntettesek csoportjaitól függően.

Finkey a „börtönügyi tudományt” már nem egyszerűen a szabadságvesztés tudományának tekintette. Felfogása szerint a börtönügy a büntetőjog tudományának az az önálló ága, amely általában a büntetési eszközökkel, főleg azonban a szabadságvesztés-büntetésekkel, az ezekhez hasonló vagy ezekkel összefüggésben álló letartóztatási vagy büntetőpolitikai megelőző intézetekkel, illetőleg a büntetési és megelőzési eszközök szervezetével, végrehajtási módozataival foglalkozik.[75] A büntetés-végrehajtási jogot a büntetőjog-tudomány olyan önálló ágának tekintette, amely a büntetési és megelőzési intézkedésekkel foglalkozik. Finkey munkássága nyomán már a börtönügy jogtudománnyá vált.

Angyal Pál és Finkey Ferenc után arra, hogy a büntetés-végrehajtással kapcsolatos kérdések önálló szabályozást igényelnek, Irk Albert már magától értetődő természetességgel mutatott rá és osztotta fel a büntetőjogot a ma is követett három fő részre: anyagi, eljárási és végrehajtási jogra.

Megjegyzés

Megfigyelhető, hogyha az egyes tudományágakon belül a kutatási tapasztalatok gyarapodásának következményeképpen a megismerés határai kiterjednek, a társadalmi gyakorlat újabb következményei jelentkeznek. A körülmények kölcsönhatással vannak egymásra és azzal az igénnyel járnak, hogy bizonyos jelenségeket speciális elemzésnek vessünk alá. Így az egyes tudományágak szárnyai alól új tudományágak bontakoznak ki, amelyek új nézőpontból sajátos módszerekkel végzik megismerési tevékenységüket.

„Az európai börtönügy elméleti modelljétől való legdrasztikusabb eltávolodás a második világháború befejezését követő évtizedben történt. Miközben a nyugati társadalmakban megindult a hagyományos értékrend és intézményrendszer megújítása, a hazai börtönügy a paranoiddá torzult sztálini büntetőpolitika ideológiai hátterében az osztályharc fokozatos éleződésének, illetve a proletár diktatúra a hatalom gyakorlással a többséggel szembehelyezkedő kisebbség elnyomásával járó tantételei álltak. Az átpolitizált büntetéstan új tartalma a represszív prevenció lett.”[76] Az 1950-ben megalkotott Btá. ugyanakkor a tett-büntetőjog elveit követte. Kádár Miklós büntetési célelmélete szerint a büntetés első és legfőbb célja a társadalom védelme, második célja a különös megelőzés, ezen belül a tettes megjavítása és nevelése. A harmadik cél pedig az általános megelőzés, de nem az elrettentés, hanem a társadalom tagjainak nevelése révén. Fonyó Antal éles határt húzott az „új társadalomvédelem” mozgalom két ága, a Gramatica-, illetve az Ancel-féle irányzat között. Nézete szerint az intézkedések a büntetési rendszernek és a büntetési elméletnek önálló építőkövei. Király Tibor határozottan elkülönítette a büntetésekből a tisztán morális rosszallást tartalmazó, óvó-segítő intézkedéseket. Többször kiemelte a büntetés jogi lényegét. Később legtöbben a büntetés-nevelés problémakörével foglalkoztak. Szabó András az átnevelés szükségleteihez igazodó büntetések követelésével logikusan jutott el olyan közvetítő elméleti alapra, amelyen a tett-büntetőjog és a determinizmus egyeztethető. Földvári József a büntetéstan elméletének alapjául átfogó tanulmányában a büntetés végső célját a megelőzésben jelölte meg, az általános és különös megelőzést módszerként alkalmazva. Az 1960-as évek elejétől kriminológusok, szociológusok kezdték meg a börtönökben az empirikus kutatásokat.[77]

Megjegyzés

Az 1960-as években megjelent kriminálpedagógiai jellegű tanulmányok még az elítéltek átnevelésével kapcsolatos elképzeléseket tükrözték. Olyan célkitűzést irányoztak elő, amely értelmében az elítéltekben a büntetés-végrehajtás eredményeképpen kialakulhat az újabb bűnelkövetéstől való tartózkodás és a társadalmi munkamegosztásba való önkéntes beilleszkedés készsége. Az 1966. évi büntetés-végrehajtási jogi kodifikációs munkát a büntetőjog-tudomány és a kriminológia elméleti vezető egyéniségei segítették, így Fonyó Antal, Szabó András, Vermes Miklós és mások kodifikációs tárgyú írásaikkal, a büntetés-végrehajtás tudományos művelésének élénkítésével. Az elítéltet jogi helyzetének törvényi szintű szabályozása révén sikerült a végrehajtás tárgyából annak alanyává tenni. A büntetés-végrehajtási jog jogi szabályozását érintő, azzal kapcsolatos elemzések az 1970-es évektől már megjelentek Földvári József, Gláser István és Horváth Tibor tollából. Jog-összehasonlító tanulmányok írásával elősegítette művelését Bócz Endre, Gönczöl Katalin és Nagy Ferenc. Átfogó, nemzetközi kitekintést is nyújtó kriminálpedagógiai munkát írt Pál László. A 70-es években mutatott rá Vigh József és Tauber István közös tanulmányukban az elítéltek beilleszkedési szándéka büntetőintézeten belüli kialakításának több, nehezen feloldható akadályára.[78] Büntetés-végrehajtási jogból 1976. évben Horváth Tibor főiskolai jegyzetet, Gláser István pedig egyetemi jegyzetet írt. Utóbbi szerző a szabadságvesztés-büntetés végrehajtását dolgozta fel külön monográfiában. Györgyi Kálmán a büntetési rendszert – a büntetőjog alapkérdésének tekintve – egységbe foglalva dolgozta fel, Nagy Ferenc pedig az intézkedések helyét a büntetőjog szankciórendszerében. Mindezek jelentős hozzájárulások voltak a büntetés-végrehajtási jogtudomány újraindulásához.

Horváth Tibor arra az álláspontra helyezkedett a korszak büntetés-elméleti vitája során, hogy a tettarányos, malum jellegű büntetés központi szerepének fenntartása mellett – a büntetési rendszer humanizálásával – nagyobb mértékben egészülhet ki a szankciórendszer morális pszichikai, szociálpolitikai tartalmú, prevenciós célokat szolgáló intézkedésekkel. Több büntetési cél mellett foglalt állást, a legátfogóbb célként a társadalom védelmét jelölte meg.

Az 1980-as években két erőteljes irányzat rajzolódott ki; a Vigh József által képviselt tettes-büntetőjog talaján álló, a társadalom közösségi erejére építő, korszerűsített kezelési felfogás, a másik a Szabó András és Békés Imre képviselte irányzat, amely a klasszikus büntetéstan újjáélesztett fogalmaival operál a tett-arányos megtorló büntetés híveként.

Megjegyzés

Vigh József szerint fontos, hogy ne csak a normasértő tetteire reagáljunk, aki az okozati lánc végén van, hanem a korábbi láncszemekben elhelyezkedő személyek és szervezetek hatását is értékeljük ki, és vonjuk azokat a bűnözés gyökereinek megszüntetésébe. Az ún. pozitív felelősség és felelősségre vonás az olyan emberi magatartásra való társadalmi reagálás, amely betartja a normákat, él és nem visszaél a jogaival, teljesíti és nem megszegi a kötelességeit. Levonható tehát az a következtetés, hogy az elismerés, az ösztönzés sokkal hatékonyabb eszköze a felelősségtudat kialakításának, mint a tiltások, a „tilalomfák erdeje”. Szabó András véleménye szerint az adott állam általános közjogi berendezkedéséhez kötődik a büntetőjog felelősségi rendszere, vagyis a parlamentáris demokráciának, a klasszikus jogállamiságnak az ún. tett-büntetőjog felel meg, mivel „gondoskodó” jóléti vagy szociális államhoz a tettes-büntetőjog áll közel. (A gondoskodás alapján a kezelésre, személyiség átformálására igényt tartás szempontjából nem sok különbséget lát az 50-es, 60-as évek nyugati, ún. jóléti állama és az ebben az időszakban létező keleti paternalista szocialista állam között.)

A büntetőjognak igazságosnak kell lennie, követnie kell azokat az értékeket, amit a törvényesség, a törvény előtti egyenlőség, a jogállamiság kritériumai jelentenek. A klasszikus büntetőjog alapelveinek érvényesítése mellett lehetőséget kell biztosítani a „kezelésre” is, igaz nem kötelező formában, hanem szolgáltatás gyanánt. Ezt azzal indokolják, hogy a börtön totális rendszerében nem alakulhat ki az elítéltekben a pedagógiailag szükséges együttműködési készség. Gönczöl Katalin szerint a recesszió idején indultak meg azok a társadalmi, hatalmi mechanizmusok, amelyek a punitív, megtorló jelleget helyezték előtérbe, az igazságosság és a klasszikus értelemben vett garanciák egyidejű hangoztatásával. Ha az államhatalom a bűnözésben megnyilvánuló támadást csak a megtorlás erejével töri le, akkor pusztító erőt gerjeszt. A büntetőjog eszközrendszere önmagában alkalmatlan a bűnözésben újratermelődő társadalmi problémák és az egy-egy bűncselekményben kifejezésre jutó egyéni konfliktusok, krízishelyzetek megoldására. A büntetőpolitikának a tudatos társadalomirányítás eszközeként úgy kell működnie, hogy ne válhasson a félelem, a pánikszerű önvédelem államilag szentesített eszközévé.[79] A büntetés-végrehajtási (szankció-végrehajtási) politika részterülete a kriminálpolitikának, a büntetések és intézkedések végrehajtásának elveit és stratégiáit tartalmazza.[80]

A generális prevenció hívei közül a neoklasszikus büntetőjogi irányzat követői úgy gondolják, hogy a társadalom számára a legfontosabb üzenet irányt mutatni a polgárok többségének arról, hol húzódik a tiltott és a megengedett tettek határa, az állam a büntetőjog eszközeivel rosszallását fejezi ki ezen értékek megsértőivel szemben. Ezzel szemben a speciális prevenció hívei szerint igazságtalan valakit előéletének ismerete nélkül súlyos következményre vezető magatartáshibája miatt büntetőjogi szankcióval sújtani.[81]

A büntetés toleráns és civilizált formáit a kulturális minták határozzák meg Kövér Ágnes szerint, azon keresztül, hogy mit is ért az adott kultúra intoleráns vagy inhumánus kezelési módokon.[82] Minden intézménynek megvan a saját belső racionalitása, módszere arra, ahogyan ellátja feladatát, sajátos intézményei, kultúrája létezik, kiépített ismeretanyaga, technikája, normatív szabályai, munkaeljárása. Ha a büntetést mint társadalmi intézményt vizsgáljuk, akkor a bűnözéskontroll pönológai módjának apparátusaként is felfoghatjuk, amely egy sajátos intézményi eszközrendszert működtet.

A jogállamisággal összeegyeztethetetlen az ún. tettesorientált javító–reszocializáló–kezelő büntetőjog, a haszonelvű, cél-racionális büntetések; annak a klasszikus (vagy neoklasszikus) tett- és bűnösségarányos megtorlás felel meg (részletesen lásd: Szabó András tanulmányai). Nem véletlen tehát, hogy az utóbbi évtizedekben Európában egyre határozottabban a jogállamiság eszméjének megfelelő klasszikus (neoklasszikus) felfogás váltja fel a reszocializáló–kezelő büntetőjogot.[83]

Az elmélet művelői kitartóan szorgalmazzák a nem szabadságvesztéssel járó szankciók alkalmazását, azt, hogy a társadalmi rendszerváltásnak a szankciórendszerben is tükröződnie kell, amelynek során az alternatív gondolatoknak és az áldozati érdekeknek is helyet kell kapniuk pl. a tettes–áldozat–egyezség formájában.[84]

A szabadságvesztés végrehajtása előtt vagy alatt alkalmazott olyan cselekmények, amelyek a szabadságvesztés negatív hatása kiküszöbölésére irányulnak, a felfüggesztés, feltételes szabadságra bocsátás. Ezek azonban valójában nem alternatívák, hanem a szabadságvesztés-büntetés negatív hatásait próbálják enyhíteni, kiküszöbölni.

A bíróság által alkalmazott olyan szankciókat nevezik még alternatíváknak, melyek nem járnak szabadságelvonással.

Ez a meghatározás tűnik a legjobbnak, azonban mindegyik kapcsolódik valamiként a szabadságvesztés-büntetéshez.

Kerezsi Klára szerint az alternatív szankciók „közösségben végrehajtott és különböző szintű szabadságkorlátozással kombinált felügyeletet jelentenek, amelyek a reintegrációhoz szükséges támogatást is nyújtják az elkövetőnek.” Tolkens definíciójára hivatkozva, amely szerint a közösségi szankciók „nem a valamitől való megfosztást tűzik ki célul, hanem felelős alanynak tekintik az elkövetőt, akitől a közösség felelősséget követel. Implitív módon kifejezik, hogy az elkövetőnek a közösség jólétéhez pozitív módon kell hozzájárulnia, azaz megfizettetik vagy helyreállíttatják vele azt a sérelmet, amelyet a bűncselekmény okozott.” Az alternatív szankciók hátrányeleme lehet a szabadságkorlátozás, a munkavégzés és a felügyelet. A gyakorlatban ezek természetesen összefonódva érvényesülnek. A közösségi szankciók is a társadalom védelmét szolgálják, céljuk az újabb egyéni bűnelkövetés megelőzése a speciális prevenció céljának megfelelően, mögötte azonban mindig ott áll a szabadság elvesztésének a lehetősége, azaz a büntetés általában szabadságvesztésre változtatható át. Az ilyen szankciók tartalmát, a végrehajtás módját mindig az aktuális büntetőpolitika által referált célok határozzák meg. A probléma központi része az, hogy az adott politikai irányzatok a szociális támogató funkciót vagy a felügyeleti, illetve kontrollelemet hangsúlyozzák-e. Hogy mi tekinthető „igazságos büntetésnek”, az a különböző időkben és helyeken eltérő, az állampolgárok igazságérzetétől függően. Sokan követelik, hogy a büntetések térjenek el attól a mértéktől, amit az állampolgárok igazságosnak tartanak; a bűnelkövetés megakadályozása céljából a bűnelkövetőt izolálni kell a társadalomtól; a társadalomnak kárt okozó személyek azt tegyék jóvá, „dolgozzák le” ezt a kárt a társadalom számára.

A tudományos kutatás egyrészt sokkal bonyolultabb kutatási módszerek kifejlesztését igényli, másrészt az elméletnek is sokkal differenciáltabbá kell válnia napjaink kérdéseinek megválaszolásában.

Korunkban az egyes elméletek kizárólagosságával szemben olyan egyesítő elmélet kidolgozására van szükség, amely tükrözi a büntetési célok sokoldalúságát, pluralizmusát. Ezért alakult ki az ekvivalencia tételein alapuló ún. konszenzus elmélet.

A büntetőjogi szankciók napjainkban már sokat humanizálódtak, eszközeikben bővültek, de lényegében ma is az embernek mint társadalmi és fizikai lénynek az élet, a szabadság, a becsület, a vagyoni és egyéb javai, az ezzel kapcsolatos jogai korlátozását, illetve megvonását jelentik, ami a végrehajtás folyamatában realizálódik, teljesedik ki.

A büntetés-végrehajtási jognak a jövőben nagyobb figyelmet kell fordítani a jogok és kötelességek összefüggéseire, kölcsönhatásaira, az elítéltek jogállásának kérdésében még meglévő ellentmondások tisztázására.

3. Jogállami eredményességre törekvő elképzelésekről és helyzetről

Az ezredfordulón a büntetőjog, a büntetőeljárás és a büntetés-végrehajtás koncepciója és szerkezete középpontjában – mint tettesnek és sértettnek egyaránt – az ember védelmének és tiszteletének kell állnia, melyből levezethető szabadságának korlátja is, melyet csak annyiban gyakorolhat és amelynek tiszteletben tartását csak annyiban igényelheti másoktól, amennyiben embertársainak ugyanolyan és éppúgy tiszteletben tartandó szabadságába és jogaiba nem ütközik. A büntetési célokat is az emberre – mint individuumra és társadalmi lényre – tekintettel kell megfogalmazni. A büntetéshez az igazságosság (mint az egyenlő méltósággal és szabadsággal bíró emberek közti biztonság és béke megteremtésének és fenntartásának) mértéke és eszköze mellett szükség van úgy egy közelebbi, mint egy távolabbi célra is. A jövőben fontosnak tűnik jóvátételt nyújtani a jogaiban megsértett egyénnek, még ha csak olyan módon is, hogy a büntetés jellege nem zárja ki a jóvátétel lehetőségét. Pl. a pénzbüntetéseket elsősorban az áldozatok kártalanítására kellene fordítani és a szabadságvesztést is úgy kellene végrehajtani, hogy az elítéltet a sértett kártalanítására sarkallja. A jövő emberközpontú büntető igazságszolgáltatása szempontjából a szankcionálás feltételei és formái mellett fontos az eljárás és a büntetés-végrehajtásis. Nem szabad eltűrni, hogy következmény nélkül maradjon a normasértés, elmaradjon a végrehajtás, a cselekmény által megbolygatott szabadságkorlátokat és védelmi köröket újból meg kell szilárdítani, mégpedig a hatékonyság érdekében gyorsan és nyilvánosan.

A büntetés-végrehajtó vagy a büntetés-végrehajtásban közreműködő szervek a bűnelkövetőkkel, a tettesekkel kerülnek kapcsolatba, jogviszonyba, mégpedig büntetés-végrehajtási jogviszonyba. A büntető felelősségre vonás e szakaszában már a tettesre esik nagyobb figyelem.

Megjegyzés

Jóllehet, a büntetési és büntetés-végrehajtási elmélet filozófiai alaptételei összecsengenek, a konkrét büntetés és annak végrehajtása elemzésénél a különbségek egyre hangsúlyosabbakká válnak. Az ítéletben kiszabott és törvényben meghatározott büntetés jogfosztó, illetve jogkorlátozó mivolta akkor realizálódik, amikor a végrehajtásra kerül sor, midőn az egyes büntetés-, büntetőjogi intézkedés tartalmától függően valakit ténylegesen börtönben, fogdában fogva tartanak, avagy kitiltják, kiutasítják valahonnan és eltiltanak más alapvető jogaitól. A jogfosztás, illetve jogkorlátozás mértékét az adott szankciók tartalma adja. Mivel az alapvető jogok korlátozásáról van szó – még ha maga az állam részéről és törvény alapján is –, messzemenő védelmet kell nyújtani az esetleges visszaélésekkel szemben. Ezt követeli meg a személyiség és általában az emberi jogok megnövekedett jelentősége. Utóbbi szükségszerűen felvetette az igényt, hogy újraértékeljük a bűnelkövető megítélését.

A büntetőjogi szankció csak egyik eszköze a megelőzésnek, s mint ilyen, része az állami, társadalmi eszközök komplex rendszerének. A visszaesés elleni küzdelem egyik fontos eszköze kétségtelenül a büntetések és a büntetőjogi intézkedések hatékony végrehajtása. Tulajdonképpen a büntetőjogi szankciók céljának realizálása a végrehajtás feladata.

Megjegyzés

Az eddigi tudományos vizsgálatok azt mutatják, hogy igen bonyolult kérdésről van szó, amelynek további megoldása számos tudománynak – így a jogtudománynak, kriminológiának, büntetőjog-szociológiának, szociálpszichológiának, matematikának és más tudományoknak – a közös feladata. Általában a büntetőjogi szankcionálás hatékonysága alatt a kitűzött cél és ezen cél elérésének oka közötti kapcsolatot értjük, hogy a kitűzött célt optimális módon érték-e el. A represszív hatékonyság mérésének fontos feltétele az, hogy az eredmények viszonyítási alapját; vagyis a célt meghatározzuk.

A modern büntetőjogok a büntetés célját általában a speciális és generális prevencióban határozzák meg.

Vitathatók azok a nézetek, amelyek szerint, amikor a büntetőjog a megtorlást tekintette a büntetés alapvető céljának, a hatékonyság kérdése fel sem merült. Éppen e megtorlásban remélték automatikusan a cél elérését. Seneca ezt úgy fejezte ki annak idején: „okos nem azért büntet, mert bűnt követtek el, hanem azért, hogy a jövőben ne kövessenek el.” Olyan adekvát eszközt kell alkalmazni, amely képes az egyén antiszociális orientációját megváltoztatni vagy úgy befolyásolni, amely őt azonban csak a feltétlenül szükséges mértékben sújtja.

A büntetés hatékonyságának fokát tehát annak a szociális értéknek a különbsége adja meg, amit a büntetés szociálisan pozitív eredményeinek maximálisan lehetséges elérése jelent ahhoz az értékhez viszonyítva, amit ezen cél elérésére szolgáló eszközökre fordítunk. Az elítéltre egy kiszabott büntetéssel egyidejűleg számos olyan tényező van befolyással, amely hatást gyakorolhat viselkedésének és tudatának megváltoztatására.

Megjegyzés

Ilyen tényező elsősorban a külső környezet, a külső feltételek és hatások, amelyeket az ember erkölcsi nézeteinek, értelmi, érzelmi és akarati tulajdonságaival összhangban vesz fel és amelyek viselkedését pozitív vagy negatív értelemben befolyásolhatják. A különböző emberek azonos helyzetekben másként, sokszor ellentétes módon reagálnak, amit az emberi tudat bonyolultsága, utánozhatatlan individualitása és relatív önállósága idéz elő. Az ember pszichológiai és erkölcsi vonásai bonyolult rendszert alkotnak és különféle tudományágak vizsgálatának tárgyát képezik. Figyelembe kell venni azt is, hogy az emberek tudata nem képez egy mindenkor zárt rendszert, hanem állandóan új és új ingereket, hatásokat vesz fel. Ehhez még hozzá lehet fűzni azt is, hogy az ember teljes elszigetelése a külső hatásoktól sem zárja ki a viselkedésében és tudatában bekövetkező változást, mivel a tudat viszonylagos önállósága lehetővé teszi a személyiség megváltozását a saját fejlődése alapján.

Gyakran előfordulnak olyan esetek, amikor az új bűncselekmény elkövetése az előtte végrehajtott büntetéssel nem kapcsolatos okok hatásának következménye és ezért nem igazolhatja az előbb végrehajtott büntetés bizonyos hiányosságait. A büntetést kitöltött személynek a végrehajtás utáni, szabadságvesztés esetén a szabadulás utáni cselekedeteit nem szükségszerűen magyarázza meg a büntetés hatásossága vagy hatástalansága. Nem helyes tehát minden újabb bűncselekmény elkövetését a büntetés hatástalanságának eredményeként értékelni.

Megjegyzés

Sok kutató úgy vélte, hogy a társadalmi beilleszkedési zavarok vizsgálata során is úgy jár el, mint amikor egy új oltóanyagot kísérleteznek ki; egy tényező megváltoztatása után próbálták lemérni az eredményekben bekövetkezett változásokat. Aztán a balsiker okát a visszaesés fogalmának meghatározásában keresték, de használhatóbb, pontosabb fogalmat nem találtak. A kiszabott szankció és az ember viselkedésének megváltozása között nincs közvetlen okozati összefüggés, a büntetés hatásának, működésének mechanizmusa igen bonyolult. A hatékonyság lényegében tehát a tervezett eredmények megvalósítását jelenti, kritériuma a cél meghatározta tevékenysége eredményei által szabályozott. Paul Johann A. Feuerbach az Anti-Hobbes című munkájában kifejtette, hogy a büntetéssel fenyegetés célja a visszatartás. A büntetéssel fenyegetettség hatásmechanizmusát később „pszichológiai kényszerítésnek” nevezte. Minthogy ez nem elégséges ahhoz, hogy kellő ösztönzést adjon a bűncselekménytől való tartózkodáshoz, ezért a büntetést a gyakorlatban is alkalmazni kell. Ennél fogva fő célja, hogy a fenyegetést hatékonnyá tegye.

Földvári József Kriminálpolitika című könyvében kifejtette – nagyon is időszerűen közelítve meg a kérdést –, hogy a büntetés célja nem az elítéltek átnevelése, csupán reszocializálásuk, gondolkodásmódjuk, értékmotivációjuk rendszerének megváltoztatása.

Megjegyzés

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a büntetés nem szünteti meg azokat a szociális feltételeket, amelyek a bűnözést létrehozták vagy annak növekedését lehetővé tették. A büntetés védelmi hatását részben a bűncselekmény elkövetésének fizikai lehetetlenné tételével érik el, részben pedig feltételezik, hogy a büntetés gátló, megelőző komponense az elkövetőnél pszichikai védelmet alakít ki. A büntetés ezen komponensének elérését általában a büntetés minimális programjaként jelölik meg. Amíg az egyén nem követ el további bűncselekményt, addig a büntetés speciálisan hatékony megelőző hatásáról beszélhetünk. A társadalom többi tagjára gyakorolt nevelő hatás elérhető azáltal, hogy a többi állampolgárnak megmutatjuk az elkövetett bűncselekmények igazságos megbüntetésének elháríthatatlanságát, a bűncselekmény veszélyességét, megvetendő voltát, büntethetőségét és ezáltal erősítjük az emberek jogi biztonságának érzését és elképzelését a törvények tekintélyéről. Az általános megelőző hatás ugyanakkor erősíti a büntetés speciális megelőző hatékonyságát is. Az elítélt javításának kérdését nem lehet elbírálni a szociálpolitikai helyzet és a társadalmi jogi tudat figyelembevétele nélkül. A visszaesés tehát a társadalmi beilleszkedés szubjektív és objektív körülményei együttes hatásának eredménye. A személyiség kedvező átalakulása tulajdonképpen a konkrét szituációban mutatkozik meg, többek között az elítélt büntetés utáni tevékenysége mutatja meg főként a beilleszkedési szándék meglétét, amely a pozitív élettervek kialakításában ölt testet. A generális prevenció az egész lakosság tudatformálását fogja át, így hatását mint a felelősségtudatot formáló komponensek egyikét tekinthetjük.

A szakirodalom hatékonysági mutatói voltaképpen nem a büntetés kedvező hatását, hanem éppen hatástalanságát mutatják meg. Az általános cél érvényes valamennyi büntetésre, így a nem szabadságvesztés-büntetésekre is. Több szerző a büntetés hatékonyságának legfontosabb mértékeként a tettes büntetőjogilag kifogástalan szociális viselkedését jelöli meg a büntetés végrehajtását követően. Az egyes büntetőjogi rendelkezések konkrét követelményeket határoznak meg, mint az időbelileg korlátozott büntetések (pl. a pénzbüntetés megfizetése). Ha az elítélt teljesíti ezeket a követelményeket, akkor a büntetés hatékonynak tekinthető.

Megjegyzés

Sok kutató csak azt tartja a büntetés hatékonysága kritériumának, hogy nem követtek-e el az elítéltek újabb bűncselekményt. A nyugati kutatók közül az amerikaiak, továbbá a finn Usitalo, a dán Christiansen és Walker említhető különösen ezen az állásponton lévők közül. A hazai szakirodalomban Földvári József, Rácz György és Havasi Tibor fogadja ezt el. Gönczöl Katalin és Vigh József szerint „A büntetés hatékonysága a speciális prevenció terén csak közvetve és bizonyos korrekciókkal mérhető a visszaesés mutatóival, minthogy a büntetéssel – különösen a szabadságvesztés-büntetéssel szemben – csak az a követelmény támasztható, hogy kialakítsa az elítéltben a társadalmi beilleszkedés szándékát”.[85]Vigh József – Tauber Istvánnal közösen végzett vizsgálatok tapasztalatai alapján – egy komplex jellegű mérési metódust állított fel, utalva a jogon kívüli egyéb eszközök szerepére is. Véleményem szerint is a visszaesési arányszámokból valamennyi összetevő tényleges vizsgálata nélkül nehéz következtetni arra, hogy az újabb bűncselekmény elkövetésében milyen mértékben játszott közre a büntetés hatástalansága vagy a szabadulás utáni körülmények. Az újabb bűnelkövetésnek lehetnek olyan biológiai, szociálpszichológiai vagy környezeti okai, amelyek közömbösítik, lerontják a büntetés esetleges pozitív hatását. Másrészt az újabb bűnelkövetés elmaradása sem tudható be csak a büntetés hatásának. Nem lehet tudni, hogy az elítélt nem tartózkodott volna az újabb bűncselekmény elkövetésétől akkor is, ha más büntetést szabtak volna ki.

A dán kriminológus, Christiansen azt hangsúlyozta, hogy a különféle büntetőeszközök hatékonysága a visszaesés szempontjából alig különböznek egymástól, így érdemes a legolcsóbb és lehetőleg legeredményesebb, a társadalmi céloknak leginkább megfelelő eszközöket keresni. Shoham és Sandberg a felfüggesztett és végrehajtható szabadságvesztéseket hasonlították össze. Arra a következtetésre jutottak, hogy a büntetés hatékonysága szorosan összefügg az elkövető személyiségével és kevésbé a büntetési nemmel.[86]

A külföldön végzett kutatások szerint a leginkább hatásos büntetési nem a pénzbüntetés (Anglia, Németország, Lengyelország). Az enyhébb büntetések olyan elítéltekkel szemben kerülnek alkalmazásra, akik kevésbé antiszociálisak, mint a szabadságvesztésre ítéltek. Saját kutatások szerint az antiszociális személyek jobban visszaesnek, ha enyhébb büntetésre ítélik őket. A tudomány művelői között vannak olyanok, akik a büntetési időtartamok felső határainak kitolását javasolják (lengyel tudósok), mások a börtön negatív hatásainak kiszűrése végett fontosnak tartják a szabadulás előtti időszakban a fokozatosság bevezetését, a szabad élethez szokás lehetőségét (orosz tudósok). A hatékony büntetési rendszer megvalósítása esetén sem hagyható figyelmen kívül a társadalmi beilleszkedés objektív feltétele, valamint a társadalmi viszonyok, amelyek kedvező alakulása hozzásegít a visszaesés számának csökkenéséhez.

Megjegyzés

Monika Latec lengyel kutató kiemeli ezzel kapcsolatban az elszigetelés minimalizálását, a családi kapcsolatok fenntartását, a szakmai képzést, amely alapot épít a jövőbeni szabad élet feltételeinek megteremtéséhez. Igen érdekes az az elgondolása, miszerint a büntetések és jutalmak arányainak ésszerű kidolgozása igen jó eredményt hozhat. Ugyanakkor a végrehajtási intézet személyzetének feladata, hogy valamilyen módon enyhítse az elítélt frusztrációs állapotát. Kiemeli a művelődés, a szakképzés szerepének jelentőségét, az egyéni döntési lehetőségek növelésének igényét. A bolgár Karakasev szerint a hatékonyság általános mutatói közé tartoznak: a bűnügyi statisztika adataival mérhető mutatók; az olyan mutatók, amelyeket az adott helyzet normatív szabályozása, a tudományos eredmények és a tényleges állapot összehasonlítása útján kell mérni (ilyenek pl. a büntetés-végrehajtó szervek rendszerének állapota, a büntetés-végrehajtás megszervezésének színvonala; azok a mutatók, amelyek a törvényességnek a büntetés-végrehajtó szervek részéről történő betartásával kapcsolatosak, végül pedig a visszaesés). A lengyel kutató, Rzeplinski szerint a családi kapcsolatok lazulása is oka a hatékonyság csökkenésének.

Egy Hollandiában végzett felmérés szerint a büntetést követő 1, 2, 3 és 4 évvel a 2035 súlyosabb bűncselekmény miatt hozott ítélet alapulvételével kiválogatott minta visszaesési százalékarányai: 19, 27, 33 és 34% volt sorrendben. A 6 éves idő leteltével a csoportnak 41%-a követett el újabb bűncselekményt.

Az angol büntetési rendszert jellemezve mondta Lacey, hogy voltaképpen nem valami egyöntetű örömrivalgás az egyedi igazságosság mellett, hanem egyfajta kompromisszum az igazságosság és a hatékonyság között, más célok elérésének szélesebb értelmében véve – amelyek közül a legnyilvánvalóbb a bűnözés visszaszorítása.

Megjegyzés

Ennek a kompromisszumnak az alapját kardinális kérdések adják, mint pl. az, hogy mennyit kell egy társadalomnak büntető igazságszolgáltatásra költenie, a jóléti vagy oktatási ráfordításokkal összehasonlítva.[87] Oberheim fejtegetései szerint a büntetés végrehajtása is egy üzemgazdasági rendszer, amely arra irányul, hogy a lehető legcsekélyebb invesztálással a lehető legnagyobb hasznot hozza. Az intézményesített szabadságelvonáshoz szükséges eszközök (épületek, személyzet, anyagiak, stb.) készenlétbe helyezésén keresztül azonban a jövőbeli bűncselekményeket kell megakadályozni, az elítélteket szocializálni vagy az állami rendet fenntartani. Optimális költség, haszonreláció akkor áll elő, ha a meglévő büntetés-végrehajtási kapacitás pontosan megfelel az elítéltek számának.[88]

Az, hogy egyes esetekben a büntetés célját a lehető legkisebb ráfordítással érjék el, nem képezi a büntetés hatékonyságának alapvető kritériumát. A hatékonyságnál a büntetés célja és az annak elérése közötti viszony játszik szerepet. A cél elérése és az ahhoz szükséges ráfordítás közötti viszony kérdése már egy másik vonatkozási rendszer. Magától értetődően állandóan törekedni kell arra, hogy a büntetés célját a lehető legcsekélyebb társadalmi ráfordítással érjük el. A ráfordítások és a szükségletek közötti optimális viszony, az ésszerűség és az áttekinthetőség magas foka, a büntetőeljárás gördülékeny, gyors lefolytatása és kiszabása kedvezően hatnak azokra, akik felelősek a büntetés hatékonyságáért.

Megjegyzés

Ugyanakkor a tévesen megkövetelt és túlzó ráfordítás a büntetés hatékonyságának biztosítása ellen hat és ezzel a büntetés céljának elérését megkérdőjelezi vagy veszélyezteti. A társadalmi ráfordítást gyakran nem lehet előre pontosan meghatározni. A büntetés-megvalósulás folyamatában szükségessé válhatnak a büntetési cél elérése érdekében olyan intézkedések, amelyeket nem lehetett előre látni. Bár ezek több ráfordítást igényelnek, mindazonáltal nem csökkentik a büntetés hatékonyságát, hanem biztosítják, illetve fokozzák azt. A büntetési eszközök takarékos felhasználásának elve azt jelenti, hogy arra kell törekednünk; lehetőleg a legkisebb hátrányokozással érjük el a kívánt eredményt. Steven Shavell az optimális visszatartó hatást a büntetés és a bűncselekmény által okozott kár arányosságától várja. E kiragadott összefüggésre matematikai modellt dolgozott ki és bírálja a büntetési rendszereket, amelyek ettől az optimumtól eltérnek.[89]

A realitás azt mutatja, hogy a büntetés lefolyását a jóvátételre vonatkozó kötelezettségek teljesítése vonatkozásában növelni kell. A büntetés hatásmódja és céljai elérésének lehetőségei jelentős mértékben függnek a bűnelkövető személyétől. A célok elérése azoknál a legnehezebb, akiknél fokozottabb az önfegyelmi és beilleszkedési nehézségek (visszaesők, munkakerülők, lógósok, aszociális személyek). A büntetés hatékonyságának első előfeltétele az, hogy az elkövetett bűncselekmények felderítésre kerüljenek és hogy az azokért felelős személyeket büntetőjogilag ténylegesen és igazságosan felelősségre vonják. Ezt követeli a negatív mellékhatásokat kizáró hatékony büntetés-végrehajtás, majd a társadalom aktív közreműködése a beilleszkedés segítésében. Nem utolsósorban az igazságügyi szervek tevékenységének minősége is alapvető feltételként befolyásolja a büntetés eredményességét. A törvényességnek az eljárás minden szakaszában történő megóvása, egy magas színvonalú eljárási kultúra, és a törvénynek megfelelő, meggyőzően megalapozott döntéshozatali rend alapvető előfeltétele a büntetés célja elérésének. Az igazságügyi és végrehajtó szervek e területen kifejtett munkájában néha előfordult hiányosságokat utólagosan sem lehet hatástalanítani, s ezek a hiányosságok veszélyeztetik a büntetés társadalmi hatékonyságát. Az egyes büntetési nemeknél a visszaesési arányt azért nem lehet összehasonlítani, mivel eltérnek egymástól a személyi tulajdonságok, a bűncselekmények jellege és súlya. A büntetés hatásai egyébként is korlátozottak a bűnözés alakulására a tetthez kapcsolódó volta miatt.

Megjegyzés

Újra meg újra feltűnnek olyan elméletek, amelyek szerint a társadalmi körülmények teljes mértékben meghatározzák az emberi cselekvést, annak minden mozzanatát és így a büntetőjogi felelősséget kizártnak tartják, vagy legalábbis a környezet felelősségét is felvetik a bűnös magatartás bekövetkeztéért. A veszélyeztető állapot (munkakerülő életmód, toxikománia) miatti büntetőjogi intézkedések ugyancsak módosult bűnösségfogalom alapján hozhatók.[90] A generális preventív hatékonyság mérésére a hosszabb időszakokra szolgáló kriminálstatisztikai adatok szolgálnak. Az emberek többségében a generálpreventív erőt a büntetés elkerülhetetlenségének tudata, mítosza táplálja. A szigorú büntetés is teljesen hatástalan lesz, ha az elkövető azt hiszi, őt nem fogja utolérni.[91] A büntetések szigorítása és a bűnözés csökkenése között nincs mindig arányos összefüggés. Tény, hogy bizonyos határokon belül a szigorítás hatással lehet az általános és egyéni visszatartásra.

Bassioni akként vélekedett, hogy a szabadságvesztés reszocializálásra alkalmassá tétele kudarcot vallott, így csak mint az elrettentés eszközének van jelentősége. Ugyanezt a gondolatot fejezte ki Corneil, Allwin, amit Marc Ancel kiegészített az általános megelőzésre alkalmatlansággal is.[92]

Gramatica „társadalombiztonságának” elmélete és az ellenhatást jelentő anceli „új társadalomvédelmi koncepció” elterjedése után a tettes-központú büntetőjogi mozgalom került előtérbe, központi feladatnak a „betegség” megfelelő kezelését, a „treatment”-et tekintették. Észak-Amerikában Bennet és Robert eljutott addig, hogy a végrehajtás pszichológus és pszichiáter közreműködésével az elítélt személyiségébe való beavatkozást jelentsen. Warren, Wilson és Glaser kísérleteit a büntetés megtorló jellegének fenntartása mellett végezték. Morris és Hawkins a büntetés kúraként való felfogása ellen ugyan fellépett, de emellett ragaszkodtak a kezelési, nevelési eljárások továbbfejlesztéséhez.

Az Egyesült Államokban a megoldás útjait keresve azt találták, hogy jóval szerényebb célokat kell kitűzni a büntetés céljául, mint a „törvénytisztelő állampolgárrá nevelést”. Inkább meg kellene javítani a börtönviszonyokat. A büntetés célja csak az lehet, hogy aki „bűnt követett el, meg kell büntetni”. Vannak, akik értelmetlen dolognak tartják mérni a büntetés eredményességét. A büntetés egy folyamat, egy következmény. A fogva tartás körülményeit azonban e célnak megfelelően kell alakítani. A börtönben sok az igazságtalanság, a korrupció, a brutalitás. Ezeket kell visszaszorítani, hogy az elítéltekre ne legyenek romboló hatással. Ugyanakkor módosulnia kell az elítéltekről vallott felfogásnak is; nem tekinthetők sem polgárjogi halottaknak, sem ápolásra szoruló betegeknek. Nem lehetnek kiváltságaik, nem élhetnek jobban a börtönben, mint szabadon.

A hazai szakirodalomban a treatment felé érdeklődéssel fordult Vadas György, Gárdai József, Pál László, Szabó András és Vigh József egyes munkáiban. Ez az ideológia azonban hazánkban nem tudott megbukni, mert a gyakorlatban nem is jutott érvényre. A szabadságvesztés hatástalanságát megállapító vizsgálatok iránt Denis Szabó támasztott kételyeket módszertani hiányosságaik miatt. Tapasztalhatjuk, hogy egyre inkább felismerik a szabadságvesztés jelentőségét a bűnözés elleni küzdelemben, csak centrális szerepét tartják túlzottnak. A rövid tartamú szabadságvesztést a speciális prevenció által támasztott követelmények realizálására – az első bűntényesek bizonyos csoportjait kivéve – alkalmatlannak tartják. Vannak, akik a külföldön alkalmazott félszabad, nyitott intézetek bevezetésétől várnak eredményt, de ezeknek csak az éjszakai elzárási formája mellett mutattak ki eddig jelentősebb, pozitív eltérést. A társadalmi beilleszkedés szándékával rendelkezők arányának mutatószáma objektív adatokkal is ellenőrizhető szubjektív viszonyokat tükröz. Kétségtelen azonban, hogy a beilleszkedési szándék sem feltétlenül „a büntetés pozitív hatása”. Vannak emberek, akiket a szabadságvesztés-büntetéssel együtt járó vagy azt követő egyéb kellemetlenségek vagy hátrányok, valamint lelkiismereti okok tartanak vissza bűncselekmények elkövetésétől. A büntetések hatékonyságának növelése szempontjából is nagyon fontos az emberek jogtudatának megfelelő alakítása; az, hogy a szabadságvesztés-büntetés tényleges súlya és az arról kialakított elképzelések közelítsenek egymáshoz. Molnár József, Tauber István és Vigh József kutatások alapján megállapították, hogy a büntetés hatékonysága egzakt módon történő mérése szükséges és lehetséges; a szabadságvesztés hatékonysága méréséhez mutatószámok rendszere szükséges; a büntetés hatékonyságának mérése mellett szükség van a büntető igazságszolgáltatás egésze hatékonyságának mérésére. A vizsgálatokat összehasonlító módszer alapján kell végezni a jogalkalmazás, ítélkezés, a büntetés-végrehajtás és a jogalkotás területén is. A büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának vizsgálatát Farkas Ákos végezte.

Megjegyzés

A generális prevenciós kutatások főként a bűnözés prognosztizálása területén hasznosíthatók. A kutatások bizonyították egyrészt a generális prevenció primátusát, másrészt lényeges szerepét az individualizáció, a differenciálás szempontjából. Reális kritériumok a büntetés hatékonyságára a következők: a büntetés végrehajtására vonatkozó szabályok betartásának színvonala, a büntetést kitöltött személyek visszaesése, a büntetéssel sújtható bűncselekmények struktúrája és dinamikája, a büntetés alkalmazásának gyakorisága. Reálisan elkülöníteni és mennyiségi mutatókkal jellemezni a büntetéssel együtt hatást gyakorló értékeket mindez ideig nem sikerült. Ennek komplex kidolgozása más tudományágak segítségével, mint amilyen a szociálpszichológia, matematika is, vitathatatlanul előrelépést jelent.

A hatékonysági mutatók, a kritériumok az igazságszolgáltatással kapcsolatos tevékenység teljesítésével összefüggő egyes eljárási cselekmények módját, minőségét és egyedi eredményességét értékelik és teszik összehasonlíthatóvá, mérhetővé. A speciális, preventív hatékonyság mérésével kapcsolatban Szabó András felvetette, hogy az elítéltek tudati állapotával nem lehet mérni a hatékonyságot, szerinte meg kell maradni az olyan objektív mutatószámnál, mint a visszaesés. Csak ezzel viszont nem lehet mérni az egyes szakaszok, mint pl. a végrehajtás hatékonyságát. A közvélemény a büntetőtörvények érvényesítésének hatékonyságát azoknak a szerveknek a tevékenysége alapján értékeli, amelyek a gyakorlatban alkalmazzák ezeket a törvényeket. Közvetlenül a bűncselekmény elkövetése után a társadalom felháborodása és a bűnös elítélése figyelhető meg. Amikor már nincs szabadlábon és büntetését tölti, pl. akik a börtönben végzett munka során érintkeznek vele, kezdenek együtt érezni az elítélttel. Miután a bűnös letöltötte büntetését, visszanyerte szabadságát, ismét uralkodóvá válik az elítélése, a vele szembeni ellenséges érzület, ami természetesen megnehezíti a reszocializációját.

Megjegyzés

A visszaesés megelőzését kutatva Gödöny József a tapasztalatokat három problémakörbe csoportosította: a visszaesés okai, a szabadságvesztés alatti nevelés, az utógondozás. A szabadságvesztés végrehajtásának lényegét jelentő nevelési-reszocializációs folyamat hatékonysága elválaszthatatlan az egész végrehajtási rendszer hatékonyságától. A hatékonysági problémák a neveléssel kapcsolatban a pedagógiai eljárások korrigálásával és fejlesztésével, az objektív és szubjektív feltételek javításával fokozatosan felszámolhatók. Fel kell használni a direkt pedagógiai módszereken kívül minden olyan tevékenységet az elítéltek pozitív személyiségformálására, amely a büntetés-végrehajtás keretén belül működik. Az indirekt pedagógiai formák közül a rendszeres termelőmunkában való részvétel kifejleszti a munkavégzés igényét. A fegyelmezés és a jutalmazás a rend fenntartása mellett az erkölcsileg helyes viselkedésre ösztönözve fejt ki hatást az elítéltre. Az oktatás, szakmai képzés, a művelődési, kulturális és sportolási lehetőségek, a szabadidő értelmes kitöltésének lehetősége több mint hasznos időtöltés; személyiségformáló tényező. A rövid tartamú eltávozás elősegíti az elítélteknek külvilággal való kapcsolattartását, jól szolgálja a végrehajtás hatékonyságát.

Vermes Miklós szerint a büntetés-végrehajtás csak részben képes a szocializálódási folyamatban keletkezett hiányosságok korrigálására, illetve a szabadságvesztés folyamán csak bizonyos pozitív készségeket lehet kialakítani. (Az egyenes következménye az ellentmondásnak, hogy az elítélteket mesterséges, a társadalomból elszigetelt környezetben akarjuk megjavítani a társadalmi együttélésre.) A büntetés céljának realizálására a szorosan vett büntetőjogi eszközöket olyan szociálpolitikai intézkedésekkel kell kiegészíteni, amelyek alkalmasak a büntetés-végrehajtás során kialakult készségek realizálására, vagyis arra, hogy a szabadult képes legyen beilleszkedni a társadalomba. Az utógondozásnak egy ilyen típusú szociálpolitikai intézménynek kell lennie. Sveri Knotz (Svédország) szerint az önkéntes alapon szervezett utógondozástól várható siker.

A bűncselekményt elkövetők reszocializációja eredményességének növelése szükségessé teszi a büntetés-végrehajtási szervek, a büntetés-végrehajtásban közreműködő más állami szervek színvonalas, a törvényességi követelményeket maradéktalanul kielégítő munkája mellett a társadalom legkülönbözőbb erőinek még aktívabb, szervezettebb, koordináltabb, szabályozottabb részvételét. Az, hogy az elítélt a büntetés kitöltése után ismét a bűnözés útjára lép-e, attól is függ; milyen körülmények közé kerül, a környezete miként befolyásolja és szükséges esetben kaphat-e támogatást a társadalomba való beilleszkedéshez, ami azonban nem szorítkozhat csak a szociális támogatásra.

A jogalkalmazás az összetett tevékenységek közé tartozik, mivel történelmileg és társadalmilag meghatározott körülmények, előírások, szokások, elvárások közepette megy végbe. Feltétlenül meg kell szüntetni az ismert szakadékot az elmélet és a gyakorlat között és fejleszteni a büntetés-végrehajtási jog szociológiai szemléletét is. A gazdaságosságot szolgálja a munka ésszerű, arányos megosztása; garanciálisan aggálytalan, de a lehető legegyszerűbb formáinak alkalmazása, illetőleg az időszerű elvégzésének biztosítása. A munka végzése során pedig a magas szintű szakértelem, a jó felkészülés és a jó szervezés, s nem utolsósorban a korszerű technika alkalmazása. A büntető felelősségre vonás egyes szakaszai hatékonyságával kapcsolatban mindenekelőtt tisztázni kell; elérték-e a hatóságok a szakasz lezárásával azt a részcélt, amelyet a törvény rendelkezései értelmében a társadalom védelme, illetőleg a büntetőjogi felelősségre vonás feltételeinek biztosítása érdekében megvalósítani kötelesek, felismerték-e a büntetőeljárás megindításának és lefolytatásának törvényes akadályait és ennek megfelelő döntést hoztak-e. Az eljárás második szakasza annak a Nyugaton széles körben elterjedt elméletnek, amely szerint a büntetőeljárást két szakaszra kell bontani, alapgondolata az, hogy az első szakaszban meg kell állapítani a bűnöző bűnösségét, az ügy egyéb körülményeit, tanulmányozni kell a vádlott egyéniségét, ki kell szabni a büntetést (itt a nyomozást gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják). Az eljárás második szakasza a büntetés végrehajtása, amelynek során különleges figyelmet kell fordítani a bűnöző személyiségére; a bűnöző sorsát a büntetés-végrehajtási intézetekben nem lehet az adott intézet vezetőségére bízni, s függővé tenni az intézet vezetőségének szabad mérlegelésétől, hanem ebben a kérdésben a büntetés végrehajtásának ellenőrzését végző speciális személyt kell döntési joggal felhatalmazni. A büntető igazságszolgáltatás és a büntető végrehajtás harmóniájának megteremtése érdekében a jogszabályok alkotó kidolgozásába be kell vonni a büntetés-végrehajtási jog művelőit, a közreműködést meg kell teremteni, nehogy ismét gyakorlatban megvalósíthatatlan célok és feladatok törvényi szorításában vergődjék, mint ahogy történt ez a közelmúltban is, nem egy esetben.

A megosztott jogokat élvező és a végrehajtás folyamatában részfeladatokat teljesíteni köteles intézmények kapcsolatát rendkívül finoman kimunkálva kell szabályozni úgy, hogy mindegyikük megőrizze autonómiáját, ugyanakkor a másikkal való együttműködésre legyen késztetve/kényszerítve.

A jog alkalmazását végző szervezetek hatékonyságát vizsgálva a legkézenfekvőbb, a formai hatékonyság mutatója itt az lehet, hogy a jogszabályok milyen mértékben érvényesülnek a jogalkalmazás során, vagyis a jogalkalmazási szervezet „megfelelően” közvetíti-e a jogszabályokat a társadalom felé. A jogszabály hatékonysága – a jogalkalmazó szervezetek közbejöttével – csak akkor biztosítható, ha döntéseiket végrehajtják.

Megjegyzés

Éppen ezért – legáltalánosabban fogalmazva – a jogszabályok hatékonyságának feltétele azok tökéletessége, végrehajtásuk pontossága, valamint az emberek megfelelő jogtudata. Az állami büntetőigény érvényesítése nem járhat az egyén alkotmányos jogainak sérelmével. Ha nem így történik, akkor a megsértett jogrend védelmére hivatkozó állam az egyén jogainak sérelmén keresztül a jogrendet sérti meg. A jogállamiság ellen hat, amikor a korszerű törvényi előírás és a végrehajtás feltételei, mindennapi valósága között jelentős az eltérés. Amennyiben a norma gyakorlati hatékonysága ellenére a kodifikációs célok nem valósulnak meg, a norma tartalmának, eszközeinek – esetleg a célmeghatározás realitásának – felülvizsgálatára van szükség. Egyszerűen szólva: ha a jogszabályt hibamentesen és következetesen alkalmazzák, de az mégsem azt a társadalmi hatást váltja ki, ami miatt létrehozták, a jogszabályt meg kell változtatni.

A jog hatékonyságának további eleme a végrehajtó, a jogalkalmazó szervezet hatékonysága.

Olaszországban végzett empirikus kutatások szerint a szigorú büntetések is csak akkor hatékonyak, ha azok elkerülhetősége alacsony. Ez is alátámasztja azt az elméleti megállapítást, hogy nem a szigorú, hanem az igazságos mértékű büntetés a hatékony.[93]

A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás társadalmi hatékonyságához elengedhetetlen, hogy minél több bűncselekményt feltárjanak, az elkövetőket minél előbb felelősségre vonják. Nehéz elképzelni hatékony büntető igazságszolgáltatást korszerű büntetés-végrehajtás nélkül. A büntetések pusztán hátrányokozó jellege fölött elszállt az idő, a nevelés és a rehabilitáció módszereinek a jogállamiságkövetelményeiközött kell érvényesülniük. A hátrányokozást a nevelés eszközeként kell felfogunk, mint amiben kifejezésre jut a büntetés visszatartó hatása is.

Megjegyzés

A visszaesés, ezen belül is különösen a többszörös visszaesés trendjének kedvezőtlen alakulása okait keresve kutatási eredményeim igazolták azt a korábbi kutatási tapasztalatot, hogy a visszaesési arány a büntetés kitöltését követő első évben, illetve első hat hónapban a legnagyobb. Ezt a kutatást nemcsak a szabadságvesztés-büntetésből szabadultakra nézve végeztem el – ez volt az újszerűsége –, hanem a többi büntetésre és intézkedésre nézve is. Ezek vonatkozásában is hasonló következtetésre lehetett jutni, csak egyharmadnyi arányszámmal, hiszen nem olyan súlyú tettekről és személyekről van szó. A megvizsgált több ezer eset a büntető felelősségre vonás mindhárom szakaszában tárt fel a hatékonyság ellen ható tényezőket, amelyek a végrehajtás során csapódtak ki. Ilyen volt pl. a büntetőeljárás elhúzódása, ennek következtében az előzetes letartóztatás esetén a tartamának meghosszabbodása is, a visszaeséssel nem kellő súllyal törődő bírósági gyakorlat, a többszörös visszaesőkre alkalmazott enyhe büntetések hatástalansága stb.

A büntetés-végrehajtás várható reformjának a legtöbb országban a fogvatartottak elhelyezésének javítása áll a középpontjában, a zsúfolt elhelyezés megszüntetése, mint ami elősegítené a végrehajtási feladatok eredményesebb megoldását. Vannak országok, amelyekben új börtönépítési programokat kívánnak megvalósítani, emberibb fogvatartási körülményeket kialakítani (USA, Anglia). E mögött egy keményebb büntetőpolitika intézményi hátterének a megalkotása is észrevehető, hiszen a társadalom az egyre súlyosabb bűncselekményekre súlyosabb szankciókkal való reagálást vár el.

Megjegyzés

Az Egyesült Államokban egy nagy kutatásról számolt be Edwin W. Zedlewsky, a Nemzeti Igazságügyi Intézet közgazdásza érdekes tanulmányában. A különféle szakemberek bevonásával több éven át végzett vizsgálat nemcsak a fogva tartó intézetekre terjedt ki, hanem az egész társadalmi mechanizmusra. Egyik oka az volt, hogy az egész világon a büntető igazságszolgáltatás rendszere a börtönök zsúfoltsága miatt válságos helyzetbe került. Bár az USA-ban a börtönkapacitás növekedett, azonban nem tartott lépést a szükséglettel. A közvélemény figyelme egyre inkább a börtönök zsúfoltságára irányult. Ugyanakkor a börtönnel szembeni alternatívák keresésére zavarólag hatott, hogy a közvélemény viszont szigorúbb és több büntetést követel. Sok szakember a börtönépítéssel szemben foglalt állást azzal érvelve, hogy túl drága, kevés eredményt hoz a bűnözés csökkentésében. Zedlewsky rámutatott arra, hogy a börtönépítés költségességéből téves kiindulni. Az áldozat kára, az igazságosság és a társadalom rettegése mennyiségileg pontosan nem fejezhető ki, az erről alkotott kép természetszerűleg nem lehet teljes. A kutatók e területekről is gyűjtöttek adatokat, melyek nagymértékben a nagyobb börtönkapacitás szükségessége mellett szólnak, még ha el is vetjük az említett érzelmi és pszichológiai „költségeket”.

A bűn társadalmi költségeit kutatva elsőnek Gary Becker vázolt fel egy analitikus keretet a bűnözés elleni harc optimális költségeinek meghatározására. Felismerte, hogy a bűnözés csökkentésére irányuló kiadások megcsapolják az állami forrásokat, a társadalomra más kiadásokat is ró az igazságszolgáltatási rendszer működésének költségein kívül. A vagyonbiztonsági rendszerek, az áldozatok veszteségei stb. éppúgy a bűnözés költségei, mint a börtönök és a rendőrségi fizetések. A szakértői bizottság az ilyen költségek három fajtáját különböztette meg: az áldozatok kára, a bűnüldözés és bűnmegelőzés, valamint az elkövetők megbüntetése. Ezek összege teszi ki a bűnözés társadalmi költségeit. Az egyes elemek kölcsönösen függnek egymástól, mivel a büntetés növekedése ugyanakkor növelheti a büntetés költségeit, de csökkentheti az áldozatok és a megelőzés költségeit. Meg kell tehát találni azt az egyensúlyt az egyes elemek között, amely a legkisebbé teszi a bűnözés egész számláját. Mérlegre teszik a társadalom biztonságát a büntetés költségeivel szemben, s ebben az értelemben egy társadalmi költséghaszon-kiegyenlítést végeznek. Vajon a társadalom jobban jár-e, ha bizonyos elkövetők szabadlábon vannak? Vajon a vádlottak hasznos termékeket fognak-e előállítani munkájukkal? A társadalom milyen mértékben lesz védett a bűncselekményből származó kártól? Megtörténik legalábbis implicite a kétféle „költség” összehasonlítása – a fogva tartás költségeié és a társadalomnak azáltal okozott költségeké –, hogy ha az elkövető esetleg szabadon marad.

Az USA-ban egy szabadságvesztést kimondó ítélet mintegy 25 ezer dollárnyi évi költségét kellett mérlegre tenni azzal a társadalmi költséggel szemben, amit egy szabadon hagyás vonna maga után. Ezt a költséget durva megközelítéssel úgy lehet megállapítani, ha figyelembe vesszük a bűncselekmények évi számát, amelyet egy bűnelkövető elkövetne, ha szabadon maradna és ezt a számot megszorozzuk a bűncselekmény becsült átlagos társadalmi költségével. Annak a bűncselekményszámnak a megállapításához, amelyet a szabadon lévő bűnözők valószínűleg elkövetnének, a fogvatartottak kikérdezéseiből származó és az éves bűncselekményre vonatkozó információkat használták fel. Végső értékelést a társadalomnak okozott kár nagysága jelenti. Figyelembe vettek továbbá minden olyan bűncselekményt, amely kárt okozott, s amelyet meg tudtak állapítani. Megállapították még, ha megdupláznák a fogva tartás évi költségeit, feleznék az egy elkövető által elkövetett évi bűncselekmények számát, és feleznék az egy bűncselekményre eső átlagos költséget, akkor is 50 millió dollár befektetés a fogva tartásra szemben állna 107 millió dollár társadalmi költséggel. Nem is szólva olyan hatásokról, hogy az üzletek működési költségei csökkennek, mivel kevesebb lesz a lopás, a tömegközlekedés biztonságosabb és népszerűbb lesz. Valószínűsítették a kutatók, hogy a társadalom a börtönberuházások után lényeges megtérülési rátában részesedne.

Az adatokból természetesen nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. A több vagy kevesebb bűncselekmény-megtakarítás attól függ, mekkora elrettentést teremt a börtönbüntetés kockázatának a növekedése. Vajon el lehet-e vetni a jelenlegi büntetőpolitikát, amely minimalizálja a szabadságvesztés alkalmazását, vagy felül kell vizsgálni a szelektív ártalmatlanná tételtől várt feltételezett bűnözéscsökkentést? A szabadságvesztés-büntetések tartamának növelése bizonyos elkövetés tekintetében a férőhelyek csökkenésének számát jelenti más elkövetők részére. Valójában a legtöbb elítélt bűnelkövető nem kerül börtönbe és aki börtönbe is kerül, nem tölti ki-le a teljes büntetését. Jelentős arányukat feltételes szabadságra bocsátják. Ha a büntetéseknek nem a mennyiségileg nehezen meghatározható olyan követelményeire támaszkodunk, mint a megtorlás vagy az igazságosság, hanem a költséghaszon kilátását vesszük alapul annak kutatásához, vajon a társadalom több pénzt költ-e büntetésre, mint a büntetésből származó nyereség; a közvélemény számára kétségkívül új és meglepő eredményt kapunk. Az eredmények túlnyomórészt támogatják a börtönkapacitás növelésének ügyét. Valószínűleg kevesebbe kerülnének a társadalomnak büntetési kiadásokban, ha a jelenlegi helyhiány miatt a fogvatartási intézetekbe nem kerülő, de oda érdemes bűnelkövetők számára megfelelő férőhely lenne.[94]

Természetesen a legjobb, a legolcsóbb büntetés-végrehajtás a börtön különféle alternatívái lennének. Ezek a szankciók viszont alkalmazhatók mindenkivel szemben. S ezek végrehajtási, ellenőrzési feltételeit is meg kell teremteni.

Megjegyzés

Amikor a büntetés-végrehajtás hatékonyságát vizsgáljuk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a bűnözés társadalmi feltételeinek, okainak megszüntetése nem a büntető igazságszolgáltatás, a büntetés-végrehajtás, hanem az attól elkülönült bűnmegelőzési rendszer feladatát kell képeznie. A hatékony működés szempontjai mindig az adott szervezet tevékenységét kifejező, az ellenőrző, felügyeletet végző, illetve külső szemlélő, az állampolgár, a közvélemény számára is megragadható mutatókhoz igazodnak és a statisztika adataiban jelennek meg.

Magyarországon is a büntetések szigorítása foglalkoztatja a szakmai és közvéleményt, amellyel a bűnözésre kíván a társadalom válaszolni.

„A biztonságérzet látványos csökkenésével párhuzamosan – igaz nem annyira drámai mértékben – jelentősen mérséklődött a hatóságok (rendőrség, bíróságok, börtönök) munkájának eredményességébe vetett hit is, vagy más megközelítésben ezen hatóságok elismertsége. 1982-höz viszonyítva érezhetően visszaesett azok aránya, akik a bűnözés hatóságok általi befolyásolhatóságában bíznak és komplemens módon megnőtt azon szkeptikusok tábora, akik kétségbe vonják ezt.”[95]

Hazánkban az 1993. évi XXXII. törvény megszületését – a szinte soron kívüli jogalkotási feladatot, amelyhez tanulmányok sora járult hozzá – a nemzetközi kötelezettségekből fakadó jogharmonizációsfeladatok elvégzése és a büntetés-végrehajtás fejlődési igénye is elősegítette. A büntetés-végrehajtási novella megjelenését követően számos kutatás indult meg, több területen élénkült a szakmai és elméleti vita. Ezek közül is kiemelhetők a fogvatartottak jogi helyzetével, elhelyezésével, munkával foglalkoztatásával; a büntetés-végrehajtás és a társadalmi környezet viszonyának újszerű értékelésével; a „börtöntársadalom” szociológiai mozgásformáival kapcsolatban végzett kutatások, továbbá az elítéltek büntetés-végrehajtási intézeten kívüli tartózkodása tárgyában végzett vizsgálatok és szakmai, elméleti viták; a felügyelet, őrzés és ellenőrzés kérdéseinek átértékelődésével, a gyógyításra szoruló fogvatartottak kezelésével, a pártfogó felügyelettel és az utógondozással kapcsolatos elméleti munkák és viták. A számos szakmai-tudományos konferencia nagyban elősegítette a szakmai, elméleti viták megélénkülését. Ezek közül is kiemelhetők az elítéltek rehabilitációjának szervezeti és jogi feltételei, a börtönrendszerek átalakítása, költségkímélő fejlesztése; az etnikai és vallási kisebbségek helyzete, új utak a börtönépítészetben; a társadalmi szervezetek részvétele az elítéltek reszocializációjában; a „Nők a büntetés-végrehajtásban” címmel tartott nemzetközi konferenciák, a rendszerváltozás óta évenként megtartott kriminálinformatikai, illetve a kriminálexpón elhangzott szakmai tudományos viták. Mindezek elősegítették a magyar büntetés-végrehajtási jog tudományos művelését, a reformtörekvések elméleti megalapozását.

Napjainkban megindult egy új büntetés-végrehajtási törvénykoncepciójának a kidolgozása. Az elmélet és a gyakorlat által leginkább támogatott elképzelések szerint a javasolt büntető végrehajtási jog három ágra tagolódhatna. Így a büntető-végrehajtási anyagi jogra (intézmények meghatározása), az eljárási szabályokra és az igazgatási részre. Megjegyezzük, hogy a büntetés-végrehajtás anyagi-jogi intézményének eljárását szabályozó rendelkezések akkor sem tekinthetők a büntetőeljárás részének, ha a büntetőeljárás modellül szolgál vagy kisegítő szerepet is betölt a büntetés-végrehajtás eljárásának szabályozásában. A harmadik ág a büntetés-végrehajtási igazgatási jog, amely a tevékenységet ellátó hatóságok szervezetét, működését, törvényességi felügyeletét rendezhetné. A büntető-végrehajtási jog továbbfejlesztése során is ki kell alakulnia a „rendszergondolkodási kényszernek”, anélkül, hogy merev és üres formalizmus, a dogmákhoz való és csak azok betűit figyelő szemlélet válna uralkodóvá.[96] A büntető anyagi jogtól abban határolódik el, hogy nem jelöl meg büntetéseket, intézkedéseket, hanem a végrehajtás szabályozásával kívánja előmozdítani a büntetés és intézkedés céljának megvalósítását. Nem a bűnözés, a bűnelkövetés a tárgya, hanem a büntetés és intézkedés végrehajtásának folyamatában az elítélt és a végrehajtási szerv közötti jogviszony, külön figyelemmel mindegyikük jogi helyzetére.

A törvényesség és humanitás követelménye, valamint a hatékonyság igénye jelentős mértékben fejleszti a büntetés-végrehajtási jogot az egész világon.

Megjegyzés

A humanitásnak minden büntetőpolitikát megelőző tétele azt kívánja meg, hogy a bűncselekmény elkövetője és a közösség között létrejött kapcsolatok a bűnt elkövető emberekért való társadalmi felelősség alapján, valamint az elítélt bűnözők újbóli integrációjára vonatkozó szociális segély, gondoskodás, az emberiséghez való tartozás alapján legyenek szabályozva. Ebből következik, hogy le kell mondani minden olyan büntetésről, rendszabályról, amely alkalmas az emberi személyiség megzavarására vagy lényeges életfunkciók súlyos károsítására. A reformok szelleme a büntetés-végrehajtáshoz is eljut természetesen, bár sajátos jelleggel és tartalommal.

Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a büntetés-végrehajtás Magyarországon humánusabb lett, követi a mai viszonyokat. A kötelezettségek helyett az ösztönzésnek jutott nagyobb szerep, a véleménynyilvánítás, önálló döntési és választási lehetőségek köre növekedett, ezek megfelelő színtere az öntevékeny szervezet. Olyan törvényre van szükség, amely a jelenlegi, sokszor módosított törvényerejű rendeletnél jobban szolgálja a büntetési és nevelési célokat, amely épít a büntetés-végrehajtás még ma is hasznosítható hagyományaira, értékeire, ugyanakkor közelít a korszerű európai megoldásokhoz. A büntetés-végrehajtás újszabályozását szükségessé teszi az új büntetőjogi és büntető-eljárásjogi szabályozás is.

Megjegyzés

Ennek során azonban ajánlatos megszívlelni nagy jogtudósaink intelmeit. Így azt is, amely szerint „sokszor hangoztatott panasz, hogy codificatoraink nem veszik figyelembe a magyar viszonyok követelményeit, sokat recitálnak, sőt gyakran egyszerűen fordítanak. Ez az állítás a maga általánosságában nem jogosult büntető törvénykönyvükkel szemben; másrészt azonban tagadhatatlan, hogy büntető törvényhozásunk Szent Istvántól fogva napjainkig a külföldi jogrendszerekből számos intézményt ültetett át, sok jogtételt recipiált, éspedig egyeseket helyesen, a magyar jogfejlődésnek és törvénykezésnek, sőt egész nemzetünk haladásának is javára, másokat kellő megfontolás és az eltérő magyar viszonyoknak megfelelő figyelembe vétele nélkül. A megfontolás nélkül való receptiónak veszedelmei pedig éppen a büntető törvényhozás terén a legnagyobbak, mert a gyakorlati jogéletnek egyik ága sincsen olyan szoros összefüggésben a nép jellemével és a tényleges életviszonyokkal, mint a büntetőjog.”[97]

A büntetőpolitika alakítása előtt célszerű lenne teljesebb körűen tekintetbe venni a büntetés végrehajtása körében bekövetkező módosulásokat is.[98] Ki kell térni a szabályozás során a büntetés-végrehajtás olyan formáira is, mint a pártfogó felügyelettel próbára bocsátás, a felfüggesztett szabadságvesztés, feltételes szabadságra bocsátás. Az új büntető törvénykönyvben meghatározott valamennyi büntetési nem végrehajtására vonatkozó szabályokat törvény kell hogy tartalmazza. Meg kell szüntetni azt az állapotot, hogy a miniszter a hatáskörét meghaladó kérdéseket szabályozzon. Természetesen az új büntető-végrehajtási törvényben felhatalmazást kell adni arra, hogy a közigazgatási főhatóságok egyes kérdéseket külön szabályozzanak. Pl. az elítéltek munkavégzéséért járó díjazás részleteit, a börtönrendtartást, a mellékbüntetésre ítéltek nyilvántartó lapjának vezetését stb. Az elítélt jogi helyzetének szabályozása során abból kell kiindulni, hogy „mindent szabad, amit a törvény nem tilt” – ám ezt csak a büntetés jellegzetességeivel összhangban lehet értelmezni, figyelemmel arra, hogy az elítélt is állampolgár. A fokozatokat fenn kell tartani, amelyek szerint az erőszakos bűnözőket, a súlyos bűncselekmények elkövetőit és a visszaesőket elkülönítetten kell foglalkoztatni a többi elítélttől. Pontosan meg kell határozni a törvényben az elítéltek magatartásával szemben támasztott követelményeket, a fegyelmi-megelőző intézkedéseket, az ösztönző eszközöket, a biztonsági kötelezettségeket, a bűncselekmények felderítésére és bizonyítására vonatkozó eljárási szabályokat, az elítéltek egészségügyi és anyagi ellátására vonatkozó normákat, előírásokat.

A büntetés-végrehajtási jogterületet nem csupán egyes elszigetelt jogszabályok révén kell fejleszteni, hanem egy egységestörvény megalkotásával is, amely tükrözi a végrehajtási tevékenység lényegét, céljait, elveit és rendjét. Ez a büntető végrehajtási vagy büntetés-végrehajtási törvény hangsúlyozná legtalálóbban a különböző jogi rendelkezések konszolidációjának ismérvét, az elítéltek jogainak és érdekeinek korlátozásával kapcsolatos irányultságokat; adná vissza helyesen a törvény tárgyát.

A törvény általános része tartalmazhatná a jogerős bírói ítéletek alapján kiszabott büntetések és más szankciók végrehajtásának feladatait, a büntetés-végrehajtási tevékenység alapelveit: törvényesség, demokratizmus, az állampolgárok törvény előtti egyenlősége, humanizmus, igazságosság, a büntetés végrehajtásának differenciálása és egységesítése stb. A rendszerváltozás alatti büntetés-végrehajtási reform folyamatában született elemzések különös figyelemmel hangsúlyt helyeztek az elítéltek jogi helyzetének, az emberi és alapvető jogoknak a vizsgálatára. Számos elméleti munka sürgette, hogy a börtönviszonyok humanizálása terén lehet támaszkodni a történelmi tapasztalatokra, de gyorsan és hatékonyan kell reagálni az újonnan megjelenő ellentmondásokra. Jelentősek voltak az elmélet által is támogatott törekvések, amelyek az európai börtönnormák megvalósításának irányába hatottak. Az eddigi véleményeket, nézeteket is felhasználva egy magyar büntető-végrehajtási törvény a következő főbb részekből állhatna: általános alapelvek, általános anyagi jogi rész, anyagi jogi különös rész, eljárásjogi rész, igazgatási, felügyeleti és társadalmi kapcsolati, részvételi rész.

A büntetés-végrehajtás hatékonyságának egyik alapvető feltételét képező törvényes működés elősegítése, a jogszabályok érvényesülésének, a szabályozás fejlesztésének szolgálata alapvetően fontos társadalmi szempont. Elengedhetetlen követelménnyé vált, hogy minden jogkorlátozás, az állampolgári jogok és kötelességek minden módosulása – így a büntetés végrehajtása miatt történő is – törvényben nyerjen szabályozást. Az egész végrehajtási rendszernek, valamennyi büntetés és intézkedés végrehajtásának kellene lenni egy országos „gazdájának”. S ennek a szervnek törvényben meghatározott keretek között intézkedési jogkört is kellene kapnia. A büntetés-végrehajtási jog a büntetések és intézkedések végrehajtását szabályozva kívánja előmozdítani ezen intézmények célját azzal, hogy a végrehajtásban részt vevők feladatait, jogviszonyát szabályozva teljessé teszi a büntető felelősségre vonás folyamatát. A büntetés-végrehajtási jog a valóságban átfogja minden marasztalást megállapító és intézkedést jelentő ügyészségi és bírósági határozat végrehajtását is. A vagyoni jellegű hátrányok alkalmazása is a büntető törvénykönyvön alapul, illetve büntetőeljárási törvény teszi lehetővé, így büntetőbírósági határozat végrehajtásáról van szó. Tehát nem lehet a vagyoni jellegű hátrány foganatosításának szabályozása sem más jogág, mint a büntetés-végrehajtási jog feladata.

A bűnügyi nyilvántartás sem tisztán igazgatás jellegű tevékenység, s nemcsak az elítélés kimutatását célozza. Közvetlenül kihat az állampolgári jogokra is, szorosan kapcsolódik a rehabilitációhoz, amely viszont döntő szerepet játszik az elítélt társadalomba való beilleszkedésében.

Az új törvény különös részébe kerülnének az egyes büntetések és intézkedések végrehajtására vonatkozó speciális szabályok. Az előzetesen letartóztatottak helyzetét lényegesen eltérően kellene kezelni a jogerősen elítéltekétől. Még a végrehajtási helyeket is kifejezetten el kellene különíteni a büntetés-végrehajtási intézetektől, mint amelyek merőben más rezsim szerint működnek.

A büntetés-végrehajtási jogalkotás is nagy elméleti és gyakorlati munkát igényel, az egyes büntetőszankciók végrehajtása során keletkező társadalmi viszonyok mélyreható elemzését. Az egymással összefüggő társadalmi viszonyokat szabályozó jogszabályoknak egységes rendszert kell alkotniuk, ez alapvető feltétele a jogrendszer egésze hatékony működésének.

A jog hatékonyságának és társadalmi értékének fogalmát és a kettő kölcsönhatását vizsgálók szerint a jog társadalmi értéke elsősorban azt fejezi ki, hogy a jogszabályok az objektív társadalmi érdeket helyesen tükrözik vissza és elősegítik érvényesülését. A hatékonyság pedig az, hogy a jog objektíve előnyös hatást gyakorol a társadalmi viszonyokra az adott feltételek között. Az a jogi ráhatás tekinthető hatékonynak, amely mindenekelőtt a társadalmi haladást szolgálja. A jog hatékonysága – állapította meg Kulcsár Kálmán – talán a jogtudomány legkomplexebb problémája, megközelítése éppen ezért csupán akkor válhatott tudományosan lehetségessé, amikor „a jogi gondolkodásban, a jogtudományban bekövetkezett változások utat engedtek az interdiszciplináris szemléletnek, amidőn kihirdetett jogszabály realizálódásának problémája egyáltalán kérdésessé válhatott, amidőn a jogi gondolkodásnak szükségképpen túl kellett tennie magát a jogi jelenségeken, amidőn felismerte a jog szolgálati szerepét a társadalomban.”[99] A büntetések, intézkedések végrehajtását szabályozó jogszabályokra is érvényesek és helytállóak e megállapítások.

A személyiségi és általában az emberi jogok megnövekedett jelentősége szükségszerűen felvetette azt az igényt, hogy újraértékeljék a bűnelkövetők megítélését, jogi helyzetét, az ezt szabályozó büntetés-végrehajtási jog szerepét. Éppen ezért az elkövetkezendő szabályozásnál nagyobb figyelmet kell fordítani a jogok és kötelességek összefüggésére, kölcsönhatására.

A büntetés-végrehajtási jognak a nemzetközi dokumentumokban is tükröződő követelmények, elvárások szerinti művelése és ezen belül az elítéltek jogi helyzetének átgondolása, összhangban a kriminálpolitika, a büntetési rendszer fejlődési irányvonalával, hozzájárulhat az állampolgári jogok fokozott védelméhez, a törvényesség e területen történő további erősítéséhez. A normalizálás követelménye szerint a börtönbüntetés körülményeit – a biztonsági igények által megkövetelt módon – a lehető legjobban közelíteni kell a szabad élet körülményeihez. Ez azt jelenti, hogy a fogvatartott – személyi és mozgásszabadságát kivéve – megőrzi valamennyi alapvető (emberi) jogát és szabadságát. Természetesen tisztában kell lennie azzal, hogy magának a szabadságvesztés-büntetésnek a végrehajtása során több jog sérül meg vagy szenved csorbát eltérő terjedelemben és mélységben, amelyekkel kapcsolatban azt kell célul kitűzni, hogy az a lehető legkisebb mértékű legyen.

A társadalom részvételét és a nyitottságot is intézményesített jogi formában célszerű megvalósítani, amit többen szorgalmaztak jogirodalmunkban. A nyitottság számos formában nyilvánul meg, így: a levelezés, látogató fogadása, csomag, újság és könyvrendelés, a rádió- és televíziókészülékek használata, az ún. külső munkán való részvétel, a kimaradás és eltávozás rendszere, a nyitott intézetek stb.

Megjegyzés

A XXI. század küszöbén, majd az első évtized után a bűnözés növekedése, világméretű jelenséggé válása egyértelművé tette – nemcsak a tudományos körök, hanem a hétköznapi emberek számára is –, hogy az igazságszolgáltatás hagyományos módszerei már nem elégségesek a felgyülemlő problémák kezelésére. Önmagában az, hogy a bűncselekmény elkövetőjének lehetőleg a közösségtől elzárva kell bűnhődnie a tettéért, nem garancia arra, hogy végleg kizártuk a társadalom által elfogadott érték- és normarendszer újabb megsértésének lehetőségét. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egyes deviáns magatartást tanúsító személlyel szembeni fellépés csak akkor lehet eredményes, ha a cselekmény hátterében meghúzódó társadalmi folyamatok és egyéni problémák is reflektorfénybe kerülnek. Komplex problémák kezelésében csak a komplex megközelítés vezethet eredményre. Szabó András szavaival élve: „Nem lehet arra alapozni, hogy mivel neveletlen valaki, azt büntetéssel kell nevelni. Nem lehet arra alapozni, hogy mivel beteg valaki, azt büntetőjogi úton gyógyítani kell. Nem lehet arra alapozni, hogy személyiségzavara büntetőjogi úton átrendezhető. Nem lehet arra alapozni, hogy mivel szociálisan elhanyagolt valaki, büntetőjogi úton gondoskodjunk szociális gondozásáról.”[100] A bűncselekmények elkövetésével általában a társadalmi követelményekkel való alkalmazkodási képesség hiányai mutatkoznak meg. Ezek jelentős része a szocializációs folyamatban keletkezett és pótlásra szorul annak érdekében, hogy a társadalomba való beilleszkedés sikeres legyen. Ehhez pedig nem elegendő pusztán a kiszabott büntetés végrehajtása, hanem további emberközeli, egyénre szabott segítségnyújtásra van szükség ahhoz, hogy nyugodtan mondhassuk: a lehetőségekhez mérten mindent megtettünk annak érdekében, hogy megóvjuk az elítéltet a törvényes renddel való újabb összeütközéstől. A büntetés-megvalósulás folyamatában szükségessé válhatnak a büntetési cél elérése érdekében olyan intézkedések, amelyeket nem lehetett előre látni. A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás társadalmi hatékonyságához elengedhetetlen, hogy minél több bűncselekményt feltárjanak, az elkövetőket minél előbb felelősségre vonják. A bűnmegelőző hatást lényegesen emelheti az elkövető kilétének felderítése, a szankcionálás elkerülhetetlensége, az eljárás és a végrehajtás foganatba vételének időszerűsége. Nem olyan távoli jövő, hogy a Magyarországon is szépen beindult mediáció a büntetés-végrehajtási szakaszban is szerephez jusson. A szankció hatékonyságának feltételei közé tartozik az is, hogy az alkalmazással összefüggő negatív mellékhatásokat kizárják, vagy legalábbis a lehető legkisebb mértékre korlátozzák.

A vázolt elméleti fejtegetések is mutatják, miként változtak a büntetési célokra vonatkozó felfogások, a büntetőpolitikai szemlélet, maga a büntetőjog intézményei, aminek megfelelően alakult a büntetés-végrehajtás jogi szabályozása. Azt már azonban régen felismerték, hogy nem lehet a büntetési rendszer általános kérdéseitől, a büntetési nemektől elszakítva szemlélni a büntetés-végrehajtás jogi szabályozását.

A büntetés-végrehajtási jog a bűnügyi tudományok „mostohagyermeke” volt az 1990. évi rendszerváltozásig, holott nem vitásan a jogi kultúra része. A büntetőjog egyik hatásmérőjeként is jellemezték. A jogot, a jogi szabályozásra szoruló intézményeket mindig az életben felmerülő szükségesség hozza létre.

A büntetés-végrehajtási jog az utóbbi egy-két évtized alatt nagyot fejlődött, vele szemben a társadalmi gyakorlat újabb és újabb követelményeket támaszt, s ez a fejlődés a büntetés-végrehajtás tudományági önállóságát eredményezte. Mint egy sajátos életviszonynak, mint egy kutatási területnek is kijár az önállóság. Társadalmi szükségletté vált az egyre szélesebb körű és önálló jogi rendezése. A büntetés, az intézkedés foganatosítására hivatott szerv és a kötelezett közötti viszonyt a jog szabályozza, amely egyben csak a jog révén létezik.



[70] Hacker E.: A börtönügy. Pécs, 37. oldal

[71] Ld. Kaiser, G.: Strafvollstreckung Grest című tanulmányt kéziratban (ford.: Nagy F.).

[72] Vö: Callies, R.-P.: Strafvollzugsreht. II. Aufl., München, 1981, 10–11. oldal; Kaiser, G. – Kerner, H.-J. –Schöch, H.: Strafvollzug Ein Lehrbuch. 3. Aufl., Heidelberg, 1982, 8. oldal; H. Dietz, M. H.: Strafvollzugsrecht. 2. Aufl., Berlin–New York, 1978, 22. oldal

[73] Jescheck, H.-H.: Berichte und Mitteilungen der M. P. G. München, 1980, 9. oldal. Kiemelés Korinek L.: Günther Kaiser „Kriminológia” c. művéről írt ismertetésből. (Kaiser, G.: Kriminologie 2.: Völlig neubearbeitete und erweiterte Anflage. Heidelberg, 1988, 1066. oldal)

[74] Balogh L. – Horváth T.: Büntetés-végrehajtási jog, i. m. (1983), 34–35. oldal

[75] Finkey F.: A börtönügy jelen állapota és reformkérdései. 1904, 8. oldal. Kiemelés Tari F.: Az időszerű Finkey. In: Szatmáry B. (szerk.): Dr. Finkey Ferenc 1870–1949. Emlékkönyv. Jogászok a Kultúráért Alapítvány, Sárospatak, 1995, 81–95. oldal

[76] Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon, i. m. (1997), 51. oldal

[77] Szabó A.: A nevelési helyzet alapproblémái a fiatalkorúak börtönében. Állam- és Jogtudomány, 1962/3. szám; Molnár J.: A bűntettes fiatalkorúak személyiségformálása és a javítóintézet. In: Gödöny J. (szerk.): Kriminalisztikai Tanulmányok II. KJK, Budapest, 1963; Huszár T.: Fiatalkorú bűnözők. Tankönyvkiadó, Budapest, 1964

[78] Vigh J. – Tauber I.: A szabadságvesztés büntetés hatékonyságának főbb jellemzői. Jogtudományi Közlöny, 1976/11. szám, 641. oldal

[79] Vö: Gönczöl K.: Gazdaság – bűnözés – büntetőpolitika. Valóság, 1988/10. szám

[80] Vö: Irk F.: Kriminálpolitika és értékvédelem. Jogtudományi Közlöny, 1994/7–8. szám, 314. oldal

[81] Irk F.: Közlekedésbiztonság és generális prevenció. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 34. kötet. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest, 1997, 193–207. oldal

[82] Kövér Á.: A büntetés elméletének kritikai megközelítése II. In: Irk F. (szerk.): Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok 34. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest, 1997, 208–231. oldal

[83] Pusztai L.: Az Országos Kriminológia és Kriminalisztikai Intézet kriminálpolitikai koncepciója. Ügyészségi Értesítő, 1993/3. szám, 2. oldal

[84] Barabás A. T.: Rendszerváltás, bűnözés, szankciók. Társadalmi átalakulás és bűnözés. Magyar–Német Kriminológiai Szimpózium. Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet, Budapest, 1995, 211–212. oldal

[85] Vigh J. – Gönczöl K.: A fiatalkorú bűnelkövetők reedukációja az utógondozás során. Jogtudományi Közlöny, 1972/8. szám, 492. oldal

[86] Vö. Karl Christiansen felszólalását a Varsói Regionális Szemináriumon. In: Przeglad Penitencjarny Kriminologiczny, No. 4, Warsawa, 1972. Idézi: Vigh J.: Kauzalitás, determináció és prognózis a kriminológiában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980; Shoham, S. G. – Sandberg, M.: Suspended sentences in Israel. In: Crime and Delinquency, 1974. Idézi: Vigh J., i. m. (1980)

[87] Vö. Lacey, N.: Igazság és hatékonyság a büntetőbíráskodásban. Coexistence, 1986/23. szám

[88] Vö. Oberheim, R.: Kriminalpolitik und Überbelegung im Justizvollzug. Zeitschrift für Rechtspolitik, 1985, 133–137. oldal. Kiemelés: Pusztai L.: A büntetés-végrehajtás reformja Olaszországban. Büntetés-végrehajtási rendszerek nemzetközi áttekintése. In: Nevelő Szakkönyvtár sorozat, 1987/1. IM Bv. Országos Parancsnokság,87. oldal

[89] Vö. Shavell, S.: Criminal law and the optimal use of nonmonetary sanctions as a deterrent. Columbia Law Review, 1985/6. szám, 1232–1265. oldal

[90] Puech, M.: Scolies sur la faute pénale. Revue Francaise de Theorie Iuridigue, 1987/5. szám, 78–85. oldal

[91] Vö. Cameron, S.: The Economics of Crime Deterrence: A Survey of Theory and Evidence. Kyklos, Vol. 41., No. 2, 1988, 301–323. oldal

[92] Corneil, Bassioni, Alwin és Ancel felszólalása a Bellagioi kongresszuson.

[93] Vö. Pagliaro, A.: Verifica empirica dell, effetto di prevenzione. Rivista Italiana di Diritto Procedura Penale, 1986/2. szám

[94] Vö. Zedlewski, E. W.: When have we punished enough? Public Administration Review, 1985. Különszám

[95] Korinek L.: Félelem a bűnözéstől. Doktori értekezés tézisei. 1998. III. 4.

[96] Békés I.: Dogmatika és büntetőpolitika. Jogtudományi Közlöny, 1982/12. szám, 595–597. oldal

[97] Balogh J.: Büntető törvényeink módosításához. Különlenyomat a „XX. század” első évfolyamának 10. és 11. füzetéből. Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, Budapest, 1900

[98] Vö. Austin, J. – Krisberg, B.: Incarceration in the United States: The Extent and future of the problem. Annals Of the American Academy, 1985/3. szám

[99] Kulcsár K.: A jogszociológia alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 225–251. és 313–334. oldalak; Kulcsár K.: A jog hatékonyságának társadalmi feltételei. Gazdaság és Jogtudomány, az MTA IX. osztályának közleményei, 1974/8.

[100] Szabó A.: A büntetőjog reformjáról és a reform büntetőjogáról. In: Kerezsi K. (szerk.): Kriminológiai Közlemények 26–27. MTA–Magyar Kriminológiai Társaság, Budapest, 1989, 80. oldal