Ugrás a tartalomhoz

A magyar büntetés-végrehajtási jog

Vókó György, Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft. (2014)

Dialóg Campus Kiadó - Nordex Kft.

III. fejezet: A nemzetközi követelményrendszer és a külföldi tapasztalatok

III. fejezet: A nemzetközi követelményrendszer és a külföldi tapasztalatok

1. A nemzetközi humanitárius elvárásokról

A hazai eredmények értékelése és a fejlesztés feladatainak meghatározása nem nélkülözheti más országok ezen a területen elért eredményeinek, folytatott gyakorlatának ismeretét. Ezért törekedni kell arra is, hogy megismerjük a világ „börtönügyének” helyzetét és okuljunk belőle.[101] Hazánkban egyidejű feladat a nemzetközi kötelezettségvállalásainkból eredő harmonizációs jogalkotási problémák megoldása és a büntető igazságszolgáltatási rendszer reformja. A jogharmonizáció követelményei nem törhetik le azonban az ország belső kívánalmait. Az egyes országokban bármennyire is azonosak a jelenségek, amelyekre az igazságügy területéről választ kell adni, a gazdasági-társadalmi fejlettségükben kimutatható különbségek, a hagyományok eltérő volta, az európai integrációs igényük azért feltételezi az alkotó hozzáállást.

A büntetés-végrehajtás szervezeti rendszerének, módjának és intézményeinek külföldi modelljei kétségtelenül hasznos tapasztalattal szolgálhatnak a hazai szakemberek számára. A jogösszehasonlítás problémái folytán az egyes jogintézmények fejlődési tendenciáinak meghatározásánál számos ország összesített tapasztalatát lehet alapul venni. Az ezzel foglalkozóknak felfogásukban nem kell érinteni a jog egészét és főleg nem annak elméleti megalapozását. A pozitív törvények hasonlóságának vagy különbözőségének egybevetése alkalmi összekötő kapcsolat is lehet az eltérő jogrendszerek között, még akkor is, ha elvi álláspontjaik alapvetően különböznek egymástól. Mint minden összehasonlításnál, így a büntetés-végrehajtás esetében is az elsődleges feladat azoknak a körülményeknek a figyelembevétele, amelyek övezik, determinálják, fejlődését és alakulását befolyásolják, de amelyek kívül állnak rajta.

Nehézséget jelent pl. a nemzetközi összehasonlítás során az is, hogy az egyes országoknak különböző módon számított adataik vannak. Eltérő a bebörtönzöttségi fok számítása is. Viszonyítják az össznépességhez, a vétőképes lakossághoz és a letartóztatáshoz is.[102]

A modern büntetés-végrehajtás feladatára először az 1870. évi észak-amerikai nemzeti börtönügyi kongresszus mutatott rá, mégpedig az elítélt átnevelésének, átalakításának szükségességére. A nyugat-európai államokban elsőnek a munkára nevelés eszméje jelent meg.

A büntetés-végrehajtás jogi szabályozása a világon először alacsonyabb szintű jogforrásokban történt, mégpedig általában a végrehajtást irányító országos hatóság részéről. Sokáig élt az az elképzelés, hogy az elítélt nem alanya, hanem tárgya a büntetés-végrehajtásnak. Ennél fogva az elítéltek jogi helyzetének átfogó szabályozása hosszú évszázadokon és évtizedeken át mellékes tényezőnek számított. Angliában, Belgiumban és Hollandiában azonban már a múlt század végén önálló törvények szabályozták a büntetés-végrehajtás alapkérdéseit, így az elítéltek jogi helyzetét is.

A nemzetközi büntetőjogi és börtönügyi bizottság az 1920-as években felállította a minimális követelményeket, amelyeket az elítéltek emberséges és szociális kezelése szempontjából minden kultúrállamnak kötelessége volt betartani. A bizottságban részt vett államok – köztük hazánk is – és a Népszövetség elfogadta 1929-ben az „Alapelvek az elítéltek kezelésére” címen kiadott nemzetközi dokumentumot, amely a korabeli leglényegesebb börtönügyi követeléseket foglalta össze.

Megjegyzés

Ennek a nemzetközi tudományos dokumentumnak azonban nem sok gyakorlati eredménye volt; mert nem volt kötelező erejű az elfogadó államokra. A második világháború előtti helyzethez viszonyítva fejlődést jelentett nemzetközi szempontból a kriminológia és a büntetés-végrehajtás területén az, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének keretében[103] különleges szervezeti egység létesült, amelynek jelenlegi neve Crime Prevention and Criminal Justice Branch.[104] Ez a szervezeti egység az 1950. évi különleges megállapodás alapján átvette a Nemzetközi Büntető és Büntetőintézeti Bizottság funkcióját és a később megalapított regionális intézményekkel együtt vizsgálatokat végez, irányelveket dolgoz ki és előkészíti az ötévenként megrendezett kongresszusokat. Különösen lényegesnek tűnik az az igyekezet, hogy összhangba hozzák a kriminálpolitikát a büntetőintézeti politikával és ezen belül a reszocializációval.

A fogvatartottakhoz kapcsolódó alapelvek az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából (3, 5, 6, 9. cikk), valamint a Polgári és Politikai JogokNemzetközi Egyezségokmányából (7, 9, 10. cikk) levezethetők, a gyakorlati alkalmazhatóságukat elősegítik az ENSZ minimum szabályai, ajánlásai, az Európa Tanács ajánlásai.

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1955. augusztus 23. és szeptember 2. között tartott kongresszusa a bűnözés megelőzése és a bűnözőkkel való eljárás keretében kivételes jelentőségű nemzetközi szintű okmányt fogadott el. A bebörtönzöttekkel való bánásmódhoz kiadott általános minimális irányelvek (alapelvek) olyan quasi jogi eszköz, ami ugyan nem kötelező érvényű, de a legvégső esetben lehet alkalmazni. A bűnözőkkel való eljárás mintaszabályainak 94 tételét és az azokhoz kapcsolódó ajánlásokat az ENSZ illetékes szerve – a Gazdasági és Szociális Tanács – hagyta jóvá az 1957. július 31-én kelt 663/XXIV. számú határozattal. Később a fogva tartott személy jogainak bővítését szolgálta egy 95. §-sal történt kiegészítése. Jogi szempontból azonban hangsúlyozni kell, hogy nem nemzetközi szerződés, illetőleg annak valamilyen változata.

Megjegyzés

A szabályzat „Bevezető megfontolásaiban” fellelhető annak a ténynek a megállapítása, hogy a világszerte létező jogi, társadalmi, gazdasági és földrajzi feltételek és körülmények különbözősége miatt az összes szabályt nem lehet mindenütt és ugyanabban az időben alkalmazni. Függetlenül azonban a nézetek fejlődésétől és az új megoldások keresésétől, a szabályzatnak állandó ösztönző eszközt kell képezni azoknak az akadályoknak és a nehézségeknek a leküzdésében, azoknak az alapelveknek a vonatkozásában, amelyeket az ENSZ ilyennek ismert el. A dokumentum meghatározta az alapelveket, melyek közül első helyen a pártatlanság és a „meg nem különböztetés” alapelve áll. A következőkben előírta, hogy el kell különíteni a különféle kategóriájú bebörtönzötteket, meg kell határozni, szabályzatban kell előírni az elszállásolásuk körülményeit, a személyi higiéniájuk biztosítását, az öltözködésüket és ágyneművel való ellátottságukat, étkezésüket, foglalkoztatásukat és sportlehetőségüket, orvosi ellátásukat, esetleges képzésüket és a büntethetőségüket korlátozó intézkedéseket, az információ bejutásának lehetőségét, az általuk esetleg emelt különféle kifogások és panaszok kijutásának lehetőségét, a külvilággal való kontaktus tartását, a könyvekhez való jutást, a vallás gyakorlásának kérdését, hogy milyen tulajdonok felett rendelkezhetnek az elítéltek; az esetleges halál vagy betegség, illetőleg átszállítás esetén való eljárást, a fogvatartott átköltöztetésének kérdését, a hivatalos személyre, illetve a felügyeletre vonatkozó kérdéseket.

Egyébként még ha az ENSZ közgyűlése szorgalmazza is, hogy tartsák be, illetve vegyék figyelembe ezt a bizonyos dokumentumot, még az ENSZ-közgyűlés sem teszi és teheti másképpen, mint bizonyos politikai vagy erkölcsi követelményekre való hivatkozással, tehát nem jogilag. A minimális előírásokban szereplő szabályok ugyanakkor többek, mint bizonyos morális elvekre való hivatkozások és azok betartására való felszólítás. Így pl. a 31. pont előírja, hogy „tilos a testi büntetés és a sötét cellába való bezárás”, mint a kegyetlen, embert megalázó büntetések alkalmazása. A 40. pont pedig azt tartalmazza, hogy mindenfajta könyvvel ellátott könyvtárnak kell az elítéltek rendelkezésére állnia. Habár maga ez a minimális előírásokat tartalmazó dokumentum nem tekinthető kötelező érvényűnek, de vezérfonalul szolgálhat azokra az esetekre, amikor a megalázó vagy embertelen, kegyetlen bánásmód kérdése felmerül. Segítséget jelent pl. a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 10. cikk 3. pontjában foglalt kitétel tiszteletben tartásához, amely előírja, hogy „A büntetés-végrehajtási rendszerben olyan bánásmódot kell alkalmazni, melynek alapvető célja az elítéltek megjavítása és a társadalomba való beilleszkedésük elősegítése.”

A 70-es évek végére uralkodóvá vált az a felfogás, miszerint a szabadságvesztés-büntetés nem nélkülözhető a büntetési rendszerekből, de ugyanakkor nyilvánvalóvá vált az is, hogy nem tartható fenn az egyoldalúan pszichológiai módszerekre támaszkodó kezelési modell sem. Előtérbe került az a szkeptikus-realista felfogás, amely a büntetőintézeti körülmények elkerülhetetlen személyiségkárosító hatásának mérséklését tűzte ki célul. Ez a felfogás több más törekvéssel együtt (pl. a szabadságvesztés ultima ratio jellege, tartamának csökkentése stb.) a büntetés-végrehajtás központi kategóriájává a börtönviszonyok humanizálását tette. E törekvésnek – amelynek indítékát a totális politikai rendszerek börtönfelfogásával szembeni kritika is szolgáltatta – alapvetően két igénynek kellett megfelelnie: az egyik a társadalom biztonsághoz való joga, a másik a fogva tartott személy emberi méltóságának tisztelete. A nemzetközi együttműködési folyamatot elősegítette az Egyesült Nemzetek Szervezete, majd az Európa Tanács által életben tartott dinamikus intézményrendszer.

1984 májusában a Bűnmegelőzési és Ellenőrzési Bizottság sok ajánlást terjesztett elő, amelyek azt célozták, hogy a bebörtönzöttekkel való bánásmódban a minimális alapelveket effektívvé, hatékonnyá tegyék a gyakorlatban. Az „eljárások a minimális előírások alkalmazására” című ajánlás tartalmazza, hogy az államok 5 évenként számoljanak be arról, milyen haladást értek el az alapelvek alkalmazása terén.

Megjegyzés

Az ENSZ-nek a bűnmegelőzés és a jogsértőkkel szembeni bánásmód kérdésével foglalkozó VII. kongresszusát előkészítő interregionális tanácskozás résztvevőinek a büntetés-végrehajtási javító-nevelő rendszerrel kapcsolatos ajánlása a pszichoterápiás szemléletről arra az eljárásra való áttérést tükrözte, amelyik perspektivikus szakmai képzést és az élethez nagyobb lehetőséget nyújt az elítéltek számára. A fogvatartottak szakmai képzését és oktatását főként képesített szakemberek, munkavezetők végezzék és ne a pszichiátriai, szociális szolgálat dolgozói. A fogvatartottak munkaképességének kialakítását és nevelését a velük való foglalkozás két olyan aspektusaként jelölték meg, amelyeket nem szabad elválasztani egymástól.[105]

A jogoknak a minimális szabályokban szereplő terjedelmes katalógusa egyre erősebb támogatást kapott a nemzetközi jog sokoldalú tartalmában és az azon alapuló tevékenységben.[106]

Az alapelvek szerepét erősíti lényegében a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 10. cikkének tartalma is. Eszerint a szabadságuktól megfosztott személyekkel emberiesen és az emberi személyiség vele született méltóságának tiszteletben tartásával kell bánni.

A börtönrendszer olyan bánásmódot foglal magában, melynek alapvető célja az elítéltek megjavítása és újra beillesztése a társadalomba.

Ezenkívül alkalmazni kell a 7. §-t is, amely a következőket tartalmazza: „Senkit sem lehet kínzásnak, sem pedig kegyetlen, embertelen, megalázó büntetésnek vagy elbánásnak alávetni. Különösen tilos bárkit szabad hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletnek alávetni.” A 16. §. pedig azt tartalmazza, hogy mindenkinek mindenütt joga van személyiségének elismerésére.

A 9. §. a személyi biztonság és szabadság jogára vonatkozik, valamint a bebörtönzött személyekkel kapcsolatos kötelezettségekre, a bírósághoz való fellebbezésre, felszólalásra abból a célból, hogy vizsgálják meg a bebörtönzés jogosságának – legalitásának – kérdését.

Megjegyzés

Az irányelvek egyes részeinek (fejezeteinek) tartalomra utaló címei a következők: elöljáró megjegyzések; általános alkalmazási szabályok; ezen belül az egyes kategóriák elkülönítése, elhelyezése; személyi higiénia, ruházat és ágynemű, élelmezés, testedzés és sport, egészségügyi szolgálat, fegyelem és fenyítés, kényszerítő eszközök, a foglyok tájékoztatása és azok panaszjoga, kapcsolat a külvilággal, könyvek, vallás, a foglyok tulajdonát képező tárgyak megőrzése, értesítés elhalálozásról, betegségről, elszállításról, a foglyok szállítása, az intézet személyi állománya, ellenőrzés. A II. részben pedig különleges kategóriákra alkalmazandó szabályok szerepelnek, így az elítéltekre, a kezelésükre, csoportosításukra és az individualizációra, a kedvezményekre, a munkára, nevelésre és szórakozásra, a társadalmi kapcsolatokra és az utógondozásra. A B. pontban az elmebeteg és más elmefogyatékosságú fogvatartottakra, a C. pont az előzetesen fogva tartott vagy még el nem ítélt személyekre, a D. pont pedig a nem büntetőeljárás során hozott bírói határozat alapján fogva tartottakra vonatkozó előírásokat tartalmazza.

Az ezek alatt a címek alatt csoportosított szabályok tartalma a szabadságuktól megfosztott személyek jogaira vonatkozó katalógus modelljének kidolgozását jelenti, ami lehetővé teszi, hogy vele összehasonlítsák az egyes országokban alkalmazott megoldásokat.

A szabadságától megfosztott személynek a szabályokból levont következtetés szerint a következőkre van joga: a lakóhelyiségének megfelelő felszerelésére, annak kellő szellőztetésére, fűtésére (a helyi klímától függően), természetes és mesterséges világításra (ami lehetővé teszi az olvasást és a munkát), tisztességes egészségügyi berendezésre, megfelelő alvási lehetőségekre, az éghajlatnak és az egészségi állapotnak megfelelő ruhára; teljes értékű, tápláló, jó minőségű élelmezésre (amit a naponta szokásos időközökben kell nyújtani), valamint ivóvízhez való állandó hozzáférésre; orvosi és fogorvosi ellátásra (összekapcsolva azt az adott ország egészségügyi szolgálatának megszervezésével), a kórházi és megfelelő gyógyszerellátásra (állandóan hozzáférhető legyen az üzemi orvos, aki köteles naponta megfelelő ügyeletet tartani); vallásának gyakorlására, különösen imakönyvek birtoklásával, az adott vallás képviselőjével való kapcsolat felvételére és – amennyiben azt a körülmények lehetővé teszik – a vallásos szertartásokon való részvételre; viszont mindenkinek joga van megtagadni a kapcsolatot az intézménybe beengedett lelkésszel.

Biztosítani kell a fogvatartott részére a hírközlő eszközök használatának lehetőségét, valamint minden büntetőintézményben létesített, részben szórakoztató irodalmi, részben pedig a tudást gyarapító könyvekkel ellátott könyvtár igénybevételét.

Előírás, hogy naponta legalább egy órás gyakorlatot végezzen a fogvatartott a szabad levegőn; tudomására hozzák családtagjának elhalálozását, illetve súlyos betegségét, akit – ha a betegség az életét veszélyezteti – saját maga (vagy kísérettel) felkereshesse. A családjának lehetőséget kell kapni arra, hogy tudomást szerezzen – éspedig haladéktalanul – a bebörtönzött testi sérüléséről, súlyos betegségéről, illetve a haláláról, valamint egy másik intézménybe való átszállításáról. Jogként kell rendelkezni a külvilággal való kapcsolat létesítéséről, elsősorban családtagjaival és barátaival levelezés vagy bizonyos szabályos időközökben való látogatás útján.

E meritóriusan felsorolt jogosultságokat kiegészíti a 36. pont bizonyos fokig formális, eljárási jellegű tartalma, amely szerint biztosítani kell, hogy hetenként kérelemmel vagy panasszal fordulhasson a fogvatartott az intézmény vezetőjéhez és az általa meghatalmazott alkalmazotthoz. Ezen kívül meg kell engedni, hogy a fogoly cenzúrázás nélkül, megfelelő formában, az engedélyezett úton kérelemmel vagy panasszal forduljon a Központi Börtönügyi Igazgatáshoz, a bírósághoz vagy más illetékes szervhez. Minden kérelmet, illetve panaszt (ha csak az szemmel láthatóan nem jelentéktelen, illetve alaptalan) gyorsan meg kell vizsgálni és az érdekeltnek minden felesleges haladék nélkül feleletet kell adni.

A II. részből kitűnően az elítélteknek olyan velük szemben alkalmazott bánásmódra van joguk, amely erősíti a felelősségérzetüket, önbecsülésüket és azt az akaratukat, hogy a jövőben önálló egzisztenciát, életlehetőséget alakítsanak ki a törvények megsértése nélkül. Nevezetesen a további életvitelt széles körű tanulás útján, tanácsadás igényebe vételével, tárgyi és erkölcsi eszközök felhasználásával – nem zárva ki a vallásos gondoskodást – alakíthassák.

Joguk van hasznos aktivitással eltöltött munka végzésére a szokásos munkanapokon. Ennek a munkának a lehetőséghez mérten olyan sajátosságúnak kell lennie, ami lehetővé teszi, hogy a fogoly (bebörtönzött személy) ennek folytán szaktudást szerezzen vagy szaktudását fejlessze és hogy lehetőséget adjon számára; szabadságának visszaszerzése után ennek segítségével kereső tevékenységet folytathasson. A fogvatartottnak megfelelő díjazásban kell részesülnie, alá kell vetnie magát a biztonsági, balesetelhárító előírásoknak.

Joga van arra, hogy a legszorosabb kapcsolatot tartsa fenn a foglyok javára működést kifejtő különböző szervezetek képviselőivel. Így abból a célból, hogy büntetésének letöltése után gondozásban részesíthessék. Ezeknek a szervezeteknek a meghatalmazott képviselői számára lehetővé kell tenni, hogy belépjenek a büntetőintézményekbe, ott tanácskozzanak az adott fogoly szabadulása utáni jövőjével kapcsolatos kérdésekről.

A C. kategóriába tartoznak az előzetesen letartóztatott személyek, akiknek joguk van arra, hogy velük szemben a büntetlenség, az ártatlanság vélelmét alkalmazzák és ennek folytán olyan speciális bánásmódban részesüljenek, amely feljogosítja őket a következőkre

  • el legyenek különítve a büntetésüket töltő foglyoktól,

  • saját ruhájukat viseljék, kívülről kapjanak élelmezés-kiegészítést, privát orvosi gondozást, könyveket és publikációkat, valamint saját költségükön beszerzett más anyagokat;

  • szabadon kaphassanak jogi segítséget, védői látogatást és védővel való tanácskozást;

  • lehetővé váljék számukra a munka végzése, amire azonban ugyanakkor nem szabad őket kötelezni.

A polgári foglyok (B. kategória) nem lehetnek rosszabb helyzetben, mint azok a személyek, akik nincsenek elítélve.

Pozitívan lehet értékelni, hogy a „bebörtönzöttekhez való bánásmódhoz” kiadott minimális szabályokat kötelező normának ismerik el mindazok az államok, amelyek képviselői részt vesznek az ENSZ által a bűnözés megelőzésének és a bűnözőkkel kapcsolatos eljárásnak a kérdéseiről időszakonként megrendezett kongresszusokon. Abban az esetben, ha azt jelentik, hogy a szabályzat egyik vagy másik előírását nem tudják alkalmazni, gondosan megadják ennek okait (esetleg annak igazolását). Jellemző példát nyújtanak erre az ENSZ egy regionális intézetében (UN Asian and Far East Institute For The Prevention of Crime and the Treatment of Offenders), ahol azoknak a jelentéseknek az elemző munkája folyik, amelyeket a távol-keleti országok nyújtottak be. E jelentésekből világosan kitűnik az a körülmény, hogy ezeknek az országoknak az illetékes szervei a minimális előírásokat nem kezelik másként, mint ahogyan általában a nemzetközi jogi normákat kezelik.[107]

A minimális szabályok több mint 40 év alatti változások nélküli (egy kiegészítést kivéve) hatályát – azon kívül, hogy a szokásjogi helyzetének megszilárdításaként méltatható – kétféleképpen lehet értékelni. Egyrészt mint a munka tökéletességére vonatkozó argumentumot. Az ENSZ különleges szervezeti egysége folyamatosan specialistákat, tanácsadókat, szakembereket küld az érvényesülés vizsgálatára, megfelelő javaslatokat tesz a főtitkár részére és dokumentumokat terjeszt elő 5 évenként a kongresszusnak, kérdőíveket küld ki valamennyi állam kormányának. Ezt a tevékenységet közvetetten az ENSZ tekintélye támogatja, amely többek között 1971. december 20-án 2858. (XXVI) számú határozatával a kormányoknak a hatékony megvalósítást javasolta, vagyis a szabályzat hatékony megvalósítását és lehetőség szerint az ország törvényei közé való felvételét (inkorporálását), éspedig a szabályzatnak az arra alkalmas részében.

Megjegyzés

Paul Cornil belga kriminológus és büntetőintézeti szakember az ENSZ időszaki folyóiratának különleges számában,[108] amely a minimális szabályzattal foglalkozott, már 1968-ban felhívta a figyelmet a szövegezés bizonyos hiányosságaira, amelyek különösen abból erednek, hogy a szabályzat pl. nem tükrözi azt a haladást, amit a büntetőintézetek rendszerének bizonyos reformjai hoznak magukkal. Ugyanebben – az 1968-as – évben az ENSZ tanácsadó csoportja azt követelte, hogy a szabályzatot osszák fel két kategóriára. Az első rész proklamálná az alapvető emberi jogokat a fogoly (bebörtönzött személy) státuszára vonatkozóan és nemzetközi megállapodás tárgyává válna, a második rész viszont felölelné a foglyokkal való bánásmód alapelveit és irányelveit a társadalomvédelem integrált erőfeszítéseinek politikája szellemében.

A nemzetközi tapasztalatok szerint a börtönügy témája nem annyira népszerű valamennyi államban, mint az államok egy bizonyos részében. A kérdőívekre kapott válaszok sohasem érték el a címzettek számának még a felét sem[109] és az utóbbi időben ez a százalék még csökkent is. Könnyebb hallgatólagosan elismerni a szabályzat erejét, mint jelentést tenni a betartásáról. A szabályzatnak közgyűlés által javasolt népszerűsítése szintén nem megy végbe a várt eredménynek megfelelően. Közbevetőleg megjegyzem, hogy az emberi jogok védelmének általános nemzetközi modelljét képező egyes aktusok egyébként is részben az együttműködési folyamat, részben pedig az éles rivalizálás eredményei.

Jól ismert tény, hogy a nemzetközi fórumon való fellépés, valamint a benyújtott jelentések, a raportok rendszerint önelégültséggel vannak átitatva. Ha nem lenne szó olyan tragikusan komoly tényekről, az ismert szabály travesztálása – átköltése – útján el kellene ismerni, hogy ezek a „diplomatikus takargatások” olyan tartós fordulatot jelentenek, amivel a vétség hódol az erénynek. Ha kritikamentesen támaszkodnának az előadók a hivatalos deklarációkra, akkor el lehetne ismerni azt is, hogy pl. a foglyok kínzása vagy a foglyokkal az emberi méltóságot lealacsonyító módon való bánásmód a beteg fantázia szüleménye. A minimális szabályzat hatást gyakorol annak következtében is, hogy a világon léteznek olyan nem kis jelentőségű dokumentumok, mint a deklarációk, rezolúciók, a tágan értelmezett emberi jogokra vonatkozó kinyilvánítások, a szabadságuktól ilyen vagy olyan formában megfosztott személyekre vonatkozó nyilatkozatok. Példaként meg lehet említeni az emberi jogokra és kötelességekre vonatkozó amerikai deklarációt, az emberi jogokról szóló amerikai konvenciót, az ember és a nép jogait tartalmazó afrikai kartát.[110]

A nemzetközi fórumokon egyetértés alakult ki a büntetés-végrehajtási politika három lényeges irányát illetően:

  • a szabadságvesztés-büntetésnek a szabadságtól való megfosztásból kell állnia, a büntetéshez többletként hozzáfűzött kényszer vagy szenvedés nélkül;

  • a büntetés végrehajtásának elvileg a bűnelkövető újbóli beilleszkedését kell céloznia;

  • a büntetés-végrehajtási rendszernek és tevékenységnek biztosítania kell az ember alapvető jogainak betartását.

A helsinki értekezlet óta beindult folyamat hatásaként – az emberi jogok biztosításának témakörébe ágyazva – különösen Európában kaptak új erőre a fogvatartottak jogi helyzetével kapcsolatos előrevivő törekvések.

Az Európa Tanács közgyűlése már 1981. január 19-én jóváhagyta a 914. számú ajánlást a foglyok társadalmi helyzetére vonatkozóan. Jogilag egyébként az egyik legérdekesebb tényező az Európa Tanács tevékenységében az emberi jogok – 1950. november 4-én megkötött – európai konvenciója („Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről”). A konvenció forradalmisága korántsem az állampolgári jogok és kötelességek felsorolásában rejlik, amelyeket garantál, szavatol; hanem abban, hogy betartásának ellenőrzésére különleges mechanizmust alakított ki. Az Európai Emberi JogiBizottság határozatai és az emberi jogok ítélőszékének (bíróságának) döntései egyben tájékoztatást is nyújtanak a jogalkotók és jogalkalmazók számára. Az Európa Tanács miniszteri bizottsága R(87) 3. számú ajánlása a tagországoknak az európai börtönszabályokról alapul szolgált a törvényhozások számára is.

Megjegyzés

Az ajánlást az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1987. február 12-én az ügyvivő miniszterek 40. ülésén fogadta el. Tekintetbe vették, hogy a börtönbeli bánásmódot és a börtönök működését érintő jelentős társadalmi irányzatok és változások kívánatossá tették a foglyokkal való bánásmódra vonatkozó standard minimum irányelvek újrafogalmazását, amelyet az Európa Tanács a 73/5. számú határozatában egyébként tervbe is vett. Azt az ajánlást tartalmazta, hogy a tagországok kormányai saját belső törvényhozásukban és gyakorlatukban vezessék be az európai börtönszabályok szövegében felsorolt elveket, amelyek kapjanak különös hangsúlyt a progresszív végrehajtás során.

Lényegében az európai börtönszabályokról szóló R(87) 3. számú ajánlás is a minimális szabályzaton alapult. A Rec(2006) 2. ajánlása a Miniszteri Bizottságok a tagállamok számára az európai büntetés-végrehajtási szabályokról az 1987. évi ajánlás helyébe lépett. A felülvizsgálat azért történt, mert 1987 óta a büntetés-végrehajtási jogszabályok és gyakorlatok igen jelentős változáson mentek keresztül Európában. A társadalom, a kutatások fejlődése, valamint az Európa Tanács új tagállamokkal bővülése jelentősen megváltoztatták a bv. intézet működtetésének és a fogvatartottak kezelésének kontextusát. Az Európai Emberi Jogi Bíróság fogvatartottak alapjogainak védelméről meghozott ítéleteinek növekvő tömege, valamint a kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok megakadályozására létrehozott Európai Bizottság (CPT) által a fogvatartottakkal való bánásmódról kiadott normák meghatározó szerepet játszottak ebben a fejlődésben.

A Rec(2006) 2. számú ajánlás meghatározza az alapelveket, a fogvatartási feltételeket, az egészségügyi ellátást, a helyes rendet, a vezetéssel és a személyi állománnyal szembeni követelményeket, külön rész tartalmaz szabályokat az előzetes letartóztatásban lévőkre, az elítélt fogvatartottak rezsimjére, valamint a felügyeletre vonatkozóan. Újszerű a 108. Szabály, amely szerint „az európai büntetés-végrehajtási szabályokat rendszeresen aktualizálni kell”. Ezeknek az aktualizálásoknak tudományos kutatásokon és a szabályokon, a büntetés-végrehajtásra alkalmazandó más instrumentumokon, normákon és ajánlásokon kell alapulniuk. A leghelyesebb büntetés-végrehajtási gyakorlatokra vonatkozó ismeretek szüntelenül fejlődnek és fontos, hogy az európai büntetés-végrehajtási szabályok figyelembe vegyék ezt a fejlődést.

A nemzetközi aktus jelentőségének értékmérője nyilvánvalóan nem a közvetlen hatékonysága, ami mindig nem is mérhető, hanem az is, hogy modelljellegében hatást gyakorol a regionális aktusok, illetve az egyes államok által kidolgozott aktusok számára. Ajánlást fogadott el a „veszélyes elítéltek fogva tartása és kezelése” tárgyában R(82) 17. szám alatt 1982. szeptember 24-én az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága, ami szintén segítséget jelentett a tagállamok jogalkotása és gyakorlata számára. Ilyen ajánlás többek között a börtönökben folyó oktatásról szóló R(89) 12., a fertőző betegségek és különösen az AIDS ellenőrzésének büntetés-végrehajtási és kriminológiai aspektusairól, a börtönegészségüggyel kapcsolatos problémákról szóló R(93) 6., a szankciók és intézkedések alkalmazásáért felelős személyi állományról szóló R(97) 12., a büntetés-végrehajtás környezetében megvalósuló egészségügyi ellátás etikai és szervezeti aspektusairól szóló R(98) 7., a börtönök zsúfoltságáról és a börtön inflálódásáról szóló R(99) 22., a feltételes szabadságra bocsátásról szóló Rec(2003) 22., az életfogytiglanra ítéltek és más hosszú büntetést töltő elítélteknek a büntetés-végrehajtás általi kezeléséről szóló Rec(2003) 23. ajánlás.

Megjegyzés

A gyakorlatban a legkülönfélébb panaszokat terjesztik elő. Ennek a bírósági nemzetközi ellenőrzési formának lelkes rajongója Alessandra Luinidel Russo professzor, aki az Ítélőszék döntéseinek, határozatainak igen nagy jelentőséget tulajdonít, többek között akkor, ha azok az ember egyes jogainak lényegére vonatkozó megállapítással foglalkoznak.[111]

Az Európai Bizottság határozatai és az Emberi Jogok Ítélőszékének (Bíróságának) döntései egyben a tájékoztatást is szolgálják, igen értékes forrásai annak a módnak, ahogyan a gyakorlatban a foglyok jogait felfogják azok a szervek, amelyek a különféle büntetőintézeti koncepciók és a jogtudomány széles nemzetközi síkjára alapoznak.

Az államoknak az ENSZ alapokmány, különösen annak 55. cikke értelmében elő kell segíteniük az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok egyetemes és hatékony tiszteletben tartását, figyelembe véve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 5., a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 7. cikkét.

[112]

A nemzetközi jogirodalomban olvasható vélemények szerint minél általánosabb a generális klauzula, annál tágabb annak lehetősége, hogy abból hasznot merítsenek. Lényeges, hogy azok megfeleljenek a reális szükségleteknek – amit találóan állapított meg Bassiouni.[113]

A strasbourgi döntéshozatali folyamatot a jogirodalomban túl nehézkesnek, bürokratikusnak jellemezték, kevésbé tartják alkalmasnak arra, hogy hatékonyan kontrollálja a büntetés-végrehajtási gyakorlatot. A strasbourgi esetjog kétség kívül orientációs eszköz az emberi jogok börtönökben való tiszteletben tartását vigyázó minden más szervezet, fórum számára.

Magyarország több univerzális és regionális emberi jogi nemzetközi egyezmény részes államává vált. Szükséges kiemelni az univerzális konvenciók közül az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát, valamint „a Kínzás és más kegyetlen, embertelen vagymegalázó büntetések és bánásmód elleni” Nemzetközi Egyezményt. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát (1966) az 1976. évi 8. számú törvényerejű rendelet hirdette ki, ezt az 1988. évi 25. számú törvényerejű rendelet módosította, az Egyezségokmányhoz kapcsolódó „Fakultatív jegyzőkönyvek” kihirdetése az 1988. évi 24. számú törvényerejű rendelettel és az 1995. II. törvénnyel történt. Az 1988. évi 3. számú törvényerejű rendelet „A kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetés és bánásmód elleni” Nemzetközi Egyezmény kihirdetéséről, illetve az 1990. évi LIX. törvény ennek módosításáról szólt. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetése az 1993. évi XXXI. törvénnyel történt, az 1994. évi LXXXVI. törvény hirdette ki a kilencedik jegyzőkönyvét. Az 1993. évi XXXI. törvény megkülönböztetett helyet foglal el a jogforrások között. Az emberi jogok európai vagy strasbourgi bíráskodása kettős rendeltetés betöltésére hivatott. A felmerülő konkrét panaszok megvizsgálása és elbírálása révén egyrészt értelmezi és ezáltal gazdagítja az egyezmény és a kiegészítő jegyzőkönyvek anyagát, másrészt kisegítő szerepet vállal a kezdeményezésre jogosult természetes személyek, szervezetek és egyének csoportjai, valamint a szerződő felek által előterjesztett jogsérelmek orvoslásában. Az emberi jogok védelmének strasbourgi szervei nem jogosultak arra, hogy valamely részes állam jogszabályát, bírósági vagy más hatósági döntését megsemmisítsék. Legfeljebb azt állapíthatják meg, hogy megsértettek valamely, az egyezmény által védett emberi jogot. Minderre válaszként az érintett állam hatáskörrel rendelkező szervei az egyezményben vállalt kötelesség teljesítéseként nem mellőzhetik a szükséges korrekciós és reparációs intézkedések meghozatalát. A fogvatartottakkal való emberséges bánásmódot szolgálja az egyezmény szellemében az 1987. november 26-án elfogadott, az 1995. évi III. törvénnyel kihirdetett Európai Konvenció, a Kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló Egyezmény, illetve a Kínzás Elleni Bizottság (CTP), amely rendszeres és ad hoc látogatásokat szervez. A Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről az 1991. évi LXIV. törvény; a Párizsban, 1957. december 13-án kelt, európai kiadatási egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyveinek kihirdetéséről az 1994. évi XVIII. törvény; a Strasbourgban, 1959. április 20-án kelt, a kölcsönös jogsegélyről szóló európai egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyvének kihirdetéséről az 1994. évi XIX. törvény; a Strasbourgban, 1983. március 23-án kelt, az elítélt személyek átszállításáról szóló egyezmény kihirdetéséről az 1994. évi XX. törvény rendelkezett. Tehát létrejött egyfajta összhang a magyar büntetés-végrehajtási jogszabályok és gyakorlat, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az ún. Európai Börtönszabályokban, de a gyakorlatban is megtestesülő normák között. Magyarország az államok többségéhez hasonlóan felismerte, hogy a büntető igazságszolgáltatás működésének elősegítése érdekében célszerű más államokkal bűnügyi jogsegélyszerződéseket kötni, illetőleg a bűnügyi jogsegély különféle formáit szabályozó többoldalú nemzetközi szerződésekhez csatlakozni. A nemzetközi szerződések napi alkalmazásához szükséges hazai szabályozást egészítette ki a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvény, amely egyben megszabta az együttműködés korlátait is. Ennek értelmében együttműködésre csak olyan mértékben kerülhet sor, ameddig az nem csorbítja a magyar szuverenitást (felségjogot), nem veszélyezteti az állam biztonságát vagy nem sérti közrendjét. Az olyan jogsegélykérelmeket, amelyek eredményeként a külföldön folyó eljárás, kiszabott büntetés vagy annak végrehajtási módja ellenkezhet a magyar alkotmányos jogállami alapelvekkel vagy sértené az emberi jogokat, csak feltételekhez kötötten szabad teljesíteni, ennek hiányában meg kell tagadni. A szabadságvesztéssel nem járó büntetésekre vonatkozó ENSZ Minimum Szabályok (ENSZ-közgyűlés 45/110. számú határozata, ENSZ A/Conf. 144/24. 1990. szeptember 6.) iránymutatásul szolgálhatnak a nem szabadságelvonással járó büntetőjogi szankciókkal kapcsolatos jogalkotói és jogalkalmazói munkához is. Ugyanilyen szerepet tölt be az ENSZ Kötelező Minimum Szabályai a fiatalkorúakkal kapcsolatos jogalkalmazásra („Pekingi Szabályok”), amit az ENSZ közgyűlése 1985. november 29-én fogadott el 40/33 sz. határozatával.

Az Emberi Jogok Bizottsága a 7. Cikkelyhez megfogalmazott általános kommentárjában foglalta össze álláspontját. Ebben arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy „az államnak biztosítani kell a hatásos védelmet az ellenőrzés bizonyos eszközei, módszerei által. A rossz bánásmód miatt a panaszok esetében az illetékes szerveknek hathatós vizsgálatot kell folytatniuk. Akiket vétkesnek találtak, felelősségre kell vonni és az állítólagos áldozatoknak hathatós vagy valódi jóvátételt kell rendelkezésre bocsátani, mely magában foglalja a kompenzációra való jogot is.”[114] Az ENSZ is kidolgozott a jól működő európai mechanizmus mintájára egy megelőzést segítő szervezetet. A 2002. december 18-án megtartott 25. közgyűlésén az A/RES/199. számú határozattal elfogadták a kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni egyezmény fakultatív kiegészítő jegyzőkönyvét, amelynek értelmében fel kell állítani egy megelőzési albizottságot. Erre nézve három év haladékot kapott Magyarország a pénzügyi és személyi feltételek hiánya miatt.

Az Európai Emberi Jogi Egyezmény (Konvenció) újszerűsége azzal írható körül, hogy mint nemzetközi szerződés először vállalkozik arra; az állampolgárokkal szembeni eljárást szabályozza, s hogy erre nemzetközi normákat állítson fel. A Konvenció ennyiben túltesz azon, hogy puszta nyilatkozat vagy programkinyilvánítás legyen, mint ahogy ez az 1948. december 10-i ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. S ennyiben áttöri mindez ideig a nemzetközi jogban általánosnak elismert más országok belügyeibe való be nem avatkozás alapszabályát; túllép azon, hogy az államoknak illetékességük van a saját területükön. Államon belüli alapelvek ezek, az állami szuverenitás kizárólagosságának elve itt visszaszorul.

Megjegyzés

Az emberi jogok és alapvető szabadságjogok kiválasztása a kizárólagos állami fennhatóság köréből joggal nevezhető mint a fejlődés markáns példája. Habár az a gondolat, hogy egy nemzetközi minimális emberi jogi alapelvben megállapodjanak, sokkal régibb, s visszavezethető alapjaiban az ún. spanyol iskolára (1532) és ugyanúgy megtalálható már Grotiusnál (a háború jogáról). Az a XIX. századi alapelv, hogy az individuumok teljesen ki vannak zárva a nemzetközi rendből, jelenleg a feloldódás állapotában van. Az állam és az államok feletti szervezetek mellett az egyes egyének is közvetlen kapcsolatba kerülnek a nemzetközi joggal. Az Európai Emberi Jogi Konvencióval végül is egy európai közös rend; a „Public Order” felé nyílt út. A Konvenció viszonylag szűk területi határa alapján egy közös szellemi, erkölcsi alapon nyugodhat, mely szellemi-erkölcsi alapja nem más, mint a demokratikus jogállam nyugati mintájú alapelve és a részt vevő államok közös jogi tradícióján nyugszik. Célja, hogy ezt a jogállást ne csak mint előképet feltételezze, hanem annak közvetlen, jogi relevanciát is kölcsönözzön. A Konvenció előírása ezáltal az aláíró államok számára egy közös joggá válna (Public Order), amely a népek közös örökségén nyugszik. Tartalmilag ez a közösségi jogállás szükségképpen egy minimális szintre korlátozódik, arra a minimális szintre, amely a személyiség alapvető védelmét jelenti. A konvenció célja nem terjed addig, hogy új, kiterjedt jogterületeket szavatoljon. Sokkal inkább az a célja, hogy a szerződő államok körén belül az alapvető szabadságjogok állását megerősítse, szűk határokon belül kiegészítse. Ennyiben is eltér az ENSZ Emberi Jogi Nyilatkozatától, amely egy maximális standard felállítása érdekében jött létre és szociális megfontolásokat is igyekszik figyelembe venni.

A strasbourgi esetjog az egyezmény egyes rendelkezéseinek értelmezésére, tartalmának és terjedelmének megállapítására vonatkozó, egyedi ügyekben hozott döntések összességét öleli fel. Az egyedi ügyekben adott jogértelmezés, az ekként lefektetett jogelvek az egyezményben részes államokra nézve kötelezőek. E jogelvek töltik ki tartalommal az egyezmény rendelkezéseit, értelmezik, magyarázzák és határozzák meg az államok egyezményben vállalt kötelezettségeinek terjedelmét és határait.

A strasbourgi esetjog tehát precedensjog, amely egyrészt köti az államokat, másrészt a strasbourgi szerveket is annyiban, amennyiben azt későbbi döntéseikben figyelembe veszik és alkalmazzák.

Az emberi jogok európai bizottságának és bíróságának a fogvatartotti panaszokkal kapcsolatos döntései mércéül szolgálnak a büntetés-végrehajtási szervek részére is. Hangsúlyozni szeretném, hogy csak az emberi jogok kirívóan durva megsértése ellen nyújtanak garanciát a fogvatartottak számára. A strasbourgi esetjog megkerülhetetlen orientációs eszköz az emberi jogoknak a börtönökben való tiszteletben tartását vigyázó minden más szervezet, fórum számára.

A kontinentális jogrendszer hagyományain nyugvó és azon belül is specifikus jogi kultúrán nevelkedett jogásznemzedék számára minőségileg teljesen új helyzetet jelenthet a precedensrendszerben való jogi gondolkodás elsajátítása, egy nemzetközi esetjogban lefektetett jogelvgyűjtemény gyakorlati alkalmazása.

A Konvenció jogvédelmi rendszerének jogvédelmi szervei: a Bizottság, a Bíróság és az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága.

  1. A Bizottság az a szerv, ahová egyes személyek vagy más joggal felruházott emberek a konvenciós jogok megsértése esetén közvetlenül fordulhatnak. Kulcsszerepet töltött be a Konvenció jogvédelmi rendszerében, feladatát a Bíróság vette át.

  2. A Bíróság minden olyan esetben döntést hoz a Konvenciót illetően, illetve tárgyal, amely számára a 48. cikkelynek megfelelően a magas szerződő felektől vagy a Bizottságtól megérkezik. A Bíróság döntése végleges és a magas szerződő felekre kötelező.

    A Bíróság illetékessége mindazonáltal nem közvetlenül adott, hanem a magas szerződő feleknek a Bíróság ítélkezésének való alávetésétől függ.

  3. A Miniszteri Tanácsnak a Konvenció jogvédelmi rendszerébe való bekapcsolása alapjaiban szükségszerű megoldás. Azért folyamodtak hozzá, mert az aláíró államok vonakodtak kifejezni azt a lépésüket, hogy belátható időn belül a Bíróság ítélkezésének alávessék magukat. Az Európa Tanács egy szerve – ez a Miniszteri Bizottság –, amely egyedül illetékes annak nevében cselekedni. Habár lényegében politikai szerv, a Konvenció által jogvédelmi szerep is hárul rá a 14. cikkelynek megfelelően.

A nemzetközi normák és irányelvek igazolják azt, hogy létezik a rabokkal való bánásmódnak néhány olyan vonása, amely egyetemesen alkalmazandó. Ezek nem képezhetik sohasem alku tárgyát, ezektől nem lehet eltérni semmiféle körülmények között sem. Ezek között találjuk a kínzás bármely formájának tiltását, a megfelelő élelem és víz, alváshoz és mosakodáshoz, mosáshoz szükséges anyagok, egészséggondozáshoz való hozzáférhetőség, vallásgyakorlási alkalom és családjaikkal való kapcsolattartás kötelezően a rabok számára történő biztosítását.

Megjegyzés

Néhány országban nincs lehetőség, hogy eleget tegyenek ezeknek az alapvető követelményeknek. Ez esetben egyszerű az érintett kormányzatok felé küldött üzenet. Amennyiben nem lehetséges tiszteletben tartani ezeket a normákat, akkor nem szabad sem a férfiakat, sem a nőket börtönbe küldeni.

Ha valaki elfogadta, hogy bizonyos normák nem képezhetik alku tárgyát, akkor annak azt is el kell ismernie, hogy a börtön bizonyos mértékig tükre annak a társadalomnak, amelyben az megtalálható. Ebben a vonatkozásban nem különösebben hasznos összehasonlítani pl. a brazíliai börtönöket a Gambiában találhatókkal, vagy a japán börtönöket a Mexikóban találhatókkal. Nyugat-Európában például elvárás, hogy a rabokat egyágyas cellákban kell tartani, a legtöbb afrikai országban az egyágyas cellákban történő elhelyezést kulturális szempontból büntetésnek tekintik.

A nemzetközi büntetés-végrehajtási jog kezdeményezései ösztönzik és figyelemmel kísérik a nemzetközi jogi kontroll működését. Nyilvánvalóan nem elegendőek az intézményi, regionális vagy a nemzetileg behatárolt végrehajtási jogi szabályozások. Jóllehet a büntetés-végrehajtás harmonizálására irányuló nemzetközi törekvések a 1920-as évekig nyúlnak vissza és ezek az ENSZ révén az ún. minimum standard előírások megalkotásával sikeresen végződtek, de a minimális alapelvek végrehajtása messze elmaradt a várakozásoktól. Csak az „Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai Egyezménye”, valamint a megfelelő ellenőrző szervezetek strasbourgi létesítése és ítélkezési gyakorlat hatott alakítólag a végrehajtásra. A mérce eszerint a közös európai standard. Ennek alapján a kollektív emberi jogi védelem strasbourgi rendszere az utóbbi 15 évben a hatvanas években még előre nem látható lendülettel bontakozott ki. Effektivitását semmilyen más regionális vagy univerzális védelmi rendszer, így a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya sem érte el.

Azon fogvatartottak számára, akik úgy érzik, hogy az emberi jogaikban csorbát szenvedtek, az államon kívüli kontrollfórum működésével összefüggésben mindenekelőtt az egyéni panasznak van jelentősége, mivel ez közvetlen utat nyit az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Mindemellett speciális előfeltételekre kell tekintettel lenni, a jogi út előzetes kimerítésére, ami ebben az összefüggésben szigorú előfeltétel. Az elítéltek számára ez azt jelenti, hogy az összes jogorvoslati lehetőséget ki kell meríteniük, a szolgálati felügyeleti panaszt, az ügyészhez fordulást is és – amennyiben egybevágó alapjogról van szó – az alkotmányjogi panaszt is. A letartóztatott személyek panaszai az eddigiekben sok esetben azért nem voltak sikeresek, mert a panasztevők nem éltek korábban az összes belső állami jogvédelmi lehetőséggel. Amennyiben a bíróság a nem elfogadható panaszt elutasítja, ez ellen nincs helye jogorvoslatnak. Ezzel az eljárás lezárul. Ha ellenben a panaszt elfogadhatónak minősítik, akkor a továbbiakban a megalapozottság kérdésében jelentést készítenek az Emberi Jogok Európai Bíróságának és a Miniszteri Bizottságnak, amelyek egyedül hivatottak a döntésre. A panasz benyújtásával kapcsolatos, gondot okozó eljárásjogi akadályok a gyakorlatban igencsak számottevőek, ezt szemléltetik a statisztikai adatok.

Megjegyzés

Az első években az összesen regisztrált panasz közel 97%-át (évente kb. 400–600, 1988 óta 1000 fölött) nem elfogadhatónak minősítették, az elfogadott panaszok aránya időközben emelkedett ugyan, de ez még mindig csak 10%. Ez az elítéltek helyzetére vonatkozóan is azt jelenti, hogy panaszaikat az európai ellenőrző szervek túlnyomórészt elutasítják. Az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéleteinek az Országgyűlési Könyvtár európa tanácsi gyűjteményében átvizsgálása során megállapítható volt, hogy 1959 és 1992 között hozott csaknem 300 ítélet közül 15 foglalkozott büntetés-végrehajtást érintő kérdéssel. A panaszok tárgya az embertelen és megalázó bánásmód, a bírósághoz vagy ügyvédhez való hozzájutás akadályozása, a börtönből való levelezés vagy látogatások jogtalan korlátozása, valamint „jogszerűtlen” fogva tartás volt. Egyébként az elmarasztalt alperes állam az Egyesült Királyság 7 ügyben, Belgium és Svájc 2–2 ügyben, Írország, Olaszország, Spanyolország, Franciaország egy-egy ügyben volt ebben a vizsgált időszakban.

Az Európai Emberi Jogi Bizottság döntéseinek száma jóval meghaladta az ítéletekét. Fogvatartottól származó, az Európai Emberi Jogi Bizottsághoz benyújtott kérelmek száma összesen 1990-ben 281 (17%), 1991-ben 250 (15%), 1992-ben 248 (13%) volt.

1992-ben – nemzetközi tekintetben – a nemzetközi fórumok összesen 19 elítélt panaszát fogadták el, ebből 6 eljárás Franciaország ellen volt. Ugyancsak hat Hollandia ellen, 4 Nagy-Britannia, valamint egy-egy eljárás Svédország, Spanyolország és Svájc ellen irányult. A panaszok többsége mindazonáltal a vizsgálati fogság tartamának hosszát érintette, mellette azonban a kényszerelhelyezéseket és a pszichiátriai kórházakba való beutalásokat is. Egy eljárás az elítélt levelezésére gyakorolt ismételt befolyással foglalkozott. Ezen a területen a helyzet összességében tisztázó jellegű. Az európai bírói testületek előtti jogi panaszok korlátozott gyakorlatából adódó siker kilátásai azért voltak időlegesen meghatározottak, mert a Bizottság alkalmazási gyakorlatából adódó „európai minimum standard” időnként a már elért vagy régóta célul kitűzött végrehajtási színvonal alatt volt. Mindenesetre azok a körülmények, amelyekkel a strasbourgi emberi jogi szervezetek az európai büntetés-végrehajtáshoz fordulnak, időközben jelentősen megszaporodtak.

A büntetés-végrehajtásra vonatkozó központi szabályozás a Konvenció 3. cikkében található, ez biztosítja a fogvatartottak védelmét a kínzással és az embertelen vagy lealacsonyító büntetéssel vagy bánásmóddal szemben. Tartalmilag az újabb törekvéseket az jellemzi, hogy fokozottan magukba foglalják a szervezeti és eljárásjogi biztosítékokat a végrehajtásban alkalmazott emberi jogi jogsértések megakadályozására és ellenőrzésére. Az Európa Tanács az ún. Kínzás Elleni Egyezményhez magyarázattal szolgáló jelentésében kifejti, hogy bár a kínzást, a kegyetlen, embertelen vagy lealacsonyító bánásmódot vagy büntetést a belső állami jog, valamint több nemzetközi megállapodás is tiltja, de a tapasztalat azt mutatja, hogy szélesebb körű és hatékonyabb nemzetközi ellenőrzési intézkedésekre van szükség, mindenekelőtt azon személyek védelmének erősítésére, akiknek a szabadságát elvonták. Mindez nem utolsósorban a nemzetközi minimális alapelveknek a büntetés-végrehajtásra gyakorolt csupán részleges átalakító hatásának, az Európai Emberi Jogi Bizottság és az Emberi Jogok Európai Bírósága előtti hosszú eljárási időtartamnak, valamint a panaszok csekély sikerkilátásainak hátteréből kell szemlélni. Az ezeknek a szervezeteknek a reformjára vonatkozó kiegészítő törekvéseknek a hatékonyságát kell javítani.

1989 óta az emberjogi védelem strasbourgi rendszerét a Kínzás Elleni Bizottság tevékenységével egészítették ki. Az elvárásnak megfelelően a bizottság főként olyan jelenségeknek szentel figyelmet, amelyek a kínzás, az embertelen vagy méltatlan bánásmód körébe tartoznak.

Megjegyzés

Az ún. Kínzás Elleni Bizottságnak a látogatási jelentései és az ezekről készített összefoglaló jelentése – amit az Európai Emberi Jogi Egyezmény által létrehozott felügyeleti (ellenőrzési) rendszer egészít ki – azt mutatják, hogy mennyire jogos volt a feltételezés és mennyire megalapozott a külső kontroll iránti igény a speciális látogatási rendszer révén. Mivel azonban a Bizottság fő feladata az ilyenfajta bántalmazások megelőzése, az orientáció részben olyan körülményekre irányul, amelyeket az európai büntetés-végrehajtási alapelvek szabályozásából merítenek. Más szóval az európai standard megsértése egyúttal kiindulópontot szolgáltat ahhoz, hogy az emberi jogok veszélyeztetettek és a rossz bánásmódtól tartani kell. Mandátumának megfelelően az Európai Kínzás Elleni Egyezmény alapján a Bizottság tevékenysége technikai értelemben nemcsak a szabadságvesztés végrehajtására korlátozódik, hanem érdeklődése kiterjed a rendőri és a vizsgálati fogságra, a kényszerelhelyezett elmebetegekre és a fogva tartott menedékjogot kérőkre is.

Mivel az emberi jogok veszélyeztetettsége minden letartóztatás kezdetén különösen nagy – közömbös, hogy technikailag elfogásról, őrizetbe vételről vagy vizsgálati fogságról van-e szó – a Kínzás Elleni Bizottság a rendőrség által fogva tartott személyek három jogának tulajdonít különleges jelentőséget.

Elsőként a személynek arról a jogáról van szó, hogy a bizalmába fogadottakat, mint például a családját letartóztatása tényéről értesítsék; továbbá arról a jogáról, hogy jogásszal tanácskozhasson; végül joga van ahhoz is, hogy választott orvosával vizsgáltassa meg magát és kiegészítésként a rendőrorvos általi esetleges vizsgálathoz.

A Kínzás Elleni Bizottság felfogása szerint emellett három alapvető biztosítékról van szó a fogva tartott személyekkel való rossz bánásmóddal szemben, amelyeket már mindenfajta szabadságelvonás kezdetén alkalmazni kellene. Ennek biztosítására a rendőri őrizetbe vett személyeket haladéktalanul és világosan ki kellene oktatni összes jogaikról.

A büntetőelzárás vonatkozásában a Bizottság kiemeli intézményileg, regionálisan vagy nemzeti tekintetben a hatékony panasz (fellebbezési) eljárás szükségességét; továbbá független személyiségek rendszeres ellenőrzésének megvalósítását. Különösen a túlzsúfoltság olyan probléma, amit a Bizottság megbízatása időszakára kiemelten fontosnak tekint, mivel a túlzsúfoltság az egész intézményt, összes munka- és életfeltételeivel együtt befolyásolja. A Bizottság ezen kívül különösen figyelmet szentel a veszélyes vagy „nehéz” fogvatartottak egyes vagy elkülönítési elzárásának, valamint az egyik intézetből a másikba történő átszállításának, mert az egyes elzárás bizonyos körülmények között, például a folyamatos elkülönítésnél, embertelen vagy méltatlan bánásmódhoz vezethet. Ennek megfelelően a fogvatartottnak az egyik büntetőintézetből a következőbe történő folytonos áthelyezése károsan befolyásolhatja az érintett lelki vagy testi egészségét. Ezen felül a fogvatartottnak nehézséget jelent a családjával vagy jogi tanácsadójával a megfelelő kapcsolat fenntartása. Alapjában véve a folytonos áthelyezés itt is bizonyos körülmények között embertelen vagy méltatlan bánásmódhoz vezethet. A Bizottság nem utolsósorban a végrehajtási személyzet ki- és továbbképzését tartja a kedvező változás egyik lehetőségének, ezért külön kiemeli.

Az a kihívás, ahogy egy társadalom bánik a törvényszegőivel, az saját emberségének és méltóságának egy fokmérője.

Három híres aforizma, amely ezt az elvet foglalta össze, három híres személyiségtől származik. Az első Winston Churchilltől, aki az 1910-es brit kormány belügyminisztereként a következőt mondta: „A nagyközönség hangulatára és vérmérsékletére tekintettel; arra, hogy miképpen bánnak a bűnözőkkel, az egyik legtévedhetetlenebb tesztje bármely ország civilizációjának.”[115]

A második egy nagy írótól származik; Fjodor Dosztojevszkijtől, aki olyan kimerítően írt a börtönbüntetésről.[116] Szerinte „Egy ország civilizációjának normáit úgy lehet megítélni, hogy kinyitjuk börtönei ajtóit.”

A harmadik aforizma újabb keletű. Az egyik leghíresebb volt rabtól származik, aki jelenleg a Dél-Afrikai Köztársaság elnöke, aki így fogalmazott: „Úgy mondják, hogy nem ismer valaki igazán egy országot, amíg nem látta belülről annak börtöneit. Egy országot nem arról kell megítélni, hogy miképpen bánik a legmagasabb rangú állampolgáraival, hanem a legalacsonyabb sorban lévőkkel.”[117]

A magyar jog fejlődési irányát 1993–1994-től egyértelműen az Európai Közösség joga, annak a jogharmonizációs programjához való csatlakozásunk határozza meg. A magyar büntetés-végrehajtási jog művelői az Európa Tanács ajánlásainak megvalósítását már öt évvel előtte megkezdték, 1993-ban és az azt követő években nagyot léptek ezen a téren, az Európai Unió elvárásai pedig legnagyobb részt megegyeznek ezekkel. A további harmonizációs finomítások minden valószínűséggel a nemzetközi kapcsolatrendszerben, az együttműködés mechanizmusában várhatók a nemzeti tradicionális értékek ugyanolyan tiszteletben tartásával, mint eddig. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy vannak előremutató magyar tapasztalatok Nyugat-Európa számára is.

2. A büntetés-végrehajtás sajátosságai és tapasztalatai az egyes országokban

Napjainkban már mindenki előtt természetes, hogy meg kell ismerni más országok intézményeit, tapasztalatait, és ami abból nálunk használható – sajátosságai figyelembe- vételével –, ami beilleszthető a mi jogi kultúránkba, az itthoni jogi környezetbe, azt át lehet venni. Pusztán azon az alapon viszont, hogy ott, ahol már van, bevált, nem ítélhető meg egyetlen intézmény sem. Vizsgálni kell azt is, milyen szerepet tölthet be a hazai viszonyok között, időszerű és hatékony intézkedést jelentene-e.

A büntetés-végrehajtás az európai államokban jogilag szabályozott és szervezett, végrehajtási törvényre vagy rendeletre, valamint igazgatási előírásokra épül. Van, ahol a büntető anyagi jogban, vagyis a Btk.-ban szabályozták, míg a végrehajtás részletes szabályozására külön szintű előírások vonatkoznak.

Megjegyzés

Pl. Svájcban a büntetés-végrehajtási jog a szövetségi Btk. és a Btk.-hoz kapcsolódó végrehajtási rendeletekben nyert szabályozást. Ennek oka, hogy a kantonok kompetenciájába tartozik a büntetés-végrehajtás. Van, ahol a büntetőeljárásról szóló törvény keretében szabályozzák a büntetés-végrehajtást, mint pl. Franciaországban. Vannak olyan országok is, amelyeknek büntetés-végrehajtási joganyagát önálló, külön büntetés-végrehajtási jogszabályok tartalmazzák. Az utóbbi évtizedekben Európa sok államában változtatták, módosították a büntetés-végrehajtási jogot vagy teljesen új törvényi alkotások születtek. A büntetés-végrehajtás általános, alapvető szabályait, a büntetéseket és intézkedéseket, az alkalmazás feltételeit a Btk. rögzíti, a végrehajtási feladatokról, a büntetés-végrehajtási szervezetről, működéséről, a fogvatartottak, valamint a büntetés-végrehajtási dolgozók jogairól és kötelezettségeiről külön jogszabályok tartalmaznak rendelkezéseket. A büntetés-végrehajtást önállóan törvényben szabályozó országok az európai kontinensen többek között például Belgium, Olaszország, Portugália és Spanyolország. Ezen kívül az angolszász jogterületen is túlnyomórészt törvényekben szabályozott a büntetés-végrehajtás, továbbá Közép-Európában is ez figyelhető meg. Vannak olyan országok is, amelyekben a büntetés-végrehajtásról nem törvényi, hanem rendeleti szinten született meg a szabályozás. Egyes nyugati államokban maga az alkotmány is tartalmaz büntetés-végrehajtással kapcsolatos elvi jelentőségű rendelkezést. Így pl. az olasz alkotmány 27. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a büntetés nem ellenkezhet a humánum követelményével és az elítélt átnevelését kell szolgálnia. A spanyol alkotmány 25. cikkében kifejezetten előírja, hogy a szabadságvesztés-büntetésnek és a biztonsági intézkedéseknek az átnevelésre és a társadalmi visszailleszkedésre kell irányulnia.[118]

Az európai büntetés-végrehajtás szerves részeivé váltak olyan alapelvek, mint a differenciálás, osztályozás, az elzárási hátrányok elkerülése, stb. Az 1980-as évek első felében a legtöbb ország – amely intézményeinek működéséről, hatékonyságáról mérleget készített – arra a megállapításra jutott, hogy a börtönök igen rossz feltételek között működnek, elsősorban azok túlzsúfoltsága miatt. Több országban a közvélemény szemében a börtönök jelentősége csökkent a rehabilitáció szempontjából. Manapság is érzékelhető, hogy megnövekedett a szabadságvesztéssel szembeni kétely, másrészt, hogy a bűnözés állandó növekedése, a börtönök zsúfoltsága észlelhető szinte világszerte.

A fogvatartottak számának „inflálódása” és az átlagos fogva tartási idő növekedése a börtönrezsim szigorodását eredményezi. Több országban – így az USA-ban, Kínában, Angliában és más országokban is a „jog és rend” (law and order), a leginkább „kemény kéz”-nek jellemzett kriminálpolitikát és gyakorlatot tartják népszerűbbnek a növekvő bűnözés brutalitásával szemben. A magyar büntető jogalkotás is e mögé látszik felsorakozni. Ugyanakkor a büntetés-végrehajtási jogalkotás, a végrehajtási gyakorlat (enyhébb végrehajtási szabályok, intézetekből távollétek bővülése stb.) ezzel ellentétes tendenciát juttat kifejezésre. Mindenütt kutatják a szabadságvesztés alternatíváit, keresik az egyes országokban jelentkező eltérő gyakorlatok indokát.

A büntetés-végrehajtással kapcsolatos nézetek között kis számban vannak olyanok, amelyek szerint a büntetés-végrehajtási jog a büntetőeljárási jog alkotórésze, nézetük szerint az elítélt szemszögéből egységes történésről van szó. Másik nézet az anyagi jogi szankcióhoz köti a büntetés-végrehajtási jogot, és érvelnek az alapelveknek, a fontosabb végrehajtási szabályoknak a Btk.-ban történő szabályozása mellett. A legelterjedtebb és uralkodó álláspont a büntetés-végrehajtási jogot az anyagi jog és az eljárási jog mellett önálló jogterületnek tekinti a bűnügyi tudományok egészén belül. Több országban hivatkoznak a büntető igazságszolgáltatás három pillérére, amely szerint a büntetőtörvény büntetéssel fenyeget, az elkövető bűnössége esetén a bíróság ezt a büntetést kiszabja, az állam pedig végrehajtja, ami három különböző feladat ellátását jelenti.

A nyugati országokban a legkülönfélébb büntetéstani fogalmak, elvek és jogintézmények variációit látjuk.

Megjegyzés

Így a neoklasszikus büntetőjogi felfogás térnyerését, a treatment (a kezelési ideológia) bukását (kiszámíthatatlan tartalmú szabadságelvonásaival börtönlázadásokhoz, a visszaesések növekedéséhez és a végrehajtási költségek duzzadásához vezetett), a skandináv modell csődjét, a társadalomvédelem megújhodását, a nyitott és zárt börtönöket, a hétvégi és az éjszakai elzárást, az elítéltek szabadságolását, az ún. „vörös házakat” (házasélet – pl. Spanyolország, skandináviai államok, volt Szovjetunió területén lévő államok), a rabönkormányzatokat, az angliai „short, sharp, shock” szigorú rezsimjét.

Az 1970-es években bevezetett reformok korlátozták a speciális büntetések alkalmazását, meghatározták a „felső határokat”. Ez azt a célt szolgálja, hogy a bűnelkövetőket ne kényszerítsék az indokoltnál szükségesebb mértékben, hosszabb ideig tartó kezelésre, s a bűncselekmény súlyosságát is figyelembe kell venni.

A nyugat-európai börtönöket a személyiségformálás intenzíven működő kis műhelyeiként jellemzik egyesek, amellyel szembeállítják a múlt század légkörét idéző „nagyipari emberraktárakat”, amelyre szintén vannak példák, különösen Közép- és Kelet-Európában.

Nemzetközi áttekintés alapján megállapítható, hogy közös a társadalomba való (vissza)illesztésnek (reszocializációnak, rehabilitációnak) elsődleges végrehajtási célként megfogalmazása, ha nem is olyan kizárólagos helyet foglal el mint korábban. A reszocializáció tartalmára vonatkozó felfogásban is módosulások következtek be. (Európán kívül Japánban is megtalálható cél.) Az Európai Unióban napjainkban változik a büntetőjog, választ adnak ezzel is a bűncselekmények számának emelkedésére; a szervezett, a határokon átlépő bűnözésre.

A skandináv szakirodalom a visszaesés, a szabadult elítéltek újabb bűnelkövetésének megelőzését az utógondozási rendszertől várja. Az utógondozásban jelentős szerepük van az utógondozási (átmeneti) otthonoknak, ahol a munkáltatás, szállás, egészségügyi ellátás mellett orvosi, pszichológusi ellenőrzés alatt is állnak a szabadultak. Az utógondozást az utóbbi években tapasztalt fejlődés ellenére is jelentős mértékben korlátozzák társadalmi, gazdasági kötöttségek, a szakképzett utógondozási apparátus hiánya. Az újabb felfogás a reszocializáció eszméjének rendeli alá a biztonságos őrzés követelményeit is, e szellemben jöttek létre nyílt és félig nyílt intézetek. Mind nagyobb mértékben alkalmazzák a fegyveres erők helyett a technika legmodernebb eszközeit.

Megjegyzés

A skandináv bűnügyi politika hangsúlyozza, hogy a börtönbüntetésnek csak a szabadság megfosztását kell magában foglalnia. Még a mai svéd büntetés-végrehajtáson is érződik Jakob Bosström büntetőjogi gondolatainak tartós befolyása, aki elutasította az egyéni gonoszságnak állami rosszal való bármiféle hatósági megtorlását. A svéd társadalom a börtönnel és a probációval kapcsolatban a normalizáció elvét követi. Eszerint nem az a cél, hogy a kinti társadalmat másolják (például az oktatásban vagy az orvosi ellátás területén), hanem arra törekszenek, hogy az elítélteknek lehetővé tegyék a társadalomban elérhető szolgáltatások igénybevételét. Ennek megfelelően csak olyan esetekben szabad megengedni, hogy intézeten kívülről hívjanak szakembert az intézetbe, amikor a biztonsági körülmények nehezítik az elítéltek mozgását. A civil kórteremben őrt állítanak a beteg mellé. Minden, ami bánásmóddal, a fogvatartási típus meghatározásával kapcsolatos, a helyi parancsnokság hatáskörébe tartozik. Már az első naptól kezdik felkészíteni az elítéltet ún. „kezelési terv” szerint a szabadulás utáni életre. A nyitott börtön előnyben részesítése mellett ott is vannak esetek, amikor a zárt börtön kikerülhetetlen (a férőhelyek 64%-a zárt). Az elítélteknek bizonyos „minősítő” időszakot le kell tölteniük, mielőtt eltávozást kapnak (ami 3 napos lehet). Gondot jelent, hogy a svéd börtönökben lévő elítélteknek több mint a fele alkohol- vagy kábítószer-élvező. A börtönökben a telítettség 85%-os, ami egyidejűleg 4000 elítéltnek felel meg. 1994. január 1jétől bevezetett elektromos távfigyelő segítségével lehetőség nyílt arra, hogy bizonyos ítéletek korlátozott mozgásszabadsággal otthon is letölthetők. Az elítéltnek meghatározott időpontok és okok kivételével tilos elhagynia otthonát. A fogvatartottak alacsonyabb létszámát és a humánusabb büntetés-végrehajtást az állami jóléttel indokolják, továbbá azzal, hogy a szabadságvesztés-büntetés a társadalomba való újrabeilleszkedés intézményeivel kapcsolatos kiadásokkal együtt jóval költségesebb, mint a többi szankció. Ezeket a pénzeket értelmetlenül kidobottnak tekintik, inkább a szabadlábon történő büntetés-végrehajtás fejlesztésére fordítanák. Ennek ellenére azonban az utóbbi években Svédországban is a fogvatartottak számának emelkedése figyelhető meg.

Finnország sem 1966-ban, sem az 1975-ben megalkotott szabályozáskor nem követte a treatment-ideológiát. Az 1958-as norvég törvény csak a büntetés-végrehajtást érintette. A dán megoldás a svéd szisztémához áll közel, sőt azt negyedszázaddal előbb vezette be. Norvégiában az 1958. évi büntetés-végrehajtási törvény a büntetőintézetek két típusát különböztette meg; a központi és helyi büntetőintézeteket.

Megjegyzés

Alapvető szabály, hogy az elítéltet feltételes szabadlábra lehet helyezni miután büntetése 2/3-át letöltötte, ez nem lehet kevesebb négy hónapnál. A feltételes szabadságra bocsátás kérdésében a büntetőintézeti igazgató dönthet. Az elítéltek kötelesek dolgozni, a vizsgálati fogságban lévők csak zárkájukat kötelesek tisztán tartani. Finnországban az utóbbi negyven évben 20 alkalommal módosították a végrehajtásra is kihatással a büntetőtörvényeket. 1989-ben a büntetések végrehajtásáról szóló törvény reformja újra csökkentette azt a minimális időt, amit börtönben kell eltölteni a feltételes szabadlábra helyezés előtt. Ez az új minimum 14 nap. A feltételes szabadlábra helyezési szabályokat más módon is liberalizálták. 1991. január 1-jén lépett életbe a finn Büntető Törvénykönyv teljes revíziójának első része. A 3 hónapig terjedő börtönbüntetéseket napokban mérik.[119] Ez bátorítás a rövidebb elzárással járó büntetések alkalmazására.

A börtönpopuláció 1992-ben emelkedett, de a lefelé haladó trend folytatódott. A legtöbb európai országban az elmúlt években emelkedő börtönpopuláció volt tapasztalható. 1994-ben a közösségi szolgálat részévé vált a szankcionálási rendszernek. A visszaesés aránya stabil maradt. Súlyosabb bűncselekményekért feltételes ítélet volt és most is a szabadságvesztés fő alternatívája. A bűnözési trendekről és büntetőjogi fejleményekről szóló éves áttekintések nem állapítottak meg nagyobb fejlődést a bűnözési helyzetben, mely úgy tűnhetett volna, hogy kapcsolatban van a szankcionálási rendszer szigorúságában bekövetkezett változásokkal. A sokrétűvé válás nemcsak nagy biztonságú börtönöket hozott létre, hanem olyan intézeteket is, melyekben – mint például a finn munkatáborokban – nincsenek sem falak, sem őrök. Több börtönrezsimben vezettek be olyan lehetőséget, hogy a börtönbüntetés ideje alatt tanulmányokat lehessen folytatni, börtönmunkát piaci bérek mellett végezni vagy normál munkát a börtönön kívüli munkahelyeken. Némely esetekben elmosódott a választóvonal a nem intézeti szankciók és a nyílt börtönökben való elzárás között.

1996-tól kevesebb fiatalkorú került a börtönbe a korábbi évekhez viszonyítva.

Dániában, Svédországban vagy Hollandiában a végrehajtás mindennapjaihoz természetszerűleg hozzátartozik az ún. lakócsoportos elhelyezés.[120]

Izlandon még ma is működik az 1873-ban épült reykjavíki börtön, egyébként még öt kisméretű intézmény áll rendelkezésre. Az egyéni cella az általános, nappal közösen dolgoznak.

Megjegyzés

A büntetés-végrehajtási ügyek a büntetőbíróság elnökének hatáskörébe tartoznak. Általános szabály, hogy az elítéltnek megszakítás nélkül kell kitöltenie a büntetését, a büntetés-végrehajtási hatóság rendkívüli okok miatt feltételes szabadságot adhat az elítéltnek. Minden elítélt köteles díjazás ellenében munkát végezni. A fegyelmi büntetések felfüggesztéssel is elrendelhetők. A bezártságból eredő hátrányok elkerülése érdekében a bírák egyre gyakrabban élnek a próbára bocsátással, a büntetés végrehajtásának felfüggesztésével.[121]

A büntetés-végrehajtási intézetek differenciáltságát alapvetően befolyásolja az ország területi nagysága, lélekszáma, jog- és büntetőrendszere, állami berendezkedése stb.

A francia büntetés-végrehajtási rendszer a speciális intézeteken túlmenően azokat a személyeket, akiket három évi szabadságvesztést meghaladó vagy határozott tartamú, illetőleg életfogytiglani fegyházbüntetésre ítéltek, központi végrehajtási intézetben helyezik el. A helyi börtönbe a vizsgálati foglyok és az egy évig terjedő fogházbüntetésre ítéltek kerülhetnek, természetesen egymástól elkülönítve.

Megjegyzés

Franciaországban az 50-es években indult meg és a 70-es évekre teljesedett ki a reform, melynek során jelentősen módosították a büntetési rendszert. A rendszer egyik érdekessége a félszabadság szakasza, ami az egy évet meghaladó szabadságvesztés végrehajtása során azt jelenti, hogy az elítéltek kíséret mellett munkáltatás céljából az intézetet mindennap elhagyhatják, de éjszakára kötelesek az intézetbe visszatérni. Napirenden szerepel a börtönállapotok, az elítéltek élet- és munkakörülményeinek korszerűsítése, humanizálása; az alternatív büntetési formák szélesebb körű alkalmazása.[122] 1983-ban az igazságügy miniszter körlevélben javasolta a bíróságoknak, hogy alkalmazzák szélesebb körben a „közérdekű munka” büntetést. Az 1975. július 11-i és 1983. június 10-i törvények több fontos alternatív büntetési nemet vezettek be. Lehetővé vált a pénzbüntetés egy évre történő felfüggesztése. 1987-ben megszűnt Franciaországban a munkakötelesség, ehelyett a munka reszocializációs folyamatot szolgáló, az elítélt jó magatartására támpontot nyújtott tényezőként szerepel. Az 1987. július 22-i törvény szabályozása szerint a végrehajtási intézeteken belül minden lehetséges intézkedést meg kell hozni annak érdekében, hogy a fogvatartott szakmai tevékenységét, munkavégzését biztosítsák.

A fogvatartotti létszám szempontjából különbséget tesznek az anyaország és a Franciaországhoz tartozó, Európán kívüli területek között. A fogvatartottak létszáma ötvenezer feletti, általában a bv. intézetek telítettsége 100% feletti.

A polgári büntetési elméletek közül a megtorlás elvének hívei leginkább az angolszászjogterületről jelentkeztek, még mindig az arisztotelészi igazságos büntetést véve alaptételüknek. Újítottak annyival, hogy elvetik a fizikai szenvedést, a gyötrelmet okozó büntetéseket, s további humanizálást tartanak szükségesnek. A szigorúan tettarányos koncepció előnye, hogy az állampolgári jogok garanciáját nyújtja, támadható viszont abból a megközelítésből; miként lehet egy elkövetett rosszat egy másik rossz (a büntetés) okozásával megszüntetni.

Angliában a korszerű büntetés-végrehajtás kezelési elveit és módszereit a Borstal Intézet több évtizedes gyakorlatából merítik. A büntetés-végrehajtást az 1948-ban történt reformját követően az 1952. évi börtönügyi törvény alapján kiadott belügyminiszteri rendeletek és utasítások szabályozták. A korszerűsítésre 1964-ben került sor, a büntetés-végrehajtás rendjét általában a fokozatosság elve (progressive system) határozza meg. Az ún. parolarendszer 1967-ben történt bevezetésére az elítélt büntetése 1/3 részének letöltése után feltételes szabadságra kerülhet kötelező pártfogó felügyelettel.

A megnövekedett bűnözés és a jóléti állam büntetőpolitikájának csődje válsághelyzetet teremtett a büntetés-végrehajtás gyakorlatában is. A fogvatartotti létszám és a bv. intézetek telítettsége közel áll Franciaországéhoz.

Megjegyzés

Hasonlóan Európa több országához – pl. Franciaország, Olaszország, Belgium, kelet-európai országok egy része stb. – múlt században épített, már elöregedett épületekkel, elhelyezési lehetőségekkel rendelkeznek. Megjegyzem, hogy az 50 ezer körüli fogvatartott csak Angliában és Walesban van; Skócia és Észak-Írország ezen felül számítandó. Nagy-Britanniában egyébként több életfogytiglanra ítélt tölti a büntetését, mint az Európa Tanács összes jogállamában együttvéve. A börtönök tehát jelenleg zsúfoltak, az egészségügyi ellátás sem kielégítő.[123]

Az elavult és zsúfolt börtönök kérdését a modern börtönök kísérletképpen történő bevezetésével próbálták megoldani. A kormányzat kedvezményeket biztosítana a magántársaságoknak, de a hatóságok felügyeleti jogköre megmaradna. Stephen Shaw, a Börtönreform Bizottság vezetője rámutatott a visszaélés lehetőségeire az ideiglenes szabadlábra helyezés, a fegyelmezés és a büntetés enyhítésével összefüggésben. Angliában 1877-ben szüntették meg a börtönvállalkozásokat, jóllehet John Howard már a XVIII. században mozgalmat indított a megszüntetésükért.

A Kínzás Elleni Bizottság angliai látogatásai során a fogvatartottakkal kapcsolatban embertelen és megalázó bánásmódot állapított meg. A bizottság tapasztalatai szerint a meglátogatott intézetekben a fogvatartottak – különösen az előzetesen letartóztatottak – életkörülményei messze elmaradnak a nyugat-európai színvonaltól. A börtönöket szűkeknek és technikailag gyengén felszereltnek találták. A szolgáltatásokat alacsony színvonalúnak minősítették. A foglyok étkeztetése is kívánni valót hagyott maga után, inkább az alkalmazottak kényelméhez igazodott. Nem voltak meg a feltételek az elmebeteg foglyok kezeléséhez.[124]

Angliában és Walesben nemcsak az új börtönök építésébe kezdtek (börtönépítési programjukban tízezer új cella létesítése szerepel), hanem a régi intézetek felújítása mellett ideiglenes intézeteket is kialakítanak előre gyártott elemekből. Újszerű kezdeményezés az is, hogy úszó börtönöket vásároltak külföldről. A helyzet javítása érdekében a börtönök mintegy tizedét szeretnék privatizálni. Az 1991. évi Criminal Justice Act alapján a belügyminiszter a börtönök igazgatására szerződéseket köthet, melyek értelmében az elítéltek őrzését és kíséretét a magánszektor láthatná el. Az első ilyen intézet „The Wolds” néven Humberside megyében került átadásra, 320 fogvatartott befogadására alkalmasan.

A végrehajtási intézeti férőhelyek számát a 10 évvel ezelőtti 38 500-ról 1994-re 63 000-re növelték. A zsúfoltság megelőzésére szolgáló új törekvések közül kiemelhető még, hogy 1989-től az elektronikus házi őrizet intézményét is alkalmazzák. Az előzetesen letartóztatottak aránya Angliában és Walesben 25,36%-át tette ki az összes fogvatartottnak az 1993. december 31-i adatszolgáltatás szerint.[125]

Skóciában a Barlinnie börtönében lezajlott börtönlázadás ráirányította a közvélemény figyelmét a zsúfoltságra, a rosszul képzett személyzet által tanúsított bánásmódra, amely miatt az elítéltek mind fizikailag, mind lelkileg megalázva érzik magukat. A skót egészségügyi közigazgatás jelentése szerint „a skót börtönügyi igazgatóság mindenfajta nyilvánvaló és hatékony rend nélkül működik. Hiányzik a besorolás, a kategorizálás és értékelés bármely fajtája”. A skót börtönhatóságok szerint intézményeik sikeresek, mivel senki nem tudott megszökni. A börtöntelítettség 100% körüli.

Németországban a történelmi tapasztalatokra tekintettel kellő súlyt helyeznek a büntetési és a büntetés-végrehajtási rendszer területén az ún. jogállamiságból fakadó állampolgári jogok védelmére, hasznosítani igyekeznek a legújabb angolszász és skandináv börtönügyi tapasztalatokat.

Megjegyzés

Berthold Freudenthalnak először 1910-ben Jénában napvilágot látott »Die staatsrechtliche Stellung des Gefangenen« című rektori előadása óta mindinkább elismert, hogy a fogva tartott közjogi viszonyban áll az állammal. E közjogi viszony szabályozása pedig elsősorban a törvényhozó feladata, tehát – az önkényes jogkorlátozásokat és visszaéléseket kizárandó – törvényi alapot igényel és semmiképp sem szabad csupán az igazgatási szférának átengedni a végrehajtás kialakítását.”[126] A büntetés-végrehajtás rendjét az 1976-ban megalkotott börtönügyi törvény és igazságügy-miniszteri rendeletek szabályozták a reszocializálás gondolatát szem előtt tartva. Kezdetét vette az a fejlődési korszak, amit új pragmatizmusnak neveznek. A büntetés-végrehajtásra egyre inkább az ideológiamentes szemlélet jellemző. Az intézet-felügyelő bizottságok révén biztosítják a társadalmi erők bevonását a büntetés-végrehajtás problémáinak megoldásába. A szociálterápiás intézetben elhelyezést dán és holland tapasztalatok alapján vették át. Németországban általában 60-70 ezer körüli a fogvatartottak száma, a börtönkapacitás 95%-ban volt kihasználva.

A speciális intézetek közül a pszichés beteg elkövetőkkel szemben elrendelt zárt intézeti gyógyító intézkedést Németországban nem az igazságügyi végrehajtás szervezeti keretén belül foganatosítják (mint pl. Ausztriában), hanem azon kívül, mint pl. Svédországban.

Németországban az elítélt lehetőséget kap arra, hogy javaslataival és panaszaival a végrehajtási intézet vezetőjéhez fordulhasson. A végrehajtásjogi intézkedés ellen bírói döntés kérhető, ha a kérelmező bizonyítani tudja, hogy az intézkedés meg nem tétele őt sértette jogaiban (megtagadása vagy elmulasztása is). A kérelemről az a büntetés-végrehajtási kamara dönt, amelynek területén az érintett végrehajtási intézet van. E döntés ellen fellebbezéssel lehet élni, amennyiben törvénysértés a jogi felülvizsgálatnak vagy az egységes joggyakorlat biztosításának a lehetősége fennáll. A fellebbezésről a területileg illetékes tartományi felsőbíróság büntetőtanácsa dönt. Az alapjogok csorbítása esetén alkotmányjogi panasz előterjesztésével lehet élni, sőt, ezen túlmenően az utolsó belső állami döntést követően panasz nyújtható be az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Ahogy a legtöbb európai államban – Franciaország kivételével – Németországban is munkakötelezettség terheli az elítélteket. Munkájukért díjazásban részesülnek. Németországban a társadalombiztosítással rendelkező átlagbérének csupán 5%-át kaphatja az elítélt és hasonló a helyzet Belgiumban, Angliában és Spanyolországban is. Hollandiában a nyitott végrehajtási intézetekben, ahol az elítélt intézeten kívüli külső munkaadónál dolgozik, az általánosan irányadó minimálbért kapja. Látogatásra havonta egy alkalommal van lehetőség, hasonlóan mint Ausztriában és Angliában. Ezen túl további látogatások engedélyezése az intézetvezető mérlegelési körébe tartozik.

Ausztriában általában 7000 körüli elítéltet tartottak fogva, a börtöntelítettség 90%-os volt. Az osztrák büntetés-végrehajtás helyzete kedvezőnek jellemezhető. A bűnözés elleni küzdelemben a büntetés-végrehajtás hatékonysága is szerepet játszott a feltételezések szerint.

Megjegyzés

A kedvezmények köre, mennyisége is növekszik, a fokozatos végrehajtás az elítéltek számára jelentős ösztönző erő lehet. A telefonálással kapcsolatban szigorúbb szabályok érvényesülnek, mint Magyarországon. A törvény biztosítja ugyan, de jogerősen elítélt e jogával csak rendkívül fontos esetben élhet. Az előzetesen letartóztatottak pedig csak a vizsgálóbíró engedélyével telefonálhatnak. Az elsőfokú büntetés-végrehajtási hatóság a bv. intézet vezetője. A bírósági fogházak büntetés-végrehajtási felső hatósága annak az első fokon, büntetőügyekben eljáró hat bíróságnak az elnöke, amelynek az illetékességi (működési) területén a fogházak találhatók. A legfelsőbb büntetés-végrehajtási hatóság a Szövetségi Igazságügyi Minisztérium.[127] Csak a bírósági fogházakra vonatkozóan van büntetés-végrehajtási felső hatóság; a büntetés-végrehajtási intézetekre nézve nincs, ezekre megfelelő hatáskörrel, jogosultsággal a Szövetségi Igazságügyi Minisztérium rendelkezik.

A büntetés-végrehajtás rangját mutatja, hogy az osztrák alkotmányban rögzítették: az igazságszolgáltatás harmadik oszlopa a büntetés-végrehajtás, a bíróság és az ügyészség után. A kábítószerfüggő fogvatartottak önkéntesen, bizonyos kedvezmények fejében a kábítószer-fogyasztásról lemondanak és rendszeres vizeletvizsgálatnak vetik alá magukat. Mintegy 220 fogvatartottat vontak be a kábítószert helyettesítő, ún. metadon-programba. Újabban a fogvatartottak között magas a külföldiek aránya. Az 1996-os túszszedés óta a bv. intézetek biztonsági rendszerét jelentős beruházásokkal korszerűsítették. A fogvatartottak munkadíjazása 1993 óta öt fokozat szerint, a civil életben érvényes, a piacgazdaság szempontjainak figyelembevételével kötött kollektív szerződések alapján történik. A fogvatartott hetente egyszer jogosult fél órára látogatót fogadni, a látogatási idő hathetenként egy óra. A fogvatartottak negyedévente egy három kilogrammos csomagot kaphatnak, amelyet távollétükben is kinyithat és ellenőrizhet a felügyelet. (A magyarországinál nagyobb szigort a gyakoribb kábítószer-küldemények miatt vezették be.) Az enyhébb végrehajtási rezsim alatt állók intézeten kívül felügyelet nélkül dolgozhatnak, képzés és továbbképzés céljából elhagyhatják az intézetet, havonta 1-2 alkalommal szabadságra mehetnek, kísérővel csoportos kimaradást kaphatnak, zárkájuk ajtaja nappal nyitva van. A fogvatartottak minden, e jogaikat érintő döntés és utasítás, a személyzet őket érintő viselkedése miatt panaszt tehetnek, a visszatájékoztatás azonban nem kötelező.[128]

Svájcban nyilvánvalóan hatottak Pestalozzi nézetei, aki a szabadságvesztés-büntetés értelmére, céljára, tartalmi kialakítására vonatkozó elgondolásait 1782-ben tette közzé az „Arners Gutachten über Kriminalgesetzgebung”-ban. A büntetőintézetekben a kíméletes bánásmódot ajánlotta és minden fogvatartott „testi és lelki erejének erősítését” tekintette a büntetés-végrehajtás feladatának. Az 1937. évi Szövetségi Btk. 1942. évi hatályba lépése óta három részrevíziót hajtottak végre. A szabadságvesztés-büntetés a svájci büntetőjog központi szankcióeleme. A Btk.-ban található büntetés-végrehajtási rendelkezések a büntetés-végrehajtás szövetségi szintű jogi keretét szolgáltatják. Betartásuk fölött a Bundesrat (Svájc Szövetségi Tanácsa) őrködik a Btk. 392. cikke szerinti felügyeleti kötelezettségének gyakorlása folytán. A szövetségi törvény rangjával rendelkezik az Európai Emberi Jogi Egyezmény is. Marc Ancel „A XX. század második felének legjobb büntető törvénykönyvé”-nek nevezte. A szövetségi jog kötelezi a kantonokat a szükséges végrehajtási intézetek létrehozására, de lehetőséget biztosít – a kantonok közötti megállapodással – végrehajtási intézetek közös létesítésére és üzemeltetésére is. A kantonok ennek figyelembevételével három konkordátumban egyesültek, melyek lényegében végrehajtási jogi rendelkezéseket, döntéseket, irányvonalat tartalmazó interkontinentális szerződések. Egységes szövetségi büntetés-végrehajtási törvény nem létezik, aminek következtében a svájci büntetés-végrehajtás sokrétű, sokcélú, de áttekinthetetlen is.

Megjegyzés

A büntetőintézeteknek a következő főbb típusai vannak: a vizsgálati fogság foganatosítását szolgáló intézet, fogház (Haftanstalt), az első alkalommal elítéltek intézete (Anstalt für Erstmalige), „más” elítéltek (visszaesők, közveszélyesek, szökésveszélyesek) intézete, munkára nevelő intézet, gyógy- és ápolóintézet, iszákosok és kábítószeresek intézete.

A félfogság 1971-ben történt bevezetésekor a „semi-détention” belga jogintézményt vették alapul. Szintén az említett rövid tartamú büntetéseket jogosultak ilyen formában végrehajtani, az elítélt csupán a pihenőidejét és szabadidejét tölti az intézetben. (A fogvatartási arányt nem befolyásolja, mivel egy zárkát állandóan lefoglal az elítélt.) Így a munka és képzési (tanulmányi) viszonya jogilag érintetlen marad. A félszabadságnak nevezett végrehajtási formát fogházbüntetésre ítéltek esetében alkalmazzák. A félfogságtól abban különbözik, hogy az elítélt a büntetés végrehajtása során a neki kijelölt (vagy az egyetértésével a bv. hatóság által keresett, illetve közvetített) új munkahelyre lép. Egyébként a munkával foglalkoztatás a bv. intézeten kívül történik. A rövid tartamú szabadságvesztés három speciális végrehajtási formája az eddigi tapasztalatok szerint bevált. Az elítéltek jogai egyrészt a büntetés és intézkedés végrehajtásáról rendelkező törvényi, illetve rendeleti előírásokon alapulnak, másrészt az emberi alapjogokon, és a fogvatartottakat megillető, ún. minimális követelményeken, amelyeket az ENSZ és Európa Tanács állított fel. A börtönből szabadság engedélyezése inkább kivételnek tekinthető, illetve kifejezett kedvezménynek. Svájcban különösen magas a külföldi elítéltek részaránya, hasonlóan mint Svédországban és Hollandiában. Pl. Svájcban 1991-ben a fogvatartottak 40%-a volt külföldi, azóta sem lett kisebb ez az arány.

A holland büntetőjogot és végrehajtási joganyagot az 1800 előtti időszakban a szigorú, elrettentésre koncentráló büntetések jellemezték. 1596-ban szállították az első beutaltakat az amsterdami „fegyelmezés házá”-ba, a Tuchthuizba. A nők részére 1598-ban fonóház, 1603-ban pedig a nehezen nevelhető gyermekek és fiatalok részére külön részleg létesült. A holland Btk. a XIX. század második felének klasszikus szakaszában született meg. A börtönbüntetés végrehajtása során 1929-ben tértek át a közös elhelyezésre. A későbbiekben lényeges változásokat a börtönügy elveiről rendelkező 1951. évi törvény hozott, majd az 1970-es reformok.

Megjegyzés

A közérdekű munkát Hollandiában 1981-ben kísérletképpen vezették be, 1984-ben a tapasztalatokat már kedvezőnek minősítették. A bv. jog legfontosabb forrása a börtönügy elveiről szóló 1951. évi törvény.

Az elítéltek jogi helyzete messzemenően megfelel a fogvatartottak kezelésére vonatkozó minimális elveknek. 1983-ban bevezették az „ellenőrzés nélküli látogatás”-t azok részére, akiknek a büntetése meghaladja a 6 hónapot, és akik zárt intézményekben hosszú tartamú büntetésüket töltik. Ilyen körülmények között szexuális kapcsolat is létrejöhet a partnerek között. A félig nyitott vagy a nyitott intézetekben elhelyezett elítéltek minden hónapban, illetve minden héten igénybe vehetik a hétvégi szabadságot. Az alacsony és kedvező holland fogvatartotti arány az utóbbi években már megszűnt a bűnözés emelkedésével, viszont sokáig élt hosszú éveken át a rövid tartamú szabadságvesztések, a feltételes elbocsátások, illetve az idő előtti szabadon bocsátások, kegyelmezések, a várólista alkalmazása együttes, közös megoldása révén. Jelenleg Hollandiában a börtöntelítettség 100% körüli, s az elítéltek összlétszáma 8500 körüli. A kapacitásnövekedés 60%-a a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményekkel, illetve visszaélésekkel hozható összefüggésbe és további kapacitásbővítés van napirenden.

A fogva tartás humanizálása, a szabadságelvonás káros hatásainak megelőzése, valamint az elítélt társadalomba való visszatérítésének előmozdítása érdekében az elítéltet lehetőleg a lakóhelye közelében működő bv. intézetben helyezik el (regionalizáció), a fogva tartás körülményeit fokozatosan javítják, fejlesztik; a fogva tartás idejét szakaszolják a zárt-, félig nyitott, nyitott intézményekbe kerüléseknek megfelelően; az elítéltek tevékenységi formáit arányosan osztják fel a munka, a személyiségfejlesztés és a szabadidő között.

Hollandiában a büntetési rendszer megítélésében felszínre tört konfrontáció oka az, hogy a bűnözés abszolút számainak – ezen belül is az agresszív bűncselekmények számarányainak – növekedésével szemben a büntetési rendszert hatástalannak tartják, egyesek az egész jogrendszer totális átrendezésében vélik megtalálni a kiutat.

Olaszországban is túltelítettek a börtönök. 1994. szeptember 1-jei kimutatás szerint 51 299 elítélt töltötte büntetését, a börtöntelítettség pedig 128,6%-os volt. 875 életfogytiglanra ítélt személyt tartanak fogva.[129] A telítettség az ezredforduló után csak növekedett.

Megjegyzés

Az 1931. évi büntető törvénykönyv (Codice Penale Italiano) módosítása állt a világháború utáni időszak reformtörekvéseinek középpontjában. 1981-ben bevezettek olyan rövid tartamú szabadságvesztést helyettesítő szankciókat, mint a félfogság (naponta legalább 10 órát a bv. intézetben kell tölteni), az ellenőrzött szabadság (liberta controllata – naponta egyszer jelentkezni kell a rendőrségen, tilos fegyvert tartani; bevonják a jogosítványt, útlevelet) és a helyettesítő pénzbüntetés. A dekarcerizáció hatása azonban a börtönpopulációban nemigen mutatkozik meg. Az olasz büntetés-végrehajtás az 1975-ös törvénnyel megújult, még ha nem is valósított meg minden reformtörekvést. Sikerült átültetni az alkotmányos alapelveket a büntetés-végrehajtásba. Kompromisszumra törekedtek az egyensúly megtartása érdekében, mert nyomást gyakorolt a növekvő kriminalitás miatti nyugtalanság. „Lényeges korlátozást jelent, hogy a 90. cikk felhatalmazta az igazságügy-minisztert; a rend és biztonság nyomós és rendkívüli okából a bv. törvény reformintézkedéseit meghatározott időtartamra részben vagy egészben hatályon kívül helyezheti. E mögött az előírás mögött az az aggodalom lappang, hogy – a törvényhozás minden kurtító közbeavatkozás ellenére – a büntetőintézetbeli élet humanizálásában túl messzire mentek. Ezért igyekeztek beépíteni egy olyan biztonsági szelepet, melynek segítségével az autoritás gyorsan visszaállítható.”[130] Új kezdeményezés az olasz börtönökben a szakmai tanfolyamok, a szakmai képzések megszervezése.

Az 1986. évi reform egyrészt bővítette az egyesbíró hatáskörét, másrészt megváltoztatta az általa hozható intézkedések jellegét és igényjogosultságát (az ún. házi őrizet és a büntetés végrehajtásának elhalasztása).

A munkabért általában az elítélt kapja meg, amelyből a végrehajtási költségeket fedeznie kell, hasonlóan mint Franciaországban, Belgiumban, Svájcban és Hollandiában. Az elítéltek jutalomszabadságot kapnak 15 napig terjedően, ami többször is engedélyezhető, de évente a szabadság össztartama a 45 napot nem haladhatja meg.

A spanyol fegyházak végrehajtási jellegű intézményeiről az első írásos bizonyítékok 1564-ből származnak. A nép számára 1608-ban Walladolidban nyitották meg az első börtönt, túlnyomórészt a prostituáltakat helyezték el itt. A spanyol büntetőjog-tudományra a XIX. század elején nagy hatással voltak Bentham utilitárius eszméi és a javítási teória.

1870 és 1928 után az 1944. évi Btk. utolsó részreformját napjainkig az 1983. július 25-i 8. számú törvény jelentette. A korábbi és az utóbbi időszak büntetőjogi változásai mindig az adott politikai, társadalmi rendszer változásával álltak összefüggésben, több esetben ezek a reformok az új alkotmány elveihez igazodtak. A végrehajtási jogban egyértelmű elsőbbsége van az átnevelésnek és a reszocializációnak, amit alkotmányi szabályozás állapít meg. A börtönből való szabadságolásnak több formája létezik, az ún. rendes szabadság keretében a második fokozatú elítéltek évente 36 napig, a harmadik fokozatú elítéltek pedig 48 napig terjedhetően távozhatnak szabadságra.

Megjegyzés

Spanyolországban az 1996. május 24-én hatályba lépett büntetőkódexben szabadságelvonó büntetésként a börtönbüntetés, a hétvégi elzárás és a pénzbüntetés meg nem fizetése miatti szabadságelvonás szerepel. A hétvégi elzárást – ahol nincs ilyen intézet – az adott település egyik meghatározott helyiségében kell letölteni. Az elkövető egyetértésével pénzbüntetéssel vagy közérdekű munkával is lehet helyettesíteni.

Megszűnt a büntetésnek munkával való csökkentése (két nap munkával egy nap büntetés elengedhető volt eddig jó magatartás esetén). További újítás a pénzbüntetésnél a napi tételes rendszer bevezetése és a részletfizetés lehetősége.[131]

Az 1979. évi büntetés-végrehajtási törvény alapján speciális apartmanokat létesítettek, ahol a szabadsággal rendelkező elítéltek házastársukkal, élettársukkal, illetve gyerekükkel zavartalanul együtt lehetnek havonta egy alkalommal. Ezen kívül megjegyezhető ehelyütt, hogy a családtagok intim látogatására alkalmas helyiséget alakítottak ki Dánia, Svédország, Finnország, Hollandia egyes végrehajtási intézményeiben is.

Portugáliában mintegy 600 férőhellyel növelték a befogadóképességet, cellákat újítottak fel, hálótermeket hoztak létre. Az előzetesen letartóztatottakat külön büntetés-végrehajtási intézetben helyezik el. A fiatalkorúak fogvatartási intézményének a büntetés-végrehajtás szervezetébe történő átadásáról folynak a tárgyalások. Egészségügyi intézmények átadásáról úgyszintén.

Megjegyzés

Megszervezték az ún. szabad kijárású fogvatartottak munkahelyi foglalkoztatását. A munkabéreket legalább az országos minimálbérnek megfelelően határozták meg, védik a fogvatartottak (egészség)biztosítási és társadalombiztosítási szerződéseit is. Arra törekedve, hogy hasznos tevékenységekkel való foglalkoztatási lehetőséget teremtsenek a fogvatartottaknak, a Gazdasági Minisztériummal való együttműködésben büntetés-végrehajtási gazdasági övezetek létrehozását tervezik, olyan feltételekkel a büntetés-végrehajtási intézetekben, amelyek külső magánvállalkozások számára gyártó-termelő berendezések elhelyezését teszik lehetővé. A Lisszaboni Büntetés-végrehajtási Intézetben új terápiás egység kezdte meg működését és két másik „kábítószer-elvonó egység” lépett működésbe, a Portói Büntetés-végrehajtási Intézetben és a Santa Cruz do Bispói Intézetben.

Az észak-amerikai, ún. rehabilitációs ideológia lényegét tekintve szintén egy reszocializációs iskola, amely a bűnelkövető társadalomba való visszavezetését a kezelési módszerek segítségével képzelte el.

Megjegyzés

A kezelés ideológiája arra épült, hogy a büntetés-végrehajtási eljárások az orvosi eljárásokhoz hasonlíthatók. A kísérleti intézetekben végzett hatékonysági kutatások megállapították, hogy az ideális treatment-elbánásban részesült elítéltek inkább visszaesnek, mint a szakszerű kezelést nem kapott fogvatartottak. Bennet és Robert eljutott addig, hogy a végrehajtás pszichológus és pszichiáter közreműködésével az elítélt személyiségébe való beavatkozást jelentsen. Warren, Wilson és Glaser kísérleteit a büntetés megtorló jellegének fenntartása mellett végezték. Morris és Hawkins a büntetés kúraként való felfogása ellen felléptek ugyan, de emellett ragaszkodtak a kezelési, nevelési eljárások továbbfejlesztéséhez. A megoldás útjait keresve azt találták, hogy jóval szerényebb célokat kell kitűzni a büntetés céljául, mint a „törvénytisztelő állampolgárrá nevelést.” Inkább meg kellene javítani a börtönviszonyokat. A büntetés célja csak az lehet, hogy aki „bűnt követett el, meg kell büntetni.” A büntetés egy folyamat, egy következmény. A fogva tartás körülményeit a célnak megfelelően kell alakítani. A börtönben sok az igazságtalanság, a korrupció, a brutalitás. Ezeket kell visszaszorítani, hogy az elítéltekre ne legyenek romboló hatással. Sajátosságként kell megállapítani az Egyesült Államokból kiindult legújabb változatot is, a magánbörtönöket. Az állam – költségvetési okok miatt – lehetővé tette a magántőke részvételét a büntetés-végrehajtásban is. Komoly változást nem eredményez, inkább a tőkés gazdaság mibenlétét jobban kifejező finanszírozási formaként funkcionál. Amerikában a legnagyobb börtönvállalkozás, a Corrections Corporation of America jelenleg 9 börtönt foglalkoztat és továbbiakat is akar szervezni. Az állami börtönökben nincs lehetőségük a foglyoknak, hogy kereső foglalkozást folytassanak és hozzájáruljanak fogva tartásuk költségeihez – ezért terjed a privatizálás gyakorlata.[132] Többen rámutattak már a szerződéssel magánkézbe adott börtönök gyakori ellenőrzésének szükségességére,[133] kifejezésre juttatták fenntartásaikat, a hatékony felügyeletről való gondoskodás igényét.[134]

Az utóbbi években a megtorlás elve tért vissza az amerikai büntetőjogba, a növekvő bűnözés mellett a társadalom nem viseli el, hogy súlyos bűncselekmények elkövetői elkerüljék a börtönt, szaporodott az egyéni bosszúból fakadó cselekmények száma. Reagan elnök által 1984-ben aláírt bírósági reformtörvény szerint a büntetés kiszabásának a bűncselekmény súlyából kell kiindulni, határozatlan tartamú rehabilitációs programok helyett határozott tartamú büntetést kell alkalmazni. Az új szemlélet ellenzi a szokásos bűnözőkkel szembeni szigorú büntetéseket, mondván, hogy a büntetőjog csak a múltban elkövetett bűncselekményeket bírálja el, nem a jövőben esetleg elkövetendőket.[135] Az USA igazságszolgáltatása két ellentétes követelmény között igyekszik egyensúlyt tartani; az egyik a viszonylag gyenge pozícióban lévő vádlottak jogainak biztosítása a hatalmas jogalkalmazó apparátus önkényével szemben, másrészt az állampolgárok vagyonának és a közbiztonságnak a védelme az egyre növekvő bűnözéssel szemben.

Megjegyzés

Az USA-ban a büntetés-végrehajtás jelenlegi helyzetére is a büntetőintézetek zsúfoltsága a jellemző, amelyet egyrészt alternatívák keresésével, másrészt pedig új intézetek építésével igyekeznek megoldani. 1980 és 1994 között a bebörtönzött emberek száma megháromszorozódott, ami évi 7,9%-os növekedést jelent. A fogvatartási arány 1989-ben százezer lakosra számítva 400 volt, amely messze meghaladta az európai országok gyakorlatát. 1994 év végén már 565 fogvatartott jutott százezer lakosra. Nemcsak az európai átlagot haladja meg ez a fogvatartotti arány, hanem még külön az oroszországit is. Ez a szám azóta növekedett (kb. 1,6–1,8 millió). A világ egyetlen országában sincs börtönben olyan sok ember az összlakossághoz viszonyítva, mint az USA-ban. Ez az utóbbi adat kétszerese a 10 évvel korábbi adatnak.[136] Az USA börtöneiben minden évben több mint 11 millió férfi és nő fordult meg. A fogvatartottak 94%-a férfi, kétharmaduk újabb bűncselekmény miatt töltötte büntetését, ötharmad részük a feltételes szabadság megszüntetése miatt került vissza a börtönbe.

Oroszországban 1994. szeptember 1-jén 664 700 volt az elítéltek összlétszáma, a bebörtönzöttségi ráta pedig 443. A büntetés-végrehajtás Oroszországban a Belügyminisztérium, illetőleg a belügyi igazgatás irányítása alatt áll ugyanúgy, mint az egykori Szovjetunióban. A büntetés-végrehajtás Európában egyébként belügyi igazgatás alatt áll még Angliában és Walesben, jelenleg Magyarországon, Európán kívül pedig pl. Kínában, Kubában, Iránban.

A büntetés-végrehajtás során felmerült panaszokban és kérelmekben a döntés nem tartozik bírói jogkörbe, tehát nem fordulhatnak bírósághoz a büntetés-végrehajtás során felmerült panaszukkal az elítéltek.

Megjegyzés

A volt Szovjetunióban a büntetés-végrehajtás feladatát az elítéltek átnevelésében látták; eszközének tekintették a végrehajtás rendjének következetes biztosítását, a munkával való nevelést, az elítéltek általános és szakmai képzését, valamint politikai nevelését. A 30-as években a telepek és táborok voltak nagyobb arányban, mint a börtönök. A személyi kultusz időszakában tagadták a börtönügy létjogosultságát, a jogszabályokkal ellentétes alacsonyabb szintű rendelkezések szabályozták a büntetés-végrehajtás működését. 1958-ban megalkották a Szovjetunió büntető törvénykönyveinek alapelveit, az egyes köztársaságok büntető törvénykönyveit, majd 1969-ben került sor a köztársasági büntetés-végrehajtási törvények kiadására.

Az 1992. július 12-i reformtörvény szerint az előírt munkanormának csupán a szándékos nemteljesítése eredményezhet már csak fegyelmi büntetést, nem értékelik a munkateljesítmény elmaradását – mint a korábbi években – az intézeti rend elleni vétségnek. Ami előbbre jutást jelent, hogy a teljesített munkaidőt a nyugdíjellátás szempontjából figyelembe kell venni szolgálati időként, illetve abba be kell számítani. Az elítéltek havi keresetének el kell érnie a szabad polgárok törvényben megállapított minimális bérét. Évente 12 napi szabadságot kaphat az elítélt.

Az orosz föderáció büntetőtáborai és börtönei ékesen bizonyítják, hogy milyen borzasztó következményekkel jár, ha az állami infrastruktúra képtelen ellensúlyozni a börtönnépességben bekövetkezett növekedést.

Megjegyzés

A Sizokban a kritikus helyzet napról napra teret nyer: az átlagos rabnépesség havonként 3500–4000 fővel növekszik.”[137]

1994-ben a Moszkvai Butirszkaja és a Matroszkaja vizsgálati börtönökben tett látogatását követően Nigel Rodley professzor, az ENSZ kínzással kapcsolatos különleges felügyelője a következőket mondotta: „A különleges jelentést tevőnek Dante költői vénájára, vagy Bosch művészi adottságaira lenne szüksége, hogyha megfelelőképpen kívánná leírni azokat a pokoli körülményeket, amelyeket ezekben a cellákban talált.”[138]

Az új orosz Btk.-t az állami duma (parlament) 1996. május 24-én fogadta el és 1997. január 1-jén lépett hatályba. A következő elveket rögzítette: törvényesség, törvény előtti egyenlőség, bűnösség, igazságosság, humanizmus.

Megjegyzés

Új a szankciórendszerben a közérdekű munka; a szabadságkorlátozás bv. igazgatású javítótelepeken szándékos bűncselekmény miatt 1 évtől 3 évig, gondatlan bűncselekmény miatt 1 évtől 5 évig terjedő tartamban elítéltek esetében (őrzés nincs, de felügyelet van); elzárás-büntetés (1–6 hónapra) szigorított végrehajtási körülmények mellett. Emelkedett a határozott ideig tartó szabadságvesztés minimuma (3 hónapról 6 hónapra) és maximuma (10 évről 20 évre). A halálbüntetést fenntartották, de csak a különösen súlyos, élet ellen irányuló szándékos bűntettek miatt és csak felnőtt korú, 60. életévüket be nem töltött férfiakra korlátozva az alkalmazását. A fiatalkorúak büntetőjogában a nevelő jellegű intézkedések kerültek előtérbe (megrovás, szülői vagy állami felügyelet, kártérítésre kötelezés, speciális kötelezések).

Kelet-Európa sok országában a 60-as években alakult ki a büntetés-végrehajtási jog. Bulgáriában 1961-ben, az akkori Csehszlovákiában 1965-ben (módosították 1973-ban), Lengyelországban 1969-ben (1970-ben lépett hatályba) hoztak büntetés-végrehajtási törvényeket.

Az eltérések gazdasági, kulturális, történelmi sajátosságokra, a jogi kultúra szintjére, hagyományaira, a büntetés-végrehajtás korábban kialakult intézményrendszerére, az adott ország bűnözési helyzetére vezethetők vissza.

Megjegyzés

Lengyelországban az ismert politikai változások óta kedvező fordulat következett be a büntetés-végrehajtás területén is. 1991-től azonban a börtönnépességben újból egyfajta növekedés tapasztalható. 1995-ben vezették be a pénzbüntetés meg nem fizetése miatt bebörtönzöttek feltételes szabadlábra helyezését.

Csehországban a fogvatartotti arány egyébként 130,4%-nak felel meg. Lengyelországban az 1990. február 23-i törvényt követően az izolációs elzárás tartama 6 hónapról 1 hónapra csökkent, és ennek kiszabása a büntetés-végrehajtási bíró hozzájárulásától függ.

A munkáltatás területén Csehországban az elítélteket munkakötelezettség terheli és a szabad munkavállalók minimális bérét elérő díjazásban részesülnek.

Szlovákiában az intézményi rendszer (18 intézmény) teljes kapacitása 9311 főre méretezett, 1996. december 31-én összesen 7734 elítélt töltötte büntetését ezekben az intézményekben. Éves viszonylatban csekély mértékben emelkedett a fogvatartottak létszáma. Szlovákiában 1989 óta a büntetés-végrehajtási törvényt háromszor módosították és egészítették ki. A szabadságvesztés végrehajtásának célja változott, a fő hangsúly az elítélt nevelésén volt, s ezen belül a munkára való nevelésre, a büntetés-végrehajtás rendjére épült. Jelenleg a fogvatartottakkal szembeni bánásmódot tartják kiemelkedően fontosnak. A büntetés-végrehajtási törvényben újrafogalmazott célok és feladatrendszerek megkövetelik, hogy a nevelés és a bánásmód kérdésében is változzon a szemlélet és gyakorlat. Nagyobb hangsúlyt kap ebben a folyamatban az elítélt aktivitása, saját sorsának alakulása iránti felelősségérzete.

Romániában a fogvatartottak számának csökkentése érdekében 1996-ban a büntetőeljárási törvény előírt olyan intézkedést, amely lehetővé teszi előzetes letartóztatás helyett lakóhely elhagyása tilalmának bevezetését. Kaució vagy bírói ellenőrzés alatti szabadlábon maradás ugyancsak lehetséges. A pénzbüntetést mint a szabadságvesztés alternatíváját írják elő. Szorgalmazzák a közérdekű munka bevezetését.

Az ázsiai és a dél-amerikai országokban a szervezeti rendszerek igen eltérőek – különösen a délkelet-ázsiai országokban –, ennek ellenére azonban számos hasonló sajátosságot is felfedezhetünk.

Megjegyzés

Indiában a büntetés-végrehajtást a szociális ügyek minisztériuma igazgatja. Vannak nyitott börtönök és speciális intézetek is. A pártfogói és utógondozói szolgálatok többnyire nem hivatalos intézmények. Japánban a szabadságvesztésre ítéltek javító-nevelése a reszocializációjukat szolgálja. Ahogy közeledik az elítélt a szabadságvesztés időtartamának végéhez, olyan mértékben csökkennek fokozatosan a korlátozások. Jól szervezettek, irányítottak a börtönök, a bűnözés rátája a legalacsonyabb a világon. Börtönszabályzata először 1872-ben volt, börtöntörvénye pedig 1908-ban, amelyen 1977-ben csak kisebb változtatásokat eszközöltek. A börtönök működését alapvetően befolyásolja a japán szociokulturális társadalmi környezet. A hagyományos hivatástudat az egyik forrása az alacsony bűnözési rátának, valamint a bebörtönzöttek tipikus szorgalmának. A börtönökben az elítéltek rehabilitációs programokban vesznek részt, a kezelés progresszív rendszerben történik. Az igazságügy-minisztériumban az elítéltekkel két iroda foglalkozik; a büntetés-végrehajtási, valamint az utógondozási iroda. Az utóbbi irányítja a pártfogó felügyeletet, a feltételesen szabadlábra helyezetteket ellenőrző hálózat munkáját.[139]

Kínában érdekesnek tűnik az, hogy a legkülönbözőbb társadalmi szervezetek évente egyszer látogatást tesznek a büntetés-végrehajtási intézetekben és az ott szerzett tapasztalatok alapján is különböző intézkedések születnek. A kínai bv. intézetek számottevő részében működő oktatási programok igyekeznek az elítélteket tájékozottá tenni a politika, a morál és a jog területein. A politikai jogoktól megfosztást a közbiztonsági szervek, a pénzbüntetést, a vagyonelkobzást a bíróság hajtja végre. Különböző források a halálos ítéletek és a kivégzések számának nagy növekedéséről, a foglyok bántalmazásáról számoltak be 1993-ban. A kínai börtönökben fogvatartottak száma meghaladta az 1,2 millió főt.[140] Napjainkban is ennyiről adnak tájékoztatást.

Célul tűzték ki az elítéltek életkörülményeinek javítását, az elítéltek joghátrányainak olyan mérvű korlátok közé szorítását, amelyekre feltétlenül szükség van a büntetés céljának eléréséhez, a fő hangsúlyt az elítéltek életének demokratizálására és dinamizálására helyezték. Az egyéni és differenciált bánásmódnak azok az alapelvei jutnak érvényre, amelyek a szabadságvesztés végrehajtásának egyes fokozataiban eltérőek. (Eltérő az elítélt őrzése, felügyelete, az intézeten belüli mozgása, jutalmazása, fenyítése és életrendje.)

Vietnamban sem tartalmaz a büntetések végrehajtása olyan elemeket, amely testi szenvedést vagy az emberi méltóság megalázását jelentené. A szabadságvesztés felének letöltése után lehetőség van a feltételes szabadságra bocsátásra. Ezt a büntetés-végrehajtást felügyelő állam- és társadalmi szervek határozzák meg. A büntetésnek nemcsak a megtorlás a célja, hanem a bűnelkövető átnevelése, hogy a jövőben törvénytisztelő állampolgárrá váljék, egyszersmind másokra is ilyen hatással legyen.

Indonéziában arra törekednek, hogy a kezelés valamennyi eszköze az elítéltek rehabilitációját, oktatását szolgálja. Valamennyi elítélt írásos információt kap a börtönszabályzatról, a jogairól, a panaszok intézési módjáról, amely hozzásegíti őket ahhoz, hogy tisztában legyenek jogaikkal és kötelességeikkel. Biztosítják a munka megfelelő díjazását is. A börtönökben különböző szintű oktatás folyik, de főként alapképzést biztosítanak a rehabilitációhoz.

Iránban a büntetés-végrehajtás a belügyminisztériumhoz tartozik. Az iszlám fundamentalizmus visszaállításának hatásaként eltörölték az európai alapelveket, az „Isten által adományozott jog” elve szerint vallási alapokon működő szigorú, konzervatív büntetési rendszert vezettek be.

Dél-Amerikában is, különösen Brazíliában a börtönöket a túlzsúfoltság jellemzi. Több börtönben nem tudják a feladatukat megfelelően ellátni a börtönőrök. Az elítéltek csoportokat alakítva maguk formálják az intézet rendjét, kábítószert nem egy helyen fogyasztanak, szabadlábon lévő társaikkal kapcsolatot tartanak.

Kubában is napirendre került a büntetés-végrehajtási szabályok felülvizsgálata.

Kolumbiában a Bogotai Fegyközpontban 1995-ben a cellák olyannyira tele voltak foglyokkal, hogy nem volt mindegyiküknek fekhelye. 19-nél több rabot zsúfoltak be olyan cellákba, amelyeknek befogadóképessége 4 főre volt biztosított. A vizsgálati börtönnek 1500 rab a befogadóképessége, az egyik látogatás alkalmával 3450 férfi fogvatartott volt itt.

A legrosszabb börtönkörülmények némelyikét volt afrikai gyarmati országokban találták.

Az észak-nigériai Zaria börtön egyik rabja a következőképpen írta le, hogy mit is jelent a túlnépesség a gyakorlatban:

„Cellámban három csoport van, én a kettes számú csoportban vagyok. Más cellákban négy, sőt még öt csoport is van, amikor sok a rab. Amikor eljön az alvás ideje, mindnyájan helyet készítünk az első csoportnak. Felállunk vagy leülünk a szoba egyik végében. Némelyikünk állva alszik, de nem fekhetünk le, csak az első csoport tagjai fekszenek le. Négy óra elteltével felkelnek, és akkor mi fekszünk le. Négy óra elteltével felkelünk és jön a harmadik csoport.[141]

Nyugat-Afrikában, Szenegálban 37 büntetés-végrehajtási intézet működik, valamennyiben napi gondokkal küszködnek. Az épületek lepusztult állapotban vannak, sok helyen még víz, villanyvilágítás sincs, kevés a gyógyszer. Például a rufisque-i börtönnek még gépkocsija sincs, a rabokat a rendőrség vagy valamelyik magánfuvarozó szállítja. Hagyomány, hogy a börtönből szabaduló elégeti a holmiját, megmártózik a tengerben, így mossa le magáról a rács mögött rátapadt szennyet, amivel nem sokat ér el a nemzetközi börtönfelügyelőség megállapítása szerint sem. Amikor a börtönök megtelnek, a hatóságok büntetéseket engednek el vagy amnesztiát hirdetnek.

Az Európa Tanács által végzett felmérések szerint a tagországok 81%-a növelte 1995 és 1997 között a bv. intézetek befogadóképességét, vagy készül növelni a közeljövőben.

Minden tagállamban fontos kérdéssé vált az elítéltek aktívan tartása, munkával foglalkoztatása a fokozódóan nehéz gazdasági környezetben. Törekszenek elsőbbséget adni annak, hogy minden ítéltnek lehetővé váljék a „hasznot hozó foglalkoztatás, ha nincsenek érdekelve nevelési, oktatási és „felfrissülési” vagy sporttevékenységben.



[101] Vö. Lukács T.: Feljegyzések az élők házáról. i. m. (1979), 107. oldal

[102] Lynch, J. P.: A comparison of prison use in England, Canada, West-Germany and the United States: A Limited test of the punitive hypothesis. The Journal of Criminal Law and Criminology, Vol. 79, No. 1, 1988, 180–217. oldal

[103] Uo.

[104] A bűncselekmények megelőzésével és a büntető igazságszolgáltatással foglalkozó osztály.

[105] Vö. Vókó Gy.: A büntetőbíráskodás gyakorlata és perspektívái a változó világban. Ügyészségi Értesítő, 1985/3. szám, 40. oldal

[106] Tájékoztatási szempontból fontos az ENSZ Titkárságának jelentése (amit a Crime Prevention and Criminal Justice Branch dolgozott ki, „Human Rights in the Administration of Criminal Justice” cím alatt. International Review Of Criminal Policy, 1978/34. szám

[107] Draft Commentaries for the Asian and Pacific Region by W. Clifford, E/CN5/1984.

[108] Cornil, P.: International Standards for the Treatment of Offenders. International Review of Criminal Policy, 1968/26. szám

[109] Lásd közelebbi adatokat Sliwowski, J.: Zagadnienie postepowania ze skazanymi. Problematyka przestepnosci na V. Kongresie Narodów Zjednoczonych. (ed.: Holysta, B.), Warsawa, 1976, 89. és 9. oldal

[110] Vö. Sieghart, P.: The International Law of Human Rights. Oxford, 1983

[111] Russo del, A. L.: Prisoners Rights of Access to the Courts: A Comparative Analysis of Human Right Jurisprudence in Europe and the United States. Legal Rights Prisoners, London, 1980. 146. és következő oldalak

[112] Ezek egybehangzóan előírják, hogy senkit sem szabad kínzásban, sem pedig kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésben részesíteni vagy ilyen bánásmódnak alávetni. A kínzást elkövetőt vagy ki kell adni, vagy pedig ellene büntetőeljárást kell lefolytatni. A minimális szabályok 32. pontja elismeri a szigorított bebörtönzést, fogva tartás létjogosultságát, feltéve, ha az orvos írásba adja, hogy a fogvatartott ennek kitehető. A 31. pont megtiltja a sötétzárkával való büntetést. Nyilvánvaló, hogy a meghosszabbított, elkülönített fogva tartás összeegyeztethetetlen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányával.

[113] Bassiouni, Ch. M.: Criminal Law and its Processes. Springfield, 1969, 37. oldal

[114] Az Emberi Jogok Bizottsága 1982. évi jelentéséből

[115] Belügyminisztériumi jegyzetjelentés. H. C. Viták, 5. sorozat, 19. kötet

[116] Dosztojevszkij, F. M.: A holtak háza. In: Feljegyzések a holtak házából. (ford.: Wessely L.) Európa Kiadó, Budapest, 1979

[117] Mandela, N.: Long Walk to Freedom. Little Brown & Co., London, 1994

[118] Vö. Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon. i. m. (1997), 10. oldal

[119] Törnudd, P.: 15 éve csökkenő elítéltszám Finnországban. Problémák és megoldások. HEUNI, Helsinki, 1997

[120] Vö. Nagy F.: A büntetés-végrehajtás helyzete ma és holnap. Börtönügyi Szemle, 1990/1. szám, 39–41. oldal

[121] Vö. Kristjansson, S. G.: A börtön Izlandon. (ford.: Horváth É.) Magyar Jog, 1990/3. szám

[122] Parlamenti dokumentum – Franciaország. Igazságszolgáltatás. Bizottsági állásfoglalás. ASS. NAT. (DOC) TOME 8. 1988. október 13., 163. oldal

[123] Vö. MacLennan, R.: Válság a Nagy-Britanniai börtönökben. Contemporary Review, 1986/3. szám, 198–204. oldal

[124] A Kurír c. újság 1991. december 17-i száma, 3. oldal

[125] Az Európa Tanács tagállamai börtönigazgatóinak tanácskozásán készített adatösszehasonlítás. Róma, 1994. december

[126] Nagy F.: Célok és alapelvek a szabadságvesztés büntetés végrehajtása körében. Magyar Jog, 1996/4. szám, 200. oldal. Idézi: Dietz, M. H.: Grundfagen desstrafrechtlichen sanktionensystems. Heidelberg, Hamburg, 1979, 131. oldal

[127] Magyar M.: Osztrák büntetés-végrehajtás – magyar szemmel. IM Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokság, Módszertani Füzetek, 1988/2. szám, 30. oldal

[128] Vö. Gartner I. – Oltyán I.: Szomszédolás. Gondolatok az osztrák bv. jogról és büntetés-végrehajtásról. Börtönügyi Szemle, 1998/1. szám, 60–68. oldal

[129] Vö. a Börtönújság 1998. május 8-i számának „Életfogytig se!” című tudósításával.

[130] Pusztai L.: A büntetés-végrehajtás reformja Olaszországban. i. m. (1987), 102–103. oldal

[131] Vö. Nagy F.: A büntetőjog legújabb nemzetközi és hazai változásairól. Magyar Jog, 1998/2. szám

[132] Vö. Russel, K.: Privatisation of Prisons. New Law Journal, 1987/6. szám, 193–194. oldal

[133] Vö. Gentry, J. T.: The Panopticon Revisited: The Problem of Monitoring Private Prisons. The Yale Law Journal, 1986/2. szám, 355. oldal

[134] Vö. Dunham, D. W.: Inmates’ Rights and the Privatisation of Prisons. Columbia Law Review, 1986/7. szám, 1475–1504. oldal

[135] Vö. Bainbridge, S. J.: Criminal Law. American Bar Association Journal, 1985/5. szám, 61–63. oldal

[136] Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon. i. m. (1997), 24. oldal

[137] Egy megoldás kutatása: Bűnözés, büntetéspolitika és börtönfegyintézetek a volt Szovjetunióban. Emberjogi Kiadványok, Börtönreform Moszkvai Központja, Moszkva, 1996

[138] ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa, a különleges jelentést tevő jelentése az orosz föderációban tett novemberi látogatásáról, 1994

[139] Vö. Johson, E. H. – Hasegawa, H.: Prison Administration in Contemporary Japan: Six issues. Journal of Criminal Justice, 1987/15. szám, 65–74. oldal

[140] Vö. Lőrincz J. – Nagy F.: Börtönügy Magyarországon. i. m. (1997), 24. oldal

[141] A Nigériai Polgári Szabadságjogok Szervezet 1991-ben tett jelentése Lagosból az ENSZ-hez: „A fal mögött a nigériai börtönkörülményekről”. Börtönújság, 1998. április 3-i szám, 5. oldal