Ugrás a tartalomhoz

Erdővédelemtan

Dr. Varga Ferenc

Szaktudás Kiadó Ház

3. fejezet -

3. fejezet -

2. Bevezetés

A bevezetésben az olvasó megismerkedhet az erdővédelem – mint az erdőgazdálkodás részének és mint szaktudományágnak – általános meghatározásával, kialakulásának történetével, legfontosabb, alapvető szakirodalmával. Foglalkozunk továbbá az erdővédelemnek a korszerű erdőgazdálkodásban betöltött szerepével és az erdővédelemtannak a felső szintű erdészeti szakoktatásban elfoglalt helyével, valamint az erdészeti növényvédelmi szakmérnökképzéssel.

2.1. Az erdővédelem fogalma, tárgyköre és kapcsolata a társtudományágakkal

Az erdővédelem az erdészet szakterületének azon biológiai jellegű része, amely az erdőt veszélyeztető élettelen és élő tényezők okozta károk elleni védekezési módszerek gyakorlati alkalmazásával foglalkozik. Az erdővédelem a maga sajátos eljárásaival és eszközeivel hozzájárul az erdő termelőképességének fenntartásához és fokozásához. Ez a tevékenység különösen fontos a csemetekertekben, gazdasági erdőkben és ültetvényekben, ahol az okszerű erdővédelmi eljárások alkalmazása ma már nélkülözhetetlen eleme az eredményes, tartamos erdőgazdálkodásnak.

Az eredményes erdővédelemhez szükséges tudományos alapokat és eljárásokat az erdővédelemtan dolgozza ki és foglalja össze. Az erdővédelemtan támaszkodik más szaktudományágak ismeretanyagára, elért eredményeire, mint pl. növénytan, talajtan, termőhely-ismerettan, éghajlattan, kémia, állattan (különösen rovartan), növény-kortan, ökológia stb. Ugyanakkor nélkülözhetetlen ismeretanyagot szolgáltat az erdőtelepítés és erdőművelés, vadgazdálkodás, valamint a természetvédelem és a környezetvédelem számára. Tételei kidolgozásakor szoros kapcsolatban áll az általános növényvédelem tudományterületével is.

2.2. Az erdővédelem kialakulása, története Európában és hazánkban

A mai értelemben vett erdővédelem kialakulása mindössze 150–170 évvel ezelőtt kezdődött el. Ilyen erdőgazdálkodási tevékenység korábban egyáltalán nem volt.

Az erdővédelem és az erdővédelemtan alapjait az erdészeti rovartani, majd jóval később az erdészeti növénykórtani megfigyelések, adatgyűjtések és feldolgozások (monográfiák) teremtették meg. Ezek az írásművek nagyobbrészt a kártevők, majd a kórokozók leírásával és az általuk okozott kárral foglalkoztak. A tényleges, mai értelemben vett erdővédelmi kérdésekről bennük csak kevés szó esett. Üzemi erdővédelemről ekkor még nem beszélhetünk, az csak fokozatosan, a rendszeres erdőgazdálkodás kialakulása után kerülhetett bevezetésre.

Európai viszonylatban az ipari forradalom és a vele együtt fellendülő bányászat nagy mennyiségű faanyagot használt fel. Ez szükségessé tette a rendszeresen letarolt, kiirtott erdők pótlását. Az egykori természetes kemény-lombfás erdők (tölgyesek, bükkösök) helyett a gyorsabb növekedésű, ipari (bányászati) céloknak jobban megfelelő faanyagot szolgáltató fenyők telepítését szorgalmazták. Ez végül is nagy kiterjedésű, elegyetlen tűlevelű erdők kialakulásához vezetett. Az egykori nagyfokú önszabályozó képességű, természetes erdei életközösséget az elegyetlen, nem őshonos fafajok mesterséges állományai váltották fel. Ez az erdőgazdálkodás pedig a kártevők és a kórokozók elszaporodását tette lehetővé.

Az elegyetlen, mesterséges állományok rovargradációi, a mezőgazdasághoz hasonlóan, az erdőterületeken is nagy károkat okoztak. Kezdetben, a szakismeretek hiányában ezeket a károsítókat, kórokozókat misztikus jelenségnek tekintették és az ellenük való védekezés is ennek megfelelő volt. Ezekről a hiszékenységen, babonás hiedelmeken alapuló „védekezési” módokról Bognár (1994) könyvében olvashatunk.

Később az a védekezés gyakorlat alakult ki, hogy a tömegesen elszaporodott kártevőket valamelyik fejlődési alakjukban összeszedték és elpusztították. így általános védekezési eljárás volt a cserebogarak összegyűjtése és elpusztítása, a gyapjaslepke petecsomóinak gyűjtése és megsemmisítése, de ilyennek tekinthető a szúbogarak összegyűjtését szolgáló „cselfák” döntése, vagy a vonuló hernyók ellen a csemetekerti ágyások védelmére alkalmazott, kátrányos vízzel töltött favályúk kihelyezése. Ezekről a védekezési módszerekről a XIX. század második felében az Erdészeti Lapokban megjelent cikkekben, leírásokban találunk konkrét, számszerű adatokat. Az egyszerű kézi munkával történő begyűjtés eredményességét különféle egyszerűbb és bonyolultabb kézi és gépi eszközök bevezetésével kívánták növelni. Ezeket elsősorban a mezőgazdaságban alkalmazták, de erdészeti csemetekertekben is találunk azonos vagy hasonló megoldásokat, szerkezeteket.

A szinte ösztönös mechanikai irtó eljárásokat az ismeretanyag gyarapodásával párhuzamosan, fokozatosan felváltják az erdő biológiai jellegét egyre inkább felismerő, azt szem előtt tartó erdővédelmi beavatkozások.

A mezőgazdasági, kertészeti növényvédelem tapasztalatait, módszereit felhasználva az erdőterületeken is alkalmazni kezdték különféle kémiai növényvédő szerek. Magyarországon erdőterületen kémiai védekezést első ízben a századforduló táján alkalmaztak.

A két világháború közötti időszakaszt a mezőgazdaságban a vegyszeres védekezés általános elterjedése jellemzi. Az erdővédelem mindig erősen támaszkodott eljárásai meghatározásában az erdei életközösség önszabályozó képességére, ezért az erdészeti vegyszerezés más agrárágazatokhoz viszonyítottan mindig is mérsékeltebb, visszafogottabb volt.

A drasztikus, totális hatású vegyszerek általános, túlzott alkalmazása az életközösségi károk fellépését váltotta ki. A figyelem ismét a biológiai védekezési módszerek felé irányult, és kialakult az integrált növényvédelem, amely a védekezési mód meghatározásában az életközösség önszabályozó és tűrőképességének a kihasználását a legmesszebbmenőkig figyelembe veszi. Vegyszerek tekintetében a nagy hatású szintetikus inszekticidek és fungicidek kidolgozása és bevezetése jelentette a fejlődést, ami az erdészeti vegyszerezésre is meghatározó jelentőségű volt. Ugyanakkor a gyomirtás területén is a széles körű kutatómunka és az eredményesség ugrásszerű megnövekedése jellemezte a fejlődést – mind a mezőgazdaságban, mind pedig az erdőgazdaságban.

Az erdővédelem tudományos fejlődését fémjelzi az ERTI által létrehozott és 1962 óta működő Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer, amely évente prognózisfüzetben jelenteti meg megfigyelési és előrejelzési eredményeit, adatait.

Mindezek a problémák szükségessé tették az erdőben tömegesen elszaporodó káros állatok és kórokozók vizsgálatát, majd az ellenük alkalmazható védekezési eljárások kidolgozását. Ebben a vonatkozásban meg kell említenünk a német Hartig, Ratzeburg, Hess, Nördlinger, Wagner, Hess-Beck, Gäbler, Schwerdtfeger, Sorauer és Schwenke nevét, akik elsősorban az erdészeti rovartan jeles művelői voltak, de többen közülük kimondottan erdővédelmi munkákat is közreadtak.

2.3. A magyar erdővédelmi szakirodalom kialakulása és fontosabb művei

Az európai erdővédelmi szakirodalom kialakulásával egy időben, illetve azt követően a magyar erdészeti szakírók is jelentkeztek tárgyi munkáikkal. A magyar nyelvű erdészeti szakirodalom kialakulása idején az „erdővédelem” a jogtalan erdőhasználat, elbirtoklás, legeltetés, alomgyűjtés stb. megakadályozását volt hivatott ellátni. Erről Kárpát-medencei viszonylatban Fekete (1877) munkájában olvashatunk részletes leírást. További fontosabb, kimondottan erdővédelmi tárgyú munkák közül ki kell emelni Téglás (1893), Haracsi (1943, 1950, 1956), Győrfi (1963), Bondor – Danszky – LengyelPagony Szontagh (1973), Szontagh – Tóth (1977, 1988) szerzők nagyobb, könyvterjedelmű önálló munkáit, illetve könyvrészleteit.

A felsőfokú erdészeti szakoktatáshoz és az erdészeti növényvédelmi szakmérnök képzéshez szolgáló Erdővédelemtan egyetemi jegyzeteket Igmándy (1975 és 1977) és Pagony (1975) jelentetett meg.

Az erdővédelmi témájú, magyar nyelvű szakcikkek, tanulmányok számos szerző tollából, elsősorban az Erdészeti Lapok, majd az ERTI és az erdészeti felsőoktatási feladatokat ellátó főiskola, egyetem szakkiadványai (tudományos közleményei) hasábjain jelentek meg. A régebbi szakbibliográfiákban gyakran találkozunk Fekete Lajos, Győrfi János, Jablonowszky József, Kallina Károly, Kelle Arthur, Kiss Ferenc, Matusovits Péter, Ratkovszky Károly, Roth Gyula, Schilberszky Károly, Tuzson János, Vadas Jenő, Volnhofer Pál nevével és erdővédelmi tárgyú munkáival. A legutóbbi 30–50 évben (alfabetikus sorrendben) Csóka György, Hangyái Tiborné, Gergácz József, Haracsi Lajos, Kiss László, Igmándy Zoltán, Kollwentz Ödön, Koltay András, Lakatos Ferenc, Lengyel György, Leskó Katalin, Pagony Hubert, Szabó Ilona, Szontagh Pál, Tallós Pál, Traser György, Tóth József, Varga Ferenc és Varga Szabolcs (főleg gyomirtás) jelentetett meg számos erdővédelmi, erdészeti rovartani, illetve erdészeti növénykórtani tárgyú szakcikket, tanulmányt.

A jelentősebb, kimondottan erdővédelmi tárgyú könyvek, könyvrészletek (időrendi sorrendben):

Fekete L. (1877): Az erdővédelem körvonalai. Selmec Téglás K. (1893): Erdővédelemtan. Selmec

Haracsi L. (1943): Erdővédelem. In Erdészeti Zsebnaptár az 1943. évre. I. kötet. Budapest

Haracsi L. (1950): Erdővédelemtan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest (Technikumi tankönyv)

Haracsi L. (1956): Erdővédelem. In Erdészeti Kézikönyv. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Győrfi J. (1963): Erdővédelemtan. Akadémiai Kiadó, Budapest

Igmándy Z. (1975): Erdővédelemtan III. Erdészeti. Növényvédelmi Szakmérnöki Tagozat jegyzete, Sopron

Pagony H. (1975): Erdővédelmi technológia. Erdészeti Növényvédelmi Szakmérnöki Tagozat jegyzete, Sopron

Szontagh P. Tóth J. (1977): Erdővédelmi útmutató. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Nem kimondottan erdővédelmi tárgyú szakkönyvek:

Gyarmati B. Igmándy Z. Pagony H. (1975): Faanyagvédelem. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Győrfi J. (1957): Erdészeti rovartan. Akadémiai Kiadó, Budapest

Haracsi L. (1969): Erdészeti növénykórtan. Akadémiai Kiadó, Budapest

Igmándy Z. (1991): A magyar erdők taplógombái. Akadémiai Kiadó, Budapest

Csóka Gy. (1995): Lepkehernyók. AGROINFORM, Budapest

Csóka Gy . (1997): Gubacsok Plánt galls. AGROINFORM. Budapest

Csóka Gy. Kovács T. (1999): Xilofág rovarok. AGROINFORM Kiadó, Budapest

Tóth J. (szerk.) (1999): Erdészeti rovartan. AGROINFORM Kiadó, Budapest

2.4. Az erdővédelem helye és szerepe a korszerű erdőgazdálkodásban

Az erdővédelem akkor vált az erdőgazdálkodás egyik fontos tényezőjévé, amikor a környezeti változások miatt az erdei életközösségekben is olyan átalakulások következtek be, amelyek akadályozták az erdő önszabályozó képességének az érvényesülését. A természetes állapotban levő őserdő életközössége a keletkezésének időszakaszában levő környezeti állapotoknak megfelelően jött létre. Rendelkezett azzal a képességgel, hogy a bennük meglévő, szélsőséges elszaporodásra hajlamos tagokat ezen tulajdonságaiban szabályozni, fékezni tudta. A keletkezett kisebb-nagyobb károkat az életközösség képes volt megszüntetni, regenerálni. Az őserdei vagy természetes állapotban lévő erdőben az életközösség harmóniája következtében erdővédelmi beavatkozásra nem volt és nincs is szükség.

Az ember gazdálkodási tevékenysége nyomán a természetes, rendszerint elegyes erdőkből fokozatosan mesterséges, egykorú, elegyetlen, vagy kevés fafajból álló erdők jöttek létre. Az életközösség szempontjából különösen súlyos volt a helyzet ott, ahol a tarvágás után nem őshonos fafajjal történt a felújítás. Az ültetvényszerűen telepített állományok pedig egészen szélsőséges esetet jelentenek, mert a talajművelés, talajfertőtlenítés, a cserjék és lágyszárú növények teljes eltávolítása az életközösség elszegényedését, átalakulását eredményezik.

Az ültetvényszerű gazdálkodás korunk erdőgazdálkodásának egyik jellegzetes formája.

Hazánkban a nemesnyár-hibridek, esetleg egyes fűzklónok alkalmasak arra, hogy intenzív körülmények között kultúrállományokat létesítsünk belőlük. Ezek a telepítések csak akkor szolgáltatják a növényekben genetikailag meglévő nagy fatérfogat-növedéket. ha igényeiknek minden feltételét valóban biztosítjuk. Mivel ezeknek igen gyenge az életközösségi önszabályozó képessége, folyamatos erdővédelmi felügyeletük és szükség szerinti kezelésük elengedhetetlen követelmény. Az erdővédelmi munkák itt a termesztési technológia fontos, nélkülözhetetlen részét képezik.

Az ültetvényeken kívül a természetes, vagy ahhoz közelálló állományokban a mai viszonyok között az erdővédelem szintén a rendszeres erdőgazdálkodás fontos eszköze. Időjárási viszonyainkat az utóbbi 20–30 évben a szélsőségek jellemzik. Ez megmutatkozik abban, hogy a hőmérsékleti értékek a maximum felé tolódnak el, a csapadékviszonyok egészen extrém módon alakulnak; de a korábban nem tapasztalt nagy viharkárok is a káros környezeti jelenségek felerősödését bizonyítják. Mindezek a változások, még ha esetleg nem is tartósak, az erdei életközösségek működését hátrányosan befolyásolják. Az életerejükben legyengült fák, állományok már kisebb stressz hatásra is pusztulnak. Itt az okszerű erdővédelemnek szintén nélkülözhetetlen gazdálkodási tényezőként kell szerepelnie. Ilyen körülmények között nem számíthatunk az önerőből való túlélésre, feltétlenül szükséges pl. lombfogyasztó rovarok tömeges fellépése esetén (= tarrágás) a beavatkozás, mert ezzel az állomány életét mentjük meg. A korábbi ökológiai feltételek mellett a jobb termőhelyen álló kocsányos tölgyesek és cseresek a gyapjaslepke erősebb lombfogyasztását, tarrágását még 2–3 éven keresztül is elviselték. A mai tapasztalatok azt mutatják, hogy egyetlen tarrágás is annyira megviseli a gyengébb termőhelyen található állományokat, hogy a rákövetkező évben nagyobb számban halnak el fák. Ha 2–3 évig tart ez a kártétel, ekkor esetleg az állomány teljes pusztulása is bekövetkezik. Itt a védekezés gazdaságosságának vizsgálatáról, vitatásáról szó sem lehet, mert a kezelés költsége messze alatta marad a megmentett erdőrészlet értékének.

Az erdővédelem a csemetetermesztésben is igen fontos helyet foglal el. A csemetekertből kikerülő ültetési anyagnak a lehető legjobb egészségi állapotban kell lennie. A felnövekvő állomány további egészségi állapota nagymértékben függ a fiatalos létrehozásának körülményeitől, amelynek fontos tényezője a csemeték erőssége és egészségi állapota.

Az erdővédelem a korszerű erdőgazdálkodásnak tehát szerves része, de az okszerű beavatkozások megfelelő szakmai mérlegelést, a környezet legmesszebbmenőkig való védelmét, kíméletét követelik meg.

2.5. Az erdővédelemtan felsőszintű szakmai oktatása, az erdészeti növényvédelmi szakmérnökképzés

Az erdővédelem oktatásának kialakulását és kezdeti fejlődését Vadas (1896) munkájában követhetjük nyomon. Az „erdővédelem” tantárgy oktatásáról már 1833 óta van adat. 1835-ben Feistmantel Rudolf tanrendjében szerepel a fás növények betegségeinek és az erdőre káros állatoknak az ismertetése, valamint az erdővédelem is. 1858-tól Schwarz Frigyes, majd 1866-tól Belházy Jenő oktatta ezeket a tantárgyakat. Az 1868/69. évi tantervben (a magyar nyelvű oktatás bevezetésekor) ilyen tantárgy szerepel: Erdővédelem, erdőrendőrség és erdőtörvények. Ez az elnevezés is rámutat az erdővédelem akkori fogalmára. A selmecbányai Akadémia 1872-ben történt átszervezésekor az erdővédelmet a vadászati és úrbéri törvények ismertetésével együtt adták elő heti 3 órában. Az 1855-ben felvett leltárban már külön erdővédelmi gyűjtemény szerepel, amely növénykórtani, rovartani gyűjteménydarabokból és a védekezésekhez használt különböző eszközökből állt. Az 1890-es évek első felében Fekete Lajos és tanársegédje, Téglás Károly oktatta, majd Vadas Jenő adta elő az Erdészeti állattan mellett a mai értelemben is Erdővédelemtan diszciplínát. Vadas Jenő 1922-ben az Erdőműveléstan tanszékből leválasztva megalapította az Erdővédelemtan tanszéket. Halála után 1923–1945 között Kelle Arthur volt a tanszékvezető és a tárgy előadója, majd őt Győrfi János követte, aki 6 éven keresztül állt a tanszék élén. 1951–1968 között Haracsi Lajos a tanszékvezető és a tárgyak előadója. Őt Igmándy Zoltán követte (1968–90), majd 1990-től Varga Ferenc a tanszékvezető, illetve megalakulása óta az Erdő- és Faanyagvédelmi Intézet igazgatója.

Igmándy Zoltán 1960-ban megindította a Faanyagvédelem tantárgy oktatását, amely az Erdővédelemtan témakörével szoros kapcsolatban áll.

Az utóbbi 50 évben az egyre jelentősebb erdőkárok és a vegyszeres erdővédelem térhódítása szükségessé tette a speciális növényédelmi ismeretekkel rendelkező szakemberek képzését. 1975-ben az Erdővédelemtani tanszék önálló szak beindításával 4 féléves, posztgraduális formában megkezdte az erdészeti növényvédelmi szakmérnökök kiképzését. A szakmérnökök a nappali oktatásnál elmélyültebb ismeretanyagot szerezhetnek az erdővédelem és hozzá tartozó tárgykörökből. Az oklevelet szerzett szakmérnökök a növényvédő szerek beszerzése és erdőterületen való alkalmazása területén ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint az agrártudományi egyetemeken növényvédelmi szakmérnöki képzésben részesültek. A szakmérnökök ötévenkénti kötelező továbbképzése is folyamatosan történik.