Ugrás a tartalomhoz

Erdővédelemtan

Dr. Varga Ferenc

Szaktudás Kiadó Ház

4. fejezet -

4. fejezet -

3. Általános erdővédelemtan

Az általános erdővédelemtan konkrét fafajok és betegségtünetek megjelölése nélkül tárgyalja az erdő életközösségét érő, betegségeket és kárt okozó tényezők érvényesülésének feltételeit, együtt azok előrejelzésével és az okozott károk felmérésének módszereivel. Általánosságban ismerteti a védekezési eljárásokat és az erdőben alkalmazható növényvédő szereket. Foglalkozik a növényvédelemben használatos gépekkel, eszközökkel, továbbá a növényvédelmi munkák megtervezésével és végrehajtásával. Ugyancsak ide tartozik a növényvédelem jogi kérdéseinek és az erdővédelem munkavédelmi vonatkozásainak az ismertetése is.

3.1. Az erdő mint ökoszisztéma

Ebben a fejezetben áttekintés található azokról a főbb hatásokról, tendenciákról, amelyek az erdővédelemmel (gyakorlati és kutatói oldalról egyaránt) szoros kapcsolatban vannak.

3.1.1. Trofikus szintek és a táplálékháló

Az erdő mint ökoszisztéma, nyílt rendszer, melyben a legfontosabb szabályozó tényező a benne résztvevők energiaszükségleteinek kielégítésére vezethető vissza.

Energiaforgalmát tekintve az erdei ökoszisztémát is a napenergiát hasznosító növények, az azokat fogyasztó növényevők, majd az azokat fogyasztó ragadozók, végül valamennyi szervezetet lebontó organizmusok építik fel. A producens szervezetek által létrehozott szerves anyagot (megkötött energiát) a különböző szinteken táplálkozó konszumens szervezetek alakítják át, így biztosítják, hogy a különböző anyagok visszakerülhessenek az ökoszisztéma körforgalmába.

Az egyes táplálkozási szinteken az energiamennyiség csökken, melynek mértékét az ökológiai hatásfok határozza meg. Ez megközelítőleg 10%-os, azaz az egyes szintek között a biológiai produktum mennyisége tizedére csökken. Az energiamennyiség alakulása miatt piramisszerűen ábrázolt táplálkozási kapcsolatok (Elton-piramis) a valóságban sokkal bonyolultabb kölcsönhatásokat rejtenek. Az egyes tagok többszörösen is kapcsolódnak, ezért sokkal célszerűbb táplálékhálózatról beszélni (1. ábra).

1. ábra. A különböző trofikus szintek kapcsolódása a táplálékhálózaton belül (Kimmins, 1987 alapján)

Az erdei ökoszisztémáknál figyelembe kell vennünk, hogy a produkció jelentős része olyan formában (pl. fatest) jelenik meg, melyet a fogyasztók többsége nem, vagy csak bizonyos átalakítással hasznosíthat. Az erdei ökoszisztémában ezért két, egymástól részben elkülönülő tápláléklánc alakult ki. Az egyik, a különböző növényevők csoportja (ragadozólánc) általában méretre nagyobb fajokkal, a másik, a lebontók csoportja (lebontólánc) különböző kisebb méretű állatfajokkal és más élő szervezetekkel (gombák, baktériumok stb.). Tovább bonyolítja a kölcsönhatásokat, hogy az egyes résztvevők trofikus csoportba történő besorolása sem minden esetben egyértelmű (pl. cinkék: ragadozó és magevő időszakok váltakozása). A táplálékháló egyes elemei nem egyenrangúak. Kulcsfajoknak tekintjük azokat, melyek eltávolítása esetén az életközösség összetétele, anyag- és energiaforgalma gyökeresen megváltozik. Domináns fajnak tekintjük azt a fajt, amely egyedszáma, biomasszája révén meghatározó jellegű más fajok előfordulásában, de eltávolítása esetén az életközösség nem változik meg radikálisan. Számos olyan további faj is létezik, amely nem sorolható az előző két kategóriába. Ezekről feltételezik, hogy eltávolításuk nem vezetne az ökoszisztéma zavarához, de megfigyelhető az is, hogy a táplálékhálózatok bonyolultsága miatt ezt nem mindig könnyű egyértelműen megítélni (Mátyás, 1996).

Erdővédelmi szempontból az erdei ökoszisztémából, illetve az ezen belüli kapcsolatokból kiemelendő a növény – növényevő és a gazdarovar – parazitoid rovar kapcsolat, melyet részletesebben is áttekintünk.

3.1.2. Herbivor rovarok és a tápnövény kapcsolata

Az általánosan elterjedt nézettel ellentétben a herbivor rovarok és a gazdanövények között valódi kapcsolatról, kölcsönhatásról beszélhetünk, azaz nemcsak a növény hat a herbivor rovarra, hanem fordítva is.

A gazdanövény hatását a herbivor rovarokra, azon belül is azok fajgazdagságára vonatkozó adatokat az 1. táblázat mutatja be. Nagy elterjedési területtel rendelkező, gyakoribb előfordulású fafajon több herbivor rovar figyelhető meg. Ennek magyarázata, hogy ezek a fafajok könnyebben megtalálhatók, mint a kis elterjedésűek.

1. táblázat. A hazai fafajokon élő herbivor rovarok száma (Csóka, 1996)

Fafaj

Herbivor

rovar

Fafaj

Herbivor

rovar

Acer

178

Pinus

169

Alnus

209

Populus

197

Betula

305

Prunus

317

Carpinus

101

Quercus

629

Crataegus

222

Robinia

12

Fagus

147

Salix

458

Fraxinus

81

Tilia

137

Picea

131

Ulmus

127

Nagyszámú rovar található az evolúció során korábban kialakult fafajokon, a nagyobb méretű, hosszabb életkorú fákon. A gazdanövény kémiai összetétele kétféle hatást is kifejt. Egyrészt közel rokon gazdanövényfajok esetében a kémiai összetétel is közel megegyező, így több herbivor faj képes alkalmazkodni hozzá. Másrészt, ha a növény valamilyen toxikus anyagot tartalmaz (pl. Fraxinus), annak sokkal gyérebb a herbivor faunája. Nem őshonos fafajok betelepítése után egy bizonyos időszak szükséges, amíg az ott megtalálható herbivorok adaptálódnak a gazdához, vagy az őshonos elterjedési területről kerül be valamely herbivor faj (Csóka, in Mátyás, 1996).

Milyen hatással lehet a fitofág rovar a gazdanövényre? A legjelentősebb a fotoszintézist folytató felület károsítása és ezáltal a vitalitás csökkentése. Fafajaink egy része (pl. Quercus fajok) ezt másodlagos hajtásokkal képesek ellensúlyozni. Ha a kártétel szaporító képleteken lép fel, erősen csökkenhet a magtermés és ezáltal a szaporodási képesség is. Megfigyelhető, hogy egy gyenge lombrágás nagyobb termésmennyiséget eredményez, ami hatását tekintve hasonlatos a kertészek fametszési munkáihoz (Feeny, 1976).

A növény részben védekezni is tud ezen hatások ellen. Ez megvalósulhat

– fizikai védelem részeként (szőrök, vastag epidermisz, viaszréteg vagy rendkívül kemény szövetekből felépített szervek);

– kémiai védelem részeként a lombos fafajainkban különböző tanninok, a fenyőkben pedig terpének találhatók. Lombrágás, lombvesztés hatására is, képződhetnek kémiai anyagok (indukált védekezés), amelyek szintén védelmet nyújthatnak a rovarrágás ellen (Mattson et al., 1988).

3.1.3. Gazdarovar–parazitoid rovar kapcsolat

A parazitoid és gazdaállatának kölcsönhatása a megadott fejlődési stádiumban folyamatos, hiszen a parazitoid a gazdarovar testében élve, annak a kutikulát leszámítva minden belső anyagát felhasználva fejlődik ki. Nagyon sok esetben a parazitáltságra külső jegyek is mutatnak (pl. eltérő színezet), amely alapján valószínűsíthető a fejlődésben bekövetkezett rendellenesség.

Számos olyan parazitoid van, amely a gazda belső részeinek elfogyasztásán túl alkalmazkodik, sőt igen sok esetben bele is avatkozik a gazdaállat endokrin (hormon-) és idegrendszerébe is. A kölcsönhatások feltárásának kutatása is e két irányba halad, és jelenleg a viszonylag alaposan feltárt hormonális kölcsönhatások mellett csak kevés információval rendelkezünk az idegrendszeri kapcsolatokról (Crawley, 1992).

3.2. Az erdei ökoszisztémát érintő hatások

Az erdei ökoszisztéma, mint nyílt és folyamatosan változó rendszer, hosszabb időn át egyensúlyi állapotban van. Éppen nyitottsága miatt azonban rendszeresen léphetnek fel olyan külső tényezők, melyek megbontják ezt a harmonikus állapotot. Ezek a külső tényezők legtöbbször folyamatosan hatnak az erdei ökoszisztémára, de esetenként szélsőséges értéket vesznek fel. A külső hatások értékelésénél figyelembe kell vennünk, hogy az erdő életközössége jelentős pufferkapacitással rendelkezik, azaz egy bizonyos mértékig képes tolerálni a szélsőséges hatásokat is anélkül, hogy életközösségi stabilitása megbomlana. Mindezen hatásokat egységesen „zavaró tényezőként” szokták összefoglalni. Már a megfogalmazás is negatív kicsengésű és valamely pozitív dolog (egyensúly, harmónia, stabilitás, növekedés) megzavarásával járó dolgot jelent. A tágabban értelmezett erdővédelemnek az a célja, hogy az életközösség harmonikus állapotát visszaállítsa. Zavaró tényezők lehetnek természetbeli és ember által indukált folyamatok. Alapvető különbség a két típus között, hogy a természetes folyamatok ugyan az ökoszisztéma megbomlásával járnak, de a harmónia viszonylag rövid idő alatt helyreáll. További jellemzője, hogy a törzsfejlődés során többször is előfordulhatott ilyen hatás, ezért azokat az erdei ökoszisztémák képesek jobban elviselni. Sőt, vannak olyan elemek, melyek csak ilyen természeti katasztrófa után képesek megjelenni, vagy szaporodni (Észak-Amerika: mamutfenyő erdőtűz utáni kelése; Európa: Rhizina undulata megjelenése erdei tűz, ágégető helyek környékén). Jelentősen különböznek az ember által indukált, elsősorban az ökoszisztéma önszabályozó képességét befolyásoló folyamatok. Itt a viszonylag rövid idő (néhány ezer év) alatt nincs lehetőség arra, hogy az erdő alkalmazkodjék a hatáshoz.

A zavaró tényezőket hatásuk erőssége és időtartama alapján a következő csoportokba oszthatjuk (Runkle, 1985):

– stressz (disaster): előre nem látható, ismétlődő zavaró hatás, amihez azonban az evolúció során jelentős mértékben tudott alkalmazkodni az élőlény (pl. száraz periódus),

– irritáció (perturbation): az erdei ökoszisztéma fejlődésének leállásához, illetve irányának megváltoztatásához vezető hatás (pl. árvíz),

– zavarás (disturbance): lezárja a fejlődési, növekedési folyamatot (pl. tarrágás, hótörés),

– katasztrófa (catastrophe): jellemzője, hogy csak nagy időintervallumokban jelentkezik, és az ökoszisztéma nem képes alkalmazkodni hozzá és egy részének, ritkán egészének pusztulásával jár.

Hazai erdeinkben az életközösségi harmóniát a következő tényezők bonthatják meg:

Szél és hó. Kiindulási okát tekintve két különböző hatás érvényesül, a végeredményt tekintve azonban egy csoportba sorolhatók.

A viharos erejű szelet általában romboló tényezőnek tekintjük. A természetben okozott „pusztítás” pozitív hatású is lehet. Az őserdőkben vagy az ahhoz közeli állapotban lévő idős állományokban bekövetkező széltörés, széldöntés következtében keletkező lékek, üres területek az erdő felújulásához a magoncok, fiatal fácskák megtelepedéséhez, kifejlődéséhez, ezzel az erdő fennmaradásához biztosítanak lehetőséget. A kidőlt fák, letört ágak és koronarészek kitűnő lehetőséget kínálnak a fában és kéregben élő rovaroknak. Ez az esetek többségében pozitív hatású az állomány egészére nézve, mert a szerves anyag lebomlását segíti elő (lásd még 6. fejezet).

A gyakorlati erdőgazdálkodás szempontjából azonban a viharoknak csak negatív hatásai vannak. Az okozott károk több tényezőből tevődnek össze, amelyek részben az erdei életközösséget érintik, részben gazdasági kihatásúak.

Tűz. Végső hatását tekintve hasonló az előbbi két tényezőhöz, de lényeges különbség, hogy a tűz során a biomassza jelentős része elvész. Hatását tekintve ez is lehet pozitív (csírázás, felújulás elősegítése: pl. akác) és negatív is (gazdálkodói/tulajdonosi károk).

Károsítók és kórokozók tömeges elszaporodása. Gyakrabban a fent ismertetett hatások következményeként, de esetenként ettől függetlenül is megfigyelhető egyes kórokozók és károsítók tömeges elszaporodása. A különböző tényezők egymásra hatásának komplex jellegét jól szemlélteti a 2.ábra, amely a gazdanövény és a kéregben költő rovarok kapcsolatát mutatja be. Mind a gazdanövény, mind az azon élő rovar oldaláról több tényező is fellép.

2. ábra. A kéregben költő rovarfajokra, illetve azok gazdanövényeire ható külső és belső tényezők kapcsolata (Führer, 1993)

Fajok behurcolása. Az erdei ökoszisztéma – többé-kevésbé – egyensúlyi állapotát alapvetően megváltoztathatja egy oda bekerült idegen faj. Ha növényfaj (producens) a behurcolt elem, akkor egy ideig asszociált (ide tartoznak a kórokozók és károsítók is) elem nélkül is képes fejlődni. Ez a kezdeti előny az idő előrehaladtával azonban csökkenhet. A fajok új biotópba való behurcolása elsősorban emberi tevékenység eredménye.

Fafajok esetén az idegen és honosított fajokat (fajtákat, klónokat) nagyobb fatérfogat-produkciójuk, esetenként kórokozók és károsítok elleni toleranciájuk/rezisztenciájuk miatt telepítették meg. Ezen fafajok (akác, nemesnyárak, vöröstölgy, simafenyő) megítélése jelenleg több érdekcsoport ütközési pontja is.

Behurcolt állatfajok esetén a legerősebb és leggyorsabb hatás a táplálék növényre/állatra jelentkezik, esetenként annak erős visszaszorulásával, eltűnésével jár. Az utóbbi évszázadokban lezajlott tudatos betelepítések jelentős része nem érte el a kívánt hatást. Mindez azonban nem csökkentette a véletlenszerű betelepítések/betelepülések számát. Hazai fafajaink kártevői esetében a platán csipkéspoloska (Corythuca ciliata), az akácaknázó hólyagosmoly (Parectopa robinella), a vadgesztenyelevél aknázómoly (Cameraria ohridella), vagy a nyárfa apróbagoly (Nycteola asiatica) szolgálhat például (Tóth, 1997).

Egyéb emberi hatások. Az egyéb emberi hatások alatt elsősorban a légszennyezést és az ezzel szorosan összefüggő globális változást értjük. A 4.1.2. fejezetben erről részletes elemzés olvasható.

3.3. Az erdei fák betegség jelenségei és az azokat befolyásoló tényezők

Az erdőket érő különféle hatások következményeiként a fákon betegségek jelentkezhetnek. A betegségek nagy általánosságban a fák életműködési zavaraiban nyilvánulnak meg, amelyek következtében azokon betegségtünetek (sínylődés, növekedés- és hozambeli kiesés, a faanyag minőségi romlása, a fák vagy részeinek az elpusztulása) láthatók.

Az erdei fák betegségeinek nagy hatása van az erdőgazdálkodási tevékenységre, így például a különböző kórokozók jelenléte korlátozhatja egyes fafajok vagy klónok termesztésének kiterjesztését, befolyásolja a fa- és a szaporítóanyag export-importját. Több olyan példát is ismerünk, amikor behurcolt kórokozók nagymértékű pusztulást okoztak az őshonos fafajok állományaiban, pl. a Cryphonectia parasitica (Murr.) Barr az amerikai és az európai szelídgesztenyét, az Ophiostoma ulmi (Buism.) Nannf. és az O. novo-ulmi Brasier pedig a szileket pusztította ki majdnem egész Európában és Észak-Amerikában.

Erdészeti szempontból az erdei fák betegségeinek hatása elsősorban a hozamkiesésben nyilvánul meg. A fabetegségek össztársadalmi kihatását még kevéssé ismerjük, de minden bizonnyal túlmutat a közvetlen terméskiesés okozta károkon. Ugyanakkor bizonyított tény, hogy az emberi tevékenység számos következménye, a légszennyezés, a troposzférikus ózon, a kén-dioxid és a savas ülepedés, a szén-dioxid-koncentráció és az ultraibolya B-sugárzás növekedése mind közvetlen hatásként, mind közvetve, a globális éghajlatváltozás előidézésével (üvegházhatás) nagymértékben befolyásolja az erdők egészségi állapotát.

Az erdei fák betegségei az előidéző okok szerint lehetnek biotikus, abiotikus és komplex betegségek.

A biotikus betegségeket valamilyen élő kórokozó (vírus, fitoplazma, baktérium, gomba, virágos élősködő vagy állati szervezet (fonalféreg) váltja ki. A kórokozó jelenléte és a betegség között egyértelmű (specifikus) a kapcsolat. A kórokozók általában a fák abiotikus hatások vagy kezelési hibák által kiváltott prediszpozíciója (fokozott fogékonysága) nélkül is megbetegíthetik a gazdanövényt, jóllehet a hajlamosító tényezők növelhetik a megbetegedés mértékét és súlyosságát. Az ilyen típusú betegségek általában járványszerűek és elsősorban a kórokozó elszaporodását és terjedését elősegítő vagy gátló tényezők befolyásolják (csapadék- és hőmérsékletviszonyok, terjesztő vektorok, esetleg köztes gazdák jelenléte vagy hiánya stb.). Számos ilyen betegséget ismerünk erdei fákon, pl. a már említett szelídgesztenye-kéregrák (kórokozó Cryphonectria parasitica), a szilpusztulás (kórokozó Ophiostoma ulmi és O. novo-ulmi), a simafenyő ágrozsdája (kórokozó Cronartium ribicola) és más rozsdabetegségek, a tölgylisztharmat (kórokozó Microsphaera alphitoides) és más lisztharmatbetegségek.

Az abiotikus betegségeket valamilyen élettelen környezeti tényező szélsősége idézi elő. Az ilyen betegségeket károsodásnak is nevezik, pl. fagykár, aszálykár, de ezeket is betegségeknek tekintjük, mivel az életműködések (pl. vízháztartás) zavarában nyilvánulnak meg és a fákon tünetek jelentkeznek. Ide soroljuk a magas és az alacsony hőmérséklet, az aszály és a pangó víz (víz-stressz), a mérgező anyagok, a tápanyagegyensúly megbomlása és más élettelen tényezők által okozott betegségeket. Erdővédelmi szempontból igen jelentősek, mert általában egyszerre nagy területen, sok faegyeden hatnak és védekezni ellenük jobbára csak megelőző erdőművelési-gazdálkodási módszerekkel lehet.

A komplex (leromlásos vagy decline) betegségeket nem lehet csak egyetlen biotikus vagy abiotikus okozó hatására visszavezetni, mivel azokat több tényező komplex kölcsönhatása idézi elő. Különböző fafajok ún. pusztulási folyamatai többnyire ebbe a kategóriába tartoznak, pl. a kocsánytalan tölgypusztulás, a bükkpusztulás.

Ezek a betegségek több évig elhúzódnak és általában a fák pusztulásával végződnek, habár ismerünk gyógyulási eseteket is.

A leromlást okozó tényezők változatosak, a gazdanövény genetikai potenciáljától kezdve a legkülönbözőbb biotikus és abiotikus hatásokig. Egymagában egyetlen tényező sem képes a leromlást előidézni, mert az mindig több tényező egymás utáni és ugyanakkor egyidejű komplex hatásának az eredménye. A folyamatokban részt vevő gombák általában ún. gyengültségi kórokozók, amelyek egymagukban, más hatások nélkül nem képesek megbetegíteni az életerős gazdanövényt.

A leromlás jellegű fabetegségek elméletét megalapozó és továbbfejlesztő patológusok a tényezőket három kategóriába sorolják: hajlamosító, kiváltó és súlyosbító tényezők (Manion, 1991).

A hajlamosító tényezők (a növény ilyen irányú genetikai adottságai, a termőhelyi tényezők növényre kedvezőtlen hatása stb.) hosszú távon hatnak, ekkor még a fákon külső tünetek nem észlelhetők.

A kiváltó tényezők (pl. aszály, fagy, rovarok általi tarrágás stb.) rövid idejű hatása kiváltja a növényen a tünetek megjelenését.

A járulékos vagy súlyosbító tényezők (pl. gyengültségi kórokozók, kéreg- és fakárosító rovarok) ezt követően lépnek fel, hosszú távú hatásuk a fa pusztulásához vezet.

A komplex betegségek minden egyes konkrét esetében az egyes csoportokba tartozó tényezők különbözők lehetnek. A fellépésüket befolyásoló tényezők megállapítása nem könnyű feladat. Rendszeres, sokoldalú vizsgálatokra van szükség a tévedések és hibás ítéletek, következtetések elkerülése érdekében. Példaként említjük a kocsánytalan tölgypusztulás esetét, amelynek kapcsán különböző elméletek születtek. Ezek a komplex folyamat egy-egy oldalát hangsúlyozták, így az edényeltömődést okozó gombák szerepét (tölgyhervadás), vagy a környezeti tényezők, különösen a légszennyezés (savas esők) hatását emelték ki.

3.4. A kórokozó fogalma és erdőbeni elszaporodásának feltételei

Általánosságban kórokozóknak nevezzük a betegséget okozó tényezőket. A kórokozók lehetnek belső (endogén), vagy külső (exogén) eredetűek. Az endogén eredetű betegségek (pl. a növény genetikai rendellenességei) erdei környezetben általában ritkák, a gyakorlati erdővédelemben többnyire csak az exogén kórokozóknak van jelentősége. A kórokozók lehetnek abiotikus és biotikus jellegűek. Mind az abiotikus, mind a biotikus tényezők esetenként szerepelhetnek kórokozóként vagy károsítóként is. Pl. az általában kórokozóknak tartott gombák a kitermelt faanyag korhasztása esetén károsítóknak tekinthetők, mivel a kórokozás csak élő szervezetek megbetegítését jelenti. Szűkebb értelemben kórokozónak az élő (biotikus) betegségokozó szervezeteket tekintjük, vagyis a vírusokat, fitoplazmákat, kórokozó baktériumokat, gombákat. Az állati szervezetek közül a betegségokozó fonalférgek tartoznak hagyományosan a patológusok kutatási területéhez.

A kórokozók elszaporodása az élő kórokozó tényezőkre vonatkozik. Tömeges elszaporodásuk az erdőben járványok kialakulásához vezethet, amennyiben kialakulásának egyéb feltételei is jelen vannak, vagyis a fogékony gazdanövények és a környezeti tényezők is megfelelően alakulnak.

Elszaporodásuk egyik feltétele a nagyszámú fogékony gazdanövény jelenléte (monokultúrák). Egyes kórokozók a fiatalkorú fákat, esetleg idősebb fák fiatal hajtásait, leveleit betegítik meg. Elszaporodásukra csemetekertekben, fiatal erdősítésekben vannak meg a feltételek (erdeifenyő-tűkarc-gomba, tölgylisztharmat). Más kórokozók kimondottan az idős korú (különösen sebzett) fákon okoznak megbetegedést, mint pl. a legtöbb tő- és törzskorhasztó taplógomba. Erdei fák nemesített fajtáinak, klónjainak genetikai egyöntetűsége igen kedvező a fajtára specializálódott kórokozó rasszok tömeges elszaporodásához, pl. a nyárak levélrozsdagombái. A fekete- és erdeifenyő klóncsoportokat is eltérő mértékben támadják a különböző tű- és hajtáskórokozók. A kevésbé ellenálló klónokon a kórokozók nagyobb mértékben szaporodnak el.

A környezeti tényezők a kórokozó szervezetekre általában nem egymagukban, hanem együttesen hatnak. Minden kórokozó szervezetnek meghatározott ökológiai igénye van. A környezeti elemek szüntelen változása miatt a kórokozóknak megfelelő ökológiai plaszticitással kell rendelkezniük ahhoz, hogy gyorsan fejlődjenek, szaporodjanak és betegségeket tudjanak előidézni.

Az élettelen környezeti tényezők közül a kórokozók elszaporodására elsősorban a hőmérsékletnek és a nedvességnek van nagy befolyása (hidrotermikus faktor). Együttes hatásuk meghatározza például az inkubációs idő hosszának alakulását, szaporítósejtek (spórák) termelését és szóródását (előrejelzés). A fénynek, mint ökológiai faktornak, a fitopatogén szervezetek esetében kisebb a szerepe, mint az állatvilágban, vagy nem eléggé ismert. Többnyire csak a növények felületén élő (ektoparazita) kórokozóknál van jelentősége (pl. lisztharmatgombák). A közeg kémhatása különösen a baktériumok és gombák esetében jelentős. A fitopatogén baktériumok zöme az enyhén lúgos, míg a gombák a savas tartományban növekednek és szaporodnak el intenzívebben. Ez a tény különösen a talajlakó kórokozók esetében jelentős, pl. a közeg elsavanyodása kedvez a talajlakó, gyökérkórokozó gombák elszaporodásának. A légmozgás a spórák terjesztése révén segíti elő a kórokozók elszaporodását, a betegségek terjedését (rozsdagombák, taplógombák).

Az élő környezeti tényezőkkel kapcsolatosan meg kell említenünk, hogy a vektorok útján terjedő kórokozók elszaporodását nagymértékben befolyásolja a terjesztő jelenléte (pl. a szilszíjács-szú a szilpusztulás esetében, levéltetvek több vírusbetegség esetében). A kétgazdás kórokozók elszaporodását elősegíti, ha mindkét gazda jelen van az adott területen (pl. a simafenyő és a ribiszke fajok a simafenyő-ágrozsda, a fiatal erdeifenyő és a rezgőnyár az erdeifenyő-hajtásgörbítő gomba esetében). A különböző mikroorganizmusok antagonista hatása is befolyásolhatja a kórokozók elszaporodását. Ezt több kórokozó elleni biológiai védekezésben is felhasználják, mint pl. a Trichoderma, Ampelomyces, Coniothyrium fajokat a mezőgazdasági növényvédelemben vagy az óriás terülőgombát a gyökérrontó tapló ellen.

Az emberi tevékenységnek nagy befolyása lehet az erdei kórokozók elszaporodására mind negatív, mind pozitív irányba. A sarjerdő-gazdálkodás, a nyesés, a közelítési károk stb. során az ember által okozott sebzések fertőzési kaput jelentenek a törzskorhasztó gombáknak. A helyes fafajmegválasztással, szakszerű állománykezeléssel sok esetben a kórokozók tömeges elszaporodása megelőzhető vagy csökkenthető.

Az élettelen környezeti tényezők (pl. aszály, fagy) a kórokozó szaporodására gyakorolt kedvező hatása a gazdanövény fiziológiai állapotának kedvezőtlen megváltoztatásában is jelentkezik. Így a környezet elősegítheti a gyengültségi kórokozók, pl. a gyűrűs tuskógomba, számos kéreglakó tömlősgomba támadását és elszaporodását.

3.5. A kártevő fogalma, elszaporodásának feltételei

Az erdő- és növényvédelmi gyakorlatban a termelés céljául szolgáló növényfajon fellépő különböző károsító élő szervezetek besorolásának, a tömeges elszaporodás feltételeinek ismerete elengedhetetlenül szükséges.

3.5.1. A kártevő fogalma

Szűkebb értelemben kártevőknek tekintjük a gazdasági célú erdőkben, a termesztés célját szolgáló fafajon vagy fafajokon fellépő állatfajokat, melyek fellépésükkel a végső termelési értéket valamilyen formában csökkentik, vagy többletkiadásokat okoznak.

Tágabb értelemben kártevőnek tekinthető minden olyan állatfaj, amely egy adott ökoszisztéma harmóniáját (stabilitását) megbontja és annak természetes folyamatait megváltoztatja. Ebben az esetben gazdasági (pénzben mérhető) kárról nem beszélhetünk, ezért itt már a kártevő kifejezés sem igazán megfelelő.

3.5.2. Kártevők tömeges elszaporodásának folyamata

Egyensúlyi állapotban lévő erdőben a különböző rovarfajok populációsűrűsége (abundanciája) alacsony, de folyamatosan változó szinten található meg. Az egyedsűrűség éppúgy változik mind az egyes generációkon, mind az egyes éveken belül (ha ez nem azonos a generációváltozással) és az egyes évek között is. Ez a természetes hullámzás egy generáción belül elsősorban a különböző fejlődési alakok egyedszámának eltéréséből adódik, míg a generációk közötti hullámzást (fluktuációt) a szaporodási sikeresség határozza meg. Ha ez a fluktuáció egy bizonyos határértéket (többnyire gazdasági célok által meghatározott kárértéket) túllép, tömegszaporodásról – gradációról beszélünk.

3. ábra. A gradációs görbe szakaszai

Egy gradáció lefolyása a következő szakaszokból áll (3. ábra):

– látens szakasz: a populáció egyedei alacsony számban találhatók meg, ez a szakasz jellemző a gradációk közötti időszakban is,

– progradáció: a populáció egyedszáma rohamosan növekszik,

– gradációs csúcs (kulmináció),

– retrogradáció: egyedszám rohamos csökkenése.

Természetes (természetközeli) körülmények között időben a progradációs szakasznál rövidebb. Emberi beavatkozás esetén (pl. vegyszeres kezelés) elhúzódhat, megnyúlhat.

A gradáció kezdetén a kártevő tömeges elszaporodását azok a kedvező környezeti tényezők segítik elő, amelyek a gazdanövényre általában éppen ellentétes, azaz ellenálló képességet csökkentő hatásúak. A gradációnak a környezeti tényezők kedvezőtlenné válásán túl (pl. táplálékhiány) valamely természetes ellenség (vírus, kórokozó vagy parazitoid) tömeges elszaporodása vet véget.

3.5.3. A kártevő tömeges elszaporodását befolyásoló tényezők

1. Élettelen (abiotikus) tényezők. Az adott termőhely és állomány klimatikus viszonyai hatással vannak a gazdanövényre, és az azon élő károsítóra egyaránt. A klimatikus hatások közül ki kell emelni a hőmérsékletet, ami a legtöbb károsító fejlődését döntően befolyásoló tényező, de ide sorolható még a légnedvesség és a fényviszonyok alakulása is.

2. Élő (biotikus) tényezők

a) Gazdanövény. A gazdanövény előfordulása alapfeltétele a károsító jelenlétének. A tömeges elszaporodásra elsősorban a gazdanövény gyakorisága (elegyaránya) a meghatározó, és külön ki kell emelnünk az elegyetlen állományokat, ahol ebben szinte semmi sem gátolja a károsítót.

A gazdanövény természetes elterjedési területén kívül történő telepítése a rajta előforduló károsítókra kettős hatással lehet. Ha az új terület érintkezik az őshonos areával, a károsítók ott is meg fognak jelenni, és a gazdanövény számára kedvezőtlenebb klimatikus körülmények között jelentős károkat okoznak (pl. lucosok areán kívüli telepítése és a bekövetkezett szúkárosítás).

Ha az újonnan betelepített terület távol esik az eredeti areától, kezdetben a fafajra nézve kedvezőbb a környezet. Itt az adott fafaj ki tudja használni azt az előnyt, hogy nincs ellensége/károsítója, de ez az „előny” könnyen elfogy, ha az adott területen megtalálható károsítók adaptálódnak a gazdanövényhez (pl. a gyapjaslepke előfordulása és károsítása akácosban), vagy az őshonos területek károsítója kerül be a területre (pl. a simafenyő és a simafenyő-gyapjastetű).

b) Károsító. Minél nagyobb valamely faj populációja egy területen, annál nagyobb valószínűséggel, és főleg gyorsabban éri el a kritikus egyedszám szintjét. Ennek szabályozó tényezői:

– Szaporodóképesség. Szaporodóképességen az egy (esetenként 100) egyedre vonatkoztatott, létrehozott utódok számát értjük. Mértéke függ a szaporodóképes nőstények arányától, illetve a nőstények által lerakott pete mennyiségétől. Egyes rovarfajoknál a nőstények aránya közel állandó (pl. betűzőszú), míg más fajoknál erősen változik (pl. erdeifenyő araszoló). A nőstények által létrehozott utódok számát natalitásnak, natalitási értéknek is szokták hívni. Ez az érték viszont már szinte minden rovarfajnál erősen ingadozó. Különösen jellemzők ezek az ingadozások a tömegszaporodásra hajlamos rovarfajoknál.

– Lemorzsolódás (mortalitás). A populációból valamely tényező hatására elpusztult egyedek aránya. Gyakran nem az elpusztult egyedek arányát adják meg, hanem az életben maradottakét, hiszen ez a lényegesebb tényező A 4. ábra egy rovar egy te- nyészidőn belüli mortalitási görbéjét mutatja be.

A mortalitást befolyásoló tényezők nagy számban fordulnak elő és igen változatosak. Általános érvényű tulajdonság, hogy a mortalitásban sokkal nagyobb ingadozások figyelhetők meg egy fajon belül is, mint a natalitásban.

Egy rovarpopuláció mortalitásának és ezáltal tömeges elszaporodásra való hajlamának legfőbb befolyásoló tényezői annak természetes ellenségei. Ezeket a következők szerint csoportosíthatjuk:

– Parazitoidok. A parazita és a parazitoid között jelentős különbség van. A parazita, ellentétben a parazitoiddal, egész életében parazitaként él, de gazdáját általában nem pusztítja el. A parazitoid viszont csak egy meghatározott fejlődési stádiumában (általában álcaként) él a gazdában, és a legtöbb esetben annak pusztulását okozza.

– Rablók és ragadozók. Az erdőkben kárt okozó rovarfajok esetében ki kell emelnünk a madarak egyes csoportjait (főleg énekesek), de magában a rovarvilágban is található több olyan csoport, amelynek jelentős hatása van a gazdasági kárt okozó rovarok populációira (futrinkák, tevenyakú fátyolkák, hangyák, pókok).

– Kiindulási populáció nagysága. A kiindulási populáció nagysága natalitással és a mortalitással együtt határozza meg a faj egyedsűrűségének (abundancia) ingadozását.

4. ábra. Egy rovar egy generáción belüli mortalitása [Wellenstein (1942) után]

Erdővédelmi szempontból jelentős a koincidencia kérdése, ami lehet térbeli, időbeli és biológiai. Térbeli koincidenciáról, pontosabban annak hiányáról beszélünk, amikor egy kis mozgási sugárral rendelkező rabló rovar nem talál rá a gazdaállatra, annak alacsony egyedsűrűsége miatt. Időbeli koincidenciára tipikus példa a tölgysodrólepkék (Tortix fajok) és a későn fakadó tölgy rügyfakadása közötti kapcsolat (Schütte, 1958).

A fent felsorolt tényezők nem egymástól függetlenül, hanem egyszerre, egymás hatásait hol felerősítve, hol gyengítve jelentkeznek.

3.6. Károsító tényezők előrejelzésének elvei és lehetőségei

Előrejelzésen a kórokozók és károsítok várható fellépésére és a keletkezhető kár nagyságára vonatkozó ismeretanyagot értjük. A növényvédelmi munka eredményességében sok függ a szakszerűen végrehajtott és megalapozott előrejelzéstől. Ennek alapján döntést hozhatunk arról, hogy szükség van-e a védekezésre, és ha igen, akkor melyik eljárás a legmegfelelőbb. Az erdővédelemmel foglalkozó szakemberek első számú feladata ez a munka. A helyes előrejelzéssel elérhetjük, hogy a tűzoltó jellegű, többnyire drasztikus beavatkozást igénylő kezelések helyett a megelőző, az erdei ökoszisztémát kevésbé veszélyeztető módszereket alkalmazzunk. Ezen túlmenően döntő jelentőségű az előrejelzés a védekezés hatékony végrehajtásában is.

A növényvédelmi és ezáltal az erdővédelmi előrejelzés is két fő feladatkörből áll (Benedek et al., 1974). Egyrészt az adott védekezés hatékony végrehajtásához szükséges a kórokozók és károsítok fejlődésmenetének, egyedsűrűségének meghatározása (rövid távú feladat), másrészt a tömegszaporodási tendenciák nyomon követésével a lehetséges gradációk, illetve járványok felismerése (hosszú távú feladat).

Az erdővédelmi előrejelzések tartalma az egyes országokban jelentős eltéréseket mutat. Általában a szorosabban értelmezett előrejelzés mindenütt a károk bekövetkezte előtt rendelkezésre álló információs anyag, amely lehetőséget kínál a felkészülésre. Az ún. szignalizáció ezzel ellentétben a már fellépett kártételről számol be és már csak az azonnali beavatkozást, védekezést rendeli el.

3.6.1. Az előrejelzés tér- és időbeli formái

Az előrejelzés térbeli formáját tekintve beszélhetünk országos, tájegységi vagy helyi prognózisról. Jelenleg az ország egész területére kiterjedő, valamennyi jelentősebb erdészeti kártevővel és kórokozóval foglalkozó prognózist az ERTI Erdővédelmi osztálya készít. A rendszer alapjait Szontagh Pál, Tallós Pál és Pagony Hubert teremtette meg. A változó számú (jelenleg 25) erdészeti fénycsapda, illetve az erdőgazdálkodók és erdőtulajdonosok által beküldött erdővédelmi jelzőlapok alapján minden évben megjelentetik az „X évi biotikus és abiotikus erdőgazdasági károk, valamint az X+l évben várható károsítások” című füzetet. Az alapot a tájegységi előrejelzések adják, melyből levezethető az országos szintézis.

Az előrejelzés időbeli előremutatása alapján lehet hosszú vagy rövid lejáratú. Az előbbi esetében a következő vegetációs időszakra kívánunk adatokat kapni, míg az utóbbi esetében az éppen aktuális vegetációs időszakra vonatkozó változásokat kívánjuk előre jelezni.

A hosszabb távú előrejelzésnek egyik, napjainkban egyre terjedőfélben lévő formája a modellezés. Ennek során az adott fajra jellemző biológiai értékeket (pl. szaporodási ráta, mortalitás, külső tényezők hatása) megfelelő számítógépes algoritmussal helyettesítve nagy valószínűséggel több évre előre prognosztizálható egy adott kártevő megjelenése (Berryman, 1988).

3.6.2. A kórokozók előrejelzése és annak korlátai

A kórokozók kifejlődését alapvetően a gazdanövény → kórokozó → környezet hármas egység kölcsönhatásai határozzák meg. A kórokozó–gazda kapcsolat alapvetően a gazdanövény ellenálló képességén és a kórokozó virulenciáján alapul, illetve a környezeti tényezők tulajdonságai (megléte/hiánya) határozza meg, hogy melyik résztvevő kerül ki győztesen. Ennek ellenére a kórokozók előrejelzésére még kevés a tapasztalat. Mivel a járvány kialakulására legnagyobb hatású hosszú távú időjárási előrejelzések jelenleg még igen megbízhatatlanok, ezért kórokozók esetében legtöbbször csak szignalizációval találkozunk. Nagyon gyakori, hogy „megelőzésként” a lehetséges fertőzési időben rendszeres védekezéssel igyekszünk elejét venni a járványnak (pl. kocsányostölgy makkvetésekben a tölgylisztharmat elleni rendszeres kezelések).

Az előrejelzésben különbséget tehetünk az egyes kórokozók terjedési módja szerint. A legnagyobb gondokat a légáramlattal terjedő kórokozók okozzák (pl. lisztharmat). Ezek nagy mennyiségű szaporító képletet (spóra) termelnek, és egy nap alatt akár 100 km-es távolságra is eljuthatnak. A vektorszervezetek segítségével terjedő kórokozóknál meghatározó a vektorok mennyisége is. Még bonyolultabb a talajban terjedő kórokozók (pl. gyökérrontó tapló, gyűrűs tuskógomba) előrejelzése.

3.6.3. A károsítók előrejelzése

A károsító-előrejelzés alapja, hogy a jelenlegi állapotok és az adott faj ismert biológiai jellemzői alapján populációdinamikai oldalról következtetünk a várható változásokra. A támadási potenciált a kártevő populáció belső tényezői (pl. egyedszám, szaporodási ráta) határozzák meg, amelyek azután a külső (időjárási) tényezők hatásaként realizálódhatnak.

A kártevőket előrejelezhetőségük szerint négy nagy csoportra oszthatjuk:

a) Rejtett életmódú (és ezen belül a rejtett stádiumban kárt okozó) egy- vagy többéves fejlődésű fajok (egynemzedékes szúfajok, farontó lepkék, talajlakók). Populációdinamikájuk kiegyenlített, egyedsűrűségük lassabban változik. Előrejelzésükre a megfelelő időben (legjobb áttelelés előtt) végzett állományfelvétel a célravezető.

A rejtetten fejlődő, két- vagy többnemzedékes kártevők esetében sokszor nem tudjuk nyomon követni a kártevő kiegyenlített fejlődésmenetét, sok esetben csak a környezeti tényezők által szabályozott, robbanásszerűen megjelenő populációdinamikai változásokat tudjuk regisztrálni (pl. többgenerációs szúfélék, vadgesztenyelevél-aknázómolyok).

b) Szabadon fejlődő, egynemzedékes fajok (pl. lombfogyasztó lepkék jelentős része). Populációdinamikájuk változatosabb, mivel az időjárás erősebben befolyásolhatja azt. Ebben az esetben az észlelt egyedszámot vagy -sűrűséget az előző év azonos időszakában nyert adatokkal összevetve következtethetünk a változásokra (Schütte, 1957). A többéves adatsorokból ún. gradációs (vagy reprodukciós) kvóciens (R = P2/P1; P2: egy meghatározott évben gyűjtött egyedek száma, P1: előző évben ugyanazon csapdában gyűjtött egyedek száma) is számítható, amely előrejelzi a tömegszaporodást vagy összeomlást (Mészáros, 1968).

c) Kétnemzedékes kártevők. Ezen fajok populációdinamikája a b) csoport fajainál gyorsabban változhat, a környezeti feltételek gyakran olyan erős hatással vannak, hogy előrejelzésük kérdésessé válik (pl. kétnemzedékes lombfogyasztók). Ebben az esetben az ún. generációs kvócienssel számolhatunk, amely az előző viszonyszám analógiájára készül, a 2. és az 1. nemzedék egyedszámának hányadosából (G = B/A).

d) Kettőnél több nemzedékű fajok. Populációdinamikájuk labilis és gyorsan változó. Egy éven belül is kialakulhat (akár több) gradációjuk is, előrejelzésük igen bizonytalan, ha a nemzedékek száma a hármat meghaladja, gyakorlatilag lehetetlen.

Itt ki kell emelnünk az adott faj biológiai jellemzőinek megfelelő ismertségét, mivel enélkül nem lehet kiválasztani az előrejelzéshez legmegfelelőbb módszert sem.

A következő lépés a károsító népességét meghatározni.

Ezt elvégezhetjük közvetlen, vagy közvetett módszerekkel, attól függően, hogy a faj biológiája/életvitele melyikre ad lehetőséget. A mennyiségi jellemzőkön túl a minőségi jellemzőket is figyelembe kell vennünk.

3.6.3.1. Közvetlen módszerek

Az adott populációt közvetlenül számolható, mérhető értékekkel írjuk le. Felméréseink során vizsgálhatjuk az alomtakarót, a talajt és magát az állományt is.

Talajvizsgálatok. Talajkártevőknél, illetve olyan rovarfajoknál, melyek bizonyos fejlődési alakja a talajban fordul elő, a talaj, illetve az alomtakaró vizsgálata a legcélszerűbb módszer. Ilyenek például a cserebogarak, a drótférgek, néhány ormányos, lepke és hártyásszárnyú faj.

A vizsgált területen meghatározott méretű, számú és lehetőleg egyenletes eloszlású próbagödröt kell ásni, amelyből közvetlenül meghatározható az egyedsűrűség.

A talajvizsgálatok közül a legrégebbi, és egyben talán a legegyszerűbb is, a rágcsálók populációját meghatározó lakott lyukak felvétele. Itt az egyik nap betaposott lyukak másnapi ellenőrzésével számba vehető a populáció egyedszáma.

Az alomtakaró megfelelő közeget biztosít több rovarfaj egyes fejlődési alakjai számára. Ilyen esetben elegendő az alomtakaró begyűjtése és az abban megtalálható bábok megszámlálása. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ezzel a módszerrel csak a populáció egy bizonyos részét/százalékát gyűjtjük be.

A talaj- és az alomvizsgálattal előrejelezhető rovarokra példát a 2. táblázatban találhatunk.

2. táblázat. Példák a talaj- és alomvizsgálattal előrejelezhető rovarokra

Név

Fejlődési alak

Vizsgálat ideje

Kritikus érték

Hivatkozás

Melolontha spp.

L 1

L2 álca

L3

június

5–15 db/m2

3–5 db/m2

1–2 db/m2

Niklas. 1974

Hylobius abietis

nemző

nyár

0,75 db/m2

Reisch, 1974

Otiorrhynchus niger

álca

nyár

7–15 db/m2

Schindler, 1974

Brachyderes incanus

álca, báb vagy nemző

augusztus

40 db/m2

Schindler, 1974

Bupalus piniarinus

nőstény báb

tél

4–7 db/m2

Schwerdfeger, 1941

Panolis flammea

báb

tél

1–5 db/m2

Schwenke , 1974

Dendrolimus pini

hernyó

december–január

10 db/m2 (törzs körüli 1 m-es körben)

Schwerdfeger, 1949

Diprion pini

kokon

tél

12–20 db/m2

Schwenke, 1981

Pristiphora abietina

kokon

tél

1–60 db/m2

Reisch, 1974

Állományvizsgálatok. Az állomány egészére kiterjedő vizsgálatok költségességük és nagy munkaigényüknél fogva előrejelzési célra már igencsak korlátozottak. A legtöbb esetben ez felesleges is. Megfelelően (statisztikailag megalapozott) kiválasztott mintaterületekkel is megfelelő eredményt érhetünk el. A vizsgálatok vagy a fák törzsére, vagy a koronájára vonatkoznak. A törzsön például a gyapjaslepke, a koronában például a sodrómolyok petecsomóit/petéit tudjuk megszámolni. A korona vizsgálata idősebb állományokban nehézségekbe ütközik, hacsak nem nagyobb „egységgel”, pl. hernyófészekkel van dolgunk, vagy valamely más módon tudunk mintát venni a koronából (pl. mintaágak begyűjtése). A törzs- és koronavizsgálattal előrejelezhető fajok és kritikus értékek találhatók a 3. táblázatban.

3. táblázat. Példák a törzs- és koronavizsgálattal előrejelezhető rovarfajokra

Név

Fejlődési alak

Vizsgálat ideje

Kritikus érték

Hivatkozás

Coleophora laricella

álca

álca

áttelelés végén nyár végén

0,5–2 db/rövidhajtás

5 db/rövidhajtás

Reisch, 1974

Tortrix viridana

pete vagy álca

február

március

20–100 db/

100 db rügy

Bogenschütz,

1974

Rhyacionia buoliana

álca

tél

vezérhajtások 10%

Bogenschütz,

1974

Operophthera spp.

báb

nyár

8 db/m2

Reisch, 1974

Lymantria monacha

lepke

július

6–28 db/törzs

Wellenstein és Schwenke, 1974

Lymantria dispar

petecsomó

tél

1000 db/0,l ha

Szontagh és Tóth, 1988

3.6.3.2. Közvetett módszerek

Ha a károsító faj biológiája miatt nem tudunk közvetlen módszerrel adatokhoz jutni (ritkább), egyszerűbb és főleg költségtakarékosabb (gyakoribb) közvetett módszert is alkalmazhatunk. A közvetett módszerek legősibb formája az a hiedelem, mely szerint azon erdőrészekben, ahol kakukk szól, hernyódúlás várható.

A közvetett módszerek tárháza a közvetleneknél még gazdagabb. A károsítókat csalogathatjuk, csapdába foghatjuk (csalogatással vagy anélkül), de mérhetjük a lombfogyasztó hernyók ürülékének mennyiségét is (Schwerdfeger, 1981).

Az illatanyagos csalogatásról itt nem esik szó, mivel azt külön fejezet (3.8.5.3.) tárgyalja.

Jelenleg legelterjedtebben a fénycsapdákat alkalmazzák (5. ábra).

A fénycsapdákat éjjel üzemeltetik. Valamennyi, fényre repülő rovarfajt jól fogja. Jól használható a következő, erdőgazdaságilag jelentős lepkefajok előrejelzésére:

– tölgyilonca (Tortrix viridana); gyapjaslepke (Lymantria dispar); nyár gyapjaslepke (Levcoma salicis); aranyfarú lepke (Euproctis chrysorrhoea); búcsújáró lepke (Thaumetopoea processionea); gyűrűspille (Malacosoma neustria); vetési bagolypille (Agrotis segetum); téli araszolók (Operophthera brumata, Erannis defoliaria); tollascsápú araszoló (Colotois pennaria).

5. ábra. A Jermy-féle fénycsapda

A fénycsapdák használatával, előnyeivel-hátrányaival Novinszky (2000) foglalkozott behatóan és készített részletes értékelést. A magyarországi erdészeti fénycsapdahálózat egyedülálló, a kapott adatok alapján hosszú távú előrejelzés adható, illetve alapot szolgáltathat populációdinamikai elemzésekhez. Fontos adatokat nyerhetünk a rajzás dinamikájára vonatkozóan is.

A fényen és feromonokon kívül sok rovarfajt csalogathatunk kedvelt táplálékukkal is. Ennek elsősorban a fenyőkártevők előrejelzésében van szerepe. Régebbi időszakban Magyarországon is, jelenleg elsősorban a környező országokban elterjedten alkalmazzák a fogófás és fogókérges előrejelzést.

Fogófát a fában és kéregben költő szúk ellen lehet a leghatékonyabban alkalmazni. Előnye, hogy az adott területen található valamennyi szúfajt csalogatja, nem szükséges különböző csalogató anyagok és csapdák használata. Hátrányaként említhető, hogy nem megfelelő módon alkalmazva ellenkező hatást érhetünk el, azaz éppen tenyésztjük vele a bogarakat. Kiemelendő tehát a fogófa rendszeres ellenőrzése és ha már megtelepedtek a bogarak, akkor a megfelelő kezelés. Ez lehet a fogófa lekérgezése is, ha még álca és báb állapotban vannak a bogarak, de jelenthet elszállítást és esetenként inszekticides kezelést is. A rendszeres ellenőrzés a bogarak egyedfejlődésének megfigyelésén túl azért is fontos, hogy szükség esetén további fogófákat is dönthessünk. A fogófát már tél vége felé (február) le kell dönteni, hogy a bogarak repülési idejére (március–április) megfelelő nedvességi állapotban legyen. A tenyészidőszak során a második és az esetleges harmadik generáció befogására további fák szükségesek. A fogófa éppen olyan jól használható a szúfajok ellen, mint néhány más rendszertani csoportba tartozó xylofág vagy phloeofág faj ellen (pl. Pissodes piniphilus). A nagy fenyőormányos esetében kitűnő előrejelzési mód a fogókérgek alkalmazása. A belsejével lefelé fordított kéregdarab alatt nagy mennyiségű bogár is összegyűlhet, mellyel képet kaphatunk a populáció nagyságáról és ezáltal a veszélyeztetettségről is.

A közvetett előrejelzési módok különleges esete, amikor a lombfogyasztó rovarok ürülékének mennyiségi méréséből következtetnek először is a kár nagyságára, továbbá a populáció sűrűségére, veszélyességére. A módszer elsősorban védekezések hatékonyságának ellenőrzésére alkalmas.

Más erdőgazdálkodási ágazatok „melléktermékeként” keletkező információkat is felhasználhatunk egyes rovarfajok előrejelzésére. Ilyen módszer lehet például a fácán begytartalmának vizsgálata, de ez ma már háttérbe szorult.

3.6.4. Az előrejelzés minőségi mutatói

A 3.6.3. fejezetben eddig csak a populáció mennyiségi mutatóit (egyedszám, egyed- sűrűség) vizsgáltuk. Nem adható azonban megfelelő előrejelzés a minőségi állapot leírása nélkül.

Ezek a következők: kor (károsító és gazdanövény), peteprodukció, parazitáltság mértéke, a károsító egészségi állapotának egyéb mutatói.

A kor (fejlődési stádium) megállapítása elsősorban a többéves fejlődésű rovarfajoknál fontos. Ennek megállapítására a legtöbb esetben a fejtokátmérőt használják (4. táblázat).

4. táblázat. A májusi és erdei cserebogárpajorok fejtokátmérői (Jermy-Balázs, 1990)

A peteprodukció folyamatosan változik az adott populáció gradációs viszonyainak függvényében, a gradáció kitörési szakaszában jelentősen megemelkedik. További fontos tényező a parazitáltság aránya, ami a gradáció előrehaladtával folyamatosan emelkedő értéket mutat. Esetenként igen jelentős mértéket érhet el a károsító populációinak különböző kórokozók, mint például microsporidiák (pl. Chitridiopsis typographi), bacilusok (pl. Bacillus thuringiensis) és gombák (pl. Beauveria bassiana) által kiváltott betegségei. Az előrejelzés során ezen tényezők arányát és jelentőségét a legnehezebb meghatározni, mivel ezek többnyire hirtelen lépnek fel és a legtöbb esetben a gradáció összeomlását okozzák. Egyes fajoknál (pl. levéldarazsak) figyelembe kell venni azok hajlamát az átfekvésre.

3.6.5. A prognóziskészítés és közzététele

A prognóziskészítés két legfontosabb szintje az országos és az üzemegység szintű. Míg az előbbi a beküldött adatok alapján átfogó áttekintést adhat az országos tendenciákról, addig az utóbbi megfelelő helyi adatgyűjtéssel kiegészítve lefordíthatja azt a mindennapi gyakorlat nyelvére.

Jelenleg az országos prognózis készítése, figyelembe véve az adatszolgáltatási rendszerből adódó hiányosságokat is (azaz az ország kb. 60%-át kitevő állami erdőkből érkezik csak kisebb-nagyobb rendszerességgel erdővédelmi jelentés), megfelelően működik. Ezen adatok helyi viszonyokra való adaptálása, „lefordítása”, kiegészítése már a gazdálkodó lelkiismeretére van bízva.

A mintegy 40% részarányt kitevő magánerdőkből eddig nem érkeztek erdővédelmi jelentő lapok, pedig az országos kép kialakításához és pontosságához ez is szükséges lenne. A jelenlegi helyzet kedvező irányba való elmozdulása az erdőbirtokossági társulatok megalakulásával együtt várható.

3.7. Kárfelmérési módszerek

Az erdőben, faállományban bekövetkezett kár (értékcsökkenés) mértékét mind az erdőgazdálkodók, mind az erdőtulajdonosok számára pontosan meg kell határozni, mivel annak nagysága jelentősen befolyásolhatja az eredményes (nyereséges) gazdálkodást.

A károk meghatározása először naturáliákban történik, melyet azután az erdőér- tékszámítás módszereivel (lásd 9. fejezet) lehet „forintosítani”, gazdasági szakemberek számára érthetővé tenni.

A kárfelvétel történhet légi és földi úton.

3.7.1. Légi kárfelvételi módszerek

Általánosságban elmondható, hogy a nagy erdőterületre kiterjedő felvételezéseknél nagyon hatékonyan alkalmazhatók a levegőből, ill. világűrből történő felvételezések.

Űrfelvételek. Magyarországon a Földmérési és Távérzékelési Intézettől (FÖMI) megrendelhető űrfelvételekkel elsősorban nagy területű erdőállományok általános egészségi állapotát tudjuk meghatározni. Különböző műholdas rendszerek közül (Landsat, IRS, Iconos) választhatjuk ki a számunkra legmegfelelőbb felbontással (pontosság akár 1 m-ig) és tartalommal (különböző színspektrumok) rendelkező képeket. Előnye, hogy meghatározott területre kérhetjük, és a technika előrehaladtával elért egyre nagyobb képfelbontás egyre pontosabb értékelést tesz lehetővé.

Repülőgépes légi felvételek. Az elsősorban geodéziai céllal készített fekete-fehér, színes és hamis színes felvételek szintén megfelelő alapot képeznek erdőállományok egészségi állapotának felvételére, sőt néhány esetben (pl. lombfogyasztó rovarok) a biotikus károsítás felvételére is. Ez utóbbira inkább az infraszínes képértékelés alkalmas. A módszer költség- és időigénye miatt ma már ritkán használjuk. Hátrányait több módon is próbálják kiküszöbölni. Ennek egyik módja, hogy a repülőgépre nem fényképezőgépet, hanem hagyományos digitális videokamerát helyeznek el, melyet a GPS műszerén keresztül számítógép vezérel, és gyakorlatilag a földre éréskor már kész, kiértékelt képet kaphatunk. A módszert kiterjedten alkalmazzák a nagy erdőtüzek felderítésére és oltására (füstrétegen „átlátó” hőérzékelős kamerákkal) elsősorban Amerikában, de Európában és Ázsiában is.

Az átfutási idő és a költségek csökkentését szolgálja a motoros sárkányrepülőre szerelt kamerás változat is.

GPS mérések. Valójában a GPS (Global Positioning System)-műszerrel végzett mérések átmenetet képeznek a légi és a földi felvételezések között, hiszen az egyik műszercsoport a világűrben, a másik a földön található meg. A GPS segítségével 1–3 m-es pontossággal tudjuk meghatározni földrajzi helyzetünket (szélesség és hosszúság). A módszerrel elsősorban a károsított területek nagyságát és határait tudjuk nagy pontossággal bemérni és térképen ábrázolni. Az Erdő- és Faanyagvédelmi Intézet ilyen irányú méréseket a hazai lucosokban bekövetkezett szúkárosítás felmérése során végzett (Lakatos–Czimber, 1997).

3.7.2. Földi felvételezési módok

A földi felvételezési módszerek során a bekövetkezett károkat helyszíni bejáráson végzett felvételezés alapján terület, törzsszám vagy lombozat mennyiségére adjuk meg. A jelenlegi Erdőtörvény (1996. évi LIV. törvény) szerint valamennyi erdőtulajdonosnak és erdőgazdálkodónak kötelessége a tulajdonában/kezelésében lévő erdőterületről erdővédelmi jelzőlapot kitölteni. Ez az állami tulajdonú erdők esetén többé-kevésbé megoldott, de gyakorlatilag nincs elérhető adat a magántulajdonban lévő erdőkről. A befolyt információkból az ERTI Erdővédelmi osztálya készít prognózisfüzeteket.

Területarányos általában a fiatal állományokban bekövetkezett károsítás (pl. vadkár), vagy a gyökérrontó tapló pusztítása. Az elpusztult, illetve károsított faegyedekre (törzsszámra) vonatkozóan mutatjuk ki például a xilofág rovarokat és néhány abiotikus kárformát. Lombfogyasztó rovarok kártételét vagy a lombozaton jelentkező kórokozók fertőzését természetesen a lombozatra vonatkoztatjuk. Ezekre vonatkozóan az ERTI által összeállított „Az Erdővédelmi Figyelő-Jelzőszolgálati Rendszer: Útmutató Kódjegyzék” című, 1998-ban megjelentetett kiadványa tartalmazza a pontos értékeket.

Esetenként nehéz határvonalat húzni az egyes felvételezési módok között, azaz teljesen mindegy például, hogy a Pissodes notatus károsítása csemeteszámra vagy az érintett területre vonatkozik-e.

Általánosságban elmondható, hogy a területegységre és a törzsszámra vonatkozó felvételezéseknél a három fő kategória a következő: gyenge: <10%, közepes: 10–20%, erős: >20%, míg a lombozatra vonatkozóan: gyenge: elszórt rágás/kár a koronában, közepes: <1/3, erős: >1/3 (Szontagh–Tóth, 1988). Az utóbbi években megjelent egyes fajok (pl. akácmolyok) esetében szükséges lenne az útmutató értékek kidolgozására. Tovább emelné az adatok felhasználhatóságát, ha a jelentés kritériumait, jellemzőit átdolgoznák, például a szúkárosítás mértékét hektárban közölnék (minden további adat az elpusztított térfogatra vonatkoztatott), az egyes fajokat elkülönítenék (most ez még fafaj szintjén sem történik meg). További finomítási lehetőséget kínál a Pissodes-nemzetség is.

A kárfelvételek különleges, közvetett módszerét jelenti a lombrágó hernyók ürülékének mérése, mellyel szintén meg lehet határozni a bekövetkezett kár nagyságát.

3.7.3. Védekezés hatékonyságának mérése

A kárfelmérési módszerek sajátos, de a gyakorlati erdővédelmi munkák értékelése során elengedhetetlen munkafázisa az elvégzett védekezés hatékonyságának értékelése.

A hatékonyság megállapításához szükséges a védekezést megelőző károsító populáció nagyságának megállapítása. Ennek ismeretében tudjuk megadni a védekezés hatásfokát. Kémiai növényvédő szerek használatától általánosan elvárt a min. 95%- os hatékonyság. Ez rovarölő szereknél megfelelő is, de gyomirtás esetén az erdészeti gyakorlatban nem lehet célunk a teljes gyomirtás, csupán a gyomkorlátozás (lásd 4.3. fejezet). Fontos az egyes hatóanyagokhoz igazított értékelési idő figyelembevétele, mivel például a kitinszintézist gátló vegyületek hatása jóval később jelentkezik, mint a kontakt hatóanyagoké.

Más szempontok alapján kell értékelni a biológiai védekezési eljárások (pl. feromonos csapdázás) hatékonyságát. Ilyen esetben a hatásfokot nem a befogott/elpusztított károsítóra, hanem a megvédendő állományra kell vonatkoztatnunk.

3.8. Az erdőben fellépő betegségek elleni védekezés

Az általános növényvédelem – és ezen belül az erdővédelem – kialakulása és fejlődése során fokozatosan alakultak ki a betegségek ellen ma alkalmazott védekezési módok. Mint (az erdővédelem története leírásban) már volt róla szó, a kezdeti védekezési módok a mechanikai megszüntető eljárások voltak. A védekezési módok rendszerezésének, felosztásának az alapja a védekezés időpontja és a kártevő-populáció mennyiségi állapota. Ezen belül a további csoportosítás az alkalmazott módszer szerint történik.

Az erdőben fellépő betegségek ellen alkalmazható védekezési eljárások felosztása és rendszere Haracsi (1956) szerint (azt kissé módosítva) a következő:

1. Közvetett, megelőző (preventív) vagy elhárító eljárások:

a) gazdasági módszerek,

b) biológiai módszerek,

c) kémiai módszerek,

d) egyéb módszerek.

2. Közvetlen, megszüntető (irtó) eljárások:

a) mechanikai módszerek,

b) kémiai módszerek,

c) biológiai módszerek.

További, a védekezéssel kapcsolatos fogalmak:

– komplex növényvédelem,

– integrált növényvédelem.

3.8.1. Közvetett, megelőző vagy elhárító eljárások

Az eljárások közös jellemzője, hogy nem közvetlenül a kártevő vagy kórokozó tényező ellen irányulnak, hanem fellépésük előtt hozunk létre az erdőben olyan állapotot, amely megakadályozza, vagy legalábbis fékezi azok érvényesülését. Eljárásainkkal az erdei ökoszisztéma önszabályozó képességét igyekszünk fenntartani és erősíteni.

Az utóbbi 50–100 évben a környezetünkben bekövetkezett és egyre erősödő ökológiai változások következtében a megelőző eljárások szerepe és jelentősége megnövekedett. A változások gyakran az erdei életközösséget kedvezőtlenül érintik, ugyanakkor a kártevők és kórokozók számára kedvező érvényesülési lehetőséget biztosítanak. Az erdőgazdálkodónak e két, egymással ellentétes körülmény között kell dolgoznia, valamint elősegítenie az erdők fennmaradását és fatermelő képességét. Elengedhetetlen követelmény a gazdálkodási hibából eredő károsodás kiküszöbölésére való törekvés.

3.8.1.1. Gazdasági megelőző védekezési módszerek

A gazdasági védekezési módszereket leghatásosabban a természetes vagy ahhoz közel álló erdőkben alkalmazhatjuk úgy, hogy a szakszerű gazdálkodás követelményeit valósítjuk meg. Az eljárásoknak nagy előnye, hogy külön költségigényük nincs, hatásuk általános jellegű. Amennyiben pontosan betartjuk az erdőtelepítés, -művelés és -használat legalapvetőbb előírásait, eleget teszünk az erdei ökoszisztéma fenntartását és zavartalan működését biztosító követelményeknek. Ennek fontosabb feladatai a következők:

a) a talaj védelmével és művelésével kapcsolatos intézkedések,

b) a termőhelynek megfelelő fafaj megválasztása,

c) szakszerű erdőtelepítés, -felújítás és -nevelés,

d) az erdőhasználat során a helyi adottságoknak megfelelő vágásmód.

Az erdők talajának védelme a tartamos erdőgazdálkodás egyik legfontosabb feladata. A talaj termőerejét a tápanyagok körforgalmának biztosításával lehet fenntartani. Természetes viszonyok között talajerő-utánpótlást állományban általában nem végzünk, ilyen beavatkozásra csemetekertekben vagy ültetvényekben kerülhet sor. A talajerő fenntartása feltételezi az erdei alomhasználat, legeltetés, termőréteg elhordás stb. teljes mellőzését és a vékony gally, ág, valamint a vágáslap alatti faanyagnak az adott a területen való visszahagyását. A vágástéri hulladékégetés ebből a szempontból is kimondottan káros, ugyanakkor az erdőművelési (ültetés, ápolás stb.) munkák elvégzése szempontjából a lebomlatlan, felhalmozódó szerves anyag jelenléte hátrányos. A károsítok, kórokozók elszaporodása és a talajt borító száraz, éghető anyag felhalmozása a tűzveszélyesség miatt sem kívánatos. Az ideális megoldás a talajerő fenntartása szempontjából ezeknek a hulladékanyagoknak a helyszínen való felaprítása és a talajba való beforgatása lenne.

A talajművelést (mélyforgatás, lazítás, melioráció stb.) talajtípusok és termőhely szerint eltérően ítélik meg. Különösen a vízrendezés során nagyobb területekre kiterjedő meliorációs munkák jelentenek veszélyt az erdőtalajra és az állományokra is. Ez utóbbi művelet legtöbb esetben azt jelenti, hogy a vizet a területről minél gyorsabban elvezetik, és így a termőhely kiszárad.

A tarvágásos, kíméletlen közelítéssel végzett fakitermelés az erdőtalaj leromlását és pusztulását eredményezi.

A termőhelynek megfelelő fafaj megválasztása általános érvényű alapkövetelmény. A szakszerűtlen fafaj-megválasztás, egyes fafajok telepítésének általános, divatszerű erőltetése (pl. erdeifenyő, nemesnyárhibridek stb.) számos gyakorlati példán keresztül bizonyítja ezek erdővédelmi veszélyességét is. A fafajnak nem megfelelő termőhelyen végzett telepítés a kártevők és kórokozók elszaporodásával jár.

Az erdőtelepítésnél és a csemetével való mesterséges felújításnál a csemete minősége, ültetéskori állapota döntő mértékben meghatározza az abból felnövő fiatalos, majd középkorú állomány általános egészségi állapotát, növekedését és ellenálló képességét. Különösen a gyengébb regenerálódó és ellenálló képességű tűlevelű-csemeték esetében fontos ezeknek a szempontoknak a figyelembevétele. A csemeték ültetésének a módja gépi ültetés (sekély talajon gépi ültetés, pipás ültetés, tömörítés hiánya stb.) a megeredést, majd a fiatalos kondícióját is erősen befolyásolja.

A felújítási módok közül erdővédelmi szempontból is mindenképpen a természetes felújítás a legelőnyösebb. Itt az anyaállomány védelmét, jótékony hatását semmiféle mesterséges eszközzel, eljárással nem lehet helyettesíteni. A természetes felújítást azonban egyre több korlátozó tényező befolyásolja. Ilyenek az erős cserjésedés, gyomosodás (szeder, siskanád, csalán, bodza stb.), a száraz, aszályos periódusok gyakoribbá válása, a vadlétszám alakulása, a magtermés hiánya stb. A nagy területű tarvágások felújítása gyakran okoz erdővédelmi problémát (pl. cserebogárpajor, talajkárok, gyomosodás).

Az erdőnevelési munkák során az elegyarány szabályozásán, a visszamaradó fák sérülésektől való megkímélésén, az állományszerkezet kialakításán keresztül lehet a leendő véghasználati állományok egészségi állapotát kedvezően befolyásolni. A zárt erdőszegély az abiotikus károk (viharkár, szárító szelek, fagy) ellen jelent természetes védelmet, de az egész erdei élővilág gazdagságát is kedvezően befolyásolja.

A szakszerűen végzett fokozatos felújítóvágás a nagy területen végzett tarolással szemben az erdei ökoszisztéma szempontjából is összehasonlíthatatlanul előnyösebb erdőhasználati mód. A szálaló erdőgazdálkodás lenne a legkedvezőbb, ennek azonban hazánkban nincs kiterjedt gyakorlata.

A tisztítások, de főleg a gyérítések során levágott anyag kiközelítése okozza a legtöbb erdővédelmi problémát. A visszamaradó fák tősebzései farontó gombák és rovarok megtelepedését teszik lehetővé. Különösen veszélyes gyérítésekben a hosszúfás közelítés, mert hiába vannak meg a kijelölt közelítő vonalak, a kidöntött törzseknek az azokra való kivonszolása is sok sebzést okoz. Hegyvidéki, meredek területen végzett felmérés szerint a hosszúfás közelítéssel végzett gyérítés után a visszamaradt törzsek 38–65%-a volt tősebzett. A bükk tőrésze, különösen a vegetációs időben, igen könnyen sérül, már kisebb ütődéstől is leválik a kérge. Véghasználati korban a gyérítéskor megsebzett fák tőkorhadása számottevő fatérfogat – és ezen keresztül értékveszteséget okoz.

3.8.1.2. Biológiai megelőző védekezési módszerek

Az erdőben alkalmazható biológiai védekezési eljárások részben a gazdálkodás tárgyát képező fafajokkal kapcsolatosak, részben pedig a hasznos és közömbös állatok védelme, ill. elszaporítása útján járul hozzá az erdőben keletkező károk mérsékléséhez. Ezek közül az első esetben azt a jelenséget használjuk ki, hogy minden élőlény populációjában vannak az azt támadó, betegségokozó tényezőkkel szemben ellenálló, rezisztens egyedek, klónok.

A természetes rezisztencia a törzsfejlődés során alakult ki. Ilyennek tekinthető a kocsányos tölgy későn fakadó változata, amely a késői (májusi) fagyok idején rendszerint még csaknem teljes nyugalmi állapotban van, így azzal szemben rezisztensnek mondjuk. Ugyanez a kocsányostölgy-változat rezisztens a tölgysodrómolyok (Tortrix, Aleimma fajok) kártételével szemben, mert a hernyók megjelenése nem esik egybe a rügyek fakadásával. Az erdeifenyő pinea és picea típusú koronája a hótűréssel szemben eltérő ellenálló képességet mutat az utóbbi javára.

A megelőző biológiai védekezés hatása – különösen a rezisztenciára való nemesítés esetében – nem általános jellegű. Rendszerint egy növényfaj meghatározott betegségei ellen tudjuk a teljes vagy részleges rezisztenciát elérni. Ez történhet a génállomány alakításával, vagy pedig egyszerű kiválogatás után a nemesített vonal vegetatív úton történő továbbszaporításával. Ezt a munkát rezisztenciára való nemesítésnek nevezzük. Például a nemesnyár hibridek levélbetegségek és kéregfekély elleni rezisztenciájának, a vad kéreghántása ellen bizonyos mértékű védelmet nyújtó, fiatalkori vastag kéreg (pannon-nyár) kialakítása.

A nemesítő munka során kialakított rezisztencia azonban nem „örök életű”. Egyrészt a hibrideken belül is megfigyelhető bizonyos leromlási folyamat, amely a kialakított rezisztencia csökkenésével jár együtt, másrészt a betegséget kiváltó élő tényező is változtat tulajdonságain és a rezisztens gazdanövényhez alkalmazkodva kialakítja megbetegítő képességét. Ez figyelhető meg az I 214 jelzésű olasznyárhibriden, amely a klón bevezetésekor a kéregfekélyt okozó gombával szemben teljesen rezisztens volt, manapság pedig helyenként már rajta is tapasztalható a kórokozó kiváltotta betegségtünet.

A megelőző biológiai védekezés másik módja a kártevőket pusztító hasznos élőlények fennmaradási és elszaporodási feltételeinek biztosítása. Szerepük a kártevők populációinak magállomány szinten való szabályozásában, a gradációk kialakulásának fékezésében, késleltetésében van. Arra viszont nem képesek, hogy a kitört gradációt megszüntessék. Itt gyakorlatban a madarak, denevérek, hasznos kisemlősök védelme jelenti a legszükségesebb tennivalót. Odvas, öreg fák hiányában mesterséges fészekodú telepet kell létesítenünk, és denevértornyokat kell kihelyeznünk. A madarak téli etetése, nyáron ivóvízzel, fürdési lehetőséggel való ellátása segíti elő helyben maradásukat és szabályozó tevékenységük érvényesülését.

Az énekesmadarak számára való fészkelő-odútelepek létesítését a 43/1968. (XII. 6.) MÉM sz. rendelet írja elő. Gyakorlati megvalósítása azonban még sok kívánnivalót hagy maga után.

A hasznos és közömbös rovarok fennmaradását és elszaporodását a szerves anyagok minél nagyobb mennyiségben való visszahagyásával, jó erdőszegély kialakításával, a nyiladékok virágos növényeinek kíméletével tudjuk biztosítani. A hasznos és közömbös rovarok mesterséges elszaporítása és erdőterületen való tömeges kibocsátása nálunk egyelőre még nem megoldott.

Külön gondot kell fordítanunk a hangyák védelmére, mert álca- és hernyófogyasztásuk a lombfogyasztók kártételét gyakorlatilag is érzékelhető mértékben csökkenti.

Általános érvényű, végső megállapításként azt mondhatjuk, hogy egymagával a biológiai védekezéssel az erdővédelmi problémák sem megelőző, sem megszüntető módon nem oldhatók meg. Segítségükkel a károkat mérsékelni tudjuk, de szabadföldi, különösen erdei viszonyok között 100%-os eredményt egyelőre nem lehet elérni.

3.8.1.3. Kémiai megelőző védekezési módszerek

A kémiai védekezési módszereket általában mint megszüntető jellegű védekezési módot ismerjük. Mégis bizonyos körülmények között a kémiai védekezés megelőző jellegű is lehet. Pl. a cserebogárnemző ellen végzett kémiai védekezés a pajorkár megelőzésére is szolgál.

Az épületekbe beépítésre kerülő faanyag faanyagvédő szeres kezelése a farontó gombák kártételének megelőzésére szolgál.

Kémiai anyagokat (feromonokat) használunk a különböző rovarfogó csapdák kihelyezésekor is. A befogott rovarok elpusztításával megelőzzük azok elszaporodását.

Ebben az esetben a megelőző és megszüntető védekezés egymást kiegészítve kerül alkalmazásra. A már kitört gradáció megszüntetésére ez a módszer nem alkalmas.

A késői fagyok okozta károk elleni régi, megelőző védekezési módszer a terület füsttel vagy mesterséges köddel (ködgyertya) való elárasztása, lefedése.

3.8.1.4. Egyéb megelőző védekezési módszerek

Az eddig tárgyalt módszereken túlmenően vannak olyan eljárások is, amelyek nem sorolhatók az előző három szakasz egyikébe sem. Ezek részben adminisztratív jellegű intézkedések, részben sajátos, a megvédendő növény egyedeire kiterjedő védekezési módszerek.

Adminisztratív jellegű védekezési módszer a karanténintézkedések erdészeti termékekre való rendeleti meghatározása és érvényesítése. Ezek célja új, eddig nem észlelt károsítóknak és kórokozóknak hazánk területéről való kizárása, illetve ezek kiszállítása révén új területeken való megjelenésének a megelőzése. Karanténintézkedések vonatkozhatnak növényi és állati eredetű termékekre, anyagokra. Ezzel a kérdéssel könyvünk 6. fejezete foglalkozik.

3.8.2. Közvetlen vagy megszüntető (irtó) védekezési eljárások

A megszüntető védekezési eljárásokat a már kárt okozó mértékben fellépett károsítók és kórokozók ellen alkalmazzuk. Ezt a beavatkozást csaknem minden esetben biotikus tényezők elszaporodása teszi szükségessé. A védekezési eljárások során a kártevőt, kórokozót az érintett területről mechanikai úton vagy összegyűjtjük és elpusztítjuk, vagy pedig kémiai anyagokkal a kártételi helyen semmisítjük meg. Ez utóbbi módszer gyakran környezetterhelő, ezért a korszerű erdővédelem feladata a biológiai védekezés erdőterületen való mind szélesebb körű alkalmazása.

3.8.2.1. Mechanikai megszüntető védekezési eljárások

A mechanikai megszüntető védekezési eljárások az erdővédelem legrégebb óta alkalmazott módszerei. A ma használatos vegyszerek hiányában az erdőben fellépett károsítok ellen szinte az egyetlen védekezési módszer volt. Ennek során az ember a károsítók összegyűjtésével és megsemmisítésével védte meg termesztett növényeit, termékeit. A munka elvégzéséhez különösebb eszközökre, szakismeretre nem volt szükség, a kártevő megjelenési időpontjának megfigyelésével előre lehetett készülni a védekezésre. A módszer kézimunkaerő-igényes, ami a korábbi időben különösen télen szinte korlátlanul rendelkezésre állt. Manapság a módszer alkalmazása erősen korlátozott, legfeljebb házi kiskertben, esetleg csemetekertben kerülhet sor ilyen védekezésre.

A megszüntető mechanikai védekezési eljárásoknak három fő módja ismert, mint

– elpusztító,

– távoltartó vagy riasztó,

– fogó és csalogató eljárások.

Az elpusztító eljárások a legrégebbi védekezési módok közé tartoznak. Jórészt kézi munkát igénylő, egyszerű, primitív eljárások. A begyűjtött kártevőt, esetleg kórokozót elpusztították. Klasszikus esete a hajnali lehűléstől megdermedt cserebogarak fákról való lerázása és összegyűjtése, majd elpusztítása. A talaj felső rétegében tartózkodó pajorok az ásás, kapálás alkalmával összegyűjthetők.

Ugyancsak gyakorlat volt a tömegszaporodásban levő gyapjaslepke petecsomóinak a lekaparása, összegyűjtése és megsemmisítése, amit még az 1930-as években is kiterjedten, több tízezer hektáron folytattak.

Szintén a mechanikai megszüntető eljárások elpusztító változatához tartozik a cserebogarak (Melolontha spp.) fiatal pajorjai ellen alkalmazott talajművelés. A gyengén kitinizált fiatal álcák a talajrögök mozgásának mechanikai hatására eldörzsölődnek, elpusztulnak. Az erősebben kitinizált idős pajorok ilyen módon való pusztítása csak mérsékelt eredménnyel végezhető, nem ajánlható módszer.

A lótetű (Grylloptalpa vulgaris) ellen csemetekertekben régóta alkalmazott védekezési módszer a talajba beásott, belül sima falú edény, amelynek felső pereme a rovar földfelszín alatti járata aljának magasságában van.

Az egészségügyi termelések során az állományból a kártétel elhatalmasodásának megelőzésére eltávolítjuk a fertőzött, rovarok által tömegesen megszállt, beteg fákat, ami lényegében szintén mechanikai védekezési módnak tekinthető.

A távoltartó és elriasztó védekezési eljárások során a megvédendő növényt vagy területet fizikailag elzárjuk a károsítótól (esetleg kórokozótól). Ennek tekinthető a fák egyedi védelme (pl. Netlon-háló), területek körbekerítése a vad távoltartása céljából, csemetekertekben a magvetések hálóval való letakarása a magevő madarak ellen.

Távoltartó eljárás a táplálkozást gátló készítmények alkalmazása is, mint pl. a mechanikai hatáson alapuló, a vad kártétele elleni készítmények (rügyvédő fémspirál, a homokkal, kvarcliszttel kombinált, felkenhető, vadrágást gátló szerek). Ugyancsak ilyennek tekinthető a madarak fenyőmagvetésektől való távoltartása céljából a magoknak a természetestől eltérő színre való befestése.

A közönséges „madárijesztő”, vadijesztő emberalakot formáló bábuk is hasonló célt szolgálnak.

A táplálkozást gátló anyagok (repellensek) lehetnek íz-, illetve szaghatásúak. Rovarok táplálkozását meg lehet akadályozni egy bizonyos faj esetében a megvédendő növényre tápláléknak nem alkalmas ízanyag kijuttatásával. Vannak olyan feromon anyagok is, amelyek a fajtársakra gyakorolnak riasztó, gátló hatást. Pl. a cseresznyelégy a petéjével „fertőzött” gyümölcsre olyan feromonanyagot juttat, amely jelzi a fajtársaknak, hogy a gyümölcs már „foglalt”, további pete elhelyezésére nincs lehetőség (ezért van csak egy darab nyű minden „kukacos” cseresznyében). Ezt a feromont előállítva és rápermetezve az érőfélben lévő cseresznyére megakadályozható lenne a gyümölcs károsodása.

Szaghatású repellens a vad ellen alkalmazott Sylvacol K.

Ugyancsak szaghatáson alapuló védekezési eljárás az, amikor a párosodáshoz a másik ivar szexferomonját kereső és érzékelő rovarokat úgy akadályozzuk meg az egymásra találásban, hogy a légteret „telítjük” a feromonnal, így a párját kereső egyed orientációjában zavart okozunk, a párosodás és ezzel az eredményes szaporodási ciklus elmarad.

Szaghatáson alapszik a nyestek házaktól, gépkocsiktól való távoltartására szolgáló kutyaszőrcsomóknak a megfelelő csomagolásban való kihelyezése a védeni kívánt térségben, objektumban.

A prémek, gyapjútextíliák, kitömött állatok ruhamolytól, múzeumbogártól való távoltartását, védelmét szolgálják a naftalin, globol és más jellegzetes szaghatású anyagok. A szúnyogriasztó szerek is szaghatáson alapuló készítmények.

Hanghatású távoltartó riasztóberendezéseket is alkalmazhatunk. Ilyen módszer a csemetekerti ostorcsattogtatás, a karbidból fejlesztett acetilén gáz időszakonkénti fel- robbantása, a távoltartani szükséges állat riasztó vészhangjának a hangszalagról való ismételt lejátszása.

A fogó és csalogató módszerek szintén a legrégebbi mechanikai megszüntető védekezési módszerek közé tartoznak.

A fogóberendezések lehetnek pl. a legkülönbözőbb módon kialakított és a kedvenc táplálékkal (csalétekkel) felszerelt csapdák (pl. egérfogók, a ma már tiltott tányérvasak), egyszerű, a talajba besüllyesztett, belül sima falú edények (pl. lótetű, vakond ellen).

A kloroformgőzös fénycsapdák és a különféle feromonokkal (szex, aggregációs stb.) felszerelt, ragacsos felületű csapdák működése a rovarok pozitív fototaxisán, vagy az illatanyag csalogató hatásán alapszik.

Fogóberendezésnek tekinthető a fák törzsére felkent hernyóenyvgyűrű, a fák törzsére erősített hullámpapír- vagy zsákszövetdarab, amelybe áttelelés céljából húzódnak be különféle hernyók és más álcák.

A csalétkek ölő hatású méreganyaggal is keverhetők. Ilyen pl. a lótetű ellen használatos Arvalin, de van a rágcsálók ellen alkalmazható mérgezett vagy vérzékenységet okozó hatóanyaggal kombinált csalétek is. A mérgezett tojások dúvad elleni kihelyezése ma már nem engedélyezett „irtási” módszer.

A módszerek egyik jellegzetes erdőgazdasági alkalmazási területe a szúbogarak és egyéb fenyőkárosító rovarok elleni fogófák és kéregdarabok kihelyezése.

A másik jól csapdázható fenyőkártevő a nagy fenyőormányos (Hylobius abietis). A nemzők a frissen lehántott nagyobb fenyőkéregdarabokon gyülekeznek. A talajra lefektetett, 20–30 cm hosszú kéregdarabokat 2–3 naponként ellenőrizni kell, a rajta lévő bogarakat össze kell gyűjteni és meg kell semmisíteni. A csapdát a kiszáradás ellen takarással kell védeni, és 3–4 hetente friss kérget kell kihelyezni. Hektáronként 8–10 db kéregcsapda jó hatásfokkal gyéríti a nagy fenyőormányos populációit. Különösen jól foghatók a nemzők az olyan csapdázással, amelyik duglaszfenyő kérget is tartalmaz. A csapdák helyét a területen jól látható karóval meg kell jelölni. A kéregdarabok inszekticides kezelésével a bogarak összeszedés nélkül el is pusztíthatok. Ez azonban más állatokra (rovarok, cickányok stb.) nézve is mérgezési veszélyt jelent.

3.8.2.2. Megszüntető biológiai védekezési eljárások

A biológiai növényvédelem magyarországi helyzetével Polgár (1999) szerkesztette munka foglalkozik.

A megszüntető biológiai védekezési eljárások során a kártevők és kórokozók ellen azok természetes ellenségeit (antagonistáit) használjuk fel. További, külföldi gyakorlatban is bevezetésre került módszer a kártevő genetikai anyagában mesterségesen előidézett olyan változás, amely annak továbbszaporodását részben vagy teljesen meggátolja. Ezeket az eljárásokat összefoglalóan önpusztító vagy autocid módszereknek nevezzük.

Az antagonista szervezetek alkalmazása. Az erdővédelemben, amennyiben az egyéb feltételek is adottak, elsősorban az antagonista szervezetek alkalmazása jöhet számításba. Ezek részben a makroorganizmusok, részben pedig a mikroorganizmusok köréből kerülhetnek ki.

A makroorganizmusokkal végzett megszüntető biológiai védekezés szinte egyidős a fejlett emberi kultúrákkal. Egyiptomban macskákat, Európában menyétféléket tenyésztettek a tárolt termények rágcsálóktól való mentesítésére. Kínában a narancsfák pajzstetvei ellen hangyákat alkalmaztak.

A világkereskedelem kialakulásával a kártevők és kórokozók rohamosan terjedtek el. Az új környezetbe került „káros” élőlények, természetes ellenségeik hiányában, szinte szabadon szaporodtak. Tömeges elszaporodásukat a kártevő eredeti környezetében található természetes ellenségként ismert élőlények betelepítésével kívánták megoldani. Az eredmény, a szükséges ökológiai alapismeretek hiányában, rendszerint elmaradt. A betelepített antagonista szervezetek a környezeti tényezőknek az eredetitől való eltérése iránt sokkal érzékenyebbek, mint a behurcolt kártevők.

Konkrét erdészeti eset volt az 1868-ban Észak-Amerikába behurcolt és rövid idő alatt tömegesen elszaporodott gyapjaslepke (Lymantria dispar) hazánkban előforduló parazitoidjainak az 1930-as években Baranyában való tömeges összegyűjtése és az USA-ba való átszállítása. Nem oldotta meg a problémát és a gyapjaslepke jelenleg is az USA atlantikus, újabban pacifikus részein is a legnagyobb, megoldhatatlannak tűnő erdővédelmi problémát jelenti.

Hasonlóképpen sikertelen volt a burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata) egy rablópoloska parazitoidjának a Magyarországra való behozatalára és elszaporítására végzett kísérlet.

Van néhány kimondottan sikeres utántelepítés is. Ilyen pl. az Amerikából Európába behurcolt és az almafákon súlyos károkat okozó vértetű (Eriosoma lanigerum) fürkész parazitoidjának (Aphelinus mali) a betelepítése először Olaszországba, majd onnan 1926-ban Magyarországra. A sikeres megtelepedés után a vértetű kártétele a gazdaságilag elviselhető szintre szorult vissza.

Külföldön a Trichogramma-fajok tömeges kibocsátásával a lepkekártevők ellen peteállapotban gyakorlatilag is eredményesen tudnak védekezni. A „parazi- toidgyárakban” tömegesen előállított különböző fürkészeket kezdetben zárt termesztő terekben (üvegházak, fóliasátrak) levéltetvek, liszteskék, aknázólegyek ellen alkalmazták. Erdőterületen való szabadföldi alkalmazásuk egyelőre megoldatlan, nincs gyakorlata.

Biztató kísérletek vannak és gyakorlati eredmények is születtek a rovarparazita fonalférgek (Steinernema, Heterorhabditis-fajok) talajlakó kártevők és meztelen csigák ellen való felhasználásában. A tized milliméter nagyságrendű fonalféreg testében toxint termelő szimbionta baktériumok vannak, amelyek a megtámadott gazdaállat testében elszaporodva annak pusztulását okozzák. Az elpusztult gazdaállat bomlásnak indult testszöveteiben kifejlődik a fonalféreg új generációja, amelynek egyedei a szimbionta, toxint termelő baktériummal eleve fertőzöttek. A fonalféreg-preparátum egyszerű permetezőgéppel is kijuttatható. A védekezési eljárás erdészeti csemetekerti vizsgálatával a Veszprémi Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar Növényvédelmi Intézetében foglalkoznak.

Mint végső következtetés megállapítható, hogy Magyarországon a makroorganizmusok biológiai növényvédelemben való gyakorlati alkalmazásával kiterjedten még nem foglalkoznak, a kutatások, kísérletek folyamatban vannak.

A mikroorganizmusok felhasználása az előbbinél sokkal szélesebb körű és ennek komoly gyakorlati eredményei is vannak. Elsősorban az ízeltlábú kártevők különböző fejlődési alakjai (rendszerint álca) ellen alkalmazhatók a táplálékkal vagy a bőrön át a kártevő szervezetébe bejuttatott betegséget, majd a gazdaállat pusztulását okozó mikroorganizmusok. Vannak ragadozó gombák is, amelyek mechanikai úton, hurok képzésével és kivetésével fogják meg az apró testű, közelükben mozgó fonalférgeket.

A megszüntető biológiai védekezésben ízeltlábúak és fonalférgek ellen alkalmazható mikroorganizmusok lehetnek

– vírusok,

– rickettsiák,

– baktériumok,

– gombák.

A vírusok az ízeltlábú állatoknak gyakori megbetegítői és pusztítói. A gyakorlati növényvédelemben a Bakulovírusokhoz tartozó vírusoknak van jelentősége, amelyek a gazdaállatot táplálékfelvétel útján fertőzik. Ebbe a csoportba tartoznak a sejtmag poliéder vírusok (NPV) és a granulózis- (GV-) vírusok. A növényvédelemben használt víruskészítmények a természetes környezetből szelektált vírusokat tartalmazzák. A vírustörzsek többnyire fajspecifikusak, vagy szűk gazdakörűek.

Terjesztésükben a szél és a csapadék is részt vesz, az UV-sugárzás és a magas hőmérséklet inaktiválja őket. A vándorló, mozgó, egymással érintkező állatok egymást fertőzni képesek. Elsősorban a nagy területen, összefüggő, egységes kultúrákban (erdő, kukorica, gyapot, almáskertek stb.) a tömegesen megjelenő állati kártevők esetében alkalmazhatók eredményesen.

Magyarországon víruskészítmény hatóanyagú növényvédő szerek egyelőre nem használhatók. Külföldön (USA, Franciaország, Oroszország) a gyapjaslepke (Lymantria dispar) és a fenyőrontódarázs (Neodiprion sertifer) ellen vannak forgalomba hozható víruspreparátumok. Elterjedésüket viszonylag magas áruk és szűk hatásspektrumuk korlátozza. Ez utóbbi tulajdonságuk viszont a szelektivitásukat biztosítja.

A rickettsiák olyan obiigát patogén mikroorganizmusok, amelyek részben növényekben, részben ízeltlábú és gerinces állatokban fordulnak elő és okozzák azok megbetegedését és pusztulását. Talajlakó álcák ellen folytattak velük kísérleteket.

A baktériumok közül a különböző zoopatogén Bacillus-fajokat alkalmazzák a növényvédelem hatóanyagaiként. Ezek közül a Bacillus thuringiensis és annak különböző változatait a lepkék, a hártyásszárnyúak és a fonalférgek esetén, főleg külföldön, a gyakorlatban is széleskörűen alkalmazzák. Van egyes bogarak és szúnyogálcák ellen használható Bacillus thuringiensis változat is.

A spóraképző tulajdonságú Bacillus thuringiensis háromféle toxint termel, amelyek közül a δ-endotoxin mint parasporiális test és benne kristályosítható fehérjék vannak. Ez utóbbi tulajdonságai teszik lehetővé növényvédő szer hatóanyagként való használatát.

A genetikailag módosított törzsek toxintermelése minőségileg megváltoztatható és így megszüntethető a toxinok esetleges fitotoxikus hatása is.

A Bacillus thuringiensis hatásmechanizmusa a következőkben foglalható össze: a baktérium a spóraképzés során parasporális testet képez, amelyet rovarokra mérgező tulajdonságú fehérjék építenek fel. Ezek a kristályok a rovar emésztési folyamatában kisebb, toxikus polipeptidekké bomlanak le. A keletkező toxinok a középbél sejtjeinek károsításán keresztül a bélcsatorna életműködési zavarait váltják ki (perisztaltika-leállás) és az elhalt sejtek helyén sérülések is keletkeznek rajta. A keletkező sebzéseken a mikroorganizmus patogén módon fertőzést okoz, ami a megtámadott rovart elpusztítja.

A Bacillus thuringiensis hatóanyagú készítmények emberre, gerinces állatra nézve nem toxikusak. A legutóbbi külföldön végzett humán egészségügyi vizsgálatok immunhiányos embereken bizonyos betegségtünetek fellépését bizonyították. Más vizsgálatok a különböző Bacillus thuringiensis preparátumok hasmenéses betegséget kiváltó tulajdonságát mutatták ki. A modifikált baktériumok által termelt toxinok ebből a szempontból még vizsgálatra szorulnak.

A baktérium növényvédő szerként való kiterjedt alkalmazása mindössze 25–30 évre tehető, de máris jelentkeznek a leküzdeni kívánt ízeltlábúak vele szemben rezisztens törzsei. Ez a rezisztencia laboratóriumi körülmények között számszerűen is kimutatható, bizonyítható.

A gombák mint rovarpatogén fajok, természetes viszonyok között is elterjedtek. 65 gombanemzetség mintegy 700 faja folytat ízeltlábú állatokon ilyen életmódot. Az egyes nemzetségek, fajok patogenitása eltérő, léteznek a gazdával csaknem tünetmentesen együtt élők, és vannak súlyos betegséget és a megtámadott ízeltlábú pusztulását kiváltó fajok is. A fajok lehetnek specifikusak és széles gazdakörrel rendelkezők. A környezeti tényezőkre a baktériumoknál sokkal érzékenyebbek.

A gombák által mesterségesen kiváltható járványhoz a gazda nagy populációsűrűsége, magas hőmérséklet és relatív páratartalom szükséges.

A parazita gombák mesterséges tenyésztése, életmódjuknál fogva meglehetősen nehéz. A biológiai megszüntető védekezésben parazita gombafajok (Beauveria-, Metarrhizium-, Paecylomyces- és Verticillium-fajok) zárt térben és talajban, meghatározott környezeti feltételek között alkalmazhatók, pl. a cserebogárpajor (Melolontha sp.) ellen a Beauveria-fajok. Külföldön vannak más ízeltlábúak (levéltetvek, tripszek, liszteskék, termeszek, szúk) ellen használható gomba hatóanyagú készítmények is.

A gombák alkalmazásának másik módja, amikor az általuk termelt antibiotikumokat használjuk fel károsító ízeltlábúak gyérítésére. Japánban elterjedt a Streptomyces-fajokból izolálható, erősen szelektív antibiotikum az atkák és a fonalférgek elleni védekezésben.

A késői laskagomba (Pleurotus ostreatus) által termelt antibiotikumszerű anyag fonalférgek ellen használható.

Az ízeltlábú és egyéb állatok mellett lehetőség van a növényi kórokozók elleni biológiai védekezési módszerek alkalmazására is. Ezek a módszerek jóval újabb keletűek, mindössze 30–40 éves múltra tekinthetnek vissza.

Az eljárások olyan mikroorganizmusokat használnak, amelyek a kórokozót vagy elpusztítják, vagy szaporodásában gátolják, vagy pedig a növényt megvédik a fertőzéstől. Az itt felhasznált antagonista szervezeteknek növekedésükben és szaporodó képességükben felül kell múlniuk a leküzdeni kívánt patogén tényezőket. Az antagonista hatás jelentkezhet:

– antibiotikus anyagok termelésében,

– parazita életmóddal kapcsolatban,

– szaprobionta kompetícióban.

Növényi kórokozók ellen alkalmazható antibiotikumokat a Trichoderma nemzetségbe tartozó gombafajokból lehet izolálni. Más gombafajok olyan toxinokat is képesek termelni, amelyek állatokra, emberre is mérgező hatásúak, tehát használatukkor erre ügyelnünk kell.

Parazita életmódot folytató gombák képesek legyengíteni, elpusztítani más gombaszervezeteket.

A szaprobionta kompetíció lényege, hogy a parazitakapcsolat csak akkor alakulhat ki, ha az antagonista mikroorganizmus gyors növekedésével elfoglalja a patogén szervezet elől annak életterét, megtelepedési lehetőségét.

A növényi kórokozó elleni biológiai védekezés erdészeti vonatkozásban a gyökérrontó tapló (Heterobasidion annosum) ellen az óriás terülőgomba (Phlebiopsis gigantea) antagonista gombából készített szuszpenzió, amely a tapló elleni védekezés jelenleg egyetlen, gyakorlatilag is kivitelezhető formája (Pagony, 1985).

Egyéb, más növényi kórokozó ellen erdőterületen alkalmazható biológiai védekezési eljárás inkább csak a lehetőség színvonalán kidolgozott, pl. tölgylisztharmat ellen az Ampelomyces sp., a mézszínű tölcsérgomba ellen a Trichoderma sp., a fagyöngy ellen a Botryosphaerostroma visci parazita gombák.

Önpusztító (autocid) módszerek. Az ide sorolt védekezési módszereknek a lényege, hogy az ellenőrzés alá vonni kívánt faj egyedei öröklési anyagában mesterséges módszerekkel genetikai változást idézünk elő. A rendellenes genetikai tulajdonságuk következtében ezek a szaporodóképességükben olyan változásokat szenvednek, amely következtében a populációszintjük lecsökken, vagy a népesség teljesen ki is pusztulhat.

Az önpusztító módszerek közül legismertebb a sterilizációs eljárás. A károsító több nemzedékén keresztül a steril hímek tömegét kell kibocsátani ahhoz, hogy a termékeny nőivarú egyedek nagy valószínűséggel azokkal párosodva új utódokat nem lesznek képesek létrehozni. A sterilizált hím egyedek érvényesüléséhez a nem steril hímek számának legalább kilencszeres mennyiségét kell kibocsátani ahhoz, hogy a nőstény egyedek nagy valószínűséggel ezekkel párosodjanak. A sterilizálás történhet

– besugárzással,

– vegyi anyagokkal,

– hőkezeléssel,

– genetikai defektusok kiváltásával,

– fajon belüli összeférhetetlenség kihasználásával.

A besugárzással való sterilizálás a leggyakoribb. Radioaktív vagy Röntgen-sugarakkal a hím egyedeket sterillé teszik és így engedik azokat szabadon. A módszer a biocönózis többi tagjára nézve teljesen veszélytelen.

A sterilizálásra használható vegyi anyagokat összefoglaló néven kemosterilánsoknak nevezzük. Ezek az anyagok vagy a táplálékkal, vagy pedig a köztakaró felületén keresztül jutnak be az állat szervezetébe.

A sterilitás előidézhető hőkezeléssel is. Itt vigyázni kell arra, hogy a hőkezelés ne okozza a kezelt állat hő okozta egyéb károsodását.

Genetikai defektusok: a kromoszómaszerelvényben transzlokáció vagy inverzió idézhető elő besugárzással vagy vegyszeres kezeléssel. A kezelés hatására rendellenes kifejlődésű, továbbszaporodni nem képes egyedek jönnek létre.

A fajon belüli összeférhetetlenség a földrajzilag egymástól távoleső területekről származó, fajazonos, de genetikailag távol álló egyedek között jön létre. A így párosodó egyedek által termelt szaporítóanyagból életképes, de továbbszaporodni nem tudó egyedek fejlődnek ki. A módszert szúnyogféléken eredményesen alkalmazták.

Az önpusztító módszerekkel csak zárt térben vagy igen nagy területeken lehet eredményt elérni.

Ugyancsak ezekhez az eljárásokhoz sorolhatók a különböző, termékenységet, illetve növekedést, fejlődést gátló hormonok (összefoglaló néven endohormonok) alkalmazása is. Ez utóbbiak esetében a vedlési, illetve a juvenil hormon analógokkal fejlődési rendellenességek válthatók ki.

A felsoroltakon kívül ismertek olyan hormonok is, amelyek az életjelenségek rendellenességeit váltják ki és végül az egyed legyengüléséhez és pusztulásához vezetnek.

3.8.2.3. Megszüntető kémiai védekezési eljárások

Az ember felismerve egyes, természetben előforduló anyagoknak a károsítókra és a kórokozókra gyakorolt pusztító hatását, azokat egyre szélesebb körben kezdte használni növényei (állatai) betegségeinek a leküzdésére. A vegyipar, különösen a kőolajipar és a vegyi hadiipar kialakulásával és fejlődésével olyan szerves anyagok jelentek meg a növényvédelemben, amelyek a korábbiaknál jóval hatásosabbak és gazdaságosabbak voltak. A XX. század hatvanas éveiben a növényvédőszer-kutatás, majd a -gyártás és -felhasználás a csúcspontját érte el.

A világon közel 700 vegyület szerepel a növényvédőszer-hatóanyag listán, ebből kb. 50 a természetes eredetű ún. biopreparátum.

A kémiai növényvédelem ugrásszerű növekedése rövidesen környezetvédelmi problémákat váltott ki. A XX. század hatvanas, de különösen a hetvenes éveiben a szinte korlátozás nélküli vegyszerkijuttatás, -felhasználás nyomán egyre több környezetvédelmi, egészségvédelmi és genetikai károsodás jelentkezett. Ezeket felismerve a károk mérséklése érdekében a vegyszerezés általános csökkentésére került sor.

Mindezek ellenére jelenleg a kémiai megszüntető védekezési eljárásokat mind a mező-, mind pedig az erdőgazdaságban a legfontosabb, legáltalánosabb védekezési módszerként alkalmazzuk.

A vegyszerek alkalmazása egy sor előnnyel jár együtt. Ezek:

– a sokféle károsító és kórokozó leküzdésére sokféle vegyszer áll rendelkezésre;

– alkalmazásuk a kártevő, kórokozó fellépésekor azonnal, rövid időn belül lehetséges;

– helyes, szakszerű használatuk révén a kártevő vagy kórokozó populációja nagymértékben csökkenthető;

– a kijuttatásukhoz fejlett technológia áll rendelkezésre. Az ULV és UULV permetezési módszerrel egyenletes elosztásban igen kis mennyiségek is kijuttathatok;

– kis (csemetekertek) és nagy területek (állományok) kezelése egyaránt lehetséges;

– a helyes, szakszerű felhasználásuk szaktanácsadó szervezeten keresztül központilag irányítható, ellenőrizhető;

– a védőszerekből csak alacsony dózis szükséges, következtében azok használata általában gazdaságos.

A kémiai növényvédő szerek alkalmazása során fellépett különböző károsodások szélsőséges szemléleteket és mozgalmakat indítottak el azok kiküszöbölésének az elérése érdekében. Ebből világszerte különböző csoportok szította konfliktusok keletkeztek. A realitás talaján állva azonban megállapítható, hogy a vegyszerek ésszerű, tudományos megalapozottsággal és szigorú ellenőrzés mellett való használata a mára kialakult ökológiai és gazdasági viszonyok között elengedhetetlennek látszik.

A kémiai növényvédelem ellenőrzés nélküli, korlátozatlan használata ellen a következő érvek szólnak:

A környezet elszennyeződése. A vegyszerek (peszticidek) kijuttatásakor azok jelentős része nem a megvédeni kívánt növény felületére jut. A szakszerűtlen kijuttatás következtében nagyarányú az elsodródás, ami környezetszennyezést okoz, és esetleg más növényen nem kívánt, káros hatást fejthet ki (pl. deszikkátorok elsodródása).

Szennyeződhet a levegő, a talaj, a felszíni és talajvízkészlet.

Súlyos problémát jelent a gyártási és felhasználási hulladékkezelés, -raktározás megoldatlansága.

Az élelmiszerek elszennyezése a szermaradványokon keresztül a környezetünkben élő állatok pusztulását vagy élettani rendellenességeit válthatják ki.

Ökotoxikológiai problémák. A kijuttatott vegyszerek nemcsak a leküzdeni kívánt élő szervezeteket érik, hanem a kezelés környezetében előforduló valamennyi más élőlényt is. Ugyancsak exponáltak a vegyszerekkel foglalkozó személyek, permetező mesterek, pilóták stb. is, különösen hiányos védőruházatban. A kezelt területekről, objektumokról történő párolgás és az élelmiszerek szermaradványai is kiválthatják a mérgező hatást.

A toxikus hatások jelentkezhetnek akut és krónikus formában.

Akut hatás pl. az, hogy a vegyszerek kijuttatása következtében a terület rovarvilága átalakul, pl. az aknázómolyok felszaporodnak, mert rejtett életmódot folytatnak és a vegyszerezés következtében parazitoidjaik is megritkulnak.

A krónikus hatás a klórozott szénhidrogének akkumulációjában, azoknak a tejben való ismételt megjelenésével továbbadódnak és károsítanak. A tápláléklánc mentén feldúsul, felhalmozódik és végül mutagén, illetve karcinogén hatást fejthet ki. Esetenként a vegyszereknek tudhatók be bizonyos születési rendellenességek is. Az immunrendszer meggyengülése, a hormonzavarok keletkezése kimutathatóan a túlzott, szakszerűtlen vegyszerezés hatására is létrejöhet.

Az egyoldalú, túlzott vegyszerezés következtében rezisztens károsító és kórokozó törzsek alakultak ki. Ezek a természetes szabályozó tényezők pusztulása, eltűnése következtében tömeges elszaporodást mutatnak, és nagy károkat okoznak. Ugyancsak a túlzott vegyszerezés következtében a termesztett növények mérgezést is szenvedhetnek.

Mindezeknek a káros hatásoknak a kiküszöbölésére, megelőzésére a kémiai megszüntető növényvédelmet a hatóanyagok folyamatos korszerűsítésével, a szakembe- rek ismeretanyagának folyamatos gyarapításával, szintentartásával, a növényvédő szerek engedélyezése és felhasználásnak szigorításával és a jogi szabályozás egyértelműsítésével, pontosításával szabad folytatni.

A megszüntető védekezések kémiai (ható-) anyagaival, a kijuttatásukhoz szükséges korszerű technológiai berendezésekkel, eljárásokkal tankönyvünk külön fejezetei foglalkoznak.

3.8.3. Az integrált növényvédelem elvei és lehetőségei az erdőben

Az integrált növényvédelem fogalma: „Növényvédelmi technológia egy növény valamennyi károsítója ellen, amely célját – a kártevő együttesek szabályozását – környezetvédelmi szemléletmód felől közelítve úgy éri el, hogy megkülönböztetett szerephez juttatja az agrobiocönózis természetes biotikus szabályozó tényezőit, és ezt harmonikusan egészíti ki más típusú, szelektív védekezési eljárásokkal.” (Darvas, 1986).

Az integrált növényvédelem gyakorlata a szakemberek megfelelő szemlélete mellett azok széles körű tudományos ismeretanyagát és környezetének pozitív hozzáállását is megköveteli. A termesztett, megvédeni kívánt növények tulajdonságainak és igényeinek az ismerete mellett különösen fontos az életközösségek elemzése, a kártevők, kórokozók és természetes ellenségeik kapcsolatának a felismerése és gyakorlati alkalmazása lehetőségeinek a feltárása. Egyetlen parcellán, kisebb földdarabon valaki egymagában ne alkalmazzon integrált növényvédelmet, mert az kivitelezhetetlen és eredménytelen lesz.

Az integrált erdővédelemre ott van lehetőség, ahol az ökoszisztéma élőlények képezte oldala jól kiegyensúlyozott, telített biocönózist képez. Az extenzív gazdálkodással létesített és fenntartott erdő a ma érvényesülő kultúrkörülmények között is az egyik, természethez közel álló életközösségi rendszer. Ebben már az idejében alkalmazott, kisebb beavatkozásokkal is helyreállíthatjuk a megbomlott közösségi harmóniát. Erdőgazdálkodásunkat úgy kell folytatnunk, hogy minél jobban megközelíthessük a természetes állapotot és életközösségi rendet.

Az integrált növényvédelem keretein belül az ökológiai módszerek jelentősége az erdővédelemben is egyre nagyobb. Ezek legfontosabb módszere az érintett károsítók számára az életfeltételeket minél alkalmatlanabbá, kedvezőtlenebbé tenni.

Az integrált növényvédelem, különösen erdőterületen, nem törekszik teljesen károsító- és kórokozómentes állapotra, mert azt csak egy totális vegyszerezéssel lehetne elérni. Ezt az alapelvet figyelembe véve vizsgálnunk kell a védekezés ökológiai és ökonómiai vonatkozásait is.

Az ökológiai vizsgálatok elsősorban a kártevő-populáció sűrűségének és a kártevő populációdinamikájának az állandó megfigyelését, ellenőrzését foglalják magukba. Ennek során meg kell határoznunk, hogy milyen populációsűrűség mellett keletkezik a gazdaságilag még elfogadható mértékű kár. Ezt az egyes károsítók, a termesztett növény, a termőhely szerint differenciáltan kell megállapítanunk. Nagyon szükséges lenne ismerni a kártevő és ellenségei kapcsolatát abból a szempontból is, hogy a védekezésben használni kívánt élőlény milyen létszámban és mennyire képes szabályozni a kártevő populáció sűrűségét.

A kérdés ökonómiai oldalát tekintve meg kell tudni határozni azt az értéket, ami alatt a védekezés még nem gazdaságos. Ezt az értéket kárküszöbnek nevezzük. Meghatározásához a termesztett növényt, a kártevőt, a termőhelyi viszonyokat, a piaci viszonyokat is figyelembe kell vennünk.

Az ökológiai és populációdinamikai adottságokat és jelenségeket figyelemmel kísérve meghatározhatjuk a természetes szabályozási folyamatok kiegészítéséhez szükséges védekezési intézkedéseket, amelyek azonban nem helyettesíthetik, nem szoríthatják ki az életközösségekben érvényesülő szabályozórendszert. A vegyszeres beavatkozás elhatározásakor szem előtt kell tartanunk, hogy az nemcsak a megcélzott kártevőt, de az egész életközösséget is érinti. Éppen ezért az integrált növényvédelemben a biológiai eredetű növényvédő szerek használatát a kémiai anyagokkal szemben mindenképpen előnyben kell részesítenünk. A biológiai eredetű növényvédő szereket erdőterületen üzemi méretekben csak az utóbbi 25–30 évben vezették be.

Az integrált védekezés során meg kell találnunk azt a módszert, amely elősegíti, támogatja a számunkra hasznos, segítő életközösségi kapcsolatrendszer érvényesülését, ugyanakkor pedig képesnek kell lennünk a károk leépítésére. Magyarországon az integrált növényvédelmi eljárásokat a termesztési rendszerekbe beépítve a kertészeti kultúrákban alkalmazzák. Ezen belül az üvegházi és fólia alatti paprika-, paradicsom- és uborkatermesztésben esetenként tömegesen fellépő ízeltlábú kártevők (levéltetvek, üvegházi molytetű, tripszek, takácsatkák) ellen folyik gyakorlati biológiai növényvédelem.

A biológiai védekezés mellett, szükség szerint, peszticideket is használunk, de csak a feltétlenül szükséges minimális mennyiségben. A felhasználni kívánt peszticidet úgy választjuk meg, hogy a biológiai védekezésben alkalmazott ízeltlábúakat (parazitoidok, predátorok) a lehető legnagyobb mértékben kíméljük. Ennek során figyelembe kell vennünk a védekezésben alkalmazott parazitoid vagy ragadozó fejlődési ciklusát, vegyszerérzékenységét, a peszticid szelektivitását.

A biológiai és a kémiai védekezés kombinált (integrált) változata az, amikor a kártevőt egy kis mennyiségű vegyszerrel legyengítjük, majd ezt követően alkalmazzuk a teljes pusztulást kiváltó biológiai módszert.

Az integrált erdővédelmi programot sem késznek, sem befejezettnek mondani nem lehet. A kutatás számára még sok olyan terület van, amely megoldása nélkül erdőterületen sikeresen nem alkalmazhatjuk. Nincs kidolgozva a gazdaságossági kárküszöb olyan komplex rendszerek számára, ahol több károsító ellen többféle vegyszeres védekezés szükséges. Ezek a jövő kutató munkájának a feladatát képezik.

3.8.4. Az erdőben használható növényvédő szerek

Korunk ökológiai viszonyai a kártevők és kórokozók ellen a vegyszerek használatát az erdőben is szükségessé teszik. Az erdőmérnöktől és különösen az erdészeti növényvédelmi szakmérnöktől elvárható, hogy a mindennapi, illetve a növényvédelmi munkák elvégzéséhez a szükséges kémiai ismeretanyaggal rendelkezzen.

3.8.4.1. Alapfogalmak, nevezéktan

A kémiai növényvédelem a növények védelmét szintetikus vagy természetes kémiai anyagokkal oldja meg. Az olyan, biológiai hatással rendelkező vegyületeket, amelyek a növények biotikus kártevőit elpusztítják, illetve azoktól távoltartják, valamint a növényeket, elsősorban a gyomnövényeket szelektíven irtják, növényvédő szereknek, peszticideknek nevezik.

A növényvédő szer az a késztermék, amellyel a felhasználó találkozik. A felhasználáshoz a növényvédő szert megfelelő formába (por, szemcsézet) kell hoznunk, hígítanunk kell inaktív anyagokkal, illetve a hatást befolyásoló adalékanyagokkal kell kevernünk (pl. nedvesítőszer, antidótum stb.). Ezeket az eljárásokat összességében formázásnak nevezik. A szerek neveit nagy kezdőbetűvel írják.

A szerformára utaló általánosan használt rövidítések:

E, EC, L, LC = emulzióképző, folyékony permetezőszer

WP, W, SP = nedvesíthető, por alakú permetezőszer

F, FL, WSC = vízoldható, folyékony készítmény

ULV = csökkentett vízmennyiséggel kijuttatható készítmény

D = porozószer

G = granulátum

DF, DG, WG = vízben diszpergálható, ill. oldható granulátum.

A növényvédő szerben a hatóanyag az a kémiai anyag, ami a biokémiai, biológiai hatást kifejti. A hatóanyagnév rendszerint nem azonos a kémiai névvel (ez utóbbi rendszerint nagyon hosszú), hanem egy, a kémiai elnevezésre utaló rövidebb szó (készítménynév). A hatóanyag nevét kisbetűvel írják.

A hatóanyag lehet természetes és szintetikus eredetű szerves vagy szervetlen vegyület, vagy több vegyület keveréke. Egyértelműen jellemezni kémiai elnevezéssel (pl. IUPAC elnevezéssel), összegképlettel, szerkezeti képlettel vagy a számítástechnikában alkalmazható (pl. Wiswesser-) képlettel lehet.

3.8.4.2. Fizikai és kémiai tulajdonságok

A felhasználás szempontjából a hatóanyag számos fizikai és kémiai tulajdonságának van jelentősége.

A halmazállapot a formálás és felhasználási technológia során játszik szerepet. Az oldhatóság a felszívódásban és a talajban lejátszódó folyamatokban jelentős. Az illékonyság a biológiai hatást befolyásolja, de a környezeti hatások szempontjából is fontos sajátosság.

A szorpcióképesség a talajban lejátszódó megkötődés szempontjából jelentős. Bár a talajban lejátszódó szorpciós jelenségekben a talaj összetételének is döntő szerepe van, a növényvédő szereket jól és rosszul adszorbeálódó típusokra osztják.

Az oldhatóság és az eltérő szorpcióképesség a szelektív hatás egyik alkalmazásának lehetőségeit rejti magában. A talajban rosszul oldódó és a felületi rétegben megkötődő szerek a sekélyen gyökeresedő növényekre hatnak, míg a jobban oldódó, rosszul adszorbeálódó típusok a mélyen gyökerezők biológiai folyamatait befolyásolják.

A kémiai tulajdonságok közül a molekulatömeg az élő szervezetekbe hatolás és az abban lejátszódó mozgás (transzlokálódás) szempontjából meghatározó.

A biológiai hatásosságot, elsősorban a hatás idejét a vegyület stabilitása határozza meg. A stabilitás több szempontból is fontos. Így a környezeti tényezők – a fény, a hőmérséklet, a víz, a levegő oxigénje – hatásával szembeni ellenálló képesség, a talajban fennálló stabilitás olyan abiotikus hatásokkal szemben, mint a hidrolizáló hatás, ill. a biotikus befolyások, valamint a mikroorganizmusokkal szembeni ellenálló képesség a legfontosabbak. Jelentős a növényvédő szerek stabilitásának szerepe az állati és a növényi szervezetekben, a lebontó (metabolikus) hatásokkal szemben. A nagy stabilitású hatóanyagokat perzisztens szereknek nevezik, a hatást perzisztenciának hívják.

E folyamatokra a növényvédő szer kémiai felépítése döntő befolyással van, ezért gyakran az elsődleges kémiai felépítés alapján is csoportosítják őket.

A kémiai szerkezet szerinti csoportosítás jó tárgyalási mód a növényvédő szerek ismertetésére, egyetlen hátrány a ma már előállított nagyszámú, igen sokféle szerkezetű vegyület nehézkes összegzése.

3.8.4.3. Biológiai hatásosság

A növényvédő szerek hatásukat az elpusztítandó szervezetre többféleképpen fejthetik ki.

Kontakt hatású a szer, ha csak érintkezve a növénnyel már lejátszódik a biokémiai folyamat befolyásolása.

Lokoszisztémikus, mély hatású szerek beszívódnak a levélzetbe, annak epidermiszébe, de onnan nem vándorolnak tovább.

Szisztémikus, transzlokálódó anyagok felszívódás után a növény szállítószövetének rendszerében szállítódnak tovább és hatásukat a károsodásnak kitett helyen fejtik ki. A transzlokálódás végbemehet a farészben (xilém) a gyökértől a lomblevelekbe, vagy a háncsrészben (floém) a levelekből a szárba, ill. a gyökérbe, de előfordul mindkét irányú szállítás is.

A transzlokálódó szerek számos előnnyel rendelkeznek, így nem mosódnak le a növényről, a permetlé számára nehezen hozzáférhető helyen is hatnak, a permetezés után fejlődött hajtásokba is eljutnak. A levél felületéről felszívódott rovarölő hatású anyag csak a levélszövetekből táplálkozó károsítókat pusztítja.

3.8.4.4. Szelektivitás

A szelektivitás különösen a herbicidek fontos tulajdonsága, de a zoocideknél is jelentős, mivel általában csak meghatározott kártevők irtására törekszenek. A szelektivitás az a sajátosság, hogy a kölcsönhatás csak bizonyos szervezetekben, ill. meghatározott körülmények között hoz létre változást. A növényvédő szerek szelektivitása számos úton érhető el. A talajban lejátszódó oldhatóság, eltérő adszorbeálódó képesség is lehet a szelektivitás forrása. A szelektivitásban a kontakt és transzlokálódó tulajdonság kiemelkedő szerepet játszik.

A legjelentősebb szelektivitást a szer kémiai szerkezete és az azzal összefüggő hatásmechanizmus biztosítja. Egyes szervezetekben jelentős mennyiségben vannak a védőszereket lebontó enzimek, enzimrendszerek. Eltérő az ún. méregtelenítő anyagok mennyisége, melyek mérgezés hatására még jelentősen megnövekedhetnek, védve ezzel a megtámadott szervezetet.

3.8.4.5. Toxicitás

A peszticidek potenciális veszélyt jelentenek a melegvérűekre közvetlenül, ill. közvetve a táplálékláncon keresztül. A mérgező hatás a melegvérűekbe jutó peszticideknek a biokémiai folyamatokra kifejtett hatásán alapszik. A mérgező anyagok bejuthatnak a szervezetbe szájon át (perorálisan p.o.), légzés útján (inhalációs úton) vagy bőrön át (der- málisan). A mérgezés szempontjából jelentős ez a megkülönböztetés.

A peszticidek toxikusságáról a legfontosabb információt a letális dózis értéke adja. A letális dózis (LD50) az a hatóanyagmennyiség mg-ban a kísérleti állatok testtömegkilogrammjára vonatkoztatva, amely a kísérleti állatokba (rendszerint patkányra) orálisan bejuttatva azok 50%-os halálozását (mortalitás) okozza.

A növényvédő szerek egészségügyi veszélyességét ma:

– munkahigiénés,

– élelmiszerhigiénés és

– környezethigiénés szempontok alapján veszik figyelembe.

A munkahigiénés elbírálásnak a háromféle behatolási mód letális dózisa mellett, a toxicitás kumulációs indexét, a kijuttatás formáját és a diagnosztikus és terápiás lehetőségeket veszik figyelembe.

Az élelmiszer-higiénés veszélyesség elbírálásánál a területegységre jutó toxikus anyag, a felezési idő a talajban, a termésbe bejutás lehetősége, az élelmezés-egészségügyi várakozási idő, a megengedhető maradék (mg/kg-értékben) és a szermaradék meghatározási módszereinek nehézségei a döntő adatok.

A környezet-egészségügyi veszélyesség elbírálásánál a biocönózisok és a bioszféra egészének védelmét kell számításba vennünk. Ehhez az előzőek mellett a szerhasználat gyakorisága, a méhekre, a halakra, a vadakra és az egyéb hasznos élőlényekre vonatkozó veszélyességet kell figyelembe vennünk.

A három elbírálási rendszer összegzése alapján a szereket mérgező hatásuknak mértéke szerint a következőképpen osztályozzák:

– erős méreg (kifejezetten mérgező),

– méreg (közepesen mérgező),

– gyenge méreg (mérsékelten mérgező),

– gyakorlatilag nem mérgező.

A növényvédő szerek engedélyezése során egyértelműen kizáró tényező a:

– blasztogen (csírasejtben keletkező), teratogén (fejlődési rendellenességet okozó) és a mutagén hatás;

– a táplálékláncban való feldúsulás és

– monokultúrás gyomirtó szerek kivételével az egy termésciklust meghaladó stabilitás.

A növényvédő szerekkel kapcsolatos fontos egészségügyi fogalmak a következők:

Az élelmezés-egészségügyi várakozási idő az az időtartam, amelynek el kell telnie a permetezés és betakarítás között.

A hatóanyagok maradékértéke (toleranciaérték) a növényvédő szernek az a maximálisan megtűrt mennyisége, mg/kg termésértékben, amely már nem veszélyes az ember vagy az állatok egészségére.

A munka-egészségügyi várakozási idő növényvédő szerek esetében az időtartam, amely alatt a kezelt területen védő felszerelés nélkül munkát végezni nem szabad.

3.8.4.6. Csoportosítás

A peszticidek sokféle szervezetre hathatnak. Csoportosításuk eszerint a következő: A zoocidek az állati kártevőket pusztítják, amelyeken belül megkülönböztetnek:

– rovarölő szereket ♦ inszekticideket,

– atkaölő szereket ♦ akaricideket,

– fonalférgeket pusztítókat ♦ nematocideket,

– puhatestűeket pusztítókat ♦ molluszkicideket (vagy limacideket)

– rágcsálókat pusztítókat ♦ rodenticideket.

További fogalmak ezeken belül a

– tojásölők ♦ ovicidek,

– álcaölők (lárvaölők) ♦ larvicidek.

A kórokozók ellen ható szerek csoportosítási lehetősége:

– gombaölő szerek ♦ fungicidek,

– baktériumölő szerek ♦ baktericidek,

– vírus elleni szerek ♦ viricidek.

A gyomnövényekre ható szerek:

– gyomirtó szerek ♦ herbicidek.

A növényvédő szerek közé sorolják a növények védelmét közvetve befolyásoló szereket is, mint:

– a riasztó (vadriasztó) szerek ♦ repellensek,

– csalogató szerek ♦ attraktánsok,

– növekedést szabályozó szerek ♦ regulátorok.

A Magyarországon használható növényvédő szereket és termésnövelő anyagokat évente megjelenő kétkötetes kiadvány tartalmazza.

Rovarölő szerek (inszekticidek)

A rovarölő szerek (inszekticidek) a rovarok életműködését gátolják. Mivel számos, hasznos rovarfaj is él, általában szelektív, monotoxikus vagy oligotoxikus szereket használnak. Ritka a széles hatásspektrumú, politoxikus szerek alkalmazása. Ma a hatóanyagok fejlesztése nem a pusztító hatású anyagok, hanem a riasztó, a csalogató, valamint más, a környezetet kevésbé terhelő anyagok kialakítása felé irányul.

A rovarölő anyagok kémiai felépítésük alapján lehetnek:

– fenolszármazékok (szétkapcsolók),

– szerves foszforvegyületek (acetilkolin-szintézist gátlók; pl. tiometon, fonalon),

– fenol-észterek (pl. fention),

– alkilezett foszforsav-észterek (pl. tiometon, foszalon, foszmet),

– foszforsav enolészterek (pl. butonát),

– karbamát típusú szerek (pl. dioxakarb, metonil).

Természetes eredetű szerek:

– piretroidok (pl. tetrametrin, deltametrin),

– rotenoidok (pl. rotenon),

– alkaloidok (pl. nikotin).

A táblázatokban alkalmazott rövidítések jelentése:

Hatás: K = kontakt; M = mélyhatású (lokoszisztémikus); Sz = szisztémikus (transzlokálódó)

Hatásmód: P = protektív (védő); Ku = kuratív (gyógyító); E = eradaktív (pusztító)

Oldhatóság vízben: – = oldhatatlan; Gy = gyengén (kissé); K = közepesen; J = jól; 0 = nincs adat

Mérgező hatás: +++ = erős méreg; ++ = méreg; + = gyenge méreg; 0 = gyakorlatilag nem mérgező; – = nincs adat

M éhekre veszélyes: + = igen, – = nem.

Az 5.táblázatban az erdészetben használható fontosabb inszekticid szerek találhatók meg.

Gombaölő szerek (fungicidek). Azokat a szereket, melyek a gombák életműködésének gátlásán keresztül hatnak, gombaölő szereknek, fungicideknek nevezik. Mivel a gomba és a gazdanövény rendszertanilag közel áll egymáshoz, különösen fontos a fungicidek szelektivitása, melyet a terápiai indexszel (T) jellemeznek, amit a gombára még hatásos (c) és a növényre még nem toxikus (t) koncentrációknak a viszonyával adnak meg (T = c/t). A fungicid felhasználása akkor kedvező, ha a terápiás index 1-nél kisebb.

A fungicideket a kontakt, szisztémikus és transzlokálódó csoportosítás mellett a hatásmódjuk alapján protektív (védő), kuratív (gyógyító) és eradiktív (teljesen elpusztító) csoportokra osztják.

A protektív fungicidek sporocid hatásuknál fogva kontakt szerek, a levélfelületen hatnak.

A kuratív szerek akkor hatnak, amikor a gomba már behatolt a növény szövetébe, de még nem reprodukálódott, tehát az inkubációs időben működnek (lokoszisztémikus szerek).

Az eradiktív szerek a növényben szállítódnak és a spórákat és a micéliumokat egyaránt elpusztítják (szisztémikus szerek).

A fungicideket a felhasználási hely szerint is csoportosítják, így levél- és talajfungicideket, valamint a szaporítóanyagra ható csávázószereket különböztetnek meg.

A fungicideket kémiai felépítésük alapján két csoportra osztják.

Szervetlen fungicidek:

– rézvegyületek,

– a kén és kénvegyületek.

Szerves fungicidek:

– fémorganikus vegyületek,

– polihalogenil-alkánszulfenil csoportot tartalmazó vegyületek,

– ftálimid származékok (pl. kaptán),

– szulfamid származékok (pl. difluanid),

– ditioszénsav-származékok (ditio-karbamátok),

– klórozott és nitrált aromás vegyületek (pl. dinokap).

Az erdészeti gyakorlatban leggyakrabban alkalmazott, engedélyezett, legfontosabb fungicidek a 6. táblázatban találhatók meg.

5. táblázat. Az erdészeti gyakorlatban leggyakrabban alkalmazott, engedélyezett rovarölő szerek

6. táblázat. Az erdészeti gyakorlatban leggyakrabban alkalmazott, engedélyezett gombaölő szerek

7. táblázat. Az erdészeti gyakorlatban leggyakrabban alkalmazott, engedélyezett talajfertőtlenítő szerek

Talajfertőtlenítő szerek. A talajok fertőtlenítésénél az inszekticid hatás a fő követelmény. Elsősorban olyan vegyületek alkalmazhatók, melyeknek elég nagy a gőznyomásuk, így a hatóanyag gőzalakban a talajban mindenhová eljut és a fertőtlenítő hatást elvégzi. E szerekkel kapcsolatban nem a tartós hatás a követelmény, hiszen a talajlakó élőlények a biológiai egyensúly fontos tényezői. A talajban fonálférgek ellen (nematicidek), a csigák és egyéb puhatestűek ellen (molluszkicidek), az erdészeti gyakorlatban a cserebogárpajorok ellen szoktak kémiai szerekkel védekezni. Talajfertőtlenítésre az

– izo-tiocianát származékok mellett a

– diokarbamát (dazomet) és további

– vízoldható inszekticidek alkalmasak (7. táblázat).

Rágcsálóirtó és -riasztó szerek (rodenticidek). A rágcsálók elleni védekezésnek elterjedt módszerei a speciális hatóanyagot tartalmazó csalétkek kiszórása, gázosítás és riasztószerek alkalmazása. Az alkalmazott szerek elsősorban

szervetlen hatóanyagúak:

– cinkfoszfid, valamint a

– káliumnitrát tartalmú füstgázképző patronok;

szelektív, szerves anyagok:

– indán-dion-származékok, pl. a klórfacinon és a

– kumarinszármazék varfarin (8. táblázat).

Vadriasztó szerek (repellensek). Az erdei vad kártétele szag-, ill. ízhatáson alapuló riasztószerekkel csökkenthető. A károsító hatás mechanikai úton, durva dörzsanyagokkal is mérsékelhető.

A szaghatáson alapuló készítmények hatóanyagai a legtöbb esetben: klórbenzol, pirimidin származék, pírról, vajsav és vajsav-metilészter.

Az ízhatáson alapuló készítmények legfontosabb komponensei: poli-(vinilacetát), vérgyantaszappan, kinin-hidroklorid, vinil-kopolimerek.

A Magyarországon felhasználásra engedélyezett vadriasztó szerek a 4.2.3. fejezetben található 17. táblázatban összegyűjtve megtalálhatók.

Faanyagvédő szerek. A kémiai faanyagvédelemre az erdőben, a vágástéren és az erdei rakodón nagyon szűk lehetőség van, pedig az itt fellépő károsodások komoly veszteségeket jelentenek, a faanyag későbbi feldolgozhatóságát döntően befolyásolják. A károkozók gombák és rovarok, melyek ellen a felsorolt területeken elsősorban ún. átmeneti védekezéssel lehet fellépni. Ez néhány hónapig biztosíthatja a faanyag védettségét a károsítókkal szemben. A kémiai védekezést rendkívül megnehezíti, hogy az erdőben nagyon aktív biológiai környezetben kell a védekezést végrehajtani. Ez a klasszikusnak mondható faanyagvédő szereket gyakorlatilag teljesen kizárja az alkalmazási lehetőségek közül. A növényvédelemhez használt gomba- és rovarölő szerek viszont lehetőségeket nyújtanak a védekezésre, de alkalmazásuk jelentősen még nem terjedt el.

Biológiai környezetben, mint az erdő, a következő kémiai anyagok jöhetnek számításba farontó rovarok elleni védőszerként.

Szervetlen faanyagvédő szerek:

bórvegyületek: bórsav (H3BO3), bórax (Na2B4O7), nátrium-oktaborát (Na2B8O13), vizes oldatban, mártással vagy permetezéssel, szijácsbogár ellen, kiegészítő fungicid hatással.

Szerves fungicidek és inszekticidek, amelyek a faanyagvédelemben is alkalmasak, a 9. táblázat tartalmazza.

8. táblázat. Az erdészeti gyakorlatban leggyakrabban alkalmazott, engedélyezett rodenticidek

9. táblázat. Az erdőgazdaságban használható faanyagvédő szerek hatóanyagai

3.8.5. Feromonok alkalmazásának lehetősége az erdővédelemben

A feromonok az állatvilág kémiai szabályozó anyagaihoz tartoznak, és mint ilyenek, a hormonokkal rokonságot mutatnak. Egyes nézetek szerint (Krieg–Franz, 1989) annak egy csoportját (exohormonok) képezik. A feromonok különleges hatása abban rejlik, hogy a vizuális ingerektől teljesen elkülönítve hatnak, azaz a kibocsátás és a kiváltott reakció térben és időben is jelentősen elkülönülhet egymástól. Kiemelkedő szerepük van a legtöbb államalkotó és társas életű állatfajnál, illetve nagyon sok rovarfaj szexualitással kapcsolatos viselkedésében. Növényvédelmi–erdővédelmi kutatásokra és gyakorlati felhasználásokra azonban elsősorban az ízeltlábúak, azon belül is a rovarok esetében került sor.

3.8.5.1. Feromonok típusai és szerepe a rovarvilágban

A feromonokat különböző hosszú szénláncú alkohol, aldehid és észter, valamint terpenoid és szteroid alapú vegyületek építik fel. A legtöbb esetben nem egy vegyületről, hanem több, esetenként kémiai felépítésükben hasonló, de izomerikusan (sztereokémia) különböző anyagokból tevődnek össze. Jelentős hasonlóságot mutatnak a közeli rokon rovarfajok feromon-összetevői is. Egy faj különböző populációi eltérő összetételű feromonnal rendelkezhetnek (pl. különböző méhcsaládok eltérő illatanyaga).

A rovarok által a környezetükbe ürített illatanyagokat hatásuk alapján lehet csoportosítani. Így vannak

– szexferomonok,

– aggregációs feromonok,

– diszperziós feromonok.

Szexferomonok. A legtöbb rovarfajnál a nemek egymásra találása, kommunikációja illatanyagokkal történik. Főleg a nőstények, de gyakorlatilag mindkét nem kibocsáthat ilyen anyagokat.

Butenandt (1959) bizonyította be elsőként, hogy a selyemlepke (Bombyx mori) nősténye a potrohán található illatmiriggyel választja ki a Bombycol nevű feromonját, amit a hím a csápjain található szőrökkel érzékel. Azóta több ezer rovarfaj esetében sikerült leírni a feromon összetevőit és hatásait.

Az erdészeti lepkekártevők szexferomonjai közül talán legismertebb a gyapjaslepke feromonja, a (7R,8S)-7,8-Epoxy-2-metiloctadecan, közismertebb nevén (+)- Disparlure, amelyet Cardé et al. (1978) írtak le részletesen először és dolgozták ki szintézisének a lehetőségét. Alkalmazásának lehetőségeit (Hansen et al., 1983) kísérletek alapján bizonyították be.

Aggregációs feromonok. Az aggregációs feromonokra jellemző, hogy bármelyik nem kibocsáthatja, és mindkét nemre egyaránt hat. Ennek ellenére előfordul egyes rovaroknál, hogy vagy csak a hím, vagy csak a nőstény szintetizálja. A rovarok több csoportjánál is fellelhető (bogarak, kétszárnyúak). Európában a legismertebbek a bogarak, azon belül is a szúbogarak aggregációs feromonjai. Itt a feromonok az egyedek tömeges repülését, a kiválasztott fa tömeges megszállását irányítják.

Az első szúferomon azonosítása (Ips paraconfusus; Silverstein et al., 1966), majd az európai Ips typographus feromon-összetevőinek meghatározása (Bakke et al., 1977) után igen hamar megjelentek a gyakorlati felhasználást is elősegítő szintetikus feromonelegyek.

Jelenleg a már elterjedt szúferomonok (Pheroprax – Ips typographus; Chalcoprax – Pityogenes chalcographus; Linoprax – Tripodendron lineatum) mellett egyre több cég készít különböző márkanéven, különböző összetételű csalogató anyagokat.

A kísérleti és gyakorlati erdővédelemben a szúfélék szintetizált feromonjait alkalmazzák a szúcsapdákban. A feromonelegy kialakításánál a keverék kémiai tisztasága és az egyes komponensek arányának a beállítása fontos követelmény.

Az aggregációs feromonok különleges csoportjának kell tekintenünk a szociális rovarok (pl. méhek, csótányok) által kiválasztott illatanyagokat, illetve az egyenesszámyúaknál előforduló Locustol nevű feromont, amely közrejátszik az egyedek vándorlásában, sőt a külső megjelenés átalakításában is.

Diszperziós feromonok. A diszperziós feromonok igazából az emlősöknél ismertek, és az izolációt szolgálják (revírjelzés). Néhány rovarfaj is kiválaszt különböző fejlődési stádiumában illatanyagokat, melyek a fajtársakat távol tartják az adott helytől. A legtöbb esetben a cél az, hogy a lerakott pete, kikelt álca zavartalanul kifejlődhessen. A legismertebb példa a cseresznyelégy (Rhagoletis cesari) esete, amely így jelöli meg azokat a gyümölcsöket, melyekbe petéit lerakta, valamint a levéltetvek vészferomonja is, melyet akkor választanak ki, ha megzavarják őket.

Jóval több rovarfaj feromon összetétele ismert, mint amennyit e könyv keretei között közre lehetne adni. A legteljesebb listát az azonosított lepke feromonokról Arn–Tóth–Priesner (1994) által összeállított könyvben lehet megtalálni. Egyszerűbb módon és főleg a folyamatos aktualizálás eredményeként több ezer Lepidoptera faj feromonjainak sokkal frissebb listáját és leírását lehet megtalálni a http://www.pherolist.slu.se/index.html címen. Egyéb más ízeltlábú csoportok fajainak feromonlistáját a http://www.bios.tohoku.ac.jp/insect/ibrdb/l_order.html címen lehet megtalálni.

3.8.5.2. Az erdészeti felhasználásra számítható rovarferomonok

Magyarország az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetének munkatársai (Tóth Miklós, Szőcs Imre) révén igen elismert a feromonkutatás és -előállítás területén. Sajnos, a gyakorlati (különösen az erdészeti) alkalmazás még nem áll ilyen jól. Ajelenleg beszerezhető magyar és külföldi feromonok listáját tartalmazza a 10. táblázat.

10. táblázat. Erdészeti alkalmazásra beszerezhető feromonok

Faj

Magyar

Külföldi

Lepidoptera

Agrotis crassa

X

Agrotis segetum

X

Alsophila quadripunctaria

X

Aleimma loefflingiana

X

Archips crataegana

X

Coleophora laricella

X

Colotois pennaria

X

Cossus cossus

X

Diurnea phryganella

X

Agriopsis aurantiaria

X

Erannis defoliaria

X

Agriopsis leucophaearia

X

Campaea margaritaria

X

Lymantria dispar

X

X

Lymantria monacha

X

Operophtera cruda

X

Operophtera brumata

X

Orgyia antiqua

X

Orthosia gothica

X

Orthosia incerta

X

Orthosia munda

X

Orthosia stabilis

X

Paranthrene tabaniformis

X

X

Panolis flammea

X

X

Petrova resinella

X

Rhyacionia buoliana

X

X

Rhyacionia duplana

X

Thaumetopoea pytiocampa

X

Tortricodes tortricella

X

Tortrix viridana

X

X

Zeiraphera diniana

X

Zeuzera pyrina

X

Coleoptera

Hylobius abietis

X

Ips typographus

X

Polygraphus poligraphus

X

Pityogenes chalcographus

X

Tomicus sp.

X

Trypodendron lineatum

X

Hymenoptera

Diprion pini

X

3.8.5.3. Rovarferomonok gyakorlati alkalmazásának technológiai feltételei és módszerei

Illatanyagok. A rovarok által kiválasztott illatanyagok riasztólag és csalogatólag is hathatnak fajtársaikra. A kijuttatás mindkét esetben nagy területű és pontszerű lehet.

Riasztó anyagok. Nagy területű, egyenletes kijuttatásukkal elérhetjük, hogy egy veszélyeztetett területtől távol tartsuk a rovarokat. A nemek egymásra találásának valószínűsége így gyakorlatilag a minimumra csökken. Néhány kísérlettől eltekintve ez az eljárás a gyakorlatban nem terjedt el. Kis területen mind a szűk (Niemeyer, 1995), mind más fajok esetében használják ezt a lehetőséget.

Csalogató anyagok. A riasztó anyagoknál sokkal elterjedtebben használják a csalogató anyagokat, melyek segítségével vagy egy adott helyre (pl. csapdába), vagy esetleg egy adott helyről el tudják csalogatni az arra reagáló rovarfaj egyedeit. A nagy területen történő kijuttatás ebben az esetben is járható út lehet, mellyel az ún. „dezorientáltságot” érhetjük el. (Mezőgazdasági és kertészeti gyakorlatban ezt a módszert már elterjedten használják a szőlőmoly – Lobesia botvana – ellen).

A csalogató anyagok leggyakoribb használata az egy adott pontra (csapdába) történő csalogatás. Ha szexferomont alkalmazunk, akkor a csalogatott egyedek igen pontosan repülnek az illatforrásra. Ha aggregációs feromont használunk, a repülés pontossága már közel sem ilyen jó. A csalogatott rovarok csak a csapda irányába repülnek, és különösen a repülés utolsó szakaszában bármely kisebb kémiai inger eltéríti őket az eredeti iránytól. Ezért a csapdák kihelyezésekor ún. biztonsági távolságot kell tartanunk az illatforrás és a megvédendő növény között.

Csapdák. A rovarcsapdázás módszerei nagyon változatosak, de régóta azonosak. A talaj felszínén mozgó állatokat (rovarokat) a talajba besüllyesztett, sima falú edénynyel lehet megfogni. A csapdát alkalmazhatjuk önmagában és csalogató anyaggal ellátva is.

Ragacsos csapdák. Egyszerű szerkezetű, ezért olcsó csapdák ezek. Alapvető hátrányuk, hogy a ragacsos felület fogóképessége könnyen korlátozódik, jó esetben a telítődés rosszabb esetben szennyeződés lerakódása miatt.

Ragacsos felülettel nem rendelkező csapdák. Jellemzőjük, hogy a ragacsos felület hiányzik, amit pótolhat a csapdában elhelyezett víz, melybe beleesve a rovarok elpusztulnak, de lehet a csapda kialakítása is olyan, hogy abból a bekerült egyedek kimenekülni nem tudnak (varsa elven működő csapdák). Ha szexferomont alkalmazunk, elegendő viszonylag kisebb méretű csapdába történő kihelyezése, de ha aggregációs feromont teszünk ki, törekednünk kell a minél nagyobb felület, ezáltal a minél hatékonyabb fogás elérésére.

Az erdőben használható különböző rovarfogó csapdákat a 6. ábra mutatja be.

A csapdák hatékonysága és szelektivitása. A károsító populációját figyelő (monitoring) céllal kihelyezett csapdák esetében a hatékonyságot a károsító megjelenésének előrejelzési pontosságával és megbízhatóságával tudjuk megadni.

Ha a csapdákkal a rovarok tömeges befogása a célunk, fontos megállapítani a hatékonyság fokát. Ezt úgy a legcélszerűbb végezni, hogy a megvédendő állományban vizsgáljuk a mortalitás fokát. Ha ez 5–10% alatt marad, a védekezés hatékony volt. Több kísérlet is próbálta meghatározni a feromoncsapdák által a rovarpopulációból befogott egyedek arányát. Ez a szúbogarak esetében 2–80% között megadott érték (Bombosch, 1990).

Rendszerint fajspecifikus illatanyag segítségével csalogatjuk a rovarokat a csapdába, de ennek ellenére előfordulhatnak nem a fajhoz tartozó egyedek is. Ennek két oka is lehet. Egyrészt az illatanyagok nem csak a befogni kívánt fajra hatnak, hanem annak társult, vagy rabló és parazitoid fajaira is. Előfordulhat azonban, hogy a csapdába került rovar egyszerűen „arra járt”, és ezért fogta meg a csapda.

Szúcsapdák esetén a nem megcélzott fajok aránya 0,1–2,1% között mozgott {Lakatos, 1997).

6. ábra. Az erdőben használható rovarfogó csapdák

a) csőcsapda; b) tölcséres csőcsapda; c) hengercsapda; d) ablakcsapda; e) tölcsérsorozatos csapda; f) tölcséres keresztablakos csapda; g) Theysohn-féle réscsapda; i) ragacslapos háromszögű csapda;

j) ragacslap; k) vizes csapda; l) varsás csapda.

3.8.5.4. Feromonok alkalmazásának lehetőségei

Feromonos rovarcsapdák alkalmazásának két fő területe az előrejelzés (monitoring) és a védekezés (tömeges befogás).

Előrejelzés. Helyi szintű (erdészet, erdőkerület) előrejelzés készítésére a legmegfelelőbb a feromonos csapda. A rovarok egyedszáma mellett további adatokat kaphatunk azok rajzásáról, ami az esetleges védekezés időpontjának megválasztását is megkönnyíti.

Monitoring esetén az egyes csapdatípusok korlátozott fogási teljesítménye (ragacsos felület nagysága), vagy az alkalmazott illatanyag drágasága sem jelentősen befolyásoló tényező. Mind a szúbogarak aggregációs feromonja, mind a gyapjaslepke szexferomonja alkalmas a pontos előrejelzésre.

Tömeges befogás. Alaposan mérlegelnünk kell, ha egy illatanyaggal egy rovarfaj egyedeinek nagy számát akarjuk befogni. Ragacsos felületű csapdák ebben az esetben nem használhatók. A varsa elven működők viszont nagy hatékonyságúak lehetnek. Ha szexferomont alkalmazunk (hímek, csalogatás), nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy bár nagy számú egyedet foghatunk be, a szabadon maradó „néhány” hím bőven elegendő a nőstények megtermékenyítésére. Ha aggregációs feromont alkalmazunk, minél nagyobb felületre kell törekednünk a hatékonyság elérésének, illetve a környező állomány megvédésének érdekében. A szúfélék aggregációs feromonjaival megfelelő eredményt érhetünk el.

3.9. Az erdővédelem gépei, eszközei

Az erdővédelem gépei és eszközei nagyjából azonosak a mezőgazdaságban alkalmazott növényvédelmi technikával. Szakterületünk sajátosságai esetenként szükségessé tehetik a mezőgazdasági növényvédelmi gépek speciális erdővédelmi gépekké való átalakítását.

3.9.1. Növényvédelmi gépek csoportosítása

Növényvédelmi gépeknek azokat az eszközöket, berendezéseket, gépeket nevezzük, amelyek a folyékony vagy szilárd halmazállapotú növényvédő szereket apró cseppekben, permet- vagy ködszerűen, folyadékfilm formájában, por- vagy mikrogranulátum alakban, illetve az előzőeket kombinálva juttatják a védendő felületre. A mezőgazdasági gyakorlat e gépeket egységesen növényvédelmi gépeknek nevezi, szemben az erdőgazdasági gyakorlattal, ahol előfordul az erdővédelmi gépek elnevezés is.

A növényvédelmi gépeknek számos – a pusztítandó kártevők, kórokozók és gyomok, a védendő növények és a felhasználandó növényvédő szerek jellemzői által meghatározott – követelményt kell kielégíteniük. Egy-egy növényvédelmi gép csak néhány feladat ellátására alkalmas, ezért a követelmények egészének kielégítésére többféle géptípus alakult ki. Ezek megismerését könnyíti célszerű csoportosításuk, amely az alkalmazási, illetve az üzemeltetési mód szerint történhet.

A növényvédelmi gépek alkalmazási mód szerint permetezőgépek, vegyszerkenő gépek, porozógépek, mikrogranulátum-szóró gépek, csávázógépek; üzemeltetési mód szerint pedig hordozható gépek, ezen belül: kézi gépek (kézi vagy motoros működtetéssel) és háti gépek (kézi vagy motoros működtetéssel), targoncás gépek, traktorra szerelt gépek (hordozott vagy függesztett), traktorvontatású gépek, tehergépkocsira szerelt gépek, magajáró gépek, légi járműre szerelt gépek és esetenként elektromos hajtású gépek lehetnek (Horváth, 1981; Horváth–Káldy, 1975; Kovács, 1978, 1982). Az alkalmazási mód szerinti csoportosításban esetenként önálló csoportot alkotva szokták említeni a talajfertőtlenítő gépeket, amelyek azonban működési elvüket tekintve nem új géptípusok, hanem olyan permetező-, porozó- vagy mikrogranulátum-szóró gépek, amelyek valamely talajművelő eszközre szerelve a vegyszer egyidejű talajba dolgozását is elvégzik.

3.9.2. Növényvédelmi gépek elvi felépítése, működése

A növényvédelmi gépek elvi felépítését és működésének fontosabb ismérveit célszerű a gyakorlati felhasználásuk szempontjai szerint tárgyalni.

3.9.2.1. Permetezőgépek

A permetezőgépek a permetlevet – amely szuszpenzió, emulzió vagy oldat lehet és amelyben az egyik összetevő, a vivőanyag általában víz – cseppekre bontva juttatják ki. Működésük közben különböző permetlé-felhasználásokat (területegységre kijuttatott permetlémennyiségeket), általánosan – valamennyi növényvédelmi gépre érvényes elnevezéssel – szórásmennyiségeket valósíthatnak meg. A permetezőgépek a cseppképzés módja szerint hidraulikus, pneumatikus, termikus és mechanikus cseppképzésű; a permetléfelhasználásuk (Q) alapján pedig:

– rendkívül nagy permetléfelhasználású vagy UUHV (Q > 2000 dm3/ha),

– igen nagy permetléfelhasználású vagy UHV (Q = 500→2000 dm3/ha),

– nagy permetléfelhasználású vagy HV (Q = 150→500 dm3/ha),

– közepes permetléfelhasználású vagy MV (Q = 50→150 dm3/ha),

– kis permetléfelhasználású vagy LV (Q = 5→50 dm3/ha),

– igen kis permetléfelhasználású vagy ULV (Q = 0,5→5 dm3/ha),

– rendkívül kis permetléfelhasználású vagy UULV (Q→0,5 dm3/ha) gépek lehetnek (Balázs–Dimitrievics–Ruttkai, 1980).

Közülük a hidraulikus és a mechanikus cseppképzésű permetezőgépeknek szállítólevegős változatai is léteznek, amelyeknél a hidraulikusan, illetve mechanikusan képzett cseppeket levegőáram juttatja a permetezendő felületre. Ez a megoldás növeli e permetcseppek hatótávolságát, és segíti bejutásukat a lombozatba. A hidraulikus és a pneumatikus cseppképzés együttesen is előfordulhat, ilyenkor a hidraulikus cseppképzésű szórófej elsődleges cseppképzését a levegőáram másodlagos cseppfelbontása tovább javítja. Az egyes cseppképzési módok eltérő méretű permetcseppek előállítására alkalmasak. Minél kisebb a permetcseppek átmérője, annál kevesebb lehet az azonos nagyságú felület egyenletes bevonásához szükséges folyadékmennyiség.

A cseppképzési eljárást – a cseppképzés módjától függetlenül – attól függően, hogy milyen méretű cseppeket eredményez:

– öntözésnek (a cseppek ≥ 80%-ának átmérője: 750→5000 μm közötti);

– permetezésnek (a cseppek ≥ 80%-ának átmérője: 150→750 μm közötti);

– porlasztásnak (a cseppek ≥ 80%-ának átmérője: 50→150 μm közötti);

– ködözésnek (a cseppek ≥ 80%-ának átmérője: 0,5→50 μm közötti)

is szokás nevezni (Balázs–Dimitrievics, 1979). Az erdőgazdasági gyakorlatban, permetléfelhasználást tekintve a HV-, MV- és LV-gépek alkalmazása jelentős. Esetenként az intenzív csemetetermesztésben fordulnak elő az UUHV-gépek, amelyek azonban alaprendeltetésüket tekintve nem növényvédelmi gépek, hanem olyan öntözőberendezések, amelyek növényvédő szerek kijuttatására is alkalmasak.

A hidraulikus cseppképzéssel létrehozott cseppek többségének átmérője 200→400 μm közötti. Az eljárás során a folyadékot hengeres nyíláson kényszerítik kilépni. Ha a kiáramlás sebessége – a belső túlnyomás eredményeképpen – egy határértéket meghalad, a hengeres folyadéksugáron hullámosodás jelentkezik. A felületi hullámok hatására a folyadéksugáron szűkületek és dudorok keletkeznek, majd a szűkületek teljes elvékonyodásával – a felületi feszültség hatására – a folyadéksugár cseppekre bomlik (Túrba, 1976). A cseppképződés során az elvékonyodott folyadéksugárból a szétválás helyén apróbb, a köztes dudorokból pedig nagyobb cseppek lesznek, ezért a hidraulikus cseppképzéssel nem lehet biztosítani a cseppátmérő teljes azonosságát. A gyakorlatban a cseppek nem folyadéksugárból, hanem a cseppképző berendezésből kilépő vékony folyadékhártyából képződnek, az előzőekben megismert törvényszerűségek szerint. A folyadékhártya a folyadékkilépés előtti örvénylő mozgásba hozásával vagy a folyadéksugár ütköztetésével hozható létre.

A pneumatikus cseppképzéssel 20→200 μm átmérőjű cseppek képezhetők. A cseppképzés során a folyadéktömegből a mellette nagy sebességgel áramló levegő szakítja ki a cseppeket. A pneumatikus cseppképzés akkor valósul meg, ha a levegő és a folyadékáramlás közötti sebességkülönbség legalább 100 m/s, és ha a cseppképzést végző levegőmennyiség legalább 200-szorosa a folyadékmennyiségnek.

A termikus cseppképzés hideg vagy meleg eljárással valósítható meg. A hideg eljárással 10→20 μm, a meleg eljárással pedig 0,1→10 μm átmérőjű cseppek képezhetők. A hideg eljárás lényege, hogy a hatóanyagot szobahőmérsékleten gyorsan párolgó oldószerben szórja ki. Az oldószer még a permetsugárban elpárolog, a hatóanyag pedig finom köd alakjában marad vissza, amely egy ideig lebeg, majd lassan leülepszik. Az eljárás legegyszerűbb változata az „aerosol csomagolás”, amikor a hatóanyagot cseppfolyósított gázban (freonban vagy ammóniában) oldva, szórószerkezettel ellátott palackban hozzák forgalomba. A meleg eljárás során az ásványolajban oldott hatóanyagot túlhevített gőzbe vagy forró gázáramba porlasztják. A hő hatására az ásványolaj elpárolog, majd a szabad levegőn lehűlve köddé kondenzálódik. A hatóanyag oldásához használt ásványolaj elpárologtatásához általában reaktív motor elvén működő készülékkel fejlesztett füstgázt, esetenként a közönséges robbanómotor kipufogó gázát használják. A meleg eljárás hátránya, hogy a túlhevítés alatt a hatóanyag elbomolhat, ezért csak hőre nem érzékeny vegyszerek kijuttatására alkalmazható.

Mechanikus cseppképzéssel – amelynek során a cseppképző elemek alakjukkal és a mozgásuk következtében fellépő erőhatások segítségével képzik a cseppeket – különböző méretű cseppek állíthatók elő.

7. ábra. Hidraulikus cseppképzésű permetezőgép felépítése

A permetezőgépek általános felépítése, működési elve szinte valamennyi gépnél hasonló (László, 2000), működésük szerkezeti felépítésük elemzésével párhuzamosan tekinthető át legkönnyebben. E gépek általánosságban (7. ábra):

– a keverőszerkezettel szerelt permetlétartályból (1), melyen belül 1/a: a permetlétartály, 1/b: a keverőszerkezet;

– a közegtovábbító berendezésből (2);

– a cseppképző berendezésből (3);

– a szétosztó berendezésből (4);

– a kiegészítő elemekből (5), melyen belül 5/a: a nyomásszabályozó, 5/b: az elzárószerkezet, 5/c: a manométer, 5/d: a tartályszűrő, 5/e: a szívóági szűrő, 5/f: a nyomóági szűrő, 5/g: a fojtószelep, 5/h: a permetlévezeték; valamint

– az alvázból és járószerkezetből állnak.

A permetlétartály a permetlé tárolására szolgál. Abban mechanikus vagy hidraulikus működésű keverőszerkezet helyezhető el. A mechanikus keverésnél forgó, lapátos tengely, a hidraulikusnál pedig a tartályba visszaáramló permetlé tartja mozgásban a tartály permetlétömegét.

A közegtovábbító berendezés – a permetezőgép működési elvétől függően – a permetlevet szállító permetlészivattyúból és a levegőt továbbító berendezésből állhat. A hidraulikus cseppképzésű permetezőgépeken térfogat-kiszorításos szivattyú (dugattyús, membrán, görgős vagy lapátos) vagy oldalcsatornás periferikus járókerekű szivattyú, az egyéb cseppképzésű gépeken pedig általában centrifugál-szivattyú található. A térfogat-kiszorításos szivattyúk egyik csoportja szelepes kivitelű, szakaszos szállítású (dugattyús, membrán), másik csoportja szelep nélküli, folyamatos szállítású (görgős, lapátos). A szakaszos szállítású szivattyúk szerves tartozéka a szívó- és a nyomóági légüst, amelyek a folyadékszállítás egyenletességét biztosítják. Levegőtovábbításra dugattyús kompresszorok, Root-fúvók és ventilátorok alkalmazhatók. A ventilátorok közül a radiál-ventilátorok a pneumatikus cseppképződésű gépek, az axiál-ventilátorok pedig a szállítólevegős gépek szerkezeti elemei.

8. ábra. Hidraulikus cseppképzésű szórófejek betétjei

a) érintőleges beömlésű, b) ferdefuratú, c) csigabetétes, d) ütközőlapos, e) folyadékütközéses, f) injektoros

A cseppképző berendezés szerkezeti kialakítása igazodik a cseppképzési módhoz. Hidraulikus cseppképzéshez cirkulációs (érintőleges beömlésű, ferde furatú betétes, csigabetétes), ütközéses (ütközőlapos, folyadékütközéses) és injektoros szórófejek alkalmazhatók (8. ábra). A cirkulációs szórófejek szórásképe rendszerint üreges kúpos, de kis tangenciális sebesség esetén telekúpos szóráskép is létrejöhet. A cirkulációs szórófejek elsősorban állománypermetezésnél, szállítólevegős szórószerkezetekben alkalmazhatók. Az ütközéses szórófejek szórásképe legyező alakú, és leginkább a síkszórókereteken kerülnek alkalmazásra. A folyadékütközéses szórófejeknek létezik a kettős réses változata is, amelyek a haladási irányhoz viszonyítva előre és hátra szóró két permetlegyezőt hoznak létre, biztosítva ezzel a cseppek jobb behatolását a sűrűbb növényállományba. Legújabb változatuk az előporlasztóval szerelt Anti-Drift típus, amelynek cseppelosztási tartománya lényegesen szűkebb – tehát egyenletesebb a cseppspektruma – mint a hagyományos kiviteleké. Az injektoros szórófejeknél (lásd a 8. ábrát) a permetléből (B) a levegőbeszívás (A) révén légzárványos, nagy cseppek keletkeznek, amelyek a célfelületre ütközve kisebb cseppekre esnek szét, javítva ezzel a fedettség mértékét. A pneumatikus cseppképzés szórófejei a levegőáram és a folyadéksugár találkozását biztosítják. A termikus cseppképzés szórófejei hideg cseppképzés esetében a hatóanyag és oldószer keverékének kijuttatását, meleg cseppképzés esetén pedig a permetlé túlhevített gőzbe vagy forró gázáramba porlasztását biztosítják. Mechanikus cseppképzéshez – a mai gyakorlatban – forgótárcsás (9. ábra), vibrációs és forgókosaras szórófejek alkalmazása jellemző.

9. ábra. Forgótárcsás szórófej

1. forgótárcsa, 2. fúvóka, 3. elektromos motor, A) folyadék áram, B) permetsugár

A szétosztó berendezés síkszóró keret (felületpermetező keret), sorszóró keret, sorközszóró keret, favédelmi szórókeret (szóróív), szórópisztoly, lövellőcsöves (fúvócsöves) szórószerkezet és félautomatikus (szállítólevegős) szórószerkezet lehet. Segítségükkel síkszórás és térszórás valósítható meg (10. ábra).

A kiegészítő elemek: szabályozók (nyomáshatárolók, nyomásszabályozók, fojtószelepek), elzárószerkezetek, manométerek, csöpögésgátlók (visszacsapó szelepek), szűrők (tartályszűrők, szívóági szűrők, nyomóági szűrők, visszafolyó ági szűrők, szórófejszűrők), permetlévezetékek (műanyag tömlők, textilbetétes gumitömlők, fémcsövek), csatlakozóelemek (T-idomok, tömlőcsatlakozók) és nyomjelzők a permetezőgépek helyes működését biztosítják.

Az alváz és járószerkezet kialakítása a permetezőgép üzemeltetési módjához igazodik.

A permetezőgép működése közben a permetlétartályba töltött permetlevet a keverőszerkezet tartja állandó mozgásban az emulgeált vagy szuszpendált hatóanyag részecskék leülepedésének megakadályozására. A permetlevet a tartályból a permetlészivattyú juttatja el a szétosztó berendezésen elhelyezett cseppképző elemekhez, a szórófejekhez. A szórófejekben a permetlé cseppekre bomlik, és a szétosztó berendezés segítségével viszonylag egyenletesen szétterül a permetezett felületen.

10. ábra. Szétosztóberendezések

a) síkszóró keret, b) sorszóró keret, c) sorközszóró keret, d) favédelmi szórókeret, e) lövellőcsöves szórószerkezet, f) félautomatikus (szállítólevegős) szórószerkezet

3.9.2.2. Vegyszerkenő gépek

A vegyszerkenő gépek folyadékfilm formájában viszik fel a nagy vegyszer-koncentrációjú kenőlevet a növényzet lombozatára. Kenőszerkezetük szerint kenőhengeres, kenőtömlős és kenőszálas gépek lehetnek.

A kenőhengeres gépeknél a kenőlé a tartályból előbb egy szivacshengerre kerül, majd erről egy fémhengerre, vékony rétegben. A rétegvastagságot a két henger összenyomásának mértékével lehet változtatni. A növényzetre a fém kenőhengeren vékony rétegben szétterülő folyadék kerül.

A kenőtömlős gépeknél kis nyomással keringetik a tömlőben a kenőlevet. A tömlő anyagán a nyomás nagyságától függő mértékben szivárog át a folyadék, majd a növényekkel érintkezve felkenődik azokra. A kenőtömlős elvnek kisüzemi használatra alkalmas eszközei is léteznek. Ezek a szerkezetek partvisszerű megoldások, amelyekkel a nyélben, vagy külön, a vállon hordozható tartályban tárolt kenőlevet lehet a növényzetre kijuttatni.

A kenőszálas gépek kenőszerkezetét egyik vagy mindkét végén megfogott, le- vagy belógó nagy átmérőjű textilszálak alkotják, amelyeket kenőlével átitatva lehet a folyadékot a lombozatra felvinni.

A vegyszerkenő gépek alkalmasak:

– gyomnövények herbicidekkel történő irtására, amit a kultúrnövénynél magasabbra növő gyomok csúcshajtásaira kennek fel;

– haszonnövények lombtrágyával vagy stimuláló anyagokkal való kezelésére.

Erdőgazdasági területen elsősorban az erdősítések és a vágásterületek gyom-, cserje- és sarjirtásában alkalmazhatók előnyösen (Gyökös–Horváth–Kiss, 1992). A kenési eljárással felhasznált növényvédő szer mennyisége 50→70%-kal kevesebb, mint a hagyományos permetezésnél.

3.9.2.3. Porozógépek

A porozógépek a vegyszert finom por alakjában (átlagos szemcseméret: 30→100 pm) juttatják a védendő felületre. A porok hatóanyagból és vivőanyagból (kaolin-, talkum- stb. por) álló keverékek.

A porozógépek poradagoló szerkezetük jellege szerint osztályozhatók. Ennek megfelelően megkülönböztetünk:

– mechanikus poradagolású gépeket, ezen belül csigás, hornyos, forgócellás és szállítószalagos típusokat;

– pneumatikus poradagolású gépeket, melyek direkt áramlásos és megcsapolásos rendszerűek lehetnek.

A porozógépek működése közben a kijuttatandó port a portartályban a boltozódásgátló szerkezet (porlazító) lazított állapotban tartja. A porlazítók mechanikus és pneumatikus működésűek lehetnek. A mechanikus porlazítók különböző alakú mozgó elemekkel, a pneumatikus porlazítók pedig levegőbefúvással dolgoznak. A porlazítók általában nem önálló szerkezeti egységek, hanem a poradagolók szerves részei. A portartályból a por a poradagoló segítségével állandó intenzitással jut a levegőtovábbító berendezés légáramába. Levegőtovábbításra a kézi üzemeltetésű gépeken fújtatók (membrános, harmonika rendszerű vagy lengőlapátos kivitelek), a motoros gépeken pedig radiál-ventilátorok használatosak. A por a gép működési elvétől függően a ventilátor szívó vagy nyomó ágába juthat. A porral keveredett levegőt a szétosztó berendezés juttatja a védendő felületre. A szétosztó berendezés síkszórócsöves (teljes felületű porozáshoz) és fúvócsöves szórószerkezet lehet.

3.9.2.4. Mikrogranulátum-szóró gépek

A mikrogranulátum-szóró gépek granulált növényvédő szerek (szemcseméretük: 0,1 → 1,5 mm) kijuttatására alkalmasak. A mikrogranulátum-szóró gépek adagolószerkezetük szerint réses és forgócellás kivitelűek lehetnek.

A mikrogranulátum-szóró gépek működése közben – az adagolószerkezet segítségével – állandó intenzitással jut a mikrogranulátum a tartályból a szétosztó berendezésbe. A szétosztó berendezés, szerkezeti kialakításától függően, a mikrogranulátumot teljes felületen vagy sávosan szórja szét. A teljes felületre szóró szétosztó berendezések állhatnak egymással érintkező halfarok alakú szóróelemek sorából (az ezekbe adagolt mikrogranulátum a gravitáció hatására jut a talajra), és lehetnek szállítólevegős szétosztó berendezések, amelyeknél a mechanikusan adagolt mikrogranulátumot a ventilátor légárama egymástól egyenlő távolságra kiképzett szórónyílásokon keresztül juttatja ki. A sávosan szóró szétosztó berendezések halfarok alakúak (talajfelületre szórnak) és csoroszlyás kivitelűek lehetnek (közvetlenül a talajba juttatják a mikrogranulátumot). A sávosan szóró szétosztó berendezéssel szerelt mikrogranulátum-szórók általában nem önálló gépek, hanem más gépekre – pl. vetőgépekre, ültetőgépekre stb. – szerelhető adapterek.

3.9.2.5. Csávázógépek

A csávázógépek a vetőmagok vegyszeres kezelésére alkalmasak, nedves, por-, előnedvesített por- vagy kombinált csávázás és bevonatképzés (inkrusztálás) megvalósításával. Utóbbi olyan különleges nedves csávázási eljárás, amikor is a különböző csávázószereket több rétegben, ragasztóanyag felhasználásával viszik fel a mag felületére. Az eljárás végén összefüggő burok fogja körül a magot. A mai korszerű csávázógépek mindegyik módszer kivitelezését lehetővé teszik (Katz, 1999).

A csávázógépek magadagoló és magoszlató, csávázószer adagoló és magkeverő szerkezeti egységeik alapján osztályozhatók.

A gépeken a magadagoló a magoszlatóval általában szerves egységet képez, folyamatos magadagolást, és sík- vagy hengerfelületű magfüggönyt létrehozva. A sík magfüggönyt szabályozható keresztmetszetű nyílás, a henger felületűt pedig tengelyirányban mozgatható forgótárcsa segítségével lehet kialakítani.

Csávázószer adagolóként folyadékok adagolására hidraulikus cseppképzésű szórófejek, valamint mechanikus cseppképzésű forgótárcsás szórófejek alkalmazhatók. A hidraulikus cseppképzésű szórófejekkel sík magfüggönyt, a forgótárcsás szórófejekkel pedig henger felületű magfüggönyt lehet eredményesen folyadékkal bevonni. A porozószerek adagolására a porozógépeknél ismertetett mechanikus poradagolók alkalmasak.

A magkeverők forgókúpos (magemelő kúpos) csigás és dobos kivitelűek lehetnek. A forgókúpos magkeverő lefele szűkülő keresztmetszetű, csonka kúp alakú szerkezet. A szerkezetben, a forgás miatt, a vegyszerrel kezelt magra a centrifugális erő hat, amelynek a kúpfelület síkjába eső komponense a magot felfelé mozgatja. Ennek eredményeképpen a magok a kúpos tányér felső részén átbukva hullanak ki a gépből. A vázolt folyamat alatt a magok egymással keverednek, egymáshoz és a csávázószerhez dörzsölődnek, így lényegesen javul a vegyszer kezdeti eloszlása. A csigás magkeverőnél szállítócsigák mozgatják és közben keverik a csávázószerrel előkezelt magot. A dobos magkeverőnél forgó dob vagy álló dobban forgó lapátos szerkezetek biztosítják a vegyszerrel előkezelt mag keverését.

11. ábra. Csávázógép felépítése

A korszerű csávázógépek teljesen zárt rendszerben dolgoznak. Működésük közben a csávázószer és a magok találkozása a csávázótérben találkoznak. A gépek biztosítják az egyenletes magadagolást a csávázótérben, az ottani magoszlatást és csávázószeradagolást, majd az ezután következő magkeverést. A csávázótérbe a magtömeg sík vagy henger felületű magfüggöny formájában, folyamatosan jut be. A magfüggönyre kerül a folyadék halmazállapotú csávázószer vagy nedvesítőszer (ez utóbbi általában víz), attól függően, hogy nedves csávázás vagy előnedvesített porcsávázás folyik. Ezt követően, porcsávázáskor és előnedvesített porcsávázáskor megtörténik a por adagolása, majd a magkeverő berendezés az elsődleges fedettséget tovább javítja. A 11.ábrán folyamatos magadagolású, henger felületű magfüggönyös, forgótárcsás szórófejű (5), magemelő-kúpos magkeverőjű csávázógép elvi felépítése látható. A magyar gyártmányú csávázógépek ezen elven alapulnak. A gép működése közben a magtartályból (1) a magtömeg (A) a magoszlató tányér (2) és a magterelő (3) segítségével hull alá, létrehozva a henger felületű magfüggönyt. A csávázótér-házban (4) megtörténik a magtömeg és a folyadék-csávázószer (C), illetve a porvezető csövön (6) keresztül bejutó por (B) találkozása, majd a magemelő kúp (7) segítségével végrehajtott keverés után a gépből a csávázott mag (D) távozik.

Kisebb magtételek esetén – kisebb csemetekertekben – az építőipari kis kapacitású betonkeverő gépek is eredményesen alkalmazhatók nedves csávázásra. A munka során a dobba öntött, ismert tömegű magtételhez forgás közben kell adagolnunk a szükséges mennyiségű csávázószert. A feladatra alkalmas szerkezet elektromos hajtású, buktatható kivitelű, forgódobos berendezés.

3.9.3. A gépüzemeltetés gyakorlata

A fejezet a mindennapos erdővédelmi üzemi munka legfontosabb, egyben a munka eredményességét leginkább befolyásoló döntéseihez ad általános és a konkrét feladatokra történő lebontáshoz útmutatást.

3.9.3.1. Gépkiválasztás

Gépkiválasztás alatt értjük:

– az adott növényvédelmi munkát elvégezni tudó géptípus kiválasztását;

– a gép szórószerkezetének megválasztását (ha a gép különböző szórószerkezetekkel szerelve üzemelhet) és

– a gépet működtető erőgép megválasztását.

Az adott növényvédelmi munka kielégítő elvégzését biztosító gép kiválasztásánál mindig szem előtt kell tartanunk, hogy olyan gépet alkalmazzunk,

– mellyel a kártevők és a kórokozók leküzdése, a haszonnövények eredményes védelme a biológiailag optimális időn belül elvégezhető;

– mely a növényvédő szert a szükséges mennyiségben és minőségben (megfelelő eloszlással és fedéssel) képes kijuttatni a védendő felületre;

– melynek beszerzési és üzemeltetési költsége minél kisebb, de minden esetben a védett növénykultúra termelési értékével összhangban álló mértékben növelje a termelési költséget.

Eredményes védekezést, biológiailag optimális időn belül csak megfelelő területteljesítményű (a védendő terület nagyságával összhangban lévő területteljesítményű) és megfelelő munkaminőségű gépek végezhetnek. A gépek mennyisége az adott feladat és a gép területteljesítménye alapján, a megkívánt védekezési forduló figyelembevételével határozható meg.

A növényvédelmi gép területteljesítménye üzemeltetési és üzemszervezési jellemzőktől függ. Az üzemszervezési tényezők hatása a munkaidő-elemzés segítségével mutatható ki. Az üzemeltetési jellemzők közül a területteljesítményre a munkaszélesség, a haladási sebesség, a tartálytöltéskori átfolyási sebesség, a tartálytérfogat és a szórásmennyiség (területegységre kijuttatott anyagmennyiség) hat meghatározó módon. A területteljesítmény a munkaszélesség, a haladási sebesség, az átfolyási sebesség és a tartálytérfogat növelésével, illetve a szórásmennyiség csökkenésével növekszik. Az említett üzemeltetési jellemzők területteljesítmény-növekedést okozó irányban történő változtatása azonban egy optimális határon túl nem célszerű, ugyanis a jellemzők változtatásával nem növekszik egyenes arányban a területteljesítmény. A jellemzők értékének egy optimális határon túli jelentős változtatása is csak kis értékű területteljesítmény növekedést eredményez, ami nem gazdaságos (Ruttkai, 1982).

A különböző növényvédelmi munkák elvégzését biztosító gépek kiválasztásához általános érvényű szabályokat adni nem lehet. Az alkalmazandó géptípusokra – az előzőeken túl – hatással vannak a terepadottságok, a talajjellemzők, az állományjellemzők (kor, magasság, sortávolság, feltártság stb.); valamint egyéb feltételek (a károsítok fajtája, az alkalmazandó növényvédő szer, az időjárási viszonyok stb.).

A gépkiválasztást a következőkben részletezett megoldások segítik (Horváth, 1987): Csemetekertek növényvédelmi munkái. Itt elsősorban a hidraulikus és a pneumatikus cseppképzésű permetezőgépek alkalmazhatók. A gépek nagyságrendjének a csemetekert méreteihez kell igazodnia. Ennek megfelelően napjainkban a háti gépektől kezdődően a középkategóriájú gépekig (max. 12 m-es munkaszélesség, max. 1000 dm3-es tartálytérfogat) minden nagyságrendű indokolt lehet. A különböző munkákhoz javasolt géptípusok a következők:

a) Talajfelület vagy teljes növényfelület – fenyő vagy lassan növő lombcsemete – vegyszerezése esetén:

– hidraulikus cseppképzésű permetezőgép szórópisztollyal vagy síkszóró kerettel (pl. D-2M és Primavera-20 háti permetezők; Rath, Glória-500FSZ, Farmer-FSZ-300/6, Gambetti-GB-MP és Gambetti-GB-MP-AS függesztett felületpermetezők; Rath hordozott felületpermetező (12. ábra); Novor-1005, Kertitox-K-10/13, Kertitox-Fullspray-1000/12 és Udor-V vontatott felületpermetezők);

12. ábra. Rath hordozott felületpermetező

– pneumatikus cseppképzésű permetezőgép egyedi fúvócsővel, esetleg síkszóró kerettel (pl. MD-150 háti motoros permetező, Kertitox KR-10UP vontatott felületpermetező);

– porozógép síkszóró kerettel vagy fúvócsöves szórószerkezettel (pl. Kiskunság háti porozó, Kertitox-FP függesztett porozógép);

– mikrogranulátum-szóró gép teljes felületre szóró szétosztó berendezéssel (pl. Pneugran ES-3,5 vontatott szállítólevegős mikrogranulátum-szóró).

b) Nyár- és fűzcsemete-termesztő kertek teljes felületű vegyszerezéséhez:

– hidraulikus cseppképzésű permetezőgép szórópisztollyal (pl. Minitox-NSZ-3/2 vontatott permetező);

– pneumatikus cseppképzésű permetezőgép lövellőcsöves szórószerkezettel (pl. Pneutox-F és Airdrop-400 függesztett permetezők);

– hidraulikus cseppképzésű szállítólevegős permetezőgép fúvócsővel (pl. Farmer-FA-300 és SAE-Turbomatic függesztett permetezők, Novatur-1058 vontatott permetező).

c) Sorvegyszerezéshez:

– hidraulikus cseppképzésű permetezőgép szórópisztollyal vagy sorszóró kerettel (pl. D-2M, Minitox-NSZ-3/2).

d) Sorközvegyszerezéshez:

– hidraulikus cseppképzésű permetezőgép szórópisztollyal vagy sorközszóró kerettel (pl. D-2M, Egedal függesztett sorpermetező, Rath függesztett vagy hordozott (13. ábra) sorközpermetező);

13. ábra. Rath sorközpermetező

– mikrogranulátum-szóró gép sávosan szóró szétosztó berendezéssel (pl. Rath függesztett vagy hordozott mikrogranulátum-szóró, E-GA-1 függesztett mikrogranulátum-szóró) .

e) Talajfertőtlenítéshez:

– a talajfelület és a sorköz vegyszerezését biztosító gépek talajművelés (pl. tárcsázás, kultivátorozás) előtt alkalmazva;

– a talajművelő gépre szerelt permetező, porozó vagy mikrogranulátum-szóró adapterek (pl. Fumitrac talajfertőtlenítő gép).

f) Intenzív csemetekerti technológiák vegyszeres munkáihoz:

– a teljes felületű vegyszerezésre alkalmas gépek [lásd a) pont alatt] közül a kisebb teljesítményűek;

– permetező-öntöző berendezés (pl. Debran).

g) Csávázáshoz:

– csávázógépek (pl. FCB és Mobitox-Super csávázógépek, betonkeverő). Erdőtelepítések és teljes talaj-előkészítésű erdőfelújítások növényvédelmi munkái.

A terepadottságok lehetővé teszik, hogy ezeken a területeken a csemetekertekben alkalmazottakhoz hasonló géptípusokkal dolgozzunk, azok közül is elsősorban a nagyobb teljesítményű gépekkel.

Teljes talaj-előkészítés nélküli erdőfelújítások növényvédelmi munkái. E területeken szintén alkalmazhatók a hidraulikus és a pneumatikus cseppképzésű gépek, a speciális terepadottságok (tuskós területek) azonban a gépek iránt különleges követelményeket támasztanak. A terepadottságok miatt a síkszórókeretes gépek elsősorban függesztett kivitelben használhatók (pl. E-P-1 függesztett permetező (14. ábra), a félig függesztett és vontatott gépek pedig csak csökkentett (max. 8 m) szórókeretszélességgel. Előnyösen alkalmazhatók a speciális szórószerkezetű (pl. nagy hatósugarú, DOC-szórófejekkel szerelt) nagyobb munkaszélességű (10→12 m) permetezőgépek (pl. HS-75 hordozott permetező, valamint a fúvócsöves permetezőgépek, továbbá a vegyszerkenő gépek (pl. SM kézi kenőgép, SZVF-60 függesztett vegyszerkenő). A nem függesztett gépek esetében mindig követelmény a viszonylag magas építés.

14. ábra. E-P-1 függesztett permetező

Favédelmi munkák. A favédelmi munkák a különálló fák és a fasorok védelmét foglalják magukba. Ezek a munkák hidraulikus és pneumatikus cseppképzésű, szórópisztolyos (pl. D-2M), favédelmi szórókeretes (pl. Kertitox-N-10), lövellőcsöves (pl. MD-150, Pneutox-F, SAE-Turbomatic-P, Airdrop-400) és szállítólevegős (pl. Farmer-FA-300, Kertitox-NA-10, Kertitox-Tifone-1000) szórószerkezetű gépekkel végezhetők.

Erdőállományok növényvédelmi munkái. Erdőállományok növényvédelmi munkáinál problémát jelent, hogy a terület a legtöbb esetben a növényvédelmi gépekkel nem, vagy csak nehezen járható. Ezért általában négy kerék hajtású traktorral üzemeltetett vagy terepjáró tehergépkocsira szerelt, elsősorban szállítólevegős permetezőgépek, esetleg fúvócsöves porozógépek alkalmazhatók. Az erdőállományok növényvédelmi munkáiban a rovarkártevők elleni védelem a legjelentősebb. Erre a célra gazdaságosan a különböző típusú ködképző gépek alkalmazhatók (pl. Swintfog kézi motoros ködképző, Termog II. tehergépkocsira szerelt ködképző). Esetenként – rovarkártevők ellen – elégséges lehet az erdőszegélyek vegyszeres kezelése, 40–60 m hatótávolságú lövellőcsöves gépekkel.

Erdősítések és erdőállományok növényvédelmi munkáiban eredményesen alkalmazhatók a légi növényvédelmi gépek is. Érdekességként említhető, hogy a légi gépek alkalmazásba vétele egy élénk képzelőerővel, alapos biológiai ismeretekkel és fantáziával rendelkező német erdész, Alfréd Zimmermann szabadalmához kötődik, mely világszerte elindította a légi járművek növényvédelmi célú alkalmazását, még 1911-ben (Szász–Varga, 1998). Jelenleg Magyarországon hét repülőgéptípust – közülük négy merevszárnyú (AN-2; AN-2M; M-18; Z-137T) három pedig forgószárnyú (KA-26; MD-500; UH-12E) – használnak a mezőgazdasági és erdőgazdasági repülésben. Az eddigi üzemeltetési tapasztalatok alapján ezek közül erdőgazdasági célokra a helikopterek – közülük a leggyakrabban használt a KA-26 típusú helikopter (15. ábra) – a legalkalmasabbak. Ezt elsősorban az indokolja, hogy ez a géptípus képes leginkább a terepadottságokhoz alkalmazkodni, ez képes leginkább a kisebb területek (szétszórtan elhelyezkedő erdőfoltok) berepülésére, valamint ez a típus a legkevésbé igényes a fel-, illetve a leszállóhellyel szemben. Kis táblaméreteknél, továbbá folt- és sávkezeléseknél célszerűek és gazdaságosak a növényvédelmi felszereléssel ellátott motoros sárkányrepülők is.

(Az előzőekben megadott konkrét géptípusok alkalmazása nem kizárólagos, az egyes területeken minden más, a példaként megadott típusokkal azonos kategóriájú gép is használható.)

15. ábra. KA-26 típusú helikopter permetezést végez

Erőgépválasztás. A traktorral üzemeltetett növényvédelmi gépeknél (ezek a leggyakoribbak) külön gondot kell fordítani az erőgép megválasztására. Az erőgépet úgy kell kiválasztani, hogy teljesítménye, méretei, a munkagép csatlakoztatása és a gépcsoport hosszirányú stabilitása megfelelő legyen.

3.9.3.2. Gépbeállítás

A növényvédelmi gép beállítása alatt a szórószerkezet (szétosztó berendezés) beállítását, valamint a szórásteljesítmény meghatározását és beállítását értjük.

A szórószerkezet beállítása. A szórószerkezet helyes beállítása a szórás egyenletességét meghatározóan befolyásolja. A különböző típusú szórószerkezeteknél a beállítást a következők szerint kell elvégeznünk:

Permetezőgépek síkszóró keretét a szórófejek szórásképének megfelelően kell beállítanunk. A szóráskép háromszög (cirkulációs és folyadékütközéses szórófejeknél), illetve trapéz (ütközéses szórófejeknél) eloszlású lehet. A háromszög eloszlású szórásképet adó szórófejekkel szerelt síkszóró keretet úgy kell beállítanunk, hogy a permetezett felület minden részét azonos számú szórófej permetezze. Ha lehetőség van rá, célszerű a szórószerkezetet úgy elhelyezni, hogy a permetsugarak a permetezett felületen legalább kétszeres fedéssel találkozzanak. A trapéz eloszlású szórásképet adó szórófejekkel szerelt síkszóró keretet a trapéz oldalaira vonatkozó kétszeres fedés magasságába célszerű beállítani. Erre vonatkozóan a gyártók általában egyértelmű tájékoztatást adnak.

Sor- és sorközszóró keretek beállításakor az elemeket a sortávnak megfelelően kell rögzítenünk, valamint biztosítanunk kell a szórófejek helyes irányítottságát és megfelelő távolságát a permetezett felülettől.

Lövellőcsöves és szállítólevegős szórószerkezeteknél, ahol a nagy tömegű légáramlás a vegyszerelosztás egyenlőtlenségét csökkenti, a szórófejek egyedi beállításának kisebb a jelentősége, az egész szórószerkezetet kell a védendő felületre irányítanunk.

Vegyszerkenő gépeknél a kenőszerkezet beállítása annak a növényzet magasságához igazodó elhelyezését jelenti.

Porozógépek szórószerkezete síkszórócső vagy fúvócső. A síkszórókeret beállítása annak a növényzet magasságához igazodó elhelyezését, a fúvócsöves szórószerkezet beállítása pedig a kilépő por-levegő áramnak a célfelületre irányítását jelenti.

Mikrogranulátum-szóró gépeknél a szórószerkezet beállítása értelemszerűen annak célfelületre irányítását jelenti.

A szórásteljesítmény meghatározása. A szórásteljesítmény (q),azaz az időegység alatt kiszórt anyagmennyiség (permetezőgépeknél a permetlémennyiség, vegyszerkenő gépeknél a kenőlémennyiség, porozógépeknél a pormennyiség, mikrogranulátum-szóró gépeknél a mikrogranulátum-mennyiség) függ:

– a szórásmennyiségtől (Q), azaz a területegységre kijuttatott permetlé, kenőlé, por vagy mikrogranulátum mennyiségétől (permetezőgépeknél a permetlé-felhasználástól, vegyszerkenő gépeknél a kenőlé-felhasználástól, porozógépeknél a porfelhasználástól, mikrogranulátum-szóró gépeknél a mikrogranulátum-felhasználástól),

– a gép munkaszélességétől (b)és

– a gép haladási sebességétől (v);

és velük egyenesen arányos, azaz:

q = Q b v.

A szórásteljesítményt meghatározó jellemzők közül:

– a szórásmennyiség a hatóanyag és a károsító jellemzőinek ismeretében határozható meg;

– a munkaszélesség a kiválasztott gép szerkezeti méreteként adott;

– a haladási sebességnek pedig a lehetséges legnagyobb értéket kell választanunk, mert így érhető el a legnagyobb területteljesítmény (a lehetséges legnagyobb haladási sebességet befolyásolják: a terepadottságok, az erőgép teljesítménye és a szórásteljesítmény beállítható max. értéke).

A számítások megkönnyítésére a gyártó cégek általában segédleteket (nomogramokat, táblázatokat, számolóléceket, elektronikus, célirányosan programozott számológépeket) adnak ki, amelyek közvetlenül mutatják az üzemeltetési jellemzők közötti kapcsolatokat. A 16. ábra például egy permetezőgép beállítási nomogramját mutatja, ahol b: a munkaszélesség, v: a haladási sebesség, Q: a permetfelhasználás, q: a szórásteljesítmény, p: a permetlényomás, DOC: a szórófejtípus.

16. ábra. Permetezőgép beállítási nomogramja

A szórásteljesítmény beállítása. A szórásteljesítmény beállítása a géptípustól függ. Leggyakrabban a következők fordulnak elő:

Térfogat-kiszorításos szivattyúval üzemelő permetezőgépeknél a szórásteljesítmény az üzemi nyomásnak és a szórófejek jellemzőinek (elsősorban a kilépőnyílás keresztmetszetének) függvénye. Ennek megfelelően a szórásteljesítmény beállítása történhet:

– a nyomás változtatásával és

– a szórófejek vagy szórófejbetétek cseréjével.

A nyomást a ma használatos gépek szinte mindegyikén két szélső érték között, fokozat nélkül állíthatjuk be. Az üzemi nyomás alsó határát a permetcseppek növekedése, a felsőt pedig a szóráskép fokozatos leromlása szabja meg. A korszerű gépekhez több szórófej-, illetve szórófejbetét-sorozat tartozik, amelyekkel a gyakorlat igényei szerinti beállítás elvégezhető. A beállítás során mindig ellenőriznünk kell azt, hogy az egész szórószerkezeten azonos típusú szórófej, illetve szórófejbetét van-e.

Centrifugál szivattyúval üzemelő permetezőgépeknél a szórásteljesítmény beállítása:

– a különböző méretű szórófejek cseréjével;

– a szórófejek elé iktatott különböző méretű fojtótárcsák cseréjével és

– a visszafolyó vezetékbe épített fojtás keresztmetszetének változtatásával történhet.

Folyadékszivattyú nélkül üzemelő permetezőgépeknél a permetlé a gravitáció vagy a permetlétartályban létesített túlnyomás hatására jut el a szórófejekhez. Ekkor a szórásteljesítmény szabályozása történhet:

– a különböző méretű szórófejek cseréjével;

– a permetlévezetékbe épített fojtás(ok) keresztmetszetének változtatásával és

– a permetlétartályban lévő levegő nyomásának változtatásával, ami a levegő belépő vagy kilépő keresztmetszetének változtatásával lehetséges.

Vegyszerkenő gépeknél a szórásteljesítmény általában a kenőlévezetékbe épített fojtás(ok) keresztmetszetének változtatásával állítható a kívánt értékre.

Porozógépeknél a szórásteljesítményt (a) mechanikus poradagoló szerkezetek esetében:

– a kilépőnyílás keresztmetszetének és

– az adagolóelem (dob, cella) fordulatszámának változtatásával;

(b) pneumatikus poradagoló szerkezetek esetében pedig a tartályba belépő, illetve a tartályból kilépő légvezetékekben elhelyezkedő fojtószelepekkel állíthatjuk be.

Mikrogranulátum-szóró gépeknél a szórásteljesítmény:

– az adagolószerkezet kilépő keresztmetszetének változtatásával (réses adagolók); illetve

– a működő cellahossz és adagolóelem fordulatszám változtatásával (forgócellás adagolók) állítható be.

3.9.3.3. A gépbeállítás helyességének ellenőrzése

A növényvédelmi gép és az általa végzett munka értékeléséhez olyan ellenőrző mérések szükségesek, amelyek a munka megkezdése előtt vagy közben elvégezhetők. Ezen ellenőrző méréseknek – a szórásmennyiség helyessége ellenőrzésének és a munka minősége ellenőrzésének – a célja olyan jellemzők meghatározása, amelyektől, kísérletekkel igazolhatóan függ a védekezési munka eredménye.

A jellemzők a gép működési elvétől, műszaki állapotától és beállításától függnek, így azok egy részét minden beállítás után szükséges meghatároznunk, más részét csak időszakosan.

A szórásmennyiség helyességének ellenőrzése. A gépbeállítás helyességének ellenőrzésére szolgáló közvetlen módszer; húzatási próbának is nevezik. Elvégzése minden új beállítás után szükséges. A mérés permetezőgépek esetében a következőképpen hajtható végre:

– a mérőszakasz kijelölése (a méréshez meghatározott hosszúságú, de legalább 100 m-es mérőszakaszt kell kijelölnünk, amelynek minősége azonos a permetezésre kerülő tábla jellemzőivel. Célszerű a mérőszakaszt magán a permetezendő területen kijelölni);

– a permetezőgép tartály feltöltése, a folyadéknívó megjelölése (a permetezőgépet tiszta vízzel töltjük fel, és a gépet vízszintes talajra állítva jelöljük meg a folyadékszintet);

– a gép üzemeltetése a mérőszakaszon (a gépet a kijelölt mérőszakaszon, a beállítás során meghatározott sebességgel és szórásteljesítménnyel üzemeltetjük);

– a mérőszakaszon felhasznált folyadékmennyiség (Qx) meghatározása (ezt legegyszerűbben úgy végezhetjük el, hogy a megjelölt folyadékszintig hitelesített mérőedénnyel pótoljuk a hiányzó vízmennyiséget);

a permetléfelhasználás (Q) számítása (a permetléfelhasználást leíró összefüggés:

ahol:

   Q x : a mérőszakaszon felhasznált folyadékmennyiség,

    x: a mérőszakasz hossza,

    b: a gép munkaszélessége);

– a mérés értékelése (ha a tényleges és az előre tervezett permetléfelhasználás eltérése 5%-nál nagyobb, akkor a gépbeállítást módosítanunk kell).

Vegyszerkenő, porozó- és mikrogranulátum-szóró gépek üzemeltetéskor a kenőlé, a por, illetve a mikrogranulátum felhasználása helyességének ellenőrzése a permetléfelhasználás helyességének ellenőrzésére vonatkozó eljárás értelemszerű alkalmazásával végezhető el.

A munka minőségének ellenőrzése. Arról, hogy a növényvédelmi gépek teljesítik-e az irántuk támasztott követelményeket, az általuk végzett munka minősége ad tájékoztatást. A növényvédelmi gépek iránt támasztott követelmények:

– az egyenletes eloszlás;

– a megfelelő fedés és

– a szükséges hatóanyag-mennyiség pontos adagolása.

A gépek által végzett munka minőségének számszerű jellemzésére a követelményeknek megfelelő mutatók szolgálnak. E mutatók meghatározására a napi gépüzemeltetéssel párhuzamosan általában nem kerül sor, ilyen méréseket csak a gépek időszakos ellenőrzésekor, illetve az új gépek minősítésekor végeznek.

3.9.3.4. Az üzemeltetéshez szükséges anyagok biztosítása

A traktoros gépcsoport (erőgép-növényvédelmi gép egység) működtetéséhez biztosítanunk kell a traktor üzemanyagát és a kiszórandó anyagmennyiséget.

A traktor üzemanyagának utánpótlása általában nem jelent különösebb gondot, ugyanis annak üzemanyagtartálya akkora, hogy egy műszakra szükséges üzemanyagot tárolni tud.

A kiszóráshoz szükséges anyagmennyiség a védendő terület nagyságának, a növényvédelmi gép területteljesítményének, a szórásmennyiségnek és a munkavégzésére előírt időtartamnak az ismeretében határozható meg. Permetezőgépek üzemeltetésekor, attól függően, hogy a permetlé keverése a munkaterületen vagy egy központi helyen folyik-e, a szükséges hatóanyag és vízmennyiség, illetve a kész permetlé kiszállításáról kell gondoskodnunk. Annyi folyadékszállító kocsit kell üzembe állítanunk, hogy a víz-, illetve a permetléellátás folyamatos legyen. A szükséges szállítójárművek száma a szórásteljesítmény, a munkaterület – víznyerőhely-távolság és a tartálytöltési idő növekedésével párhuzamosan növekszik, a szállítótartály térfogatának és a szállítás sebességének növekedésével pedig csökken.

A permetlé keverése:

– kisebb volumenű munkáknál magában a permetezőgép tartályában;

– nagyobb volumenű munkáknál pedig mobil permetlékeverő berendezésekben vagy stabil permetlékeverő tornyokban folyik.

A mobil permetlékeverők (pl. Pemix-1001) követik a permetezőgépet, és a keverést a munkaterületen végzik el, ahol ilyenkor a vízutánpótlást kell biztosítanunk. Ha a keverés stabil permetlékeverő tornyokban történik, a kész permetlé munkaterületre szállítása a feladat.

Vegyszerkenő, porozó- és mikrogranulátum-szóró gépek üzemeltetésekor ezen elvek alapján meghatározott kenőlé-, por-, illetve mikrogranulátum-mennyiség folyamatos biztosítását kell megoldanunk.

Az eddigiek értelemszerűen vonatkoznak a légi növényvédelmi gépek kiszolgálására is. A KA-26 helikopter folyamatos üzemeltetéséhez légióránként 6→7 m3 permetlevet kell biztosítanunk. A felszállóhelyen történő permetlékeveréshez szükséges egy, a gép töltését ellátó motoros szivattyú a megfelelő hosszúságú csővezetékkel, egy 2→3 m3-es keverőtartály és két, a törzsoldat készítésére alkalmas 100→300 dm3-es kisebb tartály. Ezek helyett alkalmazható az erre a célra kifejlesztett Pemix-1002 típusú permetlékeverő berendezés is. A felszállóhelyen történő permetlékeverés munkaerő-szükséglete 3–4 fő. Porozásnál üzemóránként általában négy felszállással lehet számolni. Ennek alapulvételével határozható meg a szükséges pormennyiség. A helikopter porral való feltöltéséhez szükséges egy zárt csőrendszerű feltöltő berendezés is (Szász–Varga, 1998). A repülőgépek üzemeltetésénél további kiszolgálási feladatot jelent még:

– a repülőgép irányítása a munkaterület felett (a biztonságos repülés, valamint a megfelelő minőségű munka érdekében lehet szükséges) és

– a repülőtér biztosítása (a fel-, illetve leszállópályák állapotáról, méreteiről, megközelíthetőségéről a vonatkozó légügyi előírások intézkednek, amelyeket be kell tartania a gép üzemeltetőjének).

3.9.4. A növényvédelem gépesítésének fejlődési irányai

A mezőgazdasági területeken folytatott vizsgálatok szerint a növényvédelem összes költségén belül (függően attól, hogy a védelemre milyen technológián belül kerül sor):

– 70–90%-ot tesz ki a növényvédő szer költsége,

– 10–30%-ot pedig a kiszórásé.

A számok alapján könnyen belátható, hogy a növényvédelem gazdaságossága elsősorban a növényvédőszer-költségek csökkentésével javítható, még azon az áron is, ha több munkaidővel és drágább (jobb műszaki jellemzőkkel rendelkező) géppel juttatják ki a növényvédő szert. Mivel a növényvédő szerek árának csökkenése nem várható – sőt, továbbra is az utóbbi időben tapasztalható emelkedéssel kell számolnunk – a növényvédelem költségeinek csökkentése vagy legalább szinten tartása, csak a felhasznált növényvédő szerek mennyiségének csökkentésével, vegyszertakarékos módszerekkel lehetséges (Balázs–Dimitrievics–Lovró–Timdik, 1986).

A növényvédő szer takarékosabb felhasználása természetesen csak akkor lehet gazdaságos, ha ezzel nem csökken a védekezés hatásossága. Az optimális hatás eléréséhez szükséges mennyiségű – nem több és nem kevesebb – növényvédő szert időben és pontosan ki kell juttatnunk arra a felületre, ahol hatását kifejtheti. A növényvédelem gépesítése tehát szükségszerűen abban az irányban fejlődik, hogy segítségével környezetkímélő növényvédelmi technológiákat lehessen megvalósítani. Ezek a kémiai növényvédelemben egyértelműen a vegyszertakarékos eljárások (Dimitrievics–Gyürk–László, 2000; László, 1999, 2000). A növényvédelem gépesítésének fejlesztése során jelenleg tehát a növényvédő szer megtakarítására és a hatóanyagok kiszórásának minden eddiginél nagyobb pontosságára törekszenek.

A növényvédelem gépesítésfejlesztése – tekintettel arra, hogy a védekezések egészén belül a permetezések jelentősége meghatározó – napjainkban elsősorban a permetezőgépek fejlesztésére irányul. A permetezőgépeknél a növényvédőszer-veszteségek csökkentése háromféle módon lehetséges:

1. a szakszerű permetlékészítéssel (zárt rendszerű mobil permetlékeverő gépekkel, illetve olyan konstrukciójú permetezőgépekkel, amelyek lehetővé teszik a növényvédő szer és a víz veszteségmentes, pontos adagolását és összekeverését a permetezőgép tartályában);

2. a permetezendő felületen kívül lecsapódó permetlé mennyiségének csökkentésével (szakaszoló adapteres, fúvócsővel kiegészített axiálventilátoros, permetezőernyős, pajzsos keretes és légzsákos szórószerkezetek, permetlé-visszanyerő berendezések; vegyi kaszás, elektrosztatikus, elektrodinamikus, közvetlen adagolású, automatikus adagolású és szabályozású, valamint lokális helymeghatározással irányított permetezőgépekkel);

3. az üzemeltetési feltételek javításával (az éppen szükséges mennyiségű növényvédő szer pontos adagolásával, a permetezett sávok pontos illesztésével, a hatóanyagkiszórás pontosságának növelésével) lehetséges.

3.10. Az erdővédelmi munkák tervezése és végrehajtása

Az erdővédelmi munkák tervezése a megfelelő általános szakmai és helyi ismeretekkel rendelkező erdészeti növényvédelmi szakmérnök feladata. A sikeres védekezés egyik alapfeltétele – a szakmai ismeretanyagon kívül – a védekezési munka megszervezése és szakszerű, pontos végrehajtása. A tervezésben elengedhetetlen követelmény a károsítók és kórokozók morfológiai, de főleg biológiai sajátosságainak alapos ismerete. Az életmód ismeretében pontosan meghatározható az a fejlettségi állapot, időpont, amikor a lehető legkisebb vegyszermennyiséggel lehet a kártevőt vagy a kórokozót olyan mértékig visszaszorítani, amely az erdei életközösségre és a gazdálkodás eredményességére veszélyt már nem jelent.

Ugyancsak a sikeres védekezés feltétele az erdei körülményekhez való megfelelő vegyszer és a kijuttatásához szükséges gép, eszköz helyes megválasztása. Nagyon sok múlik a munkaszervezés színvonalán is.

Az erdészeti növényvédelem eszközeit és módszereit alapjában a mezőgazdaságból veszi át, de azokat minden esetben a sajátos erdei körülmények és szükségleteik szerint módosítva viszi be az erdőterületre.

Az erdővédelmi munkák tervezésének és végrehajtásának legfontosabb feladatai a következőkben foglalhatók össze:

1. A feladat pontos meghatározása, leírása az országos előrejelzés, a helyi előrejelzés és a tapasztalatok alapján. Ennek során meg kell határoznunk, hogy mi ellen, összesen mekkora területen, hány alkalommal kell védekeznünk. Csemetekertekben, fiatalosokban vannak évente rendszeresen megjelenő kártevők, kórokozók, ezeket az éves tervben eleve figyelembe kell vennünk, pl. fenyő csemetekertben a csemetedőlés, kocsányostölgy-csemete termesztéskor a tölgylisztharmat. A cserebogárnemző elleni szegélypermetezés, porozás szintén előre tervezhető, mert a rajzóhelyek szinte állandóak és a rajzás várható erőssége is az előző évi pajorkárokból előre megbecsülhető.

A terv készítésében fontos szerepet játszanak az előző év erdővédelmi eseményei, a végrehajtott védekezések és azok sikeressége.

2. A feladat időbeni lebontása, részletezése. A területen megtalálható kártevők, kórokozók életmódjának, fellépésük várható időpontjának ismeretében védekezési (erdővédelmi) naptár készíthető. Ebben meghatározzuk a védekezés várható időpontját, amelyeket átlagos időjárási viszonyok mellett ajánlott betartani. Az erdővédelmi naptárban meg kell jelölnünk annak a területnek a nagyságát, amelyet egy-egy védekezés alkalmával kezelnünk szükséges.

3. A feladat elvégzésének a módszere. A feladat részletes ismeretében esetenként kell meghatároznunk a legalkalmasabb gépet, berendezést. Figyelembe kell vennünk a terület nagyságát, domborzati viszonyait, elérhetőségét, bejárhatóságát. Ha többféle módszer közül kell választanunk, a döntést a környezetvédelmi és a gazdaságossági szempontok szerint kell meghoznunk.

4. Az eszköz- és munkaerő-szükséglet megjelölése, amely a feladat végrehajtásához elengedhetetlenül szükséges. A szükséges gépkapacitást az erdőterületen korábban végzett erdővédelmi munkák adatai alapján lehet megadnunk, mivel a mezőgazdasági normák általában nem megfelelőek. Ki kell számítanunk a védekezéshez szükséges növényvédő szer mennyiségét, a pemetezéshez szükséges víz és egyéb anyagok mennyiségét, fel kell mérnünk a szállítási feladatokat és a szükséges szállító kapacitást.

5. A védekezési munkák költségeit meg kell terveznünk. Előkalkuláció szükséges, amely az utókalkuláció (elszámolás) adataival összevetve egyúttal megmutatja a tervezésünk realitását és esetleges hibáit is.

6. A kezeletlen (kontroll) területeket és a kezelés hatékonysága megállapításának módszerét is ki kell jelölnünk. Ez a védekezés eredményességének megállapításához elengedhetetlenül fontos. Meg kell neveznünk a védekezési munkákért felelős növényvédelmi szakmérnök, szaktechnikus személyét is. Fel kell tüntetnünk a permetezéshez szükséges víz biztosításának a helyét. Ki kell jelölnünk a helikopteres permetezéshez a fel- és leszállóhelyet.

Az elkészített erdővédelmi terv alapján időbeni és terepi beosztás szerint meg kell szerveznünk a kitűzött munka végrehajtását.

A pontos, hibátlan munkavégzés érdekében nagyon fontos a jó előkészítés. Minél nagyobb teljesítményű és minél költségesebb a növényvédő gép, annál fontosabb a jó előkészítés. Ennek főbb mozzanatai a következők:

1. A tervben meghatározott növényvédő szer beszerzése, szállítása és raktározása. Ügyelnünk kell a növényvédelmi törvényben előírt, erre vonatkozó biztonsági előírások betartására.

2. A szükséges (megfelelő) növényvédő gépek időben való megrendelése, vagy pedig a saját gépek üzemképes állapotának a biztosítása és tiszta vízzel végzett próbával a szórási tulajdonságok és teljesítmény ellenőrzése.

3. A kezelendő területek határainak pontos kijelölése térképen és terepen. A növényvédelmi géptípus függvényében a szükséges terepi adottságok biztosítása, pl. feltáró nyiladékok, pászták létesítése, repülőgép, helikopter számára megfelelő repülőtér biztosítása.

4. A permetezéshez szükséges víz fölös mennyiségben való kiszállítása.

5. A leküzdeni kívánt kártevő megjelenési, rajzási viszonyainak a pontos megfigyelése és a védekezés legalkalmasabb időpontban való végrehajtása. A gradáció stádiumának megállapítása különösen az integrált védekezés esetében döntő tényező lehet.

6. A hatásosság ellenőrzése több szempontból is fontos. Ennek alapján ítélhetjük meg a tervező és a kivitelező munka helyességét és realitását. Ilyen adatok lehetnek pl. a növényvédő szer megválasztása, a dózis meghatározása, a védekezés időpontjának helyessége, a munka kivitelezésének a minősége. Ezek az adatok a soron következő védekezés tervezéséhez és elvégzéséhez nyújtanak segítséget. A hatásosság ellenőrzéséhez kezeletlen (kontroll) területet kell kijelölnünk, ahol nem lesz védekezés. A kezeletlen és kezelt területen azonos módszerrel végzett felvételezés adatainak összehasonlításából lehet következtetni az elvégzett munka hatásosságára. A kontrollterület nagyságának és helyének megválasztásakor ügyelnünk kell arra, hogy a kártevők visszamaradt populációja ne legyen akkora, hogy abból egy új gradáció alakulhasson ki.

7. A megmaradt védőszeroldatot (permetlé), a göngyöleget, az eszközök mosóvizét veszélyes hulladékként kell kezelnünk.

8. Minden elvégzett növényvédelmi munkáról permetezési naplót kell vezetni.

3.11. A növényvédelem jogi szabályozása

Mind a mezőgazdasági, mind az erdészeti növényvédelem a veszélyes üzemi tevékenységek közé tartozik. Éppen ezért az egész tevékenységi kör csak szigorúan meghatározott, szabályozott feltételek között folytatható.

Az idők során a növényvédelemről több törvény is megjelent. Ilyen volt a gyakorlati növényvédelmet szabályozó 1968. évi 32. számú törvényerejű rendelet, a növényvédelemmel kapcsolatos hatáskörök és eljárásokról szóló 44/1968. (XII. 6.) Korm. sz. rendelet, amelynek a végrehajtási utasítása a 43/1968. (XII. 6.) MÉM sz. rendeletben található meg. Ugyanebből az időből való a zárlati (karantén) veszélyes károsítók meghatározását tartalmazó 78/1976. (MÉM É. 48.) számú utasítás. Ezeket a jogszabályokat összefoglalóan a Növényvédelmi Kódex tartalmazza.

1988-ban a korábbi rendeleteket átdolgozták, és Magyarország növényvédelme nemzetközi szempontból is korszerű szabályozást kapott. Lényegében ez a szabályozás érvényesül a 2000. évi XXXV. sz. törvényben is, amely 2000. augusztus 16-án lépett érvénybe. A törvény elsősorban az agrárágazat növényvédelmi szabályozását hivatott ellátni, de ez a konkrét vonatkozások megnevezése nélkül, mint minden törvény, az erdészeti ágazatra is ugyanúgy vonatkozik.

E legutóbbi törvény annak szellemében készült, hogy Magyarország belátható időn belül az Európai Unióhoz tud csatlakozni. Ez várhatóan felélénkíti a mezőgazdasági és erdészeti termékek forgalmát, így fokozódhat egyes károsítók és kórokozók behurcolásának és elterjedésének veszélye. A törvény hozzásegít az integrált növényvédelem módszereinek elterjedéséhez, összhangot teremt a növényvédelem és a környezet- és természetvédelem általános szabályaival. A csatlakozás reménye megköveteli a vonatkozó hazai és EU-rendelkezések jogharmonizációját is.

A kémiai növényvédő szerek kereskedelmi forgalmazása és felhasználása csak egy EU-konform engedélyezési eljárás érvényesülésével lehetséges. Ugyancsak követelmény a növényvédő szert alkalmazni kívánó személyek széles körű, elmélyült szakismerete és a korszerű növényvédelmi gépek használatának szükségszerűsége is.

A törvény megfogalmazói munkájuk során figyelembe vették az ENSZ-FAO, a GATT, az OECD és az EU ide vonatkozó jogszabályainak szellemét és konkrét előírásait.

A 2000. évi XXXV. törvény hatálya kiterjed minden olyan szakágazatra, amely növénytermesztésre alkalmas területtel rendelkezik vagy azt használja. Ebbe a meghatározásba beletartozik minden, az erdőgazdálkodással valamilyen módon érintett terület, sőt még a fatelepeket, a parkosított területeket, a kutató- és oktatóhelyeket a virágládákkal és a virágcserepekkel együtt is ide sorolják. A törvény vonatkozik a szaporítóanyagot előállító és forgalmazó, a növényi termékeket exportáló és importáló személyekre, szervezetekre (csemetetermesztés!), valamint az ezeket az anyagokat az ország területén szállító eszközökre és személyekre is. Az EU tagállamai között (még egy országon belül is) szállított növényi termékek csak növényútlevéllel kerülhetnek be a másik ország területére, illetve szállíthatók belföldön.

A vegyszeres növényvédelem egyik eléggé elhanyagolt, a gyakorlati munkában sokszor mellékesnek tekintett területe a veszélyes hulladékok keletkezésének és kezelésének, ártalmatlanításának kérdése. Erre vonatkozóan a 102/1996. sz. kormány- rendelet tartalmaz szigorú előírásokat.

A környezet- és a természetvédelem, valamint az egészségvédelem célját szolgálja az a követelmény, amely a növényvédő szerek kijuttatására szolgáló gépek, berendezések cseppképzésére és szórástechnikai alkalmassági vizsgálatára ír elő kötelezettséget.

A 2000. évi XXXV. törvény előírja, hogy az I. kategóriába tartozó növényvédő szert csak felsőfokú növényvédelmi szakképesítéssel és az előírt engedéllyel rendelkező személy vásárolhat. Az engedély érvényesítéséhez ötévenként szakmai továbbképzésen kell részt venni.

A II. és III. kategóriába tartozó növényvédő szerek beszerzéséhez a középfokú növényvédelmi szakképesítés is elegendő, illetve a III. esetében a szakképesítést a rendelkezések nem is követelik meg.

A növényvédelmi tevékenység folytatására vonatkozóan a törvény szintén megköveteli a növényvédelmi szakvégzettséget és a kamarai tagságot.

3.12. Az erdővédelmi munkák munkavédelmi vonatkozásai

A növényvédelmi munka többszörösen is veszélyes folyamat. A rá vonatkozó munkavédelmi, munka-egészségügyi és biztonságtechnikai előírásokat állami jogszabályok, határozatok, rendeletek, utasítások, szabványok határozzák meg. Ezek teljes ismertetése e fejezet kereteit meghaladja, közülük csak a gyakoribb veszélyforrásokra hívjuk fel a figyelmet, rámutatva elhárításuk lehetőségére is.

3.12.1. Általános munkavédelmi alapkövetelmények

Az erdővédelmi munkák során a munkavégzőket (a gépek üzemeltetésekor a gépkezelőket):

– a növényvédő szerek mérgező hatásától (mérgezés elleni védelem) és

– a gépek használata során felmerülő veszélyektől (baleset elleni védelem) egyaránt védenünk kell.

3.12.2. Mérgezés elleni védelem

Az erdővédelmi munkák során a mérgezések közvetve vagy közvetlenül alakulhatnak ki. Közvetett mérgezéskor a növényvédő szer a levegő, a talaj, a víz és/vagy a tápláléklánc közvetítésével, közvetlen mérgezéskor pedig a bőrön, a nyálkahártyán és/vagy az emésztőrendszeren keresztül jut az élő szervezetbe, melynek következtében:

– heveny mérgezések (gyorsan kifejlődő mérgezések, általában nagyobb mennyiségű vegyszeradagok hatására) és

– krónikus mérgezések (fokozatosan kifejlődő mérgezések, általában kisebb vegyszeradagok hatására) alakulhatnak ki.

A mérgezés mértéke alapvetően a növényvédő szer veszélyességétől függ, amelyet a növényvédő szer minősége, koncentrációja és felhasználási alakja (permetcsepp, folyadékfilm, porszemcse, granulátum) határoz meg.

A növényvédő szereket méh-, hal-, vad-, környezet-, tűz- és robbanásveszélyességi, valamint forgalmi kategóriákba sorolják. Értelmezik továbbá velük kapcsolatban a veszélyességi kategóriákat is.

A mérgezés elleni védelmet a növényvédő szerek felhasználásának teljes folyamatában, nevezetesen a növényvédő szerek forgalomba hozatalakor, szállításakor, tárolásakor, felhasználásakor és megsemmisítésekor érvényesítenünk kell. A növényvédő szereket a forgalmazás és a felhasználás szempontjából I., II. és III. forgalmi kategóriába sorolták. Az I. és II. forgalmi kategóriába sorolt növényvédő szereket csak a külön jogszabályban előírt végzettséggel (képesítéssel) lehet forgalmazni, árusítani, vásárolni és felhasználni. A III. forgalmi kategóriába sorolt növényvédő szerek vásárlása és felhasználása – a növényvédelmi szolgáltatás kivételével – nem szakképesítéshez kötött.

A növényvédő szerek forgalomba hozatala az alábbi szabályok betartásával történhet:

– csak olyan szer hozható forgalomba, amelyet az illetékes hatóság (jelenleg a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, a továbbiakban: FVM) engedélyezett és erről okiratot állított ki;

– növényvédő szert csak az forgalmazhat, aki megfelelő növényvédelmi szakképesítéssel rendelkezik (pl. a nagykereskedelmi forgalmazás feltétele a felsőfokú növényvédelmi szakképesítés), vagy ilyen szakképesítésű személyt alkalmaz, továbbá rendelkezik a szükséges szakhatósági engedélyekkel;

– a növényvédő szerek forgalmazásáról nyilvántartást kell vezetni;

– a forgalmazás csak ép, az ember egészségének veszélyeztetését kizáró, biztonságos csomagolásban történhet;

– a csomagoláson fel kell tüntetni: a növényvédő szer nevét, mennyiségét, hatóanyagának töménységét, méregjelzését, alkalmazási és egészségvédelmi előírásait;

– tilos a növényvédő szereket élelmiszerekkel és takarmányozás célját szolgáló anyagokkal egy légtérben árusítani;

– a növényvédő szereket (a szobanövények kezelésére közvetlenül felhasználható készkiszerelésű növényvédő szerek kivételével) nem lehet automatából, önkiszolgáló rendszerben, továbbá piaci, vásári kirakodóhelyen, csomagküldő szolgálaton keresztül és házaló kereskedelemben, valamint mozgóárudában árusítani;

– a növényvédő szer gyártójának vagy importőrének évente jelentést kell készítenie a növényvédőszer-forgalomról az FVM felé.

A növényvédő szerek szállítása a következő szabályok betartásával folyhat:

– a növényvédő szerek szállítási csomagolásának és telephelyen kívüli szállításának szabályai a veszélyes áruk szállítására vonatkozó rendelkezéseknek (ADR/RID stb.) megfelelőek;

– a szállítás sértetlen csomagolásban, nagyobb tételek esetén csak külön járművön történhet;

– különböző tételek egyidejű szállításakor azokat a szállítójármű rakfelületén egymástól el kell különíteni;

– a szállítást úgy kell bonyolítani, hogy a csomagolás szállítás közben ne sérüljön meg;

– tilos a növényvédő szereket élelmiszerekkel és takarmányozás célját szolgáló anyagokkal egy légtérben szállítani;

– a növényvédő szer szállítás közbeni elvesztését a rendőrségnek és az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálatnak (ÁNTSZ-nek) be kell jelenteni.

A növényvédő szerek nagy tételű tárolásának alapvető előírásai a következők:

– a tárolás csak növényvédőszer-raktárban megengedett;

– a raktár lakóháztól, állattartó helytől és élővíztől min. 200 m távolságra legyen;

– a raktár ajtajaira biztonsági zár, ablakaira pedig védőrács felszerelése szükséges;

– a raktár padozata résmentes és mosható legyen;

– a raktár fala min. 1,5 m magasságig sima és mosható legyen;

– a raktár ajtaján figyelmeztető felirat elhelyezése szükséges;

– kifejezetten mérgező anyagokat a raktáron belül is elzárva, pl. fémhálóval elkerítve kell tárolni;

– a növényvédő szer kezeléséhez, a raktár tisztításához használt anyagokat más célra használni nem szabad;

– a raktárba belépni, oda növényvédő szert bevinni vagy onnan kivinni csak a raktáros engedélyével és jelenlétében szabad;

– a raktáros számára külön tartózkodási helyet kell biztosítani, ahol elsősegélynyújtó felszerelés is van;

– raktárkönyv vezetése kötelező;

– raktáros csak 18 év feletti szak- vagy betanított munkás lehet;

– a raktárban a dohányzás és a nyílt láng használata tilos;

– sérült csomagolásban vegyszert tárolni tilos, azt át kell csomagolni és újra címkézni.

Növényvédő szerek kis tételű, egyéni (otthoni) tárolásának feltételei:

– tilos a növényvédő szereket élelmiszerekkel és takarmányozás célját szolgáló anyagokkal egy légtérben tárolni;

– a tárolás csak az eredeti zárt csomagolásban vagy a használat után szabályszerűen ismét lezárt csomagolásban megengedett;

– a tárolás avatatlan felnőttek, gyermekek és állatok számára hozzá nem férhető, kulccsal lezárt és csak a növényvédő szer tárolására használt szekrényben vagy ládában lehetséges;

– a tárolás a tűz- és a robbanásveszélyt kizáró körülmények között történhet.

A növényvédő szerek felhasználása az alábbi általános szabályok betartása mellett folyhat:

– a növényvédő szereket csak az engedélyezett módon, a helyes mező- és erdőgazdasági gyakorlat szerint, a munka-egészségügyi és a kémiai biztonsági szabályok maradéktalan betartásával szabad felhasználni;

– a növényvédő szerek nem alkalmazhatók, ha a felhasználónak számolnia kell azzal, hogy a növényvédő szer a felhasználás adott körülményei között káros hatást gyakorolhat az ember és az állat egészségére, a környező növénykultúrákra, vagy veszélyeztetheti a környezetet és a természetet;

– a növényvédő szerek felhasználása során úgy kell eljárni, hogy az ne veszélyeztesse a lakosság egészségét, ne növelje meg a lakosság egészségkárosodásának kockázatát;

– a növényvédő szerekkel folytatott tevékenység során az egészséget nem veszélyeztető és biztonságos munkavégzésért, valamint a környezet védelméért a munkáltató, a növényvédelmi szolgáltatást végző, illetve a saját részre végzett munka esetén a felhasználó a felelős;

– lakott területen, üdülőterületen, házikertben és kiskertben (a zárt termesztő-berendezés, raktár, terménytároló kivételével) csak az engedélyük szerint II. vagy III. forgalmi kategóriába tartozó növényvédő szereket lehet felhasználni;

– a növényvédő szerekkel folytatott valamennyi tevékenységet úgy kell megszervezni, hogy az elszóródás és a hulladékképződés elkerülhető legyen;

– használat előtt kötelező a szer engedélyokiratában előírt bejelentéseket megtenni (önkormányzat, ÁNTSZ, növényvédelmi felügyelő, vadásztársaság);

– a napi szükségletnél több növényvédő szert nem szabad előkészíteni;

– a munkát csak a személyi feltételeket kielégítő dolgozók végezhetik;

– vegyszerezési munka közben étkezni, inni, dohányozni tilos;

– munka közben az előírt védőöltözetet viselni kell;

– mérgezési tünetek esetén a dolgozót azonnal ki kell vonnunk a munkából, és elsősegélynyújtásban kell részesítenünk;

– védőszerrel szennyezett tárgyakat, gépeket a munka után meg kell tisztítani;

– be kell tartani az egyes munkák speciális biztonságtechnikai előírásait;

– gondoskodni kell a lakossági mérgezések, háziállatok, méhek, hasznos vadak és madarak lehetséges károsodásának megelőzéséről;

– a már kezelt területekre (a növényvédő szer veszélyességi időszakában) belépni tilos (ezt őrzéssel, figyelmeztető táblákkal kell biztosítani).

Növényvédelmi munkát csak úgy lehet végezni, végeztetni, ha a következő személyi feltételek teljesülnek:

– a növényvédő szerek beszerzésével (vásárlásával) kapcsolatosan a növényvédelmi törvény előírásait szigorúan be kell tartani;

– a növényvédő szerrel szolgáltatást (tárolást, forgalmazást, szállítást, felhasználást) az végezhet, aki a növényvédő szer veszélyességi foka alapján meghatározott szakirányú képzettséggel, ebből következően a növényvédő szerek vásárlására jogosító érvényes engedéllyel, a növényvédő szerek tárolásához szükséges, meghatározott feltételekkel és engedélyekkel, továbbá a növényvédelmi tevékenységre vonatkozó, a Magyar Növényvédő Mérnöki és Növényorvosi Kamara hozzájárulásával kiadott vállalkozási engedéllyel rendelkezik;

– növényvédő munkás 18 évnél fiatalabb nem lehet;

– a növényvédelmi munkát végzőnek az időszakos orvosi vizsgálatokon meg kell felelnie;

– a növényvédő munkásnak pihenten kell a munkát kezdeni, alkohol hatása alatt nem állhat;

– a növényvédő munkások folyamatos oktatása szükséges;

– növényvédelmi munkában nőt foglalkoztatni tilos.

A növényvédelmi munkák során használni kell mindazokat az egyéni védőeszközöket, amelyeket az alkalmazott szer biztonságos használata megkíván. Ezek lehetséges változatai a munkaruha (vászon), a védőruha (impregnált), a védőkalap, a védőszemüveg (por, sav ellen, repülőgépes), a laboratóriumi arcvédő, a szűrőbetétes légzésvédő (pl. kolloidszűrő), a gázálarc, a gumikesztyű (védőkesztyű), a gumicsizma (védőcsizma) és az oxigénes önmentő készülék. Az egyéni védőeszközök legtöbbször nehezítik a növényvédelmi munkát, a gépek kezelését, de ennek ellenére használatuk az egészségmegóvás érdekében kötelező.

A növényvédő szerek felhasználásakor be kell tartanunk az egyes növényvédelmi munkák speciális előírásait is, melyek közül a fontosabbak a következők:

A permetlékészítés munkavédelmi, biztonságtechnikai előírásai:

– a permetlékészítés olyan helyen történhet, ahol ivóvizet, élővizet, környezetet nem szennyez;

– a permetlékészítők védőfelszerelést kötelesek használni;

– permetlé max. 1 napra előre készíthető;

– kész permetlevet őrizetlenül hagyni tilos;

– szuszpenzió készítésekor először a porból kis mennyiségű vízzel kell pépet keverni, majd ezt szűrni a vízzel tele tartályba;

– a permetlé, ha lehet, speciális gépek használatával készüljön;

– a permetlékeverő tornyok (2–4 m magasság, 10–60 m3-es térfogat) megközelítése csak az előírások szerinti létrán vagy lépcsőn lehetséges, az ide vonatkozó óvórendszabályok betartásával;

– a permetlékeverő tornyok üzemeltetésekor a villamosbiztonsági és érintésvédelmi előírásokat is be kell tartani.

A permetezés munkavédelmi, biztonságtechnikai előírásai:

– a permetcseppek elsodródását, nemkívánatos helyre juttatását meg kell akadályozni;

– a munka max. 10 m/s szélsebességig végezhető;

– a munkavégzés alatti hőmérséklet nem lehet több 28 °C-nál (perzselési veszély);

– több gépcsoport egyidejű munkájakor a gépcsoportok mozgását a légmozgással össze kell hangolni.

A porozás munkavédelmi, biztonságtechnikai előírásai:

– a porszemcsék elsodródását, nemkívánatos helyre jutását meg kell akadályozni;

– a munka max. 7 m/s légsebességig folyhat;

– több gépcsoport alkalmazásakor azok mozgását a légmozgással össze kell hangolni.

A csávázás munkavédelmi, biztonságtechnikai előírásai:

– a szabadtéri csávázást lakott területtől, élővíztől, emberi és állati fogyasztásra kerülő növényzettől min. 100 m távolságra kell végezni;

– zárttéri csávázáskor a szellőzésről, szükség esetén az egyéni védőfelszerelésről gondoskodni kell;

– a csávázott magok tárolása csak külön erre a célra szolgáló, egyértelműen megjelölt zsákokban történhet;

– a csávázott és csávázás nélküli mag közös helyiségben nem tárolható;

– higanyos csávázószerek alkalmazásakor kolloidbetétes légzésvédőt kell használni.

Az esetleges mérgezés bekövetkezésekor a mérgezettet elsősegélyben kell részesítenünk. A mérgezés tényére a mérgezési tünetek [fejfájás, szédülés, látászavar, idegen szájíz, hányinger, hányás, hasfájás, hasmenés, szívtáji, mellkasi fájdalom, izomremegés vagy az egész test rángása, légzészavarok, eszméletvesztés, felületi részek (bőr, szem) károsodása] utalnak. Az elsősegélyhely kialakítása minden növényvédő szerrel dolgozó munkahelyen kötelező. Tartalma: kézi gyógyszertár, mosakodási lehetőség, forralt víz, orvos értesítésének megszervezése. Szükséges, hogy legyenek a munkahelyen az elsősegélynyújtást elvégezni tudó, arra kioktatott dolgozók. A mérgezési tünetek észlelésekor azonnal szükséges teendők a következők:

– a beteg eltávolítása a veszélyes körzetből;

– a még fel nem szívódott méreg eltávolítása a szennyezett ruha levételével, a szennyezett bőrfelület lemosásával (tiszta vízzel, szappannal), a szem kimosásával;

– az életveszélyes állapot elhárítása: mesterséges lélegeztetéssel, gyógyszerezéssel (eszméletlen állapotban a gyógyszerezés tilos);

– a mérgezés okának megállapítása (a szer szervezetbe jutási módjának tisztázása);

– orvosi segítség kérése;

– felügyelet az orvosi ellátás biztosításáig.

Növényvédő szerek megsemmisítése csak az engedélyokiratban előírtak, valamint a környezetvédelemre vonatkozó hatályos jogszabályokban foglaltak betartásával történhet. Hasonlóképpen történhet az üres göngyölegek kezelése, megsemmisítése is. A növényvédő szerek göngyölegei különböző űrtartalmú műanyag ballonok, kannák, flakonok, fóliák és papír alapú csomagolóanyagok. A ballonokat, kannákat, flakonokat ürítéskor mindenképpen ki kell mosni azért, hogy:

– az összes növényvédő szert hasznosítsuk, illetve hogy

– megelőzzük a tárolóanyagban visszamaradt növényvédő szer környezetkárosítását.

A korszerű mosóberendezések a mosószert a permetezőgép tartályába juttatják, vagyis az felhasználásra kerül. A tisztított göngyölegek további sorsa:

– az elégetés (ami csak erre a célra épített égetőkben történhet) vagy

– az újrahasznosítás lehet.

Az újrahasznosítás növényvédő szer csomagolóanyagaként vagy olyan műanyag termékek alapanyagaként megengedett, amelyek garantáltan nem kerülnek érintkezésbe az élelmiszerlánccal, tekintettel arra, hogy a göngyölegek anyagában is maradhat vissza vegyszer a kémiai reakciók következményeként.

3.12.3. Baleset elleni védelem

A növényvédelmi gépek működésük során roncsolásos, csonkulásos, közlekedési, robbanásos, áramütéses baleseteket és tüzeket okozhatnak. Ezeket megelőzendő, minőségi követelményeiket nemzeti és nemzetközi szabványok (MSZ, ISO, EU) határozzák meg, melyek a biztonságtechnikai elvárásokat is tartalmazzák. Az új növény- védelmi törvény többek között előírja a növényvédelmi gépek kötelező típusminősítését. Eszerint már csak a kötelező típusvizsgálaton megfelelt gépek hozhatók forgalomba. Számos országban már bevezették a gépek időszakos felülvizsgálatát is, melynek eredményeképpen csak megfelelő állapotú gépek lehetnek használatban. A gépek időszakos ellenőrzésének bevezetése hazánkban is folyamatban van.

A biztonságos munkavégzés érdekében a gépek üzembe helyezése és üzeme közben be kell tartanunk mindazokat a személyzetre és a technikára vonatkozó előírásokat, amelyek a biztonságos munkavégzés érdekében szükségesek. Ezek közül a fontosabbakat a következőkben részletezzük.

Személyi vonatkozások:

– a növényvédelmi gép üzemeltetésekor a gép körzetében (az üzemeltetési dokumentációjában meghatározott távolságon belül) idegen személy nem tartózkodhat;

– külön gépkezelőt igénylő növényvédelmi gépek üzemeltetésekor az erőgépvezető és a növényvédelmigépkezelő között az egyértelmű kapcsolattartást (hangjelzések, karjelzések stb.) biztosítani kell;

– a növényvédelmi gépekkel végzett munka során a gépet kezelőknek, kiszolgálóknak az előírásoknak megfelelő egyéni védőfelszerelést használniuk kell;

– országúti közlekedésnél a növényvédelmi gépen akkor sem tartózkodhat senki, ha annak külön kezelőhelye van.

Technikai vonatkozások:

– üzemeltetni csak a vonatkozó szabvány szerinti üzemeltetési dokumentációval és érvényes munkabiztonsági minőségtanúsítással rendelkező növényvédelmi gépet szabad;

– a gépek üzemeltetésekor be kell tartani mindazokat a munkavédelmi és biztonságtechnikai előírásokat, amelyeket a gép üzemeltetési dokumentációja meghatároz;

– a munka megkezdése előtt a gép műszaki állapotát szemrevételezéssel ellenőrizni kell;

– a gépeken található feliratokat, figyelmeztető jelzéseket, szimbólumokat eltávolítani tilos, sérülésük esetén azokat pótolni, javítani kell;

– a gépeket üzemeltetni csak a védőburkolatok ép és felszerelt állapotában szabad;

– munka közbeni megálláskor gondolni kell arra, hogy a gép nagy fordulatszámú alkatrészei a kikapcsolás után még tovább foroghatnak, ezért a burkolatok felnyitása előtt (amire csak karbantartási, javítási céllal kerüljön sor) az üzem közben forgó alkatrészek nyugalmi állapotáról meg kell győződni;

– nyomás alatt lévő permetlévezetékek vagy szerelvények megbontása balesetveszélyes, mivel a szétfröccsenő permetlé a szembe, a légzőszervbe vagy bőrfelületre jutva mérgezést okozhat;

– a permetlévezeték, a szivattyú vagy bármilyen más szerkezeti egység szerelése előtt a nyomásszabályozó szelep tehermentesítésével, az elzáróelemek nyitásával meg kell szüntetni a túlnyomást a permetlérendszerben;

– az üzem közben előforduló tömlőszakadások megelőzésére csak jó minőségű, az üzemi nyomásnak megfelelően választott szilárdságú, sérülés-, illetve kopásmentes tömlőt és csatlakozó szerelvényeket szabad használni;

– a gépeket üzemeltetni csak a mérő- és ellenőrző műszereik működése esetén szabad;

– a nagynyomású permetezőgépek biztonsági szelepeit, nyomásmérőit üzemképes állapotban kell tartani, azokat kiiktatni tilos;

– nem szabad a permetezőgépeket az üzemeltetési dokumentáció szerint megengedett legnagyobb nyomásnál nagyobb nyomással üzemeltetni;

– tilos a nem kellően tömített, a szórószerkezettől különböző helyeken is növényvédő szert kibocsátó gépek üzemeltetése;

– a munka befejezése után a gépeket kívül-belül meg kell tisztítani.