Ugrás a tartalomhoz

Erdővédelemtan

Dr. Varga Ferenc

Szaktudás Kiadó Ház

5. fejezet -

5. fejezet -

4. Részletes erdővédelemtan

A részletes erdővédelemtan az erdei fák és állományok élettelen és élő tényezők okozta megbetegedési jelenségeit és főleg az azok elleni védekezési eljárásokat tárgyalja. A védekezési módok meghatározásánál messzemenően figyelembe kell vennünk az erdei életközösség magas szintű önszabályozó képességét. Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartanunk, hogy ez a képesség a környezeti tényezők általános megváltozása miatt nem úgy érvényesül, mint pl. 200 évvel ezelőtt. Tehát az erdőben lejátszódó minden „káros” jelenséget tudományos megalapozottsággal kell vizsgálnunk és szükség esetén az okszerű erdővédelmi beavatkozással az életközösség működésének hiányosságát pótolnunk.

A mai erdőgazdálkodás, különösen a csemetekertekben, ültetvényeken, de még a természeteshez közel álló erdőterületeken sem nélkülözheti az erdővédelmi beavatkozásokat. Az erdővédelem a tartamos, megújuló gazdálkodás szerves részévé vált, a gazdálkodásunk biztonságának egyik szavatoló tényezője.

Az erdőt érő káros hatások lehetnek élettelen (abiotikus) és élő (biotikus) eredetűek. Ezek legtöbbször kapcsolatban vannak egymással, a szélsőséges élettelen hatások lehetővé teszik az élő tényezők fellépését, elhatalmasodását. Az abiotikus tényezők szélsőségei (hőmérsékleti rekordok, helyenként sivatagi csapadékviszonyok, hatalmas szélviharok stb.) aláhúzzák a megerősödő biotikus hatások elleni védekezés szükségességét. A beavatkozások elmulasztásával az erdő életközösségének károsodása olyan mértékű lehet, ami már veszélyezteti annak fennmaradását, azaz gazdálkodásunk alapját.

4.1. Az erdő abiotikus kártevői és az ellenük való védekezés

Az erdőt károsító élettelen tényezők

– az erdei tüzek,

– a légköri szennyezések,

– a hőmérsékleti szélsőségek,

– a fényhatás szélsőségei,

– a nedvesség szélsőségei,

– a légmozgás okozta károk,

– a különböző csapadékformák okozta károk,

– a talaj károsodása.

4.1.1. Az erdei tüzek

Az erdei tüzek az életközösség olyan károsodását okozzák, amely után az erdő nem, vagy csak igen hosszú idő elteltével képes regenerálódni. Az erdei tüzek többsége emberi gondatlanságból ered, kisebb része természeti jelenségként (villámcsapás, öngyulladás) keletkezik. Az utóbbi időkben az erdő szándékos felgyújtása is mind gyakoribb eset.

Az erdei tüzek jelentősége az éghajlati szélsőségek (hosszan tartó szárazság, hótakaró nélküli telek) miatt megnövekedett. A gőzmozdonyvontatás csaknem teljes kiesése ugyan csökkenti a tűzesetek keletkezésének lehetőségét, ugyanakkor azonban az autós turizmus megnövekedése, az erdőbe kihordott, kiszórt szemét gyarapodása (üres üvegek!) és az erdő melletti területeken elszaporodott hétvégi házak kertjeiben végzett hulladék- és gazégetés az erdőtűz esélyét és esetszámukat erősen megnöveli. Ugyancsak az erdei tüzek gyakoriságát és kiterjedését növelik a fenyvesítési program keretében létesített összefüggő, nagy, elegyetlen alföldi erdei- és feketefenyő-telepítések. A Duna–Tisza közi homokterületeken 1996-ban és 2000-ben történt hatalmas tűzesetek jól jelzik ezt a veszélyeztetettséget.

Az erdei tüzeket az égő anyag szerint lehet felosztani, így van:

– avar- (alom-) vagy futótűz,

– koronatűz,

– törzstűz,

– földtűz és tőzegtűz.

Az avartűz során a talajon fekvő száraz növények, növényi maradványok égnek. Szabálytalan irányban terjed és sugárirányban haladva az égett terület egyre nő. Az avartűz megsemmisíti az aljnövényzetet, a cserjéket, a fiatal, néhány éves csemetéket, az újulatot. A talajból kiálló gyökereken és a gyökfőn az égés következtében szövetelhalás, roncsolás keletkezik. Általában gyorsan mozgó (min. 500 m/óra) tűzféleség. Különösen a tavaszi avartüzek haladnak gyorsan előre, mert ekkor csak a talaj felszínén lévő vékony száraz anyag ég el nagy lánggal, a vastagabb éghető anyag még nedves. A nyári avartűz alkalmával a földön fekvő vastagabb száraz ágak, kidőlt törzsek, korhadt tuskók begyulladva sokáig izzanak, parázslanak, ezért rendszerint lassú előrehaladású, nagy láng nélküli, de erős füstképződéssel járó, tartós tűz.

Az avartűz terjedését már gyenge légáramlat is erősen befolyásolja, nagyobb tüzek esetén az erős, függőleges áramlás (konvekciós oszlop) keltette szél oldalirányból gerjeszti a tüzet.

A koronatűz és a törzstűz (felsőtűz) a lombsátor égését jelenti. Rendszerint avartűzből keletkezik. Az avartüzet a koronába az alsó, elszáradt ágak (fenyőknél), az erős, elszáradt gyomvegetáció, a gazdag cserjeállomány, a mélyen lehajló korona, a különböző korú fák függőlegesen egymásba érő koronája vezeti fel.

A felsőtüzek terjedését befolyásolja az erős szél, a meredek hegyoldal, a fenyőfák elgyantásodott, nyílt sebei. Nyáron gyakoribb jelenség. Nagy hőfejlődéssel jár, a fák elszenesednek, hatására az állomány elpusztul. A közelben lévő épületek, egyéb éghető műtárgyak is meggyulladnak, elégnek. A törzstűzből szétrobbanó égő gyantacseppek új avartüzeket hoznak létre, így a tűz ugrásszerűen terjed tovább.

A földtűz során a talaj felső, 20 cm-nél vastagabb, tőzegszerű bomlatlan avarrétege ég láng nélkül. A fák gyökerei, gyökfője megég, a fa állva elpusztul.

A tőzegtűz nagyobb mélységben ég. Rendszerint a kiszáradt avar- vagy talajtűzből gyullad be. A fák rendszerint változó irányban kidőlve találhatók az érintett területen. Láng nélkül, izzással terjed tovább. Terjedési sebessége a napi néhány centiméternyitől több méterig terjedhet. Nyári jelenség, a talaj felszínén kis füstölgő kráterek és besüppedések jelzik a tűz helyét. A levegőben kénhidrogén szag terjeng, ezért kedvezőtlen szélirány esetén települések kitelepítésére is sor kerülhet.

Az erdőtüzek fellépését és az általuk okozott kár nagyságát a következő tényezők befolyásolják:

1. Abiotikus környezeti tényezők

a) A tűzeset időpontja. A tűzveszély tavasszal (február–április) a legnagyobb. Az erdőterületen az előző évi elszáradt lágyszárú növények, a fák lehullott, még meg nem ülepedett levelei nagy mennyiségű könnyen éghető anyagot képeznek. Ez a réteg különösen akkor tűzveszélyes, ha a téli időszakban nem volt összefüggő, vastag hótakaró.

A tavaszi legveszélyesebb időszakot követően a nyári tűzveszély már kisebb, mert a kikelő, kihajtó lágyszárú növényzet, cserjék és fák magas víztartalma fékezi az égés intenzitását. Ez a májustól szeptemberig terjedő időszakasz.

A nagy kiterjedésű erdőtüzek rendszerint ebben a két évszakban keletkeznek.

Veszélyességben a nyarat az őszi időszak követi. Különösen száraz időben a lágyszárú növények gyorsan elpusztulnak és laza állásukkal a talaj felszínén könnyen gyulladó és éghető réteget hoznak létre.

Legkisebb a tűzveszély télen, mert a hótakaró vagy a tartós csapadék, alacsony hőmérséklet az avartakaró általánosan magas nedvességtartalmát biztosítja.

b) Időjárási tényezők. Az időjárási tényezők az erdőtüzeket leginkább a csapadék (párateltség) és a légmozgás útján befolyásolják.

A tűzveszélyesség erősen függ a csapadékhiánytól, ami egyúttal a levegő páratartalmát is befolyásolja. A páratartalom az éjszakai, hajnali harmatkicsapódást, ezzel együtt az avartakaró gyúlékonyságát, éghetőségét is csökkenti. A csapadéktényező esetében az utolsó csapadéktól eltelt időtartam is szerepet kap. Befolyásoló tényező még a mindenkori széljárás (erősség, irány) és az aljnövényzet fejlődési állapota.

A szélviszonyok a tűz továbbterjedését szabályozzák. Az erős szél égő anyagot (száraz lomb) vihet el távolabbi helyekre is, újabb tűzgócokat létesítve.

Szerencsés esetben a hirtelen, záporszerűen lezúduló csapadék el is olthatja az erdőtüzet.

c) Terepi, domborzati viszonyok. A domborzati viszonyok úgy befolyásolják az erdei tüzet, hogy az mindig alulról felfelé haladva terjed. Ezt a tűz keltette, felfelé irányuló légmozgás is elősegíti. A hegyoldal magasabb részei mindig szárazabbak a völgyeknél nemcsak az alomtakaró, a növényzet szempontjából, de a levegő páratelítettsége tekintetében is.

A terep szaggatottsága, a domborzat változatossága, az élő vízfolyások szintén korlátozó tényezők, de ugyanakkor a felvonulási, oltási munkákat nehezíthetik is.

Sík vidéken, tagolatlan terepen a tűz akadálytalanul terjedhet, ezért itt az egyöntetű terepi adottság széles, gyommentesen tartott nyiladékokkal, tűzvédelmi pásztákkal és a fenyőállományok közé telepített lombos fafajból álló szélesebb sávokkal, erdőrészletekkel megszakítható.

2. Biotikus tényezők, adottságok

Az erdei tüzeket befolyásoló élő tényezőket leginkább a szakszerű gazdálkodási móddal szabályozhatjuk. Ezek:

a) Fafajmegválasztás. A fafajmegválasztáskor arra is figyelemmel kell lennünk, hogy a fenyők tűzveszélyessége a lombosokénál összehasonlíthatatlanul nagyobb. A fenyők élő, zöld állapotban is lényegesen alacsonyabb hőfokon gyulladnak meg, mint a lombos fafajok. Missbach (1972) adataiból szerkesztett ábrán a fafajok élő állapotban mérhető gyulladási hőmérséklete látható. A leggyúlékonyabb erdeifenyő (330 °C) és a legkevésbé gyúlékony nyár között csaknem 100 °C az eltérés. Geleta (1969) felmérései szerint a volt Délsomogyi Erdőgazdaság területén 1956–1968 között keletkezett erdőtüzek 77%-a fenyőerdőben volt.

b) Az állomány kora. Az erdősítések, felújítások és záródás előtt levő fiatalosok a leginkább veszélyeztetett korú állományok. Geleta (1969) adatai szerint a fenyőállományokban keletkezett összes tűzeset 71%-a 1–10, 20%-a 11–20 éves korú fiatalosban volt. Különösen magas az 1–10 éves állományok részaránya, ami azzal magyarázható, hogy a lágyszárú növények ekkor még dúsan borítják a sorközöket (siskanád) és a földig ágas fák ágai közé benyúló gyomok felvezetik a tüzet az alsó száraz ágakra is. Az aljnövényzet égésekor akkora hőfok keletkezik, hogy a körülötte lévő fák vékony kérge és háncsrésze megég és az élő szövetek elhalnak. Ez a fiatal fenyőfák teljes pusztulásával jár. Az idősebb fáknál, a kéreg vastagsága és az éghető anyag függvényében a kambium féloldalasán elhal, esetleg a vastag kéreg védelmében különösebb károsodás nem is következik be. Lombos fafajoknál a föld feletti rész pusztulása esetén tőremetszés után a fa életben maradhat, a gyökfő hajtást hozhat.

c) A fák feltisztulása. A feltisztulás hiánya hazai viszonyok között a fenyőfiatalosok tűzveszélyességének legfontosabb tényezője. A lucfenyő finom száraz ágakat is tartalmazó alsó koronarésze rendkívül veszélyes. Ezen az avartűz pillanatok alatt felszalad és a korona zöld, élő részét is lángra lobbantja. Nyeséssel valamelyest csökkenthető a veszély, de ekkor a talajra került, ki nem hordott száraz nyesedék jelent fokozott tűzveszélyt. Ha a levágott tisztítási anyagot a sorok között visszahagyják, hasonló helyzet jön létre.

d) Az aljnövényzet. Az aljnövényzet mennyisége és minősége az állomány tűzveszélyességének szintén fontos tényezője. Legveszélyesebb az évente elszáradó, dús, lágyszárú vegetáció (pl. siskanád – Calamagrostis epigeios) mind az erdősítésekben, mind pedig a természetes felújításokban. A szeder (Rubus sp.) ebből a szempontból kedvezőbb: télen is zöld szára és levelei fékezik a tűz terjedését. Az aljnövényzet különösen a földig (száraz) ágas fenyőfiatalosok tűzveszélyességét befolyásolja lényegesen.

e) Az avartakaró. Az avartakaró vastagsága, tömörsége és így a nedvességtartalma, lényeges szabályozó eleme a futó avartüzeknek. Veszélyes a száraz időben mélyen kiszáradó, laza avartakaró. A jó szerkezetű avartakaró még száraz időben is nagyobb mennyiségű vizet képes tárolni, ami csökkenti a tűz továbbterjedését. Futótűz oltásánál a pásztásan felbolygatott, megkevert vizes, nedves avartakaró a tűz továbbterjedését gátolja.

3. Gazdálkodásból adódó hatások

A szakszerűen folytatott gazdálkodásnak tűzvédelmi szempontból is megvannak a maga követelményei. Ezek betartásával az állományok (különösen a fiatalosok) tűzveszélyessége csökkenthető.

a) Ápolási munkák. A fiatalosokban, vágásterületeken a gyomosodás a tűzveszélyesség legfontosabb veszélyforrása. A felújított vágásterületeken a gyomnövényzetet és cserjéket a még elviselhető mértékig vissza kell szorítani.

b) Ágnyesés. Az ágnyesés elvégzése különösen a száraz termőhelyen álló, önmagától feltisztulni nem képes fenyőfiatalosokban lenne fontos feladat. Az ágnyesés haszna a véghasználat idején a rönk jobb minőségében is jelentkezik. A visszamaradt, elszáradt vékony ágak, különösen a lucfenyő esetében, állandó tűzveszély helyzetet tartanak fenn. Az ágnyeséskor ott maradó, száraz anyag fokozottan tűzveszélyes helyzetet hoz létre.

c) Elegyítés. A fenyőtelepítések, -felújítások lombos fafajokkal való elegyítése csökkenti a tűzveszélyt. Az elegyítés történhet szálanként, vagy pedig foltosan, pásztásan. Az elegyetlen fenyőtelepítéseket, -fiatalosokat célszerű lombos fafajból létesített széles szegéllyel körülvenni.

d) Üzemmód. A nagy tarvágások után elgyomosodó területek tűzveszélyessége veszélyezteti a meglévő természetes újulatot és a felújításkor elültetett csemetéket is. A természetes felújítások végvágáskor többé-kevésbé záródott fiatalosai elgyomosodásának veszélye – és így a tűzveszélyessége is – lényegesen kisebb.

e) Feltártság, látogatottság. A nagyvárosok környékén lévő erdők, különösen a tavaszi időszakban, erősen látogatottak, így azok tűz által való veszélyeztetettsége is nagy. Különösen nagy a veszély a nyaralótelepekkel, hétvégi telkekkel szomszédos erdőkben, ahol a tavaszi gyom- és hulladékégetés számos esetben okozott nagy területre kiterjedő erdőtüzet.

Az erdőn áthaladó közút és vasút szintén a tűzveszélyt növelő tényezők közé tartozik. A korábbi vasúti gőzüzemű erőgépekből kipattanó szikrák, égő salakdarabok, az utasok által kidobott égő cigarettavégek voltak az erdei tüzek gyakori kiinduló forrásai. (Ez utóbbi még manapság is előfordul.)

A kirándulóerdőkben szabálytalanul rakott, őrizetlenül hagyott tüzek szintén a gyakori tűzforrások közé tartoznak. A feltártság, amellett hogy növeli a tűzveszélyt, a tűz elleni védekezésben is fontos szerepet játszik. A futó avartűz az útpászta szélén nem tud továbbhaladni. Tűz esetén a jó feltártság megkönnyíti a tűz megközelítését és lehetővé teszi a gyors beavatkozást.

Az erdei tüzek elleni védekezés módszereit a következőkben lehet összefoglalni:

1. Felvilágosító és propagandamunka. Mivel a tűzesetek döntő többsége emberi mulasztás, gondatlanság, vagy szándékos gyújtogatás eredménye, nagyon fontos, különösen a legtűzveszélyesebb tavaszi–nyár eleji időszakban a megelőző, intenzív felvilágosító és propagandamunka. Ehhez az erdőterületen kihelyezett táblákon kívül a rádió, televízió és a sajtó nyilvánosságát is folyamatosan igénybe kell vennünk.

Tengerentúli államokban, de helyenként Európában is, az erdőterületen áthaladó közlekedési utak mentén nagyméretű, különböző színű figyelmeztető táblák jelzik a tűzveszélyt és annak fokozatát. A nálunk kitett kisméretű, sokszor olvashatatlan, félig levert, leszakított táblák nem feltűnőek, nem érik el eredeti céljukat, feladatukat.

2. Adminisztratív szabályozás. A tűz elleni védekezésről szóló rendeletek, előírások szigorú betartása és másokkal való betartatása. Ezek szabályozzák az erdőben, illetve az erdőtől meghatározott távolságra a tűzgyújtás, égetés térbeli és időbeli tilalmát és rendjét. Rendelkeznek a figyelőszolgálat, a tűz oltásához szükséges szerszámok, berendezések, víznyerő helyek létesítéséről és fenntartásáról, a tűzoltási munkában való részvételről, a tűzesetek bejelentési kötelezettségéről. Ezen túlmenően minden munkahely köteles Tűzrendészeti Szabályzatot is készíteni.

3. Gazdálkodással kapcsolatos megelőző intézkedések. Ilyenek az elegyes állományok létesítése, a fiatalosokban az erős gyomosodás visszaszorítása, a tisztítási anyag (különösen a fenyőfiatalosokból való) eltávolítása, fenyőtelepítések lombos pásztákkal való felosztása és ilyen szegélyekkel való körülvétele, a telepítések olyan térbeli rendben való kialakítása, amely eleve csökkenti a tűz terjedésének lehetőségét. A turisztikailag exponált helyeken az utak, nyiladékok, tűzrakó helyek közvetlen környékének a száraz, éghető anyagtól való tisztán tartása.

A közlekedési nyomvonalak (út, vasút) mentén az erdőben az éghető anyagoktól folyamatosan tisztán tartott pásztákat, sávhálózatot kell készíteni.

A tűzvédelmi intézkedések és a terepi berendezések létesítésével a tüzek megelőzése, illetve azok gyors észlelése és oltása válik lehetővé. A tűzesetek észlelésére, különösen a veszélyes időszakokban, tűzőrséget kell felállítani. Lényeges követelmény a gyors kommunikáció biztosítása, ami a mobil telefonokkal már nem jelenthet gondot. Ugyancsak fontos, hogy az őrzéssel, felügyelettel megbízott személy minél nagyobb területet tudjon áttekinteni, ellenőrizni. A tűzőrök lehetnek állandó, egy helyben tartózkodó vagy pedig közlekedési eszközzel ellátott, mozgó személyek. A nem mozgó megfigyelő vagy egy jó körültekintést biztosító ponton tartózkodik, ami lehet pl. egy idősebb, kimagasló fa (megfelelő figyelő platóval és létrával ellátva), vagy pedig tűzvédelmi őrtoronyban. A tornyokat egyszerű irányzó készülékkel kell ellátni, amely segítségével a felszálló füst iránya az adott pontból leolvasható. Két toronyból azonos módon nézve az észlelő által rádión bemondott irányszög alapján a tűz helye térképen kimetszhető és az oltáshoz szükséges intézkedések rövid idő alatt megtehetők.

A tűzmegfigyelés jól bevált gyakorlata Somogy megyében, a kilencvenes években a veszélyeztetett területek kis sportrepülőgépről való folyamos ellenőrzése volt (Geleta, 1994). A tűzjelzéshez alkalmazható infravörös sugárzást észlelő műszer is, amely vagy egy kimagasló ponton, vagy repülőgépen, műholdakon helyezhető el. Ez utóbbi módon nagy területek (országrészek, kontinensrészek) folyamatos megfigyelése biztosítható. Az észlelt adatokat rádióadó segítségével automatikusan közlik a földi állomásokkal.

A hazai erdei tüzek témáját Geleta (1994) dolgozta fel doktori disszertáció formájában. Ebben statisztikai adatokat is közöl az 1950–1992 közötti erdőtüzekről. 43 év adatai szerint Magyarországon ebben az időszakaszban 8198 erdőtűz volt. A tűz eredetét vizsgálva a 11.táblázatban összefoglalt adatokat kapta:

Az utóbbi évtized (1991–2000) szélsőséges időjárású évei rendkívül kedvezőek voltak az erdei tüzek kialakulásához. 1993–2000 között több mint 1700 hektáron volt erdőtűz. Ebből területileg kiemelkedő évek voltak 1993, 1998 és 2000. A DALERD Ásotthalmi Erdészet területén a homoki fenyőtelepítésekben soha nem tapasztalt kiterjedésű erdei tüzek keletkeztek. Ezek történetét Polner Frigyesné, az Ásotthalmi Erdészet igazgatója dolgozta fel eddig nem publikált munkájában. A tőle kapott információ néhány jellemző adatát a 12. táblázat tartalmazza.

11. táblázat. Erdei tüzek keletkezésének okai Magyarországon 1950–1992 között

A tűz keletkezésének oka

Esetek száma (db)

Az összes eset százalékéban

gondatlanság

4239

52

égetés, gyújtogatás

1180

15

szikra

773

8

környezeti ok

331

4

egyéb ok

1675

21

12. táblázat. Az 1990–2000 közötti tűzesetek száma, kárértéke az Ásotthalmi Erdészet területén

Év

Tűzesetek száma (db)

Érintett terület (ha)

Kárérték E Ft-ban

1990

7

14,2

1779

1991

1

1992

11

55,6

10 997

1993

19

90,8

22 493

1994

9

111,7

39 258

1995

9

0,2

3

1996

1

1997

1

1,0

251

1998

1999

2000

22

76,3

57 510

Összesen

80

349,8

132 291

A táblázat adatai szerint az Ásotthalmi Erdészet területén 11 év alatt 80 tűzeset volt és az 349,8 ha területet érintett, a keletkezett kár pedig 132 291 E Ft volt. Különösen kiemelkedő volt az 1993. és a 2000. év 19 és 22 esettel, míg területileg az 1994. évi 111,7 ha áll az élen. A tűzesetek 83,6%-a fenyőerdőben, 16,4%-a lombos állományban volt. 1998–1999-ben (csapadékos évek) nem volt tűzeset, 2000-ben viszont a rendkívüli szárazság okozta a katasztrofális mértékű tüzeket.

Az ásotthalmi tüzek 1992–1994 között főleg 11–20 éves állományokban pusztítottak, míg 2000-ben területi kiterjedésében mintegy 52%-ban 21–30 éves, középkorú erdőket érintett a kár.

A jelentős területi kiesés a későbbiek során a gazdálkodást (véghasználati kiesés) negatív hatással fogja érinteni. Ugyanakkor a leégett területek felújítása komoly költségtöbbletet jelent.

Az erdőtüzek oltásának módszerei. A legfontosabb tennivaló a tűz gócának és frontjának felderítése. Innen kiindulva az oltást a szárnyakon kell megkezdeni, majd a tűz hátulsó területét kell ellenőrzés alá vonni. Az oltásra nem lehet egységesen érvényes utasítást, szabályt megadni, mindig a helyi viszonyok és a tűz állapota dönti el annak mikéntjét. Kezdődő tüzet sokkal könnyebb eloltani, mint egy kifejlődött, nagy területű égést. A tűzoltás fontos mozzanata az éghető anyagok eltávolítása a tűz terjedési vonala elől.

Avartűz terjedését a száraz éghető anyag félreseprésével, gereblyézésével lehet megakadályozni. Ezt jóval a tűz frontja előtt kell végezni, hogy mire a tűz odaér, már ne legyen ott éghető anyag. Gyenge avartűz oltható zöld ágakból, kisebb kivágott fákból összekötött seprűvel. A csapkodó, sodró mozgás a lángot elveri, így az égést megszünteti. Mindig az égett rész felé kell söpörni. Nagyobb mennyiségű égő, parázsló anyag esetében a talajjal való betakarást is alkalmazni kell (a talaj a helyszínen ásott gödörből nyerhető). A talajjal a lángot el lehet csapni, és a tüzet a levegőtől el lehet zárni. Ügyelni kell arra, hogy a talajjal letakart égő fadarabok, tuskók tovább izzanak és zsarátnokot képeznek. Ezért ezeket figyelni kell és szükség szerint az izzó részeket ismét oltani kell.

Készíthetők védőpászták és árkok is. A védőpászta éghető anyagtól teljesen mentes legyen, és a talaját fel kell szaggatni. A pásztából kikerülő anyagot a tűz felé eső oldalra kell dobni. A védőpászta szélessége a lángoló rész szélességének legalább kétszerese legyen. A védőpásztát a tűz vonalától távolabb kell készíteni, hogy a füst, hőség a pásztakészítő munkát ne zavarja. Iránya a szél irányára merőleges legyen.

Az avartűz terjedését ellentűz gyújtásával is meg lehet akadályozni. A közelgő tűz frontja előtt a talajon fekvő éghető anyagot ellenőrzés mellett felégetik. Az ellentűz gyújtásakor vigyázni kell arra, hogy nehogy újabb, esetleg nagyobb tüzet csináljunk, mint amit ezen az úton kívántunk volna megfékezni, és hogy az avartűzből ne legyen koronatűz.

A tőzegtűz oltásához mély árkot kell készíteni és vízzel el kell árasztani. Az árokkészítéshez robbanóanyagot is használnak, amelyet egymástól 2–10 m távolságra, 40 cm mély lyukakba helyeznek be.

A talajtűz oltásához a gócra egyszerre sugárban nagy mennyiségű vizet kell juttatni.

Koronatűz és törzstűz esetén védőpásztás irtásokat kell létrehozni, amelyekkel a tüzet a támadó front felé kell irányítani. A pásztában levágott fákat koronájukkal mindig a tűzvonal felé kell dönteni és a pásztából oda behúzni.

Az erdőtüzek oltásához, amennyiben megfelelő mennyiségben hozzáférhető, a víz a legalkalmasabb. A tűzoltó vizet előre kiképzett víznyerő helyeken kell biztosítani. Az oltás helyszínére lajtkocsival, tartálykocsival kell eljuttatni. A közvetlen kijuttatás eszköze kisebb tüzek esetén lehet kézi kanna vagy esetleg permetezőgép, más esetekben szivattyús fecskendős kocsi szükséges.

Külföldön nagy kiterjedésű erdőtüzek oltásához repülőgépeket és helikoptereket is használnak.

Az erdőtüzek eloltása után a területen még 24–48 órán át ügyeletet kell tartani a tűz zsarátnokokból való esetleges kiújulásának megakadályozására.

A leégett területek újraerdősítése mielőbb történjék meg. Ennek első lépése a visszamaradt, elszenesedett törzsek letermelése, összegyűjtése, majd a talaj-előkészítés és csemeteültetés. Lombos fiatalosokban a végig futó avartűz után, ha a fák nem hajtanak ki, a tőre való visszavágást kell alkalmazni. Gyakori jelenség, hogy a fák a tűzeset után csak második-harmadik évben kezdenek pusztulni, mert a legyengült fákat a xylofág kártevők (cincérek, szúk, díszbogarak) támadják meg.

4.1.2. A légköri szennyezésekből eredő károk

A légköri szennyezésekből eredő károkról a régebbi erdészeti szakirodalomban mint kohók okozta füstkárokról találunk adatokat. A széntüzelésnek a nagyiparban (nehéziparban) való általánossá válásával, majd a motorizáció kialakulásával egyre nagyobb mennyiségben keletkeztek és jutottak a légkörbe az élőlényekre káros hatású különféle gáz, gőz és por alakú emissziók. Ezek legfontosabb hatóanyagai: SO2, ΝΟx, CO, CO2, NH3, F, H2S, HCl, H2SO4, kátrány, bitumen, krómsav stb. Por és hamu távozik a széntüzelésű erőművek, cementgyárak kéményeiből. Füst, köd képezik a szmogot, amely nagyvárosok téli immissziója inverz légköri jelenség esetén.

A légköri szennyezés különösen a többéves, fás szárú növények esetén rendszerint krónikus betegségtünetet vált ki. Akut elváltozások csak akkor lépnek fel, ha az immisszió hirtelen, nagy koncentrációban jelentkezik. A növények mérgezését gyakran nem a közvetlenül kibocsátott emissziók okozzák, hanem azok felemelkedve a légkör magasabb rétegeibe (1000 m fölött) fotokémiai reakción esnek át és keletkeznek ott az eredetinél sokkal mérgezőbb hatású vegyületek. Ezek immisszióként leülepedve váltják ki az erdei fák megbetegedését és pusztulását.

Fás növényeken az immissziók által kiváltott megbetegedési jelenségek elsősorban a leveleken, a tűkön és a fiatal hajtásokon jelentkeznek. Az egyes vegyületek (immissziók) a leveleken jellegzetes szín- és alakbeli elváltozást okoznak, amely levélrészek vagy az egész levél elhalásával jár együtt. Színbeli elváltozások: sárgulás, bíbor elszíneződés, mély, sötétzöld színezet stb. Alakbeli rendellenességek: fodrosodás, torzulás, nekrotikus elhalások, apró levelek. Tartós immissziós hatásra a fák, a bokrok koronája, lombozata torzul, az uralkodó széliránynak megfelelően zászlós korona is kialakulhat.

Légköri szennyezés hatására többéves, fás szárú növényeken a következő élettani elváltozások figyelhetők meg:

– a fotoszintézist folytató felület csökkenése,

– a fák magassági és vastagsági növekedésének csökkenése,

– a mérgező hatás erőssége szerint a levelek, hajtások, koronarészek vagy az egész fa pusztulása,

– a diszpozíció általános erősödése folytán a betegségokozó tényezők jobb érvényesülése.

Az egyéves, lágy szárú növények kevésbé érzékenyek. Az azonos immissziók iránti érzékenység fafajonként, de még fajon belül egyes faegyedek szerint is eltérő lehet. Fafaj szerint vizsgálva megállapítható, hogy a fenyők általában érzékenyebbek, mivel tűlombozatuk az immissziós hatásoknak több évig is kitett. Lombfák közül a bükk, a gyertyán a legérzékenyebb, míg a kocsányos tölgy, a mezei juhar jobban ellenáll, de ez immisszióféleségek szerint eltérő is lehet.

A termőhelyi viszonyok, a gazdálkodási mód szintén erősíthetik vagy gyengíthetik egy fafaj vagy faegyed állékonyságát. A kedvezőbb termőhelyi viszonyok növelik a faegyedek ellenálló képességét, amit trágyázási kísérletekkel lehetett igazolni.

A talaj bázikus kémhatása általában gyengíti, pufferolja a savas jellegű immisziók hatását. A klimatikus tényezők közül a hőmérséklet és az uralkodó szél iránya a legfontosabb befolyásoló tényezők.

A fajon belüli eltérő immisszió-tűrőképesség azt sugallja, hogy nemesítő munkával elő kell állítani a fafajok immissziótűrő változatait, klónjait. Ez nem lehet megoldás, mert így a kibocsátó nem fog változtatni az emissziókon, folytatni fogja a káros tevékenységét és az élővilág más tagjainak kiszorulásával az elszegényedik.

Az immissziók elleni leghatásosabb védekezés a kibocsátás mérséklése, megszüntetése. Ehhez ma már vannak korszerű, jó hatásfokú szűrőberendezések – vagy pedig a gyártási technológián kell változtatni.

Az immisszióval terhelt területek állományaiban fellépő káros rovar- és gombaszervezetek elleni védekezéssel a fák általános kondícióját lehet javítani, ami egyúttal az immisszió-tűrőképességet is fokozza. Települések, egyes épületek immisszió elleni teljes védelmét fásítással nem tudjuk megoldani, de védősávok, fásítások helyes tervezésével és kivitelezésével a helyi légáramlási viszonyok úgy irányíthatók, hogy részbeni mentességet lehet elérni.

A légköri szennyezésekből eredő károk Magyarországon századunk ötvenes éveitől mutathatók ki. A hazai kibocsátás mértéke azonban korántsem éri el a korábbi nyugat-európai vagy szomszédos ipari országok immissziós szintjét. Kétségtelen, hogy nálunk is van légszennyezésből származó kiülepedés, de az élővilág szembetűnő, általános pusztulása még nem mutatható ki.

Az 1978-ban fellépett kocsánytalantölgy-pusztulást egyes, hiányos erdészeti ismeretanyaggal rendelkező ökológus szakértők egyértelműen a „savas esők” hatásának tulajdonították. A kocsánytalan tölgyesek akkor fellépett ilyen típusú pusztulása azóta megszűnt, jóllehet a savas ülepedés számottevően valószínűleg nem változott. Feltételezhetően légszennyezésből származó erdei kártétel hazánkban egyes ipari gócpontok körül jelentkezik, mint a borsodi iparvidék (Sajó völgye), Inota, Várpalota környéke, cementgyárak, szén- (lignit-)tüzelésű hőerőművek stb.

Valódi, klasszikus erdei immissziós károkat lehet találni Németország és Csehország határán az Érchegységben, a sziléziai iparvidéken, korábban a Ruhr-vidék vas- és fémipari kohó, illetve feldolgozó üzemei, széntüzelésű erőművei körzetében.

4.1.3. A hőmérsékleti szélsőségek

A hőmérsékleti szélsőségek hazánk időjárási viszonyai között mint általános, az ország egész területére érvényes általános jelenség túlságosan nagy szerepet nem töltenek be. Helyi, tájegységi mikroklimatikus jelenségként mind a hőségnek, mind pedig a fagyhatásnak szerepe van erdeink egészségi állapotának az alakulásában.

4.1.3.1. A hőség hatása

A levegő olyan mértékű (50–60 °C), nagy területre kiterjedő felmelegedése, amely az erdei fás növények élő szöveteinek a pusztulását okozná, hazánk területén nem vagy csak ritkán fordul elő. Homoktalajok erős felmelegedése (70 °C-ig is!) az ott található, árnyalás nélkül maradt csíranövények, fiatal fák pusztulását okozhatja. Helytelen gazdálkodás következtében, mint mikroklimatikus hatás, felléphet a növények hőség okozta károsodása. Ennek megnyilvánulási formája a következő lehet:

– csíranövények gyökfőjének a megperzselődése,

– levélperzselés,

– héjaszás,

– talajkárosodás.

Csíranövények gyökfője a talajfelszín erős felmelegedése következtében gyűrűszerűen vagy csak az egyik oldalon nekrotikus szövetelhalást szenved. A sebzésen keresztül talajlakó fakultatív szaprofita gombák (Fusarium, Rhizoctonia, Alternaria fajok) fertőzik a csíracsemetét és okozzák annak pusztulását. Védekezni ellene a korai magvetéssel, a magvetések árnyalásával, illetve a gombák ellen talajfertőtlenítéssel, illetve a csíranövények fungicid szerekkel való rendszeres permetezésével lehet.

A levélperzselés akkor lép fel, ha erősen árnyalt, vékony bőrszövetű levelek hirtelen erős fényhatásnak és felmelegedésnek kitett helyzetbe kerülnek. Pl. erősen gyomos felújításban a makkvetésből származó csemeték nyár derekán végzett ápolásakor az árnyalást teljesen megszüntetjük. A hirtelen szabad állásba került csemeték levelei megperzselődnek, leszáradnak. A csemeték föld feletti része el is pusztulhat.

A helytelen vágásvezetéssel kialakított déli állományszegélyről visszaverődő hősugarak az ott található csemeték levelét leperzselik.

Héjaszás középkorú és idősebb, vékony kérgű fák törzsének déli oldalán keletkezik, ha azokat hirtelen felszabadítva a napsugárzás közvetlen hatása éri. A parakéreg alatti élő háncs-, esetleg kambiumszövetek elhalnak. A következő évben az elhalt részen a kéreg táblásán megrepedezik, majd szélük pikkelyszerűen felkunkorodik, de megmarad a törzsön. A nagy kiterjedésű sebzési felületek védelem nélkül maradnak, ahol farontó gombák és rovarok telepedhetnek meg. A sebgyógyulás rendszerint elmarad, mert a sebzés szélén keletkező kambium ismét elhal. A szabad állásban növő, mélyen ágas törzseken ilyen jelenség nincs, az ágak árnyalják a törzset és a kéreg is vastag.

A héjaszásra a vékony kérgű fafajok (főleg) idősebb egyedei érzékenyek. Így a bükk, a gyertyán, a cseresznye, a jegenyefenyő, a lucfenyő, a simafenyő és a duglászfenyő szenvednek a leggyakrabban ilyen kárt.

A héjaszás állományban akkor lép fel, ha nyiladék-, útpásztanyitáskor vékony kérgű törzsek kerülnek dél felől a közvetlen napsugárzás hatása alá, vagy pedig hótörés, viharkár alkalmával az állomány hirtelen erősen kiritkul. A helytelen vágásvezetés (dél felől való nyitás) szintén héjaszáshoz vezethet.

Nagy lánggal égő avartűz esetén a törzsek alsó részén a hőhatás miatt bekövetkezett háncselhalást követően a valódi héjaszáshoz hasonló jelenség játszódik le.

A héjaszás ellen úgy tudunk védekezni, ha a pásztabontást megelőzően egy erősebb gyérítést végzünk. Parkokban alkalmazható a törzsek rőzsével, szalmával való bekötözése, esetleg mésztejjel való bekenése. Ez késlelteti, csökkenti a szövetpusztulással együtt járó erős felmelegedést. Héjaszásra érzékeny fafajok állományaiban a vágásvezetést északról dél felé haladva kell folytatni.

A hőség hatására a talajban is káros folyamatok játszódnak le. Ezek elsősorban a talaj élővilágát érintik, részben közvetlenül az erős felmelegedés által, részben pedig a talaj kiszáradásán keresztül. Az erős vízvesztés érinti a talajkolloidok vízburkát is, ami a talajlakó mikroorganizmusok életterének beszűkülését jelenti. Ez a talajélet elszegényedését váltja ki.

4.1.3.2. A fagy hatása

A fagyhatás periodikus jelentkezése éghajlatunk szabályos velejárója, az élőlények jól alkalmazkodtak hozzá, sőt igénylik is.

Az extrém alacsony hőmérsékletek, illetve az erős lehűlés időpontja az erdei életközösségben károkat okozhat. Az erdei fafajok fagyérzékenysége attól függ, hogy természetes areájuk mennyire nyúlik be a hideg, kontinentális klímába és az atlantikus vagy déli fajokat milyen távol vittük el eredeti termőhelyüktől.

Fafajaink fagyérzékenysége igen eltérő. Általában a pionír jellegű fafajok kevésbé érzékenyek (nyír, rezgőnyár, éger), míg a sor másik végén találhatók az igen érzékeny fajok (bükk, cser, nemesnyárak, akác, jegenyefenyő). A fajon belüli változatok is igen eltérő fagyérzékenységet mutatnak. Jó példa a kocsányos tölgy korán és későn fakadó változatának a kései fagyok iránti eltérő érzékenysége, illetve ellenálló képessége. A nemesnyárhibridek közül az óriásnyár közismerten érzékeny a téli fagyokra, mélyebb fekvésben a törzsek nagy hányada fagylécesedik.

A fagy kezdetének időpontja is szerepet játszik a kár kialakulásában. Megkülönböztetünk

– korai (őszi),

– téli és

– kései (tavaszi) fagyot.

A fagy az erdőben a következő károkat okozhatja:

1. Korai vagy őszi fagy

– a még fotoszintézist folytató lombozat hirtelen pusztulását,

– a be nem érett hajtások fagykárosodását.

2. Téli fagy

– elfagyást,

– felfagyást,

– fagyrepedést.

3. Kései vagy tavaszi fagy

– a frissen kihajtott, zsenge növényi részek károsodását.

A korai vagy őszi fagy gyakran a még teljesen zöld lombozatban lévő, főleg egzota fákat éri. Rendszerint ez a fagy szünteti meg az akáchajtások évi növekedését és hervasztja el a zöld lombozatát. A későn érkező őszi fagy a csemetekerti kiemelési munkák megkezdését késlelteti. A túl korai, pl. szeptember legeleji fagy a még szinte teljes életműködésükben lévő csemetéket, fiatal fákat károsíthatja.

Az erdőben az erős téli lehűlés okozza a legnagyobb fagykárokat. Mértékétől függően hajtások, ágak, sőt az egész fa föld feletti részének a pusztulását is okozhatja. A számottevő téli fagykárok a törzseken fagyrepedések és az ebből kialakuló fagylécek formáját öltik.

A téli fagy okozta kár mértékét befolyásolja a lehűlés mértéke és annak területi elhelyezkedése, valamint a fafaj. A nagy téli fagykárok akkor keletkeznek, ha magas nyomású légköri képződmény uralja Kelet-Európát és a Kárpát-medencét, az égbolt felhőtlen, így a kisugárzás nagy. Ilyenkor előfordulhat –20 °C vagy még alacsonyabb léghőmérséklet is. Mindemellett az ország területén számottevő eltérések is lehetnek, a nyugati részeken a minimumértékek mindig enyhébbek, mint a keleti, alföldi viszonylatban. További befolyásoló tényezők az adott terepviszonyok (fagyzúgok), a talaj, a kitettség, az állományszerkezet, a fák kora stb. A kötött talaj és a gyér növényzet szintén a súlyos fagykár kialakulását segíti elő. A tél elején a sokáig tartó enyhe időjárást követően hirtelen beköszöntő erős fagyok szintén veszélyesek, mert a fák ilyenkor még magas nedvességtartalmúak és nincsenek felkészülve az erős hideghatásra.

Az elfagyás a téli szélsőséges lehűlés mértékétől függően a fák előző évi vagy még korábbi hajtásain, ágain teljes vagy csak részleges (fagyfoltok) pusztulást okoz. A kár mértéke függ a fafajtól, a fa korától, a termőhelytől és annak fekvésétől, csemetéknél a hótakaró alakulásától vagy annak hiányától. A fagyérzékeny fafajok rendszeresen visszafagyhatnak és csak egyre sűrűsödő, de nem növekedő fiatalost képeznek, pl. a bálványfa az alföldi termőhelyeken. A nyáranyatelepeken a nem befásodott vesszők elfagyása komoly dugványkihozatal-veszteséget okoz.

A felfagyást télen vagy tavasz elején olvadást követően ismétlődő fagyok okozzák. A talaj felső rétegének a vízkészlete megfagy, kiterjed, majd olvadáskor visszasüllyed eredeti helyzetébe, de a még nem begyökeresedett csemete ezt a mozgást nem tudja követni. Ez többször ismétlődve a csemetét teljesen kiemeli a talajból és tavasszal azt a talaj felszínén elfektetve találjuk meg.

A fagyrepedés a törzsek téli, egyenetlen felmelegedése és lehűlése következtében fellépő feszültség feloldódásaként jön létre. A repedés mindig rost irányú, hossza 10 m-ig is terjedhet. A fagyrepedés a vastagabb törzseken sokkal gyakoribb, mert a keresztmetszet következtében a feszültségek is nagyobbak.

A télen ilyen módon felrepedt törzs tavasszal összezáródik és a repedés szélein kalluszosodás indul meg. Ez a kalluszszövet azonban laza szerkezetű, így a következő évi erős fagyban ismét itt nyílik fel a törzs. A következő tavasszal ismét kalluszosodás játszódik le és a repedés szélein kidudorodás keletkezik. Több éven át folytatódva végül a törzs oldalán egy hosszú kidudorodás képződik, ami keresztmetszetben madárcsőrre emlékeztet.

A még nyitott fagyrepedés a farontó gombák számára jó fertőzési kaput biztosít.

Fagyrepedés által leginkább érintett fafajok: cser, óriásnyár, fehérnyár, vadgesztenye, szil. A fenyők közül a jegenyefenyőn gyakran láthatunk rövidebb-hosszabb fagylécet.

A fagylécesedés erősen csökkenti a törzs, illetve a rönk minőségét. A gyakorlatban a cser fagylécesedése okozza a legtöbb veszteséget. Fagyzugos, nedves termőhelyen álló idősebb cseresekben a fáknak több mint 50%-a fagyléces (Igmándy, 1977). Az ismételten felnyíló fagyrepedésekből gyakran tapasztalható nyálkafolyás is. A 17.ábra idősebb cser törzsön kialakult nyálkafolyásos fagylécet mutat.

17. ábra. Fagyléces csertörzs

A kései vagy tavaszi fagy május elején és közepén lép fel és a már kifakadt, zöld lombozatú fákat károsítja. Fagykár érheti a leveleket, a friss hajtásokat, a bomló rügyeket, a virágokat, a terméskezdeményeket. A tavaszi fagy által okozott kártétel a lehűlés mértékétől függ. A fagyott növényi részek további sorsa pedig attól, hogy a fagyott növényben milyen ütemű az olvadás.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer által közzétett országos adatok szerint az utolsó 10 évben csemetekertekben mintegy 500, fiatalosokban közel 22 ezer hektáron okozott kárt a kései fagy. A jelentésből az is kitűnik, hogy védekezést még csemetekertben is csak az érintett területek töredékén folytattak.

A fagykárok elleni védekezés jórészt csak megelőző gazdasági jellegű lehet. Csemetekertekben alkalmazhatunk megszüntető jellegű védekezést, de tulajdonképpen ez is megelőző intézkedés. A csemetekerti fontosabb megszüntető intézkedések:

– a csemeték téli takarása,

– a felfagyás ellen talajtakarás,

– a tavaszi fagyok ellen permetező öntözés, füst vagy ködréteg kialakítása a megvédendő területen,

– a fagy által érintett növények kiolvadásának a lassítása (árnyalás, öntözés).

Fiatalosokban megszüntető védekezést általában nem folytatunk. Megelőző intézkedések a következők lehetnek:

– fagyveszélyes helyekre ne ültessünk fagyérzékeny fafajokat,

–a fiatal csemeték és fácskák védelmére használjuk fel az anyaállomány fáinak védelmét,

– fagyzugos helyek megszüntetése vágásvezetéssel, műtárgyak létesítésével,

– faggyal szemben ellenálló hibridek kiválogatása és elterjesztése,

– zárt állományok és tömör állományszegélyek kialakítása.

4.1.4. A fényhatás szélsőségei

A törzsfejlődés során minden autotróf szervezetnek kialakult és örökletes tulajdonságává vált fényigényének mértéke, illetve fénytűrése.

Ez a fotoszintézisen keresztül a növény növekedését, fejlődését és egyéb életjelenségeit is szabályozza. Az elégtelen fényhatás vagy csökött növekedést, vagy pedig a fény felé való törekvés következtében felnyurgulást vált ki. Az elnyomott, alászorult fák legyengült állapota a másodlagos károsítok és kórokozók megtelepedését és elszaporodását teszi lehetővé.

A felnyurgult fák gyenge állékonysága az egész állomány stabilitását veszélyezteti (hónyomás, viharkárok).

Egyes kártevők (pl. levélbogarak) és kórokozók (pl. lisztharmatfélék) a kimondottan erős megvilágítás mellett képesek elszaporodni, károsítani. A természetes felújítás anyaállományának laza árnyalása megakadályozhatja ezen szervezetek elszaporodását és kártételét.

A gazdálkodó feladata az erdőtelepítési és erdőművelési eljárásokon keresztül a fényviszonyok szabályozása úgy, hogy egyrészt az a termesztett növények által optimálisan kihasználható legyen, másrészt az erős megvilágítás (áttételesen) ne okozzon erdővédelmi problémát.

4.1.5. A nedvesség szélsőségei

Az erdei életközösség fennmaradásának és zavartalan működésének alapvető feltétele a kiegyenlített vízellátottság folyamatos megléte. Erdeink általában a vízhiánytól szenvednek, a víz fölös mennyisége ritkábban okoz problémát.

Az utolsó 10–20 évben lejátszódó éghajlatváltozás egyik velejárója a csapadékviszonyok szélsőséges alakulása. Jó példa erre a Duna–Tisza köze déli részén az 1999. évi 1000 mm-nél is magasabb és a 2000. évi 250 mm körüli csapadékmennyiség. Mindehhez kiugróan magas hőmérsékleti értékek kapcsolódnak.

4.1.5.1. A szárazság és az aszály hatása

Az erdőkben a vízhiányt részben a csapadékhiány, részben pedig a talajvízszint süllyedése okozza. A szárazságból elsősorban a fiatal állományok, felújítások és telepítések szenvednek. Csemetekertekben öntözési lehetőség hiányában a magvetések és iskolázások akár 100%-os mértékben is kipusztulhatnak. Ezért csemetekertet az öntözés feltételeinek biztosítása nélkül létesíteni nem szabad.

A tavaszi erdősítések eredményessége szintén a tavaszi-nyári csapadékviszonyok függvénye. Különösen a fenyőfélék megmaradása lehet kérdéses.

Ghimessy (1972) felmérése szerint 1962–1969 között az aszálykár átlagos mértéke 9%, de 1968-ban megközelítette a 20%-ot, egyes tájegységekben elérte a 30%-ot is.

A 90-es évek első felében a több éves aszály a hazai, főleg idősebb lucfenyvesek mintegy 40–50%-ának szúkártétel okozta száradásos pusztulását okozta.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer 1990–1999 között mintegy 110 ezer hektár aszálykár sújtotta területet jelez. Ez 1992–1994 között közel 100 ezer hektárt érintett. A 2000-ben tapasztalt szélsőségesen aszályos időjárás ismét kimagasló aszálykárt (11 138 ha) jelez.

A vízhiány nemcsak a csemetéket, a fiatal fákat károsítja, de mint a lucosok már említett esete is mutatja, idős állományok általános kondícióját, ellenálló képességét is gyengíti. A fatérfogatnövedék-kiesést évgyűrűelemzéssel lehet egyértelműen bizonyítani. A nagy szárazság idején megnövekszik az erdőkáros rovarok népessége és kártétele is. Egyes kórokozó gombák (pl. Armillaria mellea) elhatalmasodása és kártétele szintén összefüggésbe hozható az aszályos időjárással. Az erdei tüzek ugrásszerű növekedése a szélsőségesen száraz időjárás következménye. A vízhiány a vadkár emelkedését is magával hozza.

A szárazság kártételét a következő tényezők befolyásolják:

1. Élettelen (abiotikus) környezeti tényezők:

a) az éghajlati tényezők közül a csapadékmennyiségnek és annak időbeli eloszlásának, a hőmérsékletnek és a légnedvességnek van jelentősége. Ezek a tényezők az Alföld közepe felé haladva egyre kedvezőtlenebbek az erdőtenyészet számára;

b) a tavaszi, nyár eleji aszályos időjárás a fák egész évi életmenetét befolyásolja kedvezőtlenül;

c) a talajviszonyok különösen a sekély termőrétegű talajoknál játszanak fontos szerepet. Mind az erősen kötött (szikes), mind pedig a futóhomok kedvezőtlen;

d) a terepviszonyok a csapadékvíz elfolyásában lehetnek meghatározó jellegűek, különösen, ha a déli kitettség és a sekély talaj kedvezőtlen körülményeivel együtt jelentkezik;

e) a légmozgás szárító hatása az esetek többségében negatív hatású. A déli, forró szelek különösen veszélyesek.

2. Élő (biotikus) tényezők:

a) fafajaink szárazságtűrése nagyon eltérő. A kopár, száraz területeken található őshonos fafajok (virágoskőris, molyhostölgy, cser) és a feketefenyő még az extrém aszályos periódusokat is képes átvészelni;

b) a szárazságra a csíranövények és a fiatal csemeték a legérzékenyebbek. Később a mélyre hatoló gyökerek a szükséges vizet jobban fel tudják venni;

c) az állományszerkezet a szárító szelek és túlzott napsugárzás hatásának csökkentésével képes a szárazság kártételét befolyásolni.

3. Gazdálkodással összefüggő tényezők:

a) a rosszul (pipásan) elültetett csemete a szárazságra nagyon érzékeny. A burkolt gyökérzetű csemeték „tasakjai” a száraz talajban nem bomlanak el, a gyökerek csomóban összeszorítva kerülnek a talajba. Ennek hatása ugyanaz, mint a pipás ültetésnek;

b) a dús gyomvegetáció a talaj vízkészletét gyorsan elpárologtatja, tehát annak gyérítése szükséges. A teljes gyomtalanítás azonban más szempontok miatt (árnyékolás, szélvédelem, pajorkár, vadkár stb.) nem kívánatos;

c) az alkalmazott vágásmódok közül a tarvágás a legkedvezőtlenebb, mert itt legnagyobb a csapadékvíz elfolyása, a szárító szelek és a napsugárzás hatása;

d) a humusztakaró eltávolítása (alomszedés, vékony anyag elszállítása, égetés, humuszgyűjtés) a talaj vízmegkötő képességét erősen rontja.

A szárazság elleni védekezés módjait a következőkben lehet összefoglalni:

1. Csemetekert helyének megválasztásakor mindig biztosítanunk kell az öntözés lehetőségét. Emellett az ágyások árnyalása, talajművelés (porhanyítás), a talaj humusztartalmának növelése, a gyomtalanítás a legfontosabb eszközök.

2. A termőhely vízellátottságának megfelelő fafajvagy fajták megválasztása az erdősítés, erdőfelújítás alkalmával.

3. Természetes felújításnál az anyaállomány védelmét tudjuk kihasználni.

4. Elegyes állományok létesítésével a fák gyökérzete a talaj különböző rétegeit behálózva jobban hasznosítja a vízkészletet.

5. Mesterséges erdősítésnél, felújításnál jó talaj-előkészítés, jó minőségű csemeték használata, gondos ültetés. A talaj mélyebb rétegeiben humuszszint kiképzése (mélyforgatás, trágyázás).

6. A későbbiek során a gyom- és cserjevegetáció visszaszorítása.

7. Kopárfásítás, homokfásítás esetén árkok, padkák készítése és különleges ültetési mód alkalmazása.

Idős állományok szárazságtűrését ezen elvek betartásával, már fiatal korban kell kialakítani. Az említetteken kívül az elegy arány szabályozása, zárt, szintezett erdő kialakítása, sűrű erdőszegély létesítése, jó humuszszint kialakítása lehetnek a legfontosabb eljárások, eszközök.

4.1.5.2. Fölös mennyiségű víz hatása

Erdőterületen fölös mennyiségű víz jelentkezhet belvíz keletkezése miatt, vagy ha a folyók, állóvizek, tározók vízszintje áradás, bőséges csapadék következtében megemelkedik, vagy ha a kezelő szabályozza azokat.

Belvíz keletkezhet azáltal is, hogy a folyók magas vízállása miatt azok az oldalról érkező vizeket befogadni nem képesek. A belvíz súlyos talajhibák (glej, mészkőpad) kialakulásához is vezethet.

Erdei belvízkárok elsősorban az alföldi kötött (szikes) talajok és egykori mocsaras területek állományaiban keletkezhetnek. Ez utóbbira példa a Hanság erdőgazdálkodását sújtó „vizes évek” időszaka.

A belvíz következtében az erősen kötött talaj vízzel való telítődése levegőtlenséget okoz. A gyökerek légzési folyamata és a vízben oldott tápsók felvétele akadályozott. A hosszabb időn keresztül fellépő jelenség a gyökerek részleges vagy teljes pusztulását okozza (gyökérfulladás), ami a koronában a hajtások, majd ágak pusztulásához vezet. A pangó víz keletkezése különösen akkor veszélyes, ha a fák lombozatán valamilyen lombfogyasztó rovar tarrágást okoz és így a párolgási, légzési felület teljesen megszűnik. Ez a kárláncolódás már a korona nagy részének, majd a fa teljes pusztulásához vezet (kocsányostölgy-pusztulás).

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1999 között „vízkár” elnevezéssel jelölt kártétel mintegy 4500 ha területen lépett fel. Ebből különösen erős kárt 1996–1999 között jelentettek, amikor 3000 hektár fölött volt az érintett terület nagysága.

A fölös mennyiségű víz másik megjelenési formája az árvíz. Az árvíz lehet jegesedéssel, jégzajlással kapcsolatos, és lehet ún. zöldár illetve nyári árvíz.

A jeges árvíz elsősorban a jégtáblák mechanikai kártétele útján fiatal fákat károsít, de idősebb fák kérge is áldozatául eshet. Sajátos károsodási forma az, amikor a kiáradt víz a fák között fagy meg. A víz apadásával a jégréteg a fákon marad, és annak tömegétől a fák összetörnek.

A zöldárt a magas hegyekben tavasz végén lezajló hóolvadás nagy mennyiségű vize okozza. Nyári árvizeket a többnapos, monszunszerű esőzések okozhatnak. Rendszerint már kilombosodott fákat érint, és ha rövid lefolyású, különösebb kárt a fákon nem okoz. Hosszabb időtartamú elárasztás a pangó vízhez hasonló kárt okoz.

A fafajok elárasztástűrő képessége eltérő. Így jól bírják az elárasztást az éger, a fűz, egyes nyár fajok és klónok, kocsányos tölgy. A mozgó vizet a fák hosszabb ideig is elviselik, mint az álló, pangó vizet.

A fölös mennyiségű víz károsítása ellen a következő módon lehet védekezni:

1. a területen meliorációs munkákkal (lecsapolás, vízvisszatartás);

2. a fölös mennyiségű vizet eltűrő fafajok telepítésével;

3. pangóvizes területen bakhátas ültetéssel;

4. nagy tarvágások kerüléseivel a terület elmocsarasodásának megelőzésére;

5. lombfogyasztó rovarok gradációja elleni védekezéssel.

4.1.6. A légmozgás okozta károk

Légmozgás (szél, vihar) keletkezik akkor, ha egymással szomszédos területek hőmérséklet-eltéréséből adódó légnyomáskülönbségek kiegyenlítődnek.

A klímaváltozással kapcsolatosan megfigyelhető, hogy a pusztító erejű szélviharok, orkánok sokkal gyakoribbak és nagyobb károkat okoznak, mint a korábbi esetek voltak.

Itt csak a Nyugat-Európában szinte évente megismétlődő téli–tavaszi szélviharokat vagy az erdélyi tornádókat kell megemlítenünk, melyek több 10 millió köbméteres széldöntést, széltörést okoztak mind a fenyőerdőkben, mind pedig a lombos állományokban.

A légmozgás ereje annak sebességével jellemezhető, így a 15,5 m/s sebességig szél, ennél nagyobb, de 31,5 m/s-nál kisebb sebességig vihar. A még nagyobb sebességű légmozgást szélvésznek, orkánnak nevezzük.

Az Erdővédelmi Figyelő és Jelzőszolgálati Rendszer 1990–1999 közötti adatai szerint több mint 16 000 hektáron volt „széldöntés” (a széltörés nincs elkülönítve). Ebből kiemelkedő évek voltak: 1990, 1996 és 1999. 1999-ben több mint 9000 hektáron keletkezett ilyen kár.

A légmozgás hatását az erdőre a következőkben foglalhatjuk össze:

1. szélvihar alkalmával a fák derékba törhetnek (széltörés), vagy pedig gyökerestül kifordulhatnak (széldöntés). Ez történhet egy-egy pásztában, sávban, de bizonyos terepi adottságoknál az egész hegyoldal állománya is károsodhat;

2. erősebb szél hatására a fa mozgása a gyökerek megszaggatásával jár, ami a kórokozó gombák (pl. gyökérrontó tapló) számára fertőzési kaput nyit;

3. a szél hatására a fák (pl. nyír, bükk) vékony, lecsüngő ágai ostorszerűen, a szomszédos fa koronájának nekiverődve, annak lombtalanodását és koronapusztulását okozzák. A jelenséget „ostorkár” névvel ismerjük;

4. a talaj közelében a légmozgás a talaj kiszáradását okozza. Itt még a gyenge légáramlat is káros, különösen akkor, ha az száraz, meleg levegőt mozgat;

5. az erősebb szél fellazítja az erdő avartakaróját, és humuszban leggazdagabb részét felkapva vagy kihordja az erdőből, vagy pedig vastag rétegben máshol lerakja. Ezáltal a talaj táperőben elszegényedik, a csemeték, a fák gyökerei szabaddá válhatnak;

6. a szél által hordott talaj a szél sebességének csökkenésével lerakódik. A lerakodó talajréteg csemetéket temethet el. Homok- vagy kotutalajokon megfigyelhető jelenség;

7. homoktalajokon az erősebb légmozgás (pl. böjti szél) az éles homokszemeket az elültetett csemetékhez verve azok kérgét lecsiszolja. A csemetéből csak a talajból kiálló kis csonkok maradnak vissza.

A légmozgás okozta károk nagysága a következő tényezőktől függ:

1. Élettelen (abiotikus) tényezők:

a) a légmozgás sebessége. A szél torlóhatása annak sebességétől függ. A szélsebesség és a torlónyomás összefüggését a 18. ábra mutatja.

18. ábra. A szélsebesség és torlónyomás közötti összefüggés

b) a hegy- és dombvidéki domborzati viszonyok lényegesen megváltoztathatják a szél irányát és különösen annak sebességét, erejét. A gerinceken átbukó viharok különleges erővel rendelkeznek és hegyoldalakat képesek letarolni;

c) a sekély, laza talajokon levő állományok könnyen esnek széldöntés áldozatául. A felázott talaj nagyon kedvező a széldöntés kialakulásához;

d) évszak tekintetében hazánkban a tavaszi és ritkábban az őszi viharok a jellemzők. Nyári zivatarok alkalmával inkább helyi – vagy keskeny pásztában végighúzódó – viharkár fordul elő. Vihartörés télen az átfagyott talaj által, vagy nyáron a kiszáradt, kötött talaj által rögzített mélygyökérzetű fákon (pl. tölgyek) lép fel.

2. Élő (biotikus) tényezők:

e) kor tekintetében a fiatalosok kevéssé, a középkorú és idősebb, nagy koronájú fák annál inkább veszélyeztetettek;

f) fafaj szerint a tavasszal és télen is egyaránt zöld fenyőfélék szenvednek legtöbb kárt. Itt a koronában vagy egyes ágak szakadhatnak ki, vagy pedig az egész korona letörik.

A gyökérzet fafajra és adott talajra jellemző kialakulása szintén erősen befolyásoló tényező.

A viharkároknak leginkább ellenálló fafajok: a tölgyek, a juharok és a vörösfenyő. Veszélyeztetettek a bükk, a lucfenyő, a nyárak;

g) a fák mindenkori egészségi állapota is befolyásolja a viharkárok nagyságát: a korhadt törzsek vihartörést, a korhadt gyökerek vihardöntést tesznek lehetővé (pl. Heterobasidion annosum által károsított lucfenyő törzsek);

h) az állományszerkezet tekintetében a kiritkult, erdőszegély nélküli, fogékony fafajokból álló erdő ellenálló képessége csekély.

3. Gazdálkodásból adódó tényezők:

i) az alkalmazott vágásmód tekintetében a felújító vágásokkal erősen megbontott állományok kimondottan veszélyesek. A tarvágásos területeken a szélvihar felgyorsulva a szomszédos területeken okoz nagy károkat;

j) a vágásvezetéssel kerülni kell az uralkodó szélirányra merőleges támadóvonalakat.

A viharkárok megelőző jellegű mérséklése a következő módon lehetséges:

1. állományok kívülről való megerősítése sűrű állományszegéllyel, védőpásztákkal, pl. fenyvesek széle viharálló lombfákkal;

2. az állomány belsejében a fák gyérítéssel való megerősítése, teres állásban való nevelése;

3. elegyes állományok létesítése (pl. fenyő–tölgy elegyítés);

4. a véghasználati vágásokat mindig az uralkodó széliránnyal szemben kell vezetni;

5. a szegélyen álló fák csonkításával az erős légmozgás az állomány fölé vezethető.

4.1.7. A különböző csapadékformák okozta károk

A mérsékelt égöv kiegyenlített klimatikus viszonyai ellenére is vannak olyan időjárásbeli kilengések, amelyek az erdei életközösséget hátrányosan érintik. Ezek átlagos mértékű fellépése hozzátartozik a termőhelyi viszonyokhoz, de az ezt meghaladó mértékük már káros lehet.

Az időjárással kapcsolatos fontosabb erdővédelmi problémát okozó jelenségek:

– hónyomás, hótörés,

– zúzmarakárok,

– ónos eső,

– jégeső,

– esőkárok,

– villámcsapás.

4.1.7.1. Hónyomás, hótörés

Hazánk éghajlati szempontból három klímahatás alatt áll. Télen ezek hullámzó, váltakozó érvényesülése válthat ki szélsőséges időjárási jelenségeket, amelynek egyik megnyilvánulása a nagy tömegű, nedves hó hullása.

Ez a károsodási jelenség elsősorban az ország nyugati és déli részén, valamint síkvidéki területeken (Duna–Tisza köze, Nyírség) lép fel. A nagy tömegű nedves hó a koronákon megtapadva a fa átmérőjétől, állékonyságától függően a vékonyabb törzsek meggörbülését, lehajlását (hónyomás), vastagabb, állékonyabb fák esetében a korona és a törzs részleges vagy teljes törését (hótörés) okozza.

A hókárok kialakulásában a következő tényezők játszanak szerepet:

1. Élettelen (abiotikus) tényezők:

a) a terepadottságok szerint a jelenség domb- és alacsonyabb hegyvidéken gyakoribb, mert itt alakulnak ki a nedves, nagy pelyhekben hulló hó képződéséhez szükséges feltételek. Kemény hideggel járó havazáskor vagy szeles időben a porhó a koronán nem tud megtapadni;

b) időpontját tekintve november–december, illetve február–március a legveszélyesebb hónapok.

2. Élő (biotikus) tényezők:

c) a korosztályviszonyokat vizsgálva megállapítható, hogy leginkább a 20–40 éves állományok és a tisztítatlan, nagy törzsszámú fiatalosok veszélyeztetettek. Az idős állományokban a jellemző károsodási forma a törés;

d) a hótörés, hónyomás elsősorban az örökzöld fenyőféléket érinti. A lucfenyő hegyvidéki előfordulása, koronaalakja és ágrendszere következtében a Pinus-féléknél kevésbé károsodik. A 19. ábra és a 20. ábra hótörés, illetve hónyomás jellegzetes képét mutatja az Őrségből;

19. ábra. Hótörés erdeifenyvesben

20. ábra. Hónyomás erdeifenyő-fiatalosban

e) az erdeifenyő esetében nagy különbség mutatkozik a pinea és picea típusú koronaalak hótűrő képessége között az utóbbi javára;

f) a hótörés kialakulásában a törzset ért korábbi károsodások (pl. fenyőiloncák) gyakran szolgálnak a törés helyéül.

3. A gazdálkodás befolyásoló hatása:

g) a túl magas csemeteszámmal (10 ezernél is több) végzett telepítés, illetve a tisztítási, gyérítést munkák elmaradása miatt felnyurgult, csekély ellenálló képességű állományokban igen erős hónyomáskár keletkezhet. Erre jó példa volt az 1962–1963 telén az Őrségben bekövetkezett katasztrofális hókárok esete;

h) az elegyesség kérdésében nem lehet egyértelműen állást foglalni. Ha az elegyfa nagy ellenálló képességű, a koronaszintben nem alakulhat ki összefüggő, összetapadt vastag hóréteg, pl. erdeifenyő–tölgy elegyítés. A simafenyő különösen érzékeny a hónyomásra, illetve a vastagabb ágai az ágörvekből kiszakadnak;

i) a néhány éves fiatalosok erős gyomosodása a hónyomás kialakulásához teremt kedvező körülményeket. Az így lefektetett 4–5 éves fiatalos visszaállni nem képes;

j) az erdőnevelési munkák (tisztítás, gyérítés) elmaradása a fák állékonyságát veszélyezteti olyannyira, hogy nedves hó hatására azonnal bekövetkezik az erős hónyomás és hótörés. A hókatasztrófa előtt közvetlenül végzett gyérítés szintén nagyon labilissá teszi a visszamaradó állományt;

k) a telepítések tervezésekor a veszélyeztetett helyeken az elegyességre kell törekednünk, de a fenyő mellett ültetett elegyfa hókárokkal szemben nagy stabilitású lombos fafaj legyen.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1999 között mintegy 60 ezer hektáron volt hókárosítás. Kiemelkedő évek volt 1994, 1996, 1997 amikor kb. 45 ezer hektárnyi területről jelentettek kárt. Az alföldi (pl. Nyírség, Duna–Tisza köze) területeken is több ezer hektár volt a kárterület.

A hókárok elleni védekezés legfontosabb módja az állományok stabilitásának a megteremtése és fokozása.

Ennek legfontosabb eszköze a tisztítások és gyérítések végzése időben és kellő belenyúlással.

4.1.7.2. Zúzmarakárok

A zúzmara a levegő páratartalmának kicsapódása jégkristályok formájában.

Zúzmara a kontinentális délkeleti áramlásnak az atlantikus légtömegekkel való találkozásakor keletkezik. Az országban jellegzetes zúzmarás területek: Bakony, Vértes, Gerecse, Pilis, Börzsöny. A lerakódó zúzmara olyan terhelést jelent a fákra, hogy azok lehajolva vagy letörve maradandó kárt szenvednek. A rárakódó zúzmarától a Pinus-fajok mellett az akác szenved legtöbbet. A kártétel kialakulásának feltételei nagyon hasonlítanak, illetve azonosak a hókártételnél leírtakhoz.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1999 között több mint 5 ezer hektáron keletkezett zúzmarakár. Ebből 1996-ban és 1997-ben összesen 4 ezer hektár területet jelentettek.

4.1.7.3. Az ónos eső okozta kár

Az ónos eső télen okoz kárt, amikor az erősen lehűlt felületekre ráfagy az eső formájában hulló csapadék. Ez esetenként olyan vastagságú és tömegű jégréteget képez, amit a fák maradandó károsodás nélkül elviselni nem képesek. A kár kialakulását a hó- és zúzmarakárhoz hasonló feltételek segítik elő.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer 1990–1999 között mint téli jégkárt közel 8 ezer hektárról jelez, amiből 7 és fél ezer 1996-ra esik. Ez az emlékezetes károsodás a Börzsönyben játszódott le, amikor 24 óra alatt 40 mm csapadék hullott le és fagyott rá a fákra.

Védekezni ellene az állományok stabilitásának biztosításával is csak részben lehet.

4.1.7.4. A jégeső okozta kár

A jégeső vagy jégverés nyári jelenség, amely az erdő- és mezőgazdaságot egyaránt érinti. A kártétel mértéke a jégszemek nagyságától, a jégeső időtartamától és a jéggel együtt érkező eső mennyiségétől függ.

A jégverés a növények bármely föld feletti részét érheti. Leginkább a lombozat, a virágok, a terméskezdemények és a friss hajtások, ágak károsodnak. A jégszemek által ütött sebek mindig a hajtások, ágak egyik oldalán jelentkeznek. A sebek, amíg be nem forradnak, a kórokozók fertőzési kapujaként nyitva vannak. A teljes jégverés a fiatal fenyőcsemetéken végzetes lehet, a lombos csemeték visszavághatok, a törzsnevelés újra indítható. A jégverés okozta kár a fafajok azon tulajdonságától is függ, hogy milyen könnyen válik le a háncs és a kéreg a fáról. Ebből a szempontból a nemesnyárhibridek gyors növekedésű hajtásai és törzse mutatja a legkisebb ellenálló képességet.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer 1990–1999 között összesen mintegy 10 ezer hektárról jelez nyári jégkárt.

Védekezni ellene nem tudunk, a kárt szenvedett fákat visszavágással lehet helyreigazítani, új törzset vagy koronát neveltetni. A különböző jégrakéták, jégágyúk hatása nem igazolt, illetve költségei miatt erdőterületen nem alkalmazhatók. Csemetekertben esetleg jégháló kihúzásával védhetjük meg az értékesebb csemetéket.

4.1.7.5. Az esőzés okozta károk

A hirtelen nagy mennyiségben lezúduló csapadék talajeróziót, vele együtt az elvetett magok, elültetett csemeték elmosását, betakarását okozza. Előfordulhat nyári monszunjelenségként 2–3 napos folyamatos esőzés. Ilyenkor a talaj teljesen telítődik vízzel, csemetekertben vízállások keletkezhetnek, ami pangóvízhatást válthat ki.

A fák virágzásakor hulló bőséges, tartós eső a virágok megtermékenyülését akadályozza. Az ellene való védekezés a fölös mennyiségű víz elvezetésében, a csemeteágyások környezetüktől való kiemelésével lehetséges.

A 21. ábra út menti talajeróziót mutat be.

21. ábra. Talajerózió hirtelen lezúduló csapadék hatására

4.1.8. A villámcsapás okozta károk

A villámcsapás elsősorban nyári jelenség, de elszórtan bármelyik évszakban jelentkezhet. Általában a kimagasló vagy a környezetükben magányosan álló fákat éri a kártétele. A villámsújtott fán 5–10 cm széles sávban hiányzik a kéreg, esetleg az egész fa robbanásszerűen szétforgácsolódik. A villámcsapás néha facsoportot is érhet.

A fák érzékenysége azok kéregdurvaságával van összefüggésben. Így a tölgy- és a nyárfák, a fenyők közül az erdei- és lucfenyő szenved leggyakrabban villám okozta kárt. A fa pusztulása nem mindig következik be, néha csak 3–4 év múlva hal el. Odvas, korhadt fába csapó villám erdei tüzet okozhat.

Fontos, hogy az erdőben dolgozók betartsák a szabályokat, melyek a villámcsapástól megvédik őket.

4.1.9. A talaj károsodása

Erdőgazdálkodásunk egyik alapját az erdőtalajok megfelelő karbantartása képezi. Ez dönti el, hogy milyen fafajt, állományt mennyi ideig és milyen eredményességgel tudunk fenntartani illetve hasznosítani a kezelésünkre bízott területeken.

Az erdő talaját veszélyeztető, csaknem valamennyi tényező a gazdálkodó munkájától függ. Az erdőtalajokat a következő veszélyek fenyegetik:

– termőerejét veszélyeztető fizikai és kémiai változások;

– külső erők hatására fellépő, főleg fizikai, mechanikai jellegű változások.

A termőerőt veszélyeztető hatások a szervesanyag-tartalom csökkenésében jelentkeznek (alomhasználat, a vékony faanyag elhordása, az erdei legeltetés, a szerves anyag szél által történő kisöprése, a nagy területű tarvágásos gazdálkodás talajéletre gyakorolt kedvezőtlen hatása). A védelem nélkül maradó humuszrétegben a csapadék hatására végbemenő kimosódási folyamat a termőerő kémiai úton való csökkenését okozza.

Az erdőtalajokban a külső erők hatására lejátszódó fizikai, mechanikai jellegű változások a talaj szerkezet károsodásával (pl. tömörödésével) járnak, ami a talajerő fennmaradásában is negatívan jelentkezik. A síkvidéki tarvágásos területek elvizenyősödése kötött talajokon glejesedést vagy mészkőpad-kialakulást is okozhat. A tarvágásos területek talajeróziós folyamatai, a lejtős területek agyagos, márgás talajain bekövetkező talajcsuszamlás is jórészt gazdálkodási hibára visszavezethető károsodás. A helytelen gazdálkodás kiválthatja a korábban megkötött homok ismét mozgó, futóhomokká válását, és egyben a csekély táperejének teljes leromlását is.

A talaj leromlása ellen leginkább úgy védekezhetünk, hogy gazdálkodásunkkal igyekezzünk minél jobban megközelíteni a természetes állapotot. A bekövetkezett károkat pedig meliorációs és más műszaki jellegű talajvédelmi munkákkal (pl. vízmosásmegkötés, szivárgóárok-készítés) kell helyreállítanunk. Mesterséges talajerőutánpótlásról csemetekertekben és nagy hasznot hozó ültetvényekben lehet szó.

4.2. Az erdő biotikus károsító tényezői és az ellenük való védekezés

Az erdőben igen sokféle biotikus károsító tényező léphet fel. Általában nem egyesével, hanem valamilyen abiotikus tényezővel együtt, vagy többedmagukkal okozzák a fák megbetegedését. A jobb áttekinthetőség érdekében a károsítók és kórokozók a tűlevelű és a lombos fafajok szerint elkülönítve kerülnek ismertetésre.

4.2.1. A tűlevelű fafajok kórokozói és károsítói elleni védekezés

A fenyők Magyarország erdőterületének 14,5%-át foglalják el. Legnagyobb az erdei- és feketefenyő jelentősége (9,0, illetve 4,0%), a Iuc részaránya mintegy 1,3%, a többi fenyőfaj pedig 1% alatti területet borít. Az alábbiakban a fenyők Magyarországon előforduló jelentősebb kórokozóira és károsítóira térünk ki. Először a fenyőféléken általánosan előforduló, majd az egyes fenyőfajokon sajátosan fellépő kórokozókat és károsítókat tárgyaljuk, külön csoportosítva a csemetekertekben és fiatal erdősítésekben, illetve az állományokban megjelenőket.

4.2.1.1. Fenyőfélék általános kórokozói és károsítói

Itt azokat a kórokozókat és kártevőket tárgyaljuk, amelyek valamennyi fenyőfélén előfordulnak. A fenyő csemetekertek kiemelt erdővédelmi problémája a fenyőcsemete-dőlés, ezért azt részletesebben ismertetjük.

4.2.1.1.1. Csemetekertben és fiatal erdősítésben Csemetedőlés

A fenyőcsemete-termelés egyik legnagyobb problémája a csemetedőlés. Egyes csemetekertekben a pusztulás mértéke 20–100%-os is lehet (Pagony, 1978). A csemetedőlést talajban élő, vagy a maghéjon megtelepedett fakultatív parazita gombák okozzák. Hazánkban a legnagyobb jelentősége a következő gombáknak van: Fusariumfajok, Rhizoctonia solaniKühn, Pythium debaryanumHesse és más Pythiumfajok, Botrytis cinereaPers., Alternaria tenuisNees. A témát Hangyálné (1973) dolgozta fel disszertációjában.

A pusztulás sok esetben már a mag csírázásakor bekövetkezik, mielőtt a csírák a talajból a felszínre törtek volna (kelés előtti csemetedőlés). Máskor a már kikelt csemeték elhervadnak és kidőlnek. Később, ha már a csíracsemetékben a szilárdító szövetek kialakultak, a csemeték nem dőlnek ki, hanem állva kiszáradnak.

A csemetedőlést okozó gombák melegkedvelők. Késői vetéskor tehát a csíracsemeték erőteljes fertőzési veszélynek vannak kitéve, különösen bőséges csapadék, magas páratartalom esetén. A csemetedőlés gyakori az erdei- és a feketefenyőn, de a Iuc-, a duglasz-, a vörös- és a jegenyefenyőn is előfordul.

A védekezés hagyományos módja a korai vetés. Ez azonban legtöbbször nem hoz teljes eredményt. Kellő védelmet a vetőmag csávázása, a vetést megelőző talaj fertőtlenítés és a csemetedőlés észlelésekor végzett permetezés nyújt.

Talajfertőtlenítésre a dazomet hatóanyagú szerek jól beváltak, ezek talajlakó gombák és rovarok ellen egyaránt hatásosak és a gyommagvak csírázását is gátolják. Magcsávázásra a benomil és a karbendazim, a kikelt csemeték dőlés elleni védelmére pedig a TMTD, a kaptán és a cineb hatóanyagú szerek javasolhatók.

Alkalmazásuk a készítmények felhasználására vonatkozó technológiai információknak megfelelően történik.

Szürkepenész (Botrytis cinereaPers). Több fenyőféle (duglasz, jegenyefenyő, lucfenyő, vörösfenyő) fiatal hajtásai tavasszal fagykárhoz hasonló módon elhervadnak, elhalnak. A betegséget az elfagyástól azáltal lehet megkülönböztetni, hogy az elhalt tűlevelekben, hajtásokban a gomba szkleróciumai megfigyelhetők és nedves időben (nedves kamrában) a jellegzetes konídiumtartók és konídiumok is kifejlődnek.

A botritiszes betegség megjelenésére hűvös, csapadékos tavaszi időjárás esetén számíthatunk. Csemetekertekben, fiatal erdősítésekben a fácskák pusztulását is okozhatja. Az elhalt növényi maradványokon, az alomban a kórokozó szkleróciumai hosszú ideig kitartanak és kedvező körülmények esetén fertőzési forrást jelentenek.

Csemetekertekben a vegyszeres védekezés indokolt. A szürkepenész ellen hatásosak a Trichodermaalapú antagonista gombakészítmények (Trichodex WP), továbbá a vinclozolin, iprodion, procimidon és pirimetanil hatóanyagú szerek.

Cserebogarak és egyéb talajlakó kártevők

Csemetekertekben és fiatal erdősítésekben a cserebogarak pajorjai a fenyőfélék és a lombos fafajok gyökereinek megrágásával jelentős károkat, pusztulásokat okoznak.

A cserebogarak kártételének és az ellenük alkalmazható védekezésnek részletes ismertetése a 8.6. fejezetben,mint kiemelkedő erdővédelmi probléma kerül tárgyalásra.

Fenyőcsemeték gyökerét, gyökfőjét megtámadó további talajlakó károsítok a lótücsök (Gryllotalpa gryllotalpaL.), a pattanóbogarak (Agriotes-, Corymbites-fajok) drótféregnek is nevezett álcái, a vetési bagolypille (Agrotis segetumSchiff.) és az erdeifenyő vetési bagolypille (Agrotis vestigialisRótt.) hernyói, a sokpontos gyalogormányos (Otiorrhynchus multipunctatusFabr.), a vöröslábú gyalogormányos (Otiorrhynchus nigerF.) és más ormányosbogarak álcái.

A felsorolt kártevők ellen talajfertőtlenítő szerekkel védekezhetünk, a cserebogárpajorok elleni védekezéshez hasonló módon, azzal egyidejűleg. Lótücsök ellen, a károsító járta helyeken cinkfoszfid hatóanyagú szerrel (Arvalin L) védekezzünk.

Nagy fenyőormányos (Hylobius abietis L.)

Kártétel. Magyarországon a tuskózás nélküli fenyő felújításokban elterjedt károsító. Elszaporodásának elsőrendű feltétele a friss tuskó és csemete egyidejű jelenléte. A fiatal bogarak a 2–5 éves fenyők kérgét és gyökfőjét, apró foltokban a szijácsig lerágják. Az álcák a friss tuskók szijácsában fejlődnek ki.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint Magyarországon 1990–1998 között mintegy 1000 hektáron fordult elő, ellene ebből 600 hektáron védekeztek.

Védekezés. A nagy fenyőormányos károsítását mérsékelhetjük a friss tuskók lekérgezésével (költőhelyek csökkentése) és mérgezett fogókéreg (leghatásosabb a duglaszfenyő) rendszeres kihelyezésével áprilistól kezdve augusztus végéig. Tömeges elszaporodás esetén indokolt a vegyszeres védekezés, kísérletekben hatásosak a benszultap hatóanyagú szerek és a piretroidok.

Csemeték rügyeit és tűit károsító, gyakori ormányosbogár fajok a kendermagbogár (Peritelus familiarisBoh.), és a csillámló ormányos (Brachideres incanus L.).

Tömeges elszaporodásuk esetén a nagy fenyőormányosnál említett szerekkel lehet védekezni ellenük. Az éjszaka aktív kendermagbogár ellen a permetezést alkonyaikor kell végezni.

4.2.1.1.2. Állományokban előforduló kórokozók és károsítók

Gyökérrontó tapló [Heterobasidion annosum (Fr.) Bref.]. Fenyveseink egyik legjelentősebb kórokozója. Hazánkban különösen a homoki erdei- és feketefenyvesekben okoz nagy károkat, de a lucfenyőn és a többi fenyőfajon (vörös-, sima-, jegenyefenyő) is gyakori. Mivel az okozott pusztulás a Pinus-féléknél a legsúlyosabb, e gombát az erdeifenyő kórokozóinál tárgyaljuk részletesebben.

Gyűrűs tuskógomba (Armillaria melleaVahl:Fr.) fajegyüttes. Az eredetileg egységes fajként szereplő taxont az utóbbi években több fajra bontották fel. Európában hat faj fordul elő, közülük hazánkban kettő elsősorban a tölgyesekben gyakori (A. mellea, A. gallica) (Szántó, 1995). A fenyőfélék, különösen a Iuc-, az erdei- és feketefenyő veszélyes kórokozója az A. ostoyae(Romagnesi) Herink.

A gomba termőtestei ősszel, október folyamán jelennek meg a tuskókon, a gyökereken az elhalt és gyakran a még élő fák tövén. A kiszóródó spórák megtelepednek a tuskókon, amelyeken a gomba szaprotróf módon tenyészik. Az ebből növő, zsinórszerű, fekete hifakötegek (rizomorfák) az almot gazdagon áthálózzák, ráfonódnak és behatolnak a fák gyökereibe, illetve a gyökérnyaki részen bejutnak a kéreg alá. Itt először tejfehér micéliumlemez jelenik meg, majd lapos rizomorfák alakulnak ki. A külső tünetek a korona gyérülése, a tűk hullása, a gyökfő megvastagodása, a fokozott gyantakiválasztás. A fiatal és idősebb fákat egyaránt megtámadja. A fiatal fák 1–2 év alatt, az idősebbek néhány éven belül elpusztulnak. A gomba fertőzését elősegítik a fák legyengülését okozó tényezők, elsősorban a nyári aszályos időjárás.

A kórokozó az utóbbi 10–15 évben láványosan elszaporodott és a valamilyen ok miatt legyengült fákat megtámadva azok teljes pusztulását váltja ki. A pusztult fák kérge alatt a gomba jellegzetes fehér, lemezszerű szövedéke és fekete, zsinórszerű rizomorfái mindig megtalálhatók.

A kocsánytalan tölgy 70-es, 80-as években lejátszódott leromlásos pusztulási folyamatában nagy szerepe lehetett, mert a kiszáradt és legyengült fák tövén a következő években a gomba termőtestek tömegesen jelentek meg.

A kórokozó elleni védekezés nem megoldott. A letermelés utáni kituskózás csökkent- heti a gomba szaprotróf tenyésztését és ezáltal a fertőzési forrás mennyiségét a talajban. Fontos a fák jó fiziológiai állapotának, erőnlétének a fenntartása a termőhelynek megfelelő fafaj megválasztásával és a megfelelő gazdasági rendszabályok betartásával.

Fenyő-likacsosgomba [Phaeolus schweinitzii (Fr.) Pat.]. Fenyőféléken általánosan előforduló gyökér- és tőkorhasztó egyéves termőtestű taplógomba. Vörös korhadást okoz. A termőtestek gyakran a fák töve körül, a talajon jelennek meg, máskor a tuskókon, a fák tövén stb. A gomba törzsben felhatoló korhasztását a gyakorlatban gyakran a gyökérrontó tapló rovására írják, habár a vörös korhasztás a gyökérrontó tapló fehérkorhasztásától jól megkülönböztethető. A kórokozó elterjedésében, tömeges fellépésében nagy jelentősége van a sebzéseknek. A fertőzés mértékét a sebzések elkerülésével tudjuk csökkenteni.

4.2.1.2. Az erdeifenyő kórokozói és károsítói

Az erdeifenyőnek számos kórokozója és károsítója van, amelyek különösen fiatal korban jelentkeznek. Ezért az idetartozó csemetekerti és az állományokban károsító fajokat elkülönítve tárgyaljuk.

4.2.1.2.1. Az erdeifenyő kórokozói és károsítói csemetekertben és fiatalosokban

Erdeifenyő-tűkarcgomba (Lophodermium seditiosum Minter, Staley et Millar)

Kártétel. Az erdeifenyő egyik legveszedelmesebb csemetekori kórokozója. Járvány esetén a tűlevelek pusztulását, tömeges hullását okozza, amelynek következtében a csemeték elpusztulhatnak vagy kiültetésre alkalmatlanná válnak. Nem szabad kiültetni azokat a csemetéket, amelyeknek a csúcsrügye felmetszve fonnyadt, barnuló állapotot mutat, az ilyen anyagot el kell égetni. A tűlevelek nagymértékű levörösödése tavasszal, hóolvadás után válik szembetűnővé. Később, május folyamán a tűlevelek lehullanak és kifejlődnek rajtuk a kórokozó ivaros termőtestei. A nyár folyamán kiszóródó aszkospórák fertőzik a zöld tűket, amelyeken az első tünetek szeptembertől láthatók apró, sárga, később barnuló és növekvő foltok formájában. E foltok a gázcserenyílásokon át behatoló kórokozó fertőzési pontjai. A tűk, amelyeken legalább 5 ilyen fertőzési pont van, a következő év május végéig elhalnak, megbarnulnák és lehullnak.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint Magyarországon a kórokozó 1990–1998 között csemetekertekben és fiatalosokban több mint 16 ezer hektár területen fordult elő.

Előrejelzés. A fertőzés mértékét döntően befolyásolja a csapadék mennyisége és annak eloszlása. Erősebb fertőzés ott várható, ahol a tenyészidőszak alatt lehulló csapadék mennyisége meghaladja az 500 mm-t (Pagony, 1978). A gomba tenyészetére legkedvezőbb a 14–17 °C hőmérséklet.

Védekezés. A Lophodermiumfertőzése ellen csemetekertekben és erdősítésekben szükséges védekezni. Elsősorban a másodéves, de csapadékos nyári és őszi időjárás esetén az elsőéves csemetéket is védeni kell. E kórokozó ellen a propineb, maneb és fentinacetát hatóanyagú szerek javasolhatók. Ezek valamelyikével júniustól, kéthetente motoros géppel le kell permetezni a csemetéket.

Erdeifenyő-hajtásgörbítő gomba (Melampsora pinitorqua Rostr.)

Kártétel. Csemetekertekben, telepítésekben esetenként számottevő megbetegedést okozó rozsdagomba. A friss hajtások kérgében május végén, június elején kb. 1–3 cm hosszúságú sárga foltok, a gomba eciumai jelennek meg.

Később a kéreg felreped és gyantafolyás is felléphet. A hajtás ezen a részen elveszti szilárdságát, lekonyul. Ha túléli a fertőzést, ismét felemelkedik és a fiatal fácska hajtása jellegzetesen S alakban meggörbül. Az urediniumok és teliumok a Leuce szekcióba tartozó nyárak, leginkább a rezgőnyár levelein fejlődnek.

A fertőzést befolyásolják: az időjárási tényezők (tavaszi 18–20 °C hőmérséklet és legalább 96% relatív páratartalom), a csemetekertek és erdősítések hazai nyárasoktól való távolsága, az egyes erdeifenyőklónok eltérő fogékonysága (Pagony, 1978).

Védekezés. A védekezés azt jelenti, hogy a fogékony nyárakat (különösen a rezgőnyárt) a csemetekertek mintegy 500 m-es körzetéből eltávolítjuk. A másik lehetőség a rezisztenciára való nemesítés.

Rozsdagombák ellen a csemetekertekben vegyszerrel is védekezhetünk. A triadimefon és a triforin hatóanyagú szerek hatásosak, amennyiben tavasszal a kezeléseket rendszeresen, mindkét gazdanövényen elvégezzük.

Erdeifenyőtű-hólyagrozsda [Coleosporium senecionis (Pers.) Fr., C. tussilaginis (Pers.) Lev. és más Coleosporiumfajok]. Rendszerint májusban vagy júniusban az erdősítések fiatal fáinak tűlevelein narancsvörös hólyagokat figyelhetünk meg, amelyek a kórokozó rozsdagomba ecidiumai. Az urediniumok és teliumok a Senecio, Tussilagoés más fajok levelein fejlődnek, amelyek fiatal telepítésekben mint gyomnövények vannak jelen. Hazánkban e rozsdagombák előfordulnak ugyan, de pusztulást okozó fellépésükről nincs tudomásunk.

A védekezés módja a csemetekertek és a fiatal erdősítések megfelelő gyommentesítése.

4.2.1.2.2. Állományok kórokozói és károsítói

Gyökérrontó tapló [Heterobasidion annosum (Fr.) Bref.)

Kártétel. Fenyvesek általános kórokozója, amelynek a Pinus-fajok esetében kiemelkedő erdővédelmi jelentősége van. A kórokozó e fajoknál ugyanis a gyökerek és a gyökfő szíjácsát támadja, aminek következtében a fertőzött fák koronája fokozatosan gyérül, szürkül, a tűk vörösödni kezdenek és a fák néhány éven belül elpusztulnak. A tapló termőtestei csak a fák elpusztulása után jelennek meg, a gyökfőnél, a tuskókon.

A gyökérrontó tapló járványszerű pusztítása Magyarországon a homoki termőhelyeken található, ezen belül is leginkább a korábban mezőgazdasági hasznosítású területeken. A pusztulás sokszor az érintett erdőrészletek fáinak 60–80%-át is elérheti (Pagony et al., 1983).

A tapló fertőzésének többféle lehetősége van. Első generációs fenyvesekben a fertőzés az első tisztítás vagy gyérítés után következik be a friss tuskók vágáslapján keresztül a levegő útján érkező spórákkal. Mivel a spórákat a szél nagy távolságra is elszállíthatja, egy távol levő idősebb állomány is lehet a fertőzés forrása. A frissen vágott tuskón megfelelő időjárási viszonyok mellett a spóra azonnal megtelepszik és csírázik. A gombafonalak behatolnak a tuskóba, majd a gyökerekbe, s a gyökérkapcsolatokon keresztül a szomszédos egészséges fákat is megtámadják. A sekély talajokon a gyökerek többnyire a felszín közelében nőnek, ahova a gomba spórái bemosódhatnak és közvetlenül fertőzhetik a fák gyökereit. A laza homoktalajokban a gyökérérintkezések nagy száma segíti elő a kórokozó foltokban történő terjedését. A második generációs fenyvesekben a fertőzés gyakran az előző állomány talajában maradt tuskókból, gyökerekből ered. Idősebb (40–50 éves) fertőzött erdeifenyő-állomány alatt a természetes újulat is elpusztul. A korábban mezőgazdasági területekre telepített állományokban fellépő fokozott pusztulás az antagonista szervezetek hiányával magyarázható (Pagony, 1978).

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint a kórokozót 1990–1998 között több mint 12 ezer hektárról jelentették.

Védekezés. Hazánkban a spóraszóródás és ezzel összefüggésben a nevelővágások során képződött tuskók vágáslapjának fő fertőzési időszaka szeptembertől április végéig tart. Az elsődleges fertőzések visszaszorítása biológiai védekezési módszerrel lehetséges, mégpedig az óriás terülőgombának [Phlebiopsis gigantea (Fr.) Jülich], a gyökérrontó tapló antagonistájának a felhasználásával. A friss tuskók felületét le kell kenni az óriás terülőgomba spóraszuszpenziójával (Penofil néven forgalmazott készítmény). E gyorsan növő, szaprotróf jellegű gomba kolonizálja a tuskó felületét, ezáltal megakadályozza a kórokozó megtelepedését (Pagony, 1987).

Erdeifenyő-törzstapló [Phellinus pini (Thore) Pil.]. Az erdeifenyő sajátos törzskorhasztója. Hazánkban nem gyakori. Az idős, 80 év feletti állományokban találkozunk vele. A törzseket vastag, gesztet tartalmazó ágcsonkokon keresztül fertőzi meg. Megelőző védekezés ellene az olyan állományszerkezet kialakítása, amelynél az ágfeltisztulás korán és jól végbemegy.

Erdeifenyő-hólyagrozsda [Cronartium flaccidum (Alb. et Schwein.) Winter]. Az erdeifenyőn kívül a többi Pinus-fajt is támadja. A fenyők ágain a kórokozó spermogóniumai és eciumai fejlődnek, amelynek következtében az ágakon erős gyantafolyás, rákosodás keletkezik és az e fölött levő ágrészek elhalnak. Az uredíniumok és telíumok különböző lágy szárú növényeken találhatók, amelyek mint gyakori gyomnövények, mindenütt előfordulnak az erdőkben. A kórokozó Magyarországon szórványos, de helyenként epidémikus előfordulását is tapasztalták (Igmándy, 1977).

A betegség ellen a támadott ágak, törzsek mielőbbi eltávolításával védekezhetünk, és a kevésbé fogékony fenyő gazdanövénytípusok kiválasztásával (rezisztenciára való nemesítés).

Fehérfoltos fenyőbogár (Pissodes notatus F.). Egész Európában elterjedt, gyakori ormányosbogár. Fő gazdanövénye az erdeifenyő, de más fenyőfélét is károsít. Kedveli a síkvidéki telepítéseket, fiatalosokat.

Kártétel. A károkat az álcák okozzák, amelyek a kéreg alatti hosszú meneteikkel a kéreg és szijács közötti állományt teljesen szétrágják. A törzsről a kéreg könnyen leválik, alatta a szijács felületébe mélyedő, ovális, rágcsálókkal bélelt bábágyak láthatók, amelyek a gyökfő és az alsó ágörvek körül találhatók. A károsított fák fokozatosan elpusztulnak.

A bogár elsősorban a valamilyen oknál fogva legyengült fákat támadja. A kártétel nagyságát fokozza a nem megfelelő termőhelyre való telepítés, a fák gyökereinek gombák vagy rovarok és el nem bomlott papírcellák általi károsítása. A tisztítások folyamán visszahagyott faanyag kedvező költőhelyül szolgál a bogaraknak.

Védekezés. A védekezés módja a tisztítási faanyagnak az állományból való mielőbbi eltávolítása, illetőleg megsemmisítése, a beteg törzsek eltávolítása.

További fenyőbogárfajokaz erdeifenyő-bogár (Pissodes piniphilus Herbst.) és az öves fenyőbogár (Pissodes pini L). Károsításuk az előbbi fajéhoz hasonló, de előfordulásuk ritkább.

Fényes csíkú fenyőormányos (Magdalis frontalis Gyll.). Főleg a homoktalajokon álló erdei- és feketefenyő-állományok károsítója. A bogarak a hajtások kérgét rágják, amelyek elfonnyadnak, száradnak. Az álcák menetei az ágakban mélyen a szijácsba hatolnak. További Magdalisfajok: M. violacea, M. rufa, M. memnonia.

Nagy fenyőháncsszú (Myelophilus piniperda L.). Az erdeifenyő legveszélyesebb szúkárosítója. Az egész ország területén mindenütt elterjedt. A gyengébb termőhelyen álló, rudaskorú erdeifenyveseket veszélyezteti a leginkább. Különösen veszélyes a bogár táplálkozó rágása, amelynek során a hajtások belét kirágja. A károsított hajtásvégeket a szél letördeli. Az erősen megtámadott fák elveszítik asszimilációs felületük nagy részét, ellenálló képességük legyengül.

Hatfogú szú (Ips sexdentatus Boer.). Fő gazdanövényei az erdei- és a feketefenyő. A nem megfelelő termőhelyen álló, betegeskedő fákon lép fel tömegesen.

A szúfajok elleni megelőző védekezés: a döntött faanyag lekérgezése, a tisztításkor és gyérítéskor kitermelt fáknak és a pusztuló törzseknek mielőbbi elszállítása az érintett területről. A károsítók populációját fogófák döntésével és azok további megfelelő kezelésével, illetve feromoncsapdákkal csökkenthetjük.

Az erdei- és a feketefenyőnek, mint minden fenyőfélének, számos díszbogár-, cincér-, fadarázs- és az előbbiekben említetteken kívüli szúkárosítója van. Ezek a betegeskedő, pusztuló, vagy frissen döntött törzseket támadják. Elszaporodásukat a költésre alkalmas anyag mennyisége szabályozza. Természeti katasztrófák, helytelen gazdálkodás esetén (a kitermelt faanyag hosszabb időn keresztüli tartása, tárolása a vágástéren, rakodókon) tömegesen elszaporodnak. Az életerős fákat általában ekkor sem támadják meg, viszont tetemes műszaki kárt okozhatnak.

Védekezni ellenük az erdőhigiéniai előírások pontos betartásával lehet.

Fenyőilonca (Rhyacionia buoliana Schiff.)

Kártétel. Erdeifenyő-fiatalosok károsítója. Gyakran már a 2–3 éves fácskákon is megfigyelhető. Az ország egész területén előfordul, fő károsítási területe az Alföld és a Dunántúl.

A május–júniusban repülő lepke tojásait a rügyek közelébe, tűhüvelyekhez, rügypikkelyek közé rakja. A kikelő hernyók kezdetben a tűket rágják, majd a rügyekbe furakodnak, amelyeken gyantásodás lép fel. Áttelelés után új rügyeket keresnek fel és támadnak meg. Rendszerint a rügy csúcs felé eső részét rágják ki először, majd a friss hajtások tövében folytatják a rágást. A károsított hajtás lekonyul, majd ismét felerősödve, felfelé növekedve képezi a kártevőre jellemző, maradandó görbülést (postakürt). A fiatal törzsek minőségi károsodását okozza.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint a károsítót 1990–1998 között több mint 8 ezer hektárról jelentették.

Védekezés. A védekezés szükségességét előrejelzéssel lehet megállapítani, a gyantásodó rügyek július végi, augusztus eleji számbavételével. Eredményesen helikopteres szerkijuttatással védekezhetünk. A lepkehernyók ellen általában alkalmazott kitinszintézis-gátló szerek és szerves foszforsavészterek hatásosak e károsító ellen is, különösen a korai lárvastádiumokban.

További sodrómolyok erdei- és feketefenyő-fiatalosokban: erdeifenyőrügy-sodrópille (Blasteshia turionella L.), gyantagubacssodró (Petrova resinella L.), erdeifenyő-hajtásmoly (Rhyacionia duplana Hb.). Jelentőségük kisebb, mint az előző fajé.

Erdeifenyő-araszoló (Bupalus piniarius L.). Európa nagy részén elterjedt faj. A hernyók az erdeifenyő tűit rágják, kefeszerű csonkokat hagyva. Magyarországi előfordulása szórványos, védekezésre még nem volt szükség.

Erdeifenyő-bagolypille (Panolis flammea Schiff.). Erdeifenyő-állományokban, főleg az ország déli, homokos területein mindenütt megtalálható, de tömegszaporodása Magyarországon még nem fordult elő. A kikelő hernyók a rügyeket rágják, majd áttérnek az előző évi és a folyó évi tűlevelekre. Hazánkban még nem kellett védekezni ellene.

Fenyőpohók (Dendrolimus pini L.). Erdei- és feketefenyvesekben mindenütt megtalálható. A fiatal hernyók a tűket csipkézik, majd az alomban telelnek. Áttelelés után már a tűket teljesen elfogyasztják, tömeges fellépéskor még a hajtások kérgét is megrágják. Magyarországon eddig csak Rajka és Paks környékén volt tömegszaporodása és komoly kártétele.

Védekezés. Tömegszaporodás esetén célszerű az ősz beállta előtti aeroszolos kezelés a fiatal hernyók ellen.

Fenyőrontó levéldarázs (Neodiprion sertifer Geoffr.)

Kártétel. Hazánkban mindenütt gyakori. Fő gazdanövénye a 3–20 éves erdei- és feketefenyő. A darázs szeptemberben–októberben repül és ekkor rakja le tojásait a tűk élébe. Az álhernyók tavasszal a tűk lerágásával okoznak jelentős növedékveszteséget, tarrágás esetén egyes fák pusztulását is. Tömeges elszaporodáskor az új hajtások kérgét is megrágják. Az alomtakaróban, gubóban bábozódnak.

A várható károsítást a lerakott tojások mennyiségéből lehet előrejelezni. Ha a fák 60–100%-án fánként 1–2 vagy több, tojással fertőzött gallyat találunk, erős károsításra számíthatunk. Az állományok szegélyvédelme ilyenkor indokolt, a fiatal álhemyók elleni, földi vagy légi gépes szerkijuttatással, április végén–május elején. A szerves foszforsavészterek és a vedlésgátlók hatásosak ebben az esetben is, akárcsak a lepkehemyók ellen.

Fésűs fenyődarázs (Diprion pini L.)

Kártétel. Hazánkban különösen a nyugati részeken és az Alföldön fordul elő. Fő gazdanövénye a 20 évesnél idősebb erdeifenyő. Évente két nemzedéke van. Az első nemzedék álhernyói az előző évi, a másodiké pedig a folyó évi tűket rágják le.

Védekezés. Tömegszaporodás esetén a vegyszeres védekezés az előző fajnál leírtak szerint történhet. A fenyődarazsak populációjának csökkentésében nagy szerepük van a természetes ellenségeiknek (fémfürkészek, madarak), az alomban áttelelő, illetve átfekvő gubók jelentős részét a gombák pusztítják el.

Erdeifenyőn előforduló további fenyődarazsak az erdeifenyő szövődarázs (Acantholyda nemoralis Toms.), a sárga szövődarázs (Acantholyda hyeroglyphica Chr.)és a kéktestű szövődarázs (Acantholyda erythrocephala L.). Álhernyóik szövedéket készítenek és ebben rágják a tűket. Az első faj az idősebb, kiritkult állományokban szaporodik el, ahol tarrágást okozhat. A második és a harmadik az 1–5 éves erdeifenyő károsítója, de előfordul más Pinus-fajokon is. Hazánkban csak szórványos előfordulásukról vannak adatok, az ellenük való védekezésre még nem volt szükség.

Erdeifenyő-gyapjastetű (Pineus pini L.). A lárvák a tűkön és hajtásokon szívogatnak, azok sárgásbarna foltosodását okozva. Szívásuk nyomán kórokozók fertőzhetnek, amelyek a tűk pusztulását is kiválthatják. A kétivarú nemzedék lucfenyőn él, amelyen gubacsokat okoz.

Erdeifenyő-kéregpoloska (Aradus cinnamomeus Pz.). Legyengült fiatal állományokban a tűleveleket, a hajtásokat és a vékony kérgű részeket szívogatják. Ennek következtében a tűk elszíneződnek, a hajtások megrövidülnek, a kéreg repedezik.

Tömeges elszaporodása esetén vegyszeres védekezés szükséges.

4.2.1.3. A feketefenyő kórokozói és károsítói

Az általános részben és az erdeifenyőnél ismertetett legtöbb kórokozó és károsító szervezet a feketefenyőn is előfordul, hasonló károkat okozva. Az ellenük való védekezés azonos az erdeifenyőnél leírtakkal.

Néhány olyan betegséget, kórokozót tárgyalunk részletesebben, amelyek az erdeifenyőn is előfordulnak ugyan, de nagymértékű károsításuk a feketefenyő állományokban jelentkezik (lásd a 8.8. fejezetet is).

Feketefenyő hajtáspusztulása (Sphaeropsis sapinea Dyko et Sutton)

Kártétel. A kórokozó elsősorban a 20 évesnél idősebb feketefenyő-, ritkábban erdeifenyő-állományokban fordul elő. A gomba a folyó évi, növekedésben levő hajtásokat és tűleveleket fertőzi május, június folyamán. A fertőzött hajtások és tűk növekedése leáll, megbarnulnak és elhalnak, még mielőtt jellemző hosszúságukat elérnék.

Súlyos esetekben a fertőzés az 1–2 éves hajtásrészekre és tűkre is átterjed, a fák koronájában nagymértékű lesz a barnulás és a hajtáselhalás, amely az egész fa pusztulását is okozhatja. A pusztulásban rendszerint ekkor már egyéb tényezők is közrejátszanak, mint a kedvezőtlen termőhely, aszály, illetve egyéb, gyengültségi jellegű kórokozók [Cenangium ferruginosum Fr., Sclerophoma pithyophila (Corda) Höhn].

A betegség fellépését a termőhelyi és időjárási tényezők jelentősen befolyásolják. A sekély termőrétegű mészkő- és dolomitkopárokon, déli kitettségben, csapadékszegény években a pusztulás gyakoribb.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint a kórokozót 1990–1998 között több mint 9 ezer hektárról jelentették.

Védekezés. A védekezés állományokban nem megoldott. A gyenge termőhelyen álló, esetleg az aszály stresszhatásától is szenvedő fák fokozott fertőzöttsége esetén a vágáskor előrehozatala javasolható. A fiatalosokból el kell távolítani azokat a fákat, amelyeknek koronája több mint 50%-ban elpusztult.

Feketefenyő tűpusztulása [Mycosphaerella pini E. Rostrup, anamorfa Dothistroma septospora (Dorog.) Morelet]

Kártétel. A Pinusok, elsősorban a feketefenyő járványos jellegű tűbetegsége, amely a fák pusztulásához is vezethet. Fiatal és időskorú fán egyaránt megjelenhet, de az 5–20 éves fiatal állományokban a leggyakoribb a fertőzés. Magyarországon a kórokozó 1990 óta ismert, tömeges megbetegedést 1996–1997-től kezdve okoz. Különösen a homoktalajokon álló feketefenyvesekben járványszerű.

A májustól július közepéig történő fertőzés után az első tünetek október–november folyamán jelentkeznek. A tűk csúcsi részén sárgás foltok, majd barna elhalások keletkeznek. Az alapi rész még sokáig, a következő év nyaráig zöld marad. Az elhalt részben jellegzetesek a vörös harántsávok, melyekben a gomba termőtestei keletkeznek. Az ivartalan konídiospórák május–júniusban szóródnak tömegesen, amikor a fertőzés is történik. Az elpusztult, részben már lehullott tűkben alakulnak ki az ivaros termőtestek. Az aszkospórák szeptemberig szóródnak, a fertőzésben azonban a konídiospóráknak van nagyobb szerepük.

A járvány mértékét az időjárási viszonyok, elsősorban a tavaszi, kora nyári csapadékmennyiség határozza meg.

Védekezés. Csemetekertekben, fiatal erdősítésekben erős járvány esetén indokolt a vegyszeres védekezés. Kísérletekben a réztartalmú szerek, kétszeri kijuttatásban (május közepén illetve július elején) hatásosnak bizonyultak.

4.2.1.4. A lucfenyő kórokozói és károsítói

A lucfenyőnek a Pinus-fajoktól eltérő kórokozói és károsítói vannak. Ezeket ismét csemetekerti és állományokban károsító fajok szerint tárgyaljuk.

4.2.1.4.1. A lucfenyő kórokozói és károsítói csemetekertben és fiatalosokban

Az általános csemetekerti betegségek (csemetedőlés) és talajlakó károsítók (pajorok, drótférgek, bagolypillehernyók, gyalogormányosok stb.) a lucfenyőn is előfordulnak és károsítanak. Az ellenük való védekezés azonos az általános részben leírtakkal.

Csemetekertekben, karácsonyfatelepeken előfordul néhány, sajátosan a lucot megbetegítő, tűhullást okozó gombafaj, amelyek ellen esetenként vegyszeres védekezés is indokolt lehet.

Lirula macrospora (R. Hartig) Darker. Fiatal lucok részleges tűhullását okozó, kétéves fejlődési ciklusú tömlősgomba. A fertőzés utáni évben a tűk megbarnulnak, de termőtestek rajtuk csak a következő évben jelennek meg. A tűk az aszkospórák kiszórása után hullnak le. Nedves mikroklímájú helyeken, a Nyugat-Dunántúlon nem ritka.

Rhizosphaera kalkhoffii Bubák. A luc idősebb tűinek barnulását okozó konídiumos gomba. Endofita jellegű (a tűkben tünetmentesen évekig is jelen levő), esetleg gyengültségi parazita gomba, amely azonban a Piceanemzetségbe tartozó díszfenyőkön (ezüstfenyő, Engelmann luc) elsődleges kórokozóként is felléphet.

Fenyőgubacstetvek: sárga lucgubacstetű (Sacchiphantes abietis L.), zöld lucgubacstetű (S. viridis Ratz.), toboztetű (Adelges laricis Vall.)

Az első faj egygazdás a lucon, a másik két faj gazdái a luc- és a vörösfenyő. A lucon az ősanya szívása és peterakása következtében gubacs keletkezik, amely karácsonyfatelepeken számottevő kárt jelent.

A fenyőgubacstetvek és általában a tetvek fundatrix alakja ellen a neonikotinoidok, valamint a pirimicarb, acetamiprid és pimetrozin hatóanyagú szerek javasolhatók.

4.2.1.4.2. A lucállományok kórokozói és károsítói

A fenyőfélék általános gyökér- és tőkorhasztó gombái a lucon is gyakoriak (Heterobasidion annosum, Phaeolus schweinitzii, Armillaria spp.) az ellenük való védekezés módja és lehetősége azonos az általános részben és az erdeifenyőnél ismertetettel.

A gyökérrontó tapló (Heterobasidion annosum) a luc esetében, eltérően az erdeifenyőtől, az érett fát (gesztet) bontja és a korhasztás több méter magasságig is felhatol a törzsbe. A fák általában nem pusztulnak el, de a törzsek könnyebben válnak széltörés áldozatává és az okozott műszaki kár igen jelentős. A tapló károsítása elleni védekezés: a sebzések, különösen a gyökfő sebzéseinek az elkerülése. Az óriás terülőgomba (Phlebiopsis gigantea) egyes biotípusaival végzett tuskókezelés a luc esetében is eredményes lehet a gomba visszaszorítására (Pagony, 1998).

A lucfenyő kórokozói között Észak-Európában és magasabb hegyvidékeken (Alpok) jelentős szerepük van a tűk hullását okozó rozsdagombáknak (Chrysomyxa fajok). Mivel hazai viszonyok között a betegség nem jelentkezik, részletesebb tárgyalását mellőzzük. Ugyanez vonatkozik az endofitaként a tűkben tünetmentesen is több évig jelen levő Lophodermium abietis Rostrup. gombára, amely bizonyos körülmények között (stresszállapot) az idősebb évjáratú tűk barnulását és hullását okozhatja.

Betűzőszú (Ips typographus L.). A luc leggyakoribb és legjelentősebb szúkárosítója. Általában a legyengült, valamilyen oknál fogva sínylődő törzseket keresi fel költés céljából. Jellegzetesek a háncsba mélyedő két, ritkábban egy- vagy többkarú, rostirányú költési menetei. Az álcák teljesen szétrágják a háncsot, a fák elpusztulnak. A szúfélék tömeges elszaporodását abiotikus (hótörés, széldöntés, szárazság) vagy biotikus (gombakárosítás) hatások, illetve gazdálkodásból fakadó okok segítik elő. A lucfenyőnek áreán kívüli telepítése gyakran oka a súlyos szúkatasztrófáknak. Ezeken a területeken a száraz periódusban a luc sínylődik. Továbbá az ezeken a vidékeken uralkodó enyhébb időjárás következtében esetenként évente három bogárnemzedék is kifejlődik.

Rézmetsző szú (Pityogenes chalcographus L.). Fő gazdája a lucfenyő, de más fenyőféléken is előfordul. A vékony kérgű részeket kedveli, a fiatal fákat, vagy az idősebb törzsek csúcsi részét választja költés céljából. Gyakran együtt fordul elő a betűző szúval, amely a törzs vastagabb részeit szállja meg. A lucfenyőn gyakori szúfaj a firkáló fenyőszű (Polygraphus poligraphus L.). A vékonyabb választékban költ.

Védekezés. A lucfenyő szúkárosítói elleni megelőző védekezés az áreán kívüli telepítés elkerülése, továbbá a költésre alkalmas faanyag minél előbbi eltávolítása az állományokból a természeti katasztrófák után, illetve a gyérítéseket, nevelővágásokat, letermelést követően.

A szúk populációját csökkenthetjük fogófák és aggregációs feromoncsapdák alkalmazásával.

Apácalepke (Lymanthria monacha L.). Valamennyi fenyőfajon előfordulhat, de tömegszaporodása leggyakoribb a lucosokban. Magyarországon, habár a fénycsapdák jelzik előfordulását, gradációja, pusztulást okozó károsítása még nem volt. Az általa okozott tarrágásra (pl. Lengyelországban 1982-ben 2,5 millió ha területen kellett védekezni) és a támadott állományok pusztulására több európai országban volt már példa.

Kis lucfenyő-levéldarázs (Pristiphora abietina Chor.). Fiatal lucosainkban az egész ország területén előfordul, és gradációja is kialakult (Kaszópuszta). Az álhernyók a friss hajtások tűit rágják le. Zemplénben védekeznek ellene.

4.2.1.5. A vörösfenyő kórokozói és károsítói

A fenyőfélék általános kórokozóinak és károsítóinak nagy része a vörösfenyőn is előfordulhat. Azokon kívül a fafaj sajátos kórokozói és károsítói az alábbiak.

4.2.1.5.1. Csemetekertekben

A vörösfenyő-csemeték tűhullása (Meria laricisVuill.). A kórokozó magyarországi előfordulásáról 1998 óta tudunk. Az egy- és kétéves csemeték tűinek tömeges barnulását, lehullását okozza. A fertőzést elősegíti a csapadékos időjárás, különösen, ha a csemeték túl sűrűn, tömött sorokban állnak, illetve ha a második évben is a magágyban maradnak.

Járványos megbetegedés esetén gombaölő szeres permetezés indokolt, külföldi tapasztalatok szerint a kéntartalmú szerek hatásosak a kórokozó ellen.

4.2.1.5.2. Állományokban

A vörösfenyő tűhullása [Mycosphaerella laricina(R. Hartig) Neger]. Fiatal vörösfenyő-állományokban nagymértékű tűhullást okozhat. A fertőzött tűk sárga, majd barna foltosak lesznek és júniustól kezdődően idő előtt lehullnak. A korona alsó részén súlyosabbak a tünetek. A gomba ivaros alakja a lehullott tűkben áttelelés után fejlődik ki, a tavasszal szóródó aszkospórák a folyó évi tűket fertőzik.

A betegség elleni védekezés klasszikus módszere (Hartig, 1895) a fertőzött állományok bükkel való alátelepítése, mivel a bükk lehullt lombja takarja a vörösfenyő idő előtt lehullott tűit, meggátolva ezáltal az aszkospórák tavaszi kiszóródását. A vörösfenyő bükkel való elegyes ültetése a betegség megelőzését teszi lehetővé.

Az általános kórokozóknál tárgyalt, Botrytis cinereaáltal okozott hajtásbetegség a vörösfenyőnél is gyakori, a kórokozó számára kedvező klimatikus feltételek esetén a vörösfenyőhajtások 15–20 cm-es hosszúságig elpusztulhatnak.

Vörösfenyőrák [Lachnellula willkommii(R. Hartig) Dennis]. A vörösfenyő törzsén és ágain kialakuló rákos kórfolyamatában számottevő szerepet játszó gombafaj. Sebzéseken keresztül fertőz. A kórokozó jelenléte a sebgyógyulást gátolja, így többéves, egyre mélyülő rákos elváltozások keletkeznek a törzsön és az ágakon. A rákos sebeken jelennek meg koncentrikus körökben a kórokozó narancssárga, 1–4 mm-es apotéciumai. A kórokozó fellépését elősegíti a nedves fekvés, a sűrű állományszerkezet, a hűvös, csapadékos időjárás.

A betegség megelőzése érdekében figyeljünk a szaporítóanyag eredetére, hogy az lehetőleg fertőzésmentes területről, illetve egészséges magtermő fákról származzon.

Vörösfenyő-aknázómoly (Coleophora laricellaHb.). Európa vörösfenyveseiben mindenütt elterjedt. A hernyók a tűket aknázzák, majd zsákot készítenek és áttelelnek. Fő károsításuk tavaszra esik, amikor tűről tűre vándorolnak és mindegyiket elpusztítják.

Magyarországon is előfordul, de jelentős károkat nem okoz, az ellene való védekezésre nem volt szükség.

Toboztetű ( Adelges laricis), zöld luc-gubacstetű ( Sacchiphantes viridis) . A lucnál is említett gubacstetvek egyivarú nemzedéke a vörösfenyőn él. A tetvek a tűkön, hajtásokon szívogatnak, illetve a törzs kéregrepedéseiben telelnek, olykor nagy tömegben. A megtámadott tűk térdesen meggörbülnek és elpusztulnak.

4.2.1.6. A duglaszfenyő kórokozói

A duglaszfenyő vörösfoltos tűhullása (Rhabdoclyne pseudotsugae Syd.). A duglaszfenyő rozsdás tűhullásának is nevezett betegséget okozó tömlősgomba a fiatal és idősebb fákat egyaránt megtámadja. Erős fertőzés esetén csak az utolsó évjáratú tűk maradnak meg a fákon. Az okozott kár növedékveszteségben, illetőleg a fa pusztulásában jelentkezik.

A fertőzés májusban történik. Ősszel a leveleken sárgászöld foltok keletkeznek, amelyek a tél folyamán lila vagy barnásszürke márványos elszíneződéssé fejlődnek. A rozsdabarna, hosszanti repedéssel nyíló apotéciumok áprilisban alakulnak ki a tűk fonákján. Az aszkospórák májusban kiszóródnak, ezt követően a tűk lehullnak. A betegség hazánkban is előfordul, a caesia és glauca változatokon gyakoribb, a viridis alak ellenállóbb. A betegség ellen karácsonyfatelepeken, fiatal erdősítésekben benomil hatóanyagú szerek alkalmazása javasolható.

A duglaszfenyő kormos tűhullása [Phaeocryptopus gaeumannii(Rhode) Petrak]. A betegség többéves lefolyású, a tűk csak a fertőzést követő második vagy harmadik évben hullnak le. A fertőzést követő év tavaszán jelennek meg a még zöld tűk fonákján, a gázcserenyílásokon előtörő, hosszanti sorokban rendezett, pontszerű, fekete peritéciumok. Ezt követően a tűk sárgulnak, megbarnulnak, de rendszerint csak a következő évben hullnak le. Mindhárom duglaszváltozaton előfordul. A betegség Magyarországon is gyakorinak bizonyult az utóbbi évek során, különösen Dél- és Nyugat-Dunántúlon.

A betegség elleni védekezés módjáról keveset tudunk, az állományszerkezet megfelelő alakításával (gyérítés) lehet a járványt csökkenteni.

4.2.1.7. Egyéb tűlevelű fajok kórokozói és kártevői

Egyéb, erdőben is előforduló tűlevelűek közül a simafenyő és a jegenyefenyő kórokozói és károsítói érdemelnek említést.

4.2.1.7.1. A simafenyő kórokozói és károsítói

Simafenyő-hólyagrozsda (Cronartium ribicola J. C. Fischer). Az atlantikus Észak-Amerikából betelepített fafaj legjelentősebb kórokozója. A rozsdagomba Európában a cirbolyafenyőn volt őshonos, a simafenyőre annak Európába való behozatala után telepedett. Áthurcolták Észak-Amerikába is, ahol a sima- és más öttűs fenyőket nagymértékben támadja. Hazánkban is a simafenyő nagyobb mértékű termesztésbe vételének legfőbb korlátozó tényezője. Gazdacserés rozsdagomba, az uredíniumok és telíumok a Ribes-fajok levelein fejlődnek.

A kórtünet hasonló az erdeifenyő hólyagrozsdájához. Az ágakon orsószerű megvastagodás látszik, majd május hónap folyamán előretörnek a narancssárga hólyagok (ecíumok). Gyantafolyás és a támadás helye feletti ágrész elhal. Minden korú simafenyőt megtámad.

Védekezés. Az ellene való védekezés nem igazán megoldott. A simafenyő-állományokból és az állományok közeléből a ribiszkebokrokat el kell távolítani. Fiatal állományokban alkalmazott ágnyesés csökkentheti a fertőzést, mert gyakran az alsó ágak fertőződnek meg leghamarabb. Csemetekertekben az erdeifenyő hajtásgörbítő gomba ellen említett szerekkel végzett rendszeres permetezés és a ribiszkéknek a csemetekert mintegy 2 km-es körzetéből való eltávolítása eredményes lehet.

Simafenyő-gyapjastetű (Eupineus strobus Htg.). A tűkön, hajtásokon, a fák törzsén szívogató tetvek tömegesen fehéres viaszbevonatot alkotnak. Erős támadás esetén a fák el is pusztulhatnak. A gyökérrontó taplóval fertőzött, pusztuló, idősebb törzseken gyakoribb.

4.7.1.7.2. A jegenyefenyő kórokozói és károsítói

Jegenyefenyő-boszorkányseprű [Melampsorella caryophyllacearum(Link) Schroeter]. A kórokozó rozsdagomba boszorkányseprű és golyva fejlődését idézi elő az ágakon és a törzsön. A boszorkányseprű tűin jelennek meg az ecíumok. E tűlevelek a normálisnál apróbbak, kihegyezettek és sárgásak, évente lehullnak. Az uredíniumok és telíumok a szegfűfélék levelein fejlődnek. A golyvákból később nyitott rákos daganat lesz, amely a farontó gombák számára fertőzési kaput jelent. A jegenyefenyő természetes elterjedési területén helyenként epidémikus.

Az ellene való védekezés a fertőzött ágak, törzsek eltávolítása.

Jegenyefenyő-törzstapló [Phellinus hartigii(All. Et Schnabl.) Bond.]. Idős, túltartott, sebzett törzseken jelennek meg a tapló termőtestei. Fehérkorhadást okoz.

Védekezés a sebzések elkerülése, a taplós törzsek eltávolítása az állományból.

Jegenyefenyő-hajtás és kéregtetűk (Dreyfusia-fajok). A tűkön, hajtásokon, ágakon és törzsön szívogatnak tömegben, fehéres bevonatot képezve. Károsításuk következtében a tűk, a hajtások meggörbülnek, a fa el is pusztulhat.

Parkokban, karácsonyfatelepeken a lucfenyő gubacstetveknél említett hatóanyagú szerekkel lehet védekezni ellene.

4.2.2. A lombos fafajok kórokozói és károsítói elleni védekezés

A lombos fafajok hazánk erdeinek mintegy 85%-át teszik ki. A termőhelyi viszonyok változatossága biztosítja a sok fafajból álló erdők létét, ami egyben a károsítók és kórokozók sokaságának is életteret ad.

A nagy terjedelmű ismeretanyagot célszerű az általános vonatkozások után fafajok szerint csoportosítva tárgyalni. A csemetekertekben, felújításokban és fiatalosokban előforduló közös erdővédelmi problémákat a fenyőfélékkel együtt, általánosságban mutatjuk be, külön kitérve a csak egyetlen fafajon előforduló speciális erdővédelmi problémákra.

4.2.2.1. Csemetekertek, felújítások, fiatalosok kártevői

Itt azokat a kártevőket tárgyaljuk, amelyek a lombos fafajok csemetéit és kiültetett csemetéit károsítják. Az általános csemetekerti kártevők a lombos és a tűlevelűeket fafajokat egyformán károsítják.

4.2.2.1.1. Általános talajlakó kártevők

Cserebogarak. Az általános csemetekerti kártevők közül kiemelkedő jelentőségű a cserebogár-félék pajorjainak a kártétele. Valamennyi fafaj csírázó magvát, húsos gyökerét elfogyasztva a csemeték növekedését gátolják, illetve azok pusztulását okozzák. A cserebogarak közül a legfontosabb csemetekerti kártevők a májusi és az erdei cserebogár.

A cserebogarak kártételének és az ellenük alkalmazható védekezés részletes ismertetése a 8.6. fejezetben, mint kiemelkedő erdővédelmi probléma kerül tárgyalásra.

Drótférgek (Elateridae család fajai)

Kártétel. A cserebogarakon kívül csemetekertekben és fiatal erdősítésekben időnként számottevő a drótféregkártétel is. A drótférgek a pattanóbogarak erősen kitinizált álcái, amelyek részben humuszanyagokkal táplálkoznak, de a talaj kiszáradásával élő növényi részek képezik táplálékukat. A friss szerves trágya segíti a betelepedésüket. Vannak ragadozó életmódot folytató fajok is.

Mint csemetekerti kártevő leggyakrabban a következő fajok fordulnak elő:

– sötét pattanóbogár (Agriotes obscurusL.)

– vetési pattanóbogár (Agriotes lineatusL.)

– egérszínű pattanóbogár (Lacon murinus L.)

A kártételük a csírázó, nagy sziklevelű magvak, csíra- és fiatal növények, lédús dugványok (nyár, fűz) szétrágása, aknázása. Ennek következtében a növények sínylődnek és el is pusztulnak. A kártétel nagysága a csapadékmennyiség függvénye. Előfordulásukat, mennyiségüket talajgödrök készítésével lehet felmérni.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1999 között évente 6 és 583 ha között változott a kártételükkel érintett terület.

Védekezés. Védekezni ellenük a csemetekertekben a talaj nedvesen tartásával, a csemetesorokban, a talajba helyezett félbevágott burgonyával lehet, amelyet időnként ki kell szedni és a belehúzódott drótférgeket el kell pusztítani. Vegyszeres úton a cserebogárpajor elleni védekezési módszert kell alkalmaznunk.

Vetési bagolypillék (Agrotis ssp.) A vetési bagolypillék hernyói (mocskospajor, porkukac) a hűvösebb években szaporodhatnak el. A kárt két faj, a vetési bagolypille (Agrotis segetum Denis et Schiffermüller) és az erdeifenyő-vetési bagolypille (Agrotis vestigialis Hufnagel) okozza. Csemetekertekben mennyiségét talajgödör készítésével lehet felmérni, 2–3 db/m2 előfordulása esetén védekeznünk kell. A vetési bagolypille évente 2 nemzedékkel szaporodik, így az előrejelzése bizonytalan. Populációviszonyairól a fénycsapdaadatok adhatnak tájékoztatást.

Védekezni ellene a cserebogárpajor esetében megadott módon, talajfertőtlenítéssel lehet.

Lótetű (Gryllotalpa gryllotalpaL.). Kártétele során a csemetekertekben a csíranövények és a fiatal csemeték csemetesorait teheti tönkre. Ellene való védekezés mechanikai módon a talajba fogóedények elhelyezésével, illetve vegyszeres úton (Arvalin-L) lehetséges. A cserebogárpajor elleni védekezéssel egyúttal a lótetű kártétele is megszüntethető.

4.2.2.2. A lombos fafajok általános kártevői és kórokozói

Az erdei lombos fafajok kórokozói és különösen kártevői között vannak olyanok, amelyek általánosan, több fafajon is károsítanak, míg mások csak egy, esetleg néhány gazdanövényhez kapcsolódnak.

4.2.2.2.1. Általános levélkárosítók

Téli araszolók. Levélen általános károsítónak tekinthetők a téli araszolók (Geometridae család fajai). Az erdei károkat több fajuk okozza, leggyakoribbak:

– kis téli araszoló (Operophtera brumata L.),

– nagy téli araszoló (Erannis defoliaria Clerck),

– tollascsápú araszoló (Colotois pennaria L.),

– aranyos téli araszoló (Agriopsis aurantiaria Hübn.).

Ezek tömeges elszaporodásra hajlamos fajok, erdeinkben időnként katasztrofális lombrágást okoznak. A leginkább támadott fafajok: gyertyán, kocsánytalan tölgy, kocsányos tölgy, hazai nyárak, nemes nyárak, hársak, nyír, fűz.

22. ábra. A kis téli araszoló rajzásdinamikája négy fénycsapda fogási adata alapján

Fénycsapdára igen jól repülnek, így a tömegszaporodási mozgalmuk jól nyomon követhető. Ennek bemutatására szolgál az Operophtera brumataL. rajzásdinamikáját bemutató 22. ábra, amelyet az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer 1997. évi kiadványából vettünk át. A helyiségnevek a fénycsapdák helyét jelölik. Igen nagy tömegszaporodásuk volt az 1960-as évek első felében, amikor 1962-ben csaknem 50 ezer, 1963-ban 70 ezer hektár kárterület szerepel a jelentésben. A talán minden idők legnagyobb téli araszoló gradációja 1965-re teljesen összeomlott. A téli araszolok kártételének területi országos adatait a 23. ábra mutatja be. A területadatok is jól mutatják a gradációs periódusokat.

23. ábra. A téli araszolok kártételt területe 1962-1997 között

A tömegszaporodás rendszerint a gyertyánnal elegyes erdőkben indul meg, ahol kora tavasszal a gyertyánon kikelő és megerősödő hernyók a tölgyekre jutnak át és folytatják a gyakran tarrágásfokozatot is elérő táplálkozásukat. A tömegszaporodásukat elindító okokat pontosan nem ismerjük, de az időjárási tényezők valószínűleg nagy szerepet játszanak benne.

A téli araszolók előrejelzésetörténhet a talajban lévő bábok nyár végi számbavételével, a fák törzsére felkent hernyóenyvgyűrűbe ragadt nőstények megszámlálásával és a fénycsapdák által befogott hím lepkék számának több évi elemzésével. Ez utóbbi esetben a fénycsapda által a 4 faj kétezernél is több befogott nemzője erős károsítást prognosztizál.

A téli araszolók elleni védekezés gazdasági vagy biológiai úton meglehetősen nehéz, mert sok tekintetben nem ismerjük a kárt okozó fajokat. A vegyszeres megszüntető védekezést akkor kell alkalmaznunk, amikor a hernyók L2–L3 stádiumban vannak és a kibontakozó rügyeket, zsenge hajtásokat rágják. A Bacillus thuringiensishatóanyagú preparátumok a téi araszolókon nem adnak annyira kielégítő eredményt, mint pl. a Lymantridaecsaládba tartozó fajokon.

Cserebogárnemzők (Melolontha, Polyphylla, Anoxiastb. fajok). Az általános talajkártevőknél felsorolt cserebogárfajok nemzői rajzáskor rendszerint lombos fafajokat keresnek fel, ahol előbb néhány napig levelekkel, virágokkal, táplálkoznak, majd párosodnak. Ezt követően ismét táplálkoznak, majd petéik lerakása céljából kirepülnek nyílt területre. A rajzáshoz kötődő táplálkozásuk számottevő levélfogyasztást jelent azért is, mert a leharapott levelek egy részét a földre hullatják le. Gradációs években lombfogyasztásuk a tarrágásfokozatot is elérheti. Leggyakoribb „rajzófák” a tölgyek, a nyárak, a juharok, a vadgesztenye, a gyümölcsfák, a feketefenyő (kalló cserebogár), de ezek hiányában más fafajok is megfelelőek. így a cserebogárnemzők általános kártevőnek tekinthetők. Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgáli Rendszer adatai szerint 199021999 között az érintett erdőterület a rajzás erősségétől függően évente 9200 és 26 000 ha között változott.

A védekezés egyetlen eredményes módja a rajzófák, erdőszegélyek kémiai védőszerekkel történő permetezése, esetleg porozása, aeroszolozása. A védekezést akkor kell végezni, amikor a befogott bogarak ivararánya 1:1 körül van. A helikopter alkalmazása az erdőszegélyek kezelésében elengedhetetlen.

Gyapjaslepke (Lymantria dispar L.)

Kártétel. A gyapjaslepke hernyója erősen polifág táplálkozású. A kőrisen, vadkörtén, fagyalon, orgonán kívül alig van olyan erdei fás növény, amelynek levelével, virágzatával ne táplálkozna. A 24. ábragyapjaslepke hernyója által csaknem teljesen tarra rágott erdeifenyő-fiatalost mutat.

24. ábra. Gyapjaslepke hernyó erős kártétele erdeifenyő-fiatalosban

Nagyfokú polifágiája ellenére táplálkozás során különbséget tesz a növények között. Ezt mutatja be a 13. táblázat.

13. táblázat. A gyapjaslepke tápnövényeinek rangsorolása

Csoport

Károsítás

Fafajok

I.

nem károsítja, nem él meg rajta

kőrisek, vadkörte fagyal, tiszafa, bálványfa, feketebodza, kecskerágók

II.

a növényt károsítja, de rajta tömegszaporodásra nem képes

akác, balzsamos nyárak, vörösgyűrű som, mezei juhar, fehér nyár, galagonya, vadrózsa, erdeifenyő, mogyoró, hársak, bükk, kocsánytalan tölgy

III.

fő tápnövények, a tömegszaporodást elősegítik

nemesnyárhibridek, gyertyán, mézgás éger, kocsányos tölgy, cser

Gradációja alkalmával nagy populációsűrűséggel van jelen. Tarrágása következtében a fatérfogat-növedéknek mintegy 50%-a megy veszendőbe, élettanilag pedig a fák erősen legyengülnek. Kártételéhez kapcsolódó más károsító tényezőkkel együtt a középkorú, de főleg idősebb kocsányos tölgyek pusztulását válthatja ki. Veszélyes kártevő, amelynek Magyarországon rendszeres gradációja figyelhető meg. Alföldi kocsányos tölgyesekben kb. 5–6 évenként, dombvidéki cseresekben 10–12 évenként jelentkezik rendszerint tarrágással együttjáró tömegszaporodása. Gradációja mindig elegyetlen, idősebb cseresben vagy kocsányos tölgyesben kezdődik, ahonnan kiindulva más erdőkbe is szétterjed. Megfigyelhető, hogy petecsomói akácosokban nagy mennyiségben vannak jelen, de az ott kikelő hernyók táplálkozni a szomszédos tölgyállományokba vonulnak át. Esetenként az akácot is tarra rágja.

A gyapjaslepke által 1962–1997 közötti időszakban károsított erdőterület nagysága a 25. ábrán látható. Az ábra jól mutatja a kártétel hullámzását és a kiugró éveket.

25. ábra. A gyapjaslepke kártételi területe 1962–1997 között

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1998 között mintegy 50 ezer ha területen volt gyapjaslepkehernyó-kártétel, és ebből 8 ezer ha területen védekeztek is ellene. 1994-ben 34 ezer ha erdőben volt kártétele.

Előrejelzése. Előrejelzése a területegységen található petecsomók és a fénycsapdák által befogott hím lepkék számából lehetséges. Az egytized hektáronkénti petecsomók száma szerint

– 500 db-ig gyenge,

– 500 és 1000 db között közepes,

– 1000 db felett erős károsítása várható.

Ezeket a számokat további adatokkal kellene kiegészítenünk, mert az állomány kora, a termőhelyi osztály, az elegyesség, az egy petecsomóban található peték száma, a gradáció stádiuma befolyásolja a kártétel erősségét.

Védekezés. Az állományok általános egészségi állapota a gyapjaslepke elleni védekezést minden olyan esetben szükségessé teszi, amikor erős lombfogyasztás vagy tarrágás várható a területen. A védekezés elmulasztása nélkül a fák, az állomány pusztulása várható.

Mai tudásunk szerint a gyapjaslepkehernyó ellen a Bacillus thuringiensis-preparátumokkal eredményesen lehet védekezni. A védekezést L2–L3 stádiumú hernyók ellen célszerű végezni. A baktériumpreparátum az UV-sugárzásra érzékeny, ezért lehetőleg a késő délutáni órákban kell kijuttatni. Hűvös, esős időben nem szabad permetezni, mert a hernyók nem táplálkoznak és a preparátum le is mosódik a levelekről.

A védekezés Bacillus thuringiensis valamelyik preparátumát tartalmazó készítménnyel végezhető, amelyet az állományviszonyok függvényében erdőterületen 0,5–2,0 kg mennyiségben kell kijuttatni.

Jó hatásfokkal alkalmazhatók a kitinszintézist gátló szerek is.

4.2.2.2.2. Általános kórokozó

A lombos fafajokon általános kórokozónak számító gyűrűs tuskógomba (Armillaria mellea Vahl : Fr.) kártételének ismertetése a 4.2.1.2.1. fejezetben található.

4.2.2.3. A lombos fafajok fafajonkénti kártevői és kórokozói

Ebben a fejezetben fafajonként mutatjuk be a fontosabb kártevőket és kórokozókat. Az általános kártevőkkel és kórokozókkal itt már nem foglalkozunk.

4.2.2.3.1. Tölgyek

Az általános kártevők közül a cserebogámemző és pajor valamennyi tölgynek és a csernek is egyaránt súlyos kártevője. A gyapjaslepke fő tápnövénye a kocsányos tölgy és a cser, amelyeken gyakran okoz tarrágást. A téli araszolók szintén a tölgyek legfontosabb levélkártevői közé tartoznak.

A levél kártevői

Tölgyföldibolha (Haltica quercetorum Foud.)

Kártétele. Álcája és nemzője vázasító rágása esetenként a tarrágásfokozatot is elérheti. Évente több nemzedékkel is szaporodik. Főleg a kötött agyagtalajokon és a cseritalajok kocsányos tölgyeseit, de a kocsánytalan tölgyet is károsítja. Csemetekertben, felújításokban, telepítésekben és fiatalosokban okozhat súlyos kárt. Idősebb állományokban kártétele a tarrágásfokozatot nem éri el.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer 1990–1998 között fellépését mintegy 3800 ha területen jelezte.

Védekezni ellene permetezéssel, esetleg porozással lehet. Fontos az áttelelt nemzők kora tavaszi gyérítése.

Aranyfarú pille(Euproctis chryosorrhoea L.)

Kártétele. A nyáron kikelő hernyók levélszövedéket készítenek és abban telelnek át. Kitartó, makacs károsító, gradációja 5–7 évig is eltarthat. Tömegszaporodása erős lombvesztéssel, esetenként tarrágással is járhat.

Elsősorban az alföldi kötött talajokon álló kocsányos tölgyesekben, a dunántúli cseri talajokon, sőt hegyvidéken (Sopron, Várhely) is előfordul. Az elhanyagolt gyümölcsösök állandó fertőzési gócot jelentenek. Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer 1990–1998 között fellépését mintegy 6500 ha területen jelezte. Kiemelkedő kártétel volt a száraz, 1992–1996 közötti időszak.

Előrejelzés. A fák koronájában található hernyófészkek számlálásával végezhető. Csak a friss szövedékeket szabad számlálni, ezek selyemfonalai fehér színűek, a régi fészkek szürkék. A hernyópopuláció nagyságának hozzávetőleges felméréséhez a fészkekben lévő hernyók mennyiségét is célszerű megállapítani.

Védekezés. A frissen kelt hernyók ellen kitinszintézist gátló szerek permetezésével lehet eredményt elérni. Ugyancsak használhatók a Bacillus thuringiensishatóanyagú preparátumok is. Az áttelelt hernyók ellen a permetezést nem szabad túl korán végezni, mert a kis hernyók egy része kissé hűvösebb időben a fészekbe húzódik vissza, nem táplálkozik.

Tölgyilonca(Tortrix viridana L.) és egyéb tölgysodrómolyok (Aleimma loefflingiana L., Archips xylosteana L., Pandemis cerasana Hübn.)

Kártételük. Tavasszal a kibontakozó rügyeket a kis hernyók szétrágják, majd a kifejlett hernyók a leveleket összesodorva, összefonva folytatják kártételüket. A meleg, száraz területek kocsányos tölgyeseiben a Tortix viridanalép fel tömegesen, a többi faj a hegy- és dombvidéki kocsánytálán tölgyesekben károsít (Szontagh, 1965, 1970, 1972).

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1998 között a száraz években kártételük jelentős volt; évente mintegy 3–6 ezer hektáron.

Előrejelzésük. A tölgyiloncák fénycsapdára jól repülnek. A befogott lepkék számából a várható kártételre azonban nehéz következtetni, mert a tavaszi időjárás alakulása a hernyópopuláció mortalitását erősen befolyásolja.

Védekezés. Tavasszal kitinszintézist gátló szeres permetezéssel a kártétel hatásosan mérsékelhető.

Gyűrűs szövő(Malacosoma neustria L.)

Kártétele. A tavasszal kikelt hernyók szövedéket készítenek és ebből szétterjedve rágják a leveleket.

Az alföldi, kötött talajon álló kocsányos tölgyesekben elszaporodva több éven keresztül erős lombveszteséget okoznak, ami a tarrágásfokozatot is elérheti. Gyümölcsöskertek kitartó, makacs károsítója.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1983–1989 között évente 500–2500 ha területen lépett fel. Azóta nem volt ilyen mértékű elszaporodása.

Előrejelzés. A lepke fénycsapdára jól repül. A hajtásokra, vesszőkre lerakott peték mennyiségéből lehet következtetni a várható kártételére.

Védekezés. Kitinszintézist gátló szerekkel lehet ellene eredményt elérni.

Tölgybúcsújáró lepke (Thaumatopoea processionea L.)

Kártétele. A kiritkult, felmelegedő tölgyesekben, cseresekben száraz időjárási viszonyok mellett lép fel. A hernyók éjjel táplálkoznak, nappal a fák törzsén található tarisznyaszerű szövedékben tartózkodnak és itt is vedlenek. Tölgyeken és a cseren kívül más levelet nem rág. Erős elszaporodásakor sem okoz tarrágást.

Előrejelzése. A fénycsapdára jól repül. A törzseken található szövedékből lehet létszámára következtetni.

Védekezés. Kitinszintézist gátló szerekkel lehet ellene védekezni. A hernyók által megszállt területeken az erdei munkát szüneteltetni kell, az erdőt le kell zárni a kirándulóktól is, mert hernyójának szőre súlyos bőr- és nyálkahártya-gyulladást okoz.

Tölgylevélaknázó(Tischeria ekebladella Bjerk.)

Kártétele. A hernyók a tölgylevelek epidermisrétegei között aknáznak. Tömeges elszaporodása főleg a síkvidéki kocsányos tölgyesekben tapasztalható.

Gyorsan kialakuló és rövid ideig tartó gradációja többszáz hektárra is kiterjedhet.

Előrejelzése még nem megoldott.

Védekezés. A tömeges elszaporodását a gyilkosfürkészek gradációja szünteti meg. Ellene nem védekezünk.

Gubacsszúnyogok (Cecidomyiidae család fajai)

Tölgyek és a cser levelén néha nagy tömegben fordulnak elő.

A szárazabb termőhelyeken álló cseresekben szaporodhat el a cserlevél-gubacsszúnyog (Dryomyia circinnans Giraud) és a cserlevél-gubacslégy (Janetia cerris) néha olyan tömegben, hogy a levelek felületét a gubacsok csaknem teljesen betakarják.

Gubacsdarazsak (Cynipidae család fajai). A tölgyek levelén, hajtásán, rügyein, virágján, gyökerén okoznak gubacsokat. Az elgubacsosodott részek torz kialakulásúak, illetve növekedésükben gátoltak. Gyakoribb fajok:

– suska gubacsdarázs (Andricus quercuscalicis Burgst) a kocsányos tölgy makk- termésén;

– nagy magyar gubacsdarázs (Andricus hungaricus Hartig) a kocsányos tölgy rügyén;

– osztrák gubacsdarázs (Andricus kollari Hartig) vadkárosított cser és a tölgy rügyén;

– golyógubacsdarázs (Cynips quercusfolii L.) rügyön és levélen.

A gubacsokra vonatkozó legfontosabb adatok Csóka(1999) könyvében megtalálhatók.

A levél kórokozói

Tölgylisztharmat(Microsphaera alphitoides Griff, et Mául.)

Kártétele. Fiatal csemeték és idős fák levelén egyaránt fellép. Utóbbi esetben lombfogyasztó rovar tarrágása után az újra lombosodó kocsányos tölgyfákon pusztítja el az új leveleket. Ilyen módon a kocsányos tölgy pusztulási folyamatának lényeges eleme.

Erős fertőzése a levelek torzulásával és száradásával jár. Fényigényes gomba, a nyáron ápolással hirtelen felszabadított csemetéket erősen ellepi. A megtámadott hajtások nem fásodnak meg, télen visszafagynak, a csemete bokrosodik. Újabb tapasztalatok szerint a kocsánytalan tölgyet is erősen fertőzi.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1999 között évente 6 és 15 ezer ha között volt az érintett terület.

Előrejelzés. Pontos előrejelzése nem lehetséges. Az előző évi erős fertőzés a lehullott leveleken és a rügyekben továbbadódik és folyó évre is hasonló fertőzést prognosztizálhat. Fellépését a mindenkori időjárási viszonyok erősen szabályozzák.

Védekezés. A lisztharmat elleni védekezés klasszikus készítményei a kéntartalmú szerek. Jelenleg már léteznek ezeket helyettesítő szintetikus védőszerek, amelyekkel május végétől szeptemberig 8–14 naponként a csemetéket rendszeresen permetezni kell.

Telepítésekben, felújításokban is hasznos lenne a parazita gomba korlátozása. Horvátországban a kocsányostölgy-felújításokban rendszeresen védekeznek ellene.

Hajtások, ágak és a törzs kártevői

Tölgygolyvatetű (Lachnus roboris L.). A tölgyek hajtásán, vékonyabb ágain fordul elő. A tetű szívási helyén duzzanat keletkezik, amely együtt növekszik a fával. A duzzanat gyakran teljesen körülveszi a törzset, az ágat. A faanyag minőségrontó tényezője.

Kocsányos, kocsánytalan tölgyön és cseren egyaránt előfordul.

Védekezni ellene a termőhely gondos megválasztásával és azzal, ha az erdőápolási munka során a megtámadott törzseket még fiatalon eltávolítjuk.

Tölgykéreg-pajzstetű (Kermes quercus L.)

Kártétel. A tetű álca alakban a fiatal leveleken él és szívásával azok kisebb méretét és erős kivilágosodását okozza. A kifejlett álca a törzs kéregmélyedéseibe vonulva pajzsot képez maga körül és nemzővé alakul. Szívását folytatva a fa erős legyengülését okozza. A kocsányos tölgyesekben a gyapjaslepke tarrágása után kivilágosodó állományokban, a napsütötte törzseken szokott felszaporodni. Hozzájárul az alföldi kocsányos tölgyek leromlásához és pusztulásához.

Előrejelzés. Közvetlen előrejelzésére nincs módszer. Erős lombkárosodás és szárazság után várható fellépése.

Védekezés. Az álca ellen az állomány piretroid hatóanyagú permetezésével érdemes lenne védekezni. A lombfogyasztó rovarok elleni védekezéssel a fák legyengülését lehet megelőzni.

Fakín vagy sárga fagyöngy (Loranthus europaeus L.)

Kártétel. A virágos élősködő növény csak a tölgyeken és a szelídgesztenyén él. Fellépése az ágak, a korona részleges pusztulását okozza, és a csúcsszáradásét. A megtámadott törzs faanyaga barnán elszíneződik és benne szöveti elváltozás is létrejön. Sarjeredetű, kiritkult, túltartott állományokban lép fel (legelőerdők, Mátra déli oldala).

Előrejelzésére nincs mód.

Védekezés. A megtámadott fák kitermelése. A sebzések, sarjaztatás kerülése. A fagyöngycsokrok eltávolítása a magasabb fákról megoldhatatlan.

Zöld karcsú díszbogár ( Agrilus viridis L.), kétpettyes karcsú díszbogár ( Agrilus biguttatus Fabr.), közönséges kacsú díszbogár ( Agrilus angustulus Iliiger)

Kártétel. Mint másodlagos károsítók a szárazság, a lombrágás, a talajvízszint lecsökkenése következtében legyengült fiatal és idős állományokban lépnek fel. Gazdanövényeik a különböző lombfák, de a tölgyeket, a bükköt, a gyertyánt előnyben részesítik. Hozzájárulnak a hajtások, az ágak pusztulásához, részt vesznek a tölgypusztulás kárláncolati folyamatában.

Előrejelzés. A lombfogyasztó rovarok tarrágása után a kötött talajon és a száraz termőhelyen álló tölgyesekben elszaporodásuk várható.

Védekezés. A fák legyengülését okozó tényező ellen kell fellépni. A díszbogaraktól meglepett, pusztuló fákat ki kell termelni.

Sávos tölgybogár(Coraebus bifasciatus Olivier)

Kártétele. Sarjeredetű, száraz, meleg, nem tölgynek való termőhelyen álló fiatalosokban a törzset, idős fákon a korona ágait támadja meg. A támadási helytől kifelé eső ág és törzsrész elhal, elszáradva letörik.

Előrejelzése nem lehetséges.

Védekezés. A termőhelynek megfelelő fafaj telepítése. Sarjaztatás kerülése. A megtámadott fákat ki kell termelni.

Cincérek (Cerambycidae család fajai)

Kártétele. A tölgyekben élő cincérek másodlagos vagy harmadlagos károsítók. Sebzett, törött, legyengült, pusztuló vagy kitermelt faanyagban telepednek meg. Leggyakrabban lombfogyasztó rovarok tarrágása vagy egyéb károsodás (tűzeset, pangóvíz) után lepik el a még lábon álló fákat. Idős, sarjeredetű fákban is megtalálják életfeltételeiket. A tölgyekben előforduló gyakoribb fajok:

– nagy hőscincér (Cerambyx cerdo L.):

Vastag meneteit az egészséges gesztanyagban készíti. Műszaki kárt okoz;

– kis hőscincér (Cerambyx scopolii Fuessly). Álcája a pusztuló, kemény faanyagban él. Műszaki kárt okoz;

– bársonyos darázscincér (Plagionotus arcuatus L). Menetei kezdetben a kéreg alatt találhatók, majd mélyen behatolnak a faanyagba. Pusztulófélben lévő, lábon álló fákat vagy a kitermelt rönkanyagot támadja meg. A lepkehernyók tarrágása után más darázscincérekkel (Clytus, Xylotrechus ssp.) és a tűzpiros facincérrel (Pyrrhidium sanguineum L.) együtt a tölgyesekben gyakori.

A faanyag kórokozói

A tölgyfélék élő faanyagát számos olyan gomba fertőzi, amely elhatalmasodva álgesztesedést, illetve korhadást okoz.

Az általános kórokozóknál leírt gyűrűs tuskógomba (Armillaria mellea) a tölgyeken különösen gyakran fordul elő és hozzájárul azok pusztulásához. A tölgypusztulás kárláncolati folyamatának egyik fontos tényezője.

Májgomba[Fistulina hepatica (Schaff.) Fr.]

Kártétel. Fertőzése a tölgyeken erős álgesztesedést és tő-, illetve gyökérkorhadást okoz. Vöröskorhasztó. Sarjeredetű, idős, túltartott állományokban lép fel. A megtámadott faanyag gesztje sötétbarnára színeződik el.

Védekezés. A sarjerdő-üzemmód visszaszorítása és a tősebzések elkerülése.

Sárga gévagomba [Laetiporus sulphureus (Bull. ex Fr.) Murrill]

Kártétele. Az élő fákat sebzéseken (lehasadt nagy ág, közelítési károk) keresztül fertőzi. Álgesztesítés után a geszt erőteljes vöröskorhadását okozza.

Védekezés ellene a sarjerdő-üzemmód és különösen az idős fák sebzésének az elkerülésével lehet.

Kétalakú csertapló (Inonotus nidus-pici Pilát)

Kártétele. A tölgyek, de főleg a cser erős álgesztesedését és fehérkorhadását okozza. Sarjerdőkben tőkorhasztó. Ágcsonkon, fagyrepedésen és egyéb sebzéseken keresztül fertőz. Középkorú és idősebb állományokban lép fel. Cseresekben a termőhelytől függően gyakorinak mondható, tölgyeken ritkább.

Védekezés. A termőhelynek megfelelő fafaj alkalmazásával, elegyes cseresek létesítésével és a többszintes állományszerkezet kialakításával (ágfeltisztulás!), a sarjerdő-üzemmód és a sebzések visszaszorításával lehet. A termőtesteket hordozó fákat gyérítés alkalmával feltétlenül el kell távolítani.

A termés károsítói

Tölgymakkormányos (Balaninus glandium Marshall); gesztenyeormányos (Balaninus elephas Gyll.); mogyoróormányos (Balaninus nucum L.)

Kártétele. A zsuzsokfélék a tölgymakk leggyakoribb kártevői. Elszaporodva az ígérkező makktermésnek akár 80%-át is elpusztíthatják. A tölgyek szakaszos makktermésének egyik befolyásoló tényezője. Amennyiben az álca a makkon belül a csírakezdeményt is károsítja, a makk csíraképtelen lesz. Leggyakoribb a tölgymakkormányos.

Előrejelzés. Fénycsapdára jól repülnek. Gondos talajvizsgálattal az áttelelő álcák számbavehetők. A tölgyek szakaszos makktermése megnehezíti az előrejelzést.

Tölgymakkmoly (Cydia splendana Hübner). Kártételének formája hasonló a makkban élő ormányosbogarakéhoz. Előfordulása ritkább, így az általa okozott kár is kisebb.

Suskagubacsdarázs (Cynips quercuscalicis Burgst). A kocsányostölgy makk-kupacsán keletkező gubacs miatt a makk csak torzképződményként fejlődik ki.

Védekezés. A makk-kártevők elleni védekezés általában még nem megoldott. Magtermő plantázsokban felszívódó inszekticidekkel végzett, korán kezdett, rendszeres permetezéssel a makktermés megvédhető.

A tárolt makk befülledését penész- és élesztőgombák okozzák. Csávázással és a tárolt készlet vékony rétegben való tárolásával és időnkénti mozgatásával (átlapátolásával) és leginkább a hűtőtárolókban való tartással a tárolási kár csökkenthető.

Az apró rágcsálók (egér, pocok) az elvetett és a tárolt makk-készletben érzékeny kárt okozhatnak. A szarvas és különösen a vaddisznó az elvetett makkot kikaparva, kitúrva fogyasztja el.

4.2.2.3.2. Cser

A cser leggyakoribb általános kártevői és kórokozói nagyjából a tölgyekével megegyező fajokból kerülnek ki. Van néhány jellegezetes kártevő és kórokozó, amely cserre specifikus.

A cser fagyérzékenysége szinte minden más hazai fafajt felülmúl. A vastagabb törzsei a mélyebb fekvésű termőhelyeken szinte kivétel nélkül fagylécesek.

Cserhajtásilonca (Acrobasis consociella Hbn.). A fiatal cserfák és tölgyek hajtásain a még ki nem fejlődött leveleket fonja össze. A szövedékben lévő levelekkel táplálkozik (Szontagh, 1967). Tóth (1999) könyvében a sok felsorolt molylepke között nem szerepelteti.

A kórokozók közül a tölgylisztharmat (Microsphaera alphitoides) a csert alig fertőzi.

A kétalakú csertapló (Inonotus nidus-pici) fő gazdanövénye a cser. A gomba a cseresek legfőbb kórokozója, a fafaj számára kedvezőtlen termőhelyen (fagyzug, nedves, mély fekvés) kártétele a 80–100%-ot is elérheti.

4.2.2.3.3. Bükk

A bükk a károsítók és károkozók iránt fogékony fafajok közé tartozik. Az általános tényezőkön kívül vannak jobbára csak a bükkön előforduló károsítók és kórokozók.

A bükk kártevői

A levél károsítói

Bükk-bolhaormányos (Rhynchaenus fagi L.)

Kártétele. Idős és fiatal fákon egyaránt előfordul. Az apró termetű ormányos álcája a levelekben aknát rág és annak kiszélesedő végében bábozódik. A nemző a levelek kivázasításával és kilyuggatásával, a levélnyél és magkezdemény megrágásával okoz kárt. Tömeges fellépése a fákon levélhiányt, ezzel pedig a fotoszintézis felületének csökkenésével összefüggő növedékveszteséget okoz. A csemeték sínylődése és pusztulása szintén a kártételével lehet összefüggésben.

Védekezés. Időszakonként fellépő tömegszaporodásakor csemetekertekben, esetleg felújításokban a csemeték pusztulásának megelőzésére felszívódó inszekticidekkel kell védekezni.

Bükklevél-gyapjastetű (Phyllaphis fagi L.)

Kártétele. A bükkleveleken látható fehér, vastag viaszváladék-bevonat a tetű tömeges elszaporodását jelzi. Fellépését követően a hajtások, fiatal csemeték sínylődnek, pusztulnak. Elsősorban az újulaton és fiatal fákon fordul elő. A bükk természetes felújításának egyik akadályozója. A száraz időjárásban legyengült növények elősegítik elszaporodását.

Előrejelzésére kidolgozott eljárás nincs.

Védekezés. Csemetekertekben piretroid tartalmú készítményekkel kell permetezni. Fiatalosokban, felújításokban szintén tanácsos lenne a védekezés, de ez egyelőre még nem megoldott.

Bükk-gyapjaslepke (Elkneria pudibunda L.)

Kártétele. Nagyon sok lombos, sőt tűlevelű fafaj képezi a tápnövénykörét, de komolyabb kártétele még egyiken sem volt. Száraz, déli kitettségű bükkösökben telepszik meg. Nemesnyárültetvényekben is gyakori. Németországban és Ukrajnában gradációi alakultak ki.

Előrejelzés. A bükkterületeken kívüli fénycsapdák is tömegesen fogják, így más tápnövénye is van.

Populációi erős hullámzást mutatnak, a bükkön ennek ellenére sincs különösebb kártétele.

Védekezés. Esetleges gradációja alkalmával a gyapjaslepke ellen javasolt védekezési módot kell alkalmazni.

Bükkrák-kéregtetű(Schizodryobius pallipes Hart.)

Kártétele. A tetvek által ellepett ágakon, törzseken a szívás nyomán, a kérgen kis repedések keletkeznek. A fát ezeken keresztül fertőzi a bükkrákgomba (Nectria ditissima Tul.). A fertőzés következtében a be nem gyógyuló sebek rákosodnak és egyre mélyülnek.

Védekezés. Elvileg a tetű ellen inszekticides permetezéssel lehetne védekezni, de a gyakorlatban nem védekezünk.

Bükk-gyapjaspajzstetű (Cryptococcus fagisuga Lind.)

Kártétele. Állományokban időnként tömegesen elszaporodik és a fák kérge ilyenkor mintha deres lenne. A szárazságtól legyengült fák elősegítik tömeges elszaporodását. Ilyenkor a leggyengébb fák el is pusztulhatnak.

Előrejelzés. Tartós szárazság után fellépése várható, mert a bükkfák diszpozíciója megnövekszik.

Védekezés. Külföldi adatok szerint tavasszal az álcák tömeges megjelenésekor a törzsek olajos lemosó permetezése segíthet. Hazai tapasztalatok erre vonatkozóan hiányoznak.

A faanyag kártevői

A tölgyekben előforduló xilofág kártevők nagy része a bükk faanyagában is felléphet.

Zöld karcsú díszbogár (Agrilus viridis L.)

Kártétele. Menetei a kéreg és a farész között futnak, a vékony kérgű részeken kidudorodnak. Valamilyen legyengítő tényező (lombfogyasztó rovar, szárazság) által károsított fákon lép fel. Élettani károsító, amely hozzájárulhat a fák pusztulásához.

Védekezés. Védekezés csak csemetekertben vagy fiatalosban lehetséges az elsődleges kártevő ellen.

A makk kártevői

Tölgymakkormányos (Balaninus glandium Marshall), mogyoróormányos (Balaninus nucum L.), bükkmakkmoly (Cydia fagiglandana Zeller). E rovarok a bükkmakkot a tölgymakkhoz hasonlóan károsítják. Elszaporodva az egész bükk-makktermést tönkretehetik.

Az ellenük való védekezés is hasonló a tölgymakk kártevőknél leírtakhoz.

A bükk kórokozói

Bükkcsíracsemete pusztulása(Pythium debaryanum Hesse), [Phytophtora cactorum (Leb. et Cohn) Schröt], (Phytophtora parasitica Dast.)

Kártétele. A frissen kelt bükkcsíranövény a talaj felszínén elfeküdve elpusztul. A csemetekertekben az erős árnyalás és a kötött nedves talaj elősegíti a betegség kialakulását. Természetes felújításokban szintén ugyanezek a tényezők vezetnek a csemeték pusztulásához. A betegség kialakulásában az említett 3 gomba vesz részt. A gombák az eredménytelen természetes felújulás legfőbb akadályozó tényezői.

Védekezés. Vetés előtt, talajfertőtlenítéssel és csávázással.

Már a gombák megjelenése előtt kell kezdeni a bükkmakkvetés tiokarbamát vagy ftalmid hatóanyagú fungicid szerekkel való permetezését.

A levél kórokozói

Bükklevélbarnulás [Apiognomonia errabunda (Roberge) Höhn.), anamorfa: Discula umbrinella(Berk. et Broome) Sutton]

Kártétele. A gomba fertőzése és elterjedése során a bükk és ritkábban más lombos fafajok levelein szabálytalanul terjedő barna foltok keletkeznek. A levelek barnulása a hajtások elszáradásával jár együtt.

Védekezés. Csemetekertekben, fóliaházban a lomblevelek kialakulásakor fungicid szerrel kell permetezni, amit a nyár folyamán többször meg kell ismételni.

A kéreg kórokozói

Bükkrákgomba (Nectria ditissima Tul.)

Kártétele. A törzsön, vastagabb ágakon megjelenő bemélyedő, rákos képződmények. A törzs károsodása a faanyag minőségét rontja. A kórjelenséget kutatók összefüggést találtak a bükkrák-kéregtetű (Schizodryobius pallipes Hart.) és a rákosodás megjelenése között. A fagyzugokba, kedvezőtlen termőhelyre került állományokban gyakoribb, de a kiváló növekedésű, egészséges állományokban is mindig találunk egy-egy rákos törzset.

Védekezés. A legyengítő biotikus és termőhelyi tényezők hatásának mérséklése, a fagyzugok kerülése. A kéregtetű ellen inszekticides permetezés alkalmazása. A megtámadott, rákos sebeket hordozó törzsek kitermelése tisztítás, gyérítés során.

A faanyag kórokozói

A bükk faanyagának természetes ellenálló képessége kicsi, ezért nagyon sok taplógomba él rajta. Ezek álgesztesedést, majd a faanyag korhadását okozzák. A leggyakoribb fajok:

Bükkfa tapló [Fomes fomentarius (L. ex Fr.) Kickx]

Kártétele. A bükk faanyagának legfontosabb álgesztesítő és korhasztó sebparazita gombája. Idős bükkösökben általános elterjedésű. Fehérkorhadást okoz. Sok más lombos fafajt is fertőz.

Védekezés. Csak megelőző gazdasági védekezés lehetséges. A sarjüzemmód elkerülése, az állományok zárt állásban való nevelése, a sebzések visszaszorítása (gyérítésben közelítés!), a vágásérettségi kor betartása.

Bagolygomba[Polyporus squamosus (Huds.) ex Fr.]

Kártétele. A sebparazita gomba erős álgesztesedést és fehérkorhadást okoz. Idős bükkösökben gyakran a bükktaplóval együtt lép fel, az elpusztult törzsön mindkét gomba termőteste megtalálható.

Védekezés ugyanaz, mint a bükktapló esetében.

Vékony rozsdástapló [Inonotus cuticularis (Bull. ex Fr.) P. Karst.]

Kártétele. Sebparazita gomba, amely az elpusztított faanyagban tovább él. Fehérkorhadást okoz. Az idős, sarj eredetű bükk és más lombos fafajok tő- és törzskorhadását okozza.

Védekezés ugyanaz lehet, mint a bükktapló esetében.

4.2.2.3.4. Akác

Az akácnak, mint nem őshonos fafajnak, viszonylag kevés kártevője és kórokozója van. Érdekes jelenség, hogy az idő előrehaladtával újabb és újabb károsító tényezők veszik „birtokba” az akácot is.

Az akác kártevői

A levél kártevői

Akác gubacsatka (Vasates spp.)

Kártétele. A friss hajtásokon és leveleken nagy tömegben megjelenő rovar támadása nyomán azok hamvas bevonatot kapnak. A károsodott levelek besodródnak és könnyen leválnak. A hajtások vége megvastagszik és törékennyé válik. A csemeték torzulását, esetleg pusztulását okozhatja. Csemetekertben lépett fel (Pagony, 1979).

Védekezés. Tömeges elszaporodása esetén védekezni kell ellene.

Levéltetvek (Aphididae család fajai)

Kártétele. A levéltetvek fiatal akáchajtásokon, tuskóból előtörő sarjakon hihetetlen tömegben tudnak elszaporodni olyannyira, hogy a tetűvel megrakodott részek lehajlanak.

A rovartámadás következtében az elvont fotoszintézis-termék miatt a fák legyengülnek, nem növekednek.

A vírusfertőzött akácon szívogató tetvek szétterjedve a kórokozót és az általa kiváltott betegséget terjesztik.

Előrejelzés. A levéltetvek nagy szaporodóképessége miatt az előrejelzés bizonytalan. Az időjárási viszonyok mindenkori alakulása rövid időn belül is befolyásolja a levéltetvek generációs és populációs viszonyait.

Védekezés. A levéltetvek tömeges elszaporodása esetén piretroidokkal történő védekezés szükséges.

Akác-pajzstetű(Parthenolecanium corni Bouch.)

Kártétele. Neve ellenére az akácon okozott kártétele nem számottevő. A múlt század végi nagy akáctelepítések eredményességének fő akadályozóját látták benne. Az akácot válogatás nélkül, minden rossz termőhelyre is telepítették, ennek eredményeként rengeteg sínylődő, rossz akácos (akáctemető) jött létre, ahol az akác-pajzstetű elszaporodhatott. A tömegszaporodást követően a növények ki is pusztultak.

Manapság már nem is az akác a fő tápnövénye, sok más növényen jóval gyakoribb és kártétele is nagyobb.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1999 között közel 4500 hektáron észlelték.

Előrejelzés. Kialakult előrejelzési módszere nincs. A kéregrepedésekben áttelelő nőstények számbavételével a következő évi kártétel tendenciájára lehet következtetni.

Védekezés. Az akácot csak a neki megfelelő termőhelyre szabad telepíteni. Az akác-pajzstetűk csemetekerti fellépése esetén a vegyszeres védekezés nem maradhat el.

Telepítésekben, állományokban való elszaporodása esetén tavasszal az áttelelt alak ellen vegyszeres védekezés szükséges.

Akácaknázó hólyagosmoly (Parectopa robiniella Clem.)

Kártétele. A Magyarországon 1983 óta jelen levő kártevő évente 3 nemzedékkel szaporodik. Az akác levélkéin ujjasan kirágott aknák láthatók, amelyek a hernyó rágása következtében fokozatosan növekednek. Végül az elszáradt levélkék lehullanak. A levélhiány csökkent fotoszintézissel jár, ami a fa növekedésében is megmutatkozik.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint kártétele az 1993. évi 255 hektárról 1998-ra már 4451 hektárra emelkedett.

Előrejelzése. A 3 generációval szaporodó kártevőnek még nincs előrejelzési módszere. A populációnépességet a mindenkori időjárási viszonyok és a parazitoidok egyre növekvő aktivitása szabályozza.

Védekezés. Esetleg csemetekertekben lehet felszívódó inszekticid szerrel. Védekezési technológiája még nincs kidolgozva.

Akáclevél-aknázómoly(Phyllonorycter robiniella Clem.)

Kártétel. A Magyarországon 1997-ben megismert akáclevél-aknázómoly kártétele sok tekintetben hasonlít az akác-hólyagosmolyéhoz. Az eltérések Tóth (1999) szerint a következők:

Parectopa robiniella Phyllonorycter robiniella

– akna a levél felszínén – akna a levél fonákán

– akna ujjas foltakna – akna sima foltakna

– akna mindig a levél főerén – akna sohasem a főéren

– akna sárgásfehér színű – akna ezüstösen fehér

– hernyó aknán kívül bábozódik – hernyó aknában bábozódik

– hernyó egyedül rág az aknában – hernyó rendszerint többedmagával rág az aknában

Az akáclevél-aknázómolyt 1998-ban már 5384 hektárról jelentették, térfoglalása erősen nő, már az ország egész területén megtalálható.

Az akác kórokozói

A levél kórokozói

Valódi akác-mozaikvírus (RTMV), paradicsom fekete gyűrűsvírus (TBRV)

Kártétele. Az akác mozaikbetegsége akácosaink jelentős hányadában megtalálható. Kórtünetei a levélen is jelentkeznek. Fertőzése következtében a fa folyamatosan a betegség állapotában van, ennek következtében a szerves anyag, így végül a faanyag termelésében kiesés keletkezik. A fertőzött fa magassági növekedése csökken, a fagyérzékenysége pedig növekszik.

A kórokozót a Longidorus elongatus fonálféreg terjeszti.

Védekezés. Az akác szaporításával kapcsolatosan vírusmentesítési programot kellene megvalósítani. Nemesítéssel a vírusállékonyság kialakítására kell törekedni.

A terjesztő vektorok ellen, szükség esetén, inszekticides permetezéssel kell fellépni.

A törzs, a faanyag kórokozói

Kőristapló [Perenniporia cytisina (Berk.)]

Kártétele. A fehérkorhadást okozó nekrofiton tapló az akác legfontosabb tő- és törzskorhasztó gombája. Elsősorban a síkvidéki, idősebb akácosokban, út menti sorfákon fordul elő. Parkokban, egyedül álló fákon is megjelenik. A korhadásnak kívülről különösebb nyoma nincs, a termőtestek a gyökfő közelében jelennek meg. A törzs belsejében a korhadás mintegy 2 méter magasságig is felhatolhat, fokozatosan keskenyedő átmérővel.

A sarj eredetű állományokban lényegesen gyakoribb, mint a mag eredetűekben.

Védekezés. A jelenlegi gazdálkodási gyakorlatnak, amely megengedi a sarjaztatást, ellentmond a legkézenfekvőbb védekezés: a sarjakácosok visszaszorítása. A tuskósarjaztatást mindenképpen kerülni kell.

Vastag tapló [Phellinus robustus (P. Karst.) B. et Co.]

Kártétel. A sebparazita jellegű, fehérkorhadást okozó tapló túltartott állományokban, de főleg fasorokban és parkokban fordul elő. A sebzett, többször nyesett állományban főleg a sarj eredetű fákat fertőzi.

A szijácsfát is bontja, ezért a fertőzési szakaszon a törzs excentrikussá válik.

Védekezés. A sarjüzemmód gyökérsarjaztatásra való korlátozása. A nagy sebzéseket okozó nyesések mérséklése, de ha mégis szükséges, sebkezelés végzése. A termőtestet hordozó fákat ki kell vágni.

Gévagomba [Laetiporus sulphureus (Bull. ex Fr. (Murril)]

Kártétele. A sebparazita jellegű, vöröskorhadást okozó tapló az akác gesztjét bontja. Sarjeredetű, idős, erősen nyesett, vagy nagy sebzéshelyet viselő fákon lép fel (pl. széthasadt, villás növésű fa). Erős gesztkorhadást okoz.

Védekezés. A védekezési mód megegyező a vastag taplónál leírtakkal. Az erőteljes vöröskorhadás a megtámadott fa kitermelésénél óvatosságot és körültekintést követel.

4.2.2.3.5. Gyertyán

A gyertyán kártevői

A levél kártevője

Téli araszolók (Geometridae család fajai). A téli araszolók kártétele a tölgyeknél korábban fakadó gyertyánokon alakul ki, és innen terjed át a főfajra.

Gyertyán-gubacsatka (Aceria macrotricha Nalepa). A gyertyán levelén okoz a szélek bepödrődésével gubacsosodást. Immisszió okozta kárral összetéveszthető.

A gyertyán kórokozója

A faanyag kórokozója

A klasszikus gyertyános tölgyesben legtöbbször a gyertyánt két generációval, sarjaztatással tartjuk fenn. A levágott fák tuskóján keresztül különböző farontó gombák okoznak fertőzést, majd tő- és gyökérkorhadást.

A beforradni nem képes tüskökön szaprofiton taplógombák (pl. a vékony rozsdástapló) telepednek meg és korhasztják ki azokat.

4.2.2.3.6. Kőris

A kőris kártevői

A levél károsítói

Kőrisbogár (Lytta vesicatoria L.)

Kártétele. A nemzők a kőris levelét rágják. Tömegszaporodásuk alkalmával tarrágást is okozhatnak, ilyenkor csak a levélerek maradnak vissza. Az álca méhfélék fészkeiben fejlődik ki.

Előrejelzésre nincs kidolgozott módszer.

Védekezés. Ritka kártétele miatt védekezni nem szoktunk ellene. Ha mégis szükséges lenne, úgy piretroid tartalmú szereket lehet alkalmazni.

Kőris-gömbormányos (Stereonyclms fraxini Deg.)

Kártétele. Az apró termetű ormányosbogár tömegesen elszaporodva a kőrisek levélfelületének 50–80%-át is kivázasíthatja. Az áttelelt nemzők tavasszal a fakadó rügyeket károsítják. Dunántúli területek kőrisállományaiban mindenütt megtalálható és tömeges elszaporodásával a kőrisek leromlását okozza. Az erősen károsított kőrisfák lombozata kivilágosodik és a vékony ágak elhalása is tapasztalható.

Előrejelzésre nincs kidolgozott módszer.

Védekezés. Az ártéri területeken biztosítani kell a kőrisek vízellátottságát, mert fellépését a vízhiány váltja ki. Yédőszeres beavatkozásokra eddig nem került sor, szükség esetén a piretroid tartalmú készítmények javasolhatók.

Kártevők a kérgen és a kéreg alatt

Nagy kőrisszú (Hylesinus crenatus Fabr.), kőrisszú (Hylesinus fraxini Fabr.)

Kártétele. A vízhiánytól vagy egyéb tényezőtől legyengült kőriseket szállják meg és azok a kéreg alatt elszaporodva okozzák a fák pusztulását. Az áttelelő bogarak a vastag kőrisfák kérgébe rágják be magukat és szövetburjánzást kiváltva az ún. kőrisrózsát hozzák létre.

Előrejelzésre nincs kidolgozott módszer. A csapadék- és vízellátottsági viszonyokat figyelemmel kísérve számíthatunk a szűk megjelenésére és elszaporodására.

Védekezés. A szűk által megszállt fák kitermelése és lekérgezése. Feromonos csapdák egyelőre nincsenek forgalomban.

A faanyag kártevői

Almafarontó lepke (Zeuzera pyrina L.)

Kártétele. A petéből kikelt hernyó először a páréves, vékonyabb törzsek kérge alatt üregesen rág, majd befelé haladva a bélrészben készíti menetét. A behatolási rágásnál a meggyengült fa eltörhet. A harkályok hernyók után kutatva a törzseket megvésik. Különösen az ártereken található amerikai kőrist károsítja.

Előrejelzésre nincs kidolgozott módszer.

Védekezés ellene nincs. A megtámadott, harkályvéste fákat ki kell vágni.

A kőris kórokozói

A kéreg kórokozója

Kőrisrákbaktérium [Pseudomonas syringae subsp. savastanoi pv. fraxini Janse]

Kártétele. A kéreg be nem forradó, egyre mélyülő nekrózisainak létrehozásában a baktériumnak van szerepe. A baktérium akadályozza a seb gyógyulását. A magaskőrisen gyakori betegség.

Védekezés: a fertőzött fák kivágása, elégetése.

4.2.2.3.7. Juharok

A juharok kártevői

A levél kártevői

Amerikai fehér medvelepke (Hyphantria cunea Drury.)

Kártétele. Veszélyes károsítónak és karantén kártevőnek minősített rovar. Kártétele a zöldjuharon jelentkezik. Az eperfán, más gyümölcsfákon és egyéb lombos fafajokon szintén károsít. Magyarországon évente két generációval szaporodik. Tömeges elszaporodásakor szövedékei a zöldjuharokat szinte teljesen beborítják.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1999 között mintegy 1000 hektáron lépett fel, de a védekezést csak a terület kb. 10%-án végezték el. Különösen erős volt az 1999–2000 évi kártétele.

Előrejelzése. Fénycsapdára jól repül. Az egyes generációk megjelenése így pontosan nyomon követhető. Nem minden évben jelentkezik egyforma népességgel.

Védekezés. A kártevő ellen a védekezés kötelező. Kertekben, fasorokban szórványos előfordulása esetén a hernyófészkek a gallyakkal együtt levághatok és elégethetők. Biopreparátumokkal hatásosan lehet ellene védekezni.

A juharok kórokozói

Cerkospórás levélfoltosodás (Cercospora acerina Htg.)

Kártétele. Csemetekertben a juhar-csíranövények pusztulását okozza. Nedves kötött talajon erős árnyalás mellett lép fel.

Védekezés. A védekezés módja azonos a bükk-csíracsemete pusztulását okozó gomba esetében leírtakkal.

Juharlevél-foltosság gombája [Rhytisma acerinum(Pers.) Fr.] Valamennyi juhar levelén előforduló, fekete foltokat okozó, félparazita gomba. Erősen elszaporodva levélhullást válthat ki. Nem védekezünk ellene.

4.2.2.3.8. Szilek

A szilek kártevői

A levél kártevői

Szil-olajosbogár (Galerucella luteola Müll.)

Kártétele. Az álca és a nemző a szilek levelét kivázasítja, illetve lerágja. Tömeges elszaporodásra hajlamos faj. Erős levélkárosítása a szilfák legyengülését váltja ki és ekkor a szilpusztulást okozó gomba könnyebben fertőzi a fákat.

Előrejelzésre alkalmas módszer még nem ismert.

Védekezés. Az ellene alkalmazható védekezés azonos a nyárak levélbogarai ellen javasolt védekezési módszerrel.

Kártevők a kéreg alatt, ágakban

Nagy szil-szijácsszú (Scolytus scolytus F.), közép szil-szijácsszú (Scolytus laevis Chap.), kis szil-szijácsszú (Scolytus multistriatus Marsch.)

Kártételük. A betegeskedő fából kikelő szúbogarak érési táplálkozás céljából egészséges fákat keresnek fel, amelyen a gallyak villás elágazásában berágják magukat a kéreg alá. A bogarak magukkal viszik a szilpusztulás gombáját és megfertőzik az egészséges fát. A szil-szijácsszúknak fontos vektorszerepe van a betegséget kiváltó kórokozó terjesztésében.

Előrejelzésükre alkalmas módszer még nem ismert. Elszaporodásuk hullámszerűen a költésre alkalmas (beteg) fák mennyiségének a függvényében.

Védekezés. A megtámadott beteg fák időben való kitermelése és elégetése. Feromoncsapdás védekezési mód egyelőre még nincs.

A szilek kórokozói

A faanyag kórokozói

A szilpusztulás gombája [Ceratostomella ulmi(Schwarz) Buism.], konídiumos alak: Graphium ulmi(Schwarz)

Kártétele. A gomba fellépése nyomán a szilfák egy-egy ága nyáridőben hirtelen lesárgul, majd a levelek elszáradnak rajta. A jelenség egy-két év alatt az egész fán lezajlik. A fa tőrésze élve marad, ahonnan új sarjak törnek elő. Ezekből új fa (bokor) fejlődik, amely a következő fertőzési hullámig marad meg. Ilyen nagy pusztulási hullámok voltak az 1930-as és az 1960-as években, és gyengébb mértékű az 1990-es évben. A hegyi szil és a vénic szil kevésbé fogékony, a pusztai szil csaknem teljesen rezisztens a gombára.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer 1990–1999 között mintegy 500 hektár területről jelzi fellépését.

Előrejelzésére közvetlen módszer nincs. A szil-szijácsszúk populációjának változásaiból a betegség várható fellépésére lehet következtetni.

Védekezés. A beteg, pusztuló fák kitermelésével a terjesztő szúvektor szaporodását lehet némileg korlátozni.

A rezisztenciára történő nemesítéssel külföldi próbálkozások vannak.

4.2.2.3.9. Nemesnyárak

A nyárak és a füzek erdővédelmével foglalkozó összefoglaló munkát Szontagh(1990) jelentett meg. A téma feldolgozásában egyes adatait a rá való külön hivatkozások nélkül vesszük át.

Az általános kártevők közül a cserebogarak (Melolonthidaecsalád fajai) pajorjai különösen a fiatal fák gyökereit rágják, ami azok legyengülésével, növekedésbeli visszaesésével jár, erősebb kártételkor a növény el is pusztulhat.

A drótférgek (Elateridae család fajai) szintén a nedvdús nyárgyökerekbe fúrják be magukat, de meneteiket gyakran magában a dugványban is készítik. Rágásuk nyomán a kihajtó dugványokból csak csökött fák lesznek és ezzel okozhatják annak teljes pusztulását is.

Nemesnyárak kártevői

A levél kártevői

Nagy nyárlevelész (Melasoma populi L.), kis nyárlevelész (Melasoma tremulae Fabr.)

Kártétele. Az áttelelt nemzők tavasszal a fakadó rügyeket rágják szét. Az álcák és az új nemzők a leveleket közösen fogyasztják, majd tovább szaporodnak, így mindkét fejlődési alak egyszerre lehet jelen.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1998 között összesen közel 9 ezer ha területen okoztak kárt. Az adatban más levelészek kárterületei is szerepelhetnek.

Előrejelzés. Sok áttelelt bogár későbbi erős lombkártételt jelez.

Védekezés. Egész évben figyelni kell a populációk alakulását és szükség szerint védekezni kell. Kitinszintézist gátló szerekkel a peték nagyfokú mortalitása érhető el. A nemzők és az álcák tömeges megjelenésekor piretroid tartalmú készítményt kell alkalmazni.

Nyárfa-gyapjaslepke (Leucoma salicis L.)

Kártétel. Évente egy vagy két nemzedékkel szaporodik, így augusztusra a megtámadott fákat tarra rághatja. A fiatal hernyók a leveleket először csak kivázasítják, majd megerősödve teljesen elfogyasztják azokat. Elsősorban az út menti fasorokat és az állományok szélső fáit támadja. Csemetekertekben és fiatalosokban is fellép. A hansági nyárasokban rendszeresen károsít, ilyenkor gradációja is kialakul.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1999 között közel 1000 hektáron okozott kárt.

Előrejelzés. Fénycsapdára jól repül. Petecsomói számlálhatok. Az első generáció jobban prognosztizálható, a második széteső, nem biztos, hogy kialakul.

Barna levélszövő (Clostera anastomosis L.)

Kártétel. Az évente két-három nemzedékkel szaporodó szövőlepke tömeges fellépése esetén az ártéri és szürkenyárasokban tarrágást is okozhat. Populációs viszonyai, és így kártétele is erősen hullámzó. 2000-ben Harkakötöny térségében védekezni kellett ellene.

Előrejelzés. Fénycsapdára jól repül, de előrejelzési módja nem kidolgozott.

Védekezés. Tömeges elszaporodása esetén a nyár-gyapjaslepke ellen alkalmazható védekezési eljárásokat kell követni.

Nyárfa-apróbagoly (Nycteola asiatica Krulikovszkij)

Kártétele. Magyarországon 1971 óta ismert. Tömeges elszaporodásra hajlamos. Más levélkárosítókkal együtt fellépve tarrágást is okozhat. Ilyenkor a csemeték hajtásainak befásodása elmarad.

Előrejelzése nem kidolgozott.

Védekezés. Csemetekertben kitinszintézist gátló vagy piretroid szerekkel kell védekezni ellene.

További, a nemesnyárak levelén előforduló kártevők a rozsdabarna kisszövő (Orgyia antiquaL.), az amerikai fehér medvelepke (Hyphantria cuneaDrury.), a nyárfa-levélsodró (Byctiscus populiL.), lombormányosok (Phyllobiusspp. és Polydrosusspp.)

Esetenként ezek elszaporodva kisebb károkat okoznak. Védekezni ellenük csakis csemetekertekben kell esetleges gradációjuk esetén.

A kéreg kártevői

Nyár-kéregtetű (Phloeomysus passerini Sign.)

Kártétel. Tömeges elszaporodásakor a kéregmélyedésekben fehér bevonatot képez. A szívási helyen a kéreg foltosan elhal. Növedékveszteséget okoz.

Előrejelzése nem ismert. Populációs viszonyait az időjárási és termőhelyi viszonyok szabályozzák.

Védekezés nem szükséges ellene.

További, a nemesnyárak kérgén előforduló károsítók a buzogányos levéldarázs (Pseudoclavellaria amerinaeL.): nemzője a hajtások kérgén gyűrűszerű rágást okoz; a tarka égerormányos (Cryptorrhynchus lapathiL.): nemzője a friss hajtások kérgén táplálkozásakor sebeket ejt, amelyeken szövetburjánzás jön létre.

Kártevők a kéreg és a szijács között

Nyár-karcsúdíszbogár (Agrilus populneus Schaeffer)

Kártétele. Magyarországon 1972-től van jelen. A kéregre ragasztott petecsomóból kikelő álcák a kéregbe fúrják be magukat és a szijács felületén kanyargós meneteket készítenek. A rágási helyen kéregrepedés és besüllyedés keletkezik, később a kéreg leválik. A sebzési helyen a fa elhal, a korona felső része letörik (Szontagh, 1975).

Előrejelzésre kidolgozott módszer nincs.

Védekezés. Szontagh (1990) az imágók rajzásakor lemosó permetezést javasol. Fontos, hogy a nemesnyárakat megfelelő tágasságú hálózatban telepítsük.

A faanyag kártevői

A nemesnyárak sok xilofág rovarnak biztosítanak táplálékot. Ezek közül egyesek csak a néhány éves, vékonyabb törzsekben, ágakban fordulnak elő, míg mások a kimondottan vastag (fatörzs) anyagot károsítják.

Kis nyárfacincér (Saperda populnea L.)

Kártétele. Az 1–2 éves, legyengült fák hajtásait és törzsét támadja meg. A peték lerakásakor a sima kérgű hajtáson, törzsrészen patkó alakú sebzést ejt. A kikelő álca a kéreg alá rágja be magát és azon körkörös, gubacsszerű duzzanatot hoz létre. Kártétele élettani és műszaki jellegű. A gubacsoknál a hajtások, de különösen a törzsek eltörnek. A keletkező sebhely kórokozók fertőzését teszi lehetővé. Kimondottan kultúrakárosító. A friss telepítésekben esetenként 100%-os kártétele is jelentkezhet. A tiszántúli szürkenyár-fiatalosokban gyakori.

Előrejelzés. Kialakult előrejelzési módszere nincs. Nagyobb területű, friss telepítésekben a szárazság, a pangóvíz, a hernyókártétel, a gyökérsebzések előre jelezhetik fellépését.

Védekezés. Fontos a legyengítő tényezők hatásának a mérséklése. Emellett Szontagh(1990) javasolja az inszekticideknek a szokásosnál magasabb koncentrációjú permetlevével való lemosásszerű kezelését. Szerinte a természetes tényezők is 35–40%-os álcapusztulást okoznak. Az erősen károsodott fákat tőre kell vágni.

Bögölyszitkár(Paranthrene tabaniformis Rott.)

Kártétele. Az 1–3 éves nemesnyárültetvényekben sebhelyre, kéregrepedésekbe behelyezett petéből kikelő hernyó berágja magát a hajtásba, vékony törzsbe, ahol hosszanti aknákat készít. A kis nyárfacincérhez hasonló gubacsot hoz létre, de ennek gubacsa féloldalas és nincs rajta a patkó alakú rágási nyom. A gubacson rágcsálékhullási nyom és kitüremkedés látható. A fa a gubacsnál eltörik és torzult növekedésű lesz. A keletkezett seben kórokozók fertőzhetik a fát. A fiatal hajtások törzsről való ledörzsölése is petézési helyet jelent. Kultúrarontó xilofág rovar.

Előrejelzés. Kialakult előrejelzési módszere nincs. Elszaporodásának körülményei, feltételei a kis nyárfacincéréhez hasonlók. Fellépése a sebzett, szakszerűtlenül nyesett fiatalosokban várható.

Védekezés. A sebzések elkerülése. Egészséges, sérülésektől mentes ültetési anyag használata. A golyvák alatt levágott ágrészeket el kell égetni.

Tarka égerormányos(Cryptorrhynchus lapathi L.)

Kártétele. Az álca a fatestben készített meneteivel élettani és műszaki kárt okoz, a nemző a hajtások, vesszők kérgének foltos megrágásával forradásokat, hegeket hoz létre, amelyen keresztül vírus- vagy gombafertőzés érheti a növényt. Elterjedését a termőhelyi tényezők mellett a sebzések (nyesés, jégverés, ápolási sebek) teszik lehetővé. Nyáranyatelepeken az anyatövek roncsolásával a vesszőhozam erősen lecsökken és a dugványalapanyag vékony is marad. Állományokban a törzseken, a nyesési helyeken keresztül fertőzi a törzseket. Az álcák erős roncsolása következtében a törzsön torzulások keletkeznek és ezeken a helyeken gyakori a törés.

Előrejelzés. Az erősen fertőzött helyeken továbbra is megmarad és a szomszédos területeket is veszélyezteti.

Védekezés. A sebzések elkerülése, ép, egészséges anyaggal történő erdősítés. A láthatóan károsított fákat el kell távolítani. Anyatelepeken a fertőzött anyatövek felszín alatti elvágása és elégetése után új anyatörzs nevelése és folyamatos vegyszeres védekezés. Az anyatelepek elöregedése és erős károsodása esetén teljes felújítás szükséges.

Darázslepke(Aegeria apiformisClerk)

Kártétele. Élettani és műszaki kárt okozó hernyója a nyáranyatövek tőrészét, gyökfőjét rágja szét. A kártétel helyén korhadás, a tő fokozatos elhalása, majd az egész növény pusztulása indul meg. Állományban hasonló módon károsít. Jelenlétét a tőrészen kitolt, fűrészporszerű, összecsomósodó, ürülékkel kevert rágcsáléka mutatja. Egy-egy gyökfőben több hernyójárat is található. A károsodott fák sínylődnek, majd el is pusztulnak. A Szigetközben a Duna elterelése óta kártétele megnőtt.

Előrejelzés. Kialakult előrejelzési módszere nincs. A fák tövén található sok kirepülési nyílás és rágcsálók további erős kártételt ígérhet.

Védekezés. Anyatelepeken a lepkék petézésekor a tövek lemosásszerű inszekticides kezelése, az erősen károsodott törzsek eltávolítása. Az anyatelepeket időszakonként teljesen fel kell újítani.

Nagy nyárfacincér (Saperda carcharias L.)

Kártétele. A rovar élettani és műszaki kárt okoz. Az álcák a törzsek alsó, 1,5–2,0 m magasságig terjedő törzsrészét károsítják széles, elliptikus keresztmetszetű meneteikkel. A fa tövén jellegzetes, hosszú szálas rágcsáléka halmozódik fel. A fiatal fák az erős károsítás következtében el is pusztulhatnak, az idős fák tőrönkje válik – műszaki célra – részben használhatatlanná. Nyáranyatelepeken az anyatörzseket károsítva csökkenti a vesszőtermést, illetve a tövek pusztulását is okozza. Gyakran a darázslepkével együtt lép fel.

Előrejelzés. Kialakult előrejelzési módszere nincs. Az elárasztás nélkül maradó ártéri erdőkben kártétele fokozatosan növekszik (Szigetköz).

Védekezés. Védekezni ellene gyakorlatilag nem tudunk. A darázslepkénél leírtak rá is vonatkoznak.

Nemesnyárak kórokozói

A levél kórokozói

Drepanopeziza punctiformis Grem., anamorfa Marssonina brunnea (E. et E.) Magn.

Kártétele. Nyár folyamán a leveleken apró, pontszerű foltok jelennek meg. A levelek sárgulnak és lehullanak, csak a hajtás végén marad meg néhány.

A hajtások nem fásodnak be, téli fagykárt szenvedhetnek. A különböző nyárklónok nem egyformán fogékonyak. Csökkenő sorrendben: I-214, korai nyár, kései nyár, OP 229 (Szontagh, 1990).

Védekezés. Csemetekertben, nyáranyatelepen réztartalmú szerekkel való permetezéssel és fajtamegválasztással lehetséges.

Nyár-rozsdagombák (Melampsora spp.). A nyárakon előforduló fajokat összefoglaló néven Melampsora populinanévvel jelölik.

Kártétele. A nemesnyárak különböző klónjain eltérő mértékű kárt okoz. Az óriás nyár igen fogékony, az I-214 alig érzékeny rá. Anyatelepeken, fiatalosokban korai levélhullás után a vesszők nem fásodnak be. A különböző nyárklónok eltérő fogékonyságúak. A nemesnyárhibridek nemesítésének egyik célkitűzése a rozsdagombákkal szembeni rezisztencia kialakítása. A témát Szántó (2000) dolgozta fel.

Védekezés. Marssonina elleni védekezésnél leírtak itt is érvényesek.

A kéreg kórokozói

Nyár-kéregfekély gomba[Cryptodiaporthe populea(Sacc.) Butin, anamorfaDiscosporium(=Dothichiza)populeaSacc. et Br.]

Kártétele. A betegség kialakulása a külső abiotikus tényezők és a gazda fogékonyságának a függvénye. A nem megfelelő termőhelyre ültetett és ápolatlan nemesnyárasok legfontosabb kórokozója.

Előrejelzés. A fertőzési hely körül (ágak töve), a kéreg alatti élő szövet foltosán elhal. A törzset körülvevő folt a fölötte lévő rész pusztulását okozza.

Az egyes klónok a kéregfekélyre eltérően érzékenyek. Az óriásnyár igen fogékony. Az I-214 korábban rezisztens volt, újabban az is egyre fogékonyabb. A pannonnyár teljesen rezisztens.

Védekezés. Anemesítő munka egyik célkitűzése a kéregfekéllyel szembeni rezisztencia fokozása. A telepítésnél a termőhelyi adottságokat messzemenően figyelembe kell venni. A nemesnyárültetvényeket intenzíven kell kezelni.

Az elkészített dugványokat vermelés előtt fertőtleníteni kell (Dithane M-45 0,5%-os oldat).

Citospórás nyárkéregpusztulás(Valsa sordidaNitsch., anamorfaCytospora chrysospermaFr.)

Kártétele. Legyengült vagy már elpusztult növényen jelenik meg. Gyengültségi kórokozóként más tényezők (fagy, szárazság, termőhelyi elégtelenség, biotikus károsítók, kórokozók) által legyengített fákat fertőz.

Védekezés. Alegyengítő tényezők elkerülése, kizárása. A védekezés hasonló a kéregfekélyt okozó gombánál leírtakhoz.

Fehér fagyöngy (Viscum album L.)

Kártétele. Avirágos élősködő növény bokrai a nemesnyárak koronájában különösen gyakran láthatók. A tölgyeken és a szelídgesztenyén kívül minden más fafajt fertőz. Fotoszintézist folytat, de a vízben oldott tápsókat a gazdanövénytől vonja el. Ennek következtében lassú folyamatban a korona egyes ágai elhalnak, majd letörnek. Helyenként, pl. Tata környékén feltűnően gyakori. A fa teljes pusztulása csak igen erős fertőzés következtében jelentkezik.

Előrejelzés egyelőre nem lehetséges.

Védekezés. Afagyöngybokrok mechanikai eltávolításán kívül más módszert nem ismerünk. Fellépése termőhelyi probléma is lehet.

A törzs kórokozói

Nyárfa-tőkegomba [Pholoita destruens Brond (Quél)]

Kártétele. Az Aigeros szekcióba tartozó nyárak veszélyes álgesztesítő és fehérkorhasztó gombája. A termőtest a kitermelés után fejlődik ki a rönk bütüjén. Sebzéseken (ágnyesés!) keresztül fertőz.

Védekezés. A fertőzés veszélye és mértéke a szakszerűen elvégzett nyeséssel csökkenthető. A sebzéseket kerülni kell (ápolási munkák, vadkár).

Késői laskagomba [Pleurotus ostreatus (Jacq.)]

Kártétele. Lágy lombfák veszélyes álgesztesítő és fehérkorhadást okozó kórokozója. Ágcsonkokon és rovarjáratokon keresztül fertőzi az élő, lábon álló fát.

Védekezés. A nyárfa-tőkegombánál leírtak itt is érvényesek.

4.2.2.3.10. Hazai nyárak

A hazai, őshonos nyáraknak nagyjából ugyanazok a károsítói és kórokozói mint a nemesnyár hibrideknek. Van néhány sajátos kórokozó, amely főleg a hazai nyárakon fordul elő.

Hazai nyárak kártevői

Az abiotikus kártevők közül kiemelkedik a fehérnyár fagyrepedésre való fogékonysága. A fagyrepedésen keresztül álgesztesítő és farontó gombák fertőzik a törzseket. A keletkező fagyléc a rönkfaanyag minőségét rontja olyan mértékben, hogy fűrészipari feldolgozása nem, vagy csak nagy veszteséggel lehetséges.

Hazai nyárak kórokozói

A levél és a hajtás kórokozói

Venturia macularis (Fr.) E. Müller et Arx, anamorfa: Pollacia radiosa (Lib.) Bald. et Cif., Venturia populina (Vuill.) Fabr., anamorfa: Pollacia elegans Servazzi

Kártétele. Növekedésben lévő nyárlevelek és hajtásvégek nekrotikus foltosodását, forradásos sebhelyeit kiváltva végül azok pusztulását okozza.

A csemetekertekben, fiatalosokban számottevő kórokozók, a Leuce, illetve az Aigeros szekcióba tartozó nyárhibrideken, valamint a balzsamos- és a rezgőnyárakon helyenként gyakoriak. Fellépésük a fák torzulását, illetve a nyáranyatelepeken a dugvány alapanyag vesszők visszaszáradását okozza.

Védekezés. Nyáranyatelepeken, csemetekertekben réztartalmú vagy azokat helyettesítő szintetikus szerekkel történő rendszeres permetezéssel kell védekezni ellenük. A csemetekerti permetezés egyúttal a többi levél- és hajtáskórokozó ellen is védelmet nyújthat. Erősebb fertőzés esetén fiatalosokban is kívánatos lenne a permetezés.

A faanyag kórokozói

Nyártapló (Phellinus tremulae (Bond.) Bond. et Boriss

Kártétele. A fehér- és a szürkenyár gyakori törzskorhasztó taplógombája. A termőtest száraz ágcsonkok helyén, azt körülnőve fejlődik ki. Erőteljes álgesztesedést és fehérkorhadást okoz.

Pilát taplója(Phellinus pilatiiCemy)

Kártétele. A fehér- és szürkenyár erős törzskorhasztója. A több termőrétegből álló termőtest a törzsön kivájt harkályodúban fejlődik ki. Az ivartalan termőtest száraz ágcsonkhoz hasonlít. Letört, száraz ágcsonkokon keresztül fertőz. Homoki fehér- és szürkenyárasokban gyakori.

Védekezés. Csak megelőző jellegű védekezés lehetséges. A korai ágfeltisztulással a vastag, száraz ágcsonkok keletkezése elkerülhető. A fagyrepedések keletkezésének megelőzésével a gombafertőzési lehetőség szintén csökkenthető.

4.2.2.3.11. Füzek

A füzek erdővédelmi problémái sok tekintetben a nyárakéhoz hasonlók. Azonosak a károsítók, a kórokozók a termőhelyileg is egymás mellett található két fafajon.

A füzek károsítói

A levél kártevői

A füzek levelével sok levélbogár táplálkozik. A nyárakon is előforduló Melasomafajokon kívül felléphetnek még: vörös fűzlevelész (Melasoma salicetiWse), közönséges fűzlevelész (Phyllodecta vulgatissimaL., fűzcserje-levélbogár (Phyllodecta vitellinaeL.), fűz-olajoslevélbogár (Galerucella lineolaFr.), füz-bolhafajok (Chalcoidesspp.).

Kártétel. Évente több nemzedékük van, így tarrágást okozó tömeges elszaporodásra képesek. Ez különösen a fűzvesszőtermelő ültetvényeken okozhat akár 50%-ot is elérő vesszőhozam-kiesést. Vannak közöttük egy-egy fűzklónhoz alkalmazkodó fajok is, így pl. a közönséges fűzlevelész a kenderfüzet táplálkozásakor előnyben részesíti (Szalay–Marzsó,1964).

Előrejelzésük. Az évente több nemzedékkel szaporodó levelészeknek megbízható előrejelzési módszere még nincs. A tavasszal nagyobb mennyiségben megjelenő áttelelt nemzők az év folyamán fokozott kártételt prognosztizálhatnak.

Védekezés. Fűzvesszőtermelő telepeken és csemetekertekben (anyatelepeken) a védekezés feltétlenül szükséges, mert a mennyiségi kiesés mellett a minőségromlás is számottevő. Az álcák ellen a kitinszintézis-gátló készítmények, a nemzők ellen, emellett a piretroid hatóanyagú védőszerek alkalmazása javasolható.

Kétpettyes fűzormányos (Lepyrus palustris Scop.)

Kártétel. Fűzvesszőtermelő telepeken többször lépett fel tarrágása. Ilyenkor az áttelelt bogarak a meginduló hajtásokat lerágják, ezzel késleltetik a kihajtást és vesszőhozam-kiesést is okoznak. Az álcák a talajban az anyatövek gyökerét rágják.

Előrejelzési módszere egyelőre nincs.

Védekezés. A nemzők ellen a levélbogarakhoz hasonlóan kell védekezni.

Fűrózsa-gubacslégy (Rhabdophaga rosaria Lw.)

Kártétele. A rovar a fakadó rügyeket támadja meg, azokon gyakran nagy tömegben pirosas gubacsokat hoz létre. Parkokban a szomorúfüzeken látható. Fotoszintézist gátló esztétikai károsító.

Védekezés. Nem védekezünk ellene.

Kártevők a hajtás és a vessző kérgén

Vérpettyes kabóca (Cercopis sanguinolenta Scop.). nagy fűzfa tajtékoskabóca (Aphrophora salicina Goeze), égerfa-kabóca (Aphrophora alni Fall.)

Kártételük. Fa alakú füzeken és fűzvesszőtermelő telepeken egyaránt károsítanak. Szívásukkal a vesszőkön elhaló foltok és csúcsszáradás, hajtástorzulás keletkezik. Különösen károsak a kosárfonásra használt fűzfajtákon, ahol a szívási helyen képződő szövetburjánzásnál a vessző eltörik. A rügyek elpusztítása után kihajtó alvórügyekből bokrosodás jön létre. Tömeges elszaporodásra hajlamosak.

Előrejelzésükre kidolgozott módszer még nincs. A felszaporodó populációkat figyelemmel kell kísérni és szükség esetén a beavatkozásról gondoskodni kell.

Védekezés. A fűzvesszőtermelő telepeken a védekezés elengedhetetlen. Nagyon fontos az áttelelt nemzedék elleni védekezés. A „kakukknyál” jó védelmet biztosít az alatta károsító álcának, ezért a permetlébe a habot feloldani képes anyagot kell bekeverni.

Fűz anyatelepeken a védekezést az egészséges dugványalapanyag biztosítása érdekében kell folytatni. Állományokban nem védekezünk.

Tarka égerormányos (Cryptorrhynchus lapathi L.)

Kártétele a nyáraknál leírtakkal megegyező. Különösen a fűzvesszőtermelő ültetvényekben káros, ahol nemzője a hajtások kérgét rágja meg, álcája az anyatöveket roncsolja szét.

Az ellene való védekezésa nyáraknál leírtakkal megegyező.

Az ág, a hajtás kártevői

Fűzrontó gubacsszúnyog (Helicomyia saliciperda Dufour)

Kártétele. Az ágakon tömegesen megjelenő gubacsok az érintett rész pusztulását váltják ki. A megtámadott részen a kéreg leválik. Az egyes fűzklónok eltérő fogékonyságot mutatnak. Koronatorzulást okoz.

Előrejelzési módszere nem ismert.

Védekezés. Vegyszerrel nem védekezünk ellene. A fertőzött ágakat le kell vágni és el kell égetni.

A faanyag kártevői

A xilofág kártevők a nyárakéval megegyezők. Azonkívül előfordul még takácscincér (Lamia textor L.).

Kártétel. A fűzvesszőtermelő telepek elöregedő anyatöveiben készített meneteivel a vesszőhozam csökkenését, majd az egész növény pusztulását okozza.

Előrejelzési módszere nem ismert.

Védekezés. A fűztelepek rendszeres felújítása, az elöregedett, megtámadott tövek kivágása.

A füzek kórokozói

A fűz baktériumos pusztulásáról [kórokozó: Erwinia salicis(Day) Chester] részletesen a 8.4. fejezetben lesz szó.

A levél kórokozói

Rozsdagombák (Melampsora salicinaLév.) fűztelepeken, csemetekertekben járványszerűen lépnek fel és a levelek korai lehullását, a vesszők megrövidült növekedését és hiányos befásodását okozza.

Az ellenük való védekezés a nyáraknál leírtakkal megegyező.

A faanyag kórokozói

Parázstapló [Phellinus igniarius (L. ex Fr.) Quél]

Kártétel. Fehérkorhadást okozó tapló, amely idős vagy botolóüzemben kezelt fűzfák törzsének erőteljes kiüregesedését okozza. Az így meggyengült fákat a szélvihar, a jeges árvíz töri ki. A füzeken való előfordulása tömeges szokott lenni. Fertőzését és elterjedését a sebzések teszik lehetővé.

Védekezés. A sebzések csökkentése. A botolóüzem törzseinek időnkénti felújítása, lecserélése.

Sárga gévagomba [Laetiporus sulphureus(Bull. ex Fr.) Murrill]

Kártétele. Vöröskorhasztó gomba, amely a parázstaplóhoz hasonlóan az idős törzsek kiüregesedését és teljes pusztulását is okozza. Szintén az ártéri botolófüzesekben és parkok idős fűzfáin fordul elő.

Védekezés. Sebzések mérséklése. A megtámadott, korhadó törzsek kitermelése.

Ánizstapló[Trametes suaveolens (L. ex Fr.) Fr.]

Kártétele. Fűz- és nyáranyatövek fehérkorhadását, majd teljes pusztulását okozza. Fehérkorhasztó tapló. A fertőzés a vesszők levágott sebzésein keresztül történik. A megtámadott anyatövek vesszőhozama erősen lecsökken.

Védekezés. A fertőzött anyatövek kivágása, az elöregedő telepek teljes felújítása.

4.2.2.3.12. Éger

Az éger kártevői

A levél kártevői

Nagy égerlevelész (Melasoma aenea L.), kék égerlevelész (Agelastica alni L.).

Kártétele. A levélbogarakhoz tartozó égerlevelészeknek az álcája és nemzője egyaránt okoz kárt. Tömeges elszaporodásra hajlamos fajok, amelyek tarrágást is okozhatnak. Nyárakon és füzeken szintén mint lombfogyasztók lépnek fel. Különösen az áttelelt nemzők tavaszi rügyrágása jelent veszélyt.

Előrejelzésre kidolgozott módszer még nincs.

Védekezni ellenük a nyárlevelészeknél leírtak szerint lehet.

Gyapjaslepke (Lymantria dispar L.).A gyapjaslepke égeren elszaporodva már többször okozott tarrágást. A biopreparátumokkal az égeresekben is eredményesen lehet ellene védekezni.

Az éger kórokozója

A faanyag kórokozója

Éger fitoftórás pusztulása (Phytophtora sp.). Ezen betegségről külön fejezetben lesz szó.

4.2.2.3.13. Hársak

A hársak kártevői

A levél károsítói

Hárs-gubacsatka (Eriophyes tiliae Nalepa). A levelek színén apró, szarv alakú kinövéseket okoz. Néha az egész levelet beborítja. Nem védekezünk ellene.

Hárs-takácsatka (Schizotetranychus tiliarum Herm.)

A kéregrepedésekben áttelelt nőstények a levelek fonákára rakják petéiket. A kikelő álcák a levelek fonákján károsítanak. Levélbarnulást és az egész lombozat bronzos csillogását okozza. Nem védekezünk ellene.

A hársak kórokozója

A faanyag kórokozója

A gyertyánhoz hasonlóan a sarj eredetű fákon tőkorhasztó gombák telepednek meg és okozzák a gyenge ellenálló képességű hárstuskók kikorhadását.

4.2.2.3.14. Nyír

Kártevők

Nyírfa-levélsodró (Deporaus betulae L.)

Az eszelényekhez tartozó bogár a nyírfa leveleit szivarszerűen összesodorja és az így készített anyagba helyezi el petéit. Némelykor egy-egy fát tömegesen is ellephet. Nem védekezünk ellene.

Lapátos nyír-levéldarázs (Croesus septemtrionalis L.)

Kártétele. Az évente két nemzedékkel szaporodó levéldarázs nemzője a petéket a levélnyélre és a levelek fonákjára rakja le. Az álhernyók a levelek szélén meghatározott rendben felsorakozva táplálkoznak. A levelekből csak a főereket hagyják meg. A nyíren kívül a nemesnyárakon és az égeren is károsít.

Védekezés. Nemesnyárakon való tömeges elszaporodása esetén kitinszintézist gátló szerrel kell védekezni.

Nyírfa-kéregszú (Scolytus ratzeburgi Janson)

Sínylődő, pusztuló nyírfák kérge alatt készíti jellegzetes, nagy méretű meneteit. A kérgen sok kerekded szellőzőnyílást készít.

Védekezni nem tudunk ellene.

Nyírtapló [Piptoporus betulinus(Bull. ex Fr.) P. Karst.]. A kórokozók közül mint farontó szervezet kiemelkedő jelentőségű.

A kizárólag nyíren előforduló taplógomba vöröskorhadást okoz. A rövid nyélen ülő, fehér termőtestek az elpusztult fán vagy vastagabb ágakon törnek elő.

4.2.2.3.15. Egyéb fafajok kártevői és kórokozói

1. Szelídgesztenye

Kártevők. A szelídgesztenye kártevőit BürgésGál(1980) dolgozta fel. Lombfogyasztó rovarai jórészt a tölgy fillofág faunájából kerülnek ki. Jelentősek a terméskárosítók, amelyek esetenként a termés 15–80%-át is elpusztíthatják. A leggyakoribb fajok: gesztenyeormányos (Curculio elephasGill.), gesztenyemoly (Laspeyresia splendanaHbn.).

Védekezés. Kísérletek folytak helikopteres permetezés, a rajzó imágók ellen pedig melegköd alkalmazásával. A kártevők álcáit agrotechnikai, fizikai vagy kémiai módszerekkel lehet gyéríteni.

Kórokozók közül néhány a szelídgesztenye fennmaradását is veszélyeztető, súlyos betegséget okoz.

Szelídgesztenye tintabetegsége [Phytophthora cambivora(Petri) Buism.]. A gomba a nedves talajokon él és fertőzi a szelídgesztenye gyökereit és gyökfő részét. A fertőzés következtében sötétbarna, fekete folyás jelentkezik a fa gyökfőjén.

A megtámadott fát ki kell vágni, el kell égetni.

Szelídgesztenye-kéregrák [Cryphonectria parasitica(Murrill) Barr], anamorfája: Endothiella parasitica(Murril) Roane. A gomba kártétele és az ellene alkalmazható védekezési eljárások könyvünk 8.5.1. fejezetében található.

2. Platán

A levél kártevői

Platán-csipkéspoloska (Corythuca ciliata Say)

Kártétele. Magyarországra 1976-ban telepedett be. Évente két nemzedékkel szaporodik. Őszi tömeges elszaporodásakor az álcák a levelek fonákján nagy mennyiségben találhatók. Telelni a törzs kéregcserepei alá húzódik be.

Parkok, városi fasorok fáin őszre a levelek erősen kifakulnak, részben elszáradva lehullanak. Több évi kártétel után a koronában száradások léphetnek fel.

Védekezés. Parkokban, fasorokban permetezéssel védekezni kell ellene. Mivel hosszú ideig van álca állapotban, a kitinszintézis-gátló védőszerek használata javasolható.

Platánbodobács (Arocatus longicepsStal.). A platánfa fiatal hajtásain szívogat, télen az imágó a kéreg alá vonul. Tömeges elszaporodását figyelték meg városi platánfákon.

Platánmoly (Phyllonorycter plataniStaud.). Az évente két nemzedékkel szaporodó moly a levelekben sátoros foltaknát készít. A megtámadott levelek pödrődnek, hullámosodnak.

A néha gyakorinak mondható rovar kártétele ellen nem védekezünk, amit rejtett életmódja amúgy is megnehezítene.

A platán kórokozói

Platánhajtás-hervadás [Apiognomonia veneta(Sacc. et Speg.)] Höhn., anamorfa: Discula platani(Peck) Sacc.

A leveleken az erek mentén barna nekrózisok keletkeznek. Járvány esetén az 5–10 cm hosszú tavaszi hajtások hervadásszerűen teljesen elpusztulnak. A megtámadott levelek elszáradva még tavasszal lehullanak, a hajtások végei elfonnyadnak. Hűvös, csapadékos tavaszi időjárás esetén a fertőzése tömeges lehet.

Nem védekezünk ellene.

A platánok nagyon érzékenyek a herbicidekre. Konkrét esetben vasúti pályatest kavicságyazatát kezelték gyomirtó szerrel. A kezelést követően a pályatesttől kb. 6–8 méterre lévő platánsoron jellegzetes, hormonhatásra utaló levél- és hajtáspusztulás lépett fel. (A borítón látható kárkép keletkezett.)

3. Vadalma, vadkörte

Tűzelhalásos betegség [Erwinia amylovora(Burill) Winslow et al.]

Almáskertjeinkben 1996 óta jelen lévő baktérium kórokozó a virágokon keresztül fertőzi a növényeket. A virágzás után a hajtásvégek megbarnulnak, feketednek és kampósan legörbülnek. Innen kiindulva az egyre vastagabb ágak is hirtelen, robbanásszerűen megbarnulnak, elhalnak.

A betegség terjesztését a viráglátogató, beporzó rovarok végzik. A vadalmán, vadkörtén kívül erdőben a galagonya és a berkenyék is gazdanövényei, azokon is hasonló tünetek mellett lép fel.

Védekezés során a beteg ágakat, fákat azonnal ki kell vágni és el kell égetni. Virágzás alatt baktericid hatású védőszerrel kell permetezni.

4. Vadgesztenye

Kártétel. A vadgesztenyefák levelén egy-egy kártevő és kórokozó jelent olyan károsodást, amely kimondottan veszélyezteti a növényeket.

A leveleken a 3 nemzedékkel szaporodó vadgesztenyelevél-aknázómoly (Cameraria ohridellaDeschka et Dimics) által éveken át támadott fák nagyon legyengülnek, már termést is alig hoznak. Városi parkokban, fasorokban kimondottan veszélyes kártevő. A pirosvirágú vadgesztenyefákat csak gyengén támadja.

Védekezés. A kártevő ellen védekezni kell, mert a természetes szabályozó tényezők még nem alakultak ki olyan mértékben, hogy hathatósan csökkenteni tudnák a kártevő populációit.

Védekezés nélkül a legyengült fák pusztulása várható. A védekezés legmegfelelőbb anyagára és formájára a vizsgálatok folyamatban vannak.

Ugyancsak a levelek megbetegedését okozza a vadgesztenye levélbarnulását okozó gomba [Guignardaria aesculi (Peck) Stew].

A levélen rendszerint mellékerekkel határolt, elhalt, barna foltok keletkeznek.

Az aknázómollyal együtt nyár végére a vadgesztenyefák lombozatának a teljes pusztulását okozzák.

A gomba ellen nem védekezünk. Az aknázómoly elleni permetezéskor a fungicid szer is kijuttatható lenne.

4.2.2.3.16. Cserjefajok kártevői és kórokozói

Az erdei cserjefajok némelyikének is vannak sajátos kártevői és kórokozói.

Kecskerágók

Kecskerágó pajzstetű (Chionaspis euonymi Comstock). Újabban elszaporodott kártevő. Parkokban, erdőszélen a kecskerágó bokrokon tömegesen elszaporodva azok száradását, pusztulását okozza.

Pókhálós májusfamoly (Yponomeuta evonymellus L.). A hernyók csoportosan rágnak a kecskerágó bokrokon. Jellegzetes szövedékük a bokor ágait beborítja, már messziről is jól látható. A bokor teljes lombtalanítására is képesek.

Ribizketapló [Phellinus ribis (Schum. ex Fr.) Quél.]. A kecskerágó bokrok tőrészén az avartakaró szintjén jelenik meg a taplógomba. Élő bokrokon fordul elő, de a faanyagot nem korhasztja. A Ribes-fajok szintén gazdanövényei.

Galagonya

A galagonyák a tűzelhalásos betegség [Erwinia amylovora (Burill) Winslow et al.] baktériumtól szintén veszélyeztetettek. Mivel a galagonyák nem távolíthatók el az erdőből, a szomszédos almáskertek, ültetvények baktériumfertőzési gócaivá válhatnak.

Fekete bodza

A bodzabokrokon gyakran láthatók a levéltetvek népes kolóniái, ahonnan áttelepülhetnek a fő fafajokra (pl. akác) is.

4.2.3. Erdei vadkárok és az ellenük való védekezés

4.2.3.1. A vadkár fogalma és csoportosítása

Vadkáron a jelenlegi szóhasználatunkban azt értjük, amikor a céltudatos emberi tevékenységgel létrehozott javakból a vad jelenléte miatt mennyiségi értékromlás következik be (Kőhalmy, 1990). A mennyiségi értékromláson kívül a minőségi romlás is lehetséges.

A vadkárok csoportosítása sok szempont alapján történhet – e fejezetben az erdei vadkárral foglalkozunk, amelyek lehetnek:

jellegük szerint:

– mennyiségi,

– minőségi és

– összetett károk;

megjelenési formájuk szerint:

– közvetlen és

– közvetett károk;

mértékük szerint

– elenyésző,

– részleges és

– teljes károk;

realizálódás szerint

– a tárgyév pénzügyi mérlegét azonnal befolyásolja, vagy

– a pénzügyi eredményekre évek múlva hat.

Az erdőkben a csülkösvad a hajtások lerágásával, a kéreghántással, töréssel, taposással, a magvak (termések) elfogyasztásával és a gyökerek rágásával okoz kárt.

A mezei nyúl és az üregi nyúl a fák hajtásait és kérgét rágja. A szárnyas vad esetenként kismértékű kárt okozhat az erdei vetésekben, valamint a haszonfák magtermésének elfogyasztásával.

A vadkárosítás következtében az erdészeti kultúrák növedékteljesítménye csökken, a minőség romlik, egyes kultúrák részben vagy egészben elpusztulhatnak. A károsított erdészeti kultúrnövények a biotikus és abiotikus szekunder károsítókkal szemben veszítenek ellenálló képességükből (Walterné, 1990).

4.2.3.2. A vadkárok alakulása erdősítésekben

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint húsz év átlagában hazánkban az erdősítésekben keletkezett károk a 14. táblázatban foglaltak szerint alakultak.

4. táblázat. Erdősítési károk alakulása (ha/év)

* Rügyrágás, illetve makkvetés megsemmisülése.

A nálunk honos vadfajok az összes erdei kár okozásában eltérő súllyal szerepelnek. Tíz év átlagában a különböző vadfajok részesedését mutatja be a 15.táblázat.

15. táblázat. Erdei vadkár megoszlása vadfajok szerint (%)

Vadfaj

Mennyiségi kár (%)

Minőségi kár (%)

szarvas

42

52

dám

1

2

őz

24

41

muflon

1

1

vaddisznó

28

1

nyúl

3

3

egyéb

1

Tíz év adatsorátlagát ismerteti a 16. táblázat fafajok szerint mind a mennyiségi mind pedig a minőségi vadkárra vonatkoztatva.

16. táblázat. Erdei vadkárok fafajok szerint (%)

Fafaj

Mennyiségi kár (%)

Minőségi kár (%)

tölgy, cser

50

59

bükk

5

5

akác

6

7

nyárak

13

11

fenyők

22

18

egyéb

4

4.2.3.3. A mennyiségi és a minőségi vadkár fogalma

Mennyiségi vadkárról akkor beszélünk, ha az befejezetlen erdősítésekben, fiatalosokban keletkezik, és hatására az erdősítés megismétlése válik szükségessé. Gyakorlatilag a vaddisznó makkvetésben okozott túráskárai, a rágással, kéregleveréssel és kéreghántással tönkretett csemeték, elsősorban a fenyőfiatalosok veszélyeztetettek. A mennyiségi vadkár értéke nem tartalmazza az összes egyéb – idős állományokban keletkezett, a mennyiségi produktum csökkenésével járó károkat – ezt ugyanis nem kötelező felmérni.

A mennyiségi vadkár évről évre nagyjából változatlan, amely az egységes felújítási és fafajpolitika következménye.

Minőségi vadkár esetében olyan vadkárról van szó, amely a befejezetlen erdősítéseket éri, és a fiatalos általános minőségi romlását, gyengülését okozza. A növényegyedek nem pusztulnak el, sőt a kár megszűntével általában regenerálódnak. Jellemzően a lombos csemeték és a tűlevelűek rügyrágásáról van szó. Ez a kategória sem tartalmazza az idősebb állományokat ért vadkárokat, amelyek hatására a növényegyedek és állományok leromlanak, értékük csökken, de nem pusztulnak el.

4.2.3.4. A különböző vadfajok által okozott kár

A kárformák vadfajonkénti előfordulása az alábbiak:

Szarvas: a növénykultúrák taposása, táplálék, makkvetés kikaparása, őszi, téli legelési károk, csemeterügyrágási károk vegetációs időszakban és vegetációs szünetben, kéreghántási károk, kéreg leverése, erdei és gyümölcssuhángok letörése.

Őz: őszi, téli legelési károk, csemeterügy-rágási károk vegetációs időszakban és vegetációs szünetben, kéreg leverése.

Muflon: talajerózió taposás miatt, rügy és hajtás fogyasztása vegetációs időszakban és vegetációs szünetben, kéreghántás, suhángok letörése.

Dám: taposási károk erdei kultúrákban, rügyrágás vegetációs időszakban és szünetben, kéreghántás, kéreg leverése, őszi, téli legelési károk, táplálék kikaparása, makk felszedése, makkvetés kikaparása, suhángok letörése, csemeték kihúzogatása.

Vaddisznó: makk felszedése, makkvetés kitúrása, őszi, téli legelési károk, csemeték kitúrása.

Mezei és üregi nyúl: a különböző fafajok rügyeinek lerágása, kéregkárosítás.

Szárnyas vad: természetes újulatokban és szabad területeken lévő vetésekben magfelszedés, a csíranövények kihúzogatása.

4.2.3.5. Az erdei vadkárok formái

Amint a mezőgazdasági terményeket betakarították a határból, a nagyvad ott a következő nyárig nem talál biztonságot nyújtó takarást, ezért behúzódik egykori, ősi élőhelyére, az erdőbe. Rendes körülmények között november végéig eltűnik a legtovább fennmaradó takarmánynövényzet, a kukorica, amely a termesztés évében július–augusztus hónapra éri el a biztonságot adó méretet. Ez azt jelenti, hogy az év 12 hónapjából 4–5 hónapig, esetleg a nagyvadak egy része éjjel-nappal kint tartózkodhat a mezőgazdasági területeken, ha elég nagy a tábla, takarást, táplálékot és vizet is talál. De ha még így is van helyenként, ott is az év nagyobb részében, 7–8 hónapig csak az erdő a nagyvad otthona, ahol a következő károkat okozhatja:

Természetes felújítások akadályozása, makk felszedése: ott beszélünk róla, ahol a természetes felújításra alkalmas állományokban az optimális időszakon belül elegendő a makktermés ahhoz, hogy a felújulás végbemehet a kívánt mértékben. Elegendő termés lehet a nemestölgyek esetében 25 db, a bükknél pedig 50 db makk négyzetméterenként.

Gyomortartalom-vizsgálatok bizonyították, hogy a szarvas, a dám és különösen a vaddisznó táplálékának jelentős része a termett tölgy- és bükkmakk. A szakemberek többsége fogyasztásukat nem tartja károsnak, mások viszont a vaddisznót az erdő legnagyobb ellenségének tartják, mert az idős erdőállományok saját magról történő felújulását lehetetlenné teszik. Csak a kiemelkedően jól termő években sikerül újulatot nyerni. Ezt hazánkban is bebizonyították a természetes erdőfelújítások bekerítésével.

Makkvetéses erdősítések károsítása: az elvetett erdősítési anyagot a vaddisznó kitúrja, a szarvas kikaparja. Mivel a tölgyek sziklevele a talajban marad, a vetett és ültetett egyéves csemeték kitúrása és kihúzogatása, sőt gyökerének kettéharapása is gyakori.

Rügyek, hajtások rágása a vegetációs szünetben: az őz, a szarvas, a muflon és a dám általános kárformája. A szarvas nagyobbrészt a csúcshajtásokat harapja le, míg az őz az oldalhajtások csipegetésével okozza a növények leromlását, a torz növekedést, az elbokrosodást. A dám károkozása a szarvaséhoz hasonló, a muflon, kissé eltérően, a hajtás nagyobb részét is elfogyaszthatja. Táplálékának 30%-a is lehet rügy és hajtás.

E károsítási forma érzékenyen érinti a vad legelési magasságából még ki nem nőtt fiatalosokat. Előfordulhat fenyő és lombos természetes felújításokban és mesterséges erdősítésekben egyaránt. Jellemzője, hogy nem egyetlen évre korlátozódik, hanem mindaddig előfordul, amíg a növényzet elérhető magasságú. Ezért ebben az esetben halmozódó kárral is kell számolnunk.

A mezei és az üregi nyúl is kéreg- és hajtásrágásával elsősorban a lombos fafajok fiatal fácskáit (2–3 éves korig) veszélyezteti.

Hajtások és rügyek fogyasztása vegetációs időszakban: kisebb jelentőségű, azonban az előbbitől eltérő kárforma. A károkozó vadfajok azonosak, leginkább az őzre és a muflonra jellemző. Hatására a bokrosodás fokozott, mert a kései sarjhajtások – be nem érve – fagykárt is szenvednek.

Kéreghántás, rágás és dörzsölés: e kárformát gyakran még a szakemberek is pontatlanul határozzzák meg. Fontos alapfeltétele, hogy csak a már megerősödött, általában méretes, sima kérgű fafajokból álló fiatal erdőtársulásokban fordul elő. Fellépése az adott növény kéregcserepesedési időszakáig (20–25 év) várható.

A kérődző, nagy testű, növényevő vadfajok (szarvas, dám, muflon) a téli időszakban részben a fák kérgének lerágásával szerzik be a nyálképződéshez, a bendő feltöltéséhez feltétlenül szükséges magas rosttartalmú takarmányt. Hántáskor a nagyvad metszőfogával alulról felfelé gyaluszerűen sebzi a törzset, rágáskor apró harapásokkal szedi le a palást felületét, a dörzsölés pedig a szarvasfélék agancstisztításának jellegzetes károsítása.

E kártételben a vaddisznó nem jön szóba, és jóllehet az őz a kérődzőkhöz tartozik, bendőflórája nem képes a magas rosttartalmú takarmányt jól feldolgozni, így nem fogyasztja a kérget.

A kéreghántás és hatásainak felmérése több gyakorlati és elméleti szakember munkájából ismert. Külföldi és hazai szerzők a hántási károknak az erdőállományra gyakorolt hatásait egyes területeken az érzékeny kultúra 40%-os értékvesztésével jellemzik. A kéregkárosodás hatására a törzsek többnyire gombásodnak is, a kalluszképződés folyamán deformálódnak. Ismételt károkozás esetén növedékveszteség lép fel, gyakori a széltörés és a hótörés.

Komoly probléma, hogy erdeink ilyen irányú felmérése nem kötelező, a kár mértékéről – akár helyileg, akár országos viszonylatban – nincs adatunk. A kéreg károsításának a mezei és az üregi nyúl is okozója lehet, főleg télen, magas hótakarónál. A kártétel a jellegzetes fognyomokról ismerhető fel.

E károkra jellemző, hogy évről évre halmozódnak.

Töréskár tág hálózatú ültetvényekben: különösen a nemesnyárasokban és a füzesekben jelentős, szórványosan azonban szinte minden erdei fafajnál előfordul. A szarvas, a dám és a muflon által okozott olyan kárról van szó, amikor az állat a vezérhajtás csúcsrügyét vagy oldalrügyét ágaskodva éri el, és azt letörve fogyasztja el. Tőrevágás vagy visszametszés nélkül az ilyen faegyed csak torz növekedésre képes. Nagy gondot jelent, hogy a nagy növőterű, tehát kis hektáronkénti tőszámú fafajoknál jellemző kárforma, ahol a szaporítóanyag költsége is magas.

Taposáskár: jellegzetesen inkább a mezőgazdasági kultúrákban, néha azonban az erdészeti kultúrákban is mutatkozik, pl. a szarvas és a dám esetében az erdőfelújításokban. Megfigyelések szerint ez utóbbi elérheti az első kivitel tőszámának az 5–10%-át is.

Csemeték kihúzogatása: speciális erdei kárforma, szarvas és dám okozza. Különösen jellemző pl. forgatott talajoknál. Az állatok a friss ültetésű, még le nem gyökerezett csemetéket kihúzzák, többnyire nem fogyasztva belőlük. Okát pontosan nem ismerjük. A kár helyileg jelentős lehet.

A szárnyas apróvadnál is előfordulhat, hogy a csíranövényeket vagy a fiatal növényeket kihúzogatják.

Amint látjuk, a vadkárok okozója mind a mezőgazdaságban, mind pedig az erdő- gazdaságban főként a nagyvad. Az amúgy is csökkenő apróvadállomány kártétele napjainkban jelentéktelennek mondható.

4.2.3.6. A vadkár elleni védekezés módszerei

A vad és környezete közötti kapcsolat egyik következménye a vadkár. Létrejöttének okát több tényezőre vezetik vissza a szakemberek. Elsősorban a táplálkozási viszonyokkal hozzák összefüggésbe, s nem is gondolva a sok zavaró tényezőre, ami stresszt vált ki az állatokban.

Elméletileg a védekezési módszereket két nagy csoportba sorolhatjuk:

– közvetlen (direkt) és

– közvetett (indirekt) módszerek.

A klasszikusnak vett vadkárelhárítást az úgynevezett direkt módszerek képezik. Nagyon fontos azonban figyelembe vennünk, hogy indirekt módszerek nélkül az eszközül választott közvetlen eljárások jelentős része hatástalan marad. Ennek következményeként a kárelhárítás komplex rendszerében a két fő eljárási csoport csak együtt értelmezhető és erre az alkalmazás során nagy figyelmet kell fordítani, hogy a védekezés hatásos legyen.

4.2.3.6.1. A közvetlen (direkt) védekezés

Eszközei lehetnek:

– mechanikaiak,

– kémiaiak és

– biológiaiak.

A védekezés kiterjedhet az egész területre (területvédelem), de gyakori az ún. egyedi védelem is. Ezen belül is a védekezésnek több lehetősége alakult ki és terjedt el a gyakorlatban.

1. Területvédelem

A területvédelem esetében a vadat az egész területről kizárjuk, ami ennek a módszernek a legnagyobb hátránya.

Kerítések. Leggyakrabban alkalmazott a védendő terület bekerítése. Több típusa ismert és elterjedt a gyakorlatban, de esetenként teljesen egyedi, helyi megoldást is találhatunk.

A kerítés készülhet huzalból, fonatból, paneles elemekből, deszkából stb. Célját csak úgy tölti be, ha a magassági és a stabilitási követelményeknek megfelel.

A kerítés létesítésekor az alábbi szempontokat kell figyelembe vennünk:

– a bekerített területre az esetleg bejutott vad kiterelése céljából (a menekülésre alkalmas irányba, a sarkokon) kiugrót kell építeni (26. ábra);

– leggyakoribb problémát a nyitva felejtett kapuk okozzák. Ennek kiküszöbölésére jó megoldás a létrák létesítése (27. ábra);

– a kerítés állapotát folyamatosan ellenőrizni kell. Az észlelt drótszakadást, lazulást és bármely egyéb rongálódást ki kell javítani;

– a vadkárelhárító kerítésen belül vadbúvónak alkalmas sűrűséget nem szabad hagyni. A vad ismert ivóhelyét, forrást, dagonyát bekeríteni tilos!

– utat, vadváltót ne kerítsünk be;

– a talaj-előkészítést végezzük el a kerítés megépítése előtt;

– az árvízzel veszélyeztetett területeken, a vad ismert menekülési útját elzárni, a legmagasabb göröndöket, vadvédelmi dombokat bekeríteni tilos!

– kerítést építeni általában csak az erdősítést, ill. a felújítást megelőző nyáron vagy közvetlenül az erdősítés előtt lehet. A kerítést mindaddig fenn kell tartani, amíg a védendő csemeték ki nem nőttek a vad szája alól, vagy amíg a kéreg elparásodása be nem következett;

– a kerítés nyomvonalát úgy kell kitűzni, hogy a kerítés a lehető legrövidebb legyen, és derékszögnél kisebb törések ne forduljanak elő (Bencze et al., 1962).

26. ábra. Kiugró

27. ábra. Kerítés fölött kialakított létrakijáró

A védett terület nagysága – külföldi szakirodalom szerint – egy hektárnál ne legyen kisebb, és hét hektárnál ne legyen nagyobb. Hazai viszonyok között tíz hektár van megjelölve maximumként, s ennél nagyobb területet csak külön engedéllyel szabad bekeríteni.

A vadkárelhárító kerítés építése iránti követelményeket a gyakorlat az alábbiakban összegezte:

– a szarvas kártétele ellen 220–250 cm magas kerítést kell építeni, a dám esetében legalább 200–220 cm-es, az őz esetében minimum 150 cm-es a kívánatos magasság;

– a huzalok, a dróthálók olyan szakítószilárdságúak legyenek, hogy a rohanó vad ne tudja eltépni. Ez a vastagság általában lágy huzalnál 3,8–5,0 mm, horganyozott huzalnál 2,5 mm. Az őz esetében vékonyabb is lehet;

– a vaddisznó ellen a kerítésfonatot alul legalább 10 cm-re a földbe kell süllyeszteni, esetleg küszöbfával ellátni;

– a kerítés védőhatását fokozni lehet az ún. szemöldökfa alkalmazásával, amely jobban láthatóvá teszi a vad számára. A szemöldökfa optikai riasztóként tölti be szerepét, s ennek alkalmazásával kevesebb balesettel számolhatunk;

– a kerítéssel védett terület ökonómiai korlátját két hektárban, míg ökológiai korlátját maximum 15–20 hektárban jelölhetjük meg;

– a kerítésnek mindig legyen ellenőrizhető kapuja, kijárata, esetleg magas átjárója;

– a drótszövet vagy drótháló lyukbősége – nagyvad esetében – 10x10 cm-es lehet;

– a kerítéseket legritkábban 10–14 naponként ellenőrizni kell és a hibákat ki kell javítani. A megrongálódás miatt bekerült és bent rekedt vadat ki kell terelni, vagy kilőni.

A gyakorlatban alkalmazott néhány kerítéstípus előnyeit és hátrányait célszerű itt megemlíteni.

A paneles típus előnye stabilitása, időállósága, egyszerű felállíthatósága és könnyű áthelyezhetősége. Szakszerűen alkalmazva a vaddisznóval szemben is védelmet nyújt. Leglényegesebb hátránya, hogy a panelek illesztésével az átfedések miatt mintegy 9%-os veszteséggel kell számolni. A felállításánál – a panelek fix méretei miatt – az oszlopok elhelyezésének a pontos távolság betartása nélkülözhetetlen.

A csuklós fonat előnye viszonylagos olcsósága, kihelyezésénél nincs átfedés, s így méretvesztés, könnyű vele bánni. Hátránya, hogy kétméteres magassági méretben készül, a vaddisznó könnyen kikezdi, időállósága, stabilitása kisebb, mint a paneles típusé.

A leggyakrabban alkalmazott a hagyományos fekete gépfonat, ami 4,1 mm-es huzalból készül, 10x10 cm-es lyukbőséggel, 220 cm-es szélességben, 25 fm-es tekercsekben forgalmazzák.

A kerítés tartozékai közül legsebezhetőbb pontot a kapuk jelenthetik: minél kevesebb van belőlük, annál jobb. Két típusa a hagyományos (szárnyas) és a texasi kapu.

A kiugrók szükségességét már említettük. Az olyan erdészeti kultúrákban, ahol a vaddisznó nem károsít, számára bebúvókat létesítünk, amely lehet egyszerű, alagútszerű vagy lamellás megoldású.

A gyalogosnak bejutását az elkerített területre – a már szintén említett – létra teszi lehetővé.

Jóllehet a védendő területek körülkerítése a legbiztosabb eszköz a vadkárok elhárítására, ezzel azonban elraboljuk a vadtól az életterének, táplálékszerző területének is egy részét. Ezért csak az ésszerűség szigorú érvényesítésével, a vadgazda és az erdőművelő szoros együttműködésével és megfontolásával, csak korlátozott terjedelemben és különös szükségesség esetén létesítsünk kerítést (Walterné,1990).

Területvédelemre szolgáló egyéb eszközök. Különböző hanghatású riasztóberendezések, amelyek a vadat számára szokatlan, erőteljes hangkibocsátással tartják távol. Sajnos, ezeket a vad hamar megszokja, hatásuk így ideiglenes csupán.

E körben kell megemlítenünk a karbidágyút,amelynek működési elve a következő: a karbidra víz csepeg, s a keletkező acetilén gázt pedig meghatározott időnként egy tűzkőből csiholt szikra belobbantja.

A hanghatású berendezéseknél a szélkerekes kereplőkrőlés a riasztó lövésekrőlkell még említést tenni. Automatizált működtetésük ezeknek is megoldható, így széles körű elterjedésüknek műszaki akadálya nincs. Sajnos, ezekhez is gyorsan hozzászokik a vad.

A hanghatású riasztás legújabb és leghatékonyabb módszere a vad riasztóhangjának visszajátszása magnetofonról.Németországban sikeresen alkalmazták a vaddisznó riasztóhangjának visszajátszását.

A területvédelemre szolgáló fényhatásúriasztóberendezéseknél kell megemlíteni az ún. villanófényt,ami nyugat-európai országokban jó néhány éve forgalomban van. Ez egy fényérzékelő elektromos automata, amely sötétedéskor kapcsol be és rendszeres időközönként villanó fényt produkál. Amint a hajnali világosodás erősödik, önmaga kikapcsol. Ide tartoznak még a kötélre rögzített fénylő fémszalagok, fehér fóliacsíkok, törött tükördarabok stb. Hatásuk pár napra tehető, hiszen hamar hozzászokik a vad. Az utak menti fényvisszaverő prizmák is említésre méltók, amelyek a gépjármű lámpájától villannak fel és riasztanak.

Területvédelemre alkalmas a villanypásztor,amelyről a kombináltvédekezés keretében lesz bővebben szó.

A madárijesztők, rongybábukmozdulatlanságuknál fogva többnyire hatástalanok, a madarak és a vad hamar megszokja.

Biológiai elhárítási módszerek. A területvédelemre alkalmazható biológiaivadkárelhárító módszerek környezetvédelmi és ökonómiai okok miatt napjainkban előtérbe kerülhetnek. Ezen lehetőségek közül a következőket kell megemlíteni:

– a védendő kultúra körbevetése a vad által jobban kedvelt növénnyel;

– a védendő kultúra körbevetése a vadat riasztó növénnyel;

– vadriasztás háziállatok járatásával és ürülékével;

– erdőgazdasági vadkár megelőzése erdészeti hulladék felhasználásával;

– vérrel, zsírral, szőrrel történő riasztás.

Területvédelem kémiai eszközökkel. A területvédelemre jelenleg engedélyezett és forgalomban lévő szerek lehetővé teszik a kémiaivédekezést.

Az eljárás lényege, hogy a különböző vadfajokat szaghatású növényvédő szerek (repellensek) segítségével tartjuk távol a területtől. A különböző kémiai összetételű anyagok riasztó hatást fejtenek ki a vadra, de toxikus (mérgező) hatásuk nincs. A készítmények egy része emberi illatanyagot is tartalmaz, ezért a vad nem károsít az adott területen.

Területvédelemre engedélyezett vadriasztó szerek (Ocskó, 1999):

– Dendrocol 17SK,amelynek hatóanyaga természetes gyanta + vérgyantaszappan,

– Vadicell,hatóanyaga 5% Dendrocol 17 SK + 5% Silvacol T + 90% Mavicell,

– Vadóchatóanyaga 5%Dendrocol 17 SK + 4% Silvacol T + 1% Merkaptán + 90% adalék.

A kémiai szereket időnként váltani kell a területen, mert megszokottá válik az állatok számára.

2. Az egyedi védelem

Mechanikai eszközök. A közvetlen védelem másik fő csoportját képezi az egyedi védelem,amelynek nagyon sok változata és lehetősége van. Nagy előnyt jelent a területvédelemmel szemben, hogy nem csökkenti a vad életterét, főként táplálkozási lehetőségeit.

Az egyedi védelem kiterjedhet a növény teljes felületére, de lehet részleges is.

A rágáskár elhárítására ún. rügyvédőketalkalmazhatunk, amelyek különböző anyagból készülhetnek. Ezekkel elsősorban a tűlevelű fafajok vezérhajtását védjük. Összehasonlító kísérletben több éven át jól bevált a lágy alumíniumszalag1,5x10 cm-es méretben, amit a 28. ábramutat be. Hátrányaként említhető meg, hogy túlságosan munkaigényes, ami a méretreszabásból és évenkénti feljebb helyezésből áll. Továbbá fennállhat annak is a veszélye, hogy tavasszal gátolják a növekedést, valamint könnyen leeshetnek.

28. ábra. Lágy, vezérhajtást védő alumíniumszalag

Műanyagból készült rügyvédő több változata is ismeretes, amelyek közül a 29.ábránláthatunk több irányú tüskézettséggel ellátott külföldi típust.

29. ábra. Műanyag rügyvédő

Alkalmazhatunk továbbá a vezérhajtások vagy rügyek védelmére textilhulladékotis (kóc, műrost), amelyek felhelyezésénél arra kell vigyázni, hogy a rostszálak nehogy feltekeredjenek, mert benőhetnek. Itt kell megemlíteni a különböző méretben és színben készült műanyag hálókatis.

A törzskárosítás védelmére több egyedi védelmi módszer ismeretes, amelyeket költségességük és munkaigényességük miatt elsősorban a véghasználatra kijelölt egyedek megvédésére ajánlunk. Ez a kárforma általában a rudaskorú állományokban fordul elő.

Mechanikai úton a törzseket zöldvagy száraz bekötéssellehet védeni. A zöld bekötést luc-, jegenye- és duglászfenyőnél alkalmazzák bekötőgyűrűkkel vagy gyűrűk nélkül. A zöld ágakat felfelé vagy lefelé hajlítják, és lehetőleg szorosan a törzshöz szorítják, majd dróttal összekötözik. Ha esetleg az ágak között hézagok maradnak, ezeket a szomszéd fákról nyert zöld gallyakkal pótolni kell. Az így védett törzseket néhány évvel később ellenőrizni kell, mert az addigra lehullott tűk miatt hézagok keletkezhetnek, amelyeken keresztül hozzáférhet a vad a törzshöz. Amint a fák alsó ágai már elhaltak és elszáradtak, lehetséges a száraz bekötés. Többnyire a gallyazás után a lehullott ágakat ugyancsak hézagmentesen a megvédendő törzs közé kötözik. Minthogy ezen eljárások igen munkaigényesek, alkalmazásuk lehetősége korlátozott.

Egy másik, jóllehet költséges módszer, ha a törzseket dróthálóvalvagy rugalmas, műanyag szalaggalveszik körül (30. ábra)(Niisslein, 1988).

30. ábra. Az egyedi védelem különböző lehetőségei (Nüsslein, 1988)

A törzshántás – a gímszarvas speciális, gyakori kártétele – elleni védelemnek egyik lehetősége, amelyet elsősorban a lucfenyőn alkalmaznak, a kéreg óvatos megsebzése fűrészfogazatú késsel. Ennek hatása azon alapul, hogy a sebzés következtében gyantafolyás indul meg, majd pedig „idő előtti” kérgesedés következik be. Az így kezelt egyedeket – németországi tapasztalatok szerint – elkerüli a szarvas. Összehasonlító kísérletben mi is kipróbáltuk ezt az eljárást, de kevés sikerrel.

A törzskárosítás elleni védekezés általában a gyökérnyaktól a törzs kétméteres magasságáig ajánlott.

A törzs védelmére szolgáló, különböző minőségű borítási lehetőségeket mutat be a 31. ábra.

31. ábra. Törzsvédelem különböző megoldásai

Nagyon praktikus védőeszköz, amely szintén törzsvédelemre ajánlott, a spirálszerű műanyag szalag, amely a törzs növekedésével tágul és lyuggatottsága miatt a felület levegőzik (32. ábra).

32. ábra. Műanyag törzsvédő szalag

Az egyedi védelemnél kell megemlítenünk egy magyar terméket, az ún. kartoplasztot, amely megfelelő méretre vágva egyaránt alkalmas rágás- és törzskárosítás elhárítására. Kihelyezése azonban munkaigényes, hiszen rögzítéséhez karó is szükséges, amelyhez dróthuzallal erősítjük a kartoplasztot (33. ábra). Előnyei a következők:

– az elegyes állományok esetében a legalkalmasabb;

– rágással és hántással szemben is védelmet nyújt;

– a kisebb méretű csemeték is alkalmasak az ültetésre, mivel a kartoplaszt által biztosított védelem jobb esélyt nyújt a növekedésre;

– nem csökkenti jelentősen a vad életterét, hiszen nincs szükség a teljes terület bekerítésére;

– kevesebb a hektáronkénti szükséges növényszám és

– az eddigi tapasztalat szerint alig adódik gyomosodási probléma.

33. ábra. A kartoplasztos védelem

A csemete fejlődése során a kritikus periódus az ültetés utáni első két év. Ebben az időszakban leggyakoribb a rágáskár és legérzékenyebb a csemete nemcsak a rágásra, hanem a gyomnövény okozta tápanyag-konkurenciára és az extrém időjárásra. A kartoplaszt alkalmazásával e negatív hatásokat megelőzhetjük.

Kémiai eszközök. Az egyedi védelemhez különböző vegyszerekethasználhatunk. Az eljárás lényege, hogy a vadat a növényvédő szer segítségével tartjuk távol a kultúrától vagy annak adott részétől úgy, hogy a szer színével, ízével, szagával, illetve ezek kombinációjával hat a vad kifinomult érzékszerveire. Alkalmazásuk több problémát vet fel, mivel költségesek, nagy élőmunkaigényűek, csak relatíve nyújtanak védelmet és mivel vegyi anyagok – kis dózisuk ellenére – szennyezik a környezetet. Az egyedi védelemre engedélyezett szereket a 17. táblázattartalmazza (Ocskó,1999).

18. táblázat. Egyedi védekezésre engedélyezett vadkárelhárító készítmények

Különleges (kombinált) védelmi berendezések. Jóllehet területvédelemre szolgál, de külön, kiemelten foglalkozunk a villanypásztorjelentőségével. Általában kombináltan,más hatást kiváltó eszközzel együtt alkalmazzák, amely lehet szagingert kiváltó szer, de lehet optikai riasztó is, mint például a gyakran alkalmazott netlonháló, ami meglehetősen költségessé teszi ezt a védekezési eljárást.

Nagy előnye, hogy mind az erdei, mind pedig a mezőgazdasági kultúrák védelmére alkalmas, sőt a vadföldek időszakos őrzésére, szakaszos legeltetésére is. Attól függően, hogy milyen magasságban, illetve hány zsinórt helyezünk el, védelmet nyújt minden nagyvadfajjal szemben. Működtetésére több megoldás terjedt el. A hagyományos, cserélhető savas akkumulátoros rendszerek mellett a tartós száraz akkumulátoros, de még inkább a napelemcellás megoldás az elterjedt.

A villanypásztor működési elvének lényege, hogy az alacsony feszültségű (12 V) egyenáramot egy feszültségadó szakaszolja és feltranszformálja, ezzel egyidejűleg az áramerősség csökken. A hirtelen áramütés, amikor a vad hozzáér, kellemetlen, csípős fájdalmat okoz. A kísérletek tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a vad nem képes megszokni ezt az érzést, a fiziológiás károsodás azonban kizárt.

A villanypásztor üzemeltethető folyamatosan, de időszakosan is. A vezetéket folyamatosan ellenőrizni kell, az esetleges szakadásokat mielőbb meg kell szüntetni. A 34. ábra a huzalok kiosztási távolságát mutatja be. A villanypásztor nyomvonalát gyommentesen kell tartani, mert a nedves növényzet zárlatot okozhat.

34. ábra. A villanypásztor huzaljainak kiosztási távolsága

Nagyon ajánlott ez a védekezési eljárás a vadkárral tartósan és súlyosan érintett erdőrészletek ideiglenes védelmére, elsősorban őzzel és szarvassal szemben, valamint a makkvetéses erdősítések esetében a vaddisznó ellen.

A zsinór átszakítása leggyakrabban a vad megszokott váltóinál történik, tehát a vadváltókat villanypásztorral megszüntetni nem lehet. Folyamatos ellenőrzés során a nyomok alapján az a következtetés vonható le, hogy a vad megközelíti a rendszert, és az ütés hatására, amely kellemetlen érzést vált ki benne, ismét eltávolodik.

Természetesen más a helyzet, ha valamilyen külső inger hatására stressz éri az állatot és hirtelen, ijedtében nekirohan a vezetékeknek és átszakítja.

Kísérleti eredményeink azt bizonyították, hogy a villanypásztort mindenképpen kombináltan kell alkalmazni valamilyen szag alapján riasztó vegyszerrel, vagy optikai riasztást kiváltó módszerrel.

4.2.3.6.2. A közvetett (indirekt) védekezés

Az eddig ismertetett közvetlen védekezési eljárások nem minden esetben kívánatosak – sem az erdőgazdálkodó, sem pedig a vadgazdálkodó számára. Az indirekt eljárások egész sora kínálkozik az erdei vadkár mérséklésére, vagy megelőzésére.

A vadlétszám meghatározása és a vadeltartó képesség. Mindkét gazdálkodó szempontjából fontos lenne az élőhelyi adottságoknak megfelelő vadállomány nagyságának megállapítása.Az erre szolgáló vadállománybecslésnek nagyon sok módszerét dolgozták ki a gyakorlatban több-kevesebb hibalehetőséggel. Ilyen módszerek lehetnek:

– vélekedés,

– a teljes vadállomány felmérése,

– mintaterületen történő vadállományfelmérés és

– közvetett módszerek.

A különböző módszerek megbízhatósága általában egyenes arányban áll a rájuk fordított költségek nagyságával (FaragóNáhlik,1997).

Hazai viszonylatban – a vadászati főhatóság megrendelésére – elkészült a fenntartható nagyvadállomány vadászati körzetenkénti javaslata. Ennek lebontása vadgazdálkodási egységekre a helyi viszonyokat jól ismerő területi Vadgazdálkodási Tanácsok feladata.

A meghatározott, eltartható vadállománynagyság-értékek helytállóságát a gyakorlat fogja igazolni vagy elvetni. Mivel a gazdálkodási és természetvédelmi szempontú vadeltartó-képességi irányszámok meghatározására kidolgozott és a gyakorlatban bevált módszer sem itthon, sem külföldön sem létezik, az eredményeket a jövőben szükség szerint rugalmasan megváltoztathatóként kell kezelnünk.

Ennek módja pedig ismét csak az érdekelt felek egyetértésén alapuló megegyezés lehet. További kutatások iránya lehetne az ökológiai vagy ökonómiai vadeltartó képesség és az erdészetileg eltűrt vadeltartó képességviszonyának tisztázása. Az erre vonatkozó, a jelenleginél pontosabb adatok alkalmasabbá tennék az ökológiai vadeltartó képesség meghatározásának módszerét a vadállomány-szabályozás tervezésére (Faragó–Náhlik, 1997).

Élőhely-javítási intézkedések. Több élőhely-javításiintézkedés is itt sorakoztatható fel a közvetett védekezések körében, például a vadlegelők, füves területek(tisztások, árokpartok, nyiladékok stb.) folyamatos gondozása, ápolása.

Mindenképpen gondolnunk kell a vad számára táplálékot biztosító erdőművelésiintézkedésekre is, így a tisztításkor, gyérítéskor keletkező, táplálkozásra alkalmas (fűz, nyár, madárberkenye, juhar, kőris, gyertyán, bükk, bodza stb.) gallyak biztosítására. Főként télen van nagy jelentőségük az ún. hántófáknak(lucfenyő, kőris, nyár talán a legkedveltebbek). Az állományokban lennie kella vad által kedvelt töltelék fafajoknak (elsősorban a gyümölcstermők) és nem utolsósorban a megfelelő cserjeszintnek. A jó sarjadzóképességgel rendelkezők a rendszeres tőrevágással folyamatosan friss, zöld legelőfelületeket nyújtanak. A különböző fa- és cserjefajok – főként a trófeás nagyvadfajok számára – a folyamatos ásványianyag-ellátottság szempontjából is igen fontosak. Meg kell még említenünk a makktermést hozó fafajok jelentőségét is, amelyek elsősorban a vaddisznó táplálkozási feltételeit javítják nagymértékben. Vizsgálati eredménnyel bizonyított, hogy lehetőség van a vadkár mérséklésére az erdőápolások helyes ütemezésével és azok kivitelezésével (Náhlik,1994–1995).

Főként a minőségi vadkár mérséklésének csökkenése volt kimutatható az ápolások helyes ütemezésével, s e munkálatok mérséklésével még költségeket is megtakaríthatunk. Javasolt továbbá a töltelék, illetve kísérő fafajok és cserjék utólagos bevitele olyan többéves, vadkárral érintett erdősítésekben, ahol a termőhely minősége vagy az előző letermelt állomány faj szegénysége nem teszi lehetővé a cserjék, fák gyors betelepülését és elterjedését.

Célszerű a célállomány fafaját nagyobb egyedszámban ültetni az új telepítéseknél, ami ugyan jelentős költségtöbblettel jár, de a végeredményt tekintve megéri (Náhlik, 1994–1995).

Gazdálkodási területünk adottságainak, valamint a területünkön élő vadállomány mennyiségének és összetételének ismeretében az okszerű vadföldgazdálkodással és a vadtakarmányozással is sokat tehetünk a vadkárelhárítás érdekében.

Az abraktakarmányt nyújtó növények (kukorica, takarmányárpa, búza stb.) mellett elsősorban gyökér- és gumós termésűek (takarmányrépa, takarmány-sárgarépa, tarlórépa, csicsóka) feletetése is nagyon fontos, mivel ezzel részben kielégítjük a vad ivóvízigényét is. A pillangósvirágúak magas fehérjetartalmuknál fogva értékesek és nemcsak jó minőségű széna állítható elő belőlük, hanem jó legelőt is biztosítanak vadfajaink számára. Ki kell emelnünk a takarmánykáposzták termesztésének jelentőségét, amelyek magas vitamintartalmukkal és fagytűrő képességükkel a legtovább biztosítanak zöld legelőfelületet. A téli és a kora tavaszi időszakban a jó minőségű pillangós széna és az abraktakarmány biztosítása mellett gondolnunk kell a magas víz- és vitamintartalmú gyökér- és gumós növények, valamint a jó minőségű silótakarmány kijuttatására is.

Indirekt eljárásnak tekinthető még az ún. telelőkertek kialakítása, ami nálunk nem megszokott, valamint a zártkerti tenyésztés. Mindkét esetben a vad kerítéssel el van zárva, így nincs módja a károsításra, viszont a takarmányozásáról gondoskodnunk kell.

Összességében megállapítható, hogy ésszerű gazdálkodással és a vad igényeinek figyelembevételével elkerülhető vagy mérsékelhető a vadkár.

A vadkárral kapcsolatos jogi szabályozást a 11/2000. (III. 27.) sz. FVM-rendelet tartalmazza, amely a korábbi 30/1997. (IV. 30.) FM-rendelethez képest változást nem hozott. Az 59. § idézve:

„(1) Vadkár, vadászati kár, valamint vadban okozott kárbecslést közép- vagy felsőfokú szakirányú végzettséggel és legalább ötéves szakmai gyakorlattal rendelkező személy végezhet.

(2) A Vtv. 75. §-ának (1) bekezdése alkalmazásában erdőgazdálkodásban okozott vadkár az erdősítésben a vad rágása, hántása, túrása, taposása, törése által a csemeték elhalását előidéző, vagy a csúcshajtás lerágásával, letörésével a csemeték fejlődését akadályozó károsítás. Ugyanez vonatkozik a befejezett erdősítések ötéves felülvizsgálata során ezen károsítás következtében visszaminősített vagy folyamatos erdősítéssé visszaléptetett erdősítésekre is. A károsított csemetére vegetációs időszakonként egy alkalommal érvényesíthető kárigény. A kár pénzértékben történő megállapításához az erdősítéshez nyújtott külön jogszabály szerinti állami támogatás mértékének összegét kell alapul venni.

(3) A Vtv. 81. §-ának (3) bekezdése alapján a települési önkormányzat jegyzője által kirendelhető szakértők névjegyzékét a vadászati hatóság állítja össze, és azt a települési önkormányzatok jegyzőinek rendelkezésére bocsátja.

(4) A kárbecslés időpontjáról és helyéről – az azon való részvétel céljából – a jegyző az érdekelteket értesíti.

(5) A kárbecslést akkor is le kell folytatni, ha a kár bejelentése az előírt határidő után történt. Ha késedelmes bejelentés miatt a vadkár vagy mértékének megállapítása bizonytalanná válik, ezt a bejelentő terhére kell figyelembe venni.

(6) A kárbecslésről jegyzőkönyvet kell készíteni, amelynek tartalmaznia kell a szakértő és a felek megnevezését, címét, a szakértő helyszíni megállapításait, az általa megállapított kár mértékét, valamint azt, hogy a károsult a kár megelőzési kötelezettségének milyen módon tett eleget, illetve a felek vadkárátalány-fizetésben megállapodtak-e. A jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell továbbá a felek, illetőleg képviselőik által a szakértő megállapításaira tett esetleges észrevételeit is.”

A földművelési és vidékfejlesztési miniszter 11/2000. (III. 27.) FVM rendelete a vadkárra vonatkoztatva nem tartalmaz módosítást.

4.2.4. Egyéb gerinces állatok okozta károk elleni védekezés

A vad fogalomkörébe tartozó állatokon kívül még további gerinces fajok is vannak, amelyek az erdőben élnek, ott táplálkoznak, vagy az ember hatására jelennek meg ott. A háziállatokon kívül az ott előforduló állatok a természetes életközösséghez tartoznak, szerepüket annak felépítésében és működésében betöltik. Kártevőnek akkor minősülnek, ha a gazdálkodásunk tárgyát képező erdőben, csemetekertben, ültetvényben jelennek meg. Ebben a tekintetben kiemelkedő szerepe van a rágcsálóknak (egér- és pocokfélék), valamint egyes madaraknak, amelyek elszaporodásuk esetén érzékeny károkat okozhatnak. Nem tárgyaljuk azokat a gerinceseket, amelyek nem közvetlenül a faállománnyal kerülnek kapcsolatba, hanem gazdálkodásunk valamilyen mellékágazatával (vad- és halgazdálkodás).

4.2.4.1. Madarak (Aves)

Elsősorban fás növények magvait, rügyeit, hajtásait felszedve, lecsipegetve, letördelve okoznak kárt. Főleg csemetekerti károsítók.

Galambfélék (Columbidae). Az elvetett magokat csőrükkel „kikapálják” és elfogyasztják, a csírázó, kelőfélben lévő magokat lecsipkedik. Főleg fenyőmagvetésekben károsítanak, de a bükk, a tölgy elvetett, majd csírázó makkját is felszedik. Gyommagvak fogyasztásával enyhítik az okozott kárt. Ide tartozó fajok:

– kék galamb (Columba oenasL.),

– örvös galamb (Columba palumbusL.),

– balkáni gerle(Streptopelia decaocto Friv.),

– gerle(Streptopelia turtur L.).

Ellenük védekezni a magvetések letakarásával, őrzésével és a madarak riasztásával lehet.

Pintyfélék (Fringillidae). A családba sok magevő faj tartozik, amelyek csemetekertekben az elvetett, de főleg a csírázó, kikelt fenyőmagvak lecsipkedésével igen károsak lehetnek. Magfogyasztásukon kívül rügyek lecsipkedésével, éretlen fenyőtobozok szétszaggatásával szintén kárt okoznak. Lombos fák magvait is egyesek nagy mennyiségben fogyasztják (pl. meggyvágó). A leggyakoribb kártékony pintyfélék:

– erdei pinty (Fringilla coelebsL.),

– fenyő pinty(Fringilla montifringilla L.),

– csíz(Carduelis spinus L.),

– zöldike(Chloris chloris L.),

– meggyvágó(Coccothraustes coccothraustes L.),

– keresztcsőrű (Loxia curvirostraL.).

Kártételük ellen a magvetések, a vetések védőhálóval, fóliával, gallyakkal való gondos takarásával, a magok színes festésével, csávázásával, a vetések őrzésével, a madarak riasztásával lehet.

Varjúfélék (Corvidae). Magvak fogyasztásával, ágak letördelésével okozhatnak kárt.

Szajkó (Garrulus glandarius L.).Tölgymakkfogyasztó, télire nagyobb mennyiséget is összehord és az elraktározott makkot a hó alól is kiszedi. Tölgy makkvetésben észrevehető kárt okoz, ugyanakkor a makkok széthurcolásával a tölgyek fennmaradását segíti. A rügyeket lecsipkedi a fészekrabló is.

Vetési varjú (Corvus frugilegus L.). Különleges kárt télen az ártéri nemesnyárasokban okoz azzal, hogy a koronában a megfagyott, 1–2 éves gallyakat letördeli, amikor éjszakázás céljából azokra leszáll. A keletkező sebzéseken keresztül fertőzés és rovartámadás érheti a fát. Kártétele következtében a koronák torzulnak.

Tavaszi fészeképítésekor csőrével letördeli és elhordja a vékonyabb gallyakat.

A varjúfélék kártétele ellen a makkot mélyre kell ültetni és gondosan be kell takarni. A vetési varjú sajátos kártétele ellen riasztással, illetve lelövéssel kell védekezni.

4.2.4.2. Emlősök (Mammalia)

A vadászat tárgyát képező emlősállatokon kívül a rágcsálók, a vakond és a behajtott háziállatok okozhatnak kárt az erdőben.

Rágcsálók (Rodentia). E rendbe a legkártékonyabb kis testű gerincesek tartoznak. Magvakat, a fák rügyeit, hajtásait, kérgét, gyökereit rágják meg. A keletkezett sebzések a növények pusztulását okozhatják, vagy pedig fertőzési kapuként szolgálhatnak.

Mókusfélék (Sciuridae).

Mókus (Sciurus vulgaris L). Jellegzetes falakó állat. Magvakkal, rügyekkel, hajtásokkal, vékony kéreggel táplálkozik. Szétrágja a fenyőtobozokat. A fák ágait, törzsét spirálvonalban haladva meggyűrűzi. Fészekrabló is.

Pocokfélék (Microtidae) . Rövid farkú, tompa orrú kisrágcsálók, fülük a bundából nem vagy csak kissé áll ki.

Erdei magvak, bogyók, rügyek, fakéreg teszik ki táplálékukat. Gyökereket, hajtásokat és csemetéket is megrágnak. Egyesek állati eredetű táplálékot is fogyasztanak. Ide tartozó fajok:

– erdei pocok(Clethrionomys glareolus) fára is felkúszik,

– mezei pocok (Microtus arvalis) rendkívül szapora,

– csalitjáró pocok (Microtus agrestis) fára is felkúszik,

– vízi- vagy kószapocok (Arvicola terrestris)gyökérrágó.

Egérfélék (Muridae) . Hosszú farkú, hegyes orrú rágcsálók, fülük a bundából kiáll.

Erdei egér (Apodemus sylvaticus L.): erdei fák magvait is fogyasztja.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer a rágcsálók kártételét egybefogva mint a pocok kártételt adja meg. 1990–1998 között több mint 6 ezer hektárról jelentették kártételüket, védekezés csak mintegy 1000 hektáron volt. Feltűnő a 90-es évek második felében a kártétel erős növekedése, ami a nagy szárazsággal lehet kapcsolatban.

A pocok- és egérfélék ellen elszaporodásukkor kell védekezni. Természetes ellenségeik kímélete mellett fontos a gyomirtás is, mert a talajon fekvő száraz gyomtakaró jó védettséget biztosít nekik. Mérgezett csalétek (Arvalin) kihelyezésével is gyéríthető a populációjuk. Csemetekertekben minden esetben szükséges a védekezés, mert kártétele a magvetésekben, csemetéken koncentrált és fokozott.

Rovarevő emlősök (Insectivora). Az állati eredetű táplálékot fogyasztó rovarevő emlősök közül a közönséges vakond (Talpa europaea L.) csemetekertekben járatai készítésekor a magkeléseket, csemetesorokat, ágyásokat túrásával teszi tönkre. Védett állat. Kártétele ellen elűzésével, befogásával és kitelepítésével lehet védekezni.

4.2.4.3. Háziállatok okozta károk

Az erdő használatának egyik legrégebbi formája volt, amikor az ember haszonállatait az erdőbe hajtva biztosította azok táplálékát. Az árutermelés céljából folytatott állattartás az erdők olyan mértékű igénybevételét jelentette, amit már az állományok károsodás nélkül nem tudtak elviselni.

Az állatok erdőben való tartásán kívül másik jelentős, az erdei életközösséget hátrányosan érintő beavatkozás volt az erdei alomhasználat. A legeltetés és az alomhasználat is jelentős tápanyagelvonást jelentett, ami a talajok, majd a faállomány fokozatos leromlásához vezetett. Az általánosan jelentkező kedvezőtlen hatás mellett állatfajonként is jelentkezik sajátos kártétel.

Szarvasmarha. A vágásterületek legelővé alakítása a teljes leromláshoz vezetett. Uralkodóvá váltak a tüskés cserjék (galagonya, vadrózsa, kökény) és lágyszárúak. Az egykori jó minőségű gyertyános tölgyesekből tüskés-bokros, rossz tehénlegelők lettek.

A szarvasmarha a természetes újulatot a nem tüskés cserjékkel együtt lelegeli.

A lejtős területeken a semleges szintvonalon járó állatok az ún. tehénzongorát taposták ki, ami a talajerózió egyik kiinduló forrása volt.

Ló. Patájával felvágja vagy tömöríti a talajt. Lombot is legel, a fák kérgét is megrágja, és ezekért mellső lábaival fel is áll a fatörzsre.

A fogatos közelítés és főleg kiszállítás alkalmával is keletkeznek károk részben az állattól, de sokkal inkább az álló fáknak nekiverődő rönktől, kocsitól.

Sertés. A makkoltatás régi, sőt kizárólagos sertéstartási mód volt, ami a természetes felújulást akadályozta. Az állatok túrása és taposása a talaj szempontjából volt káros, lejtős területeken az eróziót indította el. Ugyanakkor a talaj fellazításával azt a makkok, magvak befogadására tette alkalmassá. Régen a korábban hulló „férges” makkot is sertésekkel etették fel.

Juh. A füves területek legeltetése a talajtakaró növényzetének elszegényedésével járt. A birkák hegyes, éles körmeikkel a talajt felvágják, és ezzel az eróziós folyamatokat indítják meg.

Kecske. Az erdőre nézve a legkárosabb háziállat. Hátsó lábára felállva a lombozatot ameddig csak eléri, lerágja, letépi. Kéreghántása, rágása a fa teljes pusztulását okozhatja. A Balkán-félszigeten az erős kopárosodás az erdőirtáson túlmenően a kecsketartással volt szoros kapcsolatban.

Az erdei legeltetés, mint általánosan elterjedt állattartási forma, ma már csaknem teljesen visszaszorult és törvényileg is tiltott. A kihajtott csorda, a birka- és kecskenyájak gondatlanság miatt jutnak be az erdőbe, és ott a csemetésekben és fiatalosokban az állatok kárt is okozhatnak. Az elkövető állattartó ellen törvényileg kell fellépni. Az állandó legelőterületek melletti fiatal erdőt kerítéssel kell megvédeni.

4.2.5. Az emberi tevékenységből származó károk az erdőben

Az ember, amióta csak létezik, szoros kapcsolatban áll az erdővel. Kezdetben az erdő biztosította tartózkodási helyét, táplálékforrását, védelmét, azaz fennmaradását és fejlődését. A népesség növekedésével egyre több mezőgazdasági termékre, fűtőanyagra és építőanyagra volt szükség, amit az erdők fokozott, intenzív használatával lehetett biztosítani.

A kíméletlen erdőirtások lassan fölemésztették a természet nyújtotta helyi alapanyagokat, így az ember rákényszerült a rendszeres erdőgazdálkodás folytatására, illetve a közlekedés világméretű kialakulásával egyre nagyobb távolságból is biztosította magának a szükséges fa alapanyagot.

Az erdőt veszélyeztető használat és átalakítás még jelenleg is kiterjedten folytatódik. A trópusi őserdők végveszélyben vannak, a tajga ősidők óta felhalmozódott fatartaléka is kifogyóban van. Az ember közvetlen vagy közvetett hatása összességében az erdőterület folyamatos zsugorodásában nyilvánul meg. A világ népessége robbanásszerű gyarapodásának ismét az erdő látja a kárát. Az afrikai és a többi, Európától távoli földrész természeti népeinek rohamos létszámnövekedése az emberek élelemmel és tüzelőanyaggal való ellátását teszi szükségessé. A politikai, gazdasági konfliktusok következtében a menekülttáborokba kényszerített emberek erdőpusztító tevékenységének képe a televízió és a sajtó mindennapos képei, hírei között szerepel. Az erdők helyén létesített trópusi ültetvények legálisan vagy illegálisan szintén ezer és tízezer hektár területű őserdő kiirtásával, felégetésével jár. Mindezeknek következménye az élővilág pusztulásán, átalakulásán kívül a talajerózió, a sivatagosodás, máshol pedig az árvizek keletkezése is.

Az ember tehát a létfeltételeit biztosító, tágabb értelemben vett erdő egyik legkárosabb szabályozó tényezőjévé vált. Ennek az erdők túlhasználatán kívül számos egyéb megnyilvánulási formája is van. A korábbi, az erdő ellen irányuló tudatos vagy „ösztönös” cselekedetek folytatásaként az erdő még a mai fejlett technikai viszonyok között is elszenvedi az ember által kialakított kedvezőtlen környezetet. Most csak a közvetlen környezetünkből kiragadott néhány példán keresztül mutatjuk be az ember erdőre gyakorolt káros tevékenységét.

Közismert az erdőknek egy-egy nagyobb terület vízgazdálkodásában betöltött szerepe. Erre éppen a közelmúltban átélt (és túlélt) tiszai árvizek mutattak rá. A Kárpát-medencét körülvevő hegyvidékek letarolt erdeinek ez a szabályozó képessége lényegében megszűnt vagy csak mérsékelten érvényesül. A talajerózió és az árvizek soha nem tapasztalt mértéke bizonyítja az ember káros szabályozó tevékenységét. Ezek a jelenségek az egész erdő létét veszélyeztetik, mert a lehordott talaj okozta kopárosodás lehetetlenné teszi az erdő felújulását, felújítását. A korábbi, balkáni példákból nem okulva, folytatódik a kopárosítási tevékenység.

A másik ilyen példa lehet a fosszilis energiahordozók mértéktelen, pazarló felhasználása során keletkező melléktermékek káros hatása. Az égéstermékek, ipari gázok, gőzök, szilárd anyagok kibocsátása a légkörbe az erdőt közvetlenül veszélyezteti. Az általános, globális légszennyezésen túlmenően vannak kiemelkedően károsodott területek is. Magyarországon környezetszennyezésre visszavezethető olyan mértékű erdőkárosodás, mint amilyen az egykori NDK és Csehszlovákia közös határterületein alakult ki, nem észlelhető, de egyes ipari gócok környéke (pl. Borsod) nálunk sem problémamentes. Ez a hatás, ha nem is mint immisszió okozta látható kár jelentkezik, de a fák, az állományok életerejének és teljesítőképességének általános meggyengülésében mutatkozik meg.

Az ember erdőkárosító közvetlen hatása különösen a települések környékén erőteljes. Egyesek az erdőt szemétlerakó és -tároló helynek tekintik, és a gépkocsironcsoktól kezdve a környezetükben keletkezett, le nem bomló műanyag hulladékokig bezárólag itt szabadulnak meg mindentől. Ez különösen a hétvégi kertek, házak környékén lévő erdőkben szembetűnő, ahol a szemét, hulladék rendszeres összegyűjtése és elszállítása nem megoldott.

Az építési törmelék kiszállítása és erdőben való elhelyezése is széles körű gyakorlat. Gyakran a veszélyes hulladék kategóriába sorolt szeméttel is terhelik az erdei környezetet.

Fák oktalan letördelése, a simakérgű törzsek (pl. bükk) monogramokkal és egyéb „emlékjelekkel” való megfaragása a kiránduló és város közeli erdőkben gyakori kártétel.

Ugyancsak az ember által keltett veszélyt jelent a gondatlan tüzelés. Gyakorlat, különösen tavasszal, a kihordott szemét, kerti nyesedék, gaz erdőben, az erdő közelében való elégetése. Nem egy komoly méretű erdőtűz keletkezett így.

A mezőgazdasági növényvédelmi munkák során elkövetett szabálytalanságok és gondatlanságok szintén az ember által okozott veszélyeztetés körébe tartoznak. A mezőgazdasági táblák mellett lévő akácosok, mezővédő erdősávok pusztulása mindennapos, de meg nem szokható látvány.

E káros emberi hatások ellen erdeinkben a felvilágosító, nevelő munkával, személyes példamutatással és szükség esetén törvényben foglalt szankciók érvényesítésével lehet és kell védekezni.

4.3. A gyomnövények okozta kártétel és az erdei gyomirtás

A gyomnövények okozta kártétel legalább olyan fontos erdővédelmi és erdőművelési probléma, mint egyéb más biotikus károsító tényezők hatása. A gyomosodás sok eredménytelen erdősítés, felújítás okozója, de ugyanakkor ezeken a területeken nem törekszünk a teljes gyommentességre.

4.3.1. A gyom fogalma, a gyomok kártétele

A gyom nem tudományos fogalom, hanem gazdasági kategória. Meghatározása nem egyszerű feladat, pontos, objektív, minden körülmények között érvényes definíciója nem is létezik.

Gyomnak nevezi a mezőgazdaság azokat a növényeket fajra, mennyiségre, méretre, életmódra való tekintet nélkül, amelyek egy adott kultúrában a gazdasági célok érdekében nevelt növény életfolyamatait közvetlenül vagy közvetve akadályozzák. Eszerint a monokultúrákkal dolgozó mezőgazdaság teljes gyommentességre törekszik, hiszen a termesztett fajon (fajtán) kívül minden jelenlévő növény víz- és tápanyagfogyasztásával, térfoglalásával konkurens az adott területen.

Az erdészet ezt a megfogalmazást csak a mezőgazdasági növénytermesztéshez intenzitásában nagyon közel álló csemetetermelésre alkalmazza változtatás nélkül. A csemetekerti kultúrákban ugyanúgy megköveteljük a teljes gyommentességet, mint a szántóföldön.

Az erdei gyom fogalma a mai szemlélet szerint sokkal árnyaltabb. Erdősítésben, erdőfelújításban és erdőtelepítésben egyaránt gyomnak nevezzük azt a növényt, amely a kiültetett csemeték vagy természetes úton létrejött újulat zavartalan fejlődését akadályozza. Ugyanaz a növényfaj tehát egy adott területen, adott fafajú erdősítésben és adott mennyiségben lehet gyom, más területen vagy kisebb mennyiségben nem minősül annak, sőt bizonyos esetekben jelenlétével az erdősítés fejlődését segítheti. Az erdősítésekben jelenlévő lágyszárú növényzet gyakran segít a defláció, az erózió megfékezésében, a biotikus károk kivédésében. Az erdősítésekben tehát nem törekszünk teljes gyommentességre, a cél a fő- és mellékfafajok fejlődését korlátozó növények oly mérvű visszaszorítása, hogy azok biztonsággal fejlődhessenek.

A gyomok a kultúrnövények fejlődését sokféleképpen befolyásolhatják, gátolhatják. Ezek közül a legfontosabbak:

– Atalaj vízkészletének csökkentése, felélése. Tekintettel arra, hogy Magyarország erdőállományának kereken 80%-a többletvízhatástól független hidrológiájú, és jelentős az aszályra hajlamos területek aránya is, a gyom az erdősítésekben elsődlegesen vízparazitaként van jelen.

– A csemete leárnyékolása, a fény elzárása. Az árnyékban, nem megfelelő megvilágításban növekedő csemeték felnyurgulnak, a hajtásbeérés is késleltetett, így a télre való felkészülés, a befásodás sem lesz teljes értékű.

– A természetes felújítás akadályozása. A sűrű gyomszövedék megakadályozza a mag minerális talajra jutását, a csírázás során a gyököcske talajjal való közvetlen érintkezését, így annak pusztulását okozza.

– Elsősorban váztalajokon a talaj tápanyagkészletének csökkentése. Ez a kártételi forma esetleges, hiszen erdőtalajaink nagy része az erdő számára szükséges tápanyagot megfelelő mennyiségben és többnyire megfelelő összetételben tartalmazza.

– Kisebb jelentőségű kár a különböző károsítók, kórokozók elterjedésének elősegítése, pl. a sűrű gyomban fejlődő tölgycsemetésben a lisztharmat erősebben fertőz, mint a tiszta területeken.

A gyomnövényekre általában jellemző, hogy olyan fajok tartoznak ide, amelyeknek növekedése a csíranövény korukban gyors, nagy a fotoszintézis-produktivitásuk, gyors az asszimiláták transzlokációja a képződött új levelekbe, gyors a növekedés a generatív fázis eléréséig. Közülük számos faj rendelkezik allelopatikus hatással, és széles genetikai bázissal rendelkeznek a környezeti feltételekhez történő alkalmazkodáshoz (HunyadiBéresKazinczi, 2000).

A Földön élő, megközelítőleg 200 000 növényfajnak csak egy ezreléke, kb. 200 faj tartozik a jelentős gyomok közé. Ezen belül az adott terület tényleges gyomnövényzetét a gazdasági cél, a kultúra, a terület műveltsége, a közvetlen környezet növényzete határozza meg.

Az erdészetben a mezőgazdaságtól eltérő intenzitású művelést végzünk, ezért ennek megfelelően más minőségű gyomtalanítást követelünk meg. Ez alól csak a csemetetermelés kivétel, amelynek művelési intenzitása a kertészettel azonos.

Erdősítésekben – erdőfelújításban és erdőtelepítésben egyaránt – többnyire nem a teljes gyommentesítést követeljük meg, hanem az ültetett csemete vagy a természetes úton létrejött újulat fejlődését korlátozó gyomok visszaszorítása a feladat.

4.3.2. Gyomirtó szerek, hatásmechanizmusok

A gyomirtó szerek feladata a gyakorlatban a gyomnövények elpusztítása, illetve visszaszorítása. A hatóanyagok a fontosabb élettani, illetve biokémiai folyamatokba avatkozva fejtik ki hatásukat. A hatásmechanizmusokat csak nagyon érintőlegesen, a folyamat részletes bemutatása nélkül ismertetjük.

Fotoszintézis folyamatába avatkozók. A hatóanyagok nagy része a növények legfontosabb élettani folyamatába, a fotoszintézisbe avatkozik be. A fotoszintézis során a növények – mint elsődleges producensek – a nap sugárzással közölt energiáját kémiai energiává alakítják. Ezt az energiát használják a továbbiakban a víz fotolíziséhez és a szén-dioxid redukálásához. A herbicid hatóanyagok fele a fotolízishez szükséges elektronáramlást vagy blokkolja, vagy gátolja. A másik fele a fotokémiai rendszerbe avatkozik, vagy az NADP redukciójával fejti ki hatását.

Növekedésgátlók. Általában funkciós zavarokat okoznak, vagy az alapvető fontosságú sejtek bioszintézisét akadályozzák. A hatás három formája:

– az osztódásos növekedést (mitózist) gátlók;

– a sejtmegnyúlást gátlók;

– auxin típusú herbicidek.

Bioszintézis-gátlók. Az anyagcsere-folyamatokba avatkoznak be, általában gátló hatást kifejtve. A gátolt folyamat alapján lehetnek:

– az aminosav bioszintézisét gátlók;

– a pigment (klorofill-, ill. karotinoid-) bioszintézisét gátlók;

– a zsírsav bioszintézisét gátlók.

Egyszikűirtók. A gyomirtók újabb csoportja, amelyeket a korábbi, általában kétszikűirtó szerek többéves alkalmazása miatt felszaporodott egyszikű gyomok irtására, korlátozására az utóbbi másfél évtizedben fejlesztettek ki.

4.3.3. A gyomirtó szerek biológiai aktivitása, hatásspektruma, szelektivitása

A gyomirtó szerek – mint általában a növényvédő szerek – biológiai aktivitásukat az esetek túlnyomó többségében nagyon kis mennyiségben, milliomodban mért vagy még kisebb koncentrációban fejtik ki. A szakirodalomban a következő jelölést használjuk:

ppm (parts per million) = 10–6 kg = 1,0 mg/kg;

ppb (parts per billion) = 10–9 kg = 0,001 mg/kg;

ppt (parts per trillion) = 10–12 kg = 0,000 001 mg/kg.

Ezen kis mennyiségek az élő szervezetbe jutva egy bizonyos mennyiségben és bizonyos idő alatt kémiai vagy fizikai-kémiai úton az életfolyamatokat megzavarják, illetve befolyásolják. A hatóanyagok beavatkozása az életfolyamatokba legtöbbször az élőlények pusztulását okozza.

A gyakorlatban a növényvédő szerek hatóanyagainak biológiai aktivitása az a mennyiség, ami az adott károsító vagy kórokozó elpusztulásához egyedileg szükséges. Ezt az LD50(letális dózis 50%) érték adja meg. Gyomirtó szereknél – értelemszerűen – az ED50(effektív dózis) értéket nézzük, amely azt a mennyiséget adja meg milligrammban, amelynek jelenléte egy kg talajban (vagy növényi biomasszában) a növények egyedi számának 50%-os pusztulását idézi elő.

A növényvédőszer-hatóanyagok LD50-értékét egyes természetes eredetű toxikus vegyületek több nagyságrenddel felülmúlják, de sok növényvédő szer hatóanyaga kevésbé mérgező, mint pl. a Kalmopyrin, az acetilszalicilsav vagy a konyhasó.

A legelterjedtebben használt növényvédőszer-hatóanyagok biológiai aktivitása abból ered, hogy valamilyen létfontosságú biológiai folyamatot gátolnak az élő szervezetben. Ebből következik, hogy az egyes hatóanyagok biológiai értelemben vett hatásspektruma igen nagy lehet, és az élőlények legkülönbözőbb csoportjaira terjed ki. Így egy hatóanyag hatásspektruma annál szélesebb, minél több és minél különbözőbb szervezetben előforduló biokémiai-fiziológiai folyamatra hat, és megfordítva: minél kevesebbre, annál szűkebb. így pl. a DNOC (dinitro-orto-krezol) az oxidatív foszforilációs folyamatok szétkapcsolásával (a sejtek energiaforgalmának megzavarásával) hat a mikroorganizmusokra, magasabb rendű élőlényekre egyaránt, így egyidejűleg baktériumok, gombák, rovarok és növények elleni védekezésre is felhasználható. A széles hatásspektrumú növényvédő szereket totális, a szűk, egy-két nemzetségre vagy fajra korlátozódó hatásúakat szelektívnek nevezzük.

A szelektivitás alapulhat morfológiai és biokémiai különbségeken.

Általában azokat a növényvédő szereket, illetve hatóanyagokat nevezzük perzisztensnek (tartósan megmaradónak), amelyek felhasználásukat követően az adott kultúra vegetációs időszakának végéig nem bomlanak le. Lebomlás alatt a teljes inaktiválódás értendő, amikor a hatóanyag bomlástermékei is biológiailag hatástalanokká válnak. Az erdészetben azokat a hatóanyagokat tekintjük perzisztensnek, amelyek egy vegetációs időn belül nem inaktiválódnak teljesen. A nem perzisztens szerek a kívánt hatás kifejtése után nagyon rövid idő múlva teljesen lebomlanak, és a felhasználási területről más területre el sem juthatnak.

4.3.4. A gyomirtó szerek és a talaj kapcsolata

A különböző hatóanyagú szerek elmozdulása a talajban, és így a hatékony töménység kialakulása igen különbözik a talajok tulajdonságai szerint. Általánosan ismert, hogy a gyomirtó szerek megkötődése, illetve a talaj mélyebb rétegeibe való lemosódása függ a szer vízben való oldhatóságától, a talaj adszorpciós viszonyaitól és a kémhatástól. Az adszorpciós viszonyok viszont a humusz- és az agyagtartalom illetve az agyagminőség függvényei. Ezen felül a talaj szénsavmésztartalma is jelentős mértékben befolyásolja az egyes gyomirtó szerek mozgását, hatékonyságát.

A herbicidek talajban történő mozgásának két példája a dalapon (2,2-diklór-propionsav), illetve a karbamátok és triazintartalmú vegyületek. Előbbi a talajból nagyon gyorsan kilúgozódik (ezért nedvesítőszerekkel „fékezik”), utóbbiak pedig tartósan megmaradnak a felső rétegeikben. E tulajdonságuk teszi lehetővé – bár lebomlásuk lassúbb folyamat –, hogy mélyen gyökerező kultúrában sikert hozzanak.

A gyökérherbicideket általában laza, humuszszegény homoktalajokon, kisebb dózisokban adagoljuk, mert a kultúrnövény gyökérszintjéig is lemosódhatnak és azt károsíthatják. Példaként a Hungazin DT-vel szembeni érzékenységet mutatja be a 18. táblázat.

18. táblázat. Egyes fafajok érzékenysége a Simazinura (Hungazin DT) Kurth szerint Vlaszaty után, 1967.

Fafaj

Érzékeny

Közepesen érzékeny

Közepesen rezisztens

Rezisztens

Abies alba

Acer platanoides

+

+

Acer pseudoplatanus

+

Aesculus

+

hippocastanum

+

Alnus spp.

Carpinus betulus

+

Fagus sylvatica

Fraxinus excelsior

+

+

Larix decidua

+

Larix leptolepis

Picea abies

Picea sitchensis

+

+

+

Pinus sy lvest ris

+

Pseudotsuga taxifolia Quercus petraea

+

+

Quercus robur

Tilia cordata

+

+

Tilia platyphyllos

+

A triazin hatóanyagú herbicidek stabilitása a talajban és így az utóhatás tartama nagymértékben függ a talajtípustól. Nagyobb szervesanyag-tartalom és bő csapadék esetén ez az idő a fokozott adszorpció, az erőteljes mikrobális tevékenység miatt lecsökken. Ennek oka, hogy a szerves anyagban gazdag talajok savasabbak, mint az ásványi talajok, a klór-amino-triazinok pedig a savas hatásra igen érzékenyek.

A bipiridilium-származékok közül közismert a deszikálásra használt Reglone. Bár hatás tekintetében átmenetet képez a kontakt és szisztemikus szerek között, mint totális hatású növényirtó is használatos. Rendkívül előnyös az a tulajdonsága, hogy talajon inaktiválódik, a talaj agyagásványaihoz kötődik, mivel vegyülete bivalens – kettős értékű – kation jellegű.

Az előzőekből következik, hogy a hatékony dózis megválasztásához mindezeket a tulajdonságokat ismernünk kell, és hatásukkal számolnunk kell, hogy minél kevesebb szermaradvány legyen a talajban, ugyanakkor a hatás biztos legyen.

A herbicidek sorsát a talajban nemcsak a fizikai és kémiai reakciók szabályozzák, hanem a mikroorganizmusok is, melyek kölcsönhatásban vannak ezekkel. A különböző kémiai szerkezetű gyomirtó szerek befolyásolják egyrészről a talaj mikroszervezeteinek tevékenységét, míg másrészről e mikroszervezetek hozzájárulnak elbontásukhoz, így hatástalanításukhoz.

A gyökérherbicideket (talajherbicideket) vagy közvetlenül a talajra juttatják, vagy speciális eszközökkel, talajműveléssel dolgozzák be azokat. Ott azután rendszerint páramozgás vagy lemosódás révén érik el a gyökérzetet. A talajtípus, a humusz- és szervesanyag-tartalom, talajnedvesség, a csapadékmennyiség, illetve a herbicid ellenállósága a talajmikrobák lebontó tevékenységével szemben, valamint az agrotechnika, az alkalmazott talajművelés (vagy annak hiánya) lényegesen befolyásolja a herbicid mozgását, amíg a gyökerek adszorbeáló felületéig eljut.

Környezetvédelmi szempontból a gyomirtó szerek megkötődése megszabja a gyomnövények gyökérzónájában maradó szerek mennyiségét, míg a kimosódás lehetővé teszi a környezet szennyezését a felületi lefolyás, párolgás útján, deflációval pedig a légkörbe kerülhetnek.

A növényvédő szerek felhasználásának szükségességét és veszélyességét együtt mérlegelve azt a célt kell kitűznünk, hogy szelektív, sőt szuperszelektív növényvédő szereket fejlesszünk ki, amelyek az élőlények csupán szűkebb csoportjára mérgezőek, a táplálékláncnak csak rövidebb szakaszait veszélyeztetik, s ugyanakkor megkímélik a hasznos, illetve közömbös élőlényeket.

Az ideális növényvédő szer tehát olyan lenne, amely pontosan a kijelölt irányban működik, bomlás nélkül a tervezett koncentrációban marad meg, de azután teljes egészében olyan vegyületekre bomlik, amelyek az emberre és más élő szervezetekre ártalmatlanok. Ilyen szer nincs. Ennek egyik oka a herbicidek vonatkozásában a talaj. A talaj heterogén, változó összetételű és tulajdonságú, a herbicidekre nézve aktív, s így nagy puffer képességű anyag, a benne lévő mikroorganizmusokkal gátként áll a herbicidek szelektív, illetve kizárólagosan csak a gyomnövényekre irányuló hatása elé. Természetes, hogy a szelektív gyomirtó szerek eredményes alkalmazásához a talajtani problémákon kívül számos növényélettani is járul, amelyek nem kevésbé fontosak.

4.3.5. A herbicidhatás szakaszai

A herbicidek, illetve hatóanyagaik négy szakaszban fejtik ki hatásukat:

a) Adszorbeálódás, melynek során a vegyszer eljut a növény felületére, és ott felszívódik.

b) Transzlokáció, amely alatt a vegyszer a növényben mozogva eljut a hatáskifejtés helyére.

c) Toxikus aktivitás: a vegyszer kifejti az alapreakciót, azt a sajátos mérgező hatást, amely a növény anyagcsere-folyamatait befolyásolja, ill. sejt- és szövetpusztulásokat okoz.

d) Szimptómák megjelenése: nekrózis, elhalás, egészen a teljes pusztulásig.

a) A herbicidek növénybe jutása – adszorbció. A herbicid bejutása a növénybe bonyolult folyamat. A szakirodalom a levélen, ill. a gyökéren való bejutást vizsgálja elsősorban. Az erdészetben különös jelentősége van még a fás szárú növények kiirtására alkalmas vegyületeknek, az arboricideknek is. Ez újabb speciális probléma leküzdését, a fás növény kérgén való bejutás lehetőségének vizsgálatát jelenti. Az arboricidek olyan vegyületek, amelyek elsősorban a fás szárú növények (fák és cserjék) kiirtására alkalmasak. Ilyen volt korábban a 2,4,5-T, ma pl. a Garlon 4E. A Garlon 4E arboriciddel a levágott fák tuskóit kenjük vagy permetezzük, így azok újrasarjadzását akadályozzuk meg. A fák vagy cserjék törzsének bekenésével egyes fajok elpusztíthatok.

Aszerint, hogy a gyomirtó készítményt állománypermetezésre vagy talajkezelésre – illetve kéregbekenésre – vesszük-e igénybe, a növény felületét elérő hatóanyag mennyiségét számos tényező befolyásolja.

A leveleken való bejutás függ a permetlé fizikai és vegyi tulajdonságaitól (tapadóképességétől, nedvesíthetőségétől, polarizációjától), valamint a levélfelület szerkezetétől. Mindezt befolyásolja a kijuttatás technikája és ideje, az uralkodó időjárás stb. A levélherbicideknek a kutikulán kell áthaladniuk. A kutikula már a növény komplex élő szerve, ami mind a vízben oldódó (hidrofil), mind a zsírban oldódó (lipofil) vegyületek behatolását szabályozza. A kutikula változatos kémiai összetételű. Alkotó kémiai vegyületeinek (polimerizált alkoholok, hosszúláncú savak) végcsoportjai telítetlen kötéseket és karbocsoportokat tartalmaznak. Vízben disszociálva ezek a levélfelszínen negatív elektrosztatikus töltéseket hoznak létre, s ez mint ioncserélő közeg funkcionál. A kutinviasznak reakcióképes végcsoportja nincs, de képes lipoid vegyületek oldására, ennélfogva szintén jelentős az anyagfelvétel szempontjából (Crafts, 1964, in Hunyadi, 1974). A herbicid molekulatömege és, különösen annak térszerkezete, szintén befolyásolja a bejutást. Ha a növény felülete apoláros (pl. elfásodott – lignin), akkor a vegyületeknek is apolárosnak kell lennie. A poláros (pl. nem fás), azaz általában a levelek felületén, a szintén poláros anyagok hatolnak be inkább.

A magasabb rendű zöld növények kutikulájának kutinvázába számos viaszlemezke van beágyazva. Külső felületén viaszszálak állnak, belső, a sejt felé néző felületét vékony pektinréteg borítja, amelyen az élő protoplazmából szálak hatolnak keresztül. A bőrszövet vagy epidermis vastag külső falát plazmafonalak hálózzák be, s ezeken a vegyszer behatolhat. Az áthatolásban feltételezik a sejtmembrán hordozó (carrier) anyagainak közreműködését is. A vegyszerbehatolás módját a levél morfológiai felépítése és anatómiája is befolyásolja.

A vékony, felálló levelű egyszikűek, különböző füvek levélfelületéről gyorsan lepereg a permetlé, míg a széles levelű gyomok (általában kétszikűek) felületén inkább megmarad. A külső körülmények, pl. hőmérséklet szintén jelentős befolyásoló tényező. Megfigyelték pl., hogy száraz, hideg időben a borsón erősen viaszos kutikula képződik. Ez ellenállóbb a herbicidek behatolásával szemben, mint a meleg, vagy nedves időben kialakuló vékonyabb kutikula. A viaszos fenyőtűk is hasonlóan viselkednek. Így érthetők azok a technológiai utasítások, amelyek egyes vegyszerek esetében tiltják pl. a nap szakában felmelegedett kijuttatást, és csak borús időben, ill. kora reggel vagy késő délután engedélyezik azt. Esetenként a leveleken lévő sztómák száma, azok nyitottsága, vagy zártsága szintén befolyásoló tényező. A vízben oldódó herbicidek elsősorban a sztómákon jutnak be a növénybe.

Egyes vegyszereket – pl. sz-triazin – magasabb hőmérsékleten nagyobb mennyiségben és sebességben veszik fel a növények. A nagyobb relatív páratartalom szintén segíti a levélherbicidek növénybejutását.

A gyökerek epiblémáján keresztüli felvételnél csakúgy, mint a leveleknél, a szövetek pillanatnyi élettani állapota és milyensége is befolyásolja a herbicid növénybe jutását. A gyökéren és egyéb, földben lévő szervképleteken keresztül a herbicidek felvétele (penetrálódása) sokkal könnyebben megy végbe, mint a levél kutikuláján keresztül. A talajherbicidek többsége passzívan, a növény víz- és ionfelvételéhez kapcsolódva penetrálódik a gyökerek epiblémáján keresztül (Hunyadi, 1974). A hőmérséklet és a relatív páratartalom szintén hat a felvételre, pl. a gyökereken keresztül a növénybe jutó sz-triazin mennyisége alacsony relatív páratartalomnál nagyobb. Levél esetében fordított a helyzet.

Általános tapasztalat, hogy a levélen keresztül felszívódó herbicidek ezerszer-tízezerszer hatékonyabbak, mint a talajra kijuttatottak.

b) A hatáskifejtés helyére jutás – transzlokálódás. A herbicideknek a kutikulán való behatolás után át kell jutniuk a mezofillumon. A levélben lejátszódó, sejtről sejtre terjedő szállítófolyamat anyagcsere jellegű. A különböző vegyületek eltérő módon viselkednek. Az a mód, amely a sejteken keresztül a herbicidet a parenchima- és a háncsszövet (floem) szállító rendszerébe juttatja, még kevéssé ismert. A levélherbicidek a háncselemekben, a gyökérherbicidek a farész szállító elemeiben jutnak tovább, egészen a hatáskifejtés helyéig. A továbbjutás függ az asszimilált anyagok áramlásától, a növényben lezajló fiziológiai-biológiai folyamatoktól, az azokkal való érintkezéstől, kapcsolódástól, hatásoktól.

Ma már tudatosan használják fel pl. a vegyületek azon tulajdonságát, hogy egyesek a növénybe jutva szerkezetváltozást szenvednek. Az eredeti molekulaszerkezetükben hatástalan – esetleg így könnyebben a növénybe hatoló – herbicideket proherbicideknek vagy prekurzoroknak nevezik. Ilyen pl. a 2,4-DB (2,4-diklór-fenoxi-vajsav), ami a béta-oxidációra képes gyomnövényekben lebontással 2,4-D-vé, vagyis aktív herbicidmolekulává alakul.

Előfordul az is, hogy a növénybe jutó aktív herbicidmolekula ott inaktiválódik. Ilyen pl. az atrazin, amely a glukon (2,4-dihidroxi-7-metoxi-1,4-benzoxazin-3) és egy flavoprotein természetű receptor hatására hidroxi-atrazinná (2-hidroxi-4-etil-amino-6-izopro-pilamino-sz-triazin) alakul át, s így inaktiválódik.

Egyes vélemények szerint minden herbicid alá van vetve a növényekben bizonyos átalakítási, hatástalanítási folyamatnak az alatt az idő alatt, amíg a bejutástól elér a hatáskifejtés helyére. Ezek szerint a herbicidhatás lényegében abból ered, hogy a herbicid növénybe jutása és mozgása a hatáskifejtés helyére gyorsabb, mint az átalakítási, hatástalanítási folyamat. A hatáskifejtés helyén az életfontosságú fiziológiai-biológiai folyamatokba való bekapcsolódással fejtik ki a fitotoxikus hatást a vegyszerek. Ezért is tartják sokan célszerűnek a herbicidek tárgyalását hatásmechanizmusuk alapján.

A gyökér epiblémáján átjutott herbicidmolekulának át kell hatolnia a gyökér kéregszövetén, amíg az edénynyalábokba eljut. A be- és továbbjutás a növényi anyagcsere-folyamatok rendszerében történik meg.

c) A herbicidek toxikus aktivitása, növénypusztulás. Még a kontakt herbicidek is kisebb-nagyobb mértékben transzlokálódnak a növényben. Ez esetben természetesen a hatáskifejtés a felszívódás (penetráció) közelében történik. A herbicidek másik csoportja, az ún. szisztemikus szerek, addig, amíg eljutnak a hatáskifejtés helyére, igénybe veszik az élő floem-, valamint az élettelen xylemrendszereket (szimplaszt, ill. apoplaszt). A transzlokáció végső szakaszában majdnem minden herbicid bekapcsolódik az élő szimplasztba, és azok szöveteiben, sejtjeiben kifejti hatását (Hunyadi, 1974).

A herbicidek transzlokációjának vizsgálatakor megkülönböztetünk az élő szimplaszton és az élettelen apoplaszton keresztüli mozgást. Sok herbicid esetében a két rendszer kombinációjával találkozunk. A növénybe felszívódó herbicideknek, mielőtt a floem, ill. a xylem szállító rendszereit elérnék, keresztül kell hatolniuk (Hunyadi, 1974):

– az élő szimplaszton (pl. 2,4-D);

– az élettelen sejteken (pl. simazin, atrazin);

– az intercelluláris részen (pl. EPTC-gáztenziójú).

d) Szimptómák megjelenése: nekrózis (-elhalás), egészen a teljes pusztulásig. A kezelt növénybe levélen, gyökéren vagy törzsön keresztül, esetleg azokon együttesen bejutott növényirtó szerek transzlokálódása utáni hatáskifejtése során a növényen megjelennek a külső tünetek, szimptómák. Ezek két csoportba oszthatók:

– színváltozás, amely lehet általános elszíneződés, vagy foltos;

– alakváltozások, amelyek a hatóanyag által kiváltott rendellenes növekedés következményei, mint pl. a növekedés leállása, torz növekedés, levéldeformáció, csalánlevelűség, virágok ellevelesedése stb.

A herbicidhatás nem minden esetben vezet a növény pusztulásához, még abban az esetben sem, ha a tünetek megjelennek a növényen. A letális dózisnál kisebb adagban kijuttatott hatóanyag tüneteket ugyan produkál a növényen, de azok tartalékanyagaikat felélve túlélik a kezelést. Ezek után a tünetek is eltűnhetnek a növényről. Ezt a jelenséget használjuk fel az erdősítésekben, a szubletális dózisban kijuttatott egyszikűirtók esetében, amikor csak a növekedésgátláshoz szükséges mennyiséget permetezzük ki pl. a Calamagrostis epigeios ellen.

4.3.6. Gyomirtás

Az erdészeti gyomirtásról általában. Az erdészet 1954-ig – amikor Vlaszaty Ödön az első vegyszeres kísérleteket végezte az erdősítésekben – csak a mechanikai gyomirtást alkalmazta. Az első gyomirtó szereket a mezőgazdaság tapasztalataira támaszkodva vette kézbe a kísérletező kedvű erdőművelő, az ötvenes években ugrásszerűen megnőtt az erdőtelepítési terület, az ezzel együtt hirtelen megnövekedett ápolási feladatok időbeni elvégzése érdekében. A kornak megfelelően a hagyományos triazin készítmények: Hungazin PK, Hungazin DT, Aktikon voltak az első kémiai készítmények, amelyekkel sikereket értek el. A kezdeti sikerek további kísérletek elvégzésére késztették az erdészetet, amelyek egyrészt a hatóanyagok bővítését, másrészt a technológia fejlesztését szolgálták. Az 1970-es évek közepén már üzemszerű volt a légi gyomirtás, és az egyes fafajokra szelektív hatóanyagok sorát használta az erdészet.

A kémiai anyagok, a növényvédő szerek felhasználása az erdészetben egyesek számára elfogadhatatlan. Az erdőgazda, az erdőművelő azonban ma már nem mondhat le a korszerű, gyorsan bomló, többnyire szelektív hatóanyagok, közöttük a gyomirtók alkalmazásáról. Az erdei munkára egyre kevesebben vállalkoznak, az élőmunka egyre drágább, a feladatok egy része – meredek domb- és hegyoldalak ápolása – géppel nem végezhető el, a gyomok visszaszorításának ideje pedig meghatározott. Az elkésett ápolás miatt mind a mai napig sok csemetekert, erdősítés elhanyagoltnak tűnik, a várt eredmények elmaradnak.

A gyomirtási feladat továbbra is két egymástól teljesen eltérő területre osztható:

– a csemetekertekben teljes gyommentességet kívánunk meg, beleértve a kert környezetét is, elkerülendő a gyommagbeszóródást,

– az erdősítésekben csak gyomkorlátozásra, a veszélyes gyomok eltávolítására törekszünk, a szükségesnél nagyobb hatásfokú gyommentesítés nem eredmény, hanem szakmai hiba. Gyakran csak részterület művelése szükséges, a gyommentesítés sokszor a csemetesorokra korlátozódik.

E két szakterület között helyezkednek el a karácsonyfatelepek, ahol mindig teljes területet művelünk, de nem feltétlenül kell teljes mentességre törekedni. Itt a többéves telepeken többnyire elegendő a mechanikai gyomirtás: kaszálás, sarlózás.

Gyomirtás a csemetekertekben. A csemetekert az erdőgazdálkodás legintenzívebb kultúrája. A nagyüzemi szaporítóanyag-telepek a termelés során alkalmazzák a kertészeti technológiákat, a szabadföldi csemetenevelés mellett tért hódított a termesztőberendezések (fóliaházak, üvegházak, hidegágyak) alkalmazása, a burkolt gyökerű csemete előállítása. A kiskertekben is a hagyományos technológiák során a minél nagyobb kihozatal, a minél nagyobb nyereség elérése a cél.

A kihozatal növelése érdekében a vetőágyakat a termelés teljes időszakában, a vetéstől a kiemelésig folyamatosan tisztán kell tartanunk. A legkritikusabb időszak a csírázás ideje és az első pár hét. Ebben az időszakban egy megkésett gyomlálással a csíracsemeték nagy százalékát is elveszíthetjük, mivel a gyommal együtt a csíracsemetét is eltávolítjuk, vagy gyökérzetének megbolygatása miatt elpusztul. A későbbi időszakokban a nem öntözhető kertekben a gyom vízkonkurenciája okoz elsősorban gondot. Az állandó gyommentesség igényét a következő években folytatandó termelés is indokolja, mivel a tiszta csemetekertben nem termelődik újra az óriási gyommagmennyiség, és nem tudnak megerősödni a vegetatív úton szaporodó gyomok sem.

Az első gyomtalanítási feladat a csemetekert létesítése során adódik. A terület szaporítóanyag-termelésre való előkészítése során már a telkesítési munkálatok közé be kell sorolni az évelő gyomok eltávolítását célzó vegyszeres kezelést, majd a termelésbe vonás előtt többszöri talaj műveléssel, szükség esetén vegyszeres kezeléssel a talaj gyommagkészletét csökkentjük. A feladat mezőgazdasági művelési ágból átvett terület esetén egyszerűbb, míg ha a kert erdőterületen létesül, esetleg a fás növényzet eltávolításával is számolni kell. (Az arboricidek alkalmazását l. az erdősítések gyomirtásánál.) Csemetekertben minden lágy szárú növény gyomnak számít. Az egyes fajoknál eltérő mértékben ugyan, de minden esetben tápanyag-, víz-, növőtér-konkurenciát jelentenek, melyek a termelési eredményt csökkentik. Fajonkénti felsorolásuk szükségtelen, a fajösszetétel nagymértékben függ a termőhelytől, a korábbi kultúrától és annak kezelésétől. A mezőgazdasági területen kialakított csemetekert gyomflórája természetszerűleg a szántóföldi gyomok közül kerül ki, míg az erdőterületen létesített kertben jelentős szerepet játszanak – főleg az első években – az erdei növények.

Az erdei fafajok csemetéi nem egyformán érzékenyek a gyomosodásra. Egyes fajok nagy tápanyag- vagy fényigényük miatt kevésbé, mások jobban tűrik a gyom jelenlétét. Ugyancsak nem egyformán tűrik a különböző gyomirtó szereket, egyeseknek csak a legutóbbi években sikerült megtalálni a gyomirtó hatóanyagát, másoknak már évtizedekkel ezelőtt kialakult vegyszeres gyomirtási technológiája van.

A már üzemelő csemetekertekben a folyamatos termelés érdekében kötelező az ugaroltatás. A fekete ugaroltatás lehetőséget nyújt a kellő számú talajművelés során a korábban esetlegesen elgyomosodott táblák rendbetételére, a talaj gyommagkészletének csökkentésére. Szükség szerint az agrotechnikai műveletet kombinálhatjuk a kémiai gyomirtással abban az esetben, ha évelő, tarackos gyomoktól is meg kell szabadítani a táblát.

A mechanikai gyomirtás módja a választott technológiától, a művelt területtől függ elsősorban. A kis csemetekertekben a legegyszerűbben: gyomlálással és kapálással végzik el ezt a munkát. Itt újra meg kell említeni a megfelelő ütemezést, mert a megkésett ápolás a gyomok eltávolítása mellett komoly károkat is okozhat. Főleg az apró magvú fafajok (hazai nyárak, éger, nyír, platán, fenyő) vetései szenvedik meg a csírázás során és a fejlődés első heteiben a gyomlálást. A kár csökkenthető a megfelelő nedvességtartalmú talajjal és az óvatos munkával. Az esetlegesen már megerősödött gyomokat ne gyökerestől húzzuk ki, hanem a talaj felszínén éles késsel vágjuk el, így a talaj bolygatása és a csíracsemete kifordítása nélkül dolgozhatunk.

Soros művelés esetén csak a sorokat gyomláljuk, a sorközöket kapáljuk. Célszerű ebben az esetben először a sorközkapálást elvégeztetni olyan módon, hogy a sorokat csak 2–3 cm-re közelítse meg a kapa, mivel e művelet során nagyon gyakori a csemeték gyökfőjének sérülése. A kikapált sorközökbe aztán a sorokból kikerülő gyom is elhelyezhető. Ha a művelés megkésett, és a gyom már virágzó vagy magérlelési állapotban van, az eltávolított növényeket a tábláról azonnal le kell hordani, és meg kell semmisíteni. Egyes növények ugyanis, mint pl. a fészkesvirágzatúak, virágzó állapotban való eltávolításuk esetén is megérlelik a magjukat.

A szabadföldi csemetetermelés során a vetés idejétől, a fafajtól, a csemete korától, a gyomflórától, a talaj szerkezetétől és humusztartalmától függően alkalmazzuk a vegyszeres gyomirtást. (Az egyes kultúrákra vonatkozó technológiai javaslatokat l. a 4.3.8. fejezetben az ajánlott technológiák között).

A kezelés a legtöbb esetben preemergens, vagyis a gyommagvak kelése előtti, amivel a gyomosodás kezdettől fogva megakadályozható.

Őszi és kora tavaszi vetéseknél előfordulhat, hogy a kelés idejére a gyomok már megjelennek. Magról kelt gyomok esetén a glufozinat-ammónium, tarackosok, évelők esetén glifozat (pl. Glialka 480, Glyfos) vagy glufozinat-trimesium (Medallon) használható. A kezeléseket akkor kell elvégezni, amikor a csíra a talajfelszínt még nem érte el, de törekedni kell arra, hogy az utolsó pillanatban juttassuk ki a gyomirtót.

Ezzel a kezeléssel elérhetjük, hogy a csírázás tiszta talajon induljon, és a legkényesebb időszakban a gyommentességet biztosítjuk.

Egyes fafajoknál a vetés után végzett vegyszeres kezeléssel több hónapra, esetleg a teljes vegetációs időszakra elérhető a gyommentesség. A kéttűs Pinus-fajok (erdeifenyő, feketefenyő) hexazinon hatóanyaggal (Velpár), a tölgyek, a gesztenye, a kőris, a gyertyán, a juharok klórbromuronnal (Malorán 50 WP) + metolaklórral (Dual Gold 960 EC, Dual 960 EC) kiváló eredménnyel kezelhetők. Más fafajoknál más hatóanyagok, készítmények javasolhatók, amelyeket a táblázatok tartalmaznak.

A korosbodó magvetések, az iskolázások és suhángtelepek általában a vegetáció megindulása, a rügyek kihajtása és a gyomok megjelenése előtt kezelendők a fafajtól függő talajherbiciddel. A dózis – mint minden kezelésnél – a talaj szerkezetétől, humusztartalmától és a fafaj korától függ. A nagyobb dózis mindig a kötött, magasabb humusztartalmú talajra és az idősebb csemetékre vonatkozik.

Egyes fafajok esetében már rendelkezünk olyan szelektív gyomirtóval, amelyet a vegetációs időszakban is kijuttathatunk. Példaként említjük a tölgyeket, amelyek vetéseiből az egyszikű gyomokat a speciális egyszikűirtókkal: szetoxidimmel (Nabu-S), fluazifop-p-butillal (Fusilade), cikloxidimmel (Focus) stb., a kétszikűeket a 3,6-diklor-pikolinsavval (Lontrel 300) a csemeték friss lombos állapotában, május közepén–június elején eltávolíthatjuk. Az örökzöld lucfenyő a friss rügyek kihajtása előtt március elején, valamint a csúcsrügyek kialakulása után augusztus végén–szeptember elején a glifozat hatóanyagú Glialka 480 vagy Glyfos kijuttatásával kiváló eredménnyel kezelhető.

Ugyancsak alkalmazhatók a lombherbicidek a magas törzzsel nevelt suhángok, sorfák esetén a vegetációs időben is. Ügyeljünk azonban arra, hogy azon fafajokat, amelyeknek a héjkérge befásodás után is tartalmaz klorofillt – tehát zöld színűek –, mint pl. a hársak, a japán akác, a kezelésből hagyjuk ki, mert a hatóanyagot felveszik, és a dózistól függő mértékben károsodnak.

Nem szabad elfeledkezni arról, hogy a vegyszeres gyomirtás mellett – főleg középkötött–kötött talajokon – a talaj levegőztetéséről, lazításáról is gondoskodni kell. A csemeték megfelelő fejlődéséhez a talajnak kellő oxigénellátottságúnak kell lenni. A talajműveléssel azonban csökkentjük a kijuttatott gyökérherbicidek hatásidejét, illetve a lombherbicidekkel kezelt területen a gyommagok csírázását is elősegítjük. A megfelelő technológia kialakítása mindig az adott talaj és gyomflóra ismeretében lehetséges csak.

Termesztőberendezésekben ritkán használunk kémiai gyomirtókat. Az intenzív termesztés során az alapterületre eső csemeteszám többszöröse a hagyományosénak, a mikroklimatikus viszonyok nem azonosak a szabadföldivel, ezért a gyomirtók nem úgy viselkednek, mint a szabadföldben. Az esetlegesen bekövetkező kár mértéke többszöröse lehet a szabadföldinek. A nagy csemeteszám miatt az állomány hamar záródik, a magról kelő gyomokat elnyomja, az évelők, tarackosok pedig eleve hiányoznak.

Mivel az intenzív termelés során általában mesterséges szubsztrátumban folyik a nevelés, többnyire fedett fóliaházban, hollandi ágyban, a gyomosodás veszélye kicsi. A nevelés többnyire egy évig tart, az évenkénti talajművelés miatt az évelő gyomok elszaporodni nem tudnak. Vegyszeres gyomirtást legfeljebb a termesztőközeg fertőtlenítése során, a metam-ammónium hatóanyagú Ipam kijuttatásával végezzünk, amely a gyomokat is kellő módon visszaszorítja.

Gyomirtás karácsonyfa-telepeken. A karácsonyfatelepek a művelés intenzitását tekintve a csemetekert és az erdősítések között foglalnak helyet. A termelési ciklus 6–10 év, melynek során még a gondos talaj-előkészítés és folyamatos ápolás ellenére is bekövetkezhet a terület elgyomosodása, a nehezen irtható gyomok betelepülése. A telep évenkénti ápolása során arra kell törekedni, hogy a fenyőfácskák soha ne álljanak gyomban, mert ez esetben az alsó ágörvek leszáradnak, a hasznosítható méret csökken.

Az első egy-két évben a teljes gyommentességre törekszünk, legalább az ültetett csemeték sorát mechanikai úton, kapálással tartjuk tisztán. Ezzel a szükséges talajszellőztetést is elvégezzük. A sorközöket ugyancsak gyomtalaníthatjuk kézi vagy gépi kapálással, tárcsázással, rotációzással a sortávolságtól függően.

Másodéves kortól kezdve – a csemeték–fácskák méretétől függően – már lemondhatunk a talajműveléssel járó technológiáról, ettől kezdve többnyire elég a lágyszárú növényzet rendszeres kézi sarlózása, kaszálása, gépi adapteres nyírása. Fontos, hogy a gyomot ne hagyjuk annyira megerősödni, hogy a csemetére ránőjön, azt a fejlődésében akadályozza. A gépi nyírás esetén a fácskák közvetlen környékét kézi munkával tisztítsuk meg.

A vegyszeres ápolás lehetősége a fafaj és a kor függvénye. Megfelelő talajművelés után végzett ültetést követően a magról kelő gyomok ellen az oxifluorfen hatóanyagú Goal 2E kipermetezésével védekezhetünk. Ez a szer azonban nem irtja a művelt területeken gyakori kakaslábfüvet, ujjas muhart.

Az Abies-fajok (jegenyefenyő, kaukázusi jegenyefenyő, kolorádói jegenyefenyő) és a feketefenyő az ültetéstől kezdve kezelhető a hexazinon hatóanyagú Velpár és Erdei granulátum készítményekkel. A kezelés ideje kora tavasz, a talaj felengedése után azonnal. Az Erdei granulátum előnye, hogy felhasználásához nem kell víz, így a kijuttatás költsége kisebb. Hátránya a magasabb ár. A hexazinon hatóanyagú gyomirtók alkalmazása esetén számolni kell a rezisztens gyomok: a disznóparéj, a betyárkóró, a Cirsium-fajok, a Matricaria-fajok elszaporodásával. Feketefenyő esetén ezek a kétszikű gyomok 20–25 cm magasságú fejlődési állapotban a triklopir hatóanyagú Garlon 4E-vel elpusztíthatók. A feketefenyő e szerrel szemben teljesen toleráns, így a kezelés overall módon (teljes felületen) végezhető.

A lucfenyő és az ezüstfenyő másodéves kortól a rügyek tavaszi kihajtása előtt és a vegetáció vége felé augusztus végén–szeptember elején jó eredménnyel kezelhető a glifozát (Glialka 480, Glyfos) és a glifozát-trimesium (Medallon) megfelelő dózisával. A felszívódó lombherbicidek a mélyen gyökerező gyomokat is irtják, rendszeres használatukkal teljes gyommentesség is elérhető.

Legtöbb gondot a duglaszfenyőtelepek (kék és zöld duglasz) okozzák. E fajok a legtöbb gyomirtó szerre érzékenyek, vegyszeres ápolásuk az előző fajokénál sokkal nehezebb. Az Erdei granulátummal kezelt területeken néhol jelentkeztek pusztulások, ezért alkalmazását csak helyi kísérletek után javasoljuk. Legjobbnak a lucfenyőnél ajánlott glifozát és glifozát-trimesium, valamint a glufozinat-ammónium hatóanyagú szereket tartjuk a csemetéket védve, árnyalóval kijuttatva. Ezzel a sorközöket kezelve, a sorokban mechanikai ápolást ajánlunk (Varga, 2000).

Gyomirtás az erdősítésekben. Erdősítések esetén a gyom elsősorban víz- és növőtérkonkurens. Hazánkban a minimumfaktor a legtöbb esetben a víz, így legalább az első kivitel évében nem mondhatunk le a mechanikai ápolásról, legalább a csemetesorokban. A kézi, gépi kapálás a gyomtalanítás mellett a talaj víztartalmának megőrzését is szolgálja.

Az erdősítésekben általában nem cél a teljes gyommentesség biztosítása. A lágyszárúak teljes kiirtásával a talajlakó kártevők (cserebogárpajor stb.) kártétele fokozódna, és az erdősítésekben nem kis mértékben jelentkező vadkár is növekedne. Éppen ezért az első év után, amikor a csemete már megkapaszkodott, csak a zavartalan fejlődését biztosító mértékű ápolásra van szükség.

Az erdősítés első éveiben, amíg a csemete a gyom fölé nem nő, fennáll annak a veszélye, hogy a magasra nőtt sűrű gyomot a hó a csemetére fekteti, és az alatta befülled. Ezért az ápolást, a gyom visszavágását még akkor is el kell végezni, ha az megkésett. Természetesen ez esetben a vegetációs időben növekedéscsökkenéssel számolni kell.

A sorközöket a folyamatos erdősítés teljes időtartama alatt ápolhatjuk mechanikai úton gépi kapálással, megfelelő sortávolság esetén tárcsázással, rotációzással. Ha az erőgép a sorközbe befér, az ápolás módjául a második évtől választhatjuk a gépi kaszálást is.

Speciális esete az erdészeti gyomirtásnak a nemesnyárültetvények ápolása. Ezen faültetvények csak akkor rentábilisak, ha a termesztési időszak alatt rendszeres talajműveléssel járó ápolásban részesülnek. Az évenként többszöri tárcsázással a gyom- mentesítésnek is többnyire eleget teszünk. Ennek ellenére a technológiai javaslatok között a nemesnyárak vegyszeres gyommentesítésére is adunk javaslatot (28. táblázat).

Erdőfelújításokban fennáll a korábbi állomány tuskóiból, a vágástakarítás során visszavágott cserjetuskókból fejlődő sarjak képződésének veszélye. A sarjak – tekintettel a nagy víz- és tápanyagfelvevő felülettel visszamaradt gyökérzetre – mindig sokkal intenzívebben fejlődnek, mint az ültetett vagy a magvetésből kikelt csemete, így eltávolításuk az erdősítés fejlődése érdekében feltétlenül szükséges. A sarjak ellen mechanikai úton a tuskósarjak leverésével, a gyökérsarjak visszavágásával védekezhetünk.

Erdősítésekben a vegyszeres védekezés lehetősége az utóbbi években az erdei fás növények szempontjából is szelektív gyomirtó szerek felhasználásával megnőtt. Az egyszikűirtók népes csoportja szetoxidim (Nabu S), fluzifop-p-butil (Fusilade), haloxifop (Perenal), ciklodixim (Focus), quizalofop (Targa) stb. lehetőséget ad arra, hogy a kétszikű, illetve nyitvatermő erdei fás növények közül a gyomnak számító egyszikű növényeket azoknak legérzékenyebb fejlődési szakaszában, az intenzív növekedés ideje alatt visszaszorítsuk. A dózis megválasztásánál figyelembe kell venni, hogy veszélyes gyom esetében (Calamagrostis) esetleg 100%-os pusztulást, vagy az egyéb egyszikűeknél csak részleges eredményt, azok visszaszorítását kívánjuk-e elérni.

Tölgyek (kocsányos, kocsánytalan tölgy, cser) esetében ugyancsak vegetációs időben alkalmazhatjuk a 3,6-diklór-pikolinsav (Lontrel 300) kétszikűirtót, amely egyes gyomfa- (akác, rezgő nyár, nyír, gyertyán) és cserjefajok ellen is megfelelő védelmet ad. A kijuttatás ideje május közepe–június eleje, teljes felületre permetezve.

Erdősítésekben is használható lucfenyő esetében a karácsonyfatelepnél már említett glifozát és glifozát-trimesium hatóanyagú szerek csoportja a vegetáció megindulása előtt, és augusztus végén–szeptember elején is. A kezelés ugyancsak teljes felületen végezhető.

Az említetteken kívül a vegetációs időszak előtt még számos szert, illetve szerkombinációt alkalmaz az erdészet, melyeket a 22–28. táblázatok tartalmaznak.

Kijuttatási technológia. A kijuttatási technológia a terület méretétől, a terepadottságoktól, az erdősítés korától-méretétől és az elvégzendő feladattól is függ.

Összefüggő nagy területeken, vagy egymáshoz közel lévő erdőrészletek esetén célszerű a légi úton végzett gyomirtás mellett dönteni. Ugyancsak a légi permetezés mellett szól a földi géppel nem járható lejtésű terep. Mind a kora tavaszi, vegetáció előtti, mind a vegetációs időben végzendő munka elvégezhető légi úton. Az erdei légi gyomirtás gépe a merev szárnyú gépeknél sokkal jobb manőverezőképességű helikopter. A merev szárnyú gépek a sokszor 25–30 méter magas állományok közé ékelődött felújítások kezelésére nem alkalmasak. A légi permetezés csak akkor gazdaságos, ha a terület elég nagy, a kezelendő erdőrészletek kis átrepülési idővel megközelíthetőek, a helikopter földi kiszolgálása jól szervezett. Ellenkező esetben a földi permetezés mellett kell dönteni.

A földi technológia során csak a sík területeken végzett erdőtelepítésekben alkalmazhatók a széles mezőgazdasági szórókerettel felszerelt, többnyire vontatott permetezőgépek. Az erdőfelújításokban a visszahagyott tuskókon, az egyenetlen terepen sok esetben az univerzális erőgépek sem képesek közlekedni. Ezért az erdészet vagy univerzális traktor, vagy törzskormányzású erőgép hátsó hidraulikájára függesztett, keskeny szórókerettel rendelkező speciális permetezőgépeket alkalmaz. Az erőgép esetében fontos a minél nagyobb szabad magasság, mivel a jelen erdőművelés egyik törekvése a sortávolságok csökkentése az erdősítésekben.

Nehéz terepen több helyen a traktorhidraulikára függesztett permetezőgépből kézi szórófejekkel történik kijuttatás. Ez a kivitelezés a rendkívül heterogén szereloszlás miatt nem megengedhető! Ennél még a kézi eszközök is megfelelőbbek.

Kisebb területeken, meredek hegyoldalakon különböző háti és kézi eszközöket használ az erdészet. Ezek közül az ugyancsak sok helyen használt légszállításos háti motoros permetezőket mellőzni kell, mert az ezekkel végzett munka során a szereloszlás a gyomirtás igényeinek messze nem felel meg. A légszállításos gépek használata során a szerel sodródás is olyan nagy mérvű lehet, ami sem ökonómiai, sem ökológiai–környezetvédelmi szempontból nem engedhető meg.

Az utóbbi években kezd tért hódítani az ellenőrzött cseppmérettel dolgozó (CDA) gépek használata. Ezek közül erdészeti gyomirtásra levélherbicidek kijuttatására a kézi Microfit herbaflex ajánlható. A CDA-technológia biztosítja a kívánt cseppméret elérését, ennek következtében a szerelsodródás minimális, a területegységre kijuttatandó gyomirtó szer mennyisége csökkenthető. Emellett nincs szükség a nagy mennyiségű vízre, mert általában 50% gyomirtó + 50% víz keverékével dolgoznak (VargaSzidonya, 2000).

A hagyományos permetezési technológia nagy vízigényét küszöbölik ki a granulátumok. Az általában nagy távolságról a helyszínre szállítás, és a nehéz terepi viszonyok közti munka során a gépben vagy a háton mozgatás nagy energiaigényére sincsen szükség felhasználásuknál. Az erdészetben a diklobenil (Casoron G) és a már említett hexazinon (Erdei granulátum) használatosak. Nagyobb mérvű elterjedésüknek a viszonylagosan magas egységáruk szab határt.

Az erdészeti gyomirtásban alkalmazható speciális technológiák

Részterület-kezelés. A mezőgazdasági kultúráknál célként kitűzött teljes hatású gyomirtás az erdőben növeli a talajdegradációt, csökkenti az erdei életközösségben élő fajok számát, a gyom hatásától védeni kívánt csemetéket fokozottan teszi ki a vadkárnak és a talajlakó kártevőknek. Ezért lehetőség szerint törekedni kell a 60–70 cm szélességű sorcsíkgyomirtásra vagy a tányérkezelésre. Ezzel egyrészt biztosítjuk a csemetének a megfelelő növőteret, másfelől érintetlenül hagyjuk a sorközöket, ahol a természetes vegetáció elemei nem károsodnak, és a sorokban esetleg időszakosan kipusztult fajok innen visszatelepedhetnek.

Megfigyelhető az is, hogy sok esetben egy erdőrészleten belül az agresszív gyomnövények foltokban terjednek el, amelyek a felújítás során gondokat okozhatnak. Ilyen gyom pl. a siska nádtippan, a szeder. Ez esetben indokolt lehet a foltkezelés a védekezés során.

Kenési technológia. Gyomirtó kenési technológiával mind hazánkban, mind külföldön régóta foglalkoznak, azonban nem terjedt el széles körben még olyan részterületeken sem, ahol ez indokolt volna. Mivel az erdősítésben az ápolás legfontosabb célja a csemeték növőterének biztosítása, a fiatal csemeték fölé nőtt, azt leárnyékoló gyom visszaszorítása a gyomkorlátozás eszköze lehet. Ezt a feladatot egy megfelelő magasságban elhúzott, valamely glifozátszármazékkal átitatott kanóc vagy henger segítségével tudjuk megoldani. Az eljárás költségtakarékos módon segítheti a csemeték fejlődését a magas gyomflórával rendelkező területeken.

Gyomkorlátozás. A gyomkorlátozást, mint a gyom elleni védekezés egyik módját, sokan természetvédelmi indíttatásúnak tekintik, pedig a vegyszeres gyomirtás kezdetétől fogva törekedtek a növényvédő szakemberek a hasznos szervezetek megkímélésére. Ugyanakkor a totális növényirtás helyett alkalmazott, csak a kultúrnövény fejlődését akadályozó gyom visszaszorítására törekvő kezelés legtöbbször ökonómiai előnyökkel is jár (VargaSzidonya, 2000).

A gyomkorlátozásban nagy szerepe van a növényvédő szer és a technológia kiválasztásának, esetleg a növényvédőszer-mennyiség megfelelő csökkentésének. Adott körülmények között sokszor elég lehet ugyanis egyes gyomok növekedésének, illetve fejlődésének megállítása. Ezt használjuk ki például a siska nádtippan esetében, amikor egy szelektív egyszikűirtó megfelelő dózisának megválasztásával csak a növekedést korlátozzuk, a növény nem pusztul el. Jól megválasztott atrazin hatóanyaggal végzett talajherbicides kezelésnél is megfigyelhető egyes ellenálló, magról kelő egyszikű gyom tünetmentes kifejlődése, ugyanakkor néhány évelő gyom komoly növekedésgátlást szenved.

A sarjak irtása. Az erdészeti gyomirtás speciális feladata szükség szerint a fás szárú növények elleni védekezés. Az erdőfelújításban felverődő sarjak, cserjék, természetes úton betelepülő nem kívánatos fafajok ellen egyrészt a tuskó vágásfelületének kezelésével, másrészt a már felnövekedett növény szárának, törzsének bekenésével védekezhetünk. Egyes fafajok a lágyszárúak visszaszorítását célzó kezelések hatására is elpusztulnak (l. a tölgyerdősítések gyomirtásánál leírtakat, de ugyanígy az akácosok lucfenyvessé való átalakításánál kiváló hatásúak a glifozát, glifozát-trime-sum hatóanyagok).

Permetezéssel való kijuttatás az üres vágásterületeken lévő sarjak, cserjék elpusztítása esetén lehet célravezető. Erre a célra az imazapir (Arsenal) és ammónium-fosamin (Krenite) javasolható. A kijuttatás ideje szeptember. Az Arsenal használata csak fenyőfajok tavaszi ültetése előtt, az őszi időszakban ajánlott. A fás szárú növények visszaszorítására egyébként a permetezéses technológiát nem alkalmazzuk, mivel állományban nehezen lehet biztosítani, hogy a kijuttatott szer csak a megcélzott növényekre jusson.

A vágásfelületek (tuskók) kenésére jelenleg a triklopir (Garlon 4E) használatos. A vágásfelületeket a döntés utáni 1–2 napon belül kell ecsettel lekenni vagy célzott permetezéssel kezelni. A 20 cm-nél nagyobb átmérőjű tuskók esetében elegendő csak a szijács kezelése. A munka ellenőrzésének érdekében a kijuttatott szerbe vörös festéket szoktak keverni 1% mennyiségben (l. a 22.táblázatot is).

A Garlon 4E alkalmas az ecsettel történő törzskenésre is. A fiatal egyedek kérgét a gyökfő felett 20 cm magasságban teljesen körbe kell kenni 1 : 2–1 : 3 arányban vízzel vagy gázolajjal hígítva. A hajtások héjkérgén keresztül felszívódva a már meglévő sarjak, fás szárú növények távolíthatók el vele.

A megfelelő hatóanyag kiválasztása. A megfelelő hatóanyag kiválasztásával az előző két pontban megfogalmazottak szerint az erdősítés szempontjából kívánatos vegetáció-, illetve gyommentesség létrehozására törekszünk. Ebből a szempontból nagyon fontos a különböző gyomirtó szerek hatásspektrumának, a fafajok toleranciájának, rezisztenciájának ismerete. Sajnos ezen a területen még nem rendelkezünk átfogó ismeretekkel.

Az elsodródás minimalizálása. Az elsodródás permetezéses technológia esetében gyakorlatilag kikerülhetetlen, mivel a szélcsendes időszakok ritkák. Sorcsíkgyomirtásnál ez fokozott, ugyanis amíg a teljes terület permetezésekor a permetcseppek jelentős része legfeljebb a szomszédos sorok egyikében fog leülepedni, így sorcsíkkezeléskor minden egyes elsodródott csepp a sorközt szennyezi, illetve kárba vész.

Nagyon fontos tehát a permetcseppek méretének megválasztása, a cseppek méretének egységesítése. Tény, hogy kisebb cseppekkel, kisebb permetlémennyiséggel nagyobb fedettséget tudunk elérni, aminek a korlátozott felszívódó képességű gyomirtó szereknél (pl. szelektív egyszikűirtók, szulfonil-ureák) van jelentősége. Gyomirtásnál az ideális cseppnagyság a 150–250 mikrométer közötti tartomány. Az egyenletes fedettség elérésére kívánatos a nem ionos felületi feszültségcsökkentő adalékanyagok: Citowett, Hyspray, Biofilm használata (VargaSzidonya, 2000).

A beavatkozások számának csökkentése. A beavatkozások számának csökkentési igénye főleg ökonómiai oldalról jelentkezik, ugyanakkor jelentős környezetkímélő hatása is van. A vegyszeres beavatkozás a csemete számára kedvező körülményeket több hónapon, esetleg a teljes vegetációs időn keresztül biztosítja, gyorsítja a csemetesorok záródását, ezzel az állomány fejlődését, ezért kevesebb alkalommal kell az adott területen vegyszeres vagy mechanikus ápolást végezni. A gyomkorlátozást célszerű az optimális fenofázisban elvégezni, hogy a lehető leghosszabb ideig biztosítsuk a növőteret a csemetéknek. Ezt az időpontot azonban feltétlenül egyeztetni kell a gyomnövények legérzékenyebb fenológiai stádiumával.

4.3.7. Az erdészeti gyomszabályozás tervezése

A) Az erdőművelési feladatok számbavétele. Első lépésként az éves erdőművelési terv alapján tekintsük át az elvégzendő feladatokat. Ennek ismeretében vizsgáljuk meg a rendelkezésünkre álló technikai eszközöket, mérjük fel a munkaerőhelyzetet, az esetleges korlátozó tényezőket: fafajösszetétel, domborzat, a terület védettsége. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az ápolástól csak akkor várhatunk kielégítő eredményt, ha azt időben, a megfelelő fenológiai stádiumban végezzük el.

B) A lehetséges megoldások számbavétele. Az elvégzendő feladatok ismeretében vizsgálni kell a végrehajtás lehetőségét. Az erdőgazdálkodásban nem cél a feltétlen kémiai gyomkorlátozás. Amennyiben a kitűzött gazdasági cél egyéb módszerekkel is elérhető – és annak ökonómiai összehasonlítása is megfelelő eredményt mutat –, akkor ne a vegyszeres megoldás mellett döntsünk.

Agrotechnikai lehetőségek. Csemetekertben a táblák megfelelő időközönkénti ugaroltatásával jelentős mértékben csökkenthető a magról kelő és az évelő gyomok mennyisége. A termelés során elgyomosodott táblákat, táblarészeket magról kelő gyomok esetén fekete ugarolással, a gyommagok kicsírázása után évente többször megismételt talajmunkával kezelhetjük. Amennyiben a táblában évelő gyomok is megjelennek, azok kihajtása után kémiai kezeléssel szoríthatjuk őket vissza, majd a magról kelőket újabb talajmunkával semmisíthetjük meg.

Rendkívül fontos – és sajnos a gyakorlatban legtöbbször elhanyagolt – feladat a csemetekerti utak, árokpartok, kerítések nyomvonalának, az épületek környékének tisztán tartása. Az elhanyagolt területekről a szél rengeteg gyommagot hord be a kertbe, a tarackos, rizómás, indákkal szaporodó fajok pedig a vegetatív képleteikkel hatolnak be a táblákba. Rendszeres nyírással, az évelők vegyszeres irtásával sok később jelentkező, a bevetett, iskolázott táblában már sokkal nehezebben végrehajtható gyomirtási problémát előzhetünk meg.

Erdőfelújításokban az egyéb szakmai indokok mellett az azonnal elvégzett első kivitellel jelentős előnyre tehet szert az erdőgazda a gyomokkal szemben. Az évekig üresen hagyott vágásterületen nagyon gyorsan szaporodnak fel a nehezen irtható gyomok, amelyek ellen már csak rendkívüli energiával és költséggel tudunk később hatékonyan védekezni. Az elvégzett első kivitel magával hozza az azonnali ápolás szükségességét, ez a gyomtenger kialakulását megakadályozza.

Jelentős szerepe van a hektáronkénti csemeteszámnak, a hálózatnak is. A jó minőségű csemetével, nagyobb tőszámmal végzett erdősítés előbb záródik, hamarabb szorítja ki a területről a gyomot.

Természetes felújításoknál a bontóvágást követően a megvilágítás növekedésének, a talaj vízellátottságának függvényében várhatjuk a gyomok megjelenését. Az üdenedves vízgazdálkodású talajokon a felújítást általában rövidebb időre tervezzük, mert a talaj megvilágításának növekedése erős gyomosodást indukál. Fontos tevékenység lehet a természetes úton kiritkult állományok alatt megjelenő veszélyes gyomfoltok – földi szeder, siska nádtippan, bükksás – visszaszorítása még abban az állapotban, amikor nem foglal el jelentős területet az erdőrészletben. Ekkor többnyire a kis foltok mechanikai úton eltávolíthatók, míg elterjedésük esetén már sokszor kémiai védekezéssel sem érhetünk el megfelelő eredményt. A megjelenő újulat között – az erdészetben még nagyon kis számban alkalmazott szelektív gyomirtó miatt – a védekezés sokszor megoldhatatlan.

Mechanikai gyomirtás. Csemetekertben a már említett fekete ugarolással mind a magról kelő, mind az évelő gyomok ellen jelentős eredményeket érhetünk el. A kettő–négy leveles állapotban végzett sekély talajműveléssel a kikelt csíranövények nagy tömege pusztítható el. A talajmunkák során felszínre kerülő vegetatív szaporító szerveket – tarack, inda – boronával összegyűjtve semmisíthetjük meg a táblaszéleken.

A jól kezelt csemetekerti táblákban végzett termelés során a sorközi kapálások, kultivátorozások vezetnek célra. Ezzel egy időben a sorok kézi gyomlálása ajánlható szükség szerint.

Újra hangsúlyozzuk, hogy a táblán kívüli területek gyommentessége óriási jelentőségű. Ezért az utak, vízelvezető árkok, kerítések mellékének kézi vagy gépi kaszálása sem hanyagolható el.

Erdősítésekben az ültetés előtt elvégzett talajmunkával sok gyom legalább az első évre visszaszorítható. Ennek nem kell feltétlenül gépi talaj-előkészítésnek lennie, a kézi pásztázás, tányérozás jelentősége is igen nagy. Későbbiekben a sorközök sarlózása, kaszálása jelenti a mechanikai ápolás lehetőségét. Ha nem elvadult területen végeztük el az első kivitelt, és nem meghatározóak a területen a veszélyes gyomok, az első évben végzett sorkapálással és a sorközök kaszálásával a csemetés fejlődése általában biztosítható.

Vegyszeres gyomkorlátozás. A talajherbicidek helyett inkább használjuk a levélherbicideket, amelyek a környezetet jóval kisebb mértékben terhelik.

Az erdősítésekben a környezet- és természetvédelmi szempontok is meghatározók, és elsődleges szerepet kapnak a gyomirtási munkák tervezése, szervezése során. Mindenféleképpen kerüljük a természetvédelmi területeken, a védett, ritka növények élőhelyén a kémiai szerek használatát. Ugyancsak kerülendők a tartós hatású szerek a gyakran látogatott kirándulóerdőkben. Ez utóbbi esetben a gyorsan bomló, lehetőleg levélen felszívódó szereket alkalmazzuk abban az esetben, ha munkánkat csak vegyszeres kezeléssel tudjuk elvégezni. Emellett az elsodródást, csepegést csökkentő technikákat, a közvetlen növényre kenést, a szertakarékos CDA-gépeket válasszuk.

Erdősítésben általában elegendő a részterület – sorcsíkok vagy csemete körüli tányérok – kezelése. Így jóval kevesebb hatóanyag kijuttatásával, kisebb költséggel és kisebb környezetterheléssel dolgozhatunk.

Ügyeljünk az újabban egyre szaporodó rezisztens gyomok jelenléte esetén a hatóanyag megválasztására. A Földön 1997-ig 124 gyomfaj 183 biotípusában alakult ki ellenállóság egy vagy több herbicid hatóanyaggal szemben. Magyarországon 8 gyomfaj: 3 Amaranthus-faj, Ambrosia elatior, Chenopodium album, C. polyspermum, Conyza (Erigeron) canadensis, Cirsium arvense 16 biotípusában mutattak ki rezisztenciát (Solymosi, 1999). Az adott hatóanyaggal szemben rezisztens gyom ellen hatóanyagváltással védekezhetünk.

C) A várható káros mellékhatások felmérése. Minden gyomkorlátozási munka tervezésének kezdetén a területen részletes növényfelvételezést kell végezni. Amennyiben a kezelni kívánt erdőrészletben védett, veszélyeztetett vagy ritka növény található, a kémiai gyomkorlátozásról le kell mondani, vagy az említett növény előfordulási helyét abból ki kell hagyni. A teljes területű – overall – kezelés helyett a részterület – sorcsík vagy tányér – kezelést válasszuk. Így a kezelt részterületről esetlegesen visszaszoruló fajok a nem kezelt csíkokból rövid idő alatt visszatelepülnek, így a káros környezeti hatás csökkenthető.

Az erdősítések gyomirtásának feltételei még országon belül is változatosak a klíma, a talaj, a vegetáció összetétele, a kultúrnövény(ek) jelenléte, az élő munka elérhetősége és költsége tekintetében. E tényezőket mind számításba kell venni a gyomirtás tervezése során.

E témakör vizsgálatánál l. a B) pontban a Vegyszeres gyomkorlátozás cím alatt írtakat is.

D) A gyomirtási terv összeállítása. Amennyiben a vegyszeres kezelés mellett döntünk, erdőrészletenkénti bontásban részletes tervet kell készíteni. A terv tartalmazza

– a terület leírását az üzemterv és a terepi felvétel alapján,

– anyag- és költségtervet (előkalkuláció), megadja

– a személyi és tárgyi feltételeket, valamint a

– technológia leírását.

Ez utóbbiban rögzíteni kell

– az erdőrészletben megtalálható fafajokat,

– a gyomflórát,

– annak fenofázisát a kezelés időpontjában,

– az esetlegesen alkalmazható agrotechnikai eljárást,

– a gyomirtó szer megválasztását (hatóanyag és kereskedelmi készítmény),

– a kijuttatandó mennyiséget területegységre számítva,

– permetezés esetében az előkészítés módját,

– a hígítás mértékét,

– a területegységre számított permetlé mennyiségét,

– a kijuttatás módját, eszközét, valamint

– a szerre előírt óvórendszabályokat.

A szervezés érdekében napi pontossággal ütemtervet kell készíteni.

A kezelés idejének időjárási tényezőit (szél, hőmérséklet, csapadék ideje, mennyisége, esetleg páratartalom) fel kell jegyezni a későbbi kiértékelés adatainak értelmezhetősége érdekében.

A kezelés elvégzése után nem maradhat el a tényleges költségeket rögzítő és elemző utókalkuláció, valamint az alkalmazott hatóanyag függvényében a megfelelő időben végzett értékelés. Ennek során a fontosabb gyomfajok visszaszorításának hatásosságát, az esetleg előforduló rezisztens gyomok felsorolását, a kultúrnövényeken tapasztalható esetleges fitotoxikus hatást (a szimptómákkal együtt) kell vizsgálni.

Egyes esetekben, főképpen a csemetekerti gyomirtásoknál a hatáskifejtés idejének lejárta után – amennyiben szükséges –, ne feledkezzünk meg a hatóanyagmaradék-vizsgálatról, a biotesztről.

4.3.8. Ajánlott technológiák

Az erdészeti gyomirtási technológiák a különböző kultúrák, illetve célállományok esetében egymástól jelentősen eltérnek. Ezeknek a csemetekertekben és a különböző fafajokkal történő felújításokban alkalmazható javasolt készítményeinek táblázatos összefoglalása található a 1928. táblázatban.

A csemetekerti gyomirtási technológiák táblázatai tartalmazzák a kultúrák megnevezését, a kezelés időpontját, az alkalmazni javasolt készítményt, annak hatóanyagát, dózisát, permetlészükségletét és ha van, a különleges megjegyeznivalókat.

19. táblázat. Csemetekertek gyomirtására javasolt technológiák I.

20. táblázat. Csemetekertek gyomirtására javasolt technológiák II.

20. táblázat. Csemetekertek gyomirtására javasolt technológiák II.

21. táblázat. Csemetekertek gyomirtására javasolt technológiák III.

21. táblázat folytatása

22. táblázat. Vágásterületek totális gyom- és cserjeirtásához javasolt szerek

23. táblázat. Lombos fafajok (tölgy, bükk) gyomirtása

24. táblázat. Fenyőerdősítések gyom- és cserjeirtásához javasolt szerek

25. táblázat. Természetes újulatok cserje és gyomnövény alóli felszabadításához javasolt szerek

26. táblázat. Akácsarj-átalakításhoz javasolt szerek

27. táblázat. Nyár- és fűzfélék ültetés, dugványozás előtti gyomirtásához javasolt szerek

28. táblázat. Nyár, fűz ültetés utáni gyomirtásához javasolt szerek