Ugrás a tartalomhoz

Erdővédelemtan

Dr. Varga Ferenc

Szaktudás Kiadó Ház

7. fejezet -

7. fejezet -

6. Erdőhigiénia

Az erdőhigiénia az erdővédelem azon területe, ahol a különböző vélemények sokaságával találkozhatunk. Szélsőséges esetben az utolsó ágig mindent eltávolító szemlélet ütközik a „hagyjunk mindent” szemlélettel. Mint olyan sok esetben, a valóság valahol a két véglet között van, hogy pontosan hol, azt mindig az adott helyzet és az adott körülmények határozzák meg.

Egészen más erdőhigiéniai irányelveket kell szem előtt tartanunk egy fatermesztő faültetvény, egy természetközeli vagy egy természetszerű erdőállomány esetén.

6.1. Törvényi háttér

Az Erdőtörvény (1996. évi LIV. törvény) rendelkezik az erdőgazdálkodó erdővédelmi kötelezettségeiről (46. §), és utal a növényvédelmi törvényre (korábban az 5/1988. sz. MÉM-rendelet, jelenleg a 2000. évi XXXV. törvény), amely meghatározza azon növényi, állati vagy fertőzést okozó egyéb szervezetek körét, melyek fellépése esetén a gazdálkodót a szükséges védekezés elvégzésére kötelezi (47. §). Az új növényvédelmi törvény ugyan nem sorolja fel ezeket a fajokat, de hivatkozik az 5/1988. számú MÉM-rendeletre, melynek a 2. és a 3. melléklete már pontos útmutatást ad. Külön bekezdés foglalkozik a „zárlati (karantén) károsítókkal”, amelyek erdőgazdasági és elsődleges faipari termékek exportjával–importjával kapcsolhatók össze, illetve a „veszélyes károsítókkal”, amelyek jelenléte a nemzetközi kereskedelem korlátozásán túl hazai előfordulásuk és esetleges tömeges elszaporodásuk esetén is védekezési kötelezettséget jelent.

Ha a gazdálkodó ezen kötelességének nem tesz eleget, a növényvédelmi hatóság a gazdálkodó költségére elvégezteti. A „zárlati kártevők” közül néhány fontosabb a 29.táblázatban található, míg az erdészetileg jelentős „veszélyes élő szervezetek” teljes listáját a 30. táblázat tartalmazza. A teljes, mezőgazdasági kártevőket is tartalmazó lista az idézett rendelet mellékleteiben található meg.

29. táblázat. Néhány erdészetileg fontos „zárlati (karantén) kártevő

30. táblázat. Az erdészetileg fontos „veszélyes élő szervezetek”

6.2. Általános irányelvek

Alapvető különbséget kell tennünk a terület rendeltetése szerint. Csemetekertekben, fatermesztő ültetvényeken sokkal fontosabb a fertőző vagy potenciálisan fertőző forrást jelentő növényi részek rendszeres ellenőrzése, megsemmisítése, mint egy természetközeli vagy természetes állományban. Míg az előbbi esetben a megelőzés céljából végzett növényvédő szeres kezelés a jelenleg is elfogadott gyakorlat, addig az utóbbi esetben csupán indokolt esetben, és akkor is megfelelő módszert alkalmazva szabad kémiai védekezést végrehajtani. Törekedni kell az integrált védekezés módszereinek az alkalmazására.

A kérdést tovább bonyolítja a károsító szervezetek sokfélesége. Általánosan elmondható, hogy kórokozók ellen nagyon nehéz erdőhigiéniai módszerekkel eredményt elérni. A szaporító képletek leggyakrabban a (tű)leveleken, vékony hajtásokon találhatók (pl. Sphaeropsis sapinea), melyek még a leggondosabb végrehajtással sem távolíthatók el a területről. Talajban élő kórokozóknál a mentesítés teljességgel kivitelezhetetlen (pl. Heterobasidion annosum, Armillaria spp.). Van esély a sikerre, ha a kórokozók vastagabb ágakat, koronarészeket támadnak meg (pl. Cryphonectria parasitica). Ebben az esetben a fertőzött részek időben való eltávolítása és megsemmisítése (pl. elégetés) csökkentheti a fertőzés továbbterjedését. Károsítók esetében az erdőhigiéniai módszerekkel leghatékonyabban a kéregben és fában költő rovarfajok egyedszámát csökkenthetjük (lásd 6.3. fejezet). Lombfogyasztó rovaroknál erre csak korlátozottan van lehetőség.

6.3. Az elpusztult faanyag szerepe

A természetes folyamatokban elpusztult fa, faág és koronarészek egy bizonyos mennyiségig általában nem jelentenek potenciális fertőzési forrást, hanem a természetben lejátszódó folyamatok eredményeképp keletkeznek.

Az elpusztult faanyag különböző ideig található meg az erdőben. Az ellenálló, kemény faanyagok (pl. tölgy, akác) jóval tovább maradnak meg, mint a puha (pl. nyár) faanyag. Igen ellenálló fák esetében (pl. mamutfenyő, egyes tujafajok), főleg ha az elpusztult fa állva marad, akár 10–30, sőt extrém esetben néhány száz évig is megmaradhat. Természetesen nem hanyagolható el a külső tényezők szerepe sem. Döntően ez határozza meg, hogy egy elpusztult vagy pusztulófélben lévő fa erdőhigiéniai szempontból veszélyes-e vagy sem. Az abiotikus tényezők hatnak a fában és kéregben megtelepedő állatokra és gombákra, így meghatározzák a faanyag lebontási ütemét. A probléma elemzésekor a mérleg egyik serpenyőjében az ökonómiai alapokon nyugvó erdőgazdálkodás, a másikban az elpusztult vagy pusztulóban lévő faanyaghoz kötött (védett és veszélyeztetett) állatok, elsősorban rovarfajok és odúlakó gerincesek találhatók. Hazai (Csóka et al, 2000) és külföldi (Scherzinger, 1996) vizsgálatok mutatták ki, hogy milyen sok rovarfaj kötődik a pusztuló faanyaghoz. A területen visszahagyható, elpusztult faanyag mennyiségének megállapításához az adott körülmények pontos ismerete elengedhetetlenül szükséges.

Első lépésben azt kell tisztázni, hogy mennyire „holt” a fa. Thomas et al. (1979) a faanyag lebomlási folyamatában öt kategóriát különítenek el (35. ábra), amelyek közül az elsőben az erdővédelmi szempontból jelentős rovarfajok fordulnak elő. Az összes további kategóriában már csak gazdasági/gazdálkodási szempontból közömbös fajok találhatók. Ettől az állapottól kezdve a faanyag értéke is rohamosan csökken, feldolgozása ezért is indokolatlan. Ezen indokok alapján egyértelmű, hogy csak az éppen pusztuló fák, azok közül is elsősorban az elegyetlen, telepített fenyő- és nyárállományokban előfordulók jelenthetnek erdővédelmi szempontból megfontolandó problémát. A lábon száradt, már legalább az előző tenyészidőszak óta ott álló fák már sokkal inkább szolgálják az adott erdőrész fajgazdagságát a bennük életfeltételeiket megtaláló xilofág-szaproxilofág rovarok vagy a pusztuló fát csak lakóhelyül választó odúlakó gerincesek egyedein keresztül. Erre vonatkozóan őserdei viszonyok között (Ausztria, Rothwald) végzett megfigyelések is alátámasztják, hogy a fában és kéregben költő rovarok/gombák már a pusztulófélben lévő fákban jelennek meg, sőt sok esetben annak végső pusztulását is okozzák (pl. Ips typographus és Armillaria spp.). Ez az időszak többnyire csupán egy évig, ritka esetben 2 évig tarthat, amely után már egészen más összetételű rovar- és gombaegyüttes veszi át a helyét (Schimitschek, 1953). Különösen érdekes a pusztulási folyamat során a kambiumzónában bekövetkező átalakulás. Elsőként a külső stresszhatások miatt átalakul a réteg kémiai összetétele, amely a kéregben költő rovarok által is érzékelhető anyagok kibocsátásával is jár (Fiihrer, 1991). Az így megtelepedő szúbogarak meneteiben velük csaknem együtt, több „albérlő” is megjelenik (pl. légylárvák), és az így keletkező ürüléken és növényi maradványokon aljzatot találnak az első gombák is. Ezek a hatások annyira legyengítik a fát, hogy megtelepedhetnek azok a szú-, cincér- és más rovarfajok, melyek a már bomlásnak induló kambiumban képesek fejlődni. A végeredmény a leváló kéreg. Itt aztán már futóbogarak, pattanóbogarak, dögbogarak és százlábúak jelennek meg (Eckloff–Ziegler, 1991) (36. ábra).

35. ábra. A fatest pusztulásának fázisai (Thomas et al., 1979)

36. ábra. A pusztuló fában az évek során megjelenő különböző rovarfajok (Rauh, 1993)

Ismételten ki kell emelni és hangsúlyozni, hogy a lebontási folyamatnak csupán az első fázisa nyújt lehetőséget az erdőgazdasági károkat okozó fajoknak a tömeges elszaporodásra, és ezáltal további, egészséges fák elpusztítására.

Nagyon fontos tehát, hogy ezt az állapotot felismerjük és megfelelő gyorsasággal és eszközökkel reagáljunk rá. Erdőhigiéniai szempontból nem elegendő ezen fák tőről való elválasztása, hanem elszállításuk is szükséges a fertőzött területről. Külön ki kell emelni a kitermelt és a kitermelés közelében készletezett, tárolt faanyagot. Nagyon sok esetben megfigyelhető, hogy ezek a kiindulási helyei további károsításoknak, mivel itt minden ellenálló képességüktől megfosztott fákban „tenyésztjük” a xilofág rovarokat. Konkrét példa az alföldi fenyőtelepítések tisztításakor a sorok között bennhagyott, levágott anyag.

Hazai fenyveseinkben előforduló szúfajokra irányadó útmutatásként a következők érvényesek: ha „fertőzött”, azaz bogarak által megtámadott fák kitermelése folyik (fő időszaka az őszi megjelenést követő tél), akkor a kitermelt faanyagot a rovarok kirepülése előtt, azaz legkésőbb március 31-ig el kell szállítani. Ha egészséges (szúmentes) fákat vágtak ki, ebben a tavasz folyamán a bogarak megtelepedhetnek. Ekkor május 31. a kiszállítás végső határideje, és figyelembe kell venni azt is, hogy a célállomáson és környékén kirajzó bogarak ott további károkat okozhatnak.