Ugrás a tartalomhoz

Erdővédelemtan

Dr. Varga Ferenc

Szaktudás Kiadó Ház

9. fejezet -

9. fejezet -

8. Néhány erdővédelmi probléma részletes ismertetése

Ebben a fejezetben a mai erdőgazdálkodót érintő, néhány kiemelkedően fontos erdővédelmi problémát ismertetünk. Ezek többnyire a fő fafajokat érintik, vagy pedig értékes, de kisebb térfoglalású fásnövények betegségeit és az ellenük való védekezés lehetőségeit mutatjuk be. A fejezetet szinte évente lehetne bővíteni, mert újabb és újabb káros jelenségek tapasztalhatók erdeinkben.

8.1. A kocsányos tölgy pusztulásos megbetegedése

A kocsányos tölgy pusztulása az erdészeti szakirodalomban mintegy 100 éve ismert téma. A jelenség a századforduló táján jelentkezett olyan mértékben, hogy a szakemberek katasztrófaszerű jelenségről beszéltek.

A XIX. század közepén és második felében az alföldi és a környező részeken végzett vízszabályozás, lecsapolás következtében a talajvízszint az egész Kárpát-medence területén jelentősen alábbszállt. A vízgazdálkodás szempontjából hirtelen és erősen megváltozott termőhelyi viszonyokhoz különösen az idős kocsányos tölgyesek nem tudtak alkalmazkodni, megindult az állományok részleges leromlása, majd a fák teljes pusztulása.

A pusztulás kezdetben csak a kötött talajon álló, síkvidéki kocsányos tölgyeseket érintette, a homoki és dombvidéki állományokban a károsodás mindig is csak kisebb jelentőségű volt. A síkvidéki, ártéri, volt ártéri kocsányos tölgyesek erősen kötött talaja kedvező feltételeket nyújt a pangóvizek kialakulásához. Amennyiben pl. hernyórágás következtében a teljes lombtalan állapot pangóvizes időszakaszban lép fel, megszűnik a párologtatás és ezzel a gyökér és a korona közötti vízforgalom. A gyökereken ennek következtében fulladásos jelenségek játszódnak le, ami azok elhalásához is vezet.

A károsodott gyökérzet feladatát nem képes betölteni, ezért újabb egyensúlyi zavar keletkezik a vízellátottságban, megindul egyes hajtások, majd egész ágak fokozatos száradása, pusztulása. Az így legyengült fát a talajban mindig jelenlévő gyűrűs tuskógomba (Armillaria mellea) támadja meg. Rizomorfái a kéreg alá behatolva az élő szöveteket pusztítják el. A koronában a levelek pamacsszerűen, tömörödve jelennek meg. Ilyen módon néhány év alatt a fa elpusztul. Az elpusztult fa kérge táblásán leválik, alatta a gyűrűs tuskógomba fehér, lemezszerű szövedéke és fekete, zsinórszerű rizomorfái láthatók.

Az elpusztult, még lábonálló fában a xilofág rovarok telepednek meg, amelyek megkezdik a faanyag lebontását. A rovarokon kívül a szijácskorhasztó farontó gombák is megjelennek, majd a szijács elpusztítása után a gesztbontó gombák fejezik be a faanyag teljes lebontását.

A kocsányos tölgyesek pusztulásáról 1877 óta van szakirodalmi adat. A Maros gátak közé szorításával a gyapjas lepke tarrágást okozó gradációja után az ott található ártéri kocsányos tölgyesek száradása kezdődött el. A tömeges tölgypusztulás az 1907–1908-as években kialakult hatalmas gyapjaslepke-gradációt követően Délkelet-Baranyában lépett fel. Ugyanekkor a Duna, a Dráva és a Száva menti tölgyesekben is hasonló folyamat indult meg. Az 1910-es évek végén a szatmári és bács-bodrogi tölgypusztulás foglalkoztatta a szaksajtót. Nagyjából ugyanerre az időpontra esik a tölgylisztharmat Kárpát-medencében való megjelenése és elterjedése. Mint újabb károsító tényező, a tölgypusztulás kiterjedéséhez és intenzitásának a növekedéséhez vezetett. A szatmári területeken az Ecsedi-láp lecsapolása jelentett nagy és kedvezőtlen változást a talajhidrológiai viszonyokban.

A felsorolt területeken kívül erős mértékű pusztulás lépett fel a Bodrogközben, a Nyírségben, de a somogyi, a zalai és a kisalföldi erdőgazdálkodók számára sem ismeretlen a jelenség.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint az ország területén 1990–1998 között összesen több mint 4 ezer hektáron észlelték a kocsányos tölgyfák pusztulását. Az éves adatok többsége a károsodás gyenge vagy közepes fokozatát jelöli. Nagyon valószínű, hogy évente nemcsak az újonnan keletkezett pusztulást jelezték, hanem a területen esetleg már rég meglévő károsodás adatai ismétlődve szerepelnek.

A kocsányos tölgy pusztulása ellen védekezni a lombtalanítást okozó rovarok elleni fellépéssel vagy az újra lombosodó fáknak a tölgylisztharmat fertőzésétől és kártételétől való megvédésével lehet. A vízrendezési munkákat úgy kell megtervezni és kivitelezni, hogy az ne csak a víz elvezetését, hanem szükség szerint az odavezetését és ott tartását is tegye lehetővé.

8.2. A kocsánytalan tölgy pusztulásos megbetegedése

A kocsánytalan tölgy pusztulása Magyarországon, a rendelkezésre álló adatok alapján, 1978-ban kezdődött el. Zemplén-hegységből érkezett tudósítás szerint az állományokban eddig ismeretlen módon elpusztult kocsánytalan tölgyfákat találtak. A károsodott, elpusztult fák nem az elnyomott, alászorult egyedek közül kerültek ki.

Az ismeretlen károsodást folyamat a Zemplén-hegységből kiindulva fokozatosan nyugati, délnyugati irányba terjeszkedett tovább. A következő évben már a Bükk-hegységben, majd röviddel ezután a Mátrából jelezték a megbetegedést. Rövidesen a Börzsöny, a Pilis, a Gerecse és a Vértes is elterjedési területéhez tartozott. Ezt követően a Mecsek, a Bakony-hegység, Somogy és Zala megyék területét is elérte a betegség. 1980–1981-ben már Sopron környékén is megindult a pusztulás és röviddel ezután Ausztria is jelezte a kór fellépését. Hamarosan egész Európában elterjedt a kocsánytalan tölgyeseket komolyan veszélyeztető betegség.

A különös, eddig ismeretlen károsodás vizsgálatára az Erdészeti és Faipari Egyetem Erdővédelemtani Tanszéke és az ERTI Erdővédelmi Osztálya a helyi erdőrendezőségi kirendeltségek közreműködésével az egész ország területén mintaterületeket jelölt ki a betegség folyamatának figyelemmel kísérése és az esetleges okok tisztázása céljából. A területeken található számozott fák egészségi állapotát évente két alkalommal felvételezik, majd az adatokat minden év végén értékelik. A felvételezéssel kapcsolatosan született meg a tölgyesekre azóta is (némi módosítással) alkalmazott egészségiállapot-skálabeosztás, amelyben

5 = a teljesen egészséges, ép,

4 = a megbetegedés jeleit mutató,

3 = az erősen károsodott,

2 = a folyó évben elpusztult,

1 = a korábbi években elpusztult fákat jelöli.

Később a 3-as jelzésű fokozatot megbontva a

3.4 erősen károsodott, de várhatóan megmaradó, a

3.2 erősen károsodott, de várhatóan elpusztuló fák megjelölést alkalmaztuk.

A 37. ábra a 3.2 egészségi fokozatú, erősen károsodott, várhatóan elpusztuló ko- csánytalan tölgyfát mutat be.

37. ábra. A 3.2 egészségi fokozatú kocsánytalan tölgy

A szokatlan módon fellépő pusztulás olyan méreteket öltött, hogy az erdész szakemberek mellett erdészeti szakismeretekkel nem rendelkező biológusok és ökológusok is vizsgálták a jelenséget. Ők a nyugat-európai szakirodalmi adatok alapján, azokat adaptálva egyértelműen megállapították, hogy a fák pusztulását a savas eső okozta. Ezt azonban sem kísérletileg, sem pedig más módon bizonyítani nem tudták. Ennek folytatásaként a legkülönbözőbb hipotézisek születtek, amelyek mindegyike rendszerint csak egy tényezőnek tulajdonította a pusztulás jelenségét.

A pusztulás mértékére jellemző volt, hogy törzsszámra vonatkoztatva a Zemplén-hegységben összességében meghaladta az 50%-ot, a nyugati határ menti területeken a mintaterületek adatai szerint csak 25% körüli volt.

A nyolcvanas évek vége felé a pusztulás mértéke fokozatosan csökkent, majd ahogy jött a jelenség, ugyanúgy a Zemplén-hegységből kiindulva és délnyugat felé haladva fokozatosan, gyakorlatilag meg is szűnt. Ezt követően a kilencvenes években is volt száradás, de az eltérő jellegű volt a korábbi folyamattól. Ez utóbbi száradási jelenséget egyértelműen a csapadékhiány váltotta ki. Az ekkor elpusztult fák nem mutatták a korábbi szimptómákat (apró, pirosodó levelek, fokozatosan elhaló, száradó korona, nyár végére a teljes, hirtelen bekövetkező pusztulás).

A kocsánytalan tölgy pusztulásának vizsgálatára nemzetközi együttműködés is kialakult az akkori csehszlovákiai, ausztriai, németországi kutatóhelyekkel. Több nemzetközi konferencia is tárgyalta a témát, de a pusztulást kiváltó, bizonyítható, egyértelmű okot sehol sem sikerült meghatározni. A legutóbbi 5–10 évben már szinte nem is esik róla szó sem rendezvényeken, sem pedig a szaksajtóban.

A kutatómunka során több országban is az a megállapítás kristályosodott ki, hogy több vagy sok tényezős, komplex megbetegedési jelenség okozta a kocsánytalan tölgy egész Európában azonos szimptómák mellett tapasztalható leromlásos pusztulását. A sok tényező közül kiemelkedő szerepe lehetett

– az időjárási szélsőségeknek (szárazság, erős téli fagyok),

– a gyűrűs tuskógomba (Armillaria mellea) erős elszaporodásának,

– a tölgy-szijácsszú (Scolytus intricatus) korábban nem ismert mértékű gradációjának,

– a lombfogyasztó lepkehernyók (téli araszolók) gradációjának,

– egyes, a fák szijácsában található, feltételezetten edényeltömődést okozó gombáknak,

– a legyengült, pusztuló fákban a xilofág rovarok és szijácskorhasztó gombák elszaporodásának,

– egyéb más, ismeretlen tényezőknek.

Nagy a valószínűsége annak, hogy ezen tényezők közül egyszerre több is fellépett, és szerencsétlen egybeesésük váltotta ki a komplex leromlási, pusztulási folyamatot.

Az általános savasodás Magyarországon nem volt olyan mértékű, hogy az közvetlenül okozhatta volna a fák pusztulását, de mint környezeti tényező, hozzájárulhatott a fák stresszállapotának kialakulásához és a patogén szervezetek megerősödéséhez, elszaporodásához.

Kiemelkedő szerepe lehetett a gyűrűs tuskógombának, amely a legyengült fákat tömegesen fertőzte és okozta pusztulásukat. A gomba más fás növényeket fertőzve ugyanazokat a szimptómákat váltja ki, mint amelyeket a tölgypusztulással kapcsolatosan tapasztalni lehetett. Az elpusztult fák tövén a rákövetkező évben a gomba termőtestei hatalmas csokrokban jelentek meg.

Ugyancsak számottevő szerepe lehetett a tölgy-szijácsszúnak (Scolytus intricatus) is, mert a rovar olyan tömegben lépett fel, amely rövid idő alatt a kambiumnak a fa teljes kerületén való szétroncsolását okozta. Nagy a valószínűsége annak, hogy a szútámadás egymagában is okozhatta a fák pusztulását. A tölgypusztulás megszűntével a szúpopulációk is visszakerültek a magállomány szintre.

A kocsánytalan tölgy leromlásos, pusztulással járó megbetegedése ellen, lévén komplex jelenség, védekezni igen nehéz, vagy egyáltalán nem is lehet. Egy-egy tényező ellen fellépve azonban csökkenthetjük a leromlás mértékét és ütemét. Az erdőhigiéniai szabályok konkrét intézkedéseken keresztüli betartásával szintén csökkenthetjük a kocsánytalan tölgy pusztulása megismétlődésének az esélyét.

A kipusztult állományok felújítása az erős cserjésedés és gyomosodás miatt rendkívül nehéz és költséges.

8.3. A szilpusztulás

A szil holland betegségének is nevezett szilpusztulás kórokozói az Ophiostoma ulmi (Buism.) Nannf. és az O. novo-ulmi Brasier tömlősgombák. A kórokozókat a Scolytus nemzetségbe tartozó szil-szijácsszúk terjesztik. A szilpusztulás tracheomikózis jellegű betegség, vagyis a szállítóedények (xylem) gombás megbetegedése okozza a koronában észlelhető gyors hervadást.

Az O. ulmi minden valószínűség szerint Ázsiából származik. A betegséget Európában röviddel az első világháború után észlelték először. Az első járványhullám 1920–1940 között sepert végig Európán, majd Észak-Amerikán; fák milliói estek áldozatul. Ezt követően a betegség alábbhagyott, majd az 1960-as években egy újabb járványhullám kezdődött, amely napjainkban is tart. Ezt az újabb járványt a kórokozónak egy Amerikából Európába visszakerült agresszív változata okozza, amelyet O. novo-ulmi néven külön fajként írtak le (Brasier, 1991).

A pusztulás tünetei: a vegetációs időszakban, általában nyár elején hervadás jelentkezik a koronában. Egyes ágakon vagy egész koronarészeken a levelek, a hajtások hirtelen elhervadnak, majd elszáradnak. A beteg fás részek keresztmetszetén az utolsó évgyűrű tavaszi pásztájában barna pontok, illetve összefüggő barna gyűrű figyelhető meg. A megfertőzött fák 2–5 éven belül elpusztulnak. A hervadást az edények eltömése és a gomba toxinjai váltják ki. Az edényeket a gomba sejtjei és a fa védekezéseként fokozódó töltősejt (tillisz-)képződés tömi el. A pusztuló fákat a szil-szijácsszúk (Scolytus-fajok) keresik fel költés céljából. A szúk költési meneteiben a gomba tenyészik. A kirepülő új bogárnemzedék egyedei az egészséges fák végső ágvilláinál végzik érési táplálkozási rágásukat, mialatt a magukkal hozott gombaspórákkal megfertőzik a fákat.

Á szilpusztulás ellen különböző védekezési módszerek ismertek, amelyek többsége azonban nem eléggé hatásos. A kórokozó vektorait, a szil-szijácsszúkat inszekticidekkel lehet irtani, vagy populációjukat feromoncsapdák segítségével csökkenteni. Próbálkoztak szisztemikus gombaölő szerek alkalmazásával, illetve gomba- és rovarölő szerek magas nyomású injektálásával a gyökfő szintjén. Biológiai védekezési kísérletek is történtek antagonista baktériumok és gombák felhasználásával, vitatható eredményekkel. A legreménykeltőbb megoldásnak tűnik a gazdanövény rezisztenciájának fokozása: az ellenálló egyedek kiválogatása, a rezisztens ázsiai szilfajokkal való hibridizálás, esetleg az ázsiai fajok közvetlen termesztése révén, ahol lehetséges.

A szilpusztulás egy biotikus tényező által kiváltott betegség, kórokozója jól izolálható és táptalajon tenyészthető. A betegség valódi okának megállapítása mégis hosszú évekig eltartott. Különböző szerzők más-más okokat véltek meghatározónak a betegség előidézésében: szárazság, baktériumos fertőzés, tilliszek képződése, a Graphium ulmi (az Ophiostoma ulmi anamorfája) gombafertőzése stb. A szijácsszúk szerepét az évek során hol megerősítették, hol cáfolták. Mindez jól szemlélteti, hogy egy új, korábban ismeretlen betegség megjelenésekor milyen nehéz a valódi okot megállapítani még akkor is, ha a kórokozó egyetlen faj (Vajna, 1998).

8.4. A fűzpusztulás

A füzesek Magyarország erdőterületének mintegy 1%-át foglalják el. A Salix fajok természetes állományokban és mesterséges telepítésekben fordulnak elő. A füzek egészségi állapotának alakulását nagymértékben befolyásolja a termőhely vízellátottsága, ugyanis a füzek számára a csapadékból származó vízmennyiség nem elegendő az életműködések optimális ellátásához. A szélsőségesen száraz, aszályos időjárás, a folyók vízszintjének csökkenése az árterületeken a talajvíz szintjének süllyedését eredményezi. A talajvízszint-csökkenés a füzeknél stresszállapotot idéz elő, amelynek következtében csúcsszáradás, sőt pusztulás, illetve a fák kórokozókkal szembeni ellenálló képességének csökkenése következik be. A nemesített, intenzív fajták esetében a termőhely egyéb tényezői is szerepet játszanak. A sásos, nádas, szikes, glejes termőhelyekre telepített fűz gyengén növekszik, és általában nem éli túl a 3–5 éves kort. A jó vízellátású, megfelelő termőhelyen álló fák esetében is tapasztalható olykor pusztulás. Ebben az esetben a fák hirtelen elhalását, hervadását baktériumos betegség okozza. Hazánkban a füzeknek e kóros pusztulását 1998-ban azonosítottuk a szigetközi ártéri nemesfüzesekben. A helyi szakemberek tájékoztatója szerint a pusztulás már 2–3 évvel korábban elkezdődött és évről évre fokozódott. A kórokozó az Erwinia salicis (Day) Chester karantén baktérium, amelynek ez volt az első bizonyított hazai előfordulása. A betegség a fák koronájának tavasszal, nyár elején észlelhető részleges hervadásával kezdődött. Általában a második évben a 10–12 éves beteg fák elpusztultak. Az elpusztult, kivágott fák korongjain látható a füzek baktériumos hervadásának jellegzetes tünete, a fás részben foltokban, gyűrűs sávokban jelentkező szürkés-barnás elszíneződés. Az elszíneződött faedényekből a kórokozó kitenyészthető. A kórokozóról és a betegségről még keveset tudunk. Az irodalom szerint (Butin, 1996) a betegség a díszfüzeken, a fonófűz-kultúrákban, a természetes füzesekben egyaránt előfordul, a leggyakoribb fűz fajok (Salix alba, S. caprea, S. cinerea, S. fragilis, S. purpurea, S. triandra) mind fogékonyaknak bizonyulnak. Néhány év alatt az idősebb fák is elpusztulnak. A kórokozó terjedése a szél és az eső által, valamint a fertőzött dugványokkal történik. A betegség elhatalmasodását a szaporítóanyag szigorú ellenőrzésével és a beteg fák eltávolításával tudjuk megelőzni. Hosszú távon az eredményes megelőzési módszer a rezisztens fűzfajták kinemesítése lehet.

8.5. Egyéb lombos fafajok pusztulásos megbetegedése

A fő lombos fafajainkon kívül egyre több, kisebb előfordulású, de mégis értékes fánkon egyre gyakrabban lép fel pusztulásos megbetegedés. Itt mutatjuk be az akác újabban tapasztalható pusztulását is.

Több erdei fafajunk esetében a pusztulások nem specifikusak, vagyis nem egyetlen kórokozó idézi elő, hanem komplex jellegűek, vagyis a fák több tényező együttes és/vagy egymás utáni hatása következtében pusztulnak el (lásd a 3.3. fejezetet is). A pusztulásban szerepet játszó hajlamosító tényezők több fafaj esetében azonosak lehetnek, pl. az aszály, a fagy, a nem megfelelő termőhely. Általánosnak tekinthető a gyűrűs tuskógomba (Armillaria-fajok) szerepe is. E sokgazdás gombafajok a lombos fáknál gyengültségi jellegű kórokozók, vagyis a csökkent vitalitású, legyengült fiziológiai állapotú fákat támadják meg. A gyűrűs tuskógomba jelentősége az erdei fák pusztulásos megbetegedéseiben az utóbbi években emelkedett, ami egyrészt a fákat érő gyengítő hatások növekedésével magyarázható, másrészt azzal, hogy a gomba tenyészfeltételei kedvezőbbé váltak.

8.5.1. A szelídgesztenye pusztulása

A szelídgesztenye pusztulását a Cryphonectria parasitica (Murill) Barr tömlősgomba okozza. Ez a Távol-Keletről behurcolt kórokozó a század elején az amerikai szelídgesztenye szinte teljes kiirtásával hívta fel magára a figyelmet. Európában először 1938-ban, Olaszországban azonosították. Hazánkban a gomba első előfordulását 1970-ben írták le, a gesztenye endotiás kéregelhalásaként nevezve meg a betegséget. Azóta a gomba az ország valamennyi jelentős szelídgesztenye-termőtáján megjelent, és napjainkban is intenzíven terjed mind az ültetvényekben, mind az erdőtársulásokban.

A gomba által kiváltott tünetek igen jellegzetesek: a kéregszövet elpusztításával a rákos részek fölött a fa nedvkeringése leáll, az ágak vagy akár az egész törzs hirtelen száradását okozva. A beteg, felrepedező kéregrészen apró, narancsszínű termőtestek törnek elő. A megtámadott rész alatt a fa fattyúhajtásokat képez, de ezek már gyakran a következő évben elpusztulnak. A gomba leginkább kéreggyűrődéseket, repedéseket, sebzéseket használ behatolási helyként, és a fertőzést követő néhány éven belül elpusztítja a fát.

A kórokozó ellen eddig egyetlen hatásos, biológiai védekezési módot ismerünk. Ennek a gyökerei 1953-ra, Olaszországba nyúlnak vissza, amikor is gyógyulónak tűnő gesztenyefákat találtak egy Genova melletti ültetvényben: a kéreg alatt a szövetek életképesek maradtak, a hajtások, ágak nem száradtak el. Az ilyen fákról sikerült a kutatóknak pigmenthiányos, ún. „hipovirulens” (csökkent fertőzőképességű) gombatörzseket kitenyészteniük. Később bebizonyították, hogy a hipovirulencia okozója egy vírusszerű részecske: az ilyen gombatörzsek sejtplazmájában kettős szálú RNS-molekulák találhatók. A hipovirulens törzsek képesek a természetben is a vírusszerű részecskék átadására a virulens törzseknek, ezáltal a virulens törzs is csökkent fertőzőképességűvé válik és az elhaló kéregszövet begyógyul. Ez a folyamat csak abban az esetben sikeres, ha a két gombatörzs kompatibilis, vagyis közöttük hifahidak keletkeznek. A vegetatív kompatibilitási csoportok meghatározásához laboratóriumi tesztek szükségesek. Magyarországi viszonylatban a kórokozó azonosított kompatibilitási csoportjainak száma 1995-ben 13 volt (Radócz et al., 1997), azóta már közel 20-ra emelkedett, csak Sopron közvetlen környékén hat csoportot lehetett azonosítani (Vidóczi et al., 2000). A kompatibilitási csoportok számának a védekezést megnehezítő növekedése a kórokozó ivaros szaporodása során végbemenő génrekombináció eredménye.

A hipovirulencia természetesen is megjelent Magyarország több gesztenyetermő vidékén. A szelídgesztenye fennmaradásának feltétele a hipovirulens gombatörzsek minél nagyobb arányú jelenléte és fokozatos túlsúlyba kerülése a kérdéses területen. Ezt a folyamatot magunk is felgyorsíthatjuk, az adott területen előforduló kompatibilitási csoportokba tartozó hipovirulens gombatörzsekkel végzett mesterséges inokulációk által. A kezeléseket mind megelőző jelleggel, mind a már beteg fák gyógyítása céljából végezhetjük.

A betegség terjedését lassítják a növény-egészségügyi tisztogatások, a beteg fák és ágak levágása és eltávolítása, a sebek szakszerű kezelése. Az európai szelídgesztenye ázsiai fajokkal (Castanea crenata, C. mollissima) alkotott hibridjei ellenállóbbak a betegséggel szemben. Főleg gyümölcstermesztési, de fatermesztési célra is nemesítenek a kórokozóra kevésbé fogékony hibrideket.

Azokban az állományokban, gyümölcsösökben, ahol a természetes hipovirulencia jelen van, a tisztogatásokat kell elvégezni, kiválasztani és meghagyni azokat a fákat, illetve sarjakat, amelyek még egészségesek, vagy már természetesen gyógyulnak.

8.5.2. Az akác pusztulása

Akácosokban a levelek sárgulásában, a fák sínylődésében majd pusztulásában megnyilvánuló tüneteket hazánkban már a XIX. század végén is tapasztalták. Illés 1890-ben országszerte sárguló, pusztuló akácokról számol be „oly területeken, melyeken az ákácz nem érzi jól magát”. Haracsi (1969) az akác gutaütéses pusztulásáról ír, amelyet a szilpusztuláshoz hasonlítva egy Ophiostoma fajnak tulajdonít. Az akácpusztulást Igmándy is megfigyelte 1958-ban Tolna megyében: „...a fák egyes ágain vagy az egész fán a levelek elsárgulnak (május–június). Az ágak, esetleg az egész fa hirtelen elpusztul. Az akácpusztulást előidéző kórokozó tényezők, a betegség pontos lefolyása stb. még nem ismert.” (Igmándy, 1965).

Az 1990-es években az ország különböző helyein jelezték az akác ágelhalásának és rákosodásának, pusztulásának fokozott fellépését.

A betegség esetenként különböző tünetekben és mértékben nyilvánul meg. Fiatal erdősítésekben gyakran a csemeték teljesen kipusztulnak, máskor a törzsek, illetve ágak kérgében részleges nekrózisok keletkeznek, jellegzetesen az oldalágak kiindulásánál vagy a pálhatüskék körül. Idősebb állományokban a törzsek kérgének nagy kiterjedésű elhalása, rákosodása, illetve az ún. ágvillarák gyakorisága tűnik szembe.

Az elvégzett vizsgálatok alapján az akácpusztulás komplex etiológiájú folyamat (Szabó, 2000). A tanulmányozott esetekben a pusztulás folyamatában hajlamosító tényezőnek az aszály, illetve a homoktalajok gyenge vízmegtartó képessége tekinthető. A kiváltó tényezők a kéreg foltos elfagyását, berepedését okozó fagy és néhány, viszonylag nagyobb patogenitású kórokozó gomba [Diaporthe oncostoma (Duby) Fuck, Fusarium avenaceum (Fr.) Sacc., F. lateritium Nees ex Link] a járulékos tényezők pedig az elhaló ágakon többnyire már csak szaprotrófként megjelenő egyéb gombák [pl. Cucurbitaria elongata (Fr.) Grev., Massaria anomia (Fr.) Petrak] voltak. Egy esetben Verticillium okozta edénybetegség (tracheomikózis) miatt pusztultak el a csemeték.

Az akác pusztulása elleni védekezés a betegség jellegéből fakadóan komplex, nem egyszerű feladat. Elsősorban a megelőzésre kell ügyelni, mégpedig az akác megfelelő, nem fagyzugos, kellő tápanyag- és vízellátottságú termőhelyre való ültetésével. A sarjaztatással való felújítást lehetőleg kerülni kell, mert külföldi tapasztalatok szerint különösen a többgenerációs sarjak fokozottan fogékonyak a Phomopsis oncostomára. Az ágnyesés hatásának pontos ismerete, illetve az egyes klóncsoportok esetleges eltérő fogékonysága további kutatásokat igényel. A talajban kitartó képleteik által hosszabb ideig megmaradó és fertőzőképes kórokozók (Fusarium- és Verticillium-fajok) támadásának megelőzése érdekében figyeljünk arra, hogy ne erdősítsünk akáccal ott, ahol a megelőző évben e kórokozókkal fertőzött, vagy azokra fogékony növényeket termesztettek (mezőgazdasági hasznosítású területek).

8.5.3. A cser tőrákosodása és pusztulása

Fiatal, tisztításkorú cseresekben gyakori jelenség a fák tövénél jelentkező kéregelhalás, rákos elváltozás, a kéreg abnormis megvastagodása és repedezettsége. Korábban e jelenséget vadkárosításként, sebzésként próbálták magyarázni. Vizsgálataink alapján bizonyosra vehető, hogy a tőrákosodás komplex folyamat eredménye, amelyet a fagy és az ezt követően megtelepedett gyengültségi kórokozók (Botryosphaeria stevensii, Armillaria spp.) együttes hatása váltja ki. A rákos törzsekből vett korongok évgyűrűvizsgálata és az adott terület meteorológiai előzményeinek összevetése egyértelműen bizonyítja ezt a tényt. A tőrákosodás kitettség és égtáj szerinti gyakorisága is tükrözi a fagyhatás jelentőségét. A többnyire a déli-délnyugati kitettségű helyeken és a törzseknek ezen égtáj szerinti oldalán kialakuló tünetek jelzik, hogy a megfagyott kéreg közvetlen napsugárzás hatására történő gyors felengedése miatti kéregelhalás indította el a rákosodási folyamatot.

Állományokban a cser pusztulása általában több tényező hatására vezethető vissza: gyenge minőségű, sekély talajok (kopárok), szélsőségesen aszályos időjárás, fagykárosítás, törzskorhasztó gombák támadása, rovarkárosítás. A melegkedvelő, fagyérzékeny fafaj igen hajlamos a fagyrepedésre. Főként nedves termőhelyeken, völgyekben, illetve északi kitettségben, közép- és időskorú állományokban gyakori e jelenség. A fagyrepedés amellett, hogy nagyfokú műszaki kárt jelent, fertőzési kapuként is szolgál a törzskorhasztó gombák számára. Középkorú és idős állományokban különösen gyakori a kétalakú csertapló (Inonotus nidus-pici Pilát) támadása, amely az üde termőhelyen álló cseresekben a törzsek 40%-át is érintheti. Leggyakrabban a vastagabb ágcsonkokon át fertőzi a törzseket, illetve a sarj eredetű állományokban a tuskóról terjed a fertőzés a fák tövi részébe.

A cser pusztulása ellen csak megelőző gazdálkodási intézkedéseket tudunk tenni, elsősorban a termőhely megválasztásával, a korai és jó ágfeltisztulás elősegítésével, a sarjüzemmód kerülésével.

8.5.4. A bükkpusztulás

A bükkpusztulás hazánkban az 1990-es évek elején különösen feltűnő volt a Börzsöny és a Mecsek azonális bükköseiben. A vizsgálatok alapján a pusztulást elsősorban klimatikus tényezők váltották ki, a hosszan tartó aszály okozta alacsony páratartalom, a talaj alacsony vízkészlete, az erős besugárzás miatti intenzív párolgás (Leskó, 1995). A fák pusztulását elősegítette a bükk-gyapjaspajzstetű (Cryptococcus fagisuga Lind.) támadása, amely a Mecsekben a fák 98%-át fertőzte. E vizsgálatok eredményeit kiegészítik a gyengültségi kórokozók [Nectria coccinea (Pers. Ex Fr.) Fr, Ophiostoma sp.] és a bóbitás bükkszú (Taphrorychus bicolor Hrbst.) szerepét bizonyító elemzések (Szabó, 1993). Mindezek alapján a bükkpusztulás komplex betegségnek tekinthető. Megelőzése a bükk zónán kívüli telepítésének elkerülése.

8.5.5. A nyárak pusztulása

A nemesnyárasokban időnként fellépő pusztulások általában mindig több tényező által kiváltott jelenségek. Gyakran a fagy vagy az aszály fákat gyengítő hatását követően fokozott mértékben fellépő kórokozók [Cryptodiaporthe populea (Sacc.) Butin, Cytospora spp.] idézik elő az ágak, fák pusztulását. Az utóbbi években tapasztalt néhány konkrét esetben a díszbogarak (Melanophyla picta Pall., Agrilus populneus Schaefer) tömeges támadása és a rágásuk helyétől kiinduló gombafertőzés (Fusarium spp.) okozta a kéreg elhalását, rákosodását, a fák pusztulását. A szigetközi ártéri nyárasokban a Duna eltereléséből fakadó talajvízszint-csökkenésre vezethető vissza a nyárak fokozott pusztulása. A nyárak esetében a pusztulási folyamatokban jelentős szerepük van a különböző xilofág rovaroknak (tarka égerormányos, kis- és nagy nyárfacincér, üvegszárnyú lepkék, díszbogarak) (Szontagh, 1990). Tömeges elszaporodásuknak kedvez az átlagosnál melegebb, száraz időjárás, amely egyben a fák élettani állapotát is gyengíti a vízháztartási zavarok révén. A nemesnyáraknál alkalmazott ágnyesés nem megfelelő időpontja is elősegíti a xilofág rovarok, különösen az üvegszárnyú lepkék és a farontó gombák támadását.

A nyárak pusztulása ellen elsősorban megelőzéssel védekezhetünk. Fontos a termőhely helyes megválasztása. Az elégtelen vízellátottság, a túlzott vízhatás, a nemesített, intenzív fajtáknak nem megfelelő termőhely, a téli extrém hideg a leggyakoribb elindítói a pusztulás folyamatának. Mivel a tapasztalt pusztulások sokszor fajtaspecifikus jelenségeknek bizonyultak, a különböző negatív hatásoknak jobban ellenálló fajták és klóncsoportok termesztése, illetve kinemesítése is a megelőzés hatékony módja. Továbbá fontosak a fák jó fiziológiai állapotát elősegítő gazdálkodási-művelési eljárások.

8.5.6. Az éger pusztulása

Az égereknek Európában a legutóbbi években egy sajátos, eddig nem tapasztalt pusztulásos betegsége lépett fel. A pusztulást a Phytophthora cambivora-hoz közelálló Phytophthora-faj okozza, amely a gyökereket és a gyökfőt betegíti meg. Az éger fitoftórás pusztulását először Angliában tapasztalták 1993-ban (Brasier et al. 1995), ahol a vízfolyások mentén a betegség tömegesen jelentkezett. Ezt követően más európai országokban is (Ausztria, Dánia, Franciaország, Németország, Belgium, Hollandia, Norvégia, Svédország) is megfigyelték a pusztulás helyi jellegű előfordulását. Az izolált kórokozó egy addig ismeretlen Phytophthora-fajnak bizonyult, amely minden valószínűség szerint más Phiytophthora-fajok természetes hibridizációja során jött létre (Brasier et al., 1999).

Magyarországon, az utóbbi 5–10 évben több helyen is tapasztalták az égeresek egyre romló egészségi állapotát, illetve pusztulását. A tartósan aszályos időjárás miatt a jelenség okául minden esetben a vízhiányt, a talajvízszint lesüllyedését jelölték meg. Ismerve az éger nedvesség iránti termőhelyi igényét, a további lehetséges okok vizsgálata nélkül a magyarázatot elfogadták. Az utóbbi évek csapadékban gazdag időjárása ellenére is folytatódott, sőt fokozódott a mézgás éger megbetegedése és pusztulása. Ennek egyik konkrét esete a Kisalföldi Erdőgazdaság Rt. Dél-Hansági Erdészetében tapasztalt leromlási, illetve pusztulási jelenség, az ún. Csíkos éger elnevezésű erdőtömbben. A betegség magyarországi előfordulását Szabó et al. (2000) és Varga (2000) írták le.

Az észlelt szimptómák megegyeztek az éger fitoftórás pusztulásának irodalomból ismert tüneteivel: a koronában tapasztalható nem specifikus pusztulási tünetek mellett a törzsön a tőtől felfelé hatoló kéregnekrózis (kambiumelhalás) alakul ki, amely felületén fekete folyások, „kátrányfoltok” jelentkeznek. A kéregelhalás okozta nagy kiterjedésű szöveti hiányosságokat a még élő részekből oldal irányba kiindulva a fa kalluszképzéssel igyekszik pótolni. Emiatt az elhalt és élő rész határán a kéreg alatt erős kidudorodás, bordásodás keletkezik, ami a nekrózisokkal érintett törzsszakasz szabályos keresztmetszetét eltorzítja. A korongok évgyűrű-szerkezetét vizsgálva nagy valószínűséggel megállapítható, hogy a kambium fokozatos elhalása a vizsgálat előtt 5 évvel, tehát 1995-ben kezdődhetett el.

1999-ben az említett helyről származó hansági talaj- és gyökérmintákból a kórokozót sikerült kitenyészteni. A kitenyészett kórokozóval égercsemetéken végzett mesterséges fertőzés eredményes volt, az oltások helye körül a kéregben nekrózisok keletkeztek, bizonyítva a kórokozó patogenitását. A kórokozóval végzett vizsgálatokról Nagy et al. (2000) közölnek adatokat.

A gomba megjelenését, a fertőzést és a pusztulást elősegítő tényezők megismerése további vizsgálatokat igényel. Angliai vizsgálatok szerint a fertőzés mértéke és a víz szennyezettsége között szorosabb korrelációs összefüggés csak a víz nitrit- és nitráttartalma esetében van. A foszfortartalommal csak gyenge korreláció mutatkozott. A vízfolyás partjától 1 m távolságra található fák fertőzöttsége hétszerese volt az 1–10 m közötti távolságra fekvőkénél.

Mindenesetre feltűnő, hogy a pusztulással érintett állomány közelében, egy hagyományosan, sarjaztatással felújított, 30–35 éves égeresben ilyen jellegű és mértékű megbetegedés és pusztulás nem tapasztalható. Esetleg felmerülhet annak a gyanúja, hogy a mélyforgatásos talaj-előkészítés okozta termőhelyi módosulások váltják ki, teszik lehetővé a betegségokozó fellépését. Ez a kérdés is további vizsgálatot igényel.

8.6. A cserebogarak kártétele

A cserebogarak kártétele az erdőgazdálkodás egyik legnagyobb, régóta megoldatlan erdővédelmi problémája.

8.6.1. Kártétel és előfordulás

Hazánkban az igen változatos talaj- és fafaj viszonyok következtében a „nagy” és „kis” cserebogarak többsége mint kártevő fordul elő. Mind a pajorok, mind pedig a nemzők az élő növényi részek megrágásával okoznak kárt. Kiemelkedő kártevők a nagy cserebogarak pajorjai, amelyek a csemeték és fiatal fák gyökereit képesek teljesen lerágni. Tömeges elszaporodásuk alkalmával a pajorkároktól az idősebb fák is sokat szenvednek. Az elvetett, csírázó makkot és magvakat szintén elfogyasztják. Az egyes cserebogárfajok előfordulási környezete a következő:

Májusi cserebogár (Melolontha melolontha L.) általános elterjedésű, de leginkább a jól felmelegedő középkötött barna erdőtalajokon fordul elő. 3 éves kifejlődésű. Magyarországon három, területileg és rajzásidőben is jól elkülönülő törzse van.

Erdei cserebogár (Melolontha hippocastani Fabr.) inkább a homoktalajokon álló erdőkben fordul elő. Jobban kötődik az erdőhöz, petézés céljából annak belső részeit is felkeresi, ahol idősebb fák gyökerét is rágja. 3 éves kifejlődésű.

Kalló cserebogár (Polyphylla fullo L.) az erdős sztyeppterületek homoktalajaihoz kötődik, a Duna–Tisza közén jelentős kártevő. 4 éves kifejlődésű.

Pusztai cserebogár (Anoxia pilosa Fabr.) és keleti cserebogár (Anoxia orientalis Kryniczky) az erdős sztyeppvidékek homokos termőhelyein fordul elő, és itt szintén számottevő kártevők. 3 éves kifejlődésűek.

A kis cserebogarak (áprilisi, kerti, homoki) és a zöld cserebogár (Anomala vitis Fabricius) pajorjai (és utóbbinak főleg a nemzői) csemetekertekben, illetve erdőfelújításokban időnként tömegesen lépnek fel és okoznak érzékeny károkat.

8.6.2. Előrejelzés

A nemzők rajzásának előrejelzése az előző évi L3-pajorok mennyiségéből és az őszi talajvizsgálatból jól megadható. A négyzetméterenként kettőnél több L3-pajor erős rajzást ígér. Ismerve a cserebogártörzsek rajzási éveit és helyeit, a védekezésre fel lehet készülni.

A pajorkár elleni védekezés szükségességét 1 m2 alapterületű próbagödrök készítésével lehet eldönteni. A mintavétel a területen lehetőleg egyenletes elosztásban legyen. Csemetekertben hektáronként 2–3 db, erdősítésben, felújításban a terület nagyságától függően 6–8 db (20 ha-ig), illetve 10–15 db (50 ha-ig) próbagödröt kell készíteni. A talált pajorok mennyisége és fejlettsége alapján kell a védekezés elrendeléséről dönteni (szignalizáció). Csemetekertben a kritikus érték 0,25 db/m2, erdősítésben, felújításban 1 db/m2 L3 fejlettségű pajor. A pajor korát a fejtokátmérő alapján lehet eldönteni. A fejtokátmérő adatok a 3.6.4. fejezetben találhatók meg.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint a cserebogárpajor kártételét 1990–1998 között több mint 20 ezer hektárról jelentették.

8.6.3. Védekezés

A cserebogárfélék kártétele az utolsó tíz évben erősen növekedett. A védekezés feltétlenül szükséges, mert a telepítés, felújítás eredménytelen marad, és a fiatalosokban a fák fokozatosan senyvednek, pusztulnak.

Védekezni lehet a nemző és a pajor ellen. A mai körülmények között a nemzők elleni védekezés ad elfogadható eredményt. A pajor elleni talajfertőtlenítés az EU-országokban tiltva van, várhatóan nálunk is hasonló rendelkezés lesz.

Nemzők ellen rajzáskor az erdőszegélyek és rajzófák (tölgy, juhar, vadgesztenye) permetezésével, esetleg porozásával, aeroszolozásával lehet védekezni. A tapasztalatok szerint a piretroidok hatása nem kielégítő, a permetezett bogarak 1/3-a túléli a kezelést és szaporodik. A védekezést akkor kell végezni, amikor a repülő nemzők ivararánya kb. 1 : 1. Alkalmazható inszekticid szerek: Decis 1,5 ULV, Dimecron 50, Fendona 5 ULV, Sumi-alfa 0,5 ULV.

Érdekes eredményt adott Németországban a nemzőkön alkalmazott dimilin hatóanyagú permetezés. A kitinszintézist gátló vegyszer megakadályozta a nőstény egyedekben a peték kitinburkának (héjának) kialakulását, ezáltal azok életképtelenek maradtak.

Az Erdővédelmi Figyelő Jelzőszolgálati Rendszer adatai szerint 1990–1998 között több mint 140 ezer hektárról jelentettek cserebogárrajzással összefüggő lombrágást, ebből mintegy 18 ezer hektáron védekezést is folytattak ellene.

A pajorok ellen vegyszeres talajfertőtlenítést kell alkalmazni. Az erdősítés talajelőkészítésekor a fertőtlenítőszert a talaj felső 15–20 cm-es rétegébe kell bedolgozni. Zalai tapasztalatok szerint az így elvégzett talajkezelés hatására a talajból tavasszal előbújó nemzők is tömegesen pusztultak el. Csemetekertben a lindantartalmú talajfertőtlenítés után a fenyőmagvetés károsodhat. A pajorok elleni biológiai védekezési módok egyelőre nem adnak kielégítő eredményt. A mechanikai védekezéssel (szántás, tárcsázás) csak az első éves pajorok ellen tudunk eredményesen fellépni.

A pajorkár különösen azokon a területeken erős, ahol vegyszeres gyomirtást alkalmaznak. A pajor számára csak az odaültetett csemeték gyökerei jelentik a táplálékot.

8.7. Az erdeifenyvesek pusztulása

Az erdei- és feketefenyvesek egészségi állapotának meghatározó tényezője legtöbb esetben a szélsőséges termőhely. Hazánkban azokon a helyeken, ahol más fafaj eredményesen nem ültethető, gyakran erdei-, és főként feketefenyővel erdősítettek: silány homoktalajok, föld- és dolomitkopárok, fizikailag sekély talajok. Így az erdei- és feketefenyvesek legalább fele ún. „határtermőhelyeken” áll (PagonyLakatos, 1995).

Az erdeifenyvesek pusztulásában nagy szerepe van az időjárás szélsőségeinek is. Az aszály, a szárazság érzékenyen érinti, legyengíti a fákat. Az aszály miatt sínylődő törzseket különböző, másodlagosan fellépő és elszaporodó rovarkárosítók támadják meg, mint például a nagy fenyőbélszú, a hatfogú szú, a Pissodes-fajok stb.

Az erdeifenyő pusztulása gyakran valamely elemi csapással (széldöntés, széltörés, hótörés, hónyomás) áll szoros összefüggésben. E hatásokra az erdeifenyő különösen érzékeny. Az állományban maradó nagy mennyiségű törött, széldöntött faanyag kedvező feltételeket nyújt az említett károsítók tömeges elszaporodásának, amelyek aztán az élő fákat támadják meg, különösen ha azok a sérülések, a rossz termőhely, az aszály vagy egyéb ok miatt is gyengült állapotban vannak (Tóth, 1983).

Erdeifenyő-állományokban a pusztulások gyakori okozója a gyökérrontó tapló [Heterobasidion annosum (Fr.) Bref.]. Különösen a laza homokon álló második vagy többgenerációs telepítésekben gyakori a tapló okozta pusztulás, amely bizonyos fokig kárláncolódás következménye. A szélsőséges határtermőhelyek, a fizikailag sekély talajok gyengítő hatása fokozza az állományok fogékonyságát a kórokozóval szemben, ugyanis ez esetekben horizontális gyökérrendszer alakul ki, amelyben gyökérérintkezések révén a fertőzés lehetősége növekszik (Pagony, 1978). A tapló fertőzésének útjait és a védekezés lehetőségeit a 4.2.1.2.2. fejezetben tárgyaltuk.

A feketefenyő pusztulásában szerepet játszó hajtás- és tűbetegséget okozó gombák az erdeifenyőn is előfordulnak, de jelentőségük az erdeifenyőn még pusztulás esetén sem számottevő.

8.8. A feketefenyő-állományok pusztulása

A magyarországi feketefenyő-állományokban tömeges pusztulást első ízben 1946–1948-ban észleltek a Mecsekben, a Balaton-felvidéken, a Veszprém környéki dolomit kopárokon és a Vértesben. E pusztulások okait az ápolások hiányával, a szárazság hatásával, a gyűrűs tuskógomba (Armillaria mellea) támadásával és az ezt követő másodlagos rovarkárokkal magyarázták.

Újabb feketefenyő-pusztulási hullám 1960–1962-ben következett be súlyosabb mértékben a Dunántúlon. Ezúttal a hajtásokat elpusztító kórokozó gombák szerepe bizonyult meghatározónak. Győrfi (1961) megállapítása szerint a pusztulás oka a „Pinus-fajok hajtásbetegsége”, amelyet a Crumenula abietina Lagerb. [jelenleg érvényes neve Gremmeniella abietina (Lagerb./Morelet)] okoz. További vizsgálatok szerint a pusztulásért nem az említett gomba, hanem a Cenangium ferruginosum Fr. a felelős, amelynek járványos mértékű fellépését a feketefenyő-állományok számára kedvezőtlen termőhelyi és klimatikus hatások segítették elő (Lengyel, 1964).

1985 ismét nagyarányú feketefenyő-pusztulást hozott a Dunántúli-középhegységben. Ebben az esetben a hajtások elhalásának okozója a Sphaeropsis sapinea Dyko et Sutton konídiumos gomba volt (IgmándyPagony, 1988). Az 1980-as évek második felében és az 1990-es években a feketefenyő pusztulása országos méretűvé vált. Ehhez nagymértékben hozzájárult az aszályos időjárás is. Az azonosított kórokozó legtöbb esetben a Sphaeropsis sapinea volt, egyes években és helyenként a Cenangium ferruginosum is pusztított (Koltay, 1994; Szabó, 1991). A legutóbbi években, különösen a síkvidéki feketefenyvesekben egy újabb kórokozó lépett fel, a Mycosphaerella pini E. Rostrup ap. Munk, konídiumos alakja Dothistroma septospora (Dorog.) Morelet. A gomba a tűleveleket támadja meg, azok csúcsi részétől kiindulva. A beteg leveleken jellegzetes vörös harántsávok figyelhetők meg. Súlyos fertőzéskor a fákon csak a folyó évi tűlevelek maradnak meg, egymást követő járványos évek esetén a fák el is pusztulnak. A gomba elsősorban a Pinus-féléket, de esetenként más fenyőket is megtámad. Károsítása a déli féltekén tömegesebb, de az utóbbi években Európában is széles körben elterjedt. Magyarországi előfordulásáról 1990 óta tudunk (Szabó, 1997). 1996-tól kezdődően az általa előidézett epidémia országosan elterjedt, legerősebb mértékben a Duna–Tisza közi homokvidéken, a Bakonyban és a Somogyi homokvidék fenyveseiben (Koltay, 2000). Fiatal erdősítésekben és különböző korú feketefenyő-állományokban egyaránt veszélyt jelent.

A feketefenyő-pusztulását tehát több, biotikus és abiotikus okra vezethetjük vissza. A pusztulás jellege is különböző a kiváltó okok függvényében. Általában a hegyvidéki, sekély, meszes alapkőzetű területeken a Sphaeropsis sapinea okoz gyakrabban hajtáspusztulást. Fellépésének súlyosságát növeli a kedvezőtlen termőhely és a csapadékszegény időjárás. Ilyen körülmények között, tipikus esetben, csak a legfiatalabb hajtásokat elpusztító gomba támadásához társul a gyengültségi kórokozó jellegű Cenangium ferruginosum is, és együttes hatásukra egész ágak, nagyobb koronarészek, sőt maga a fa is elpusztul. Ez a típusú pusztulás a komplex etiológiájú, ún. leromlásos betegségtípushoz áll közel.

A síkvidéki, homokos termőhelyeken a Mycosphaerella pini fordul elő gyakrabban. Elterjedésének kedvez a csapadékos tavaszi, kora nyári időjárás. A kórokozó nagyobb patogenitásánál fogva a számára kedvező időjárási viszonyok esetén, a fák fiziológiai állapotától függetlenül is képes fertőzni és pusztulást okozni (dothisztrómás tűpusztulás). Bárhogyan is alakul az időjárás, valamelyik kórokozónak mindig kedvező: aszályos időjárás esetén a Sphaeropsis sapinea és a Cenangium ferruginosum, csapadékos időjárás esetén pedig a Mycosphaerella pini támad nagyobb intenzitással.

A feketefenyő-pusztulás elleni védekezés lehetősége korlátozott, mivel az időjárást befolyásolni nem tudjuk. A Mycosphaerella pini ellen a réztartalmú gombaölő szerek kísérletekben hatásosnak bizonyultak. Csemetekertekben, erdősítésekben, értékes plantázsokban a kémiai védekezés indokolt. A Sphaeropsis sapinea, a Cenangium ferruginosum és a kedvezőtlen termőhelyi, időjárási tényezők okozta pusztulás ellen jobbára csak megelőzően (a termőhely megválasztása révén), illetve a beteg állományok vágáskorának előrehozatalával tudunk védekezni. A legújabb hazai vizsgálatok szerint az egyes feketefenyő-klóncsoportok fogékonysága a Sphaeropsis sapineával és a Mycosphaerella pinivel szemben szignifikánsan különbözik, ezért rezisztenciára való nemesítéssel, illetve a magtermő plantázsokban rezisztensnek bizonyuló klóncsoportok szaporításban való felhasználásával lehet e kórokozók ellen távlatilag eredményesen védekezni (Koltay, 2000).

Végezetül meg kell említeni a Pinus-fajok fonálféreg (Bursaphelenchus xylophilus) okozta hervadását. Ez a betegség Japánban és más ázsiai országokban lépett fel, nagy területeken kipusztítva a Pinus-ültetvényeket. Az Észak-Amerikából származó kórokozó fonálféreg Európába való behurcolását az EU karantén-intézkedésekkel próbálja megakadályozni, de ennek ellenére 1999-ben Portugáliában Pinusradiata állományokban már megtalálták. Európában a B. mucronatus fordul elő, amely a B. xylophilushoz hasonló, de kevésbé patogén faj. A Pinusok fonalférgeinek életmódja sajátos, életciklusuk és terjedésük szoros összefüggésben van a cincérekkel, különösen a Monochamus-fajokkal, amelyek a fonalféreg terjesztő vektorai. A fákban a fonálféreg a gyantajáratokban szaporodik el. A gyantaáramlás megszakadása miatt meggyengül a fák védekezőképessége a különböző szúfajok támadása ellen. E szúk a szijács kékülését okozó kórokozókat (Ophiostoma sp.) is magukkal hoznak, amelyek hifáival a fonalférgek táplálkoznak. A fonalférgek elözönlik a fában fejlődő cincérálcák és bábok légzőtracheáit. A fertőzött bábokból kifejlődött bogarak új fákat keresnek fel tojásrakás céljából, magukkal hozva a fonalférgeket, amelyek elhagyva a cincért, a sebzéseken át a gyantajáratokba jutnak. A fák pusztulásában kulcsszerepe a fonalféregnek van.

Védekezés céljából a fenyők hervadását okozó fonálféreg behurcolását kell megakadályozni az import faanyag szigorú ellenőrzésével, mivel hatékony megszüntető védekezési eljárás jelenleg nem ismert.

8.9. A lucfenyvesek szúkárosítása

A szúbogarak egyértelműen elsődleges vagy másodlagos volta folyamatos vita tárgyát képezi az erdészeti rovartannal és erdővédelemmel foglalkozók körében. Néhány faj regenerációs/érési rágása egyértelműen elsődleges (pl. Leperesinus fraxini, Tomicus piniperda), de a legtöbb szúfaj másod- és harmadlagos, csak pusztulófélben lévő, kidőlt vagy kitermelt faanyagban képes megélni.

Valójában külön csoportként kellene kezelni azon fajokat, amelyek alapvetően másodlagosak, de kedvező körülmények között (száraz, meleg vegetációs idő) tömegesen el tudnak szaporodni és „egészséges” fákat is el tudnak pusztítani. Érdekes módon ezek a fajok mind különböző fenyőféléken élnek.

8.9.1. A szúbogarak kártétele

A szúbogarak először az 1946–1948 közötti időben okoztak jelentékeny károkat. Ekkor a soproni lucosok egyhatodát, mintegy 70 000 m3 száradékot termeltek ki (Győrfi, 1954). Az itteni tapasztalatok alapján vezettek be olyan intézkedéseket, mint a tisztítási faanyag megsemmisítésének finanszírozása az erdőfenntartási alapból. Az évek során a károsítás tapasztalatai feledésbe merültek, sőt még az intézkedéseket is eltörölték.

A hazai lucosokban egészségügyi termeléseket a 80-as évek elejétől kezdve folyamatosan kellett végrehajtani, de ezek elszórtan jelentkeztek, és az érintett erdészetekben a néhány 100 m3-t nem haladták meg. Az erősebb károsítás 1991-ben kezdődött Sopronban. A pusztulás először az alacsonyabb fekvésű, déli kitettségű domboldalakon kezdődött, foltokban. A következő években (1992–1993) ezek terjedtek tovább, illetve a Soproni-hegyvidék középső részén (Görbehalom, Brennberg) újabb pusztuló foltok jelentek meg. 1994-re a déli részeken gyakorlatilag nem maradt egészséges lucos, és a károsítás súlypontja áthelyeződött a hegyvidék kedvezőbb klímájú, addig ellenállóbbnak vélt részeire. 1996 tavaszára gyakorlatilag minden erdőtagban fellépett a pusztulás. Nem lehetett már különbségeket tenni klíma, kitettség vagy vízellátottság alapján. 1993-tól 1998 végéig kb. 150 ezer m3 lucfenyő-faanyagot termelt ki az erdőgazdaság egészségügyi termelések során. Több éven át jellemző volt, hogy a szükségessé vált kitermeléssel nem tudták követni a pusztulás ütemét, nem is beszélve az azt követő újraerdősítés nehézségeiről.

A jelenség nem volt egyedi eset. Kőszeg környékén és az Őrségben is számottevő volt a kár. A károsítás itt később kezdődött (1993), de mértékében megközelítette a soproni pusztulást. Nem maradtak ki a pusztulásból Zala, a Bakony és az Északi-középhegység lucosai sem. A méreteket jól érzékelteti, hogy az AESZ kimutatásai alapján 1990–1997 között egészségügyi termelés címszó alatt közel 400 ezer m3 lucfenyő-faanyagot kellett letermelni. Ebben a mennyiségben nincsenek benne azok az erdőrészletek, ahol a károsítás miatt korai véghasználatot hajtottak végre, és nem minősültek egészségügyi termelésnek. A kitermelt fenyőfatérfogat alakulását a fontosabb fenyőfélék szerinti felosztásban a 38. ábra mutatja be.

38. ábra. Az egészségügyi termelések során kitermelt fenyőfatérfogat fafajonkénti megoszlása

A szomszédos Ausztriában is hasonló a helyzet, az utóbbi öt évben rekord mennyiségű száradékot termeltek ki. Különösen az alacsonyabb hegy- és dombvidéki régiók érintettek (Burgenland, Alsó-Ausztria).

8.9.2. Előzmények

A szúkárosítás ilyen mértékű fellépése több okra is visszavezethető, amelyek együtt tovább súlyosbították a helyzetet:

1. Klímaigény. A lucfenyő hegyvidéki fafaj, 1000 m tengerszint feletti magasságban összefüggő állományokat alkot. Bár a Soproni és Kőszegi hegységben őshonos előfordulása vitatott (Fehér et ai, 1935; Schmidt et al., 1974), Magyarországon klímaigényének teljesen megfelelő terület nem található. Ennek ellenére igen kedvelt fafaj, hiszen gyorsan nő, a vad kevésbé szereti és még extrém termőhelyeken is (pl. Alföld) kezdetben jó növekedést mutat. Gazdaságossági szempontok is alátámasztják telepítését. Egy lucos erdősítés vagy felújítás már akkor „meghozza az árát”, ha 5–10 éves korig az állomány 1/3-át 1/2-ét kitermelik karácsonyfának. A visszamaradó „lucfenyvesek” azután mindenhol megtalálhatók, de többnyire csak néhány évig, esetleg évtizedig, amíg valamilyen károsító (elsősorban szú) miatt el nem pusztulnak.

Más a helyzet azokon a „hegyvidéki” területeken, ahol többé-kevésbé összefüggő állományokat alkot. Ha a soproni példánál maradunk, Muck Endre szándékai szerint előhasználati fafajként telepített lucfenyő „itt maradt”. Jó növekedést mutatott, és erdőnevelése is viszonylag egyszerű volt.

2. Túltartottság. Alacsonyabb hegy- és dombvidéki régiókban csak alacsonyabb vágásérettségi korral lehet számolni. Különösen veszélyes a vágáskor felemelése azzal az ürüggyel, hogy „Még milyen szép, egészséges!”.

3. Gyors reagálás hiánya. Fenyvesekben mindig kiemelt figyelemmel kell kísérni a szúbogarak jelenlétét. Elegendő egy két-három fából álló „szúfoltot” figyelmen kívül hagyni, és a tenyészidőszak végére már akár hektáros nagyságrendet is elérhet a pusztulás. A megfelelő időben és módon végrehajtandó egészségügyi termelések elmaradása visszavezethető gazdálkodói és felügyeleti mulasztásokra is.

Ehhez a ponthoz tartozik az erdei rakodók kérdése is. Mit sem ér a megtámadott fák kitermelése, ha a készletezés után a faanyag még hetekig a rakodón van, és a bogarak még jobb körülmények között fejlődhetnek ki, hiszen a fa már az ellenállás minden lehetőségétől megfosztott.

4. Száraz periódus. Már az előzőekben felsorolt pontok is elegendő feltételt biztosítottak volna a szúkárosítás elharapódzásához, de az 1990–1994 között tapasztalható száraz, meleg periódus (különösen a téli hóhiány) a szúbogarak robbanásszerű elszaporodásához vezetett. Az 1993–1995-ben a betűzőszúnak három nemzedéke fejlődhetett ki. A lucosok általános egészségi állapota ezzel szemben romlott, ahol a száraz, forró nyár mellett a téli hóhiány volt a legjelentősebb.

8.9.3. A károsító szúfajok

A legfontosabb károsító a betűzőszú (Ips typographus L.) rostirányú anyameneteit szinte minden kitermelt lucfenyőben meg lehet találni. Többnyire két nemzedéke van. Az első április közepén, a második június vége felé repül. Kedvező időjárás esetén azonban augusztus végére a harmadik nemzedék is kifejlődhet. A nőstények nem pusztulnak el a peterakás után, hanem rövid regenerációs rágás után újra képesek petét lerakni. Így gyakorlatilag mindig lehet repülő nemzőkkel találkozni, április közepétől október végéig. Az előző évben károsított területen a tavaszi rajzás az erősebb, ilyenkor szinte ellepik az embert a bogarak. A frissen megtámadott területeken a nyári rajzás az erősebb. Az egy fában kifejlődő nemzők száma változó, a néhány száztól a tízezres nagyságrendig terjed. Egy életerős lucfenyő elpusztításához 100–500 bogár elegendő, amely szám erősen függ a fa egészségi állapotától és ellenálló képességétől. A lerakott petéből a bogár 5–6 hét alatt képes kifejlődni.

Szintén gyakori faj, de mivel idősebb állományokban elsősorban a koronában fordul elő, sokkal ritkábban figyelhető meg, a rézmetszőszú (Pityogenes chalcographus L.). Fiatalabb (15 éves korig) állományok fő károsítója, idősebb erdőkben károsítását életmódja miatt többnyire alábecsülik. Szintén két generációja van, de a harmadik generáció lehetőségét ennél a fajnál sem lehet kizárni. A faj jelentőségét emeli, hogy az erdei- és vörösfenyőn a betűzőszúnál gyakrabban fordul elő. A firkáló fenyőszú (Polygraphus poligraphus L.) egészséges lucosokban is gyakori, de elsősorban az alászorult fákban. Még egy fajt érdemes kiemelni a szúbogarak népes családjából, az óriás fenyőháncsszút (Dendroctonus micans Kug.). Ez a faj elsősorban volt mezőgazdasági területekre telepített lucosokban károsít, valamint igen kedveli az ezüstfenyőt is.

A betűzőszúval végzett táplálkozás- és szaporodásbiológiai vizsgálataink során tapasztaltuk, hogy fő tápnövényén, a lucfenyőn kívül más tűlevelű fafajon is képes a tömegszaporodásra. így megfigyelhető, hogy a rovar vörös-, erdei-, sőt feketefenyőn is jó hatásfokkal képes továbbszaporodni (Szulcsán, 1997; Lakatos, 1998).

Ezeken a tápnövényeken a károsító pontos beazonosítása nehézségbe ütközhet, mivel a faj rágásképe legtöbbször eltér a lucfenyőn megszokottól.

Igen fontos tényező a szúbogarak vektor szerepe. A betűzőszú a gazdanövény elpusztításában aktívan részt vevő, kékülést okozó Ophiostoma polonicum gombafaj vektora.

8.9.4. Védekezés

Ki kell emelni, hogy a betűzőszú ellen hatékonyan csak megelőző jelleggel lehet védekezni. Mindennemű megszüntető védekezés csak rövid sikert hoz.

A védekezés főbb szempontjai, eljárásai:

1. „tiszta gazdálkodás”, azaz a költésre alkalmas faanyag (törzs, ág, korona) mennyiségének minimálisra történő csökkentése. A vékony anyag a rézmetszőszú költési, szaporodási helye. A legjobb megoldás a költségigényes aprítás lenne, de mivel nincs minden gazdaságnál aprítógép, az elégetés is célravezető lehet. A kitermelt faanyag tárolása „bogármentes” időben (novembertől márciusig) történhet az erdei rakodókon is, de ezen időszakon kívül az egészséges faanyagot max. öt hét után, a szúk által már megtámadott anyagot a nemzők kibújása előtt az erdőből el kell szállítani;

2. fogófák. A múlt században elterjedten alkalmazták. Nagy előnye, hogy valamennyi szúfajt csalogatja. Alkalmazása azonban csak megfelelő lelkiismeretességgel lehetséges, mert a magára hagyott fogófa csak a szúk tenyésztőtelepévé válik. Gyakorlati tapasztalataim alapján használatát nem ajánlom;

3. csapdázás. Nem elegendő az elpusztult lucos mellé felállítani, és nem mindenhol alkalmazható. Ennek ellenére jelenleg ez a legcélravezetőbb eszköz. Legeredményesebben szúkárosított területek felszámolása után alkalmazható, ahol a friss vágásterületen az áttelelő bogarakat, illetve a nyár folyamán a fennmaradó erdőrész védelmében a kifejlődött bogarakat lehet vele befogni (Lakatos, 1997). Rendszeres ürítése elengedhetetlen.

Összefoglalóan megállapítható, hogy a legfontosabb védekezés a megelőzés! Ha már fellépett a károsítás, tervet kell kidolgozni, melyben a kitermeléseket rangsorolni kell. A szúkárosított területek kitermelését a téli időszakban (novembertől márciusig) kell elvégezni és gondoskodni kell a vágásterületek megfelelő takarításáról is. Ezek után kerülhet csak sor a konkrét védekezésre, csapdák (esetleg fogófák) kihelyezésére.

8.10. Nehezen irtható gyomok leküzdése

A nehezen irtható gyomok elleni küzdelem általában eltér az általánosan alkalmazott technológiáktól. Példaképpen egy egyszikű faj és egy kétszikű csoport elleni védekezés lehetőségeit mutatjuk be.

1. A siskanádtippan (Calamagrostis epigeios) elsősorban a vágásos erdőgazdálkodási módban jelentős gyom. Sűrű szövedékével a természetes felújulás, a mesterséges erdősítések sikerességét csökkenti nagymértékben, majd a későbbiekben a talaj kiszárításával az egy-két éves felújítás megmaradását teszi kétségessé.

Visszaszorítására tett kísérletek során a vegyszeres gyomirtás bevezetése előtt nem sok eredményt értek el. Mechanikai visszaszorítására az egyetlen lehetséges módszer a rendszeres talajművelés, ami erdészeti körülmények között még az ültetvényszerű nyárasokban, fenyvesekben sem kivitelezhető. Irtása a talajherbicidekkel sem volt megnyugtató. A siskanád fő szaporodási formája a tarackról való gyors terjedés, két év alatt az egész vágásterületet, erdőfelújítást képes belepni. Ezért sokszor nem alkalmazható ellene az erdészetben más gyomnövények esetében megszokott gyomnövény-korlátozás, visszaszorítás. A siskanádat teljes mértékben el kell távolítani, ellenkező esetben a területet rövid időn belül újra teljesen birtokba veheti. Egyes esetekben, főleg többéves erdősítésekben elegendő növekedésében, fejlődésében megállítani egy csökkentett dózisú vegyszeres kezeléssel.

Jelentős előrelépést jelentett a küzdelemben a felszívódó, transzlokálódó lombherbicidek megjelenése. A glifozát hatóanyagú készítményeket a Calamagrostis kihajtása után, de még a védendő kultúrnövény, a csemete rügyfakadása előtt kipermetezve egyes fafajoknál eredményesen lehetett alkalmazni. Elsősorban a fenyőfélék, mindenekelőtt a lucfenyő erdősítésekben kiváló eredményeket értünk el.

Fitotoxikus hatás a permetezés idejének jó megválasztásával nincs, de egyes esetekben a lucfenyőn jelentkező 1–2 cm-es utóhajtásokat a gyomirtó megperzselte. Sajnos azonban a glifozát hatóanyagot nem minden fafaj viseli el károsodás nélkül, főleg a lombos fafajoknál maradt továbbra is megoldatlan a kérdés.

A védekezésben áttörést az új típusú egyszikűirtók hoztak. A Fusilade, Focus, Targa, Nabu, Gallant, Perenal egyaránt az egyéves és évelő egyszikű növények merisztémaszöveteit, a hajtás és a gyökér osztódószöveteit pusztítja el. Alkalmazásuknál az évelő gyomok esetében – így a siskanádnál is – meg kell várni a 20–30 cm-es méretet, így megfelelő felvevőfelület áll rendelkezésre, és a hatás is a növények intenzív növekedési időszakában a legjobb. Az esti időben végzett permetezés a legcélravezetőbb, a száraz, alacsony páratartalmú időjárás esetén a hatás csökken. A permetezésnél felhasznált vízmennyiségnél a gyomtömeg felületét vegyük figyelembe. Általában 150–200 l/ha vízmennyiséggel dolgozzunk, a permetlét finom cseppek formájában 3 bar nyomással juttassuk ki. A kezelés után 1–2 óra múlva lehulló csapadék az eredményességet már nem befolyásolja. A hatás a permetezést követően 12–14 nap elteltével jelentkezik. Az évelő egyszikűeknél, tehát a Calamagrostisnál is javasolt az osztott kezelés, melynek során a második permetezést 10–12 nap eltelte után célszerű elvégezni.

A készítményeknek tartós hatása nincsen, csak zöld növényi részeken keresztül szívódnak fel, talajon keresztül inaktívak. Ügyelni kell azonban az elsodródásra, mivel az elsodródó permetlé minden egyszikű növényt elpusztít. A siskanádtippan ellen alkalmazható gyomirtó szereket és azok hatóanyagát, javasolt dózisát a 31. táblázat tartalmazza.

31. táblázat. A siskanádtippan ellen alkalmazható gyomirtó szerek

[Káldy–Varga (1995) alapján]

2. A Rubus nemzetségnek több faja is előfordul erdősítéseinkben, helyenként jelentős problémát okozva. A málna (R. idaeus), a hamvas szeder (R. caesius) és a földiszeder (R. fruticosus) eltérő körülmények között, eltérő termőhelyeken és eltérő veszélyességgel lépnek fel mind a természetes felújításokban, mind a mesterséges erdősítésekben.

Bár a málna többnyire generatív úton terjed, de a másik két faj vegetatív szaporodásához hasonlóan gyökere is rendelkezik visszaszerző képességgel. A hamvas és a földiszeder az ősz végén legyökerező indáival azonban sokkal veszélyesebb. Ez utóbbi szaporodási forma segítségével a madarak által terjesztett magból kelt egyedek pár év alatt akár két méter magasságot is elérő, áthatolhatatlan tüskés bozótot képeznek. A legyökerezés feltétele, hogy minerális talajt érjen az ostorinda vége.

A Rubus-fajok közül a földiszeder fajcsoport-xerofil, szárazságtűrő alcsoportjának tagjai a legveszélyesebbek. Magoncai a túlgyérített, vagy bármilyen károsítás miatt lecsökkent záródású erdőben egy év alatt megtelepednek, majd a számukra kedvezővé vált fényviszonyok mellett hamarosan egyeduralkodóvá válnak. Terjedésüket segíti a kiritkult állományok szárazabbá váló mikroklímája is. Nitrofil jellege miatt a szúkárosított lucfenyvesekben, a gyökérrontó tapló által foltosan kipusztított erdeifenyvesekben azonnal megjelenik, és a napsütötte lékeket rövid idő alatt birtokba veszi.

A vágásterületeken is már az első évben jelen vannak magról kelt egyedei, amelyeket mechanikai ápolással csak ideig-óráig lehet visszaszorítani, hiszen a nyári ápolások során visszavágott hajtások azonnal újra hajtanak. A szederrel ellepett, nem megfelelő módon ápolt erdősítések nem egyszer az ember által átjárhatatlan sűrűséggé alakulnak, amely alatt az ültetett csemeték is elpusztulnak.

A szederfajok elleni védekezés az erdőben nem egyszerű feladat. Vágásterületen, záródáshiányos állományokban megtelepedését megakadályozni szinte lehetetlen.

Magoncainak első megjelenésekor legcélszerűbb a fiatal növénykéket kézzel kigyomlálni. Nagyobb tömegben való előfordulása esetén mechanikai és vegyszeres úton szoríthatjuk a veszélyességi szint alá, de teljesen kiirtani nem lehet.

Mechanikai úton nyár végén–kora ősszel tudunk eredményesen védekezni ellene. Az ostorindák ugyanis szeptember második felében–október elején gyökereznek le. Ha ezeket szeptember elején a talajfelszín feletti visszavágással megelőzzük, a hajtások legyökerezés nélkül elszáradnak. A visszavágott tövek a következő évben csak kisszámú, kisebb vitalitású hajtást hoznak, amelyek az éves ápolás során újra visszavágva elpusztulnak. Ha az erdősítések megszokott idejében, nyár elején végezzük a mechanikai ápolást, a vegetációs időben még ideje van a szedernek az erőteljes hajtásképzésre, amely a legyökerezés útján történő terjedést biztosítja számára.

Vegyszeres irtásuk csak felszívódó, a növényben jól transzlokálódó lombherbicidekkel, arboricidekkel eredményes. Fiatal példányai glifozát hatóanyaggal, foltkezeléssel jól irthatok.

Az idősebb példányok sűrű szövedéke a glifozátra már csak mérsékelten érzékeny, emelt dózissal is csak gyérítő hatás érhető el. Egyes szerzők ajánlják a 2,4-D és MCPA hatóanyagú herbicideket, amelyekkel gyérítő hatást lehet elérni, de ezek használatánál a csemetéken fitotoxikus hatás is előfordulhat. Jobb hatást érhetünk el a triklopyr, az imazapir és az ammónium-fosamin hatóanyagokkal, amelyeket ősszel, szeptember–október hónapban kell kipermetezni. Ez utóbbi anyagoknál ügyeljünk arra, hogy nem szelektívek, az erdei fák nagy részét és annak csemetéit is elpusztítják. Célszerű a kezeléseket minél későbbi időpontban végrehajtani, amikor a csemeték már lombjukat veszítik. Kivétel a Krenite, amelynek optimális kijuttatási ideje szeptember eleje.

A triklopyr hatóanyaggal szemben az erdei- és feketefenyő rezisztens, tehát ezek erdősítéseiben vegetációs időben is használhatjuk a szeder ellen. A tölgy- és bükkerdősítések szeder elleni védelmére, sajnos, csak előzetes eredmények vannak, kihasználva a szeder- és a fafajok rügyfakadásának néhány napos különbségét. Hatékonyan lehet dolgozni ebben az időben CDA-technológiával, különösen, ha a szeder még csak foltokban fordul elő, a Glialka 480 4 liter/ha és a Starane 250 EC 1 liter/ha dózisával, foltkezeléssel. Eddigi tapasztalataink szerint azonban fitotoxikus hatás előfordulhat. A Rubus-fajok ellen alkalmazható gyomirtó szereket a 32. táblázat tartalmazza.

32. táblázat. A Rubus-fajok ellen alkalmazható gyomirtó szerek

[Tóth–Szentey (1996) és Varga (1996) alapján]

Készítmény

Hatóanyag

Dózis kg/ha, l/ha

Megjegyzés

Glialka 36

glifozát

8–10

rügyfakadás előtt

Glialka 480

glifozát

4–5

rügyfakadás előtt

Glistar

glifozát

6–8

rügyfakadás előtt

Medallon

glifozát-trimesium

4–5

rügyfakadás előtt

Nitosorg 360

glifozát

8–10

rügyfakadás előtt

Roundup

glifozát

8–10

rügyfakadás előtt

Garlon 4E

triklopyr

3–4

ősszel

Arsenal

imazapir

2–4

ősszel

Starane 250 EC

fluroxipir

1,5

ősszel

Krenite

foszamin

8–10

ősszel