Ugrás a tartalomhoz

Természetvédelem

Rakonczay Zoltán

Szaktudás Kiadó Ház

4. fejezet -

4. fejezet -

Második Rész Természetvédelem

Bevezető

Hazánkban eddig felsőfokú oktatási intézmények hallgatói számára – eltekintve néhány kézirat gyanánt megjelent, kis példányszámú, szakmérnökhallgatóknak írott egyetemi jegyzettől – természetvédelmi tankönyvet nem adtak ki.

Egyre gyakrabban jelennek meg viszont olyan – nem ritkán kiváló – természetvédelmi tárgyú szakkönyvek, amelyek a következőkben ismertetendő okok miatt oktatási célra csak nehézségekkel használhatók. A természetvédelmi képzésben is felhasználható szakkönyvek a következőkkel jellemezhetők:

– A legtöbb olyan szakkönyv (közöttük nagy számmal található tankönyv is), amelynek természetvédelmi vonatkozása is van, nem a természetvédelmet oktatni vagy elsajátítani kívánók számára készült biológiai, növénytani, növényföldrajzi, állattani, madártani, erdészeti, barlangtani stb. tárgyú olyan írásmű, amelyek tartalmának nagy része a természetvédelem megértéséhez nélkülözhetetlen ugyan, de az ismeretanyag csak elvétve, utalásszerűén foglalkozik magával a természetvédelemmel.

– Ritkán ugyan, de az is előfordul, hogy a szakkönyvek egyes megállapításai, javaslatai a természetvédelem célkitűzéseivel és szellemével nem esnek egybe, sőt azzal ellentétesek. Ez különösen a barlangtani, víztani, mezőgazdasági, erdészeti, vadgazdálkodási, kertészeti tárgyú kiadványokban tapasztalható.

– Az utóbbi két évtizedben tömegméretekben jelennek meg a környezetvédelmi szakkönyvek, amelyek döntő része – habár a természetvédelmet a környezetvédelem részterületének kell tekintenünk – nem, vagy alig foglalkozik természetvédelemmel.

– Ugyancsak sok ökológiai tárgyú szakkönyv jelenik meg, amelyek egyike-másika címében még utal is a természetvédelemre. Bizonyítani is fölösleges, hogy az ökológia a természetvédelem egyik alaptudománya, a bennük természetvédelmi vonatkozásokat kereső olvasót gyakran mégis csalódás éri. Az ökológiai tárgyú írások általában nem tartalmaznak ugyan a természetvédelemmel ellentétes megállapításokat, viszont túlságosan elméletiek, a gyakorlati természetvédelemben nehezen hasznosíthatók.

A kimondottan természetvédelmi tárgyú és szakmailag kifogástalan szakkönyvek oktatási célú felhasználásának legfőbb akadályai:

– A könyvek a természetvédelem egy-egy nagyon szűk témakörét (pl. a látogatható barlangokat, a veszélyeztetett növényfajokat), egy védelemre szoruló vagy már védett területet, illetve fajt (pl. egy arborétumot, egy nemzeti parkot, egy ragadozómadár-fajt) ismertetnek nagyon részletesen. Ezekből a természetvédelem egészére vonatkozó következtetések nem vonhatók le, vagy azokat csak nagyon fáradtságos és időigényes munkával lehet kihámozni.

– A legtöbb – a veszélyeztetett vagy már védelem alatt álló természeti értékeket ismertető – szakkönyv csak leír, ismertet, de a természetpusztítás okait, a teendőket, a feladatokat, az eszközöket nem tárja fel.

– A természetvédelmi tárgyú szakirodalom még mindig eléggé egyoldalú, a természetvédelem egyes részterületeit (pl. a madárvédelmet) túlságosan előtérbe helyezi, másokat (pl. a tájvédelmet) méltatlanul elhanyagolja. (Ez természetesen nem az ornitológusok „bűne”, hanem a tájvédők hiányossága).

– Természetesnek, sőt követendőnek kell tekinteni, hogy a nagyközönségnek szóló természetvédelmi ismeretterjesztő és szakirodalom előtérbe helyezi a látványosságokat, a különlegességeket, a szakma rokonszenves vonatkozásait. A természetvédelmi tevékenységnek azonban megvannak a szürke hétköznapjai, a gyötrelmes vívódásai, a sikertelenségei, a háttérben elvégzendő aprólékos és sokszor ellenszenves munka műhelytitkai, amelyekkel a leendő szakembereknek – mielőtt természetvédelmi pályafutásukat megkezdenék – meg kell ismerkedniük.

– Sok szakkönyv nem veszi tudomásul az idő múlását és nagyon aprólékosan ismerteti a szakma egyes részletkérdéseit, amelyek évtizedekkel ezelőtt nagyon fontosak voltak (ilyen pl. a védetté nyilvánítási eljárás), amely napjainkra sokat vesztett jelentőségéből, de nem foglalkozik az időközben lényegessé vált kérdésekkel, pl. az idegenforgalommal és a vagyonkezeléssel.

– A legtöbb természetvédelmi szakkönyv oktatási célra nagyon terjedelmes.

Magyarországon napjainkban a természetvédelemben nem a specialisták hiányoznak, hanem a generalisták. Nem barlangászokban, geológusokban, kertészekben, erdészekben, madarászokban vagy botanikusokban van hiány, hanem a különböző szakterületek között eligazodni tudó, a fontosabbat a kevésbé fontostól megkülönböztetni képes, a saját jelentéktelenebb szakterületét a mások sokkal jelentősebb szakterületének alárendelni hajlandó, a részismereteket teljes körű ismerethalmazzá való összekovácsolására kiképzett, a részérdekeket egyetemes érdekké ötvözni képes, széles látókörű természetvédelmi szakemberekben.

Ez a tankönyv igyekszik e hiányosságokat kiküszöbölni, nem törekszik a földtani, a földrajzi, a növénytani, az állattani stb. alapismeretek leírására, kitér viszont egy sor olyan kérdésre, amelyek a gyakorló természetvédő számára feltétlenül fontosak és más könyvekben nem találhatók meg.

A tankönyv címe Gyakorlati természetvédelem is lehetne.

A tankönyv lényegét jelentő természetvédelmi rész a természetvédelem alapfogalmait, céljait és tárgyait ismertető első három fejezete általános érvényű, olyan ismereteket tartalmaz, amelynek elsajátítása korunkban már minden felsőfokú iskolát végzett ember számára kötelező lenne. E tekintetben ezek a fejezetek a közlekedés, az egészségügy, az államigazgatás stb. mindenki által elsajátítandó alapismereteihez hasonlíthatók (olyannak, mint pl. a jobb oldali közlekedés, az étkezés előtti kézmosás, vagy a házasságkötés írott vagy íratlan szabályai.)

A természetvédelem feladatait és eszközeit taglaló utolsó két fejezet olyan ismereteket tartalmaz, amelyeket már inkább csak a szakembereknek kell ismernie. Az előbbi példáknál maradva pl. a különleges járművek hivatásos vezetőinek, az orvosoknak vagy az anyakönyvvezetőknek kell tudnia.

Ami az alapfogalmakat illeti, a tankönyvben az általános ismereteket feltételező (a középiskolákban kötelező) fogalmakat (élet, talaj, kőzet, víz, növény, állat stb.) nem, vagy csak röviden ismertetjük, és azt tesszük az alapvető ökológiai ismeretek esetében is. A növény- és állatrendszertant, vagy az alapvető környezettani (ökológiai) ismereteket nem a természetvédelem keretein belül kell elsajátítani. Itt elsősorban a közismereti és egyéb más tantárgyak keretein belül meg nem tanulható ismeretanyagot kívánjuk részletezni. Ilyenek pl. a természetvédelmi terület, a tájvédelmi körzet, a nemzeti park, a természetvédelem szervezete stb. fogalmak. Kivételek csak a köztudatban nem eléggé ismert, vagy a természetvédelemben különösen fontos fogalmakat részletezzük, pl. a tájat, a barlangokat, a kunhalmokat, a mocsarakat stb. Ugyanezt tesszük az erdők esetében, egyrészt, mert ezzel kapcsolatban a közvélemény eléggé tájékozatlan, a mezőgazdasági szakemberek között is sok a félreértés, jóllehet az ország egyötödét erdők borítják, s végül az erdők közel egynegyede védelem alatt áll, a természetvédelmi oltalom alatt álló területeknek pedig közel fele erdővel borított, amelyben sok egyéb védett érték: forrás, víznyelő, vízfolyás, növény- és állatfaj stb. található.

A könyv tartalma általános (egyetemes) érvényű ugyan, de a természetvédelem tárgyainak ismertetésénél és a példáknál igyekszik a hazai viszonyokat hangsúlyozni. Nemzetközileg pl. a tűzhányók, vízesések, gejzírek vagy jégmezők a természetvédelemben jóval jelentősebb szerepet töltenek be, mint a barlangok vagy a kunhalmok, az utóbbiakat mégis részletesebben ismertetjük, mivel hazánkban működő tűzhányók és jégmezők nincsenek, ugyanakkor a barlangjaink mindegyike, valamint minden kunhalom védelem alatt áll. Ugyancsak ez a helyzet a halastavak és a folyók holtágainak esetén is, amelyeknek alig-alig van nemzetközi értékük, számunkra azonban megvédeni és megőrizni való nemzeti kincsek, szerepük igen jelentős.

2.1. Természetvédelmi alapismeretek

2.1.1. A természetvédelem fogalma

A több mint százesztendős múltra visszatekintő természetvédelmi tevékenység fogalma annak kialakulása óta alig változott. Természetvédelmen a szakirodalomban kisebb-nagyobb eltérésekkel egy évszázadon át ugyanazt értették.

Nemzetközileg az általános értelmezéstől csupán néhány – általában a nyelvekre visszavezethető, de nem érdemi – eltérés figyelhető meg. A legtöbb nyelvben természetvédelemnek a környezetvédelemtől – a magyarhoz hasonlóan – egyértelműen megkülönböztethető szava, kifejezése van. Ezt azonban általában csak a szakemberek ismerik, a laikusok, gyakran az újságírók is, e két fogalmat összekeverik, sokszor egymás szinonimájának tekintik.

Ezzel szemben egyes – elsősorban szláv – nyelvekben természetvédelmen a megszokottnál tágabb tevékenységi kört értenek, amelyben többé-kevésbé az egész természeti környezet védelme (az erdőkkel, füves térségekkel, állatvilággal együtt) benne foglaltatik. Ez magyarul inkább élővilág-védelmet, természetmegőrzést, nemritkán környezetvédelmet jelent.

Az angolszász és a latin nyelveken alapuló (elsősorban spanyol) irodalomban, illetve a közhasználatban két szó: a conservation és a preservation honosodott meg.

Az előbbi a (conservation) megőrzést, tartósítást jelent és a hosszú távú védelem megjelölésére szolgál, amit általában az élővilágra alkalmaznak, de tágabb értelemben az élettelen természeti értékek megóvását is jelenti.

Az utóbbi (a preservation) ebben az értelemben magyarra legjobban a megmentéssel fordítható és csak arra elegendő, hogy valamit egy hirtelen bekövetkező veszedelemtől rövid időre megmentsünk.

A magyar nyelvben ez a megkülönböztetés nem honosodott meg.

Közvetetten (indirekt módon) a természetvédelem fogalmát úgy lehet más, ezzel összetéveszthető fogalmazástól egyértelműen megkülönböztetni, ha figyelembe vesszük, hogy

– a természetvédelem mindig tételes védetté nyilvánítással jár együtt, a környezetvédelem pedig (ilyen értelemben) soha, valamint, hogy

– a természetvédelmi tevékenység a Föld felületének legfeljebb csak egyötödére terjedhet ki, míg a környezetvédelem, élővilág-védelem stb. az egész földkerekségre.

Azokban az országokban, amelyekben a természetvédelem alá vont területek kiterjedése húsz százalék fölé emelkedik, e fogalom értelmezésre szorul (pl. minden állami erdőt védettnek tekintenek vagy az általános tájvédelmet is természetvédelemnek minősítik).

2.1.1.1. A természetvédelem szűkebb körű értelmezése (kiemelt oltalmazás)

Természetvédelmen annak a kibontakozásától eltelt első évszázadában (vagyis a 19. század hetvenes éveitől a 20. század utolsó egyharmadáig) elsősorban a tudományos és kulturális szempontból kiemelkedő jelentőségű természeti értékek megőrzését, védelmét és meghatározott célú fenntartását értették. Ezt gyakran leszűkítették a védett területekre, jóllehet a természetvédelem kezdettől fogva ugyanúgy foglalkozott a terület nélkül védhető növény- és állatfajok oltalmazásával, mint a földrészletekével. Magyarországon pl. az első emlős- és madárfaj védelme (1901) kereken negyven évvel megelőzte az első terület (1939), a barlangok általános védelme (1961) pedig egy évtizeddel az első nemzeti park (1973) megalapítását.

Teljességgel érthetetlen, igaztalan és indokolatlan az utóbbi években ezzel kapcsolatosan egyre gyakrabban megfogalmazódó újítás, amely szerint „fel kell hagyni a rezervátumszemlélettel”, vagy „a természetvédelemnek ki kell lépni a nemzeti parkokból” stb. Azzal ugyanis nem lehet, de nem is kell szakítani, ami sohasem létezett.

Az utóbbi évtizedekben – a természeti értékek rohamos pusztulása, valamint az egyre növekvő társadalmi igények miatt – a természetvédelem fogalma kibővült és a hagyományos értelemben vett tudományos és kulturális vonatkozások mellett mind jobban figyelembe veszi az idegenforgalmi, oktatási, ismeretterjesztési, természetjárási, sportolási, egészségügyi, üdülési, sőt – mint pl. a génbankok esetében

– még a gazdasági szempontokat is.

Jelenleg tehát ez a természetvédelem szorosabb értelemben vett elsődleges feladata, amit szűkebb körű, hagyományos természetvédelemnek is nevezhetünk. Az e körbe sorolható tennivalók végrehajtása, programok megvalósítása – ha nem is kizárólag, de elsősorban – a természetvédelemmel hivatásszerűen foglalkozó szervek feladata. Mondhatjuk azt is, hogy a természetvédelem szűkebb körű feladata a jogi értelemben vett természetvédelmi tevékenység végrehajtása.

Más oldalról a fogalmat úgy is megvilágíthatjuk, hogy szűkebb körű természetvédelemnek nevezzük azt a tevékenységet, amelyet akár javaslatok, akár hosszú távú programok, tervek alapján a jövőben védetté nyilvánítandó, akár a már törvényesen oltalom alatt álló természeti értékek védelem alá helyezése, illetve megőrzése, fenntartása és közkinccsé tétele érdekében folytatunk. Ez a tevékenység a „terület nélkül” védendő, illetve védett természeti értékek tekintetében – elvileg – mindenütt folytatható. Minderre az jellemző, hogy a védetté nyilvánítás – történjen az a legmagasabb államhatalmi szervek részéről csoportosan, vagy alacsonyabb rangú hatóságok jogkörében, de – egyedi rendelkezésekkel történik. Magyarországon pl. 1901-től 2000-ig közel ezer jogszabállyal kereken 1500 területet, 1400 növény- és állatfajt, 3100 körüli barlangot, valamint legalább 4000 forrást, víznyelőt, lápot, szikes tavat, kunhalmot és földvárat helyeztek természetvédelmi oltalom alá, mely az ország területének egytizedét érinti.

A világstatisztika csak az ezer hektárnál kisebb területeket tartalmazza, amely szerint ugyancsak egy évszázad alatt mintegy 15 millió négyzetkilométeren (ami a szárazföldek 10%-a) 15 ezer körüli területet helyeztek védelem alá. A végcél, illetve a lehetőség – a földkerekségen – a földfelület 15–20%-a lehet, hazánkban 1-2%-nál többel már nem emelkedhet. A terület nélkül, vagyis mindenütt védett növény- és állatfajok száma sem emelhető határok nélkül, inkább arra kell törekedni, hogy minél kevesebb faj kerüljön veszélybe, ha pedig ez már bekövetkezett, közülük egyre több kerüljön az élőhelyével együtt védelem alá.

Az ismertetett számok arányaiban, mélységükben és hosszú időszakra előre mutatják a szűkebb körűen értelmezett, hagyományos jellegű, intézményes természetvédelem feladatait, lehetőségeit, határait.

2.1.1.2. A természetvédelem szélesebb körű értelmezése (általános védelem)

Egyre nyilvánvalóbb, hogy korunkban már minden emberi tevékenység csak a természet általános kímélésével végezhető, a természet erőforrásait csak oly módon szabad felhasználni, hogy azok megújulására időt és teret engedjünk. A természet igénybevételének módját, mértékét és ütemét a természetes életközösségek teljesítőképességéhez – ökológiai potenciáljához –, valamint működésének ritmusához kell igazítani. Az emberi élet, de a védett természeti értékek és az élővilág változatossága is csak akkor tartható fenn, ha az emberiség megfelelő kiterjedésű és hatékonyan működő természeti háttérrel rendelkezik.

Az emberiségnek nemcsak a különleges értékek megóvására, fenntartására és folyamatos működőképességének megőrzésére kell törekednie, hanem a még nagy tömegben előfordulók védelmére is.

Természeti értékek a teljesen átalakított, beépített, befedett, lerombolt, tönkretett területek kivételével – de még ezek alatt is – mindenütt előfordulhatnak, az emberiség által létrehozott szorító gyűrűben azonban egyre kisebb területen és egyre szennyezettebben, roncsoltabban, természetellenesebb, megújulásra képtelenebb állapotban.

A „különleges” és a „közönséges” egy sor esetben nagyon viszonylagos fogalom. A közönséges – rablógazdálkodás révén – különleges értékké válhat, amint azt a legtöbb védett faj – mondjuk a ragadozó állatok – példája mutatja. A konkolyt évtizedeken át „tűzzel-vassal” irtották, ma különleges, ritka, értékes, védett növényfaj. Fordított példa – amikor a ritkaság közönségessé lép elő – is van bőven. Gondoljunk csak egy sor gyomnövényre vagy az akácfára, a muflonra, a fácánra vagy a balkáni gerlére.

A természet egészére kiterjedő, általános, széles körűen értelmezett természetvédelem – amelyet újabban „természetmegőrzés”-nek is neveznek – a természetvédelemmel hivatásszerűen foglalkozó szervezetek számára másodlagos feladat.

A természetmegőrzés teljes körű megvalósítása csak számos más szerv és a társadalom széles rétegeinek bevonásával érhető el. Ebben a tekintetben az intézményes természetvédelmi szervezeteknek elsősorban csak véleménynyilvánítási, figyelemfelkeltési, ismeretterjesztési, tanácsadási és kisebb mértékű összehangolási jogkörük, illetve feladataik lehetnek.

A legtöbb országban, így Magyarországon is, a természetvédelmi szervezet csak a hagyományos értelemben vett, szűkebben értelmezett természetvédelmi feladatok ellátására rendezkedett be. Hazánkban ezen belül is főképpen hatósági tevékenységre.

A természet általános védelmével a földtani, bányászati, vízügyi, erdészeti, földművelési, halászati és egyéb hasonló szakterületen tevékenykedő szervezeteknek kell – sok esetben kellene – foglalkozniuk.

A legtöbb helyen – így hazánkban is – a hagyományos természetvédelem hatáskörébe nem sorolható ásványvagyon-védelem, talajvédelem, vízvédelem, erdővagyon-védelem stb., az illetékes szakfőhatóságok közreműködésével környezetvédelmi feladat.

A szélesebben értelmezett természetvédelem hosszú időn át csak a szakirodalomban volt jelen, majd az élővilág-védelem, az általános tájvédelem stb. fogalomkörében a környezetvédelem részének tekintették.

Magyarországon jogilag ezt első ízben az 1997-ben hatályba lépett „a természet védelméről” alkotott törvény szabályozta. A törvény neve is jelzi, hogy a hagyományos természetvédelemnél többről rendelkezik. Ez hivatalosan is bevezeti a „természeti értékek és területek általános védelmét” s ezzel nemzetközileg is előkelő helyre kerültünk, talán a törvényhozó kissé korát is megelőzte.

Az általános védelem kiterjed a tájra, a vadon élő élővilágra, a természeti területekre, az élőhelyekre és a földtani természeti értékekre, vagyis az ország teljes területére. Ezzel Magyarországon jogilag bekövetkezett a környezetvédelem és a természetvédelem „egyenrangúsítása”. A felsorolt környezeti elemeket azonban nem kell tételesen védetté nyilvánítani, vagyis érdemileg zömében itt is inkább környezetvédelmi, mint természetvédelmi feladatokról van szó. A törvény mélyebb elemzéséről és a felelősök megnevezése után – elsősorban a természeti területek körének meghatározásából – meg lehet állapítani, hogy a „részletesebb körűen” értelmezett természetvédelem a már védett területeken kívül az ország további, mintegy ötödére, vagyis (a védett területekkel együtt) az ország területének egyharmadára terjed ki. A természeti területek közé sorolták az erdőket (20%), a gyepeket (12%), és a nádasokat (1%). A további értékek zöme is e három művelési ágban van, vagy kiterjedésük nem jelentős.

A törvény szellemével és törekvéseivel egyébként természetvédelmi szempontból (is) teljes mértékben egyet lehet érteni. Csupán azzal, hogy a tájvédelem és az élővilág-védelem egészét természetvédelemmé minősítette, nem mérte fel a természetvédelmi szervezet lehetőségeit. Ez a szervezet ugyanis hosszú évtizedekig még a hagyományos természetvédelmi feladatok nagy részét sem lesz képes végrehajtani. Egyetlen példa: a hivatásos természetvédelmi szervezetek az ezredfordulón a kiemelten védett természeti területeknek csak töredékét birtokolták (a teljes terület átvétele az eddigi ütemben egy évszázadot is igénybe vehet) és annak is túlnyomó többségén a legklasszikusabb természetvédelmi munka (a természetgazdálkodás) végzését idegenekre (részvénytársaságokra, szövetkezetekre, egyéni gazdálkodókra stb.) bízták.

Azt külön is üdvözölni lehet, hogy az ország teljes területére kiterjedő általános tájvédelmet, ami gyakorlatilag mindig is gazdátlan volt, a természetvédelem hatáskörébe utalták. Más kérdés, hogy eszközök nélkül e területen a természetvédők nem fognak boldogulni. Ez a helyzet más szempontból is újabb félreértések vagy félremagyarázások kiindulópontja lehet. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy amit a természetvédelmi szervezetre bíznak, az egyben természetvédelem is. A természetvédelem ugyanis akkor is természetvédelem, ha azt (mint hazánkban hosszú időn át) nem hivatásszerűen, e célból létrehozott szervezet (pl. a földművelésügy vagy az államerdészet) végzi, ami pedig nem természetvédelem és attól, hogy egy „természetvédelmi” megnevezésű szervezetre bízzák, még nem válik azzá. Ez a jogszabályokra is vonatkozik.

Magyarországon a kimondottan természetvédelmi célból létrehozott szervezetek eddig más tevékenységet nem folytattak, arra viszont nagyon sok példa van, hogy természetvédelmi tevékenységet nem főhivatású természetvédelmi szervezet folytat.

A szűkebben értelmezett természetvédelem és a természet általános védelme közötti határvonal meghúzásával az is figyelembe veendő, hogy előbb-utóbb a nem védett természeti értékek gazdáinak (pl. a bányászoknak, mezőgazdászoknak, vízépítőknek stb.) is el kell jutniuk a természeti erőforrások védelme fontosságának felismeréséig, majd a cselekvésig. Teszik ezt pl. sok országban, évtizedek óta az erdészek.

2.1.1.3. A természetvédelem jogi értelmezése

Azt a tevékenységet, amit a természetvédelem megfogalmazásának értelmezése során meghatároztunk, bárki, tehát magánszemély, társadalmi szervezet, egyesület vagy olyan állami szervezet is végezheti, amelynek feladatai között a természetvédelem nem található meg. Jogi értelemben viszont természetvédelemről csak akkor beszélhetünk, ha az e fogalomkörbe tartozó előkészítő, védetté nyilvánító, megőrző, fenntartó, gondozó, bemutató stb. tevékenységet – a természetvédelemre vonatkozó jogszabályok szerint – az az állami szerv végzi, amelyet arra kijelöltek. Az állami szervet itt tágabb értelemben említjük, a hatóságokon kívül ugyanis ide kell sorolni az ezek munkáját segítő, részben állami, részben társadalmi szervezeteket, tanácsokat, bizottságokat, tanácsadó testületeket is. (Ezeket a szervezettel foglalkozó fejezetben részletesen ismertetjük.)

Ha tehát egy iskola, tudományos intézet, gazdaság, szövetkezet vagy állampolgár egy földterületen saját hatáskörében természetvédelmi tevékenységet folytat (pl. úgy kezel egy erdőt, rétet vagy mocsarat, ahogyan azt a természetvédelemről szóló jogszabályok előírják), de ezt a földrészletet nem nyilvánítják védetté, ott általános értelemben természetvédelmi tevékenység folyik, de jogi értelemben nem. Ez jogi értelemben szélesebb körűen értelmezhető természetvédelem, természetmegőrzés, vagy környezetvédelem.

A jogi védelemnek van egy – a gyakorlatban elterjedt – félreérthető és bizonyos fokig elmarasztaló (pejoratív) értelmezése is, amelyen gyakran azt értik, hogy a védelem alá helyezett természeti érték személyzet, pénz, szervezet stb. hiányában „csupán” jogilag védett, vagyis pl. a területen nem történik semmi, nem őrzik – amennyiben nincs természetes állapotban –, nem teszik rendbe, nem „nyitják meg”, nem „mutogatják” stb.

Ilyen eset valóban nagyon gyakran előfordul, de az elmarasztalás nem mindig indokolt, hiszen sok olyan, csak jogi védelem alatt álló terület is létezik, amelyet nem kell vagy nem célszerű őrizni, rendbe tenni, mutogatni stb.

Az sem biztos, hogy minden védett területet, barlangot feltétlenül meg kell nyitni, be kell rendezni, üzemben kell tartani, illetve látványosan „működtetni” szükséges.

Természetesen számos olyan védett földrészlet és egyéb természeti érték is található, ahol valóban valamiféle hiány folytán a védetté nyilvánítás után nem történik semmi (különös). Ezek általában kényszerhelyzetek, de – feltételezve, hogy az emberek többsége tisztességes, törvénytisztelő állampolgár – a csak jogi védelem is több a semminél, a terület védtelenségénél, teljes kiszolgáltatottságánál.

2.1.2. A természetvédelem formái

2.1.2.1. Megőrző (hagyományos, passzív) természetvédelem

A természetvédelem kezdeti szakaszában kis kiterjedésű érintett, vagy nagy kiterjedésű érintetlen területek, illetve egyéb természeti értékek kerültek oltalom alá, ráadásul ezek a második világháború utáni évekig az egyes országok felségterületének csak jelentéktelen hányadát tették ki. Ezeken a földterületeken – az őrzésen kívül – nem nagyon volt tennivaló.

Az ilyen területeken a természetvédelmi hatóság végzi, illetve megengedi a természetben szabadon lezajló jelenségek megfigyelését, esetleg gondoskodik a tudományos kutatások feltételeinek megteremtéséről. A természetes folyamatokba azonban még akkor sem avatkoznak bele, ha azok a védett értékekre károsak, azokat megsemmisítik vagy tulajdonságaikat megváltoztatják.

A passzív természetvédelem annál kevésbé alkalmazható, minél több, ember által már megzavart, átalakított természeti érték kerül védelem alá.

Hazánkban – mivel nincsenek érintetlen természeti területeink – a passzív természetvédelem módszerei szélesebb körben nem alkalmazhatók. Mindig lesznek – és kell, hogy legyenek – azonban a természetvédelemnek olyan eredeti állapotban megmaradt területei, ahol a beavatkozásmentes természetvédelmet kell korszerűnek tekinteni.

A hozzánk hasonló adottságú, természetszegény országokban arra is gondolni kell, hogy bizonyos földrészletekben, erdőkben, nádasokban, mocsarakban természetes, ősi állapotban lévő rezervátumokat alakítsunk ki, hozzunk létre „őserdőket”. Ezt úgy lehet megvalósítani, ha a legérintetlenebb, gazdaságilag jelentéktelen, használaton kívül álló természetközeli életközösségeket hosszú időre (vagy inkább örökre) magukra hagyjuk. Ezek a kis kiterjedésű, civilizált környezettel körbevett, mesterséges őserdők, ősgyepek, ősmocsarak természetesen soha nem lesznek olyanok, mint egykor lehettek, de közülük egyesek arra alkalmassá válhatnak, hogy bennük a passzív természetvédelem módszerei alkalmazhatók, eredményei vagy eredménytelenségei megfigyelhetők legyenek.

Ha az ember által meg nem bolygatott védett területet (amelyen lehet „passzív” természetvédelmet folytatni) egy vadon élő növényhez vagy állathoz (pl. tölgyfához vagy pacsirtához) hasonlítjuk, akkor az az ember által már megváltoztatott rét, mocsár stb. (amelyet nem szabad magára hagyni) olyan, mint a szőlőültetvény vagy a házőrző kutya.

2.1.2.2. Cselekvő (aktív) természetvédelem

Ahol az ember által átalakított, roncsolt, megbolygatott földterületek is védelem alá kerülnek vagy/és a védett természeti értékek a művelt területek között elszórva, azokkal körülvéve, szigetszerűen, szórványosan, mozaikszerűen helyezkednek el, a be nem avatkozó, passzív módszer eredménytelen. Éppen a védelem tárgyainak pusztulása, ritkulása vagy elvándorlása döbbentette rá a természetvédelmi szakembereket arra, hogy az ilyen területeken ez a passzív, csak a védelemben, illetve az őrzésben megnyilvánuló természetvédelem nem lehet a jövő útja.

Amit az ember évszázadokon át elrontott, egyrészt helyre kell állítani, másrészt a területek már nem hagyhatók magukra, igénylik az ember folyamatos beavatkozását.

Ha pl. egy védett mocsár környékén vízrendezést végeztek, vízgazdálkodást folytatnak, annak fenntartása vízügyi beavatkozás nélkül elképzelhetetlen. A szükséges vízpótlás elmaradása esetén a vízi élettérben eddig tenyésző madarak elvándorolnak, és lehet, hogy éppen egy mesterségesen létrehozott vízfelület környékén telepednek le.

A védett erdők, gyepek, vízfelületek túlnyomó többsége kisebb-nagyobb emberi beavatkozás, természetgazdálkodás nélkül nem tartható fenn. Gyakran – pl. hegyvidéki kaszálóréteken – a természetvédelem számára legkedvezőbb helyzet csak a természetes szukcesszió visszatartásával, a beerdősítés megakadályozásával – állandó kaszálással – tartható fenn. Gyakran ez a helyzet a nádasokban is.

Még kézenfekvőbb az állandó emberi beavatkozás szükségessége az ember által létrehozott vagy kialakított védett területeken: parkokban, élőfa-gyűjteményekben, történelmi kertekben, halastavakon, mesterséges vízfelületeken vagy pl. a kiépített, idegenforgalomra berendezett barlangokban.

Magyarországon a cselekvő, aktív természetvédelem kényszerhelyzet, parancsoló szükségszerűség.

2.1.3. A természetvédelem szakaszai

2.1.3.1.Terjeszkedő (expanzív, extenzív) természetvédelem

Extenzív természetvédelmi tevékenységről, a természetvédelem terjeszkedő szakaszáról a külföldi szakirodalomban nem lehet olvasni. Magyarországon ez a szóhasználat a hetvenes évek elején honosodott meg. Addig a védetté nyilvánítások nagyon lassan haladtak, a védetté nyilvánító szakasz túlságosan elhúzódott. Az első védetté nyilvánítástól eltelt első harminc év alatt évi átlagban még háromszáz hektárt sem helyeztek oltalom alá. Ha a jelenleg védett területeket is hasonló ütemben helyezték volna a törvény védőszárnyai alá, ez a tevékenység 2300 évig tartott volna és a jelenleg még védelemre érdemes területek oltalom alá helyezése további hatszáz évet venne igénybe.

Nyilvánvalóvá vált, hogy ez az ütem tarthatatlan, gyorsításra van szükség. A 1970-es évek elején dolgozták ki, majd hagyták jóvá a későbbiekben ismertetésre kerülő távlati természetvédelmi programot, amely a tennivalókat 15 évre osztotta szét. Az évi átlagban 30–40 ezer hektárra tervezett védetté nyilvánítás az addigiaknál százszorta nagyobb ütemet diktált.

Mivel a lemaradásunk óriási volt, a veszélyek folyamatosan növekedtek, a védelemre érdemes területek egyre fogytak, a természetvédelem akkori vezetői e hihetetlenül felgyorsított ütem mellett döntöttek. Ezt még az a jelenleg fennálló helyzet is indokolta, amely szerint hazánkban – egészen különleges esetek kivételével – a természetvédelmi jogszabályok, a természeti érték veszélyeztetése vagy pusztulása esetén sem teszik lehetővé nem védett területeken a természetvédelmi hatóságok hatékony beavatkozását.

Az is világossá vált, hogy ha a védetté nyilvánítás üteme az eddiginek a százszorosára emelkedik is, ezzel a természetvédelem rendelkezésére álló eszközök (pl. a létszám, a költségvetési támogatás stb.) nem fognak megszázszorozódni. (Utólag derült ki, hogy az egységnyi védett területre eső ellátottság a tizedére csökkent mindamellett, hogy a támogatás összege tízszeresére emelkedett. A nagyarányú extenzív fejlesztés megkezdése előtt például egy természetvédelmi őrre átlagosan ötszáz hektár védett terület jutott, ma ez ötezer ha.)

Ezt a területnövelő és egyéb természeti értékeket védelem alá helyező, egyre kisebb fajlagos ellátást biztosító szakaszt nevezzük terjeszkedő, extenzív szakasznak, a munkát pedig extenzív természetvédelmi tevékenységnek.

Az extenzív szakasz eredményét gyakran jogi védelemnek nevezik. Ezen azt értik, hogy a természeti érték védelem alatt áll ugyan (vagyis jogilag védett), de a természetvédelmi szervezetnek nincs ereje, pénze, létszáma, ideje és egyéb eszköze a velük való behatóbb (intenzívebb) foglalkozásra. Ez igaz is, de az ún. jogi védelem sem hiábavaló, mert ha ebben a szakaszban nincs is mód a védett területeken már a védelem alá helyezés előtt elkövetett természetkárosítás hatásainak a rendbetételére, még kevésbé a szükséges fejlesztésekre, legalább a további természetrombolás megakadályozható. A legtöbb esetben csak a hivatalos természetvédők tudják, hogy mi minden nem következett be, ami bekövetkezett vagy bekövetkezhetett volna, ha a terület vagy az egyéb természeti érték nem került volna oltalom alá.

Az extenzív program ellenzői vagy akadályozói – mivel ilyenek is voltak – nem vették figyelembe, hogy egy sor területen (pl. a tájvédelem alá helyezett természetszerű erdőkben) jóformán nincs más teendő, mint a védelem alá helyezéskor fennálló állapotok megőrzése, ami nem igényel sok pénzt, létszámot stb., csupán állampolgári és intézményi fegyelmet.

Utólag az is kiderült, hogy a védelem alá helyezendő természeti értékek mennyiségével arányos eszközfejlesztés szinte lehetetlen, azok nagy részét csak utólag, a védetté nyilvánítást követően lehet megszerezni. Ha pl. arra vártunk volna, hogy egy-egy nemzeti parkhoz a szükséges eszközöket annak alapításával egy időben bocsássuk rendelkezésre, ma nem kilenc, de talán még két nemzeti parkunk sem lenne.

Az extenzív szakasz nem azonos a passzív természetvédelemmel, jóllehet a két fogalom között van hasonlóság. A passzív (nem cselekvő) természetvédelmi szemlélet bizonyos esetekben szerencsés körülmény, míg az extenzív szakasz kényszerhelyzet. A passzív természetvédelem tudomásul veszi, hogy a természeti folyamatok maguktól történnek, az extenzív szakaszban viszont tudomásul kell vennünk, hogy a szükséges beavatkozásra még nincs elképzelés, elegendő szakember, pénz és egyéb eszköz.

Mivel a védetté nyilvánítás az egész világon a természetvédelem egyik legnehezebben elérhető eseménye, a magyar természetvédelem ebben nyújtott kimagasló tevékenysége a világ természetvédő közvéleményében jelentős elismerést váltott ki. Számos olyan országból jöttek szakemberek a magyar jogszabályok és módszerek tanulmányozására, ahol a természetvédelemnek jóval nagyobbak a hagyományai, mint hazánkban. Ilyen például Svédország, Franciaország, Ausztria, Anglia és Németország.

2.1.3.2. Fenntartó (intenzív) természetvédelem

Magából az extenzív elnevezésből következik, hogy ezt követi egy másik, az intenzív szakasz. Elöljáróban azonban le kell szögezni, hogy intenzív szakaszra nem minden területen van szükség. E megállapítás részletesebb kifejtése előtt azonban tisztázni kell, hogy mit értünk intenzív tevékenységen. Mivel ebben az értelemben ez a kifejezés is csak nálunk honosodott meg, így ennek klasszikus magyarázatát adhatjuk.

A természetvédelem intenzív szakaszának tekintjük azt a védetté nyilvánítás után következő tevékenységet, ami az eredeti állapot visszaállítására és a bemutatás lehetőségeinek megteremtésére irányul.

Abban az esetben tehát, ha erre nincs szükség, a védetté nyilvánítást nem követi intenzív szakasz. Alapvetően két ilyen eset van:

– Az egyik, ha a védelem alá helyezett értékek még érintetlen állapotban vannak, vagyis helyrehozatalukról nem kell gondoskodni (ez lenne az ideális). Sajnos, Európában és különösen hazánkban kevés az ilyen terület, de jóval több, mint amennyit sokan ebbe a kategóriába sorolnak. Ha egy erdővel borított tízezer hektáros tájvédelmi körzetben például van tíz felhagyott felszíni bánya, ezek eltüntetése, feltöltése, majd beerdősítése a természetvédelem egyik legtipikusabb intenzív feladata. Ha azonban ezek összes kiterjedése mondjuk tíz hektár – a többi pedig szabályszerűen kezelt természetszerű erdő –, 9990 hektáron nincs különösebb teendő. Ebben a nagy kiterjedésű tájvédelmi körzetben az őrzési, fenntartási, állagmegóvási tevékenység hosszú ideig kielégíti a természetvédelem igényeit. Ha viszont még ezek a kőbányák sem léteznek, semmiféle helyreállítási tevékenységre sincs szükség.

– A másik eset akkor fordul elő, amikor a védett érték közkinccsé tétele, vagyis bemutatása sem tesz szükségessé időigényes, költséges beavatkozásokat. Az előbbi példából kiindulva, ha az a tízezer hektáros erdővel borított tájvédelmi körzet jól megközelíthető, területét szabályosan kijelölt turistautak szelik át, ezek mellett elegendő kilátó, szemétgyűjtő és tűzrakó hely került kijelölésre vagy megépítésre, a természetjárók, a kutatók, a fényképezők és más ide látogatók érdekében szintén nincs különösebb tennivaló.

Sajnos, az esetek számottevő részében a természetvédelemnek van mit tennie. E tevékeny, intenzív szakaszban elvégzendő feladatokat a következő fejezetekben részletesen ismertetjük.

Az extenzív és az intenzív szakasz egymástól való elválasztása egyes területeken nem határozható meg olyan egyértelműen, mint ahogy az az előzőkből kiderül, de erre a gyakorlatban nincs is szükség.

Az intenzív szakasz jobban hasonlít az aktív természetvédelemhez, mint az extenzív szakasz a természetvédelem passzív értelmezéséhez. Az aktív természetvédelem végeredményben az intenzív szakaszban bontakozik ki.

A helyreállítási munkák elvégzése után – a látogatással kapcsolatos teendők kivételével – az intenzív szakasz is egyre passzívabbá válik, a feladatok jó része megoldódik.

Ennek szinte egyetlen előfeltétele, hogy a természeti érték védetté nyilvánítása, illetve – ha károsított volt – annak helyrehozatala után újabb természetkárosítás ne következzen be.

2.1.4. A természetvédelem története

Nyilvánvaló, hogy egy történeti áttekintéshez mindenekelőtt az események időrendi feldolgozása, ismertetése felel meg legjobban. Ezen belül a történéseket célszerű tárgykörönként csoportosítani, amelyek – legalábbis kezdetben – ugyancsak időrendben követik egymást.

A természetvédelemben témánként a következő csoportosítás látszik célszerűnek:

– a természetvédelemmel foglalkozó irodalmi, elsősorban szakirodalmi művek megjelenése;

– (részben az előbbiek hatására) a természetvédelem ügyének felkarolására kibontakozó társadalmi mozgalmak kialakulása;

– mindkettő eredményeképpen (esetleg ezektől függetlenül, a felülről kezdeményezett) jogalkotási tevékenység kibontakozása;

– az érdemi, intézményes természetvédelmi munkához elengedhetetlenül szükséges szervezetek kialakítása;

– az eddigiekben ismertetett tevékenységek eredményeképpen megszülető, a továbblépés alapját képező, illetve jelentő védetté nyilvánítások bekövetkezése;

– a természetvédelemre hatást gyakorló, a munkát elősegítő, sok esetben nem nélkülözhető nemzetközi szervezetekbe való belépés, a nemzetközi egyezményekhez való csatlakozás és a rendezvényeken való részvétel;

– s végül azok a személyi jellegű történések, amelyek a természetvédelemre jelentős hatással voltak (pl. szakírók, kezdeményezők, végrehajtók, alapítók, vezetők nevei, élete, kinevezések, felmentések időpontjai stb.).

Terjedelmi okok miatt, valamint a túltagolás elkerülése céljából a továbbiakban a legfontosabb történéseket, a tematikai hovatartozástól függetlenül, egymás után, időrendben ismertetjük. Az események felsorolásakor figyelembe vettük, hogy

– a világ természetvédelmének ismertetésekor csak a legfontosabb és a hazai természetvédelem alakulására is hatást gyakorló néhány történésre tudunk kitérni,

– a más fejezetekben ismertetett néhány esemény megismétlése elkerülhetetlen,

– a természetvédelem kezdeti időszakában a jelentéktelenebb események (pl. egy növényfaj védetté nyilvánítása) jelentősebbnek tűnnek, mint később az ezeket nagyságrendekkel meghaladók (pl. több száz növény egyszerre történő védelem alá helyezése),

– a természetvédelem első évtizedeiben végcél a védetté nyilvánítás.

A történések értékelésétől – néhány elkerülhetetlen esetet kivéve – eltekintünk, azt azonban meg kell jegyezni, hogy – habár az előbbi tematikus felsorolást akár logikai sorrendnek is tekinthetnénk – Magyarországon az események nem törvényszerűen követték egymást. Erre két példa:

– a védetté nyilvánítások a legtöbb esetben felülről indultak el, megelőzve a szükséges társadalmi kezdeményezéseket és a támogatást, sőt azokat gyakran társadalmi ellenállás közepette hajtották végre (így született szinte minden nemzeti parkunk);

– a szükséges természetvédelmi szervezeteket jóval később hozták létre, mint ahogyan szükség lett volna rájuk.

2.1.4.1. A természetvédelem története a világon

A céltudatos, felülről irányított, államilag (is) szervezett, tervszerű, intézményes természetvédelem kezdetének világszerte az 1872-es esztendőt, a világ első nemzeti parkjának – a Yellowstone parknak – az Amerikai Egyesült Államokban való megalapítását tekintik. Azóta a földkerekség szinte valamennyi országban a szárazföldek mintegy tized részén (15 millió négyzetkilométeren) százezer hektáros átlagterülettel kereken 15 ezer védett területet jelöltek ki, közöttük a védett területek több mint egyharmadán közel 2500 nemzeti parkot. A védetté nyilvánítások a századfordulótól a hetvenes évekig lassan, de többé-kevésbé emelkedő ütemben folytak, majd felgyorsultak. A védett területek kiterjedése az utóbbi negyed században megháromszorozódott.

A hagyományos védett területeken kívül a világörökség listára felvettek több mint 150 természeti értéket, kijelöltek mintegy négyszáz bioszféra rezervátumot, a Ramsari Egyezmény értelmében pedig 1200 körüli vizes élőhely került bejelentésre.

Közben számos természetvédelemmel foglalkozó nemzetközi szervezet alakult, az államok sok egyezményt alkottak és írtak alá, a rendezvények tömegét szervezték meg és számtalan természetvédelmi kiadványt adtak ki.

A legtöbb országban a tudományos körök és a társadalmi szervezetek igényeinek megfogalmazása, ezeknek a legkülönbözőbb módokon való kifejezésre juttatása megelőzte a hivatalos, államilag szervezett, intézményesített természetvédelmi intézkedéseket. Sok országban az első természetvédelmi rendelkezések alapját az egyesületi tevékenység, néhol a társadalmi adakozás teremtette meg.

A múlt század végén és századunk első évtizedeiben Észak-Amerika és Európa fejlettebb országaiban létrehozták a hatóságok által szervezett, hivatalos természet- védelmi szervezeteket, de a feladatok sokfélesége és bonyolultsága miatt általában ezután is támaszkodtak a társadalmi segítségre. Ez leggyakrabban tanácsadó testületek létrehozásában, a természetet figyelő és őrző szervezetek szolgálatainak igénybevételében, ritkábban a védett természeti értékek megvásárlásában, fenntartásában, illetve kezelésében nyilvánul meg.

A természetvédelem döntő része azonban állami, illetve törvényhatósági feladat, amelyet általában a mezőgazdasági és erdészeti, ritkábban a közművelésügyi és a belügyminisztériumok, illetve az ezekhez tartozó szervezetek látnak el, esetenként a kormány vagy a tudományos akadémiák mellett létesített testületek, tanácsok, bizottságok végeznek. A hatvanas évek végétől kezdve egyre gyakrabban ezzel a feladatkörrel is az újabban létrehozott környezetvédelmi főhatóságokat (minisztériumokat, államtitkárságokat, hivatalokat, központokat, felügyelőségeket) bízták meg.

A számunkra is fontos nemzetközi természetvédelmi szervezeteket és egyezményeket a nemzetközi kapcsolatoknál ismertetjük.

2.1.4.2. A természetvédelem története Európában

Földrészünkön az intézményes természetvédelemi tevékenység Amerikához viszonyítva néhány évtizedes késéssel, a századforduló körül indult el, majd követte a világáramlatokat, de igazi kibontakozásra csak a második világháború után került sor. Mivel a természetvédelem igazi mérföldkövei a nemzeti parkok, nem érdemtelen megemlíteni, hogy Európa első nemzeti parkját 1909-ben Svédországban hozták létre (Abisko, 7700 ha). Azóta a földrész nemzeti parkjainak száma 270 körülire emelkedett, melyek kiterjedése – 40 ezer hektáros átlagterülettel – 12 millió négyzetkilométer. Az összes védett terület a szárazföldek közel egytizedét teszi ki.

A természetvédelem élvonalában a skandináv országok: Svédország, Norvégia, Izland és Finnország járnak. Ebben a térségben alakították ki a földrész nemzeti parkjainak közel egyharmadát, amely az összes védett terület majdnem felét teszi ki. Az egyes országok területének legnagyobb hányadát Liechtensteinben (38%), Norvégiában (29%), Ausztriában (29%), Németországban (26%) és Szlovákiában (21%) helyezték védelem alá, a sor végén pedig 3-3%-kal Görögország, Jugoszlávia, Grúzia és Albánia, 2-2%-kal Törökország, Ukrajna és Belgium, 1-1%-kal Írország, Moldova és Bosznia-Hercegovina áll.

2.1.4.3. A természetvédelem története Magyarországon

Előtörténet (1879-ig). Magyarországon az első olyan írások, amelyek a természetpusztítást ostorozzák, kifogásolják és a természet védelmére hívják fel a figyelmet, az ezerhétszázas évek vége felé jelentek meg. Az irodalomban kezdettől fogva tapasztalható általános természetdicsőítésen túlmenően ezek az írások hazánkban első nyilvános jelei a természet védelme iránti igény megjelenésének. A szakirodalomban ezzel kapcsolatban leggyakrabban Csokonai Vitéz Mihály 1790-ben megjelent „A bagoly és a kócsag” című állatpárbeszédét említik. Kevésbé ismert Csokonainak a debreceni forrásról 1804-ben írt és a mai értelemben is környezet- és természetvédelmi jellegűnek tekinthető jegyzete. A későbbiekben Széchenyi István grófnak jelentek meg a korát messze megelőző természetvédelmi szemléletű, a természet pusztítása miatt aggódó írásai.

A természeti értékek védelmét szorgalmazó első nagyobb szabású, nyilvános társadalmi megmozdulásnak a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1879. évi harmadik vándorgyűlésén elhangzottakat tekintjük. Az addig eltelt időszak a jó szándékú figyelemfelhívások, a társadalmi erők mozgósítására való, nem ritkán naiv törekvések, a visszhang nélkül maradó kezdeményezések, az elszigetelt egyéni vagy kiscsoportos felszólalások, javaslatok, veszélyeket jelző írások korszakának minősíthető. Mindezek sem a társadalom széles rétegeiben, sem az államhatalmi szervezetekben nem találtak meghallgatásra és megértésre.

A kezdeményezők zöme író, tudományos felkészültségű vagy gyakorló orvos, erdész, ornitológus, botanikus, geológus, geográfus vagy egyszerű műkedvelő „természetvizsgáló” (természetbarát) turista volt.

Kezdeti szakasz (1879–1919,40 év). A természetvédelem kezdeti szakaszának az első magyarországi természetvédelmi előírásokat is tartalmazó erdőtörvény megalkotásától a világháború befejezéséig eltelt négy évtizedet tekintjük. E szakasz végének más időpontot (pl. 1935-öt vagy 1939-et) is tekinthetnénk, a világháború következtében az ország területének természeti kincseinek, népességének közismert és tragikus mértékű csökkenése azonban Magyarországon olyan alapvető és mélyreható változásokat okozott, amelyek minden más változásnál, történésnél, eseménynél meghatározóbbak.

Ez az időszak a következőkkel jellemezhető:

– a kidolgozott javaslatok zöme a történelmi Magyarország területére vonatkozott, pl. az összeírt és a védelemre javasolt természeti értékek (területek, barlangok, fajok) jelentős része jelenlegi határunkon kívül feküdt (egyes fajok a trianoni határokon belül nem is éltek);

– a természetvédelminek nevezhető tevékenység nagy része lelkes emberek a természet értékeit féltő, aggódó, figyelemfelhívó, mozgósítani kívánó, ismeretterjesztő jellegű írásainak a megjelenéséből állott;

– a természet veszélyeztetett értékeit ismertető, a természetvédelmet népszerűsíteni kívánó, illetve az igényesebben megírt szakmai művek csak a lakosság magasabb iskolai végzettségű, nagyon szűk rétegéhez jutottak el, és többnyire visszhang nélkül maradtak;

– mivel kimondottan természetvédelmi jogszabályok még nem születtek, a természet védelmét szolgáló, illetve azt védeni kívánó intézkedések az erdészeti, a vadászati, a halászati, a madárvédelmi, a földművelésügyi (illetve a mezőgazdasági), az állatvédelmi, a művelődési és az egyéb célból alkotott jogszabályokra támaszkodtak, illetve elsősorban azok érdekeit szolgálták, és a természet védelmét csak mellesleg írták elő vagy tették lehetővé;

– a természet védelmét (is) lehetővé tévő vagy szolgálni kívánó jogszabályok nem váltak gyakorlattá, a mindennapi élet részévé;

– a természetvédelmet kezdeményezők zöme ez irányú tevékenységét egyéni szorgalomból, magánemberként végezte;

– a természetvédelmi mozgalmaknak egyes – a természethez közel álló irányultságú – egyesületek tagsága révén még csak a csírái jöttek létre;

– nem épült ki természetvédelmi szervezet, az ilyen jellegű ügyeket a Földművelésügyi Minisztérium, illetve az azon belül működő államerdészeti szervezet és az alárendelt kincstári erdőigazgatóságok végezték;

– a védelem alá helyezett természeti értékek zöme madárfaj volt.

Előkészítő szakasz (1920–1944, 25 év). A természetvédelem második szakasza záróévének akár az 1950-es évet is tekinthetnénk, hiszen 1944 és 1950 között a természetvédelemben semmi érdemi előrelépés nem történt. Ezt a korszakot mégis célszerűbbnek tűnik a háború utolsó évével lezárni, amelynek sajnos ugyanolyan szomorú okai vannak, mint az előző szakasz záróévének. Közismert, hogy az 1939-ben bekövetkezett első természetvédelmi törvényen alapuló védetté nyilvánításokkal többé-kevésbé egy időben hazánk első világháború után megcsonkított területe egyes területek visszacsatolásával ismét jelentősen megnövekedett. Mivel pedig a visszacsatolt területeken is jelentős veszélyeztetett természeti értékek voltak, a védetté nyilvánítások ezekre is kiterjedtek. A második világháború a történelemben még soha nem tapasztalt pusztításai és az ország korábbi területének visszaállítása után a háború végéig védelem alá helyezett természeti értékek több mint a fele határainkon kívülre került, az itt maradók nagy része pedig a háborús rombolások és az azt követő események áldozatává vált.

Ez után a világpusztító tragédia után szinte mindent így a hazai természetvédelmet is elölről kellett kezdeni.

Ezt az időszakot

– az első hazai természetvédelmi jogszabályok megjelenése,

– a szervezetek felállítása, valamint

– a tételes védetté nyilvánítások megindulása jellemezte.

Átmeneti szakasz (19451961, 17 év). Ha időközben nem következik be a második világháború, ezt az átmeneti időszakot az előző szakasz részének tekinthetnénk. Eltekintve ugyanis a háború utáni ötéves kényszerszünettől a természetvédelmi tevékenység továbbra is a Földművelésügyi Minisztérium irányításával, azon belül az államerdészet keretein belül, valamint az erdőkről és a természetvédelemről alkotott 1935. évi törvény alapján folyt. Az erdők nagy részének államosítása és az ezzel kapcsolatos egyéb átszervezések következtében a régebbi m. kir. erdőigazgatóságok jogutóda 1946-1949 között a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek (MÁLLERD) erdőigazgatóságai lettek. A MÄLLERD központi állományában tevékenykedett az Országos Természetvédelmi Tanács néhány főből álló titkársága is. Ennek az átszervezésnek azonban – mivel 1945-1949 között védetté nyilvánítás nem történt, a gyakorlati természetvédelmi tevékenység pedig szünetelt – különösebb jelentősége nem volt.

Megtorpanási szakasz (19621971, 10 év). Mivel a természetvédelemről szóló 1961. évi törvényerejű rendelet – amely az 1935. évi, az erdőkről és a természetvédelemről szóló törvényt hatálytalanította – 1962-ben lépett érvénybe, az újabb időszak kezdetének ezt az évet tekintjük.

E tízéves időszakra legjellemzőbb, hogy ez a békés évtized – figyelembe véve azt a tényt, hogy a természetvédelemben megszűnt a földművelésügyi minisztérium a dolog természetéből fakadó ellenérdekeltségű „gyámkodása”, valamint, hogy létrejött a tárcáktól független, „az Országos Természetvédelmi Hivatal” – az elszalasztott lehetőségek és a nagy csalódások évtizedének minősíthető.

Mivel eddig az ország területének csupán két ezreléke, a védelemre érdemes természeti értékeknek még az egy százaléka sem állott védelem alatt, az önálló főhatóságtól a védetté nyilvánítások nagyarányú felfutását várták, aminek minden törvényes, szervezeti és társadalmi előfeltétele adott volt. Ezzel szemben ennek az időszaknak tíz esztendejéből négyben sajnos egyetlen védetté nyilvánításra sem került sor. Az évi átlagosan háromnál is kevesebb védetté nyilvánítás pedig az előző (a háborús éveket is magában foglaló) időszak teljesítményének csak egyharmadát érte el. A természetvédelem első fél évszázadának átlagos védetté nyilvánításait véve alapul ebben az évtizedben több mint kilencven százalékos „alulteljesítés” állt elő.

A körülményekhez, a lehetőségekhez és a szükségletekhez viszonyított lassú előrehaladás vagy inkább megtorpanás legfőbb oka, hogy nem készítettek a feladatokat időben és térben elosztó védetté nyilvánítási tervet, ezért az eléggé ötletszerűen, rapszodikusan és egyenetlenül folyt. Nem építették ki a természetvédelem külső (területi) végrehajtó szervezetét, a hatósági feladatokat az egész ország területén maga a főhatóság igyekezett ellátni, a kezelési teendőket pedig az arra egyre alkalmatlanabbá váló erdőgazdaságokra bízták. A jó szándékú társadalmi erőkkel nem építettek ki megfelelő kapcsolatot.

Ebben az időszakban megteremtődtek ugyan a gyorsabb előrelépés, a természetvédelem kibontakozásának lehetőségei, de maga a kibontakozás elmaradt, az igazi kibontakozás a következő szakaszban következett be.

Kibontakozási szakasz (1971-től folyamatosan, napjainkig eltelt 30 év). Ebben az időszakban – amely az intézményes természetvédelem kezdetétől eltelt időnek még a felét sem teszi ki – a számos jogi, szervezeti és személyi változás ellenére (de lehet, hogy éppen ennek köszönhetően) – a jelenleg védelem alatt álló természeti értékeknek mintegy kilencven százaléka került törvényes védelem alá.

Három évtized alatt a védett értékek kiterjedése és száma a korábbinak 60–80-szorosára emelkedett, amelyekről részletes tájékoztatást a tankönyv harmadik részében adunk. Itt az elért eredmények csupán három elemét említjük meg.

Az egyik a hetvenes évek első felében összeállított, majd elfogadott, 1976-tól 1990-ig tartó 15 éves időszakra érvényes védetté nyilvánítási terv, amelynek végrehajtása révén a védett területek kiterjedése több mint félmillió hektárral növekedett, s ennek alapján alapították meg az ország első öt nemzeti parkját, és hoztak létre ötven tájvédelmi körzetet. Az ez után kialakított újabb nemzeti parkok területének nagy része is ezekből jött létre.

A másik jelentős előrelépés volt a természetvédelem minden más szervezettől független, önálló területi szerveinek, a mai nemzeti park igazgatóságok hálózatának kiépítése.

A harmadik csupán elkezdődött: a természetvédelmi szervezetek birtokába, azaz vagyonkezelésébe került a védett területek egynegyede. (Az előttünk álló évtizedek legkiemelkedőbb feladata ennek befejezése lesz.

2.1.5. A természetvédelem alapelvei

A környezetvédelem problémáinak megoldására, stratégiájára, valamint filozófiai jellegű téziseire vonatkozó alapelvek nagy része áttételesen és értelemszerűen a természetvédelemre is érvényes. Ugyanakkor a természetvédelem a környezetvédelmen belül olyan jól körülhatárolható, önálló tevékenységi kör, amelynek – mindamellett, hogy a környezetvédelem védőszárnyai nélküli tevékenysége majdnem reménytelen – megvannak a sajátos céljai és érdekei. Ezek ritkán ugyan, de bizonyos környezetvédelmi törekvésekkel ellentétesek is lehetnek. Erre legjobb példa az új erdők olyan területeken történő telepítése, amelyeken korábban erdő sohasem állott. Általában természetvédelmi szempontból is igaz, hogy az erdőtelepítés az egyik leghatékonyabb beruházás. A természetvédők is egyetértenek azzal, hogy minden olyan területen (elsősorban a felhagyott bányák helyén, feleslegessé vált szántókon, hulladéklerakókon és minden roncsolt területen), ahol korábban erdő állott, újból erdőt kell telepíteni. A természetvédelemben tájékozatlan erdészek és környezetvédők azonban – igaz, hogy tiszta szándékkal – azokon a természetes sziklagyepeken, löszpusztákon, homokbuckákon, lápokon és egyéb vizes élőhelyeken is erdőt szeretnének telepíteni, amelyek eredeti állapotukban való megőrzése elsőrendű természetvédelmi érdek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy eredeti sziklagyep, löszpusztarét, homoksivatag vagy mocsár természetvédelmi értéke összehasonlíthatatlanul magasabb, mint az azokon mesterségesen létrehozható, az esetek többségében egyébként is gazdaságtalan, satnya és tájidegen feketefenyves, akácos vagy nemesnyáras. Hasonló a helyzet bizonyos folyószabályozások, vízelvezetések, mocsárlecsapolások, vízrendezéssel összekapcsolt talajjavítások esetében is.

Fordított a helyzet a mesterséges vízfelületek, pl. halastavak vagy víztározók létrehozásakor. Mivel ugyanis az elmúlt másfél-két évszázad alatt hazánk természetesen vízzel borított felületének nagy részét kiszárították, napjainkban bármi céllal létrehozott mesterséges vízfelület szolgálhatja a természetvédelem érdekeit. Egy olyan nagy felületű víztározó például, amely környezetvédelmi szempontból esetleg megkérdőjelezhető, a természetvédelem számára nagyon értékes is lehet. Ez lehet az oka annak is, hogy bizonyos mesterséges vízfelületek kialakításával kapcsolatban a környezetvédők és a természetvédők véleménye erősen megosztott. Természetvédelmi szempontból azonban a rekonstrukció, vagyis az eredeti állapot megközelítő visszaállítása (pl. a Kis-Balaton vagy az Ecsedi láp esetében) e vonatkozásban is elsőbbséget élvez.

Mindezek után leszögezhető, hogy hosszú távon a környezetvédelem alapvető feladatainak végrehajtása nélkül hatékony természetvédelmet folytatni nem lehet, ugyanakkor a természetvédelmi intézkedések minden esetben szolgálják a környezet védelmét, de ez fordított esetben nem mindig van így. A következőkben tézisszerű rövidséggel ismertetjük a természetvédelem legfontosabb alapelveit, amelyek a természetvédelmi világpolitika, egyben a hazai természetvédelmi politika sarokpontjai is. Az alapelvek nagy része csak akkor valósítható meg hatékonyan, ha azokat már a védetté nyilvánításkor is figyelembe veszik.

2.1.5.1. Az élet elsődlegességének elve

Az élet a természet része és a legmagasabb rendű terméke a Földön. Az emberiség eredete ugyanaz, mint az élet más formáinak, és azokkal, valamint a környezet élettelen elemeivel állandó és elválaszthatatlan kölcsönhatásban van. Az élet a természeti rendszerek folyamatos működésétől függ, amelynek az élővilág – benne az ember – számára a léthez szükséges anyag- és energiaforgalmat, táplálékot biztosítják.

2.1.5.2. A természet harmóniájának elve

Minden tudományos, gazdasági és művészeti tevékenység alapja a természet.

Az ember ugyanakkor nemcsak igénybe veszi a természetet, hanem tevékenységével vissza is hat arra, átalakítja, formálja, megváltoztatja azt. A természet az embernek az alkotásra, civilizációjának fejlesztésére, fennmaradására és pihenésre akkor nyújtja a legnagyobb lehetőséget, ha harmóniában él vele.

2.1.5.3. Az élet tiszteletének elve

Az élet minden formája egyedülálló és utánozhatatlan. Tekintet nélkül arra, hogy jelenleg az ember számára értékes-e vagy sem, az élet minden formája tiszteletet kíván. Ahhoz, hogy az élőlények ilyen megbecsülésben részesüljenek, szükség van humánus, erkölcsi és etikai törvényekre, amelyek – szükség esetén – számításba veszik az átmenetileg „károsnak” tekintett élő szervezetek ellenőrzését is.

2.1.5.4. A természeti erőforrások kíméletének elve

Ötletszerű vagy tudatos cselekvéssel, illetve annak következményeivel az ember kimerítheti, vagy megváltoztathatja, vagy hozzáférhetetlenné teheti a természeti erőforrásokat. Mindezek megelőzése céljából mielőbb fel kell ismernie a természet stabilitása megőrzésének, valamint az erőforrások kíméletes használatának törvényszerűségeit s a megújítás sürgősségét. A ritka lelőhelyekért folytatott verseny az államok között konfliktusokat teremthet. Így a természet és a természeti erőforrások megőrzése hozzájárulhat a béke fenntartásához.

2.1.5.5. Az emberi faj védelmének elve

A természetvédelem embervédelem is. Mivel mindnyájan a természetben és a természetből élünk, hosszú távon a természet védelme egyenlő az emberi faj védelmével.

2.1.5.6. A természeti folyamatok megőrzésének elve

A természetben kialakult és nélkülözhetetlen folyamatokat nem szabad megbontani, és/vagy az abban kialakult törvényszerűségek ismerete és figyelembevétele nélkül abba beavatkozni. Ezért – ahol és amennyiben lehetséges – az érintetlen, ember által még meg nem bolygatott állapotokat és folyamatokat meg kell óvni. Nálunk ilyen már csak egyes barlangokban fordul elő.

A természeti állapot megőrzése sohasem egy pillanatnyi helyzet tartós megőrzését, hanem a természeti rendszerek működésének folyamatos fenntartását jelenti. A természetvédelemnek a természetben lezajló folyamatok fenntartásának, működésének biztosítását kell szem előtt tartania. E tekintetben a természeti „állapot” kifejezés mindig folyamatot jelent. Az ember által már megzavart állapotok és folyamatok esetén elő kell segíteni a természetes vagy az azt megközelítő helyzetek önmaguktól való helyreállását. Arra kell törekedni, hogy az ember segítő beavatkozására lehetőleg minél rövidebb ideig legyen szükség, majd minden „magától működjön”.

2.1.5.7. A természetes élőhelyek elve

A genetikai gettó nem megoldás. Sokan – még azok közül is, akik egyetértenek az élővilág sokfélesége megőrzésének szükségességével – úgy gondolják, hogy a természet kimeríthetetlen kincsei mesterséges körülmények között is megőrizhetők, fenntarthatok. Márpedig akik azt hiszik, hogy a növények és állatok, vagy azok szaporítóanyagai (a magvak, gyökerek, dugványok, tojások, spermák stb.) úgynevezett „génbankokban”, vagyis hűtőszekrényekben, akváriumokban, melegházakban, csemetekertekben, füvészkertekben, arborétumokban, állatkertekben vagy pl. vadasparkokban megőrizhetők és korlátlan ideig és mennyiségben újratermelhetőek, nagyot tévednek. Ezt nem tekinthetjük az élővilág megőrzésének és a jövő számára való átadásának, csak átmeneti jellegű, ideig-óráig tartó megmentésének.

A növény- és állatfajok évmilliók alatt megszerzett értékes tulajdonságaikat, szaporodóképességüket, a betegségekkel vagy az időjárás szélsőségeivel szembeni ellenálló képességüket, színüket, formáikat, ízüket vagy illatukat hosszú időn át csak azokon a termőhelyeken olyan időjárási körülmények között vagy azokhoz hasonló élőhelyeken tudják megőrizni és újratermelni, amelyeken létrejöttek és évezredek óta élnek.

Az élőlények fennmaradásához, szaporodásához, tökéletesedéséhez a fentieken kívül nagy területek és bizonyos minimális létszám is szükséges. Elképzelhetetlen például, hogy egy néhány példányból álló bölénycsorda, amely egy állatkert néhány száz négyzetméter kiterjedésű „ketrecében” tengeti életét, ezt a kipusztulófélben lévő állatfajt fenntartsa vagy létszámát jelentős mértékben szaporítsa.

A fajok túlnyomó többségének fennmaradásához és szaporodásához nagy kiterjedésű szabad területekre, nemzeti parkokra, tájvédelmi körzetekre, természeti területek láncolatára, széles körű hálózatára van szükség. „Ketrecbe zárásokkal” nem szabad veszélyeztetni az élet bármilyen formájának folyamatos létét, fennmaradását, szaporodását.

2.1.5.8. Az élő műalkotások elve

A kultúrába vont fajok is védelmet érdemelnek. A természetvédelemnek – habár alapfeladata nem ez, de – nem szabad figyelmen kívül hagynia az ember által kultúrába vett élő szervezeteket, életközösségeket, termesztett növény- és megszelídített állatfajokat sem. Gondoskodni kell ezek fennmaradásáról és tartós szaporodásuk biztosításáról.

A termesztett növény- és tenyésztett állatfajokat élő műalkotásoknak kell tekinteni. A méltóságteljes mozgású híres magyar szürkemarha pl. élő muzeális érték.

2.1.5.9. A világszemléleti elv (a globális szemlélet elve)

A természeti rendszerek működése és magasabb, hierarchikus rendszerekbe fonódása, valamint a bioszféra egységes – határoktól független – működési elvei a helyi cselekvési programok kialakításában és megvalósításában megkövetelik a világméretű (globális) szemlélet érvényesítését. Ez többek között azt (is) jelenti, hogy a különlegesség és veszélyeztetettség elveit is világméretekben kell alkalmazni. A különleges oltalomra érdemes természeti értékek körének megállapításáról, azok számbavételénél, majd oltalom alá helyezésekor előbb az egész földkerekségen, majd a földrészen, nagyobb régiókban, az adott országban, országrészben, megyékben, településen stb. egyedülálló értékekkel kell kezdeni.

2.1.5.10. Az elegendő méret elve

Magyarországon az intézményes természetvédelem első évtizedében védelem alá helyezett kettőszáz természeti érték átlagos területe 6 hektár volt, melyek közül csupán tíz maradt fenn kereken ezer hektár kiterjedésben. Ez a jelenleg védelem alatt álló területnek alig több mint egy ezreléke. Ez (is) azt jelenti, hogy az egymástól távol fekvő és főképpen kis kiterjedésű területeket hosszú időn keresztül nem lehet megőrizni és fenntartani, azok menthetetlenül elpusztulnak.

Ki kell tehát mondani, hogy a védett természeti értékeknek – ahhoz, hogy hosszú ideig fennmaradhassanak – elegendő nagynak kell lenniük. A védett természeti területnek vagy egyéb értéknek biztosítani kell a rendszer (pl. barlang) folyamatos működését, a természeti rendszer egy teljes „szeletét”. Életközösségek védelem alá helyezésekor arra kell törekedni, hogy a védett terület (optimális esetben táj vagy tájrészlet) biztosítsa az élet változatosságának folyamatos fennmaradását.

A védett területeknek méretei mellett lényeges az alakja is, amely annál kedvezőbb, illetve annál jobban védhetőbb, minél zártabb, a körhöz vagy négyzethez hasonló. „Nyitott” alakzat estében megfelelő kiterjedésű védőövezetet kell kijelölni.

A hosszú távon is működőképes természeti rendszerek fönnmaradása vagy visszaállítása érdekében megfelelő kiterjedésű védőövezetekről, föld alatti értékek esetében felszíni területről, védőidomokról, háttérterületekről, vízgyűjtőkről, tenyészőterületekről, táplálkozóhelyekről, búvóhelyekről stb. kell gondoskodni.

Az élőlények esetében a megfelelő méretű térség mellett a fennmaradást és a sokféleséget biztosító népesség- (populáció) méret is szükséges. A védett természeti értéknek legalább egy teljes vízszintes (horizontális) és függőleges (vertikális) egységét, az alá- és fölérendeltség (hierarchia) egy teljes „szeletét” tartalmaznia kell.

2.1.5.11. A nemzeti sajátosság elve

A védetté nyilvánításkor mérlegelni kell bizonyos nemzeti sajátosságokat is. Közismert például, hogy a farkast csak a keresztény-zsidó hitvilágban tekintik gonosz ragadozó állatnak, más népeknél pl. az araboknál nem. Így nyilvánvaló, hogy Európában vagy Észak-Amerikában a farkasok védelmére nagyobb figyelmet kell fordítani, mint ahol nem számít fenevadnak. Ha bizonyos népek, társadalmak vagy vallási közösségek egyes növény- vagy állatfajokat nem veszélyeztetnek, azokat ott fölösleges védeni, és megfordítva. Magyarországon például hiedelmek, rossz szokások, babonák miatt, vagy egyszerűen tudatlanságból a kígyókat, békákat, gyíkokat és egyes bogarakat a lakosság érdemein alul nem szereti, fél tőlük, pusztítja őket, ezért védelmük széles körben szükségessé vált. Hasonló a helyzet – különösen a vadászok körében – egyes ragadozó madarak esetében is.

Hazánkban az egyik legjellemzőbb és legellentmondásosabb példa a parkok szinte kötelező védelme, amelyek más országokban nem állnak természetvédelmi oltalom alatt, hiszen azokat azért létesítik, hogy azok maradjanak, amik, meg egyébként is zömében mesterséges létesítmények. Parkjaink nagy részét – mivel azok zöme korábban az uralkodó osztályok birtokában volt – a második világháború után a népharag pusztítással fenyegette, sokat közülük tönkre is tettek. Ezért jó részüket kénytelenek voltunk védetté nyilvánítani. Rokonságunk ellenére például a fákhoz, vizekhez és vadon élő állatokhoz való viszonyunk a finneknél összehasonlíthatatlanul barátságtalanabb.

2.1.5.12. A különlegesség elve

A természetvédelemnek jó néhány értelmezése közül legismertebbek: a szűkebb körű, a szélesebb körű és a jogi értelmezés. Függetlenül azonban attól, hogy a teendőket melyik irányból közelítjük meg, vagy hogy rendező elvként mely elvet fogadjuk el, abban teljes az egyetértés, hogy a természetvédelem alapvető feladata a természet különleges értékeinek megőrzése és fenntartása. E tekintetben minden szónak súlya van. Tehetünk ugyan különböző magyarázó jelzőket a „védelemre érdemes” elé is (pl. hogy tudományos, kulturális, esztétikai, oktatási, gazdasági stb.), de az is vitathatatlan, hogy a védelem tárgyának különleges értéknek kell lennie. A „különlegesség” természetesen maga is változó fogalom, a közönséges különlegessé, a különleges pedig közönségessé válhat. Erre néhány hazai példa: a nem régen még ritkának, kipusztuló félben lévőnek, vagyis különleges értéknek tekintett seregély, szárcsa, nyest, ezüstsirály és kárókatona az élettér megváltozásával vagy éppen a természetvédelem hatékonyságának köszönhetően annyira elszaporodott, hogy védelmüket fel lehetett oldani. Ezzel egyidejűleg a szántóföldeket egykor elborító és egyik legártalmasabb gyomnövénynek tekintett konkolyt sikerült úgy kiirtani, hogy napjainkra hírmondója is alig maradt, így szigorú védelem alá kellett helyezni. Sajnos, ezen az úton halad a még vadászható fogoly és erdei szalonka, valamint a napjainkban még gyűjthető éti csiga is.

Hasonló pályát futott be maga az Alföld is. A Kárpát-medencét egykor borító mocsaras, lápos, ligetes, folyóvizekkel szabdalt, gazdag növény- és állatvilágot eltartó „közönséges” ősgyepek a földművelés terjedése, a települések térfoglalása, a közlekedési vonalak kiépítése és a vízszabályozás miatt eltűntek, szántóföldekké, lakótelepekké, közutakká alakultak és kicsiny mozaikokká sorvadtak. Az egykori csodálatos, virágok milliárdjaival díszített löszpusztagyepek helyét napjainkban egyhangú gabonatáblák foglalják el, megmaradt roncsaik utolsó négyzetmétereit mentegetjük. A Tihanyi-félsziget egykori 110 gejzírjéből már egy sem működik, forrásaink zömét betonba foglaltuk, ősmocsaraink helyén jobb esetben halastavakat találunk, máshol strand üzemel.

2.1.5.13. A veszélyeztetettség elve

Nyilvánvaló, hogy a védelemre érdemes különleges természeti értékek nem egyformák. Vannak közöttük – egyelőre – veszélyben nem lévők, alig, közepesen, nagyon stb. veszélyeztetettek. Természetes, hogy két vagy több, nagyjából azonos értéket képviselő természeti érték közül előbb azt kell természetvédelmi oltalom alá helyezni, amelyet nagyobb veszély fenyeget.

Bizonyos esetekben – nagy veszély esetén – a kevésbé értékes védelmének meg kell előznie az értékesebb, de nem veszélyeztetett természeti érték védelmét. Egy – az emberi településektől távol fekvő és nehezen megközelíthető mocsár védelmét pl. meg kell előznie egy – a település mellett fekvő és hulladéklerakónak kinevezett – mocsár, láp, nádas vagy vízfolyás oltalom alá helyezésének. Másik példa: két azonos értéket képviselő rét közül azt kell előbb védetté nyilvánítani, amelyiket a parcellázás, vegyszerezés, feltörés vagy sportpályává alakítás veszélye fenyeget. Mentsük meg azokat a természeti értékeket, amelyek megmentésére még van esély, de csak azokat. Nem érdemes szellemi energiát, pénzt és időt fecsérelni veszélyben nem lévő, vagy már tönkretett és menthetetlen „értékek” védelmére.

2.1.5.14. A teljességre törekvés elve (holisztikus elv)

A természeti értékek általában olyan egymásba fonódó, összefüggő rendszereket alkotnak, amelyek önmagukban nem tarthatók fenn, és nem őrizhetők meg. A védelemre érdemes, illetve már védett természeti értékek csak teljes, működőképes rendszerek formájában jelentenek igazi értéket, és hosszú időn át csak így tarthatók fenn. Ezért alapelvként kell elfogadni, hogy a természetvédelmet nem lehet kizárólag a védett tárgyakra (pl. forrásokra, fajokra, barlangokra) leszűkíteni, illetve korlátozni. Ahol az adott természeti érték környezete azt lehetővé teszi, egész rendszereket, tájakat vagy tájrészleteket, szükség esetén a védőövezetekkel, ütközőzónákkal együtt kell védelem alá helyezni. Ezek figyelembevételével a természetvédelem magába foglalja mind a természetes és természet közeli élettelen és élő alkotóelemekből álló rendszerek (populációk, életközösségek, ökorendszerek, tájak, erdők, gyepek, vizek) általános, mind pedig ezek egyes, különlegesen értékes és/vagy veszélyeztetett alkotóelemeinek megkülönböztetett (kiemelt, fokozott, szigorúbb) védelmét.

2.1.5.15. A feladatmegosztás elve

A hazai természetvédelem egyik nagy hibája a „hagyományos” magára maradottság, a szakmai bezárkózáshoz való „ragaszkodás”. Ez annak ellenére megállapítható, hogy kezdettől fogva minden illetékes a kitárulkozást, a társadalom felé való nyitást, a lakossági támogatás szükségességét hangoztatja. Magyarországon a természetvédelem talán e vonatkozásban áll legtávolabb saját elveitől.

A feladatmegosztás elvének lényege, hogy a hivatásos természetvédelmi szervezetnek – konkrétan – valóban csak a legveszélyeztetettebb, különleges természeti értékek oltalmazásával és fenntartásával kellene foglalkoznia, a többit a társadalom más rétegeivel kellene megőriztetni. E körben alapvető gond a „társadalom más rétegeinek” meghatározása. Az utóbbi évtizedekben, sajnos, ide szinte kizárólag a tudósokat, újságírókat és a zöld mozgalmakat sorolták, akik nélkül természetesen nehéz lenne hatékony természetvédelmet művelni. Az ide sorolható intézmények, szervezetek és az e körben tevékenykedő szakemberek és műkedvelők száma azonban a feladat nagyságához képest nagyon alacsony, munkájuk pedig egyrészt széttagolt, másrészt nem hatékony. A kutatók, rádiósok és újságírók ugyanis nem a konkrét feladatok helyszínein, az erdőn, a mezőn és a vizeken tevékenykednek, és ott egyébként sem „illetékesek”.

A természetvédelem gyakorlati feladatainak zöme az erdőterületeken, a réteken, legelőkön és a vizes élőhelyeken jelentkezik. Itt pedig elsősorban erdészek, kertészek, mezőgazdák, vízügyi szakemberek, vadászok és halászok dolgoznak, illetve vannak jelen, és a területek sorsa mindenekelőtt tőlük függ. A természetvédelem egyik legfontosabb feladata az lenne, hogy közvetlenül, vagy az előbbiekben említettek közreműködésével a természetvédelem szükségességét az erdészekkel, mezőgazdákkal, vagyis a szakemberekkel ismertesse meg, fogadtassa el és a feladatokat velük hajtassa végre.

Meg kell vizsgálni, majd mérlegelni szükséges, hogy a veszélyeztetett értékek közül melyeket lehet a természetvédelmi jogszabályok „megkerülésével”, egyben a természetvédők tehermentesítésével az erdészeti, vízügyi, vadászati, halászati stb. jogszabályokra támaszkodva megóvni és fenntartani. Az e feladatkörökben tevékenykedő szakemberek bevonása lehetne a természetvédelem „társadalmasításának” leghatékonyabb módja. Nagyon helytelen a természetvédelem társadalmasításán csupán a különböző műkedvelő csoportosulások tagjainak bevonását érteni, hiszen ezek tagjainak jelentős része – minden jó szándék és tenni akarás ellenére sem – tehet annyit a veszélyeztetett értékek védelméért, mint az illetékes szakemberek. Egy tavat leghatékonyabban a vízügyi szakember, az erdőt az erdész, egy legelőt pedig az állattartó mezőgazda tud megvédeni és fenntartani, nem pedig egy iskolai szakkör, rádióriporter, filmrendező vagy tudományos kutató.

Mindezek nemcsak szakmailag és pénzügyileg, de etikailag is nagyon lényeges kérdések. Ha ugyanis úgy viselkedünk, mintha minden erdőt, vízfelületet, rétet, legelőt és nádast a természetvédelmi jogszabályok alapján a hivatásos (és társadalmi) természetvédőknek kellene megvédeniük, az egyben azt is jelenti, hogy mindezeket elsősorban az erdésszel, a vízügyi szakemberekkel, a mezőgazdásszal vagy az állattenyésztővel szemben kell megtennie, hiszen ők ezen természeti értékek legfőbb veszélyeztetői. Ez a magatartásforma – még ha szükségszerű is – ellenszenvet kelt, ellentéteket és ellenállást szül.

A hivatásos természetvédelmi szervezetnek belátható időn belül még a hagyományos értelembe vett természetvédelmi feladatok ellátására, a különleges természeti értékek megőrzésére és fenntartására sincs elegendő szakembere, pénze és ideje. Az „általában” védett „normális”, vagyis különlegesnek nem minősülő értékek védelme, de különösen fenntartása, gondozása a mindenkori tulajdonosok, használók, kezelők és az illetékes ágazatok feladata.

A hazai jogszabályok nagy része (pl. az erdőkre, valamint a vadgazdálkodásra és a vadászatra vonatkozóak) saját szakterületeiken a jelenleg érvényesülőnél jóval színvonalasabb, szélesebb körű és hatékonyabb természetvédelmet tennének lehetővé. E vonatkozásban, hosszabb időtávlatban újabb és újabb jogszabályalkotások és védetté nyilvánítások helyett sokkal hatékonyabb lenne az érdekelt szakszolgálatokkal (pl. az erdőrendezéssel, az erdőfelügyelettel, a vízügyi igazgatással, a földigazgatási szervezetekkel) e meglévő szabályok elfogadtatása és betartatása. A jelenlegi erdőtörvényben pl. – a természetvédelmet figyelmen kívül hagyva – tizenegyféle védőerdő-kategória létezik.

Más kérdés, hogy a jelenlegi állapotok nagy részét az intézményi és állampolgári fegyelmezetlenségből eredő kényszerhelyzet hozta létre. Mindemellett jelenleg szinte valamennyi erdőre vonatkozó szabály betartását rá lehetne bízni az államerdészeti szervezetekre, ami a természetvédelmi szervezet nagyarányú tehermentesítését jelentené, és az így felszabaduló erőket a sokkal rendezetlenebb erdőn kívüli területekre lehetne átcsoportosítani.

A természetvédelemnek mindenekelőtt azon értékek védelmével kellene foglalkoznia, amelyeket a nem természetvédelmi jogszabályokra támaszkodva és az ezek végrehajtására kijelölt szervezetekkel nem lehet megvédeni.

2.1.5.16. Élőmúzeum elv

Az intézményes természetvédelem kialakulásától eltelt első száz esztendőben a természetvédelem leglényegesebb alapelveit nem fogalmazták meg egyértelműen, így azok az alapelvek, amelyeket ma is követünk, de már korábban is érvényesültek, utólag kerültek megfogalmazásra. Ezek közül az első és legfontosabb az „élőmúzeum” elve, aminek lényege az alábbiakban foglalható össze.

A természetvédelem kialakulásától vagyis a múlt század második felétől századunk hetvenes éveiig a védett területek és egyéb természeti értékek elsősorban a szabadidő szép, kellemes, tiszta környezetben való eltöltését; a gyönyörködtetést, az oktatást, a nevelést, ismeretterjesztést és tudatformálást, majd a tudományos kutatások szabadtéri feltételeinek biztosítását szolgálták.

Természetesen ezek ellátása – különösen a nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek, védett tűzhányók, vízesések, az idegenforgalom számára megnyitott barlangok, valamint a parkok és a növénygyűjtemények esetében – napjainkban is szerepelnek a természetvédelem alapvető céljai és feladatai között.

A természetvédelem jelzőszerepének – különösen a védett növény- és állatfajok ez irányú fontosságának – felismerése és az élővilág sokszínűségének megőrzésére való törekvések megfogalmazása után azonban – az előzőekben megfogalmazott és csak utólag „élőmúzeum elvnek” elnevezett feladatok – jelentősége részben csökkent, részben átértékelődött. A csökkenés nem mennyiségi, sokkal inkább aránybeli, ami azt jelenti, hogy pl., ha egy nemzeti parkon belül korábban is fontos volt és most is nagyon kiemelt feladat a bemutatás, a gyönyörködtetés, a tudatformálás, a szabadidő színvonalas eltöltése és az ismeretterjesztés (összefoglaló néven az idegenforgalom), de korábban ez a célok és feladatok teljességét jelentette, ma nem tesz ki többet annak egyharmadánál.

Az esetek nagy részében a többcélú feladatok ellátása egymással nem ellentétes, sőt kiegészíthetik egymást. Nyilvánvaló például, hogy egy hatalmas vízesés, egy vulkán vagy egy védett tengeröböl tudományos tanulmányozását azok távolból történő csodálata, fényképezése, festése vagy filmezése nem zavarja. Ugyanakkor, ha pl. egy érintetlen barlangban, egy őserdőben vagy egy madárköltőhelyen az eredeti állapotukat meg kívánjuk őrizni, a természetes folyamatok szabad érvényesülését fenn kívánjuk tartani, egy tó vagy mocsár eredeti élővilágát kívánjuk megőrizni, ezeket az idegenforgalom, a turizmus, a látogatás, a csónakázás vagy az egyszerű fürdés is hátráltathatja, veszélyeztetheti vagy lehetetlenné teheti.

2.1.5.17. Az esztétikai elv

Régi – már sohasem teljesíthető – elképzelése volt a természetvédelmi szakembereknek, hogy a védett természeti értékek tudományos feltárását, a védetté nyilvánítás előtt végezzék el. Ez illúziónak bizonyult, hiszen a több ezer védett természeti érték védelem alá helyezése előtt ez hazánkban az elképzelt módon csak egy esetben, a Bátorligeti ősláp védetté nyilvánítását megelőzően történt meg. Kiderült ugyanakkor, hogy – ha maga az óhaj teljesülése segített volna is a természetvédelemnek, de – a tudományos feltárás elmaradása nem okozott jóvátehetetlen kárt. Ennek oka pedig mindenekelőtt az, hogy a természetvédelem tárgyainak túlnyomó többsége – a korábbi elképzelésekkel ellentétben – nem tudományos, hanem esztétikai megfontolások miatt került védelem alá. Lehet, hogy a tűzhányóknak, vízeséseknek, forrásoknak, barlangoknak, de főképpen a tájaknak tudományos jelentőségük is van, de védelmüket mindenekelőtt szépségük, látványuk, esztétikai értékük indokolja, aminek megállapítása nem kimondottan tudományos feladat, egyszerű ránézéssel is megállapítható. Mindmáig a tudományos feltárás nem előzte meg, inkább követte a természetvédelmi tevékenységet.

A Nemzetközi Természetvédelmi Unió a tudományos vizsgálatokra külön védelmi kategóriát alakított ki, amely a Föld összes védett területének 16%-a. Magyarországon kimondottan a kutatásokat a fokozottan védett területek, valamint a rezervátumok szolgálják, amelyek a természetvédelmi oltalom alatt álló területek legfeljebb egyötödét foglalják el.

2.1.5.18. Az egymásrautaltság (komplementer) elve

Akik a környezetvédelmet és a természetvédelmet két egymást kiegészítő, egymásnak alá nem rendelhető szakterületnek tekintik, amelyeknek tevékenységét, stratégiáját és valamennyi intézkedését – a mellérendeltség és egyenrangúság szigorú tiszteletben tartásával – szorosan össze kell hangolni, a környezet- és természetvédelem egymáshoz való viszonyát a komplementer elv alapján ítélik meg. Elismerik, hogy a nem kielégítően működő környezetvédelem (pl. a savas esők miatti erdőpusztulással) a természetben nagy károkat okozhat, a hibás természetgazdálkodás vagy a természetvédelmi intézkedések elmaradása pedig (pl. az erdőirtás vagy az ősgyepen történő libalegeltetés) a környezetben okozhat katasztrófákat vagy károkat (pl. elkopárosodást, a gyepek pusztulását stb.).

(A tankönyv szerzőjének megjegyzése: az alá-fölé rendeltség önmagában nem jó, és nem rossz. Tudomásul kell vennünk, hogy legalábbis szervezetileg a természetvédelem a legtöbb országban így hazánkban is - a környezetvédelem keretén belül, annak alárendeltségében tevékenykedik. A komplementer elv jegyében fentebb megfogalmazott elvek betartását elsősorban regionális szinten kell megkövetelni. Legfelsőbb (minisztériumi) szinten a két szakterület együvé tartozásának több az előnye, mint a hátránya, hiszen a természetvédelemnek mivel önálló természetvédelmi minisztérium sehol a világon nincs valahová mindenképpen tartoznia kell. Erre pedig legalkalmasabb a környezetvédelmi minisztérium).

2.1.5.19. Indikátor elv (jelzőelv)

Részletes kifejtését lásd „ A természetvédelem céljai” című fejezetben.

2.1.5.20. Génbank elv (génmegőrző szerep)

Részletes kifejtését lásd „A természetvédelem céljai” című fejezetben.

2.1.5.21. A „használó fizet” elv

A gazdasági életben, a műszaki beavatkozások minden területén tudomásul kell venni, hogy a természetmegőrzésen őrködő környezetbarát szemléletnek természetbe történő beavatkozások esetében jelentős szerepet kell kapnia. Véglegesen szakítani kell azzal a téves szemlélettel és káros gyakorlattal, amely szerint a természet olyan ingyenes bőségszaru, amelyből mindenki tetszése szerint vehet, és amelyet mindenki kénye-kedve szerint használhat.

Minden olyan esetben, ha a társadalmi-gazdasági beavatkozás a természet állapotát hátrányosan befolyásolja, különösen pedig akkor, ha azt tartósan veszélyezteti vagy visszafordíthatatlanul károsítja, a meggyőzés, a kártérítés, s végső esetben a büntetés eszközével kell élni. El kell érni, hogy a természeti erőforrások, értékek és javak használata, igénybevétele olyan szabályozott társadalmi tevékenység legyen, amelyben a védelem és a gazdaság érdekei összehangoltan jelennek meg. E magatartásformával biztosítani kell természeti örökségünk minél teljesebb körű megőrzését, annak tartamos igénybevételét.

A piaci viszonyok között (de más körülmények között is) a természet értékeinek – eszmei értékük helyett – valós értékükkel kell megjelenniük. A természeti erőforrások nagy részének használata már soha nem lehet ingyenes, vagy valamiféle jelképes összeghez kötött. A használóknak minden olyan tevékenységükért, amely a természeti javak, természeti erőforrások kiaknázásával, felhasználásával jár, reális természethasználati díjat kell fizetniük.

2.1.5.22. „A károsító többet fizet” elv

A szakmailag megengedhető, környezet- és természetvédelmi szempontból elviselhető és az engedélyezetten túli (ásvány, víz, fa, vad, hal stb.) igénybevétel, az úgynevezett túlhasználat esetén az egyébként érvényes díj többszörösét kell megfizettetni. Nyilvánvaló, hogy ez már büntetésnek minősül. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a rablógazdálkodásszerű túlhasználat többletfizetés ellenében folytatható. A túlhasználatot hatósági eszközökkel haladéktalanul meg kell szüntetni, a büntetés csak visszamenőleg jelenthet „megoldást”. Mindezt szükséges rossznak kell tekinteni, sajnos egyelőre nem számíthatunk arra, hogy a gazdaság szereplői egyszerre, folyamatosan és véglegesen tudomásul veszik és alkalmazzák a környezet- és természetvédelmi elveket, előírásokat.

Ha a túlhasználat jellege (pl. fakitermelés esetén) olyan, hogy a megengedetten felüli használatot a későbbiek során „meg lehet takarítani”, a büntetés mellett ezzel a lehetőséggel is élni kell.

A túlhasználat legértelmetlenebb formája az úgynevezett „akaratlan pusztítás”, ami azt jelenti, hogy a természet javainak az ember számára „szakszerűen” igénybe vett tömege mellett egy sor egyéb értéket „értelmetlenül” úgy pusztítanak el, hogy ebből az igénybevevőnek semmi haszna nem származik. Ilyen esetek, amikor pl. a „hasznos hal” mellett egy sor olyan vízi élőlény a hálóba kerül és értelmetlenül elpusztul, amelyre a halásznak nincs szüksége. Hasonló a helyzet, amikor pl. az egyébként „vágásérett” erdei fákat úgy döntik ki, hogy azok zuhanásukkal a már felcseperedett újulatot tönkreteszik, és/vagy a fák törzsét úgy vonszolják ki az erdőből, hogy az a talajréteg egy részét károsítja, és utat teremt az erózióhoz és az elkopárosodáshoz. Az ilyen jellegű károkozások egy részét csak hatósági intézkedésekkel, pl. a hálók lyukméreteinek szabályozásával vagy a fakitermelésre vonatkozó előírások betartatásával (pl. csak hóval borított fagyos talajon történő fakitermelés stb.), más részét pedig pénzbírsággal lehet megelőzni.

2.1.5.23. Az elővigyázatosság elve

Figyelembe véve, hogy a természet az évmilliók alatt kialakult evolúciós folyamat termékeként egyszeri és megismételhetetlen, valamint mivel gazdasági szempontból is a leghatékonyabb megoldás a károk megelőzése, az igazi környezet- és természetvédelem a károkozások elvén alapul. Ezt az elvet akkor is követni és hangoztatni kell, ha ennek a közgondolkodásban még a nyomai is alig lelhetők fel.

A természet károsítása többnyire visszafordíthatatlan, az elpusztított természeti értékek pótlása nem lehet teljes értékű, a tökéletes helyreállítás lehetetlen. Így pl. ki lehet jelenteni, hogy az őserdő nem újratermelhető erőforrás. Napjainkba mindezek ellenére rendszeresen rákényszerülünk a korábban megkárosított természeti értékek helyreállítására vagy inkább ennek kísérletére. Tesszük ezt akkor is, ha tudjuk, hogy ennek költség- és időigénye jóval nagyobb, mint lett volna a megelőzésé, illetve a megőrzésé. Erre hazánkban egyik legjellemzőbb példa a Kis-Balaton több mint egy évtizede folyamatban lévő és még hosszú évekig eltartó, milliárdokat felemésztő, mégis vitatható eredményességű „helyreállítása”.

A fentiek szellemében minden természetbe történő beavatkozást úgy kellene előkészíteni, irányítani és végrehajtani (nem ritkán megakadályozni), hogy az elővigyázatosság, tartamosság, illetve a fenntarthatóság elve érvényesüljön. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a természet állapotát befolyásoló hatásokat a tervezés, a gazdasági és műszaki fejlesztés, valamint a döntési folyamatok lehető legkorábbi szakaszában kell figyelembe venni. Ezt a követelményt van hivatva érvényesíteni a környezetvédelmi és a természetvédelmi hatásvizsgálat intézményrendszere. A vizsgálatnak ki kell terjednie a kármegelőzésre, a beavatkozások hatásainak helyesbítésére, és a bekövetkező károk utólagos elhárításának kötelezettségére.

A megelőzésben fontos elem az elővigyázatosság elvének hosszabb időszakra kiható figyelembevétele. Ez azt jelenti, hogy bizonyos környezetváltozási irányok (pl. a klímaváltozás, az ózonréteg sorvadása, az elsavasodás) megítélésében mutatkozó tudományos bizonytalanságok semmiképpen sem teremtenek alapot arra, hogy a természet károsítását megelőző vagy azokat csökkentő intézkedéseket erre hivatkozva elhalasszák. Éppen ellenkezőleg: ilyen esetekben elővigyázatosabban, körültekintőbben, óvatosabban kell eljárni, mintha a tudomány az erre vonatkozó magatartási szabályokat már feltárta volna. A szigorból utólag jóval könnyebb engedni, mint az esetleg jóvátehetetlen kárt pótolni. Az elővigyázatosság elvének betartására vonatkozó részletes szabályokat a környezettervezés keretein belül ismertetjük.

2.1.5.24. A tartamosság (fenntarthatóság) elve

A Stockholmban 1972-ben, majd húsz év múlva 1992-ben Rio de Janeiróban megrendezett környezetvédelmi világkonferencia között az ENSZ létrehozta a Környezeti és Fejlesztési Világbizottságot (WCED), amely megalkotta a rossz magyarsággal „fenntartható fejlődés”-nek elkeresztelt, eléggé nehezen értelmezhető fogalmat. (Az ezt kifejezni akaró tevékenységnek a magyar nyelvben – egyes termelési ágak esetében – sokkal jobban hangzó és közérthetőbb szakkifejezései vannak, az erdő esetében pl. a „tartamos erdőgazdálkodás”).

Nem kételkedve a törekvés jó szándékában, de meg kell állapítani, hogy ez a fogalom még a szakemberek körében is sok zavart okoz, és elég nehezen értelmezhető. A „fenntartható” fogalmat még a szakirodalom is több összetételben használja, így pl. „fenntartható élet”, „fenntartható fejlődés”, „fenntartható gazdaság”, „fenntartható társadalom”, „fenntartható hasznosítás”, „fenntartható használat”, formájában, nem egyszer egymás szinonimájaként.

Az eredeti elképzelés szerint a „fenntartható fejlődés” olyan fejlesztést jelent, amely a jelen igényeit úgy elégíti ki, hogy az a következő generációk szükségleteit nem veszélyezteti. Ez pedig egy sor esetben (pl. a csak meghatározott mennyiségben rendelkezésre álló ásványok esetében) lehetetlen.

Ezen túl is a fogalom sokértelmű, zavaros, nehezen értelmezhető, mert mást jelent a fejlesztés, a növekedés, a hasznosítás, az élet stb. A legszembeötlőbb ellentmondás az, hogy egy tevékenység csak akkor fenntartható, ha gyakorlati szempontból örökké folytatható. Az emberi tevékenység nagy része (pl. a bányászat vagy a mezőgazdasági területek növelése) pedig nem ilyen. A „fenntartható növekedés” önmagában is ellentmondásos, hiszen semmiféle fizikai dolog nem növekedhet határtalanul. A „fenntartható hasznosítás” pedig csak az önmagától, folyamatosan megújuló természeti erőforrásokra (pl. a napsugárzásra, a szélre vagy a föld melegére) alkalmazható.

Bármely oldalról is közelítsük meg ezt a problémakört, tudomásul kell vennünk, hogy az a Föld, amelyen élünk, fizikailag véges, amely (különösen az elvárható színvonalon) csak véges számú ember eltartására alkalmas.

A svédek szerint pl. – akik életszínvonalát sokan el kívánják érni – az ő életszínvonalukon Földünk a jelenlegi több mint ötmilliárd emberrel szemben csak 800 millió fő – minden hetedik ember – eltartására képes. E könyv szerzőjének számításai szerint a nyolcvanas évek derekán az átlagos magyar–portugál életszínvonalon a Föld legfeljebb három milliárd embert tudott volna eltartani.

E kérdéskör legfőbb alapelvei:

– Az emberiségnek a Föld teherbíró képességének határain belül kell élnie. Olyan életet és fejlődési utat kell elfogadnunk, amely tiszteli a természet szabta korlátokat.

– A gazdagabb országok lakói a szegényebbek rovására a természet lehetőségeivel visszaélnek, kizsákmányolják és túlterhelik Földünket. Civilizációnk ezért veszélyben van. A pazarlást és pusztítást meg kell szüntetni.

– A Földdel, a természettel szemben új etikára, nagyobb tiszteletre és gondoskodásra van szükség.

– A fejlődés nem történhet mások és utódaink rovására, és nem veszélyeztetheti más fajok fennmaradását.

– A természeti erőforrásokat a különböző emberi közösségek között a jelenleginél méltányosabban kell felosztani.

– A fejlesztés célja az emberi élet minőségének javítása. A gazdasági növekedés nem válhat öncélúvá és nem lehet korlátlan.

– Az életfenntartó természeti rendszereket, az élet sokrétűségét meg kell őrizni.

– Az egyéni magatartásformákat és társadalmi szokásokat úgy kell megváltoztatni, hogy azok a fentiek figyelembevételével az új etikát szolgálják.

– Világméretű megegyezést kell kikényszeríteni. Egyetlen nemzet sem létezhet önmagában.

2.1.5.25. A megőrzés elve

A megőrzés elvének lényege: a természet erőforrásait csak oly módon lenne szabad felhasználni, hogy időt és teret biztosítsunk megújulásukra, vagyis a természethasználat módja, mértéke és üteme igazodjék a természetes ökoszisztémák teljesítőképességéhez – ökológiai potenciáljához –, valamint működésének ritmusához. A fenntartható természet elve azt hangsúlyozza, hogy a természetpolitikában a természethasználat csak megfelelő nagyságú és hatékonyságú természetvédelmi háttérrel és tevékenységgel kiegészülve tartható fenn sikeresen. A védett területek ugyanis nemcsak az élővilág sokféleségének fenntartását szolgálják, hanem tartalékaikkal meggyorsítják a használatba vett területek erőforrásainak megújulását is.

2.1.5.26. A tájhasználat elve

A tájhasználat elve gyakorlatilag azonos azzal, amit a megőrzés elve kapcsán megfogalmaztunk, azzal a különbséggel, hogy a tájhasználat csak a tájra, vagyis a Föld szárazföldi felületére vonatkozik.

A természetvédelmi stratégiának eszerint arra kell törekednie, hogy minden tájban megtalálja és kialakítsa az ember által létrehozott átalakított környezet, a természetgazdálkodás és a különleges (kiemelt) oltalomban részesítendő területek helyes arányát, amely az optimális tájhasználat feltétele. Magyarországon ez annyit jelent, hogy a mesterségesen kialakított (épített), az átalakított és a természetközeli környezet arányát 10, 60 és 30 százalék körüli értékben kell, vagy inkább lehet megtűrni. Ezek szerint a bánya-, ipar-, lakó- és üdülőtelepek, valamint az utak, vasutak és távvezetékek az ország területének legfeljebb egytizedét foglalják el, a mezőgazdaság működési körzete nem lehet több 60%-nál, a fennmaradó részen pedig erdőket, gyepeket és vízfelületeket kell fenntartani vagy létesíteni.

2.1.5.27. A megfelelő döntési szint (a partneri viszony, a szubszidiaritás) elve

Ez azt jelenti, hogy az elsődleges felelősséget és a döntéshozatali jogosultságot a politikai és az igazgatási lépcsőfokok (vagyis a hierarchia) lehető legalacsonyabb szintjén kell tartani. Ez a központi, a nagytérségi, regionális, tartományi és helyi kormányzatok között építő jellegű, korrekt partneri viszony kialakítását feltételezi. Meg kell teremteni a különböző szintek hatékony együttműködését, a jogok és a kötelezettségek világos, egyértelmű megosztását, valamint a közigazgatási, környezetvédelmi és természetvédelmi jogszabályok összhangját.

Magyarországon pl. 1971-ig minden védetté nyilvánítás központosítva volt, az országos természetvédelmi főhatóság (a miniszter), majd 1990-ig – a helyi jelentőségű értékek esetében – a megyék és a főváros hatáskörébe tartozott. A tanácsoknak települési önkormányzatokká történt átalakítása után a védelem alá helyezési hatáskört a közel 3500 önkormányzat, illetve jegyző kapta meg, akik – főképpen túlterheltségük és a szakismeret hiánya miatt – ezen jogkörüknek és kötelezettségüknek csak nagyon hézagosán tudnak eleget tenni. Amennyire rossz volt a teljes központosítás, annyira hibás a teljes szétaprózottság is. Ezt a feladatkört legszínvonalasabban és leghatékonyabban a tizenkilenc megye és a főváros tudná gyakorolni.

2.2. A természetvédelem céljai

A természetvédelem céljait és feladatait együtt szokták ismertetni, ezek ugyanis bizonyos esetekben összefonódnak. Erre legjobb példa a tudatformálás, amely a természetvédelemnek egyaránt célja és feladata, sőt még eszköze is. Itt azért döntöttünk e két fogalomkör szétválasztása mellett, mert ez a taglalás módot ad a kifelé és a befelé érdekes dolgok külön-külön való ismertetésére.

A célok ugyanis kifelé, a lakosság, a társadalom irányában, míg a feladatok befelé, nagyrészt csak a végrehajtók, a hivatásos természetvédők körében bírnak jelentőséggel. A célok szolgáltatás jellegűek, amelyeket a természetvédelem hivatásos dolgozói akkor tudnak elérni, ha főképpen technikai jellegű munkaköri feladataikat végrehajtják.

Az emberek nagy többségét általában és elsősorban az érdekli, hogy pl. szabadidejét miképpen tudja a természetben a leghasznosabban, leghatékonyabban, a legkellemesebben eltölteni, nem pedig az, hogy ez a szolgáltatás a nemzeti park dolgozóinak milyen erőfeszítésébe, az államnak mennyi pénzébe került, vagy hogy mennyi időt vesz igénybe egy tanösvény kitűzése, létesítése, eligazító táblákkal való ellátása, őrzése, működtetése stb.

A dolgok ekképpen történő szétválasztásának – az eddigi gyakorlattól eltérően – más haszna is van. Ha például a természetszerető széles olvasótábor számára ismeretterjesztő írásműveket jelentetünk meg, ezekben elsősorban a célokat kell megfogalmazni. A hivatásos természetvédők számára készülő tananyagokban azonban a célok rövid ismertetése mellett a rájuk háruló feladatok végrehajtását kell elsősorban részletezni, amelynek nagy része viszont érdektelen a széles olvasóközönség számára.

Ezek alapján ennek a tankönyvnek például a pedagógusok számára a természetvédelem céljait ismertető fejezete fontos, míg a természetvédelem feladatait vagy eszközeit taglalók szinte teljesen érdektelenek lehetnek. A természetvédelmi szakmérnökképzésben viszont az utóbbi fejezetek tartalmának ismerete nélkülözhetetlen. A természetvédelem célja a tudományos és kulturális szempontból legjelentősebb természeti értékek természetes vagy ahhoz közel álló állapotban és természetes változási folyamatban való megőrzése, fenntartása és bemutatása révén azok közkinccsé tétele.

E tekintetben bizonyos gazdasági vonatkozásokat, pl. a nemesítést is tudományosnak vagy kulturálisnak kell tekintünk.

Ezen belül a természetvédelem részletes célja:

– a természeti értékek megőrzése, megóvása, fenntartása és a fennmaradásukhoz szükséges feltételek megteremtése;

– az élővilág évmilliók alatt kialakult génvagyonának, sokféleségének mint újratermelődő természeti erőforrásnak és kincsnek is a jelen és jövő nemzedékek számára való megőrzése;

– a védett növény- és állatfajok viselkedésének, szaporodásának figyelemmel kísérése révén a természetes jelző (indikátor) szerep betöltése;

– a (tudományos) kutatások külső, szabadtéri feltételeinek biztosítása;

– a természetvédelem népszerűsítése által a társadalom természetet védő magatartásának kialakítása céljából a nevelés, az oktatás, a képzés, a közművelődés és az ismeretterjesztés révén a tudatformálás elősegítése;

– a szabadidő minél nagyobb részben a természetben való eltöltésének elősegítése; az igényesebb pihenési formák lehetőségeinek megteremtése útján az életmód és az emberek közérzetének javítása, valamint a külföldről hazánkba látogatókkal országunk természeti értékeinek megismertetése, ezáltal hazánk megszerettetése; az egészséges életre való nevelés; az üdülőtelepek és azok környezetének védelme, azok esztétikus, tájba illő kialakítása és gondozása révén az üdülés kellemesebbé tétele, s ezzel a közízlés formálása;

– a szanatóriumok, kórházak, gyógyhelyek és egyéb egészségügyi intézmények természeti környezetének megóvása, a gyógyforrások védelme és gyógybarlangok kijelölése útján a gyógyítás feltételeinek megőrzése, megteremtése vagy javítása,

– a természet látványa révén a közvetlen, a természetvédelem tárgyairól készülő fényképek és filmek, festmények, szobrok, zeneművek, irodalmi és egyéb alkotások létrehozása lehetőségeinek megteremtésével a művészetek támogatása és a közvetett gyönyörködtetés, végül;

– a nagyobb kiterjedésű védett földfelületeknek környezetvédelmi mintaterületekké való kifejlesztése által a környezetvédelmi tevékenység magasabb színvonalra emelése.

A természetvédelem céljainak általános érvényű felsorolása egyben az egyes területek elsődleges rendeltetés szerinti csoportosítását is mutathatja. Az elsődleges rendeltetés azonban csak ritkán jelenthet kizárólagosságot. A védett természeti értékek az esetek túlnyomó többségében egyszerre több célt szolgálnak, sőt erre törekedni is kell.

A nemzetközi gyakorlatban és a szakirodalomban az elsődleges rendeltetés szerinti felosztás eléggé elterjedt, vannak például kizárólag kutatásra vagy régészeti célból kijelölt, illetve fenntartott védett területek. Az azonban bizonyos, hogy ezek a területek is nyújtanak esztétikai élményt, szolgálhatják az idegenforgalmat, a természetjárást és esetleg más célokat is. Nagy területeken a szigorúan vett elsődleges rendeltetés jobbára csak a területek bizonyos részeire vonatkoztatható, és csak kisebb kiterjedésű területek szolgálhatnak kizárólag egy célt.

Példaként említhető az első afrikai nemzeti park alapítása az egykori Belga- Kongóban, a mai Zaire-ben, 1925-ben. Az akkori nevén Albert, main pedig Virunga nemzeti parkot kimondottan a gorillák védelmére hozták létre. Nem lehet vitás azonban, hogy ez a majdnem érintetlen, nagy kiterjedésű védett terület számos más értékes állatfajnak és növénynek is élőhelye, nem is beszélve az őserdőkről, a működő tűzhányókról és a Nílus egyik ágának forrásvidékéről, valamint a többi természeti értékről. Mi pl. 1976-ban Hajdúbagoson egy természetvédelmi területet jelöltünk ki kizárólag a földikutyák védelmére.

Ha a védelemnek egyetlen kitűzött célja van – függetlenül az ott meglevő egyéb természeti értékektől –, mindent annak kell alárendelni. Ez, illetve az elsődleges cél kell, hogy legyen a védett terület legnagyobb értéke, egyben meghirdetett fő vonzereje.

A Hortobágy legnagyobb értéke pl. a töretlen látóhatárt biztosító, asztal simaságú szikes puszta, Aggteleké az európai hírű barlangrendszer, a szomszédos Horvátországban fekvő Plitvicei Nemzeti Parké pedig a több mint ezer vízesés. Mindhárom nemzeti parkban van azonban egy sor egyéb – nagyon értékes – őrizni- és látnivaló is.

A védelmi intézkedések sorrendjének megállapításakor, az eszközök felhasználása folyamán, a látogatás szabályozása alkalmával tehát az előbbi példák alapján és sorrendjében a Virungában legfontosabb a gorilla, Hajdúbagoson a földikutya, Hortobágyon a puszta, Aggteleken a cseppkőbarlang, Plitvicén pedig a vízesés. Ezek megőrzése, bemutatása minden mást megelőz.

Annyira kiélezett helyzetek azonban, amelyekben az elsődleges cél a többi érték védelmét kizárná, lényegesen hátráltatná, akadályozná, vagy teljesen háttérbe szorítaná, általában nem fordulnak elő.

Gyakoribb az az eset, amikor a fő vonzerő a vízesés, a tűzhányó, a barlang, az állatvilág vagy egyetlen madárfaj látványa csalogatja az adott helyre a látogatók tömegeit, akik e fő látványosság megcsodálása előtt, közben és után nagy meglepetéssel és még nagyobb megelégedéssel tapasztalják a többi természeti érték jelenlétét is.

A természetvédelem céljainak később ismertetésre kerülő fő csoportjain belül és azok között a védett értékekkel kapcsolatos konkrét célok rendkívül összetettek, változatosak, sokrétűek, és nem ritkán az egymással ellentétben álló igények egyszerre jelentkeznek. Általában ezeket nem szabad egymásnak alá, fölé rendelni, célszerűbb az időben és/vagy térben való mellérendelés.

A kivételek a legtöbb esetben nyilvánvalók: például a Niagara-vízesés látványának és lefényképezésének biztosítása mindent megelőz, de ha egy cseppkőbarlangban egyszerre százan kívánnak filmezni, kutatni, hangversenyt rendezni és látogatást szervezni, a sorrendet – minden tényezőt mérlegelve – előzetesen meg kell határozni.

2.2.1. Természetmegőrzés (megóvás, fenntartás)

A természetmegőrzés alapgondolata, hogy a természet közvagyon, országhatárokon belül nemzeti kincs, amely az ember megjelenése óta – napjainkban már egyre veszélyesebb mértékben – a természethasználat tárgyát képezi.

A természetnek, mint közvagyonnak, az a része, amely ritkaságánál, megismételhetetlenségénél fogva pótolhatatlan, egyedi esztétikai, tudományos, kulturális, egészségügyi, gazdasági stb. értéket képvisel a szűkebben értelmezett természetvédelem fogalomkörébe tartozik. Ezek az értékek, bár gyakran látszólag közvetlen anyagi hasznuk nincs, saját nemzedékünk és utódaink számára egyaránt megőrzendők. Ez a természetvédelem legalapvetőbb, legfontosabb, elsődleges célja, mivel ezek megőrzése, megóvása nélkül egyetlen további cél sem valósítható meg.

A már védett területek és egyéb értékek őrzése a nemkívánatos látogatókkal szemben háromféle módon lehetséges: őrökkel, táblákkal és a behatolást akadályozó berendezésekkel.

Az őrökkel való védelem. Csak lakott helytől távol eső, ritkán lakott, nehezen megközelíthető, magas természetvédelmi kultúrával bíró térségekben vagy ott lehet hatékony, ahol a védett területre csak bizonyos, jól ellenőrizhető útvonalakon és pontokon lehet belépni. Utóbbi esetben megfelelő létszámú és jól képzett őrszemélyzet szükséges.

Magyarországon egyik feltétel sem adott, ráadásul a védett területek elaprózódottak, néhány kivétellel határaik teljesen nyitottak és az őrök száma rendkívül alacsony. Védett területeink határvonala ötezer kilométer körül lehet, egy természetvédelmi őrre átlagosan 8–10 védett terület jut, amelynek területe ötezer hektár, külső határvonalainak hossza több mint 30 kilométer.

Ezen az állapoton az őrök szolgálati járművei (kerékpárok, motorkerékpárok, gépkocsik, csónakok és lovak) csak részben tudnak enyhíteni.

A tiltó, figyelmeztető és eligazító táblákkal való védekezés. Magyarországon szinte teljes mértékben hatástalan, aminek oka a nagyfokú intézményi és állampolgári fegyelmezetlenség. Ezeket a nemkívánatos látogatók általában figyelmen kívül hagyják. Külön gond a táblák kihelyezése, azok őrzése, pótlása és karbantartása, azt már nem is említve, hogy ezer kilométeres határvonalakat táblákkal körülbástyázni már csak esztétikai megfontolásból sem célszerű. Ha kétszáz méterenként helyeznénk ki egy-egy táblát, 25 ezerre, de ha kilométerenként, akkor is legalább ötezerre lenne szükség.

Behatolást akadályozó berendezések. A védett természeti értékek leghatékonyabb – egyben legdrasztikusabb, eléggé költséges, és bizonyos esetekben esztétikailag romboló hatású – védelme csak a behatolást fizikailag meggátolni tudó létesítményekkel, berendezésekkel oldható meg, de a legtöbb helyen ezek is csak a gépjárművekkel való belépést tudják megakadályozni, igaz azonban az is, hogy a védett természeti értékekre ezek jelentik a legnagyobb veszélyt.

Ide sorolható létesítmények, berendezések, illetve természeti alkotások, a (különösen vízzel elárasztott) árkok és csatornák, a mocsarak, a lápok, a tavak, a töltések, a gátak, a dombok, a halmok, a gödrök, a sűrűn telepített fák, a fasorok, az erdősávok, a bokrok, az élő sövények, az oszlopok, a kerítések, a sorompók, a támfalak, a rácsok, a kapuk stb.

A tiltó- és figyelmeztető táblák társadalmi figyelembevétele ezek együttes használata esetén is nagyon kis hatékonyságú.

A védett természeti értékek megőrzése, megóvása, fenntartása nem öncélú tevékenység, mindemellett bizonyos ideig – látszólag – annak tűnhet. Addig ugyanis, amíg a kutatás, az oktatás, az ismeretterjesztés, a természetjárás, az idegenforgalom és az egyéb ilyen jellegű tevékenységek el nem kezdődnek, a megőrzés, a megóvás az egyetlen, amit a természetvédelem tehet. Az őrzés, a megóvás azonban egy olyan természetvédelmi tevékenység, amely – önmagától értődőén – végigkíséri az egész természetvédelmet, hiszen nélküle semmiféle egyéb tevékenység nem folytatható.

Mindezekből megállapítható, hogy a természetmegőrzés általában az egész társadalom érdeke és feladata, a védett természeti értékek megőrzése pedig a természetvédelemmel hivatásszerűen foglalkozó szervezetekre, azon belül elsősorban a természetvédelmi őrökre hárul.

2.2.2. Génmegőrzés (az élővilág sokféleségének, biodiverzitásának megőrzése)

Az élővilágban annak létrejötte óta kialakult és még ma is meglévő fajok számát 5–10 millió közöttire becsülik, amelyből az emberiség eddig csak körülbelül másfél millió fajt ismert meg. Ebből csupán néhány ezret tesz ki azoknak a fajoknak a száma, amelyeket az ember szolgálatába állított. Ennek is csupán töredéke – jóval száz alatt van – azok száma, amelyet az ember tömegesen tenyészt, illetve termeszt. Az emberiség élelmiszer- és gyógyszer-felhasználásának 90 százalékát csupán néhány tucat faj adja. Ezek a gabonafélék, a burgonya, a napraforgó, a rizs, a kukorica, a cukorrépa, a szőlő, az alma, a szarvasmarha, a sertés, a baromfifélék, valamint még néhány gyümölcs- és takarmánynövény.

A gyakorlatból tudjuk, hogy egyes termesztésbe vett fajok, illetve termesztett fajták különböző genetikai okok, betegségek, járványok, környezeti ártalmak stb. következtében milyen gyorsan leromlanak, tönkre mennek vagy a hozamok csökkenése miatt a termelésből ki kell őket vonni. Másrészt a természet által létrehozott és még az ember által termesztésbe nem vett fajok jelentik az emberiség legnagyobb megújítható nyersanyagtartalékát. A fajok számos más ismert és még nem ismert genetikai tulajdonság hordozói, alakjuk, színük, ízük, illatuk, beltartalmi értékük az emberiség számára kimeríthetetlen tartalékot jelent.

Az állat- és növényfajok, valamint a mikroszervezetek nemcsak mint igavonók, mint élelmiszer- vagy gyógyszer-alapanyagok, hanem mint ipari nyersanyagok is felbecsülhetetlen jelentőségűek. A növénynemesítés elképzelhetetlen vadon élő fajok nélkül.

A fajok évmilliók alatt a természetben szerzett értékes tulajdonságait pedig állatkertekben, hűtőszekrényekben, mesterséges génbankokban, kertekben csak ideig-óráig lehet megőrizni. A fajok hosszú időn át csak ott tudják értékes tulajdonságaikat megőrizni, (esetleg) továbbfejleszteni, ahol azok kialakultak.

Ezért a természetvédelemnek a génmegőrzésben pótolhatatlan szerepe van. A védett területek és fajok az élet sokszínűségének élő tartalékai, a gazdasági élet továbbfejlesztéséhez nélkülözhetetlen genetikai anyagok hordozói és továbbfejlesztői.

A génbank elv. A természetvédelem tudományos tézisei között az úgynevezett génbank elv az egyik legfontosabb.

Az élő természetben még számos olyan tulajdonság van, amely a tudomány jelenlegi fejlettségi szintjén nem hasznosítható. Ennek az lehet az oka, hogy egyes élőlényeket még nem ismerünk, nem dolgoztuk ki a felhasználás lehetőségét, vagy még eddig nem volt rá szükségünk. Az azonban kétségtelen, hogy a természet tartalékait egymás után, folyamatosan vesszük igénybe, amire a legjobb példát századunk gyógynövénytörténete szolgáltatja. Egy növény, az anyarozs (Claviceps purpurea) pl., amely századunk elején a lexikonokban káros, mérgező, mindenképpen irtandó gombafajként szerepelt, az első világháború után értékes gyógyszeralapanyaggá vált. Olyan nagy hatású anyagokat találtak benne, amelyek segítségével a szülési fájáselégtelenség miatti magzatfulladásokat a felére sikerült leszorítani. Ezért a 30-as évektől az anyarozst nem irtották, hanem mesterségesen termesztették.

Ugyanezt a karriert futotta be a Penicillium notatum nevű penészgomba, amely századunk első harmadában káros gombaként volt ismert. Nem kell hangsúlyozni, hogy Fleming felfedezésével 1929-től az ebből gyártott gyógyszernek az emberiség milyen hasznát vette.

Ki tudná megmondani, hogy az a növény vagy állat – ha egyáltalán a törzsfejlődés folyamán ilyen kialakult – létezik-e valahol még a természetben, amelyik képes rákos sejtjeit izolálni? Van-e olyan növény vagy állat, amelyik képes elpusztítani saját beteges daganatait? Ha van, nyilvánvalóan ez lesz a rákellenes gyógyszer mintája! Anélkül, hogy ennek fejtegetésébe belemerülnénk, megállapíthatjuk, hogy a tudománynak minden fajra szüksége van, a természetben nincs hasznos vagy káros élőlény. A szakemberekre kell rábízni, hogy bizonyos helyeken vagy bizonyos időszakokban egyes fajok túlszaporodását korlátozzák, de az embereknek nincs etikai joguk egyetlen egy élőlényt sem kiiktatni az élők sorából. Azok az elpusztult gének, amelyek a törzsfejlődés évmilliói alatt jöttek létre, a mai élő ember számára semmivel sem pótolhatók.

A kipusztulás megakadályozásához a beltenyészeti leromlás elkerülése is szükséges. Eredményes megtermékenyítés ugyanis csak kellő egyedszámú, egészséges populációkban lehetséges, mert a genetikai variabilitás csak így maradhat fenn. Ezért a természetes génbankokat nem helyettesítheti a fajok mesterséges fenntartása. Ezek csak ideig-óráig adnak megoldást. Mesterséges fenntartáskor fennáll az uniformizáció veszélye. A génbankot nem lehet összetéveszteni a pénzintézetek páncélszekrényeivel. A genetikai feltételek ugyanis csak a természetes társulások, ökoszisztémák keretében valósulhatnak meg. Védendő tehát minden olyan terület, ahol a természetes géntartalékok a maguk eredeti környezetükben élnek. A genetikai gettó nem megoldás, hanem zsákutca.

Az élővilág sokféleségének megőrzését tudományosan is és földrajzilag (vagyis gyakorlatilag) is három-három szinten javasolják megvalósítani. Tudományosan

a populációk szintjén, ahol mind a természetben (vadon) élő növényeknél és állatoknál, mind pedig a termesztett növényfajoknál és tenyésztett (háziasított) állatfajok esetében fő cél a genetikai sokféleség megőrzése és a géntartalékok védelme;

a fajok szintjén, ahol cél a fajok kipusztulásának megelőzése, a fajszámcsökkenés megállítása, továbbá az egyes fajok életképes populációinak kellő változatosságában való fenntartása és végül

az életközösségek (biocönózisok) szintjén, ahol a fő feladat az életközösségek és ezek élőhelyei változatosságának fenntartása.

A prioritások megállapításánál – a nemzetközi gyakorlat szerint – ugyancsak hármas taglalást szoktak alkalmazni:

Legfontosabb a világviszonylatban (globálisan) veszélyeztetett populációk, fajok és életközösségek megőrzése. E tekintetben különösen súlyos felelősség hárul azokra az országokra, amelyek területén a világ- vagy a földrész állománya, vagy akár azok meghatározó része él. Ilyenek pl. a jegesmedve, a rénszarvas vagy a rozmár esetében Oroszország, Finnország és Norvégia. Hazánkban e tekintetben elsősorban a bennszülött és maradványfajok pl. a magyarföldi husáng, a pilisi len, a magyar vadkörte, a tornai vértő, valamint a parlagi vipera, a sziki pacsirta, az ugartyúk, a földikutya érdemel különös figyelmet.

Ezután következnek a földrészek, a mi esetünkben Európa, amelyekre kisebb mértékben az előbbiek érvényesek.

A térbeni megközelítés harmadik színtere az adott ország, esetünkben Magyarország veszélyeztetett fajai. Minket a legnagyobb felelősség olyan fajok esetében terhel, amelyeknek a világ- vagy az európai állomány jelentős része nálunk él. A veszélyeztetettség mértékétől függetlenül a bennszülött és maradványfajokra különös figyelmet kell fordítani.

E fajok közül legjelentősebb a túzok, amelyből a világállomány jelentős része (mintegy ezer példány) hazánkban tenyészik. Ellenpélda az orgoványi réteken élő Matelka medvelepke, amely Európában és hazánkban is veszélyeztetett faj, ugyanakkor nagy kiterjedésű ázsiai élőhelyein, így az Amur vidékén pedig tömegesen él. Ha tehát a hazai sziki pacsirta állomány kipusztulna, a veszteség az egész világ vesztesége lenne, ha viszont a Matelka medvelepke tűnne el, a faj fennmaradását ez nem veszélyeztetné.

2.2.3. A jelzőszerep (az indikátorszerep) ellátása

A természetvédelem jelzőszerepe abból az alapvető fontosságú felismerésből következik, hogy a környezet minőségének legpontosabb jelzői (indikátorai) az élőlények. Az élő szervezetek létükkel vagy pusztulásukkal, szaporodásukkal vagy eltűnésükkel a legpontosabb műszereknél is jobban, pontosabban és olcsóbban mutatják a környezet állapotát, annak minőségét. A hőmérő, a lázmérő, a földrengésjelző készülék vagy a legpontosabb jelzőrendszer is csak egy vagy néhány paramétert, veszélyforrást tud egyszerre, egy időben, a legtöbb esetben csak egy helyen mérni. Egy moha, egy barlangi vakrák vagy egy madár ennél olcsóbban, pontosabban, folyamatosabban mutatja, regisztrálja a környezet állapotának minőségét, illetve annak változásait.

Az indikátor elv. Ha környezetünket, a földi élet minőségét meg kívánjuk óvni, akkor elsősorban az élőlények jelzését kell figyelembe vennünk. A jelzőszerep, az ún. indikátor elv lényege, hogy a törzsfejlődés folyamán létrejött életközösségek (ökoszisztémák) minden egyes eleme, szintje és genetikai közössége törvényszerű fejlődés eredménye. Az ember, mint biológiai faj, annak köszönheti létrejöttét, hogy már eleve kialakultak mindazok az ökológiai feltételek, amelyek megközelítették az ember életterének optimumát. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember létrejött, már léteztek az ember számára táplálékot tartalmazó növények és állatok, megvoltak az ivóvizet jelentő geológiai, meteorológiai és biológiai rendszerek stb. Azok a körülmények, amelyek az ember számára az optimumot jelentették, más élőlények és rendszerek számára kedvezőtlennek bizonyultak, ezért ezek jó része kipusztult. A kihalt fajok és társulások egész sorát ismerjük. A ma természetes körülmények között is ritkán előforduló fajok azért olyan ritkák, mert az ember számára még kedvező biológiai környezeti körülmények számukra nem olyan rosszak, hogy kipusztuljanak, de nem is olyan jók, hogy elszaporodjanak. Ezek biológiailag nagyon labilis helyzetben vannak, és bármilyen irányú változás is következik be környezetünkben, azt terjedésükkel vagy ritkulásukkal jelzik. Az ilyen ritka fajok és társulások a műszeres mérések számára is irányt mutatóak lehetnek. Egy olyan soktényezős rendszerben, mint egy ökoszisztéma – amelyben a variációk tág lehetősége miatt a mérhető komponensek száma szinte végtelen – csak úgy tudunk vizsgálódni, ha tudjuk, hogy mit és miért mérünk.

Ezért a tudósok azt javasolják, hogy a természetvédelem legyen olyan hatékony, hogy vele – amennyire csak lehet – a környezetvédelmi intézkedéseket megelőzhessük. A természetvédelem tehát legyen a környezetvédelem prevenciója.

Régebben a természetvédelem céljai között annak jelző (indikátor) szerepét fel sem sorolták (ezt az időszakot nevezik az „élőmúzeum” elv időszakának), ma pedig a biológiai erőforrások megőrzése, az úgynevezett génbankszerep mellett ezt tekintjük a természetvédelem egyik legfontosabb célkitűzésének.

2.2.4. A kutatás (és megfigyelés) feltételeinek biztosítása

A természetvédelem egyik hagyományos célja a kutatások számára nélkülözhetetlen természetes laboratóriumnak védett területek formájában való fenntartása, a lehetőleg zavartalan természeti környezet biztosítása. Nyilvánvaló, hogy a természetes folyamatok nagy része csak az érintetlen természetben tanulmányozható. Ezeken a területeken különösen a hosszú távú kutatások (pl. szálalóerdők felújítása) sikere érdekében semmiféle – a kutatások eredményét befolyásoló – zavaró tevékenység nem engedhető meg. A kutatások általában kiterjednek a jelenlegi állapot felmérésére, illetve megfigyelésére, a természetes változási folyamatok és ezek okainak felderítésére, s végül a szükséges kísérletek lefolytatására.

A természet – ezen belül a védett természeti értékek – kutatása az intézményes természetvédelem kezdete, illetve kibontakozása óta folyik. A földfelület egyes részei éppen azért kerültek védelem alá, mert ott már a természetvédelmi intézkedések előtt különböző kutatásokat végeztek, amelyek hosszú időn keresztül, oltalom alá helyezés nélkül nem látszottak folytathatóknak. Nálunk ilyen példa értékű védett terület a Bátorligeti ősláp. Ez az egyik legjobb bizonyítéka a kutatás és a természetvédelem egymásra utaltságának. Az esetek egy részében, pl. az alapkutatásokban a természetvédelem szolgálja ki a tudományt, más esetekben a tudomány szolgálja a természetvédelmet.

A természetvédelemnek – különösen az extenzív, területnövelő időszakában – nincs ideje megvárni minden védetté nyilvánítandó természeti érték előzetes tudományos feltárását, ezért számos olyan terület kerülhet védelem alá, amelyről a tudomány később bebizonyíthatja, hogy védelme – természetesen csupán tudományos szempontból – indokolatlan. A tudomány gyakran utólag végzi el a természetvédelmi tevékenység tudományos megalapozását, a védendő értékek feltárását, illetve a teendők megállapítását.

Magyarországon – egyrészt, mivel sok terület tudományos feltárás nélkül került oltalom alá, másrészt pedig mivel a védetté nyilvánítások a befejezés felé közelednek – a természetvédelem számára a jövőben azok a kutatások a legfontosabbak, amelyek a tartamos természethasználat módjait és lehetőségeit, valamint a védett természeti értékek fenntartását tárják fel. Ezeket az – elsősorban a tudomány számára fontos – alapkutatásoktól való megkülönböztetés céljából a természetvédelem gyakorlatát megalapozó és segítő célkutatásoknak vagy alkalmazott (ez esetben inkább alkalmazható) kutatásoknak nevezzük.

Egyre kevesebb lesz az a terület, ahol a további védetté nyilvánításokat a kutatásnak kell megalapoznia és indokolnia. Szaporodik viszont azoknak az eseteknek a száma, amikor az elméletileg felállított vagy megfogalmazott elveket, javaslatokat – mivel a gyakorlatban nem bizonyíthatók vagy bevezethetetlenek – vissza kell vonni. Ilyenekre lehet számítani a mesterséges őserdők, erdőrezervátumok vagy például az ökológiai zöld folyosók létesítése, kijelölése vagy feltételezett működési rendszere kapcsán.

Figyelembe kell még venni, hogy

– a természetvédelmi szervezet nem kutatásra hivatott intézmény, a természetvédelem számára is fontos kutatásokat erre hivatott intézetekkel, egyetemekkel, múzeumokkal stb. kell elvégeztetni, a többieket pedig egyszerűen tudomásul kell venni;

– egyes kisebb kiterjedésű védett területeket vagy nagyobb földrészletek fokozottan védett részeit – amelyeket általában rezervátumoknak neveznek – elsődlegesen tudományos kutatás céljaira kell vagy lehet kijelölni, különös figyelmet kell fordítani a nemzetközi egyezmények hatálya alá tartozó területek kutatására;

– a természetvédelem hagyományos felségterületei (a földtani, a víztani, a növénytani, az állattani, a földrajzi, az ökológiai stb.) mellett teret kell adni, illetve hagyni az embertani, az őslénytani, a régészeti, a néprajzi, az ipartörténeti, a hadtörténeti, az irodalomtörténeti, a kertépítészeti és egyéb, a természetvédelemmel távoli rokonságban álló szakterületeknek is;

– a természetvédelemnek nemcsak a kutatások feltételeinek biztosítása a célja, hanem a tudományok eredményeinek bemutatása, ismertetése, népszerűsítése, közkinccsé tétele is.

2.2.5. Tudatformálás (nevelés, oktatás, képzés, szemléletalakítás, ismeretterjesztés)

A természetvédelem feladatait csupán állami intézkedésekkel még sehol sem tudták végrehajtani. Az állam rendelkezésére álló eszközök (a jogszabályok, a szervezet, a pénzösszegek és a tudományos kutatás) a természet megvédéséhez szükségesek ugyan, de ezek a feladatok a társadalom támogatása, széles körű társadalmi háttér kialakítása nélkül nem oldhatók meg. A nem kimondottan kedvező társadalmi támogatás miatt nálunk még ugyanígy szükség van az állami beavatkozó tevékenységre, mint a társadalmi tudatnak a közműveltség általános fejlesztése révén való állandó javítására.

Mindezek miatt a természet védelmét szolgáló tevékenységek közül a természetvédelem alapvető céljai közé tartozik a lakosság helyes természetvédelmi szemléletének kialakítása és ennek állandó fejlesztése.

E tevékenység fő célkitűzése annak a magatartásformának a kialakítása, amely szerint a természet kincseit, a természet értékeit csak a jövő érdekeit is figyelembe véve szabad igénybe venni. A természetre vonatkozó ismeretek színvonalának állandó emelése, a természetért felelős egyéni és közösségi magatartás kialakítása nélkül az állami intézkedések hatástalanok maradnak.

Az eredményes szemlélet- és tudatformálás nélkülözhetetlen feltétele, hogy az – a szükséges differenciáltság érvényesítésével – kiterjedjen a társadalom valamennyi rétegére, tartalma az alapismeretek közlésétől az összegzések feltárásán keresztül a szakismeretek átadásáig terjedjen. Mindez szükségessé teszi a környezet- és természetvédelmi szemléletformálás sokrétűségét, valamint kiterjesztését az oktatás, a nevelés, az ismeretterjesztés minden fontosabb területére.

A természetvédelmi szemlélet kialakításának, megalapításának, tervszerű fejlesztésének döntő láncszeme az iskolai oktató-nevelő munka. A természetvédelmi nevelésnek az óvodától a felsőoktatásig valamennyi szinten helyet kell adni, de az egyes iskolatípusokban eltérő jelentőséggel és jelleggel.

Az óvodai nevelés programjában hosszú évek óta jelen vannak a természet, környezet megismerését, az alapfokú összefüggések feltárását, a természet megszerettetését szolgáló nevelési célkitűzések. Az óvónők döntő többsége azonban nem rendelkezik kellő mélységű ökológiai ismerettel, s elsősorban a nagyvárosi óvodákban a természet közvetlen megismertetése is gondot jelent.

Az általános iskolák új, felmenő rendszerben bevezetett nevelési-oktatási tervében a biológia és a környezetismeret a természetvédelmi nevelés fő hordozója. A közelmúltban bevezetett Az ember és környezete fakultatív tantárgy remélhetőleg segíteni fogja az eredményesebb nevelést.

A középfokú oktatáson belül legkedvezőbb helyzet a gimnáziumokban van, ahol a biológia tantárgy alkalmas a megfelelő ökológiai szemlélet közvetítésére. A gimnáziumhoz képest a természetvédelmi nevelés a szakképzést nyújtó iskolatípusokban jelentős hátrányban van. A szakközépiskolai képzésből hiányzik a biológia és a földrajz, így az ökológiai alapképzésnek nincs tantárgyi lehetősége. A helyzet a szakmunkásképzés területén a legproblematikusabb, ahol a biológia tantárgy hiánya lehetetlenné teszi az ökológiai szemlélet kialakítását.

Afelsőoktatásban az elmúlt években növekedett a természetvédelmi ismeretek mennyisége, de ezek aránya a képzés szakirányától függő mértékű. A pedagógusképző egyetemeken, főiskolákon a biológia és a földrajz szak kivételével, a természetvédelmi ismeretek szerepe a kívánatosnál kisebb. Az ifjúság természetvédelmi nevelésének, oktatásának javítása céljából a pedagógusok szemléletkialakítása, majd továbbképzésszerűen az egyes szaktárgyak természetvédelmi vonatkozásainak ismeretátadása az elsődleges feladat.

A természetvédelmi nevelés eredményessége szempontjából nagy jelentőségű a tanulók iskolán kívüli nevelése, a gyakorlati ismeretszerzésüket lehetővé tevő szakkörök, amelyek az iskolai tantárgyakhoz kapcsolódnak, illetve kifejezetten természetvédelmi irányultságúak. A rendszeres szakköri tevékenység mellett a gyakorlati ismeretszerzés legfontosabb színtere a természetvédelmi szaktábor, valamint az oktatóközpont. A szaktáborokat iskolák, művelődési otthonok, ifjúsági szervezetek és különböző egyesületek stb. szervezik.

Az oktatóközpontok hálózatának kialakítása lassan halad. Intézmények (iskolák, művelődési otthonok) szervezett csoportjai számára rendszeres szakmai ismeretterjesztő programokat bonyolítanak le.

Az ismeretterjesztés az oktatás szélesebb formája, attól el nem választható. Mindkettő igényli a természetvédelem tárgyainak, a védett területeknek a bemutatását, közvetlen megismertetését. A természetvédelem számos tudományos jelentőségű geológiai, geomorfológiai, növénytani, állattani stb. értéket óv meg, lehetővé teszi azok megismerését, sőt helyszíni tanulmányozását is. A tudatformáláshoz a védett területek bemutatását, természetesen a területek terhelhetőségének figyelembevételével mindenképpen fel kell használni. Ki kell építeni a látogatáshoz szükséges létesítmények (utak, tanösvények, megfigyelőtornyok) hálózatát. A látogatás feltételeinek megteremtésében az idegenforgalomnak is nagy szerepe van.

A tudat- és szemléletformálásban jelentős szerepet töltenek be az ismeretterjesztés különböző egyéb részterületei, illetve eszközei, a kiadványok, a plakátok, a filmek, a kiállítások, amelyek a társadalom minden rétegét tájékoztatják a természetvédelem szükségességéről, céljáról, feladatairól. A tudományos ismereteken alapuló természetvédelmi szemlélet kialakítását előadók képzésével, továbbképzésével, segédanyagokkal való ellátásával kell elősegíteni.

Az oktatás, az ismeretterjesztés javítja a közművelődést, népszerűsíti a természetes emberi környezet védelmét, és ezáltal része a természetet védő szemlélet és magatartás kialakításának.

Hosszú ideig a természetvédelmi képzés egyik jelmondata volt a „megismerni, megszeretni, megvédeni” elv volt. Feltételeztük, hogy megvédeni csak azt lehet, amit az ember szeret, szeretni pedig csak azt, amit ismer. Két évtizedig tartó nemzetközi felméréssorozat bizonyítja azonban, hogy ez a képlet nem ilyen egyszerű. Sok országban például az emberek természetismerete jóval hézagosabb, mint nálunk, mégis jobban vigyáznak a természetre, az ismeretlen növényeket, állatokat sem pusztítják. Nálunk általában fordított a helyzet. Van, aki az ismeretlent is védi, van, aki az ismertet is pusztítja, gyűjti, kereskedik vele stb. A rendszeres, üzletszerű természetpusztításhoz gyakran alaposabb ismeretanyag szükséges, mint a védelemhez. Erre legjobb példát a madártojásgyűjtők, solymászok, orvvadászok, bálnavadászok, rovargyűjtők, gyógynövénygyűjtők stb. szolgáltatják.

Ugyanazt a növény- vagy állatfajt sokféleképpen lehet szeretni. A foglyot vagy a túzokot például a vadász szereti lelőni, az állatkert befogni, a preparátor kitömni, a fényképész lefényképezni, a festő lefesteni, a szakács megsütni, a vendég megenni, a kereskedő eladni, a tojásgyűjtő a tojásait elszedni, a természetvédő pedig megvédeni. E sokféle szeretetet a megismerés, sajnos, nem tudja egyértelműen a megvédés felé terelni. Lehet, hogy eddigi viselkedésformánkat meg kell változtatni és nem célszerű védett növény- és állatfajainkat plakátokon, gyufásdobozokon, bélyegeken, pénzeken stb. lépten-nyomon megismertetni, mert ez a céllal ellentétes hatást is kiválthat. Jelenleg hazánkban ezer fölött van a veszélyeztetett és 1600 körül a védett fajok száma. Ezek tételes megismertetése egyébként is lehetetlen.

A természetvédelmi oktatás, képzés és tudatformálás végcélja a természet általános tiszteletére, szeretetére, megbecsülésére való nevelés, amelyben minden természeti értéknek, kőnek, kavicsnak, növénynek és állatnak megvan a maga helye és szerepe. Nincs közöttük értékes és értéktelen, hasznos és káros, szükséges és fölösleges, rokonszenves és utálatos.

A védett növény- és állatfajok eltúlzott ismertetése a nagy tömegekben félreértésekhez is vezethet, sokan úgy értelmezik, hogy ami nem védett (vagy nem fokozottan védett) az fölösleges, káros, szabadon pusztítható. Hazánkban például a tölgy, a bükk vagy a gyepeket alkotó füvek nagy része nem védett, noha ezek borítják az ország közel egyötödét. Pusztítani azonban ezeket sem szabad.

A védett területeket, különösen a nemzeti parkok erre kijelölt részeit élő, természetes tantermeknek, erdei vagy mezei iskoláknak, élő múzeumoknak kell tekinteni.

A védett természeti értékeket nem tekinthetjük állami gondozottaknak, azok az egész társadalom birtokában vannak, ezért azokat az egész társadalomnak kell megvédelmeznie. A természetet szerető emberek az épített, mesterséges emberi környezetben is másképpen viselkednek.

A megfelelő természetbarát társadalmi tudat kialakítása a természetvédelemnek egyidejűleg célja, feladata és eszköze is. Mi azonban a történelmi előzmények, társadalmi viszonyaink és egyéb körülményeink miatt még egy jó ideig kénytelenek vagyunk az elérendő célok közé sorolni.

Annak a néhány (elsősorban skandináv) országnak a tapasztalatai, amelynek lakói a természet iránti szeretetükben a miénknél összehasonlíthatatlanul magasabb szintet értek el, bizonyítják, hogy a tudatformálás a természetvédelem legolcsóbb, egyben nélkülözhetetlen beruházása. A természetszerető társadalmi tudat a legátválthatóbb (konvertálhatóbb) zöld valuta. Nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, hogy ahol az emberek tisztelik, szeretik, kímélik, védik a természetet, sokkal kevesebb jogszabályra, olcsóbb szervezetre, kevesebb őrre és pénzre stb. van szükség. Ezekben az országokban pl. a nálunk hatósági emberként, rendszerint egyenruhában, szolgálati fegyverrel és zsebében helyszíni bírságolási irattömbbel közlekedő természetvédelmi őr házigazdaként, túravezetőként, szakkísérőként, tanítóként jelenik meg.

2.2.6. Gyógyítás

A természetvédelem céljai között – eltekintve attól, hogy a szabadban töltött idő eleve egészséges – a gyógyítás csak elvétve szerepel.

Sok esetben el sem lehet dönteni, hogy egy védett természeti érték – amelynek a gyógyításban szerepe lehet – ezért vagy más célból kerüljön-e védelem alá.

Hazánkban eddig csupán néhány olyan területet nyilvánítottak védetté, amelyben kórház, szanatórium, gyógyítást is folytató szociális intézet vagy gyermekotthon, gyógyfürdő és egyéb, a gyógyulást szolgáló egészségügyi létesítmény van. A területen lévő erdő, park, élőfagyűjtemény, tó nyilvánvalóan biztosítja a gyógyulás természeti feltételét, de kimondottan gyógyászati célú természetvédelmi intézkedést – felszíni területeken – még nem hoztak.

Külön kategóriát képeznek a gyógybarlangok és a gyógyforrások, mivel ezek védetté nyilvánításakor, berendezésekor, látogatásuk alkalmával, használatuk, illetve működtetésük folyamán a gyógyászati szempontok elsődlegesek.

Magyarországon 15–20 gyógyászatilag is jelentős terület áll a természetvédelem oltalma alatt, mintegy kétezer hektár kiterjedésben, amelyeken kívül néhány barlangnak és forrásnak van gyógyászati jelentősége. A gyógyhelyekre egyébként az üdülésnél leírtak az irányadók.

2.2.7. Gyönyörködtetés (élményszerzés)

A szabadidő természetben való eltöltésének minden formája módot ad az élményszerzésre, a közvetlen gyönyörködésre, a természet csodálatára, megszeretésére. A természetben kikapcsolódást, felüdülést, élményt keresők zöme a védett természeti értékeket eleve ezzel a szándékkal keresi fel. A természetben a látogatók egy részének fő célja a gyönyörködés. Nyilvánvaló például, hogy – kivételes esetektől eltekintve – az emberek egy cseppkőbarlangot, egy tűzhányót, egy vízesést vagy egy ősmocsarat kizárólag élményszerzési céllal keresnek fel. Más a helyzet pl. a barlangkutatók, a hegymászók, a sziklamászók, a tájékozódási futók, a vadászok vagy a horgászok esetében. Utóbbiak célja a sport, a felfedezés, a vad elejtése, a hal kifogása stb., de legtöbbjük mellesleg élvezi, szereti is a természetet, sőt lehet, hogy éppen ezért választotta a szabadidő eltöltésének ezt a módját.

Ilyenkor a természetvédelem tárgyai, a természet védett értékei, maga a táj a szemlélőre közvetlenül hatnak. Ehhez a közvetlen kapcsolathoz, a helyszínen való élményszerzéshez a védett értékeket fel kell keresni. Ezt nevezik közvetlen gyönyörködésnek.

Sok olyan védett terület és egyéb természeti érték van azonban, amelyek a nagy távolságok és költségek, az időhiány, a látogatás korlátozása vagy tiltása, az időjárás vagy műszaki akadályok miatt még a leglelkesebb természetbarátok részére is elérhetetlenek.

Ugyanakkor vannak olyan emberek is, akiket érdekel ugyan a természet, de kényelemszeretetből, koruknál vagy betegségüknél fogva, félelemből esetleg igénytelenségből vagy más okok miatt azt nem szívesen látogatják, és megelégszenek az arról készült filmek, fényképek, könyvek, képeslapok, zeneművek és egyéb ismerethordozók által közvetített élménnyel.

Mindezektől függetlenül is a természet szépsége, annak látványa gyakran ad ihletet festőknek, filmművészeknek, fényképészeknek, szobrászoknak, építészeknek, íróknak, zeneszerzőknek, népművészeknek és másoknak a természetet ábrázoló, megszólaltató alkotások létrehozására. Ez az alkotás élményén túl módot ad arra, hogy az emberek a természet szépségeiben, annak felkeresése nélkül is gyönyörködhessenek. Ezt nevezik közvetett gyönyörködtetésnek.

Az alkotásnak ezt a lehetőségét a természet maga teszi szolgáltatássá. A természet által nyújtott szépséget azonban az emberi tevékenység – néha a „rendszeretet” – gyakran veszélyezteti. Védett területeken kerülni kell azokat a – gyakran nem védett területeken is fölösleges és költséges – beavatkozásokat, amelyek a természetet mesterségessé teszik, elcsúfítják. Kerülni kell például a szabályos, mértani vonalak, földrészletek, idomok kialakítását; különösen erdőterületeken tartózkodni kell a nyiladékhálózat kiépítésétől, nem szabad a patakokat, utakat kiegyenesíteni, a forrásokat kiépíteni, az erdőkben „katonás” rendet csinálni, mert az ilyenfajta pedantéria a természettől idegen, az élményszerzés lehetőségeit jelentősen csökkenti.

Egy göcsörtös tölgyfa, egy ágas-bogas fűz, egy csomoros nyár, egy kidőlt fenyőfa nemcsak a látogatók és művészek számára esztétikai élmény, hanem a madaraknak is megfelelő fészkelőhelyet vagy táplálékot nyújt. A védett területeket – elsősorban az erdőket – nem kell a szó rossz értelmében „kipucolni”, hagyjuk meg őket inkább a maguk természetes „rendetlenségében”.

A természet szépségeinek feltárását azonban nemcsak ilyen negatív magatartásformával, bizonyos beavatkozások elhagyásával, hanem céltudatos, aktív cselekvéssel is elősegíthetjük. Ilyenek például a céltudatosan kialakított kilátók, lesgödrök, lessátrak, magasállások, betekintők, tanösvények stb. Ha ezeket a berendezéseket (pl. az állatok filmezéséhez) jóval a felvételek készítése előtt, környezetbe illő anyagokból, rejtett helyeken és formában készítik el, az állatok megszokják, a természet részeivé válnak, és zavarásmentes fényképezést tesznek lehetővé.

Védett területeken számos művészeti alkotás születik, amelyek közül egyesek magát a védett értéket ábrázolják, másoknál a természet csak helyszín, keret, háttér, díszlet. Utóbbi estekben a képzőművészeti alkotás a természetet akaratlanul is bemutatja, népszerűsíti, megszeretteti, vagyis a természetvédelemnek ez a „szolgáltatása” visszahat magára a tevékenységre.

Az utóbbi évtizedekben a természettel kapcsolatban álló művészeti ágak közül a leglátványosabb fejlődést a fotó- és filmművészet érte el. A nagy tömegek természetismeretének bővítésére és a természet megszerettetésére ez a legolcsóbb mód. A természetfilmek, diasorozatok, természetvédelmi tárgyú fotóalbumok készítése az utóbbi évtizedekben önálló művészeti ággá vált. A nagy üzletet jelentő, s egyben a nevelést, az oktatást, az ismeretterjesztést, a közművelődést, vagyis a természetvédelmi tudat formálását is szolgáló tevékenységek közül a második világháború óta a természetfilmezés meghatározóvá vált. A mozik és a televíziók az utóbbi időben már nemcsak ismeretterjesztő természetvédelmi tárgyú filmeket vetítenek, illetve sugároznak, egyre gyakrabban láthatók egész estét betöltő természetvédelmi tárgyú játékfilmek is.

Sok természeti érték (pl. a zárt barlangok, a tűzhányók, a sarkvidékek, a magashegységek, a sivatagok, a tengeri élőlények, a korallzátonyok stb.) bemutatásának, megismertetésének nemcsak ez a szinte egyetlen lehetősége, de ez a módszer egyben védi is őket a nagy tömegek állandó zavarásától.

Igaz, hogy az agresszív, figyelmetlen, pénzéhes, csak üzleti szempontokat követő fényképészek, filmesek a védett értékekre, elsősorban az élővilágra kisebb-nagyobb veszélyeket jelentenek (pl. a költő madarak zavarásával), de e műfaj természetvédelmi haszna még ezeket figyelembe véve is jóval nagyobb, mint az általuk okozott kár. Ilyen esetekben mindent meg kell tenni a gátlástalan filmesek megrendszabályozására, de azt is figyelembe kell venni, ha azoknak, akik e filmeket megnézik, csak egy töredéke felkeresné a természetet ábrázoló értékeket, mekkora kárt okoznának. A filmezés, fényképezés tehát végső fokon természetkímélő eljárás.

Nagyon sok fényképet igényelnek a természetvédelmi tárgyú képeslapok, képeskönyvek, albumok, tankönyvek, útikalauzok, naptárak és a legkülönfélébb egyéb kiadványok és alkotások is.

2.2.8. Környezetvédelmi mintaterületek kialakítása

Sehol sem könnyű, de azokban az országokban, amelyek a természetvédelemmel oly nagy késéssel kezdtek szélesebb körben foglalkozni, mint hazánk, szinte lehetetlen a védett területeket, tájakat a szomszédos, nem védett földrészletektől megkülönböztetni. Ez természetesen úgy értendő, hogy a védett tájak észrevehetően általában (még) nincsenek jobb állapotban, mint a nem védettek.

Sajnos az is megfigyelhető, hogy a szinte áttekinthetetlen környezet- és természetvédelmi jogszabálytömeg ellenére ezek hatása országosan még alig tapasztalható.

Ezen kíván segíteni a természetvédelemnek az a törekvése, hogy legalább a védett területeket hozzuk olyan állapotba, amilyeneket az ország nagy részén szívesen látnánk, és amelyek a környezetvédelmi jogszabályokból következhetnének is. Addig ugyanis nehéz megkövetelni az ország teljes területén a környezetvédelmi, az általános tájvédelmi előírások, illetve elvek betartását, amíg azokat az ország csupán egytizedét kitevő védett térségeiben sem tudjuk megvalósítani.

A hetvenes évek derekától kezdve a nagyobb védett területek, nemzeti parkok és tájvédelmi körzetek kialakításakor a természetvédelmi hatóság előírta, hogy a védetté nyilvánított területek váljanak környezetvédelmi minta-, bemutató- és modellterületekké. Ezek szellemében a védett területeken célul kell kitűzni minden környezetvédelmi előírás maradéktalan betartását. Ez csak akkor valósítható meg, ha ezeket a védett területek közvetlen szomszédságában is betartják. Ennek eredményeképpen olyan nagyobb tömbök, térségek alakulhatnak ki, amelyekben a környezetvédelmi törekvéseket jóval hamarabb meg lehet valósítani, mint az ország más részein.

E vonatkozásban, sajnos, hazánkban a környezetvédelem és a természetvédelem együttműködése még nagyon kezdetleges állapotban van. Az ebben lévő lehetőségeket eddig – annak ellenére, hogy két évtizede felső szinten ugyanazon szervezeten belül tevékenykednek – egyik szakterület sem használta ki.

A mintaterületek kialakításának első ütemében elsődleges cél egy olyan állapot megteremtése, amelyben a védett területekbe lépő látogató a táj megváltozását – mindenekelőtt esztétikai szempontból – tájékoztató táblák nélkül is észrevegye. Ehhez arra lenne szükség, hogy a környezetvédelmi jogszabályok előírásait védett területeken a környezetvédelmi hatóságok sokkal szigorúbban hajtsák vagy hajtassák végre, mint máshol, illetve mint eddig.

Ha ezeket az intézkedéseket az egymáshoz közel fekvő védett területek közötti térségekben és a fokozatosan bővítendő „környezetvédelmi védőövezetekben” is végrehajtják, a minta-, bemutató-, illetve modellterületek kiterjedése elérheti az ország területének egyötödét.

Az általános, vagyis az ország teljes területére vonatkozó tájvédelmet, más illetékes főhatóság híján a természetvédelmi főhatóság kapta meg. Mivel eddig az elvárható – a jogszabályokban előírt –, rendezett állapotokat még a védett területek túlnyomó többségében sem sikerült megvalósítani, e célkitűzés – a jó szándék mellett – számos kétséget támaszthat.

Magyarországon a természetvédelem valamennyi célkitűzése közül a megvalósítástól a védett területek környezetvédelmi mintaterületekké alakítása áll a legtávolabb.

2.2.9. Szabadidő-eltöltés (természetjárás, sport, kedvtelés, üdülés)

A természetvédelem céljai között a szabadidő-eltöltést gyűjtőfogalomként használjuk. Mivel ezek többé-kevésbé ugyanazokon a védett területeken zajlanak le, és szétválaszthatatlanul összefolynak – ide soroljuk az idegenforgalmat, a természetjárást, az üdülést, a természetben folytatott sportokat, a sportvadászatot, a sporthorgászatot, a kirándulást és minden egyéb élményszerzést.

A természetvédelmet a második világháborút követő évtizedekig – ameddig pl. a természeti értékek jelző szerepét, génbank-feladatait még meg sem fogalmazták – az ún. „élőmúzeum” elv jellemezte. Eszerint a védett területeket elsősorban olyan élőmúzeumnak, szabadtéri bemutatóhelynek tekintették, ahová az emberek elsősorban pihenni, élményt szerezni, gyönyörködni jártak.

Az arányok ugyan az „élőmúzeum” elv rovására megváltoztak, azonban a védett területek sokszorosára való növelése eredményeként a korábbinál sokszorta több embernek biztosítják a szabadban való időtöltés lehetőségét.

Napjainkra, a szabadidő megnövekedésével és az idegenforgalom eddig sohasem látott méretűre való bővülésével a védett területek az idegenforgalom célpontjaivá, a szabadidő-eltöltés helyszíneivé váltak. A nemzeti parkok szülőföldjén, Amerikában és Afrikában, ahol számos, amerikai mintára kialakított és berendezett nemzeti park van, ezeket a területeket százmilliók látogatják. Európában – kisebb méretekben ugyan, de – ugyanez a helyzet. Magyarországon a védett területek évente mintegy két és félmillió látogatót fogadnak, vagyis – ugyancsak átlag – évente minden negyedik állampolgár meglátogat egy védett természeti értéket, tehát négyévente a teljes lakosság.

Erre a tömegre a védett területek – annak ellenére, hogy az utóbbi két évtizedben a fogadást megkönnyítendő számos parkolóhely, szálláshely, kiállítás, bemutatóhely, tanösvény, illemhely, megfigyelőtorony, múzeum, kerékpárút, leshely, betekintő, étkezőhely stb. épült, illetve létesült – nincsenek megfelelő módon felkészülve.

A látogatásból eredő számtalan veszély ellenére a védett értékek bemutatása, a területek látogatása, a szabad idő természetben való kulturált eltöltésének lehetővé tétele a természetvédelem egyik legfontosabb célja, egyben legnagyobb tömegeket érintő szolgáltatása. A továbbiakban a védett területeken lehetséges szabadidő-eltöltés leggyakrabban előforduló – az ún. szelídturizmus – hazánkban is meghonosodott formáit tételesen felsoroljuk.

Előtte azonban ismertetjük azokat az általános szabályokat, amelyek a szabadidő-elöltés minden formájára érvényesek, vagy azok lehetnek:

– A különböző szabadidő-eltöltési formák közül mindig a helyi adottságnak megfelelően helyenként vagy időszakonként kell kiválasztani a természetvédelem számára legkedvezőbbet. A sorrendet a lehetségesek közül a rosszabbakkal kell összehasonlítani. Például a kerékpártúra bizonyos útvonalon (a gyorsabb áthaladás miatt) kedvezőbb lehet a gyalogos túráknál, de még ennél is kedvezőbb a lovas túra. Mindez azonban csak szárazságban és fagyban igaz, felázott, kötött talajon a sorrend fordított.

– Ahol a terület bejárhatósága függ az időjárástól (pl. felázott szikes talajon nem lehet és nem szabad közlekedni), a programokra két változatot kell készíteni: jó és rossz idő esetére (ez a helyzet pl. ködös időben való filmezéskor is).

– Védett területen még az azokat átszelő közutakon sem szabad versenyeket rendezni.

– A természetvédelem számára kedvezőbbek az egyéni vagy a kiscsoportos kötelékben (családi vagy baráti körben, iskolai osztályok számára stb.) rendezett, legfeljebb 30–40 fős csoportok, mint a tömegmegmozdulások, népünnepélyek, vásárok, búcsúk stb. A természetvédelem támogatja a „tömegturizmust”, de ezalatt nem azt kell érteni, hogy rövid időre kis helyen nagy tömegeket összehívnak, hanem hogy nagy tömegek, kisebb csoportokban szétszórva járják a természetet.

– A természetvédelem számára általában az a szabadidő-eltöltési forma kedvezőbb, amelyhez nem kell, vagy minél kevesebb és természetkímélőbb segédeszköz, jármű, felszerelés szükséges, és ezeket minél rövidebb idő alatt és minél ritkábban kell igénybe venni. Példák a szennyezés csökkenő sorrendjében: belső égésű gépjármű, akkumulátor vagy villamos meghajtású jármű, lőfegyver, kerékpár, kézi meghajtású csónak, sífelszerelés, lovas kocsi, sátor, ló, kötél, létra, ék, szög, horgászfelszerelés, lámpa, hátizsák, fényképezőgép, madárgyűrű, távcső, bot, ceruza, füzet, növényhatározó stb.

A szabadidő-eltöltés formái: állatmegfigyelés, barlangkutatás, barlanglátogatás, fürdőzés, hegymászás (sziklamászás), horgászat, kerékpározás, lovaglás, lovas kocsikázás, madárles (madármegfigyelés), túramotorozás, növénytani túrák, síelés, tanyalátogatás, táborozás (kempingezés), tájékozódási futás (tájfutás), természetjárás (bakancsos turizmus), üdülés, vadászat, vízitúrázás (csónakázás, vitorlázás).

2.3. A természetvédelem tárgyai

A természetvédelem tárgyát képezik azok a földtani, víztani, növénytani, állattani, tájképi és kultúrtörténeti értékek, valamint az élőlények élő- és tenyészőhelyei, amelyek megőrzése és fenntartása tudományos, kulturális, esztétikai vagy gazdasági szempontból, ritkaságuk és különlegességeik miatt értékesek, vagy amelyeket az átalakítás, megsemmisülés vagy kipusztulás veszélye fenyeget. Mindezeket védeni kell minden olyan hatástól, amely fennmaradásukat vagy sajátos természeti tulajdonságaikat sérti vagy veszélyezteti. A természetvédelem tárgyait áttekinthetőség céljából sokféleképpen csoportosítják. E csoportosítások közül a leggyakrabban használtakat a következőkben részletesen ismertetjük.

2.3.1. Földtani értékek

A természetvédelem az élőlények és a földtani alakzatok védelmével kezdődött, vagyis a földtani értékek védelme a természetvédelem hagyományos tevékenységi körébe tartozik. Lehatárolása mégsem olyan egyszerű, mint ahogyan az első megközelítésre látszik, mert a föld felszínének élettelen képződményei egyben tájformáló elemek is. Ezért a domborzatot, mint a természetvédelem tárgyát, a tájképi értékek közé is sorolhatnánk. A földtani értékek köre azonban nem szűkíthető le néhány, a föld felszínén található, kisebb kiterjedésű sziklaalakzat és a barlangok védelmére.

A természetes tájat a föld felszíne, a vizek, a növények és az állatvilág összességének tekintjük, ezért a négy alapelem mindegyikét teljes körűen, egységes egészként kezeljük.

A belső és külső erők hatására a földfelszín állandó, folyamatos változásban van. Ez a kettős mozgás a természetes táj kialakulásának meghatározója. A domborzat külső megjelenési formájának kialakításában a belső és a külső erők mellett szerepe van a föld szilárd kérgét alkotó kőzetek fizikai tulajdonságainak és kémiai összetételének. A puhább kőzetek például hamarabb lepusztulnak, mint a kemények, ami által újabb egyenetlenségek keletkeznek, bizarr formák jönnek létre.

Hazánk felszíne viszonylag tagolatlan, könnyen áttekinthető. A védendő földtani értékek közé tartozik a barlang, zsomboly, víznyelő, kőfülke, a sziklaalakzat, az őskövület (őstáj, ősmaradvány vagy fosszília), a kőzetfeltárulás (vagy rétegfeltárulás, a bányafal, bányagödör, fejtő, rétegsor, ásványlelőhely, rétegződés, kőzet, löszfal), a hegy (hegység, hegygerinc, hegycsúcs, orom, vulkánkúp, csúcshegy, táblahegy, kúphegy, domb, halom, réteglépcső, fennsík), a völgy (szurdokvölgy, kanyonvölgy, hasadék, medence, teknő, mélyedés, katlan, árok), a sziget és félsziget, a partfal, a szárazulat (zátony), a puszta (síkság, szikes puszta, homokpuszta, homokbucka, futóhomok, löszpuszta) és az értékes, fogytán lévő eredeti talajtípus, valamint a kunhalom.

2.3.1.1. Barlang

Barlangnak a földkéregben kialakult, bizonyos méreten felüli természetes üreget tekintjük. Mivel hazánkban 1961 óta minden barlang védelem alatt áll, fogalmát jogszabály rögzíti, amely szerint:

Barlangnak minősül az a földkérget alkotó kőzetben kialakult természetes üreg, amelynek hossztengelye meghaladja a két métert és mérete egy ember számára a behatolást lehetővé teszi.

A meghatározásból következik, hogy a barlangok mérete és elhelyezkedése igen változatos, a néhány légköbméter nagyságú, képződmény nélküli üregtől a sok kilométer hosszú, cseppkövekkel, vízesésekkel, tavakkal és patakokkal díszített, hatalmas méretű barlangrendszerekig a legkülönbözőbb nagyságú és szépségű barlangokat ismerünk.

A barlangokat legáltalánosabban keletkezésük körülményei szerint osztályozzuk. A kőzettel egy időben keletkeztek a láva-, a mésztufa és a korallbarlangok. Más barlangok a repedésekkel átszőtt kőzetben a szél maró, a víz oldó és koptató, a jég repesztő hatására, a karsztosodásra hajlamos mészkő, dolomit, gipsz és kősó alapanyagú kőzetekben a felszínről befolyó, beszivárgó csapadékvizek, a mélyből feltörő hévizek vagy a kettő együttes hatására jöttek létre.

A barlangok meghatározó elemei a különböző cseppkőképződmények, a borsókőnek, aragonitnak stb. elnevezett ásványkiválások, a mésztufagátak, a vízzel teljesen kitöltött járatszakaszok (az ún. szifonok), a vízesések, a patakok, a tavak stb.

A zárt légkörű barlangoknak különleges klímájuk van, amelyre egyenletes hőmérséklet, állandóan magas páratartalom, sötétség és a kórokozóktól mentes, tiszta levegő jellemző. Ezeknek köszönhető egyes barlangok gyógyító hatása.

Fény hiányában a barlangokban növények általában nem élnek, néhány pigmentszegény vagy pigmentmentes, átlátszó testű, vak vagy csökevényes szemű, alacsonyabb rendű állatfaj azonban a barlangok állandó lakója. A jobban megközelíthető, felszínhez közeli üregekben azonban más állatfajok is – pl. a denevérek – szívesen tanyáznak.

A szabad felszíni bejárattal rendelkező barlangok az ősember kedvelt állandó vagy időszakos tartózkodási helyei voltak. Ezt bizonyítják azok az őslénytani és ősrégészeti leletek, amelyeket ezekben a barlangokban az ásatások folyamán találtak. Az ősember által lakott barlangokból az állattörténet és az állatföldrajz számára is értékes csontmaradványok kerültek elő. Ilyenek a barlangi medve, a barlangi oroszlán, a rénszarvas, a zerge stb.

Az ősember által készített és használt kőszerszámok közül különösen a szakócák, a nyílhegyek, a pattintott pengék és az egyéb megmunkált eszközök, valamint a csiszolt állatcsontok értékesek. A megmaradt őslénytani és ősrégészeti leletek döntő többségét múzeumokban helyezték el. Az ilyen szempontból feltárt és megvizsgált barlangok száma hazánkban száz körül van, amelyek közül a legértékesebbek és a legismertebbek a Bükk-hegységben lévő Szeleta, Herman Ottó, Balla, Subalyuk, Kőlyuk és az istállóskői, az aggteleki karsztvidéken a Baradla; a Gerecsében pedig az Öregkőbarlang.

A legtöbb barlangot a felszíni bejárat hiánya vagy annak nehezen járható volta mentette meg a pusztulástól. A barlangok zöme ugyanis nehezen járható, alig hozzáférhető, bejárásuk és feltárásuk veszélyes, idő- és költségigényes tevékenység.

Eltekintve a már ősidőktől ismert és használt barlangoktól, felfedezésüket, illetve feltárásukat a véletlen, a szervezett barlangkutatás, a bányászat és egyéb földmunkák (pl. alapozás, útépítés, pinceásás) is elősegítik.

Magyarországon a barlangok száma háromezer körül van, amelyek közül 133 fokozott védelem alatt áll. Hegységenkénti megoszlásuk: Aggteleki karszt hegységben 173 (ebből fokozottan védett 23), Alpokalján 19 (0), a Bakonyban 728 (16), a Budai-hegységben 176 (13), a Bükkben 853 (49), Cserhát-, Börzsöny-, Karancs-hegységben 33 (1), a Gerecse-hegységben 291 (9), a Mátrában 53 (1), a Mecsekben 89 (4), a Naszály-hegyen 23 (0), a Pilisben 226 (11), a Visegrádi-hegységben 16 (0), a Velencei-hegységben 5 (0), a Vértesben 89 (2), a Villányi-hegységben 41 (4), a Zempléni-hegységben 109 (0).

A száz méternél hosszabb barlangok száma 28, közülük a legmélyebb az Istvánlápai barlang (Bükk, 250 m), a Vecsem-bükki zsomboly (Aggteleki karszt, 235 m), az Alba-Regia barlang (Bakony, 200 m), a Jáspis barlang (Bükk, 190 m) és a Naszályi víznyelőbarlang (Cserhát, 171 m). Az egy kilométernél hosszabb barlangok száma 26, amelyek közül a leghosszabbak: a Baradla barlangrendszer (24 800 m, melyből Magyarország alatt húzódik 18 800 m), a Béke barlang (Aggteleki-karszt, 8700 m), a Pálvölgyi barlang (Budai-hegység, 8300 m), a Mátyáshegyi barlang (Budai-hegység, 4900 m) és a Józsefhegyi barlang (Budai-hegység, 4800 m).

Az eddig felmért barlangok hossza meghaladja a 130 kilométert, amelyek közül egy kilométernél hosszabb 92 (70%), a fokozottan védettek pedig 110 kilométert (közel 90%) tesznek ki.

A barlangok közül 24 áll hasznosítás alatt. Közülük az idegenforgalom részére kilenc (az abaligeti, a lillafüredi Anna és István, a Baradla, a Budai-Vár, a balatonfüredi Lóczi, a budapesti Pálvölgyi és Szemlőhegyi, valamint a tapolcai Tavasbarlang), gyógyászat céljára öt (az abaligeti, a Béke, a tapolcai Kórház, a Szemlőhegyi és az István barlang), vízellátásra hét (az Anna, a Latorvízfő, a Mánfai-kőlyuk, az orfűi Vízfő, a Szalajkai forrás- és a Tettye forrásbarlang), vendéglátási célra egy (a Budai Vár-barlang), szaunamedencének egy (a Diósgyőr-tapolcai barlang), honvédelmi célra egy (a Budai Vár-barlang), látogatási célra kettő (a Földvári és a Rákóczi barlang), templom céljára egy (a Gellérthegyi-barlang), fürdőnek egy (a Miskolctapolcai barlang), s végül tudományos kutatás céljára egy (a Vass Imre-barlang) van berendezve, átengedve, illetve feláldozva.

Ezeknek a barlangoknak a hossza 40 km körül van, de ennek csak mintegy fele áll – néhány esetben többszörös – használatban.

A barlangok védelme 1961-től kimondottan természetvédelmi feladat, csak akkor óvhatok meg azonban, ha a védelem a barlangok felszíni területére is kiterjed (ami az esetek többségében már megoldott), valamint ha a természetes bejáratokat elzárják (ami viszont eddig csak a barlangok töredékénél történt meg). A barlangokat elsősorban a bányászat, az építéssel járó földmunkák, a robbantások, a felszín beépítése, a szennyvizek és az idegenforgalom (évi 300 ezer látogató) veszélyezteti. Az egykori barlangok közül a bányászat (ide értve: a vízbányászatot is) eddig mintegy hatvanat semmisített meg, jelenleg pedig további tíz van veszélyben. Általános védelmüknek köszönhetően mindenféle barlanggal kapcsolatos tevékenység – ide értve a kutatásukat is – csak a természetvédelmi hatóság engedélyével végezhető.

2.3.1.2. Sziklaalakzat

E gyűjtőnévvel foglaljuk össze azokat a föld felszínén található képződményeket és sziklaalakzatokat, amelyek természeti értéke csak emberi beavatkozástól mentesen és csak helyben őrizhető meg. Ide tartoznak egyes karsztjelenségek, a töbör, a karrmező (ördögszántás), a kőszikla, a sziklafal, a sziklakopár, a gejzírkúp, a kőtenger, a kőoszlop, a kőzsák, a kőgomba, a kőgörgeteg, a kőomlás, az ingókő, a kaptárkő, a mésztufagát, a kőfolyás, a lávatakaró, az üledék, a szél marta homokkőalakzat és az egyéb földfelszíni képződmények.

Közülük legnagyobb kiterjedésben mészkőhegységeink legérdekesebb felszíni jelensége a karszt- és a karrmező található. Védelmük azért is fontos, mert sok esetben alattuk barlangok fekszenek. A felszíni földtani képződményeknek szerepe van a tudományos kutatásban és az oktatásban is, esztétikai értékük miatt pedig jellegzetes tájgazdagító elemek.

A felszíni geomorfológiai jelenségeket elsősorban a bányászat, a kövek gyűjtése, a beépítés, a beerdősítés és a hulladékkal való befedés veszélyezteti.

A töbör vagy dolina. A barlanghoz hasonlóan a mészkő oldódása révén keletkezik, de geológiailag nem barlangnak, hanem karsztjelenségnek minősül. Ezek a különböző méretű, gyakran kerek alakú üsthöz, tálhoz vagy tölcsérhez hasonló mélyedések viszonylag vékony mészkőfelületen képződnek. Ahol a mészkőkarszton sok a függőleges hasadék, a víz utat talál magának lefelé, azt fokozatosan tovább bővíti, tágítja. Ennek következtében a felszín alatti mészkőréteg teherbíró képessége egyre csökken, míg végül a fölötte lévő nyomást nem bírja tovább és beszakad. Az így keletkezett felszíni képződményt nevezik rogyott dolinának.

A töbörök a mészkőfennsíkon egyenként vagy kisebb csoportokban alakulnak ki, mélységük néhány métertől 15–20 m-ig, átmérőjük több száz méterig is terjedhet. A töbörök alján rendszerint a tölcsér csövéhez hasonló víznyelő van, így a dolinák általában szárazak.

Bennük a hőmérséklet nyáron jóval alacsonyabb, mint a dolina környékén, ezért az oldalukon kialakult növényzet is jellegzetes. Ha a töbör alja eltömődik, benne. összegyűlhet a víz, így kisebb-nagyobb tavak keletkezhetnek. Hazánkban a legtöbb dolina a Bükk-fennsíkon található.

A mésztufagát. A legfiatalabb, szinte a szemünk előtt képződő földtani képződmény, amit idegen szóval travertinónak neveznek. Olyan lejtőkön alakul ki, ahol a hegységből a vízzel együtt mész távozik el. A forrásokból a felszínre lépő karsztvízből a mész oldott állapotban való tartását biztosító szén-dioxid kilép, a mészkő pedig leheletfinom, törékeny lepel formájában kicsapódik. A földből való kilépés után egyrészt megszűnik a nyomás, amely a vízzel töltött üregekben uralkodik, másrészt a víz hőmérséklete megemelkedik, s mindezeken túl a növényzet is felhasználja a szén-dioxid egy részét.

A kicsapódott mész rövid idő alatt bevonja a leveleket, ágakat, a felszínen lévő köveket és kőzetlépcsőket, és így a megszilárdult édesvízi mészkőképződmények homlokfala és magassága állandóan növekszik. Így keletkeznek a kisebb-nagyobb vízesések. Ennek nálunk legszebb példája a Bükkben létrejött Szalajka-völgyi fátyolvízesés.

Ha a mésztufagát gyorsabban növekszik, mint ahogyan a patak medre feltöltődik, mögötte tó keletkezik. Az egymásba kapcsolódó tavakat vízesések kötik össze.

A karrmező vagy ördögszántás. A mészkőfelszín egyik legjellegzetesebb jelensége, amely egymással párhuzamos, barázdajellegű oldási nyomok összessége. A felszínre hulló esővíz és hólé részben oldó hatásával, részben fizikai erejével a lejtős mészkőfelszínen előbb kisebb erecskéket, majd hosszabb és szélesebb barázdákat váj, amelyek állandóan mélyülnek. A barázdák között kisebb gerincek alakulnak ki, amelyek vagy lehetetlenné teszik a növények megtelepedését, vagy rajtuk csak gyér növényzet alakul ki. A karrmező rendszerint csupasz, de ismerünk talajjal fedett karrfelszínt is.

Egy méter mélységű hasadék keletkezéséhez kb. tízezer év szükséges.

2.3.1.3. Őskövület

Az egykor élt, de már régen kipusztult ősnövények és ősállatok megkövesedett maradványai és nyomai gyakran a felszínre kerülnek. A leletek egy részét múzeumokban helyezik el, másik része a helyszínen marad. A természetvédelem céljai közé tartozik ezek helyszíni védelme és bemutatása. Ugyancsak védeni kell ezek környezetét és további feltételezett lelőhelyeit is.

Ide soroljuk az ősnövények és ősállatok lenyomatait őrző kövületeket (őskövületeket), az őstájakat és egyéb olyan reliktumokat, amelyek a legtöbb esetben a bányaművelés, a talajművelés és a földmunkák folyamán kerülnek a felszínre. Az őskövületek őrzik az őselefánt, az ősló, az ősbölény, az őstulok, az orrszarvú és sok tengeri élőlény – mint pl. a tengeri sün, a kagylók, a csigák és a halak – lenyomatát. Az őslénytani leletek között sok millió éves megkövesedett ősfenyőtörzsek, levéllenyomatok, ősállatnyomok, cápafogak és tengerparti szerves üledékek is találhatók. Több helyen a növényi és állati eredetű ősleletek között megtaláljuk az előember maradványait, csontjait, lábnyomait és használati tárgyait is.

Az őskövületek felszíni lelőhelyei általában kis kiterjedésűek, néhány hektártól néhány tíz hektárig terjednek. Összes kiterjedésük nem több ezer hektárnál. A felszínen lévő földtani értékek legértékesebbjei, ezért felfedezésük után a leggyorsabban szigorú védelem alá helyezendők.

Az őslénytani leleteket elsősorban a bányaművelés, a talajművelés, a beépítés és a gyűjtögetés veszélyezteti, de sok értékes ősmaradvány pusztul el a szakszerűtlen feltárás és kezelés, vagyis a tudatos rombolástól mentes hozzá nem értés következtében is. Egyes őskövületek akkor is tönkremennek, ha azokat semmi különösebb károkozás nem éri, csak napfényre kerülnek, pedig ezek sokkal értékesebbek, ha helyben kerülnek megőrzésre és bemutatásra.

Legértékesebb, már védelem alatt álló őstájak és ősleletek az ipolytarnóci ősmaradványok, a vértesszőlősi előembertelep, a tatai Kálvária-dombon lévő őstengerpart és ősemberi tűzkőbánya, a dunaalmási kőfejtőkben talált ősleletek, a sümegi Mogyorós-dombon talált tengeri üledékek és ősemberleletek, a rudabányai őshomonida-lelőhely, ahol megtalálták egy, az emberré válás legkezdetibb fokán álló lény és egy emberszabású majom maradványait.

2.3.1.4. Kőzetfeltárulás (rétegfeltárulás)

A bányászat a természetvédelem egyik legnagyobb veszélyforrása, egyes esetekben azonban eszköze a természetvédelmi tevékenységnek. Bányászat, útépítés és egyéb földmunkák nélkül ugyanis egyes, a felszín alatt lévő természeti értékek sohasem kerülnének az ember szeme elé. (Sok esetben a barlangokat is e munkák közben fedezik fel.)

A feltárult bányahelyek, bányafalak, fejtők, löszfalak, rétegsorok, ásványlelőhelyek és kőzetfeltárulások értékes földtani bemutatóhelyekké alakíthatók át. Ezek oktatási, bányatörténeti, földtani, idegenforgalmi és ismeretterjesztési jelentőségük miatt védendők.

Legfőbb veszély a beomlás, az elgyomosodás, a hulladékkal való befedés és az értékes kőzetek eltulajdonítása.

2.3.1.5. Hegy

A hegycsúcsokat, a jellegzetesen éles vagy különös vonalú hegygerinceket, ormokat, a szép kilátást nyújtó természetes kilátóhelyeket elsősorban tájképi értékeik miatt kell védenünk. Röviden azonban a földtani értékek ismertetésekor is meg kell róluk emlékeznünk, mert ezek mindenekelőtt földtani képződmények. Értékük kettős: egyrészt távolról nézve nyújtanak esztétikai élményt, másrészt róluk nyílik szép kilátás.

A hegyek természeti értékeit általában a parcellázás, majd az azt követő beépítés és a túlzott feltárás teszi tönkre. Erre hazánkban elrettentő példát a Kékestető, Galyatető és Dobogókő szolgáltat.

Ide soroljuk a hegységeket, a vulkáni kúpot, a hegycsúcsot, az ormot, a hegygerincet, a halmot, a dombot, a vulkáni hegyet, a táblahegyet, a réteglépcsőt, a kúphegyet, a fennsíkot és minden egyéb ilyen felszíni képződményt.

2.3.1.6. Völgy

Védelemre az érdekes alakú, általában keskeny, meredek falú völgyeket, szűk szurdokokat, hasadékokat és azokat a helyeket kell kijelölni, ahonnan ezekbe kilátás nyílik.

Ezeket a geomorfológiai képződményeket, mint a domborzat részeit, általában az őket határoló hegyoldalakkal együtt kell védelem alá helyezni. Ide soroljuk a szurdokvölgyeket, a hasadékot, a medencét, a kanyont, a teknőt, a mélyedést, a katlant és a természetes árkot.

A völgyekre a beépítés mellett legnagyobb veszélyt azok idegen anyagokkal való feltöltése és a völgyzáró gátak építése révén keletkező vízzel való elárasztás, illetve feltöltés jelenti.

2.3.1.7. Sziget

Szigetnek az álló- vagy folyóvizek által minden oldalról körbevett szárazulatokat, félszigetnek pedig az abba benyúló földdarabot tekintjük.

Mivel hazánk álló- és folyóvizekben nem bővelkedik, szigeteink és félszigeteink száma is alacsony. Ezért arra kell törekednünk, hogy a még meglévő és nem védett ilyen alakulatokat, illetve a már más célra igénybe vettek még érintetlen és megmenthető részeit természetvédelem alá helyezzük. Ugyancsak védeni kell a szigetek, félszigetek, folyók, tavak partjait is.

A szigeteket és félszigeteket mindenekelőtt a parcellázás, a felszíni bányászat, a partfalak kiépítése és a beépítés veszélyezteti.

2.3.1.8. Puszta (síkság)

Számunkra a puszta elsősorban művelésbe még nem vont nagy síkságot jelent, amelyet általában fű borít, de lehet fedetlen is. Magyarország területének jelentős részét valamikor a megműveletlen nagy füves-vizenyős térségek, a puszták tették ki. Mivel a Kárpát-medence középső részén ez a legjellegzetesebb földtani képződmény, védelme elsőrendű fontosságú. A puszták természetvédelmi jelentőségét jellegzetes növényzetük, állatviláguk és tájképi értékük egyaránt aláhúzza, azonban mint földtani alakulatok is számon tartandók. Természetvédelmi értékük elsősorban a homokpusztáknak, a szikes pusztáknak és a löszpusztáknak van.

Valamikor az Alföld jelentős részét homokpuszták borították, amelyek nagy részét mezőgazdasági művelésbe vonták vagy beerdősítették. A szél által összehordott homokbuckák, illetve a mozgó futóhomok védelme ezért minden – még nem védett – ilyen területen indokolt.

Hazánk legnagyobb – többé-kevésbé – eredeti állapotban megmaradt pusztái a Hortobágy térségében, a Kiskunságban és a Körös-vidéken találhatók.

2.3.1.9. Talaj

A talaj védelmét nem szokták a természetvédelem feladatává tenni, azt kimondottan a környezetvédelemtől, illetve talajvédelemtől kérik számon. A környezetvédelemnek azonban a talajvédelem keretében az a feladata, hogy talajainkat elsősorban a termelés számára őrizze meg. Igaz, hogy ennek csak akkor tud eleget tenni, ha a természetes és az ember irányítása alatt álló ökoszisztémákban egyaránt őrködik a talaj állapotának megőrzésén. Vannak azonban esetek, amikor a környezetvédelem e kettős feladatát nem tudja teljesíteni.

A természetvédelem viszont hosszú ideig azért nem tekintette feladatának a talaj védelmét, mert a védelem alá helyezett területeken a talaj eleve védetté vált. Fölöslegesnek látszott egy réten, egy legelőn vagy egy erdőn külön kitérni a védett növénytársulást hordozó talaj védelmére, mert annyira magától értetődőnek látszott, mint a levegő vagy a csend védelme. Mivel hazánk területének kb. egyharmadán a talaj többé-kevésbé még eredeti állapotában megtalálható, úgy tűnt, hogy a természetvédelemnek itt nincs teendője.

A talajtani kutatások eredményeképpen azonban bebizonyosodott, hogy egyes talajtípusok hazánk területéről szinte teljesen eltűntek. Ilyen például a löszön kialakult csemozjom eredeti formája, amiből a legjobb minőségű mezőgazdasági földeket alakították ki. Természetvédelmi szempontból legjelentősebbek és még elegendő mennyiségben találhatók a szikes talajok.

A talaj művelése az embereknek a természetes környezetbe való legősibb beavatkozása. A beavatkozás mintegy háromezer éve tart. Az is érthető, hogy az ember igyekezett a legjobb termékenységű talajokat művelésbe venni, és így a legjobban megművelhető talajok tűntek el leghamarább.

A természetvédelem a talaj kategóriában csak azoknak a talajoknak a védelem alá helyezését tekintheti feladatának, amelyek kis kiterjedésben (tájképi érték nélkül) fordulnak elő. A nagyobb kiterjedésű földtani és tájképi értéket egyaránt képviselő szikeseket, homokpusztákat külön tárgyaljuk.

2.3.1.10. Kunhalom (kurgán)

Kialakulásuk az utóbbi időkig tisztázatlan volt. A kunhalmokat egyesek természetes eredetűeknek, mások emberi alkotásoknak tekintették. Ma már majdnem biztosra vehető, hogy jelentős részük mesterséges alkotás, ugyanakkor lehetnek köztük az árvizek által összemosott, szél által összehordott, részben növényi eredetű lerakódások, melyeket az ott élő emberek tovább építettek. A kunhalmok mindig árvízmentes magaslathoz kötődnek, mely lehet löszhát vagy homokgerinc. Az ármentes részek az itt élőknek táborhelyül, őrhelyül vagy temetőként szolgáltak. A hazaiakhoz hasonló kurgánokat csak tőlünk keletre, a nagy füves pusztákon találunk. Keletkezésük több ezer évre vezethető vissza, de az biztos, hogy nevükkel ellentétben a kunokhoz nem sok közük van. A lekopott, egy-másfél méter magas halmokat laponyagoknak nevezik, míg a nagyobb kiterjedésű, hosszan elnyúló, alig észrevehető kiemelkedések neve hát, hátasföld, telek vagy telkesföld. Számukat Magyarországon több ezerre becsülik.

A kunhalmokat többféleképpen csoportosítják. A legismertebb szerint vannak: lakódombok (tell-halmok), melyek többnyire szabálytalan alakúak, nagyobb kiterjedésűek és magasabbak. Kultúrrétegük több méter vastagságú, főleg az egykor ott élt emberek házainak omladékai, edénytörmelékei, tűzhelyeinek pernyéje, az elfogyasztott állatok maradványai alkotják. Nagy részük három-négy ezer éve, a bronzkorban keletkezett.

A sírdombok (kurgánok) rézkori, szarmata, germán és honfoglalás kori temetkezési helyek, Árpád-kori templomok és sírok néha valóban kun temetkezési helyek. Ezek a kelet-európai síkságról jól ismert, mesterségesen emelt félgömb alakú dombok. A kurgán név egyébként szkíta–mongol eredetű.

Az őrhalmok viszonylag alacsony, földből emelt alkotások. Az Alföldön és a Dunántúl keleti térségében egymástól látótávolságra állanak, és valószínűleg az ellenség, tűz és árvíz előrejelzésében lehetett szerepük.

A határdombok újabb keletű, mesterséges létesítmények. Építésük a megyék, járások, és települések határainak rögzítését szolgálta. Közülük is elsősorban a hármas határdombok érdemelnek említést.

A kunhalmokat a földtani értékek között tartjuk számon, de tájképi, kultúrtörténeti és – mint a lösznövényzet utolsó menedékhelyei – növénytani jelentőségük is figyelemre méltó. A kunhalmokat elsősorban a leszántás, a művelésbe vonás, a tereprendezésnek becézett elhordás, a beépítés és az elgyomosodás veszélyezteti. A kunhalmok 1997 óta természeti emlékként természetvédelmi oltalom alatt állnak. Számbavételük, azonosításuk (elnevezésük), térképen történő rögzítésük és védőövezeteik kijelölése még nem történt meg. Legfőbb feladat azok számbavétele és megőrzése, amelyek védett területeken kívül találhatók.

2.3.2. Víztani értékek

A természetvédelemnek az élettelen és az élő értékek védelme egyaránt létfontosságú, de mivel az élővilág állapota egyben az élettelen világét is jelzi, ennek védelmét sokan és gyakran olyannak tekintik, mint ami első az egyenlők között. Az élővilág léte pedig valamennyi környezeti tényező mellett is nagyrészt a víztől függ. Éppen ezért a víznek, a vízi élőhelyeknek, a vizenyős területeknek a természetvédelemben kiemelt jelentőségük van.

A civilizáció terjedésének hatására bolygónk szárazföldi felületén a vizes élőhelyek általában megfogyatkoztak, hazánk területén pedig az eredetinek töredékére csökkentek. A folyószabályozások és a nagy lecsapolások előtt hazánk területének több mint egytizedét víz borította, ami napjainkra (a mesterségesen létrehozott vízfelületekkel együtt) két százalék körülire csökkent. A helyzet ellentmondásosságára jellemző, hogy a vízzel borított területeket a hivatalos földnyilvántartási adatok fel sem tüntetik.

Hozzávetőleges számítások szerint közepes vízállás esetén hazánk területét a következő vízfelületek borítják (km2):

– Folyóvizeink: Duna 250, Tisza 125, Dráva 30, Körösök 15, Rába 12, Mosoni Duna 8, Maros 6, Bodrog 5, Sajó 5, Hernád 5, Szamos 4, Ipoly 3, Lajta 1, a többi kisvízfolyás együtt 21 km2.

Ez az ország területének (közepes vízállás esetén) kereken 2,4 százalékát, a száraz nyári időszakokban csupán 2 százalékát teszi ki.

Nem vettük itt figyelembe a mintegy 130 km2-nyi kijelölt árvízi víztározót, mivel azok csak nagy árvizek alkalmával kerülnek elárasztásra. Ezeket és a nádasok állandóan vízzel nem borított részeit, valamint nagy vízállást véve figyelembe, a vízzel borított terület elérheti a 2400 km2-t. Kis vízállás esetén viszont a vízzel borított terület 2% alá csökkenhet.

Az összes vízfelület közel egyharmadát (a csatornákat, a víztározókat, a halastavakat, a bányatavakat, az üdülőtavakat) mesterségesen hozták létre.

A természetvédő szemével nézve a múlt évszázad első harmadában elkezdett és gyakran még napjainkban is folyó vízrendezések, folyószabályozások, tó- és mocsárlecsapolások – azok számos kedvező hatása mellett – sok kárt okoztak. A folyókanyarok átvágása, a vízfolyások kiegyenesítése, a mocsarak lecsapolása, a partok előbb kővel, majd mesterséges anyagokkal való burkolása, a melioráció keretében végzett vízrendezések, alagcsövezések, valamint a munkák útjába eső fák, facsoportok, fasorok, erdősávok, erdőfoltok és nádasok erőszakos kiirtása, illetve eltüntetése a tájrombolás mellett számos növény- és állatfaj élőhelyét szüntette meg. Jelenleg hazánk síkvidéki tájai az előző állapothoz képest kiszárítottnak minősülnek.

E mennyiségi változás mellett – különösen az utóbbi évtizedekben – a vizek minősége is leromlott. A vízszennyezés következtében még a megmentett vizes élőhelyek sem egyenértékűek a valamikori vízi világgal. A vizes élőhelyeken lejátszódó szabályos (természetes) szukcessziót véve alapul, természetvédő szemmel (leegyszerűsítve) az élő rendszerek szempontjából vannak jó vagy rossz tavak, lápok, mocsarak, folyóvizek stb. Valójában a jóság itt az eredeti fejlődéshez szükséges vízminőséget, a rossz pedig az attól eltérőt jelenti.

A magyarországi földnyilvántartás rendszere és adatai víztani, természetvédelmi szempontból elfogadhatatlanok. A tavak közül – mint termőterületet – csupán a halastavat különíti el, és van egy nádas elnevezésű művelési ág, ami a tavak, fertők, mocsarak és lápok – esetleg folyóvizek – elnádasodott részeit jelenti, a többi vízfelület a művelésből kivont területi kategóriában foglal helyet.

A védett vízfelületeken elvégzendő legfontosabb teendők a vizek tisztán tartása, eredeti összetételének megőrzése, a nemkívánatos (mesterséges) hőingadozás megakadályozása, a természetes vízpartok eredeti állapotban való fenntartása, a természetes élővíz jelleg megóvása, szükség esetén a védett értékeknek megfelelő vízszintszabályozás, a műszaki létesítmények (stégek, partfalak, kikötők) építésének megakadályozása (vagy ha elkerülhetetlen), a vízi közlekedés megtiltása (a személyzet csak fából készült, csáklyával hajtott csónakokat használhat), a halászat és horgászat megtiltása vagy szabályozása, jégtermelési tilalom elrendelése stb.

A vízfelületek természetvédelmi kezelését általában nehéz megfogalmazni, mert szinte minden esetben a védelem céljához (védett halak, védett madarak, védett úszólápok stb.) és a helyi körülményekhez kell alkalmazkodni. Vannak például olyan szikes tavak, amelyek időszakonként kiszáradnak. Az itt élő növények, állatok és mikroorganizmusok ehhez alkalmazkodnak, tehát ha a kiszáradás természetes és rendszeresen visszatérő, a szikes tavak mesterséges feltöltése természet- és természetvédelem-ellenes cselekedet.

Hazánk egykori gazdag vízi világa a múlt században elkezdett és szinte napjainkig tartó vízrendezések (amelyek eddig majdnem kivétel nélkül vízlecsapolást jelentettek) következtében majdnem teljesen megszűnt. Az eltűnt tavak, mocsarak, lápok, tocsogók, láprétek, zsombékosok, turjánok helyett (gyakran helyén) az utóbbi években mesterséges vízfelületeket hoztak létre. Ezek létesítését, még ha itt-ott sértettek is kisebb-nagyobb természetvédelmi érdeket, általában támogatni kell, mert a vizenyős területeknek hosszabb távon mindig van természetvédelmi hasznuk. Magának a természetvédelmi szervezeteknek is minél több vizes élőhely-rekonstrukciót kell végrehajtaniuk.

A Kiskörei víztárolóból kialakított tiszafüredi madárrezervátum, a természetvédelmi szervezet által visszaduzzasztott Dinnyési-fertő vagy a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága által végrehajtott Jusztus-Fekete-réti vizes élőhely visszaállítása természetvédelmi szempontból teljes sikert hozott. Mindhárom példája az aktív, cselekvő természetvédelmi tevékenységnek, és ezek a helyek már nemzetközileg is számon tartott madárvédelmi területek.

A következőkben a természetvédelmi szempontból legértékesebb víztani értékeket ismertetjük.

2.3.2.1. Forrás

A forrás a felszín alatti víz természetes úton való felszínre bukkanása egy bizonyos vízhozam fölött.

A forrásokat régen – természeti emlékként – nemegyszer terület nélkül helyezték védelem alá. Viszonylag korán bebizonyosodott azonban, hogy ez a védelem vajmi keveset ér. Még ennél is nagyobb – gyakran visszafordíthatatlan – veszélyt jelentett a forrásokra azok vízszolgáltatási célú befoglalása vagy félreértelmezett turisztikai céllal való kiépítése. Az említett okok, valamint a vízrendezések, bányaművelések és egyéb zavaró emberi tevékenységek hatásaként hazánkban természetes körülmények között fakadó forrás már alig található. A törvény erejénél fogva – természeti emlékként – 1997 óta minden forrás védelem alatt áll. Számbavételük és a védőövezetük kijelölése sürgős feladat, amelyet elsősorban a nem védett területeken fellelhetők esetében kell elvégezni. Minden további forrásfoglalást és kiépítést meg kell akadályozni.

2.3.2.2. Folyóvíz

A patakok, a folyók és az egyéb vízfolyások nagy része – a forrásokhoz hasonlóan – csak területtel, jellegüknél fogva területsávval védhető meg. A vízfolyások és azok mentének védelme hosszú évtizedekig a természetvédelem egyik legelhanyagolhatóbb területe volt. A hetvenes évek elejéig vízfolyás, patak, folyó elsődleges okok miatt nem is került védelem alá. A Duna, a Tisza és egyéb folyóink azóta védelem alá helyezett szakaszainak nagy része viszont már nem az eredeti formájában került oltalom alá, így azok magukban foglalják a szabályozás folyamán vagy után kialakított, illetve kialakult kubikgödröket, holtágakat, morotvákat is, amelyek azóta értékes élőhelyekké váltak.

Az elmúlt évszázadban megvalósított folyószabályozások, sajnos, folyóink – elsősorban a Tisza – legszebb kanyarokkal ékesített szakaszait semmisítették meg örökre. Az eredeti állapotban még meglévő folyóvizek, illetve partszakaszok közül ezért az esztétikailag legértékesebbeket (kanyarokkal, csobogókkal, félszigetekkel, szigetekkel, szurdokokkal, partfalakkal együtt), valamint amelyeken különösen értékes élővilág alakult ki, természetvédelem alá kell helyezni.

2.3.2.3. Vízesés

Földünk legismertebb vagy leglátogatottabb nemzeti parkjai, védett területei azok, amelyekben vízesések is vannak. Hazánk sajnos vízesésekben kimondottan szegény ország, és az a néhány természetes vízesésünk, amely még többé-kevésbé eredeti állapotban maradt, sem nagyméretű, ezért a még meglévők megfelelő védőkörzettel együtt kivétel nélkül védelemre érdemesek. Védett vízeséseink közül legismertebb a bükki Szalajka-völgyben kialakult ún. fátyolvízesés.

2.3.2.4. Tó

A természetvédelemben a vizes területek közül a tavak élőhelyként és tájformáló elemként is különösen előkelő helyet foglalnak el.

Tónak a szárazföldi mélyedésben helyet foglaló, minden oldalról zárt víztömeget tekintjük.

Érdekes, hogy a tófelületnek nincs meghatározott alsó határa, vagyis a legkisebb ilyen vízfelület is tónak minősül. A gyakorlatban természetesen minden esetben megállapítható, hogy egy adott helyzetben a vízfelület tónak minősíthető-e vagy nem.

Földünk szárazföldi felületén lévő minden tó csupán átmeneti jelenség, lassanként ugyanis minden vízfelület feltöltődik. Ez a folyamat azonban a tavak kiterjedésétől, mélységétől, a víz utánpótlásától, a csapadékviszonyoktól, a tavat körülvevő terület földtani és talajtani viszonyaitól, a környezettől és más tényezőktől, az utóbbi időben elsősorban az emberi tevékenységtől függően néhány ezer évtől több százezer évig eltarthat. Egyes, az emberi tevékenység által nagyon igénybe vett tavakban ez a feltöltődési időszak jelentősen lerövidülhet.

Mivel a tavak nem egy időben keletkeztek, feltöltődésük (haláluk) is más-más időszakban következik be. A feltöltődés különböző szakaszait, vagyis azt az időszakot, amíg a nyílt vizű tóból szárazföld lesz, különféleképpen nevezzük, így először a tóból mocsár, a mocsárból láp, a lápból turjánnak nevezett vizenyős lapály lesz. Ezek az élővilág számára nagyon értékes élőhelyek, ezért a természetvédelemben megkülönböztetett helyet foglalnak el.

Természetvédelmi szempontból azt a nyílt vízfelületet tekintjük tónak, amelyben a part menti szegélynövényzet még nem alakult ki, vagy az jelentéktelen és a tófenéken a víz alatti növényzet még nem telepedett meg, vagyis azt anyakőzet – kavics, homok, iszap stb. – borítja.

Hazánk jelenlegi területének jelentős részét valamikor szabad vízfelületek, tavak, mocsarak, lápok borították, de az elmúlt évszázadban elkezdett és részben még ma is folyó – a természetvédelem szempontjából meggondolatlan és káros – vízrendezések mintegy ezer természetes vízfelületet megszüntettek. Így tűnt el az egykori vízi világ, a Sárrét, a Kis-Balaton, az Ecsedi láp és számos Duna–Tisza közi szikes tó.

Három megmaradt, nagyobb vízfelületű természetes tavunk, a Balaton, a Fertő tó és a Velencei-tó területe a többi kisebb természetes tóéval együtt sem éri el az ország területének egy százalékát. Mivel ezek jelentős részét – különösen pedig tavaink partszakaszait – üdülési, építési, horgászati és egyéb célokra igénybe vették, ezek még megmaradt többé-kevésbé természetes állapotban lévő partszakaszait és a vízfelületeket a további beépítésről (és kiépítéstől, valamint egyéb igénybevételtől) meg kell óvni.

A nagy vízrendezések, lecsapolások óta az is bebizonyosodott, hogy ezek egy jó része nemcsak a természetvédő számára volt káros, hanem mezőgazdasági, erdészeti, halászati, víztisztítási, sportolási, üdülési és egyéb szempontok miatt is fölöslegesnek bizonyult. Nem a vízrendezés volt elhibázott, hanem az a szemlélet, amely közel egy évszázadon keresztül vízrendezésen szinte kizárólag a folyók kiegyenesítését, a partvonalak kiépítését és a vizek valahonnan valahová való elvezetését értette. Márpedig a vízrendezésben a vizek visszatartása, új vízfelületek létesítése ugyanúgy benne foglaltatik, mint azok elvezetése.

Az elkövetett hibák részbeni helyrehozatala és más okok miatt az elmúlt fél évszázadban, különösen pedig az utóbbi három évtizedben egy sor mesterséges tavat, víztározót, vízfelületet hoztak létre. Ezek a halastavak, ivóvíztárolók, öntözési vagy üdülési céllal mesterségesen létrehozott vízfelületek, amelyek bizonyos esetekben az eredeti állapot visszaállítását jelentették, számottevően növelték az állóvízfelületek kiterjedését. Annak a 280 körüli mesterséges tónak, meder- és hullámtéri tározónak, közel háromszáz halastónak, a több mint háromszáz bányatónak nagyobb a vízfelülete, mint a természetes tavainké.

Természetvédelmi szempontból legértékesebb (nagyrészt) mesterséges vízfelületeink a Hortobágyi halastavak, a szegedi Fehértó, a Tisza-tó (különösen annak Tiszafüred fölötti része), a Fertő tó és a Kis-Balaton.

A természetvédelem szerencséje, hogy ezeknek a vízfelületeknek egy része tájképileg is, de különösen mint élőhely (elsősorban a vízimadarak számára) beilleszkedett a környezetbe, és közülük sok a természetes vizes élőhelyekkel azonos biológiai értéket képvisel.

A tó élővilágának gazdagsága a víz fizikai tulajdonságai mellett annak tápértékétől függ. A természetvédő számára ez az osztályozás elsődleges alapja. A víz tápértékét azok a vízben oldott anyagok határozzák meg, amelyekre a benne élő növényeknek, elsősorban planktonoknak az asszimilációhoz szükségük van. Az élőlények sűrűsége a legkisebb mennyiségben előforduló elemtől függ. A természetvédelemben – hazánkban – a következőkben ismertetendő tótípusoknak van a legnagyobb jelentőségük.

Szikes tavak. Az Alföld szikes területeinek mélyedéseiben, általában a régi vízfolyások mentén, számos sekély, a kétméteres vízmélységet meg nem haladó szikes tó alakult ki. Ezek a régi Duna-meder, a Tisza, a Hortobágy, a Körösök és a Maros mentén, azok irányát követve helyezkednek el. Ezeknek a kis mélységű, alföldi tavaknak a víztömege és ettől függően a kiterjedése is nagyon változó, elsősorban a csapadék mennyiségétől és a párolgástól függ. Az egyébként jelentéktelen kiterjedésű, szikes tavak csapadékos időszakokban eredeti felületük többszörösére növekedhetnek, aszályos nyarakon viszont teljesen kiszáradnak. Az alacsony (gyakran csupán néhány deciméteres) vízmélység miatt a víz hőmérséklete követi a levegőét, így nyári napokon nagyon felmelegszik, télen gyakran fenékig befagy.

A fehér tó. Vize szürkésfehér színű, állandóan zavaros, fenekét pedig szürkésfehér színű iszap borítja. Amikor a tó teljesen kiszárad, az iszap megrepedezik és benne a sziksó kivirágzik. A fehér tavak szegélyvonalain a sziksóvirágzás már a nyár elején megindul és a víz visszaszorulásával fokozatosan mind nagyobb és nagyobb területet foglal el a tómedencében. Ezeknek a tavaknak a fenekén nincs gyökerező növényzet, gyakran a partszegélyt sem borítja vegetáció.

A fekete tó. Vize az abban lebegő kolloid állapotban lévő humuszanyagoktól sötétbarna színű. Az ilyen tavak fenekét rendszerint vastag, laza, sötét színű, sok szerves anyagot tartalmazó iszap borítja. A vízben sok elsüllyedt növényi rész halmozódik fel, és a tavat dús növényzet szegélyezi.

E két jellemző tótípus között számos átmeneti állapot található, de az sem ritka, hogy a tó egyik része szürkésfehér, a másik része viszont sötétbarna színű.

A szikes tavak a természetvédelemben különleges értéket képviselnek. Nemcsak víztani, hanem állattani, főképpen madártani jelentőségük kiemelkedő. Ezek a tavak a szikes pusztákhoz kötődve jellegzetes élőhelyek, amelyekhez jellegzetes élővilág (madárvilág) tartozik. Védelmük elsőrangú természetvédelmi érdek. A még meglévő szikes tavakat meg kell védeni a lecsapolástól, a szennyezéstől, a halastóvá való átalakítástól, a vésztározókká történő kijelöléstől és minden olyan egyéb hatástól, amely a víz összetételét, jellegét és a tó környezetét megváltoztathatja. Szerencsére a legújabb természetvédelmi törvény 1997 óta – természetvédelmi területként – minden szikes tavat oltalmaz. E tekintetben legfontosabb feladat a védett területeken kívül fekvő szikes tavak számbavétele és védőövezetük kijelölése.

Egyéb tótípusok. Más csoportosítás szerint ismerünk oligotróf és eutróf tavakat.

Tiszta vagy oligotróf tavak. A kevés tápanyagot tartalmazó, szerves anyagokban szegény és alacsony fajszámú magasabb rendű állat élőhelyéül szolgáló tiszta, átlátszó vizű, kékes színű tavakat tiszta vagy oligotróf tónak nevezzük. Ezek szegélyvonalán a magasabb rendű növények csak egy keskeny sávban tenyésznek, rendszerint mélyek, fenekükön csekély mennyiségű szerves üledék képződik.

Elöregedő vagy eutróf tavak. Így nevezik azokat a tápanyagban feldúsult tavakat, amelyek vizében gazdag növény- és állatvilág tenyészik, vizük rendszerint sekély, környezetbe simuló lankás partjukat dús, egymástól övezetenként elkülöníthető növényzet borítja. Ezekben a tavakban az alacsonyabb és a magasabb rendű növény- és állatfajok faj- és egyedszáma egyaránt nagy. A vízinövényzet számos madárfaj fészkelőhelye, a partokon pedig a vízi életmódot folytató emlősök tanyáznak. A sekélyvizek számos madárfaj táplálkozóhelyéül szolgálnak.

Az elöregedő tavak vize általában zavaros, zöldes színű, a benne lévő sok oldott állapotú szervetlen és szerves anyag leülepedése következtében a feltöltődés erőteljes. Természetvédelmi jelentőségük kiemelkedő.

Disztróf tavak. Színük a vizükben oldott szerves anyagoktól (humuszsavaktól) barnás árnyalatú. A víz felszínén sok az úszónövény, a partszegélyen dús növényzet található, viszont állatfajokban szegény. Ezek a tavak fokozatosan megszűnnek, illetve láppá alakulnak át.

2.3.2.5. Halastó

A mesterségesen létrehozott vízfelületek között a halastavaknak a természetvédelemben kiemelkedő jelentőségük van. A természetes állóvízfelületek döntő részének megszüntetése után a halastó a gyakorlatban a legfontosabb vízi élőhelytípussá lépett elő. Ezek a vizek többek között olyan nemzetközileg is veszélyeztetett, hazánkban védett fajoknak adnak otthont, mint pl. a vidra, a kanalas gém, a vörösnyakú lúd, a kis lilik vagy a rétisas. Az Európa-szerte veszélyeztetett madárfajok közül 20–30 faj – köztük a gulipán, a vékonycsőrű póling, a kis kárókatona és a cigányréce – léte nagyrészt a halastavaktól függ.

A halastavak kiterjedése tekintetében hazánk Európában Csehország után a második helyen áll. A közel harmincezer hektár kiterjedésű halastófelület fele a századfordulótól a második világháborúig, a többi azután létesült.

Természetvédelmi szempontból legértékesebbek a körgát építésével létesült, 60–80 cm vízmélységű síkvidéki tavak, mint pl. a hortobágyi halastórendszer (5-6 ezer ha), a szegedi Fehér-tó (2000 ha), a biharugrai halastavak (1800 ha), a tömörkényi Csajtó (1100 ha), valamint a mezőföldi halastavak (1000 ha). Ezek nagy része védelem alatt áll és részben vagy teljes területükkel szerepelnek az európai jelentőségű madárélőhelyek nemzetközi jegyzékében. A Dunántúlon nagyobb számban alakítottak ki jóval kisebb méretű, a völgyekbe épített keresztgátak segítségével halastóláncokat. Ezek 4–10 kisebb, egymáshoz kapcsolódó tavakból álló halastórendszerek, amelyek kiterjedése néhány száztól 1500–2000 hektárig terjed.

A jelentős kiterjedésű, csatorna és gátrendszert is magukban foglaló halastórendszerek kisebb-nagyobb részét nád és gyékény borítja, amelyek területe elérheti az egész terület egynegyedét is, és a tavak szegélyvonalain vagy a vízfelületeken belül kisebb szigetek formájában helyezkednek el. E vizes, mocsári növényzet igen fontos és jellemző elemei a gyökerező és a vízben lebegő hínártársulások, amelyek pl. a szerkőtelepeknek adnak otthont. Ez a mocsári növénytársulás, illetve nádas sok állatfaj táplálkozóterülete, de szaporodó- és búvóhelye is, amely évente megújul vagy megújítható. A nádasnak partvédő szerepe és gazdasági jelentősége is van. Ez az az élőhely, ahol a természetvédelem és a gazdaság érdeke szinte teljes mértékben egybeesik. A megfelelő téli időszakban learatott nád keresett termék, és learatása sok „fölösleges” anyagtól mentesíti a tavat, így az anyagforgalom szempontjából egyértelműen kedvező beavatkozás. A csapadék- és folyóvízzel, a trágyával, a haltáplálékkal, az ürülékkel bevitt, esetleg a környező területekről származó műtrágya mint tápanyag ugyanis a vízben nagy mennyiségben felhalmozódik, ami gyorsítja az eutrofizációt, a tó elöregedését. A learatott és a „vízgyűjtőből” elszállított náddal a vizet sok anyagtól szabadítjuk meg, megelőzve vagy legalább lassítva ezzel a tó elmocsarasodását.

A halastavak működésének lényege az évenkénti, esetleg másfél évenkénti lehalászást követő – többnyire tavasszal bekövetkező – friss vízzel való feltöltés. A nagy felületű, sekély vizű tavak a mi éghajlatunk alatt gyorsan fölmelegednek, aminek köszönhetően élőtömeg- (biomassza), különösen algatermelésük jelentős. A halak természetes táplálékát a fito- és a zooplanktonok adják.

A tápláléklánc részben természetes, részben mesterséges úton való kialakulása nagyszámú és változatos növény- és állatfaj megjelenését és fennmaradását teszi lehetővé, ami szakszerű beavatkozásokkal folyamatosan megújítható körfolyamattá válik. Természetvédelmi szempontból legkedvezőbb a halak természetes táplálóanyagokkal való ellátása, ami külterjes, az algatömegre alapuló haltenyésztést jelent. Ennek elérése céljából a rendszer egy-egy tavát időnként pihentetni kell. A termelésből forgószínpadszerűen kikapcsolt és kiszárított tó fenekének talaját megforgatják (szellőztetik), esetleg kis mennyiségű szerves trágyával megszórják, majd friss vízzel többször elárasztják. Szükség esetén a nemkívánatos tápanyag-feldúsulást (vagyis az eutrofizáció felgyorsulását) természetes mészkezeléssel fékezik.

A hazai tavakat általában kora tavasszal, a vízzel való feltöltés után telepítik be hallal. A víz leeresztésére és a lehalászásra késő ősszel kerül sor. A télen is víz alatt hagyott tavakat befagyás után lékek vágásával szellőztetik.

A halastavakon élő számos gerinces állat – főképpen madár – életfeltételeit a mesterségesen betelepített, változatos korú és táplálkozásmódú halfaj biztosítja.

Az elmúlt évtizedekben létesített és működtetett halastavakon az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek által meghonosított, a külterjes gazdálkodás elemét eléggé megőrző, félintenzív halgazdasági rendszer a természetvédelem számára kedvező volt. Számunkra legelőnyösebb lett volna ezek természetvédelmi tulajdonba vétele. Ez sajnos csak kis részben sikerült. A halastavak folyamatban lévő magántulajdonba adása a következő veszélyekkel jár:

– sok – hazánkban eddig nem, vagy csak szórványosan tenyésztett – idegen (nem őshonos) halfaj behozatala, illetve tenyésztése;

– az eddigi állatlétszám, illetve halsűrűség jelentős megnövelése;

– intenzív, nagyobb hozamokat adó halfajok előtérbe helyezése;

– az eddiginél jóval nagyobb arányú mesterséges takarmányozás;

– vegyszerek alkalmazása;

– a tógazdasági munkák (beavatkozások) folyamatossá válása;

– a természetvédelem számára az eddiginél kedvezőtlenebb időben vagy gyakrabban végzendő vízlecsapolás és -feltöltés;

– több műszaki létesítmény (gát, töltés, zsilip, csatorna) építése és mesterséges anyagokkal való burkolása;

– a munkafolyamatok gépesítése, iparszerűvé válása;

– a zöld növényzet (esetleg vegyszeres) irtása;

– nádégetés;

– a madarak folyamatos üldözése, riasztása, zavarása és pusztítása.

2.3.2.6. Fertő

Fertőnek nevezik az átalakulófélben lévő tavat, ha abban a szabad vízfelületek még jelentős területeket borítanak, de a víz felszíne alatt már nagy tömegű növényzet él, ami a tó feltöltődését nagyban elősegíti. Más megfogalmazás szerint a szó lefolyástalan, bűzös pocsolyát jelent. Az ugor eredetű elnevezést Varga Lajos limnológus vezette be a szakirodalomba, aki szerint „a fertők nagyobb kiterjedésű, igen sekély állóvizek, mind fizikai-kémiai, mind biocönotikai szempontból nagymértékben ingatag egyensúlyi állapotot mutatnak; az egész vízréteg termelő és elbontó. A tavi elöregedés előrehaladott állapotában vannak, gyakran kiszáradnak, télen fenékig befagynak, nyílt vizükön intenzív a szélhatás, a víz és az iszap hőmérséklete a légkör hőmérséklet-változását gyorsan követi, iszapjuk a kisebb szelek hatására is fölkeveredik, élőviláguk változatos.”

Ilyen állapotban vannak a Fertő tó és a Velencei-tó egyes részei, valamint a Dinnyési Fertő teljes egésze. Természetvédelmi jelentőségük kiemelkedő.

2.3.2.7. Mocsár

Mocsárnak tekintjük azt a vizenyős területet, amelynek felületén a szabad vízfelületek kisebb területeket foglalnak el, mint a növényzet által állandóan borított területek.

A sekély vizű tavak viszonylag hamar feltöltődnek és így geológiai értelemben rövid idő alatt bekövetkezik az elmocsarasodás. Korunkban ezt a folyamatot az emberi tevékenység nagyon felgyorsította. Hazánkban erre legjobb példa a Kis-Balaton, amely a lecsapolás, majd a feltöltődés következtében még emberi élettel mérve is nagyon gyorsan elmocsarasodott. Az elmocsarasodás műszaki beavatkozásokkal való megakadályozása, illetve a már bekövetkezett állapot visszafordítása nagyon költséges, de vízvédelmi, üdülési és természetvédelmi okok miatt gyakran ez az egyetlen lehetséges megoldás. Hazánkban a természetvédelem és a vízügy az utóbbi időben több ilyen beavatkozást végzett, amelyet élőhely-rekonstrukciónak nevezünk, és amelyek természetvédelmi szempontból eddig egyértelmű sikereket hoztak. Ilyenek például a Dinnyési Fertő, az Izsáki Kolon-tó, a Hortobágyon a Fekete-rét és a Kunkápolnási mocsár, Tiszafüred térségében pedig a Tisza-tó, amely ugyan egy mesterséges tó, de hatása, illetve értéke azonos az előbbiekével. A Kis-Balaton csaknem két évtizede tartó újbóli kialakításának eddigi eredményei természetvédelmi szempontból sok tekintetben vitatottak.

A tóból feltöltődés útján keletkezett mocsarak másodlagos mocsárnak is tekinthetők, mivel mocsár elsődlegesen is kialakulhat. Sekély medencékben a vízzel való feltöltődés elmocsarasodáshoz vezethet, de a folyók lefűződött holtágai és azok deltái is elmocsarasodhatnak. Újabban a mesterségesen kialakított síkvidéki tavak (tározók) környezete is gyakran elmocsarasodik, amit a környezetvédők ártalomnak tekintenek, a természetvédők pedig élőhely-visszaállításnak.

A mocsaraknak a természetvédelemben – mindenekelőtt madártanilag – van kiemelkedő jelentőségük.

2.3.2.8. Láp

A láp a mocsár után következő szakasz, amire jellemző, hogy a feltöltődött valamikori tó felületének túlnyomó többségét állandóan növényzet borítja és a kisebb szabad vízfelületek a növénytakaró között csak itt-ott csillannak fel.

A láp növényzete a vízben úszó vagy a fenéken elhelyezkedő tőzegben gyökerezik. A lápok vize mészben szegény, ezért erősen savanyú kémhatású, a nagy humusz- vagy humuszsavtartalom miatt színe sötétbarna vagy sárgásbarna. Természetvédelmi szempontból különösen értékesek a lefűződött medencékben, folyók holtágaiban, vagyis a síklápokból létrejött és a földcsuszamlások által keletkezett sekély tavakban lévő dagadólápok. Ezeket rendszerint erdő szegélyezi vagy veszi körül, ezért erdei tisztásnak is tekinthetők. Magát a lápot az erdőtől rendszerint egy keskeny, gyűrűszerű nyílt víztükör választja el. A láp közepén levő szigetre tőzegmoha (Sphagnum) fajok települnek, amelyek kapillaritásuk folytán a víz szintjét megemelik, s a vízfelület óraüveghez hasonlítható. Innen kapta találó elnevezését is.

A tőzegmohalápok elsősorban növénytanilag értékesek. Nálunk többek között a Szatmár-Beregi tájvédelmi körzetben, Kelemér határában és Sirok község mellett vannak értékes védett lápok. A lápok – természetvédelmi területként – 1997 óta törvényes védelem alatt állnak. Számbavételük folyamatban van. Legfontosabb feladat a helyszínen és a térképen való rögzítésük, valamint – elsősorban a védett területen kívül fekvők esetében – védőövezetük kijelölése. A lápokat leginkább a lecsapolás, a művelési ág megváltoztatása, belterjes gyeppé való átalakításuk, beerdősítésük, illetve beépítésük veszélyezteti.

A feltöltődés folyamata azonban nem áll meg, a lápok is elöregednek. Az így lassan száraz területté átalakuló vízfelületek utolsó fázisa, amit még a víztani értékeknél célszerű megemlíteni, a turján.

2.3.2.9. Turján

A turján inkább már a növénytani értékek kategóriájába tartozó életközösség.

A turján olyan láprét, amelyen az évszakoktól és a csapadék mennyiségétől függően helyenként és időnként tocsogók formájában a víz is megjelenik.

Hazánk alföldi részein, különösen a Duna–Tisza közének lefolyástalan lapályaiban számos turjános kialakult, amelyek közül azonban sajnos a vízlevezetések és a tőzegbányászat sokat tönkretett. Védelem alatt áll az ócsai öregturján, a dabasi turjános, valamint a Hanság egykori turjánosainak még megmaradt, legértékesebb részei. Hazánk legnagyobb kiterjedésű összefüggő védett turjánja a Kiskunsági Nemzeti Park egyik különálló területegysége, a több mint hatezer hektár kiterjedésű Peszéradacsi rétek, amelyet Turjánvidéknek is neveznek.

2.3.2.10. Víznyelő

A víznyelő a karsztos felszínen kialakult keskeny nyílás, amely az állandó, vagy időszakos felszíni vízfolyásokat a hozzá csatlakozó repedéseken át a karszt belsejébe elvezeti. A felszínről gyakran egész patakok, úgynevezett búvópatakok torkollanak a karszt belsejébe. Ha a búvópatak állandóan szállít vizet, akkor a víznyelő aktív. A pusztuló, száraz vagy eltömődő víznyelők inaktívak. A kettő közötti átmeneti formát időszakos víznyelőnek nevezik. 1997 óta valamennyi kiemelt védelem alatt áll. Számbavételük folyamatban van.

2.3.2.11. Gejzír

Szabályos és szabálytalan időközönként kilövellő hévforrás, amely aktív, vagy nemrég befejeződött vulkáni tevékenység által érintett területeken fordul elő. Egy központi kürtőből és az abból elágazó üregekből, repedésekből áll. A gejzír vizéből kovasav válik ki, amely kúpokat és egyéb formátumokat alkot. A világ legnevezetesebb gejzírvidékei: a Yellowstone-i Nemzeti Park, Új-Zéland, Izland és Kamcsatka. Értékes és látványos képződmények, ezért nagy részük természetvédelmi oltalom alatt áll. Hazánkban működő gejzír már nincs, az egykor a Tihanyi-félszigeten lévő mintegy száztíz, és pl. a Mátrafüred alatti „Bábakő” gejzírkúpjai – földtani értékként – védelem alatt állnak.

2.3.2.12. Holtág (holt meder, morotva)

A folyóvizek – általában a folyószabályozások során – mesterségesen lefűződött korábbi mederszakasza. Árvizekkor kapnak ugyan némi vízutánpótlást, de egyre inkább állóvíz jellegűek. Mivel a vízutánpótlásnál a morotvákba sok hordalék is kerül, fokozatosan feltöltődnek. A feltöltődésben, kezdetben a szervetlen üledékek vannak túlsúlyban, később azonban a vízi növényzet szerves anyagai is jelentős szerepet kapnak. Hazánkban a legtöbb holtág (több mint száz) a kanyarok „kiegyenesítése” miatt a Tisza szabályozása során keletkezett.

Vannak ugyanakkor természetes úton létrejött holtágak is, amelyek a folyók egykori kalandozásainak eredményeképpen fűződtek le. Ilyen pl. Tőserdő alatt az úgynevezett Dög-Tisza meg az Alpári-réten maradt néhány ősi folyómeder, amelyek sajnos a feltöltődés nagyon előrehaladott állapotában vannak, vagy már fel is töltődtek.

Mint vizes élőhelyeknek, természetvédelmi jelentőségük kiemelkedő.

A holtágakat a feltöltődés mellett legjobban partjainak üdülőtelepszerű beépítése, a szennyvizek beengedése, a stranddá való átalakítás, a szerves és szervetlen trágyák, növényvédő szerek és talajfertőtlenítők, a halastavakká történő átalakulás, a csónakázás és az elnádasodás veszélyezteti.

Kiemelkedően magas természetvédelmi jelentőségük miatt az országgyűlés egy 1997-ben hozott határozata értelmében teljes egészében védelemre javasolta az úgynevezett „szentély” típusú holtágakat, egyben azt kezdeményezte, hogy azokat adják az illetékes nemzeti park igazgatóságok vagyonkezelésébe. Sajnos, eddig egyik javaslat sem került megvalósításra.

2.3.3. Növénytani értékek

A növényvilág természetvédelmének néhány fontos hazai alapelve, illetve vonatkozása a következő:

– a Kárpát-medencében – így hazánkban is – az uralkodó vegetációtípus a mérsékelt övi lomboserdő;

– hazánkban a medence elszigeteltsége folytán számos bennszülött növényfaj alakult ki;

– egyedülálló a kontinentális, atlantikus, szubmediterrán pontusi és közép-európai flóraelemek keveredése;

– az éghajlat által meghatározott nagyobb növényföldrajzi egységeken belül a domborzati, vízrajzi, talajtani adottságok alapján flórajárásokat különíthetünk el;

– az egyes hegységek szigetszerű elkülönültsége a növényekre is rányomja bélyegét, így szinte minden hegységünk külön flórajárás;

– az Alföldön lényeges különbség van a mély fekvésű árterek és a magasabban fekvő hátságok növényzete között;

– hazánk területének alig egyharmadát borítja állandó növényzet (erdők, fásítások, élőfagyűjtemények, legelők és rétek), amelynek azonban csak egyharmada, vagyis az ország területének egytizede természetszerű;

– a természetvédelem legfontosabb feladata a többé-kevésbé természetes növénytársulások megőrzése, amelyre egyébként állandó és óriási külső nyomás nehezedik;

– őshonos növényfajaink szülőföldjükhöz való ragaszkodása szinte csodálnivaló, aminek köszönhetően azok hadállásaikat, az ember állandó támadásai ellenére, még mindig tartják;

– az eredeti állapotban megőrzött kis szigetek, menedékhelyek fajgazdagsága még némi reményt ad az elveszett paradicsom mozaikjainak megmentésére.

A növényfajok megőrzésének két módja van: leghatékonyabb a növénytársulások termőhellyel együtt való védelme, de sokszor elkerülhetetlen egyes növényfajoknak előfordulási helyüktől független, az egész országra kiterjedő védelem alá helyezése.

A növénytársulások védelme

A növényfajok védelmének hatékonyabb és a gyakorlatban könnyebben megvalósítható módja az egyes növényfajok előfordulási helyének a védelme. A termőhely védelem alá helyezésével óvni lehet a növény egyedeit, a fennmaradáshoz szükséges ökológiai viszonyokat és azt a növénytársulást, amelynek az adott növény tagja. Ilyen esetben könnyebb elhárítani vagy megakadályozni azt a veszélyeztető tevékenységet, amilyen pl. a leszedés, a kitépés, a taposás, a levágás, a vegyszerezés, az elárasztás, a lecsapolás, az égetés stb. E módszernek az a hátránya, hogy nem mindig lehet a ritka és csak igen kis területen előforduló növényfaj valamennyi termőhelyét védetté nyilvánítani. Ha viszont egy ritka növény csak egy termőhelyen fordul elő, hatékony védelmének ez az egyetlen módja.

A valóságban gyakran a két módszer kombinációja fordul elő, ami azt jelenti, hogy egyrészt egyes – az ország egész területén védett – növényfajok egyedszámának jelentős része néhány védett területre koncentrálódik, másrészt pedig vannak olyan védett területek, amelyeken számos védett és nem védett növényfaj teljes védelmet élvez.

Az első növényfaj, a Volga menti (erdélyi) hérics 1971-ben történt védelem alá helyezéséig a növénytani értékek védelme egyet jelentett a növénytársulások védelmével. Elvileg minden védett területen lehetett védelemre szoruló növényfaj, de számos terület kimondottan vagy elsősorban az ott kialakult növényközösségek védelme érdekében került oltalom alá. Ilyenek voltak például: a Debreceni Nagyerdő (1939), a Szársomlyó-hegy (1944), a Bátorligeti ősláp (1950), a Fényi-erdő (1953), a Budai Sas-hegy (1958), a Kerecsendi erdő (1960) stb.

Vizes növénytársulások

A víztani értékek között ismertetett tó, fertő, mocsár, láp, turján és – a mesterséges eredetű folyólefűződések – a holtágak bemutatásakor ezek növénytani vonatkozásairól már tettünk említést. Mindezek, mint élőhelyek, növénytani és állattani szempontból egyaránt kiemelkedő jelentőségűek. Nem kerülhető el azonban, hogy a vizes élőhelyeket a növénytani (majd pedig részben az állattani) értékek ismertetésekor is megemlítsük. Igyekszünk az átfedéseket, az ismétléseket és a hézagokat elkerülni, de úgy véljük, hogy szükséges ugyanannak az élőhelynek más-más szempontból való ismertetése is. A vizes növénytársulások úgy is tekinthetők, mint víztani értékek.

2.3.3.1. Vízinövény-társulások (vagy hínártársulások)

Ide azokat a vízi élőhelyeket soroljuk, melyeknek növényei a sajátos vízi életmódhoz úgy alkalmazkodtak, hogy a növények a vízben úsznak vagy lebegnek a vízfelületén.

Legjellegzetesebb növényei a lebegő hínár, a békalencsehínár, a békatutaj és a tündérrózsahínár. Az alföldi tavakban és a folyók holtágaiban gyakori a vízipáfrányhínár, a Tisza holtágaiban pedig a ritkuló sulyom. Itt tenyészik a vízben alámerülő süllőhínár, a békaszőlő, a tüskéshínár, a folyóvízi hínár, a boglárkahínár, a nagy hínár, a szikes tavakban pedig a szikiboglárka-hínár.

Állóvizekben 5 m mélységig a hínárvegetáció, 3 m-ig pedig a kákavegetáció alakul ki.

2.3.3.2. Nádas

Ebbe a növénytársulásba azokat a vízi növényeket soroljuk, amelyek a víz alatt gyökereznek, nem lebegnek a vízben vagy úsznak annak felszínén, hanem kiállnak a vízből. Ebben az övben 2 m mélységig alakul ki a nádas.

A nádat gyakran gyékény, harmatkása, pántlikafű vagy télisás helyettesíti. Jellemző még erre a növénytársulásra a békaliliom, a kolokán, a szikes tavak szélén pedig a szikikáka vagy zsióka.

A nádasok a természetvédelemben kiemelkedő jelentőségűek. A vizes élőhelyek világszerte megfogyatkoztak, hazánkban a múlt században elkezdett nagy folyószabályozások és vízrendezések után különösen kevés természetes vízfelület maradt. A vizes élőhelyeknek – különösen a nádasoknak – a madárvédelemben is megkülönböztetett jelentőségük van, ezért ismertetésükkel részletesebben foglalkozunk.

Hivatalos adatok szerint hazánk területének kereken fél százalékát borítják nádasok, tekintettel azonban arra, hogy a művelésből kivont területeken, elsősorban a vizekben is sok a nádas, valószínűbb, hogy a nádasokkal borított felület az ország területének egy százaléka körül mozog.

A nádasok természetvédelemben elfoglalt szerepe azonban ennél jóval nagyobb. Ennek kettős oka van. A nád egyrészt a nedves, vizes élőhelyeket borítja, nálunk pedig az elmúlt másfél száz esztendőben a vízrendezések folyamán éppen ezeket szárították ki és alakították át szárazabb termőhelyekké. Az utóbbi évtizedben azonban – hála az újonnan létesített mesterséges vízfelületeknek – területi részarányuk ismét emelkedik. Kiemelkedő fontosságának másik oka e területek madártani jelentősége. A nádasok által borított területeket hidrológiai, botanikai, ökológiai értékük mellett elsősorban madártani jelentőségük miatt helyezték védelem alá.

Legnagyobb kiterjedésű védett nádasaink a Hortobágyon, a Kiskunságban, a Kis-Balatonon, a Fertő tavon, a Velencei-tóban, a Dinnyési fertőn, a Hanságban, Pusztaszeren és a szegedi Fehér-tó környékén találhatók.

Legértékesebb madárvédelmi területeink nagy részét nádasok borítják. A madárvédelemben a ragadozók után talán a vízimadarak képviselik a legnagyobb értéket, amelyek jó részének élő-, költő- vagy táplálkozóhelye a nádas vagy annak környéke. A vízimadár természetesen nem rendszertani egység, hanem egy sor különböző, vízi életmódhoz szokott madárfaj összessége.

Védett területeken a vadgazdálkodást elsősorban a madarak életmódjának kell alárendelni. Máshol azonban a nádnak egyéb szerepe is van. Az állóvíz fokozatos feltöltődése során a nád helyét más fajok foglalják el. A nádasok – mivel növekedésük folyamán tápanyagot vonnak el a vízből – javítják a víz minőségét; megszűrik és leülepítik a vízpartokról a vízbe kerülő iszapot, hordalékot stb.

Az említett kedvező hatások mellett a nádasok jelentős mértékben hozzájárulnak a tó feltöltődéséhez, ami pedig természetvédelmi érdekeket is sért. Itt például egybeesik a gazdálkodó és a természetvédő érdeke, mert mindkét félnek kedvező, ha a nád egy része learatás után értékesítésre, illetve a vízfelületről elszállításra kerül. A víz minőségének megóvása érdekében azonban azt a nádat is el kell szállítani a víz környékéről, ami értékesíthetetlen.

Egyes gémfélék a fészkeléshez csak a 4-5 éves, száraz, az ún. avas nádat veszik igénybe. Ezért a madárrezervátumban a nádast fel kell osztani 4-5 részre, és szabályos forgó szerint kell learatni. A nádat és a többi vízinövényt, elsősorban a sást a költési és utódnevelési időszakon kívül kell vágni és elszállítani, ami általában szeptembertől márciusig tart. A nádégetéshez a természetvédelmi hatóság eseti engedélye szükséges.

2.3.3.3. Zsombéksásos

A nádasokat a szárazulat felé a magassásos, télisásos vagy zsombéksásos követi, ami a mocsarak növénytársulása. Jellemző növényei a zsombéksás, a mocsári sás, az éles sás, a parti sás, az alföldi részeken pedig még a bókoló sás. A nagyobb folyók vagy patakok kísérő mocsári társulása a pántlikafüves. Ide soroljuk végül a vizek iszapos partjain kialakult iszaptársulásokat, amelyeken mételyfüvet, apró csetkákát, henyekákát és látonyát találunk.

2.3.3.4. Láprét

A láprétek zöme a Dunántúl nyugati övezetében található. Legjellemzőbb növényéről a szárazabb társulásokat kékperjés lápréteknek nevezik. Névadó növénye mellett megtalálható rajta még a békaszittyó, a szürke aszat, az orvosi vérfű, a kenyérbél cickafark, a szőrfű, a csarab és az ördögharapta fű.

A nedves láprétek pangóvizes talaján gazdag mohaszőnyeg képződik. Jellemző növényei a sások, a csáté, a nagyszittyó és a nyúlfarkfű. A mészkedvelő láprétek semleges vagy bázikus talajon alakultak ki, és szinte az egész ország területén megtalálhatók. Ezek gyepszintjét főleg a bozontos kutyatej, a lápi sás, a fehér májvirág, az érdes sás, a buglyos szegfű, a kormos csáté és a békaszittyó alkotja.

A homoki láprétek a homokbuckák mélyedéseiben alakultak ki, jellemző fajuk a cinegefűz.

A széles levelű gyapjúsás a hegyvidéki mészkerülő lápréteket uralja. A hegyi forráslápok jellemző faja a keserűfoszlár.

A természetvédelem legértékesebb kincsei a tőzegmohás lápok, amelyek az Őrségben, valamint a dagadólápok, amelyek Kelemér és Csaroda mellett találhatók a hüvelyes gyapjúsás és a tőzegáfonya ritka foltjaival. Részletesen a víztani értékek között ismertettük. A láprétek 1997 óta – mint természetvédelmi területek – kiemelt oltalom alatt állnak.

2.3.3.5. Mocsárrét

Az alföldi mocsárrétek a sík területek növénytársulásai, amelyekre az indás pimpó, a tarackos tippan, a réti szittyó, az osztrák kányafű és a mocsári gólyahír jellemző.

A dunántúli mocsárréten elsősorban sédbúzát, csikorgófüvet és fűzlevelű peremizst találunk.

A folyók, patakok és tavak mellett szinte az egész ország területén megtaláljuk az ártéri mocsárréteket, amelyeknek jellemző növényei a réti ecsetpázsit, a kúszó pimpó, a gyermekláncfű, a kúszó boglárka, a sovány perje, a fehér tippan, a réti sás, a réti boglárka.

A mocsárrétek az ártereken, öntéstalajokon és a réti agyagon alakultak ki. Uralkodó növényeik a kétszikű lágyszárúak és a fűfélék, a sások jelentősége kisebb, mint a magassásos társulásokban.

Gyeptársulások

Hazánkban (az erdők lágyszárú növényzetét figyelmen kívül hagyva) többé-kevésbé természetes gyepfelületnek csak a rétek és legelők tekinthetők. Ismeretes azonban, hogy a rétek többsége, a legelőknek pedig szintén számottevő része másodlagos. Ezt figyelembe véve természetes ősgyep hazánk területének csak néhány százalékát boríthatja.

Mindemellett a rét- és legelőgazdálkodás, vagyis a hagyományos kaszálás és legeltetés a természetvédelemnek jó szolgálatot tett. A beerdősülés megakadályozásával ugyanis az eredeti élőhelyek pusztulása után is értékes növényfajok százait őrizte meg. Legeltetésen azonban itt elsősorban a szarvasmarha- és a birkalegeltetést értjük, mert napjainkban például a nagyüzemi libalegeltetés az ősgyepeken már jelentős gondokat okoz, tönkreteheti azokat. A korszerű gyepgazdálkodási módszerek elterjedése (vízrendezés, alagcsövezés, elárasztás, műtrágyázás, felülvetés, talajművelés, fogasolás, gépi kaszálás, libalegeltetés stb.) elsősorban a ritkán előforduló fajokat veszélyezteti, amivel visszafordíthatatlan folyamatokat indít el.

A gyepfelületek közé elsősorban a réteket és legelőket soroljuk. Méretben elhanyagolhatók a más művelési ágba tartozó, de gyeppel fedett területek. Ilyenek az árvízvédelmi töltések gátjain, a vasúti töltéseken, a közutak sávjaiban, a repülőtereken lévő – zömében mesterségesen létrehozott és természetvédelmi szempontból nem jelentős – füves területek.

2.3.3.6. Kaszálórét

A nedves kaszálórétek vagy csenkeszrétek az Alföldön, valamint a folyók és patakok völgyeiben találhatók. A réti csenkesz, a réti boglárka, a bókoló rozsnok és a mocsári zsurló a nedves kaszálórétek jellemző növényeiként dús gyepszőnyeget alkotnak. A kaszálórétek hegyvidéki területeken általában természetes növénytársulások, máshol azonban másodlagos eredetűek.

A franciaperje-rétek az üde kaszálórétekhez tartoznak és elsősorban a Dunántúl sík területein és középhegységeink völgyeiben díszlenek. Kedvelik a tápanyagban gazdag, humuszos, savanyú, semleges vagy gyengén lúgos talajokat. Az emberi beavatkozások – elsősorban a rétek javítása – következtében területük növekszik. Gyakran a vízvédelmi töltések, utak és vasutak mentén is megtalálhatók. Névadó növényükön kívül jellemző fajaik még a terebélyes csengettyűke, a réti zörgőfű, a paszternák és a réti bakszakáll.

A hegyi réteken vöröscsenkeszt, közönséges napvirágot és taréjos cincort találunk.

2.3.3.7. Lejtőfüves rét

Hegy- és dombvidékeink viszonylag vastag termőréteggel borított lejtőit, egyes esetekben a tetőt is gyepszőnyeg borítja, amit füves kopárnak, lejtősztyeppnek, lejtőfüves rétnek, sztyepprétnek, füves lejtőnek vagy pusztafüves lejtősztyeppnek neveznek.

Ez a növénytársulás magában foglalja a hegyvidéki árvalányhajas száraz gyepeket, a szőrfüves területeket, valamint a sudár rozsnok, a barázdált levelű csenkesz, a lappangó sás és más, a pannóniai flórára jellemző délkelet-európai balkáni, délorosz származású vagy bennszülött növényeink által alkotott növénytársulásokat.

Nagyrészt legelőként hasznosítják azokat a száraz hegyi gyepeket, amelyek középhegységeink lejtőin találhatók, és a sovány csenkesszel, a fenyérfűvel, a komlós lucernával és a fehér herével jellemezhetők.

Természetvédelmi jelentőségük az, hogy a pannon flóra több száz értékes lágyszárú növényének a termőhelyei.

2.3.3.8. Löszpuszta-gyep

Hazánkban a mezőgazdaság legjobban a löszpuszta-réteket vette művelés alá. Ezek feltörése ősidők óta folyt, hiszen a legkisebb fáradtsággal és költséggel az ember ezekből tudta nyerni a legjobb szántóföldeket.

Teljes feltörésüket hosszú évszázadokon keresztül késleltette a legelőgazdálkodás. Évszázadunk elejére sajnos ez az „utóvédharc” is végétért. A löszpuszta-rétek feltörése évszázadunk elején befejeződött és napjainkra csupán néhány száz négyzetméteres roncsai maradtak meg. Ma már az utak – elsősorban dűlőutak – mentén, a mezsgyeszéleken vagy a szakadó partok szélein megmaradt apróbb mozaikok is olyan értékeket képviselnek, amelyek megmentésére a természetvédelemnek minden erőfeszítést meg kell tennie.

2.3.3.9. Homokpuszta-gyep

A futóhomok növényzettel való megkötésével először már több mint kétszáz éve próbálkoztak és ez a munka napjainkra gyakorlatilag befejeződött. Itt a természet- védelemnek sikerült megakadályozni azt, amit a löszpuszta-rétek esetében nem.

A homokpuszták nagyon értékes részeiből annyit sikerült védelem alá helyezni, amennyi az ezen tenyésző növények megmentéséhez szükséges. Még most sincs azonban tisztázva, hogy a homokpusztán ma megtalálható életközösségek természetesek-e vagy pedig a nagy középkori erdőirtások következtében, emberi beavatkozásra alakultak ki. A száraz homokpusztákon és a lazább futóhomokon tenyészik a magyar csenkesz, az árvalányhaj, a deres fényperje, a pusztai kutyatej és a báránypirosító. A soványabb, savanyúbb laza talajokon megtaláljuk a sertelevelű ezüstperjét, a kötöttebb homokon pedig a sikárfüvet. A még művelésbe nem vont homokpusztákat mielőbb védelem alá kell helyezni.

2.3.3.10. Szikespuszta-gyep

A szikes puszták növénytársulásai hazánk legjellegzetesebb életközösségei közé tartoznak, ezért a természetvédelem számára kiemelkedő jelentőségűek. A sziki növénytársulások az Alföld lefolyástalan, vizenyős területein az egykori erdős puszták helyén, sok esetben emberi beavatkozások következtében szulfátos és szódás talajokon alakultak ki.

Védelmük és fenntartásuk a természetvédelemnek azért is fontos feladata, mert ilyen növénytársulások földrészünkön hazánktól nyugatra nem léteznek. A fátlan puszták a kevés csapadék következtében fellépő szárazság hatására jönnek létre. Eurázsiában – tőlünk keletre – zonális kiterjedésűek.

A Tisza mentén az agyagos szerkezetes szik, az ún. szolonyec, a Duna–Tisza közén, a meszes homokos talajon pedig a szerkezet nélküli szódás szik, az ún. szoloncsák az uralkodó.

A szolonyec háromszintű, semleges vagy gyengén lúgos talaj. A második szintben egy szikes agyagréteg képződik, amelyet szikfoknak neveznek. Ez a vízzáró réteg akadályozza meg a növényeket abban, hogy gyökereik mélyebbre hatoljanak. Ha a második szint kovasav hatására még keményebbé válik, a felső szint pedig ki- lúgozódik, szologynak nevezik.

A szoloncsák világosszürke színű, nátrium-kloridot, nátrium-szulfátot és nátrium-karbonátot tartalmazó alkálisós, glejes talaj. Sajátos magyar változata a szódás szik. A szoloncsák felső szintjében felhalmozódott sók szárazság idején kivirágoznak.

A szolonyec elsősorban a Hortobágyra, a szoloncsák pedig a Kiskunságra jellemző.

Hazánk nagy részén a szikesedési folyamat a vízrendezések, helyesebben a vízlecsapolások hatására indult meg. A nagy vízrendezések idején az addig szabadon szétterülő árvizeket gátak közé szorították, aminek következtében a gátak külső, ún. mentesített részei nem kaptak rendszeres vízutánpótlást. A kiszáradt síkvidéki pusztákon a talajvíz elkezdett fölfelé szivárogni és magával vitte a talajban feloldott sók egy részét. A víz a felhevült talajfelszínről hamar elpárolgott, miközben itt a só felhalmozódott. Ez a sófelhalmozódás az egyik oka, egyben előfeltétele a szikes talajok kialakulásának.

Ha a só a felszín közelében vagy éppen annak felületén halmozódik fel, a talaj mezőgazdasági és erdőgazdasági művelésre alkalmatlanná válik. Ezeken a talajokon csak sótűrő – általában gazdasági célra nem használható – növényzet tud megélni.

E gazdasági szempontból kedvezőtlen jelenség azonban a természetvédelem számára sok értéket megmentett. Igaz, hogy a gyengén szikes talajok nagy részét művelésbe vették, de sok szikes gyepfelületet (legelőt és rétet) évtizedeken át csak legeltetéssel és kaszálással tudtak hasznosítani, így ezek számos növényfaj és értékes növénytársulás menedékévé váltak.

Nagy kiterjedésű szikes pusztáink tudományos jelentőségét a különböző szikes talajok nagy változatossága adja. A talajok mozaikos elhelyezkedése horizontálisan is és vertikálisan is változatos élővilág kialakulását tette lehetővé. Néhány centiméteres szintkülönbség már észrevehetően eltérő vízellátási viszonyokat idéz elő, így kialakulnak a puszta emeletei, amelyek változatos növénytársulásokat hordoznak.

A jobb minőségű szikes talajokat még összefüggő növénytakaró borítja, a közepes minőségűeken azonban a gyepszőnyeg már szakadozott, míg a legrosszabb területeken már alig nő fű és a nagy üres foltokat csak itt-ott díszíti egy-egy fűcsomó.

A szikes puszta tavasszal a zöld gyepszőnyegtől és a sok színes virágtól esztétikailag kiemelkedően szép látványt nyújt. Nyáron azonban, különösen szárazság idején, a pusztán csak kiszáradt, színtelen lappangó életű növényzettel találkozunk. Ősszel a szikes puszta ismét látványosabb. A sziki őszirózsa lila, a bárányparéj rőtvörös és a sóvirág ugyancsak szép lila színe feloldja a nyári egyhangúságot.

A szikes puszták növényei azonban nemcsak az évszaktól, hanem a puszta „emeleteitől” is függenek. A változó víztől és annak sótartalmától függően a láposok nedves rétjein számos pázsitfüvet találunk. Ilyenek a harmatkása, a hernyópázsit, a réti ecsetpázsit és a fehér tippan. Itt tenyészik továbbá a sárga virágú buborcs boglárka, a keskenylevelű lórom és a sziki őszirózsa. A szikes puszták szárazabb legelőinek jellemző növényei a sziki árpa, a bodorka lóhere, a veresnadrágcsenkesz, a sziki cickafark, a sziki üröm, a sziki pitypang, a sziki madárhúr, a bársonykerep és a már említett sóvirág.

A fehér szikfoltokat a szolonyecen a kamilla, a harmatperje vagy mézpázsitfű, a sziki útifű, a bajuszpázsit, a budavirág és a pozsgás zsázsa uralja. A vaksziken pozsgás növények tenyésznek. Közülük leggyakrabban a szikfűsó, a sutalap, a ballagófű és a sziki libatop látható.

A szikes talajoknak alig van eredeti fás növényzete. Szikes pusztáinkon sokszor az erőltetett és nem sikerült mesterséges erdőtelepítések és fásítások után visszamaradt, silány vagy tájidegen erdőfoltok, facsoportok, fasorok, erdősávok vagy egyes fák, illetve ezek maradványai találhatók. Jó részüket éppen természetvédelmi meggondolásból, mint tájidegen fafajokat, el kell távolítani. Az eredeti és őshonos fafajokból álló mesterséges erdőfoltokat azonban meg kell, illetve meg lehet őrizni.

Leggyakrabban előforduló fafajok a kocsányos tölgy, a fehér nyár, a mezei szil, a tatárjuhar, az amerikai kőris, az akác, az ezüstfa és a tamariska.

2.3.3.11. Sziklagyep

Középhegységeink meleg, száraz, napos, sziklás lejtőit gazdasági szempontból gyakorlatilag értéktelen, természetvédelmileg viszont nagyon értékes gyepvegetáció borítja. Ezek alapkőzete nagyobbrészt mészben és egyéb tápanyagokban gazdag, így növényvilága is változatos.

A mészkősziklákon és a dolomittörmelékes tetőkön a deres csenkesz, a meleg, köves lejtőkön a prémes gyöngyperje, a mészkősziklákon a pikkelypáfrány és a kövi fodorka tenyészik. A Bükk és a Buda környéki hegyek északi és északkeleti, sziklás lejtőin nyúlfarkfű- vagy sudárrozsnok-gyepet találunk. A gránit-, bazalt- és andezitsziklákon az északi fodorka, a magyar kőhúr és az érdes perje alkot laza gyepszőnyeget. A sziklagyepek megmentése fontos természetvédelmi érdek.

Erdőtársulások (fás növénytársulások)

Érintetlen területeken a zárt erdők és a nyitott mezők között voltak és ma is vannak olyan átmeneti növénytársulások, amelyek a lágyszárú, illetve a fás növények aránya miatt mindkét helyre besorolhatók, vagyis erdős puszták. A lágyszárú növényekkel, elsősorban füvekkel borított ősgyepek nagy része azonban fátlan, a fás növénytársulások, vagyis az erdők zöme viszont lágyszárú növényekben is gazdag. A növényi életközösségeken belül azonban a fátlan, füves térségek és az erdők között olyan eltérések vannak, amelyek e megkülönböztetést természetessé teszik. A fás növénytársulás elnevezés – különösen a laikusok számára – kissé erőltetettnek tűnik, mert ezt egyszerűen erdőnek is nevezhetnénk, de mint a továbbiakban látni fogjuk, számos olyan fával borított földterület létezik, amelyet nem sorolhatunk az erdő fogalomkörébe. Az erdő a növények egy csoportjának olyan életközössége, amelyek más növénytársulásoktól, pl. a tundrától, gyeptől vagy nádastól jól megkülönböztethető ismertető jeleit a társulásba egyesült fák alkotják. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen növénytársulást erdőnek tekinthessünk, más tényezők is, pl. egy minimális területnagyság, egy viszonylag zárt alakzat stb. is szükségesek.

2.3.3.12. Erdő

Az erdő a földfelületnek egy meghatározott mértéknél (pl. egy hektárnál) nagyobb, erdei fákkal borított része a társult élőlényekkel (mohákkal, gombákkal, füvekkel, cserjékkel, állatokkal) együtt, ha annak környezeti hatása más szomszédos növénytársulások (pl. a gyepek) hatását felülmúlja. Az erdő egy olyan földrajzi jelenség és természeti alkotóelem, amelyben az azt alkotó növények és állatok élete és alaki megjelenése egymással, valamint az általuk elfoglalt földterületekkel, annak alapkőzetével, talajával, vizeivel, a légkörrel s végül éghajlatával állandó, törvényszerű és harmonikus kapcsolatban van. Az erdőnek legalább háromféle, egy népi, egy jogi és egy tudományos (ökológiai) értelmezése lehetséges. A fátlan, füves pusztákon élő pásztor számára már egy néhány fából álló facsoport is erdőnek számít. Jogilag azt kell erdőnek tekinteni, amit a törvények annak minősítenek (pl. hazánkban korábban egy fél hektár, ma 1500 négyzetméter az erdő alsó határa). Tudományos értelemben az erdő az a fás növénytársulás, amely a szomszédos növénytársulások (pl. a nádas) hatásait felülmúlja. (Ez azt jelenti, hogy pl. egy 1 hektár kiterjedésű, zárt formájú faállomány erdő, de egy 10 km hosszú, de csak 2 m széles, vagyis 2 hektár kiterjedésű fasor nem). Az erdő, mint kiemelkedő értékű szárazföldi életközösség és mint földrajzi jelenség, az általa elfoglalt környezettel együtt az egyik legmarkánsabb tájformáló elem. Ahol erdő van, ott ez a domborzat és a vízfelület mellett a táj képét is alapvetően meghatározza. Bolygónk felületén az erdők elterjedését az éghajlati tényezők, közöttük is elsősorban a hőmérséklet és a nedvesség határozzák meg. A magas hőmérsékletű, de vízszegény térségek az erdőtenyészet kialakulására ugyanúgy alkalmatlanok, mint a vízzel jól ellátott, de hűvös zónák. Az első esetben sivatagok, a másodikban sarkvidéki vagy magashegységi terméketlen kopárok alakulnak ki. Az Egyenlítőtől a sarkok felé közeledve az éghajlat változásainak megfelelően a vízzel, a hőmérséklettel és a fénnyel szemben igényes fafajokból álló erdőket egyre inkább az igénytelenebbek váltják föl. Az Egyenlítő környékén kialakult trópusi esőerdők a földkerekség leggazdagabb növényi és állati életközösségei. A Föld éghajlati öveiben zonális erdők alakultak ki, amelyek legjellemzőbb formái (észak–déli irányban): tundrái erdők, hidegövi (boreális) fenyvesek (tajgaerdők), mérsékelt övi lombelegyes fenyvesek, mérsékelt övi lomberdők, mérsékelten melegövi kemény lombú (mediterrán) erdők, forróövi bozóterdők (szavannák), forróövi (trópusi) időszakos monszunerdők, trópusi esőerdők. A magassági övezetekben kialakult zonális erdők: magashegységi, középhegységi, dombvidéki és síkvidéki erdők (erdőspuszták). A növényvilág társulásai közül a környezetben a legsokoldalúbb szerepet az erdők töltik be, földünk élőtömegének (biomasszájának) döntő hányada az erdők élőfatömegéből áll. Az erdő a megújuló (vagy megújítható) természeti nyersanyagforrások egyik legbiztosabb alapja. Az erdő környezetvédelmi szerepe minden más növénytársulásénál fontosabb, a többivel szemben előnye, hogy újratermelési ciklusa nagyon hosszú, természetes körülmények között évszázadokkal, az ember beavatkozása után is évtizedekkel mérhető. Az erdő a talajt nemcsak védi, hanem gazdagítja is, jó irányban befolyásolja a természet vízháztartását, mérsékli a káros szelek hatását, számos növény- és állatfaj élettere, jelentős az éghajlat-módosító hatása, megköti a port, csökkenti a környezeti károk (zaj, rezgés, sugárzás, bűz stb.) hatásait, elnyeli a szén-dioxidot; az embereknek nyersanyagot, tüzelőt, búvóhelyet, esztétikai élményt ad. Az erdő környezetvédelmi jelentősége egyértelmű és vitathatatlan.

A világ erdei

Az ember természetátalakító tevékenységének megkezdése előtt a szárazföldek közel felét erdők borították, amelyek kiterjedése napjainkra harminc százalék alá csökkent.

A világ erdőterületét e tankönyv írásakor kereken négymilliárd hektárra becsülték. Ez az eredeti, mintegy 6,5 milliárd hektárhoz képest közel egyharmados csökkenést jelent. Még ennél is szomorúbb, hogy az utóbbi évtizedben az erdőterület egyre gyorsabb ütemben zsugorodik. A világerdőleltár szerint a csökkenés 1980 óta meghaladja az évi 15 millió hektárt, ami hazánk erdőterületének közel tízszerese. Az erdőterület csökkenése szinte kizárólag a trópusi erdőkben, Latin-Amerikában, a Karib-tenger térségében, Afrikában és Ázsiában folytatódik. A mérsékelt övi erdők területe a második világháború óta fokozatosan nő. (Kivétel a két nagy erdőpusztító: Kanada és a volt Szovjetunió.)

Feltételezve, hogy az erdők területe ötezer év óta folyamatosan csökken, az eltelt időszak minden esztendejében átlag félmillió hektár erdő tűnt el. Ebben az esetben a jelenlegi erdőpusztítás a korábbi ütem harmincszorosa. A jelenlegi ütemben a még meglévő erdők 270 év alatt fogynának el. Reméljük, hogy belátható időn belül az emberiségnek lesz elég bölcsessége az erdőirtások megfékezésére. Erre a reményre Európa, benne Spanyolország és Magyarország, valamint Kína példája jogosít fel bennünket, ahol a II. világháború óta nagyon sok új erdőt telepítettek.

Az erdőterület csökkenése mellett a világ számos térségében – a túlzott fakitermelés, ezen belül a jobb erdők és az értékesebb faegyedek rablógazdálkodás jellegű kitermelése, valamint a legeltetés és az erdőtüzek miatt – az erdők minősége is romlik. A kitermelt erdőterületek egyharmadát csak nagy késéssel, az eredetinél rosszabb minőségben vagy egyáltalán nem újítják fel.

Az 1990-ben összeállított erdőleltár szerint az erdők közel 60%, 2,3 milliárd hektár a mérsékelt övi, 1,7 milliárd ha, több mint 40%-a pedig a trópusi országokban található. A mérsékelt övi térségek erdősültsége a hazainak kétszerese, 39%-os, a legtöbb erdő (68%) Japánban, a legkevesebb pedig Északnyugat-Európában (Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Írország, Izland, Hollandia 9%) van. Európában az elmúlt évtizedben az erdőterület kétmillió hektárral növekedett, ami 2,5 millió hektár erdőtelepítés (erdősítés), 1,3 millió ha természetes növekedés és 1,8 millió ha erdőirtás egyenlegeként állt elő. Ebből arra lehet következtetni, hogy a régebben mezőgazdasági művelés alá vont, de fölöslegessé vált földterületek és egyéb roncsolt felületek beerdősítése, illetve természetes úton való beerdősülése mellett bányászati, ipari, közlekedési, településfejlesztési, sportolási, üdülési, katonai és egyéb célokra továbbra is jelentős erdőterületeket vesznek igénybe.

Az erdők tulajdonosok szerinti megoszlása az eltérő történelmi múlt, valamint a mindenkori politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok miatt országonként nagy különbségeket mutat. A mérsékelt övi országok közül a volt Szovjetunió területén az erdők kivétel nélkül, Európa központi, keleti és délkeleti részén, valamint Óceániában és Észak-Amerikában 60–80, Európa többi részén és Japánban 30–60 százalékban köztulajdonban vannak. Ennek nagy része állami, kisebb része tartományi, községi és egyéb közösségi tulajdont jelent. Legkisebb a köztulajdonú, vagyis legnagyobb a magántulajdonú erdők aránya Észak-Európában, Északnyugat-Európában és az Ibériai félszigeten. Európában az erdők fele van köztulajdonban. Téves az a nézet, mely szerint a nyugati országokban az erdők zöme magántulajdonban van, hiszen pl. Észak-Amerikában az erdők több mint kétharmada köztulajdon. Ezek állapota általában jobb a magánerdőkénél.

Néhány közép- és észak-európai ország magánerdő-gazdálkodása magas színvonalú, néhány kelet- és dél-európai országban viszont a köztulajdonban lévő erdőkben sem folyik elvárhatóan szakszerű erdőgazdálkodás, sok az elrontott, leromlott állapotú erdő. Az erdők állapota és az erdőgazdálkodás színvonala általában jobban függ egy-egy ország vagy térség lakosságának a természettel, azon belül az erdőkkel kapcsolatos magatartásától, mint a tulajdonviszonyoktól. Országokon belül azonban a közösségi, különösen az állami tulajdonú erdők állapota jobb. Ez azt jelenti, hogy pl. a finn magánerdők állapota összehasonlíthatatlanul jobb, mint az olasz állami erdőké, de az utóbbiak jobb állapotban vannak, mint az olasz magánerdők.

Az erdők állapotának, az erdőgazdálkodás színvonalának a faállományok minőségének egyik legjellemzőbb mutatója az egy területegységre eső élőfakészlet. A mi adottságainkkal legjobban összehasonlítható mérsékelt övi erdők átlagos hektáronkénti élőfakészlete eléggé kevés, 70 m3 körül van, ami a gazdasági erdőkben száz fölé emelkedik.

Ha a számításoknál a hazai módszert követjük, vagyis a teljes föld feletti fatérfogatot vesszük alapul, a mérsékelt övi gazdasági rendeltetésű erdők élőfakészletét 120 milliárd m3-re becsülhetjük, amelyből 80 milliárd (70%) fenyő, 40 milliárd (30%) pedig lombos. Ennek a térségek közötti megoszlása a következő: a volt Szovjetunió 55 milliárd, (45%), Észak-Amerika 40 milliárd (34%), Európa 15 milliárd m3 (12%), a maradék 10 milliárd m3 (9%) pedig a többi térség (Japán, Óceánia stb.) erdeiben halmozódott fel.

A területegységre jutó élőfakészlet országonként elég nagy eltéréseket mutat, pl. a svájci 330 m3, a németországi 300 m3, az ausztriai 290 m3 és a magyarországi 180 m3 körüli hektáronkénti átlaggal szemben Finnországban csak 90 m3, Spanyolországban 70 m3, Görögországban 60 m3, Izraelben 50 m3 körül mozog.

Az erdők minőségének, állapotának, növekedési erélyének jellemző mutatója a hektáronkénti évi növedék, vagyis a fatérfogat-gyarapodás is. Ez az a fatömeg, amely a rablógazdálkodás veszélye nélkül kitermelhető. Ha ennél többet termelnek, rablógazdálkodást folytatnak, ha kevesebbet, bővített újratermelésről, fatérfogat-gyarapodásról, tartamos erdőgazdálkodásról (fenntartható fejlődésről) beszélhetünk.

A mérsékelt övi gazdasági erdők hektáronkénti folyónövedéke hazánkban 6 m3 fölött, Északnyugat-Európában hat körül, Közép-Kelet-Európában öt fölött, Európa többi részén és a földrész átlagában négy körül, a volt Szovjetunió területén pedig 2 m3 körül van.

Országonként legnagyobb a növedék Írországban és Luxemburgban (8 m3/ha fölött), valamint Dániában (több mint 7 m3), legkisebb Görögországban (1,5 m3/ha), Albániában (1 m3) és Cipruson (0,5 m3).

Az ültetvényerdők növedéke a természetes erdőkénél jóval nagyobb, pl. hazánkban a jó termőhelyen álló nemesnyárasok hektáronkénti évi 10–15, az új-zélandi fenyőültetvények 20 m3 fölötti növedéket is előállítanak.

Becslések szerint a mérsékelt övi országok évi fakitermelése a kilencvenes évek elején megközelítette a kétmilliárd köbmétert, melyből 780 millió m3 (40%) Észak- Amerikában, 580 millió m3 (30%) a volt Szovjetunió, 450 millió m3 (20%) pedig Európa erdeiből került ki. A kitermelt fatérfogat közel kétharmada fenyő volt. Európában a kitermelt fatérfogat több mint kilencven százaléka a gazdasági erdőkből, a többi a véderdőkből és egyéb fás ültetvényekből származik.

Ebben az övezetben bővített újratermelés, tartamos erdőgazdálkodás folyik, mivel a kitermelt fa mennyisége valamennyi térségben a növedék alatt maradt. Ez megnyugtatónak tűnik ugyan, mert nagy térségekben az eltérések általában kiegyenlítik egymást, mégis meg kell jegyezni, hogy a fakitermelési lehetőség a növedéken kívül még a korosztályviszonyoktól, a vágáskoroktól, a természetes és az ültetvényszerű erdők arányától, a véderdőkben kitermelhető fatömeg mennyiségétől és egyéb körülményektől is függ. Egy ilyen állapot feltétlenül jobb, mint ami például a trópusi övezetben folyik, de az nem helyeselhető, hogy pl. a Szibériában felhalmozott növedéket a földközi-tengeri országok termeljék ki az egyébként is gyenge állapotú erdeikben.

Mivel az erdő termelési ciklusa (az ún. vágásforduló) évtizedekben, sok fafaj esetében évszázadokban mérhető, megbízható következtetéseket csak nagy területekről hosszabb időszak alatt gyűjtött adatokból vonhatunk le.

Európában a második világháború óta eltelt több mint négy évtizedben az erdők vonatkozásában kedvező és a jövőre nézve biztató változások következtek be. Jelentősen növekedett az erdőterület, az élőfakészlet, a növedék és ezek együttes hatásaként a biztonságosan kitermelhető fatömeg. Földrészünkön éppen ezért az elmúlt évtizedekben már nem ezek állnak az érdeklődés középpontjában. Mindez úgy is tekinthető, hogy az erdőterület és élőfakészlet növekedése szűk erdészeti szakmai kérdéssé, az erdészet belügyévé vált, amit kiválóan megoldott. Talán az erdészeknek ez a befelé való fordulása vezetett oda, hogy a társadalom ezeket a minden szempontból elismerésre méltó eredményeket nem ismeri eléggé, sőt azokat sokan nem hiszik el és gyakran ezek ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Az mindenesetre igaz, hogy amíg az erdészek hagyományos szemlélettel a szakma hagyományos feladatainak végrehajtásával voltak elfoglalva, nem vették időben észre, nem készültek fel a társadalom széles rétegeinek az erdőkkel szembeni új elvárásaira. Igaz, hogy egyre több faanyagot lehetett kitermelni, de ez az erdészekről gyakran a favágó benyomását és azt a látszatot keltette, mintha az erdő az erdészeké, a társadalomé pedig csak a levágott fa lenne.

Közben a társadalom széles rétegeinek véleménye alapvetően megváltozott, a faanyagnyerést nem vagy nem értékének megfelelően ismeri el, sőt erdőpusztításnak minősíti. Elvárja viszont, hogy az erdőben üdülhessen, pihenhessen, kirándulhasson, vadászhasson, horgászhasson, sportolhasson, gyönyörködhessen és az erdész ne őr (aki vele szemben védi az erdőt) és fakitermelő, hanem házigazda és idegenvezető legyen. Ezen túl az erdő védelmi szerepét helyezik előtérbe. (Sajnos az erdőnek ezt a sokoldalú szerepét hazánkban eléggé felületesen „közjólétinek” nevezték el, ami már csak azért is helytelen, mivel a gazdasági erdő és a faanyag is a közjót szolgálja.) Európában így napjainkban már nem az erdők területének és fatérfogatának változásai és a faanyagnyerés áll az érdeklődés középpontjában, hanem azok védelmi, üdülési, esztétikai szerepe, valamint minősége is. Az emberek jobban aggódnak a kívülről jövő – az erdészek részéről kivédhetetlennek tűnő – a bányászatból, közlekedésből, iparból stb. eredő környezeti ártalmak erdőpusztító hatásai miatt, mint amiatt, hogy lesz-e tűzifájuk vagy deszkájuk.

Az erdők használatában másféle változások is megfigyelhetők, pl. csökken azok vadászati, legeltetési, fagyűjtési szerepe és egyre nő a velük szemben támasztott sportolási, kikapcsolódási, üdülési, védelmi igény.

A magyarországi erdők

A magyarországi erdők kialakulásával kapcsolatosan többféle változat ismeretes. Legvalószínűbbnek látszik az a nézet, amely szerint nem létezett egy hosszú ideig tartó változatlan, eredeti állapot. Az viszonylag pontosan megállapítható, hogy még a mintegy tizenkétezer évvel ezelőtt véget ért utolsó jégkorszak utáni felmelegedés sem volt folyamatos, az éghajlat nem volt változatlan, nedvesebb és szárazabb, hűvösebb és melegebb időszakok váltották egymást. Ez az éghajlat-ingadozás a növényfajokat – közöttük az erdőket is – folyamatos vándorlásra kényszerítette, ami az egész földrészünkön, így a Kárpát-medencében is lezajlott.

Az utolsó jégkorszakot követő időszakban hazánk jelenlegi területét a napjainkban földrészünk sarkvidékek alatti zónáját borító, tőlünk háromezer kilométernyire fekvő ligetes tundravegetációhoz hasonló nyír-, fűz-, rezgőnyár- és égerligetek borították.

Nyírkor. A botanikusok által nyírkornak nevezett időszakot egy tízezer éve véget ért fenyő-nyír kor követte, amelyben a régebbi ligetes erdők záródtak és a mai oroszországiakhoz hasonló erdeifenyves-nyíresek alakultak ki.

Mogyorókor. Ezután a mintegy hétezer-ötszáz évvel ezelőtt végétért, háromezer évig tartó melegebb időszak következett, amelyet mogyorókornak neveznek. Ebben az időben az ország hegy- és dombvidéki területeit tölgyből, hársból, szilből és juharból álló ligetes erdők díszítettek, a síkságokon pedig füves puszták alakultak ki.

Tölgykor. Az ezt követő, mintegy négyezer-ötszáz évvel ezelőtt befejeződött tölgykorban zárt elegyes tölgyerdők, szórványosan bükkösök és gyertyánosok, az ország nyugati, délnyugati térségeiben pedig még erdeifenyvesek uralkodtak.

Első Bükk kor. Az időszámításunk kezdete előtti mintegy ezredik évig egy olyan rövidebb és hűvösebb időszak következett, amelyben a bükkösök és gyertyánosok tovább terjedtek és az Alföldön is megjelentek.

Második Bükk kor. Hazánk területének maihoz hasonló erdőképe kb. háromezer éve, ezer évvel időszámításunk és kétezer évvel a honfoglalás előtt kezdett kialakulni. A fölmelegedés hatására az alföldi bükkösök a hegy- és dombvidékekre húzódtak vissza, ahonnan viszont az erdeifenyvesek lassan eltűntek. Ezzel az a korszak is véget ért, amelyben az erdők kiterjedését alapvetően a természeti viszonyok határozták meg. Valószínűsíthető, hogy ekkor hazánk területének 70–80 százalékát borították zárt- és ligeterdők. A terület többi része fátlan füves puszta és vízzel borított terület lehetett.

A gazdálkodás hatása az erdőtakaró területére. Ettől kezdve az erdőtakaró kiterjedését az egyre terjedő földművelés és állattenyésztés már jobban befolyásolta, mint a természeti tényezők. A honfoglalás idejére az erdővel borított terület az egykorinak a felére-kétharmadára csökkent és 38–43 százalék körüli, 3,5 legfeljebb négymillió hektár lehetett. A honfoglalás idején hegy- és dombvidékeinket zömében zárt tölgyesek és bükkösök borították.

A síkvidéki területeken, a folyók mentén óriási kiterjedésű árterek húzódtak, hatalmas mocsarakkal, ligeterdőkkel, helyenként szikes foltokkal. Alföldjeink magasabb fekvésű térszintjein erdős puszták, tölgyesek, borókás nyárasok, füves puszták és nedvesebb rétek váltogatták egymást. A kutatások és feltételezések szerint nagy kiterjedésű, összefüggő fátlan, füves puszták csak a Dél-Alföld magasabb fekvésű részein, a Debrecen–Csepel vonaltól délre fekvő térségekben alakulhattak ki.

Az erdőpusztítás korszaka. A honfoglalás után elkezdődött, vagy inkább folytatódott az erdők hosszú ideig tartó, lassú, folyamatos pusztítása. A honfoglalástól a szabadságharcig, illetve a jobbágyfelszabadításig eltelt kilenc és fél évszázad alatt az akkori három és fél–négymillió hektárnyi erdőterület kereken egymillió hektárral, kétmillió-hétszázezer hektárra csökkent. Ez évi ezer hektár csökkenést jelent.

Minden körülményt figyelembe véve ez egy elfogadható csökkenési ütem, amelynek okai időrendi sorrendben a legeltetés, a földművelés terjedése, a háborúk, a bányászat, valamint a települések területigénye. Ezek következtében a honfoglalás kori 40 százalék körüli erdősültség 30 százalékra csökkent.

Ekkor – az erdők egy részének szétosztása és vállalkozókra bízása után — kezdődött el a magyarországi erdők tragédiája, amelynek következtében a trianoni határok kialakításáig eltelt hét évtized alatt a honfoglaláskor itt talált erdők közel felét (1,6 millió hektárt), az akkori erdők hatvan százalékát kiirtották, amelynek következtében az ország erdősültsége mélypontjára, 12 százalékra csökkent. Ennek okai az előzőkön kívül a közlekedés és az ipar fejlődése, beleértve a faszén- és szénégetést, valamint a hamuzsírfőzést is, főképpen azonban a vizek lecsapolása, a folyószabályozások, s mindenekelőtt az újdonsült, az erdőkhöz érzelmileg nem kötődő kisbirtokosok és vállalkozók. E hetven esztendő alatt átlagosan minden évben 23 ezer hektár erdőt irtottak ki, ami azonos egy jelenlegi kisebb állami erdőgazdaság területével és huszonháromszor több, mint az ezt megelőző évezred átlaga.

Ez egyben örök figyelmeztetés a mindenkori politikusok számára. Lényege hogy a kisbirtokos és a vállalkozó az erdőnek a legrosszabb tulajdonosa, egyenesen ellensége.

Az erdőterület katasztrofális csökkenése mellett az erdők minősége, szerkezete is alapvetően megváltozott, romlott. Eltűnt a síkvidékek természetes növénytakarójának döntő többsége.

A trianoni határok kialakítása után hazánkban 1100 ezer ha erdő (12%) maradt. A két világháború között, minden erőfeszítés ellenére, az erdőterület nem nőtt. Az ország erdősültségét az alföldfásítási program szerény eredményei sem növelték, mivel az ország más területein annyi erdőt kiirtottak, mint amennyit az Alföldön létesítettek.

Erdőtelepítési program. Ezzel szemben a második világháború után egy nemzetközileg is nagyra értékelhető erdőtelepítési program eredményeképpen 1990-ig az ország erdőterülete ötven százalékkal (18%-ra 1700 ezer hektárra) emelkedett. Ugyanezen időszak alatt az élőfakészlet megkétszereződött, 131–150 millió m3-ről közel háromszázmillióra, a növedék – vagyis a rablógazdálkodás veszélye nélkül évente folyamatosan kitermelhető fatömeg – a korábbinak háromszorosára, hárommillió köbméterről több mint tízmillió köbméterre nőtt.

Többszöri változás után 1990-re az ország erdőterületének hetven százaléka állami, közel harminc százaléka szövetkezeti, egy jelentéktelen része (1%) pedig magántulajdonba került. Az ismertetett eredmények elsősorban ennek, a tulajdonviszonyokban bekövetkezett változásoknak köszönhetők, hiszen a mi térségünkben tartamos, korszerű erdőgazdálkodást csak a közösségi, elsősorban az állami és a szövetkezeti erdőkben lehet folytatni.

A magánosítás hatása. Az utóbbi években bekövetkezett változások, elsősorban az erdők jelentős részének magánkézbe adása és elaprózódása, az erdőtelepítések csökkenése és a fegyelem fellazulása az erdőkre negatív hatással van, és ellenkezik egy sor nemzetközileg is vállalt kötelezettséggel, pl. a tartamos erdőgazdálkodásra való törekvéssel, a fajok sokféleségének megőrzésére irányuló kinyilatkoztatásokkal stb.

Ezeregyszáz éves történelmünk megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy Magyarországon az erdő és a társadalom szempontjából az erdő gazdái a legjobbtól a legkevésbé jó felé haladva a következők szerint sorolhatók fel: a király, az államkincstár, az állami erdőgazdaságok, a közalapítványok, az egyházak, a törvényhatóságok, a nagybirtokosok, a szövetkezetek, az erdőbirtokosságok, a legeltetési társulatok, a részvénytársaságok, a törpebirtokosok (fakitermelő cégek) és a kárpótoltak.

Felmérések szerint az új erdőtulajdonosok több mint egyharmada erdejében még soha nem volt.

Ha az erdőterület a jövőben is a második világháború utáni ütemben (vagyis évi 15 ezer hektárral) nőne, 2030-ra újabb 600 ezer ha új erdő telepítésével Magyarország erdőterülete 2 300 000 hektárra, az erdősültség pedig 24 százalékosra emelkedhetne, mivel az erdőterületek nagysága elérné a honfogaláskor itt talált erdők kétharmadát. Ehhez – a felszabaduló mezőgazdasági földterületek révén – a legfontosabb előfeltétel, a terület biztosított, ennek ellenére az 1991–2000 közötti évtizedben az új erdőtelepítések évi mennyisége az azt megelőző negyven év átlagára és a tervezettnek a felére (évi 6-8 ezer hektárra), a kívánatosnak a harmadára csökkent. A hazai erdők legfontosabb adatai 2000-ben:

Erdőterület: 1780 ezer hektár; erdősültség: 19%; egy lakosra jutó erdőterület: 0,17 ha; rendeltetés szerinti megoszlás: gazdasági 75%, védelmi: 25%; országrészek szerinti megoszlás: Dunántúl 48%, Alföld 29%, Északi Középhegység 23%.

Élőfakészlet: 330 millió köbméter; 185 köbméter/hektár; fanövedék: 12 millió köbméter/év; 6,7 köbméter/hektár.

Tulajdonmegoszlás: állami: 61%, magán: 38%, egyéb: 1%.

Erdőkezelés: Állami erdőgazdasági részvénytársaságok: 85%; honvédelmi szervek: 9%; állami mezőgazdasági nagyüzemek: 2%; nemzeti park igazgatóságok: 2%; vízügyi igazgatóságok: 1%; egyéb szervek: 1%.

– Alapkőzet (az erdők alatt): mészkő, dolomit, bazalt, andezit, lösz, homok. Erdőtalajok: váztalaj, sötét színű talaj, barnatalaj, mezőségi talaj, réti talaj, láptalaj, mocsári talaj és ártéri erdőtalaj.

– Az erdők tengerszint fölötti magasság szerinti megoszlása: 78–200 m-ig 38%; 201–500 m-ig 59%; 501–1015 m-ig 3%.

– Éghajlat évi átlagos csapadék: 642 mm. Évi középhőmérséklet: 9,8 °C. Napsütéses órák száma: 1850 óra.

– Övezetek szerinti megoszlás: bükkös: 9%; gyertyános-tölgyes: 39%; cserestölgyes: 27%; erdős puszta: 25%.

– Erdőtípus-csoportok: tölgyes 25%; akácos 19%; fenyves 17%; cseres 11%; egyéb lombos 11%; nyáras 9%; bükkös: 8%.

– Fatermőképesség: jó 40%; közepes 58%; gyenge 2%.

– Fafajmegoszlás: tölgyek 23%; akác 19%; fenyők 16%; cser 11%; egyéb kemény lombos 10%; nyárak 10%; bükk 6%, egyéb lágy lombos 5%. Őshonos fafajok 52%; idegen fafajok: 48%.

Őserdők (vadonerdők, természetes erdők)

Az őserdő a természet által létrehozott, ember által nem (vagy csak kevésbé) háborgatott, a fejlődés folyamán kialakult természetes erdő.

Földünkön az őserdők területe rohamosan csökken, az összes erdő területének valószínűleg nem teszi ki egyharmadát, jelentős részük az Amazóniai-medencében, a Kongó folyó mentén, az észak-amerikai és a szibériai tajgán található.

Európában az őserdők kiterjedése jelentéktelen. Emberi beavatkozáson ugyanis nemcsak az erdőgazdasági tevékenységeket, hanem a turizmust, a vadászatot, a legeltetést és mindennemű egyéb szennyezést és zavarást is értünk.

Magyarországon őserdő már nincs. Az elnevezésekben itt-ott előforduló „ős” jelző pl. ősbükkös, ősborókás, ősfenyves nem őserdőt jelent, inkább azt jelzi, hogy ott az adott fafaj ősidők óta jelen van, esetleg az erdőt emberemlékezet, vagyis ősidők óta nem vágták ki. Biztosra azonban ezek sem vehetők. Lehetséges ugyanis, hogy a fenyőfői ősfenyvest emberemlékezet előtt, vagyis két-háromszáz éve az ember telepítette, a bugaci ősborókás a tatárjárás után, a barcsi „ősborókás” a törökdúlás következtében alakult ki. Az is lehetséges, hogy a bükki ősbükköst ugyan sohasem vágták le, de szenet, meszet égettek benne, olykor-olykor legeltették, évszázadok óta folyik benne vadászat és évtizedek óta látogatják a turisták. Az sincs kizárva, hogy emberi mulasztás következtében egyszer-kétszer leégett.

Nyilvánvaló az is, hogy az őserdőnek van, vagy kell, hogy legyen egy minimális térbeni kiterjedése, mondjuk 1000 ha, ami alatt őserdő akkor sem létezhet, ha magán az erdőterületen emberi beavatkozás közvetlenül soha nem következett (volna) be. Annak élővilágát ugyanis a „kívülről jövő” szennyezés, zavarás, vízrendezés, bányászati vagy katonai tevékenység, átrepülés, sőt tudományos kutatás akkor is befolyásolhatja, ha az nem a területen, hanem annak közelében, alatta vagy fölötte következik be.

A hazánkban ide sorolható (őserdőnek mondott, zömében védett) erdőterületek kiterjedése jelentéktelen, egy-kétezer hektár körül lehet. Ha nem állami tulajdonban vannak, azok tulajdonjogát az államnak haladéktalanul meg kellene szereznie, majd a természetvédelmi hatóság kezelésébe adni és védetté kell nyilvánítani. Felújításukat minden beavatkozástól mentesen a természetre kell bízni.

Az őserdők területét közel másfél milliárd hektárra becsülik, de ez – annak ellenére, hogy az őserdők zöme a trópusi övezetben található – nem azonos a trópusi erdőkkel, mivel ebben az övezetben is sok a mesterséges ültetvény és a mérsékelt övekben is (pl. Szibériában) vannak őserdők.

Természetszerű (természetközeli) erdők

Legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy kisebb-nagyobb bolygatásuk ellenére önszabályzó képességük jelentős mértékben megmaradt, természetes felújulásuk emberi közreműködés nélkül is bekövetkezik.

Ide soroljuk elsősorban a jelenlegi erdőgazdálkodás legfőbb színtereit képező klimazonális erdők közül a bükkösöket, a gyertyános tölgyeseket és a cseres tölgyeseket. Az emberi beavatkozás előtt együttesen az ország területének 34%-át (3200 ezer ha) foglalták el, mai kiterjedésük 5,7% (530 ezer ha). Részarányuk az összes erdőterületből 30%-os, vagyis egykori térfoglalásuk 83%-kal csökkent.

Természetvédelmi szempontból még értékesebbek az erdőspusztai erdőmaradványok, a ligeterdők, a láperdők, egyéb mészkedvelő és mészkerülő, valamint szikladomborzatú erdők, végül a cserjések állományai. Ezek borították valamikor hazánk területének több mint felét (jelenleg 2%), vagyis térvesztésük 93%-os. Jelenleg az erdőterületeink egytizedét (170–180 ezer ha) foglalják el.

A természetszerű erdők térfoglalása az erdőterületeken belül így 40%-os, vagyis kereken 700 ezer ha.

Valamennyi veszélyeztetett, különösen azok, melyeket a klimazonálisak után soroltunk fel, vagyis az országot egykor 52%-ban borító, jelenleg csupán a terület 2%-át (az erdők 11%-át) elfoglaló erdőtársulások, melyek kiterjedése kereken 190 ezer ha.

Származékerdők

Ide azokat az erdőállományokat soroljuk, amelyekben az erdőgazdálkodás során az eredeti elegyes állomány helyett megközelítőleg egyfajú, egykorú állományokat alakítottak ki, de az állományalkotó fajok őshonosak. Ide soroljuk az elegyetlen tölgyeseket, csereseket, gyertyánosokat, kőriserdőket és fehérnyár-állományokat, amelyek felújítása emberi beavatkozás nélkül már nem valósítható meg. Ezen állományok döntő része egykori természetes erdők helyén áll.

Kiterjedésük 370 ezer ha, vagyis az erdőterületek egyötöde.

Kultúrerdők (mesterséges erdők)

Korábbi erdőterületeken vagy felhagyott mezőgazdasági földeken – zömében idegenföldi (akác, nemesnyár, vöröstölgy, feketedió, feketefenyő, erdeifenyő, lucfenyő), kisebb mértékben őshonos (pl. kocsányos tölgy) fafajokból – létrehozott faállományok. Döntő részüket (mintegy 600 ezer hektárt) a második világháború után létesítették, így átlagos koruk viszonylag alacsony, 25–30 év.

Vágásfordulójuk megközelíti a természetszerű erdőkét, így kedvező esetben néhány évtized alatt a természetes állományokéhoz hasonló képet mutatnak, a két állomány közötti különbséget csak a szakember veszi észre. Ez annak is köszönhető, hogy a szomszédos – természetszerű vagy származékállományokból – a lágyszárú növények és a cserjék bennük megtelepednek. Nagy részük (pl. a lucosok, vöröstölgyesek, feketefenyvesek) azonban rossz társulóképességük vagy kedvezőtlen termőhelyi adottságok miatt fajszegény, természetes úton nem újul és nem alakul át.

Kiterjedésük 600 ezer ha (34%) körül van.

Faültetvények

A mesterséges erdők különleges formája, amikor a faállomány mértani hálózatban, nemesített szaporítóanyagból hozzák létre és tartják fenn rendszeres talajműveléssel. A faültetvény célja a hagyományosan kialakított (60–120 éves) vágásfordulónál jelentősen rövidebb idő (15–25 év, energiaerdők esetében 10 év) alatt nagy mennyiségű, „méreten aluli” faanyag előállítása. Ide sorolhatók a nemesnyárak, nemesfüzek és más – esetleg őshonos fafajjal (pl. fehérnyárral) létesített –, belterjesen művelt faállományok. Mivel a faültetvény mind a fajgazdagság fenntartása, mind az élőhely-gazdagítás szempontjából értéktelen (fagyár), létrehozása csak jó termőhelyen, elsősorban felhagyott mezőgazdasági földeken indokolt. A faültetvények legalább felét a huszadik század második felében létesített úgynevezett cellulóznyárasok teszik ki. Ide sorolandók továbbá a karácsonyfatelepek, valamint a bot-, vessző- és díszítőgally-termelést szolgáló ültetvények.

Kiterjedésük 100 ezer hektár (6%) körül van.

Természetesnek kell tekinteni, hogy a természetvédők erdőképétől a faültetvények állnak a legtávolabb. Egy-egy faültetvény (és mesterséges erdő) értékelésénél (vagy létesítése előtt) azonban feltétlenül figyelembe kell venni, illetve mérlegelni kell, hogy az erdőt milyen területen, minek a helyén (pl. hulladéklerakó, felhagyott külszíni bánya, bányahányó, felszámolt ipari létesítmény, gyomtenger, volt szőlő vagy gyümölcsös, szántó stb.) telepítették, illetve kívánják létesíteni. A mérlegelés lényege, hogy a természetvédelem, illetve a biodiverzitás szempontjából lehetett volna, illetve lehetne-e a jelenlegi helyzetnél jobbat kialakítani annak érdekében, hogy az adott területen a lehető legtermészetesebb növénytakaró jöjjön létre.

Zárt erdők

Magyarországon és az európai országok nagy részében az erdő fogalma azonos a zárt erdők fogalmával, vagyis az erdő általában zárt erdőt jelent. Feltételezve, hogy a világ erdeinek egynegyede (egymilliárd hektár) nyitott, a zárt erdőterület három- milliárd hektárt tesz ki, amelynek fele a trópusi, másik fele pedig a mérsékelt övékben fekszik.

Nyitott erdők

A fás növénytakaró, a fás vegetáció, a fákkal borított terület nem azonos az erdővel. Teljesen más elbírálás alá esnek a mezőgazdaság fogalomkörébe tartozó gyümölcsösök, kertek és szőlők, de az oda nem tartozó erdei fákkal borított, mesterségesen telepített arborétumok, fásítások, parkok is.

Más azonban a Magyarországon és sok más hozzánk hasonló országban nem ismeretes nyitott erdő fogalma, mivel nálunk az erdő zárt állású, fákkal sűrűn borított területet jelent. A világ számos térségében, pl. Észak-Afrikában, a Közel-Keleten, Európában pedig az Ibériai-félszigeten a ritkán álló fákkal vagy cserjékkel, bozóttal, félcserjékkel borított kopáros, félsivatagi területeket is erdőnek tekintik, akként tartják nyilván. A hazai szaknyelv szerint ezek – mivel túlnyomó többségük valamikor zárt erdő lehetett – rontott erdőnek, legelőerdőnek, fás legelőnek, erdős pusztának, bokorerdőnek, kopárnak, betelepítendő parlagnak vagy (évtizedek, esetleg évszázadok óta) felújításra váró „pusztavágásnak” tekinthetők. Annak, hogy ezeket a területeket az erdőterületek között tartják nyilván, legalább egy előnye feltétlenül van, kifejezi azt a szándékot, hogy itt előbb-utóbb erdőnek kell lennie, nem pedig legelőnek, szántónak stb. Ezek leginkább feljavításra szoruló, rontott erdőnek, betelepítésre alkalmas kopárnak vagy erdősítésre váró vágásfelújítási hátraléknak tekinthetők. Beerdősítésük elősegítésére földrészünkön a második világégés után legtöbbet Spanyolország tett, éppen ezért a spanyolországi erdők egységnyi területre eső élőfakészlete az északi földtekén az egyik legkisebb (70 m3/ha).

Más elbírálás alá esnek a természeti adottságaik miatt nem teljes értékű erdők, amelyek az északi féltekén általában a sarkvidékek környékén, az erdőhatár és a tundra találkozási zónájában, a magashegységekben az erdőtenyészet határvonala fölötti magasságokban vagy a zárt erdő kialakulását lehetetlenné tevő meredek lejtőkön, szikes kopárokon, vizenyős területeken, mocsárvidékeken találhatók.

Az összes erdőből, a nyitott erdők arányát – mivel az átmenetek egész sora fordul elő – nehéz megállapítani, de az kimondható, hogy ahol a fák koronavetülete a terület egyharmadánál–felénél tartósan kevesebbet borít, nem beszélhetünk zárt erdőről. Szakemberek számára e tekintetben jó mutató az egy hektárra eső élőfakészlet, amely annál kevesebb, minél ritkábban állnak a fák.

Környezetvédelmi szempontból az emberiség egyik legnemesebb feladata lenne az ember káros tevékenysége következtében keletkezett több százmillió hektár kiterjedésű nyitott erdők – amelyek területe a gyepek között nyilvántartott kopárokkal együtt jelenleg másfél milliárd hektár körül lehet – visszaalakítása zárt erdőkké. A nyitott erdők területe a szárazulatok egytizedét teszi ki. Ebben a területbe hazánk 160-szor beleférne. Azt, hogy ez nem lehetetlen feladat, Kína, Korea, Spanyolország és Magyarország második világháború utáni példája mutatja. Az elmúlt közel fél évszázadban ezek az országok erdősültségüket nagymértékben növelték, köztük hazánk ötven százalékkal.

Természetvédelmi (de gazdasági) szempontból (is) meg kell viszont őrizni a természetes adottságaink miatt kopár területeket is.

Fordítási vagy értelmezési hibák következtében egyes írásokban a feltárt, vagyis vasutakkal, utakkal ellátott erdőterületeket is nyitott erdőknek nevezik, ami annak majdnem az ellenkezőjét jelenti.

Gazdasági erdők

Világviszonylatban a gazdasági erdőket a többi – gyűjtőnéven véderdőnek nevezhető – erdőktől egységesen és egyértelműen nem különböztetik meg.

Gazdasági erdőnek általában azt az erdőt tekintik, amelyben gazdálkodnak vagy amelyben (nyereségesen) lehet(ne) gazdálkodni. Európában és a fejlettebb erdőgazdálkodást folytató országokban ehhez hozzá tartozik a szakszerű gazdálkodást lehetővé tevő feltáró (út-, vasút-, kötélpálya stb.) hálózat megléte is.

Magyarországon és a hozzánk e tekintetben hasonló, rendszeres és többé-kevésbé szakszerű erdőgazdálkodást folytató országokban azt tekintik gazdasági erdőnek, amelyben természeti adottságainál fogva lehetséges, hatósági intézkedések folytán pedig nem tilos, tehát megengedett az erdőgazdálkodás, vagyis a fakitermelés. Ez azonban mindig erdőfelújítási kötelezettséggel jár, ami végbemehet természetes és mesterséges úton. A szakszerű erdőgazdálkodás a környezetvédelem elveivel nincs ellentétben és bizonyos feltételekkel természetvédelmi szempontból is megengedhető.

Az erdőirtás, vagyis az a fakitermelés, amelyet nem követ erdőfelújítás, már ugyanúgy nem minősíthető erdőgazdálkodásnak (csak rablógazdálkodásnak), mint pl. a gyümölcsfa kivágása sem gyümölcstermesztésnek.

Hazánkban az összes erdőterület mintegy háromnegyede gazdasági erdő. Bizonyos szempontból a gazdasági és a véderdők közötti indokolatlan különbségtétel gyakran félreértésekhez vezet. A félreértések okozója az „elsődleges rendeltetés” téves értelmezése, amelyet gyakran kizárólagosként értelmeznek. Az elsődleges pedig azt jelenti, hogy létezik egy másodlagos, harmadlagos, sokadlagos stb. szerep is.

A gazdasági erdők környezetvédelmi (talajvédelmi, vízvédelmi, levegővédelmi, éghajlat-módosító, hőmérséklet-kiegyenlítő, értékmegőrző, ártalomcsökkentő, esztétikai, génmegőrző, vadvédelmi stb.) szerepe pl. többszöröse a véderdőkének.

Az elsődlegesen gazdasági, vagyis faanyag-termesztési célra kijelölt erdő száz–százhúsz évig folyamatosan szolgálhatja pl. a talaj, a víz, a madár, a vad vagy a levegő védelmét, ugyanúgy, mint a véderdő.

Véderdők (védőerdők)

Ide azokat az erdőket kell sorolni, amelyeket természeti adottságaiknál fogva nem lehet vagy nem célszerű kitermelni, vagy amelyek gazdaságilag kitermelhetők lennének ugyan, de eredeti állapotukban jobban szolgálják a tulajdonos vagy/és a társadalom érdekeit, illetve amelyekben a hatóságok az erdőgazdálkodást megtiltják vagy korlátozzák.

Mindezek alapján ide sorolhatók a szélsőséges termőhelyeken, vagyis meredek hegyoldalakon, köves kopárokon, szurdokokban, igen száraz vagy nedves termőhelyeken stb. álló; a talaj, a víz, a levegő, az élővilág, a természet, a táj, a környezet, a vad, bizonyos műtárgyak, a határok stb. védelmét szolgáló vagy katonai, kísérleti, kutatási stb. célra kijelölt, illetve fenntartott erdőterületek.

Hazánkban ide sorolható az erdők egynegyede.

A véderdők és a gazdasági erdők közötti éles határvonalak meghúzása gyakran tévedésekhez vezet. Nem a nyilvántartás a legfontosabb, hanem az erdővel való bánásmód. Téves pl. az a hiedelem, mintha a véderdők nem termelnének faanyagot, a gazdasági erdőknek pedig nem lenne védelmi szerepük.

Természetvédelem alatt álló erdők

Az érvényes erdőtörvény szerint a természetvédelmi oltalom alatt álló, vagyis védett erdőktől való megkülönböztetés végett a korábban véderdőnek nevezett erdőket védőerdőnek nevezik, ami azt sugallja, hogy az első esetben a védelem tárgya és célja maga az erdő, míg a második esetben valamit (pl. a talajt, vadat stb.) az erdő segítségével kívánjuk megvédeni. Ide hivatalosan a talajvédelmi, a mezővédő, a honvédelmi, a határrendészeti, a vadvédelmi, a vízvédelmi, a partvédelmi, a településvédelmi, a tájképvédelmi, valamint a műtárgyvédelmi erdőket sorolják. Ezek egyébként a védett erdők területét legalább nyolcvan százalékban átfedik. A védelmi hatások megvalósítása érdekében a védő és a védett erdők egyaránt különleges kezelést igényelnek, ezért ezekben az erdőgazdálkodási tevékenység korlátozására van szükség.

Mivel a védett területek fele erdő, az erdőnek viszont csupán az egyötöde áll védelem alatt, a természetvédelem 50 százalékban függ az erdőtől, az erdészettől és az erdészektől, míg az erdészet csak 20 százalékban van függő viszonyban a természetvédelemmel.

E számokkal alátámasztható és látszólagos, de a valóságban is tapasztalható érdekellentétek mellett is megállapítható azonban, hogy – kivéve az erdészet érdekeit is szolgáló védett génrezervátumokat, valamint az erdőgazdálkodást nem korlátozó, hanem érdekeit védő tájvédelmi rendelkezéseket – a természetvédelem szinte kivétel nélkül az egyébként is gazdaságtalan erdőket helyezi védelem alá.

Az erdőtulajdonosnak – különösen, ha az az állam vagy valamely közösség – a természetvédelmi intézkedéseket olyan objektív körülménynek kellene tekintenie, mint az éghajlatból, időjárásból, a domborzatból, a talajviszonyokból stb. származó hátrányokat.

Az európai értelemben vett tartamos, természetszerű erdőgazdálkodás és a természetvédelem érdekei nagyrészt összehangolhatok. Azt azonban nem lehet remélni, hogy az erdőgazdálkodás és a természetvédelem valaha is minden tekintetben, maradéktalanul figyelembe veszi egymás érdekeit. A két szakterület között kisebb-nagyobb nézeteltérésekre még a legőszintébb együttműködési készség kinyilvánítása után is számítani kell.

Veszélyeztetett erdők

Természetvédelmi szempontból a legnagyobb figyelmet a veszélyeztetett erdőtársulásokra kellene fordítani, melyek a száz körüli hazai fás-bokros erdőtársulás szinte mindegyikét érinti.

A veszélyeztetettség mértéke azt mutatja, hogy egy adott területen mekkora a kockázata a társulás eltűnésének. Veszélyeztetettnek tekinthető az az erdőtársulás, amelynek állományai fogyatkoznak és/vagy a megmaradt állományaiban a természetes (eredeti) állapothoz képest eljellegtelenedés (leromlás, degradáció) tapasztalható. Ennek megállapításához az erdők legalább két jellemzőjét: az eredeti állapotot és a leromlás fokát tisztázni kell.

E tekintetben a leglényegesebb mutatók az állomány, a természetföldrajzi kistáj, a nagytáj (megye, régió, országrész, ország) és a társulás elterjedési területe. A veszélyeztetettség mértékét mérésekkel és becslésekkel lehet megállapítani. Nemzetközileg a veszélyeztetettséget öt kategóriába szokták sorolni. A besorolásnál figyelembe kell venni az elfoglalt terület nagyságát, az állományok területi elhelyezkedését, a vegetáció történeti jelentőségét, a fejlődési folyamat (szukcesszió) állapotát, az emberi hatásokkal szembeni tűrőképességet, a termőhely állapotát, az állomány visszaállítási lehetőségét, a pótolhatatlanságot, a természetesség vagy leromlottság állapotát, valamint a veszélyeztetett erdőtársulásban élő veszélyeztetett élőlények számát.

Az ezzel a kérdéssel foglalkozó erdész-botanikusok feltételezik, hogy „eredetileg”, vagyis az utolsó eljegesedés után Magyarország területének 85%-át erdők borították, de e könyv szerzője szerint ez nem lehetett több 75%-nál. A jelenlegi helyzetet pedig úgy ítélik meg, hogy Magyarországon (két jelentéktelen kivételtől eltekintve) minden természetes erdőtársulás veszélyeztetett.

A hazai erdőtársulások veszélyeztetettségét az alábbiakban ismertetjük:

a) Megsemmisült az a társulás, amelynek az adott területről az utolsó állománya is eltűnt. Ide hazánkban két társulást sorolnak: a mészkedvelő homoki erdeifenyvest, valamint a löszön tenyészett hársas tölgyest.

b) Megsemmisüléssel veszélyeztetett a társulás, ha a legközelebbi jövőben az utolsó állomány eltűnésének vagy eljellegtelenedésének különösen nagy a valószínűsége. Ide a következő 29 állománytípust sorolják: dél-dunántúli homoki bükkös, délnyugat-dunántúli gyertyános, kocsánytalan tölgyes, dél-zalai gyertyános tölgyes (mecseki), genyőtés cseres tölgyes, mészkedvelő erdeifenyves, sziklai erdeifenyves, dél-dunántúli dombvidéki szurdokerdő, andezit törmeléklejtő tölgyes, Duna–Tisza közi gyöngyvirágos-tölgyes, nyírségi gyöngyvirágos-tölgyes, nőszirmos pusztai tölgyes, Duna–Tisza közi fehérnyáras pusztai tölgyes, nyírségi pusztai tölgyes, gyertyán elegyes mezei juharos tölgyes, tatárjuharos lösztölgyes, sziki lösztölgyes, fehérnyár ligeterdő, tiszai tölgy-kőris-szil ligeterdő, szigetközi tölgy-kőris-szil ligeterdő, közép-dunai tölgy-kőris-szil ligeterdő, dél-dunántúli tölgy-kőris-szil ligeterdő, égeres láperdő, éger-kőris láperdő, tőzegmohás égerláp, babérfüzes nyírláp, tőzegmohás nyírláp, füzes nyírláp, rekettyés fűzláp, tőzegmohás fűzláp.

c) Közepesen (aktuálisan) veszélyeztetett az a társulás, amelynek állományai a közeli jövőben a megsemmisülés vagy eljellegtelenedés veszélyének nagy valószínűséggel ki vannak téve. Ide a következő 46 erdőtársulást sorolják: dél-zalai bükkös, dunántúli gyertyános-tölgyes, alföldi gyertyános-tölgyes, dél-alföldi gyertyános-tölgyes, dél-dunántúli síksági gyertyános-tölgyes, középhegységi rekettyés-tölgyes, mecseki rekettyés-tölgyes, cérnatippanos cseres-tölgyes, mohás fenyves-tölgyes, cserszömörcés karsztbokorerdő, mecseki karsztbokorerdő, sajmeggyes bokorerdő, középhegységi mészkedvelő molyhos-tölgyes, melegkedvelő tölgyes, magyaraszatos dolomittölgyes, nyúlfarkfüves tölgyes, alpokaljai molyhos-tölgyes, mecseki mészkedvelő olasztölgyes, mecseki siskavirágos tetőerdő, hársas kőrises sziklaerdő, nőszőfüves sziklai bükkös, nyúlfarkfüves sziklai bükkös, sziklai hárserdő, elegyes karsztbükkös, tiszafás karsztbükkös, andezit szurdokerdő, mélytalajú szurdokerdő, mészkő-szurdokerdő, mecseki szurdokerdő, törmeléklejtő-erdő, ezüsthársas törmeléklejtő-erdő, nyáras borókás, fehérnyár ligeterdő, fűz-ligeterdő, podagrafüves égerliget, sáros égerliget, hegyi égerliget, kőris-ligeterdő, síkvidéki égerliget, égeres mocsárerdő, északi gyöngyvesszős-cserjés, déli gyöngyvesszős-cserjés, madárbirs cserjés, csepleszmeggyes, törpemandulás, sajmeggy-sövény.

d) Távlatilag (potenciálisan) veszélyeztetett (sebezhető) az a társulás, amelynek állományai a közép-távoli jövőben a megsemmisülés vagy eljellegtelenedés veszélyének nagy valószínűséggel ki lesznek téve. Ide hazánkban a jegenyefenyves-lucos, a bükkösök, a gyertyános-tölgyesek, a cseres-tölgyesek, a mészkerülő erdők, a szikladomborzatú erdők és a ligeterdők 25 társulását sorolják.

e) Az alig veszélyeztetett, a jövőben minden valószínűség szerint tartósan fennmaradó állományok csoportjába a hazai erdőtársulások közül csupán kettőt: a galagonya-kökény cserjést és a fagyal-kökényest sorolják.

Az ország erdőterületének kétötödét kitevő veszélyeztetett természetközeli erdőtársulások Bartha Dénes munkái alapján, kissé módosítva és kerekítve az 5. táblázat mutatja:

5. táblázat. Az erdőtársulás-csoportok veszélyeztetettsége

Ez azt jelenti, hogy jelenleg hazánkban minden természetközeli erdő veszélyeztetett, hiszen térvesztésük kialakulásuk óta kilencven százalékos.

Legfőbb veszélyeztető tényezők:

A korábbi erdőhasználati formát, erdőirtások, tarvágások, erdőégetések, kíméletlen faanyag-szállítási módok, sarjaztatás, rövid vágásforduló alkalmazása, erdei legeltetés, makkoltatás, alomgyűjtés, lombtakarmány-gyűjtés, mezőgazdasági közteshasználat, cserkéregtermelés, „fakóstolás”, gyantatermelés, fenyőkorom-égetés, fenyőtűlepárlás, erdei gyümölcsök gyűjtése, mohagyűjtés, zuzmótermelés, faszénégetés, mészégetés, hamuzsírfőzés stb.

A jelenlegi erdőgazdálkodásból fakadó veszélyforrások: monokultúra szemlélet, idegenföldi fajok túlzott arányú alkalmazása, nagy kiterjedésű tarvágások alkalmazása, tuskózásos felújítás, tenyészidőszakban történő fakitermelés, vágáskor csökkentés, túlgépesítés, kíméletlen faanyag-közelítési módok, túlméretezett feltáró hálózat, vegyszerek alkalmazása, a természetes erdőfelújítások időszakának lerövidítése, idegenből származó szaporítóanyagok, túlszaporított nagyvad állomány, az erdőterületek elaprózódása, a magántulajdon kiterjesztése, a természetközeli erdőgazdálkodás mellőzése.

Idegen tényezők: az idegenforgalomból származó taposás, szemetelés, szennyezés, károsítás, tűzokozás, katonai gyakorlatok, víztelenítés, „savas esők”, nitrogénülepedés, veszélyes anyagok felhalmozása stb.

Kiemelten védett erdők

Természetvédelmi (védett) erdők

A természetvédelem alapelvei szerint a természetvédelemnek elsősorban az (előzőekben ismertetett) veszélyeztetett természetszerű vagy természetközeli erdőtársulásokat kellett volna védelem alá helyezni. Jelenleg ugyanakkor a természetvédelmi oltalom alatt álló négyszázezer hektár körüli erdőnek (ami az összes erdő több mint egyötöde, a védett területeknek pedig közel fele) csak egy része sorolható ide. Ennek legfőbb okai, hogy:

A veszélyeztetett társulásokról, azok kiterjedéséről, helyéről és fokáról nem álltak (és részben még ma sem állnak) rendelkezésre elegendő, megbízható és minden értelemben meggyőző adatok.

A ritkaság és a veszélyeztetettség fogalmai és viszonya sem voltak eléggé tisztázottak. Vannak eredendően ritka (esetleg nem is veszélyeztetett) fajok és társulások, amelyek veszélyeztetettségét másképpen kell megítélni, mint a valamikor elterjedt, de megritkult állományú fajokét, társulásokét.

A természetvédelemnek a védetté nyilvánítások során a tudományos, szűk szakmai szempontok mellett figyelembe kell venni egy sor egyéb, pl. tájvédelmi, idegenforgalmi, turisztikai, gazdasági stb. tényezőt is, továbbá, hogy egyes veszélyeztetett értékek (ez esetben erdőtársulások) védelme nem feltétlen természetvédelmi feladat.

A veszélyeztetettség mértékének megállapítása sem egyértelmű, ami egyébként azt jelenti, hogy az adott területen mekkora kockázata van a társulás eltűnésének.

Nem lenne célszerű (de valószínűleg hatékony sem) mind a 700 ezer hektár veszélyeztetett erdőtársulás természetvédelmi oltalom alá helyezése. Igaz ugyan, hogy az elmúlt évszázadokban pl. a bükkösök háromnegyede eltűnt, de jelenlegi százezer hektár körüli állománya évtizedek óta nem csökken, ugyanakkor az erdős puszták 99%-a, az ártéri erdők 96%-a, a láperdők 95%-a eltűnt, maradványaik jelentéktelenek és végveszélyben vannak. Ezt alapul véve a már védett bükkösök a bükkös erdőtársulások fennmaradását hosszú távon is garantálhatja, viszont azonnal természetvédelem alá kellene helyezni minden (még nem védett) erdős pusztát, ligeterdőt, láperdőt, valamint sziklaerdőt, szurdokerdőt, törmeléklejtő erdőt és cserjést. Mivel ezek jó része egyébként jelenleg is védett, néhány tízezer ha ide tartozó erdőterület újabb oltalom alá helyezésével a veszélyeztetett erdőtársulások védelme „örökre” megoldódna.

A természetvédelem eredeti és legalapvetőbb feladata a természet érintetlen értékeinek – így az erdőnek is – a védelme. Jól tudjuk, hogy Európa nagy részén – különösen hazánkban – erre már nincs lehetőség. Egyetlen jellemző példa erre, hogy Magyarországon a jelenleg védelem alatt álló erdők 98 százaléka az elmúlt három évtizedben került védelem alá.

Fokozottan védett erdők

Eddig a védett erdők mintegy negyede, százezer hektár erdő került fokozott védelem alá, amelyek egy része különböző okok, de elsősorban a tudományos feltárás hiánya miatt nem mindig megalapozott. Ugyanakkor számos, arra érdemes, de főképpen rászoruló erdőtársulás nem áll fokozott védelem alatt.

A fokozott védelem alá helyezést kizárólag és szigorúan tudományos szempontok alapján kell végezni. Ennek figyelembevételével fokozott védelmet érdemelnek elsősorban az eredendően ritka, vagy az eredetihez viszonyítva nagyon megfogyatkozott, végveszélyben lévő erdőtársulások. A nemzetközileg elfogadott ötfokozatú veszélyeztetettségi kategóriából az első hármat: a megsemmisültet, a megsemmisüléssel veszélyeztetettet és a közepesen (aktuálisan) veszélyeztetettet fokozottan védetté kell nyilvánítani. Ezek kiterjedése az összes erdőterület egytizede, mintegy 180 ezer hektár lehet, amely az ország területének csupán 2%-a. Ide kizárólag azokat az erdőállományokat kell (kellene) sorolni, ahol a védelem célja és tárgya kimondottan maga az erdő (eltérően a tájvédelmi és egyéb erdőktől, amikor az erdő „csak” helyszíne valamilyen más védett értéknek).

A természetvédelem kezdete óta védelem alá helyezett ide sorolható erdők közül a legismertebbek: a debreceni Nagyerdő, a csévharaszti borókás, a szentgáli tiszafás, a tátikai ősbükkös, a fényi erdő, a baktalórántházai gyertyános-tölgyes, a fenyőfői ősfenyves, a kerecsendi tatárjuharos lösztölgyes, a kiskőrösi-tabdi kőrises égerláp, az erdőteleki égerláp, a lankóci erdő, az újszentmargitai erdő, a bélmegyeri fáspuszta és az ohati szikitölgyes.

Erdőrezervátumok

A természetes vagy természetközeli erdei életközösség megóvását, a természetes folyamatok szabad érvényesülését, továbbá a kutatások folytatását szolgáló erdőterületeket az illetékes miniszter erdőrezervátummá nyilváníthatja. Országosan 10–12 ezer hektár kiterjedésben, 4-5 ezer hektáros magterülettel hetven körüli rezervátum kijelölését tervezik. A hálózat kiépítése folyamatban van, ami több ellentmondást hordoz.

Mindaz ugyanis, ami az erdőrezervátumokra vonatkozik, változatlanul érvényes a fokozottan védett területekre is, amelyek kiterjedése tízszer-hússzor nagyobb. Az átlagosan 70–100 hektár kiterjedésű rezervátumok túl kisméretűek és sebezhetők ahhoz, hogy bennük – érintetlenségük megtartása mellett hosszú távú (időtávlat nélküli) – kutatásokat végezhessenek. Az új fogalom az eddigi védelmi hierarchiát (általános védelem, kiemelt oltalom, nemzeti park, fokozottan védett terület, védőövezet, magterület) feleslegesen tágítja.

Tájvédelmi erdők

A védett erdőterületek legnagyobb részét, 75–80%-át, mintegy 300 ezer hektárt a tájvédelmi, esztétikai megfontolások alapján védelem alá helyezett erdőterületek teszik ki. Ide azok az erdőállományok sorolandók, ahol maga az erdőállomány nem képvisel különösebb értéket, „csak” kerete, helyszíne, védelmezője a benne vagy alatta rejtőző egyéb természeti értékeknek, a barlangoknak, felszíni formáknak, ősmaradványoknak, forrásoknak, víznyelőknek, patakoknak, tavaknak, de főképpen az erdőben tenyésző lágyszárú növényvilágnak és az ott élő állatvilágnak. Hazánkban a növényfajok mintegy 45%-a erdőlakó és a veszélyeztetett állatfajok több mint egyharmada is erdőhöz kötődő. A tájvédelmi erdő a legtöbb esetben a táj szépségének megőrzését vagy a tájban történt káros beavatkozások takarását van hívatva szolgálni. Ilyen védett erdők pl. az ipolytarnóci ősmaradványok védelmét szolgáló, erdészetileg értéktelen feketefenyves-akácos; a kunfehértói holdrutás, az uzsai csarabos vagy a szedresi tarkasáfrányos, amelyekben az értéket nem maga a faállomány, hanem az ősállatnyomok, a holdruta, a csarab stb. képviseli. A nemzeti parkokban és a tájvédelmi körzetekben védelem alatt álló erdők zöme ilyen.

A hazai erdészeti jogalkotás a tájvédelmi erdőt csak 1997 óta ismeri, és mivel addig a valaha is védelem alá helyezendő ilyen jellegű erdőterületek zöme már természetvédelmi oltalom alá került, ez a fogalom azóta is kimondottan természetvédelmi „jellegű” maradt. Számítani lehet arra, hogy az erdőtervek (erdészeti üzemtervek) ebben a kategóriában továbbra is csak a természetvédelmi hatóság által védetté nyilvánított erdőterületeket fogják elismerni.

A tájvédelmi előírások a természetvédelmieknél jóval lazábbak. Az ide sorolt erdőterületeken a hagyományos gazdálkodási eljárások alkalmazása nemcsak megengedett, de tájgondozási okokból sok esetben kívánatos is. Ezek az erdőterületek elsősorban az emberek szabad idejének kellemes környezetben való eltöltését szolgálják.

A tájvédelem alatt álló erdők tulajdonosai, kezelői, használói sajnos általában tájékozatlanok. A tájvédelmi előírások többsége ugyanis nem az erdőgazdálkodást korlátozza, hanem az erdőt védi olyan beavatkozásokkal szemben, amelyek a tájjal együtt az erdőnek, így az erdőgazdálkodónak is ártanának. A tájvédelmi erdőkben tiltják vagy korlátozzák a felszíni bányaművelést, az ipartelepítést, új közlekedési vonalak kiépítését, a gépjárműforgalmat, hulladéklerakók (szemétdombok) telepítését, a telekalakítást (parcellázást), az építést, a tájromboló földmunkák végzését, a vegyszerhasználatot, a nagy munkagépek használatát, a táblásítást (vagyis a földrészletek és a növényi kultúrák mértani alakzatban – négyzetekben, körökben, sávokban, teraszokban, padkákon – való kialakítását, illetve telepítését), távvezetékek, hirdetőtáblák, hírközlő berendezések és más, esztétikailag a tájat romboló létesítmények építését és működtetését, valamint minden egyéb, a hagyományostól eltérő, tájromboló, tájcsúfító beavatkozást.

Az erdőgazdálkodást is korlátozó intézkedés: a nagy kiterjedésű tarvágások tilalma, a természetes erdőfelújítások előtérbe helyezése, a mesterséges vonalak (nyiladékok, fasorok, erdősávok, mértani alakzatú erdőtelepítések és erdőfelújítások) lehetőség szerinti mellőzése, a túlzott vadlétszám fenntartásának tilalma, vadvédelmi kerítések létesítésének korlátozása vagy tilalma, tájidegen fafajok telepítésének tilalma, valamint az iparszerű fakitermelési, faanyag-szállítási, fafeldolgozási és erdőművelési eljárások mellőzése.

***

Az egyes csoportokban külön-külön ismertetett korlátozásokon, tilalmakon és ajánlásokon túl általában minden védett erdőterületen figyelembe kell venni a következőket:

– a mageredetű erdő a sarjeredetűnél általában a védett erdőterületeken is értékesebb, de a sarjeredet nem idegen a természetvédelemtől;

– ahol a természetes erdőfelújítások mesterséges pótlására van szükség, az csak hagyományosan (magvetéssel, tányérozással, ékásóval, gödörfúró alkalmazásával stb.) végezhető;

– a mesterséges erdősítés általános szabályai: erdősíteni kizárólag a termőhelynek megfelelő őshonos fafajjal szabad, a szaporítóanyag környékbeli eredetű legyen; erdősíteni csak pontszerűen, gödörbe, lyukba, tányérba szabad, az erdősítés már a kivitelezéskor mutasson természetes képet és nélkülözze a mértani rendet;

– faállománnyal természeti adottságainál fogva nem borított védett gyepen, réten, legelőn, köves kopáron, mocsárban, lápon, fertőben, szikesen, homokon stb. erdőt telepíteni általában tilos, a kivételeket (pl. fás legelőkön) esetenként kell megállapítani;

– bizonytalanság, szabályozatlanság, a szabályok többértelműsége esetén a védett erdőterületeken általános szabálynak kell tekinteni, hogy – a teendők tisztázásáig – sokkal hasznosabb, célravezetőbb semmit sem tenni.

Általában védett erdők

Mindaz, amit az erdők tekintetében az előbbi négy pontban részletesen ismertettünk, a kiemelt oltalom fogalma alá tartozik és az erdőterületek egyötödére, egynegyedére vonatkozik. Az érvényes természetvédelmi törvény az eddigiektől eltérően megalkotta az „általános védelem” fogalmát. „Természeti terület”-ként kevés kivétellel ide sorolta az összes erdőterületet, ami azt jelenti, hogy hazánkban majdnem valamennyi erdő általános védelem alatt áll, és ezen belül a terület közel egynegyede élvezi a kiemelt védelmi kategóriát. Számszerűsítve: általánosan védett terület: 1780 ezer ha (100%); ebből kiemelten védett: 400 ezer ha (23%); ebből fokozottan védett: 100 ezer ha (6%); erdőrezervátum: 10 ezer ha (1%). Az erdő általános védelmének ellátása elsősorban az államerdészeti és a környezetvédelmi szervezetek feladata, amelyben a természetvédelmi szervezetnek inkább csak tanácsadói szerepe lehet.

2.3.3.13. Fásítás

A fás társulások között a legjelentősebb természetesen az erdő, amellyel – éppen kiemelkedő jelentősége miatt – külön foglalkoztunk, így itt csak az erdőn kívüli fás növénytársulásokat ismertetjük, amelyek természetvédelmi jelentősége az erdőkénél összehasonlíthatatlanul kisebb.

Természetvédelmi jelentőségük – különösen erdőben szegény, fátlan környezetben – az egyes fáknak, facsoportoknak, erdőfoltoknak, erdősávoknak és fás legelőknek van, amelyek környezetünk díszei.

A védelem indoka lehet a fák magas kora, különleges mérete, érdekes elhelyezkedése, esztétikai értéke, a hozzájuk fűződő valóságos események vagy a néphagyomány (monda, rege), valamilyen velük kapcsolatos történelmi esemény (pl. hogy a király ültette, Rákóczi ült alatta, rá akasztották fel a betyárt stb.), a fafaj ritkasága, a kiváló tulajdonságai, különleges alakja, valamint a fák tájképi értéke stb.

Magas kort különösen a lassan növő fafajok érnek meg, amelyek egyben hatalmas méretűek is. Ilyen szempontból nálunk elsősorban a tölgyeknek és néhány külföldről betelepített fafajnak van jelentősége. A hatalmas méretű, idős fák a múlt tanúi (ezért tanúfáknak is nevezzük őket), csodálatot és tiszteletet ébresztenek, esztétikai élményt nyújtanak, méretükkel és életerejükkel lenyűgözik a szemlélőt.

A védett fák, illetve fásítások zöme helyi természeti érték, létüket számos veszély fenyegeti. Legismertebb és legértékesebb egyedileg védett fáink (a védetté nyilvánítás sorrendjében): az ohati tölgyfák, az almamelléki tölgy, az alcsúti platánsor, az alcsúti libanoni cédrus, a kunfehértói tölgy, a somogyszobi tölgy, a röjtökmuzsaji bükkfák, a máriaújfalui jegenyefenyő, a hédervári feketefenyő, a soproni cserfák, a balatonakarattyai „Rákóczi-szilfa”, a ladi magas kőris, a eddei nyár, a balatonszentgyörgyi eperfa, a bogáti vörösfenyősor, a mátrai ősjuhar, a budai császárfa, a nagykőrösi hársfa, a sajóőrsi törökmogyoró, a zsennyei tölgyfa (a hazai természetvédelem egyik jelképe), a csesztrei emlékfa, a romhányi törökmogyoró, a lesencetomaji mamutfenyők, a tiszagari királyfa, a kőszegi platán, az (elpusztult) velemi szelídgesztenye, a zilizi tölgy, a süttői hárs, a fenékpusztai feketefenyősor stb.

A régebben védelem alá helyezett fák és fásítások zöme az elmúlt ötven esztendő viharai, a nemtörődömség, az igénytelenség és a felelőtlenség következtében elpusztult.

2.3.3.14. Élőfagyűjtemények (parkok, arborétumok)

A különféle növénygyűjteményeket – mivel területük az összes fásításnak még tíz százalékát sem teszi ki és jellegük is hasonló azokéhoz – a fásítások közé is sorolhatnánk. Területük átlaga azonban lényegesen nagyobb, mint a fásítás maximális határa, így ezeket inkább erdőnek tekinthetnénk.

Külön kategóriába való sorolásuk főbb indokai:

– döntően emberi tevékenység eredményei;

– értékük messze felülmúlja az általuk elfoglalt terület, vagy a fák fatömege szerint az erdőkre vagy a fásításokra eső egységnyi értéket;

– nagy részük emberi településeken belül vagy azokhoz közel fekszik;

– a legtöbb gyűjteményen belül értékes műemlékek, kastélyok és egyéb műszaki létesítmények vannak, sőt nagy részük ennek szolgálatára készült;

– növényanyaguk számottevő része nem erdei, sőt gyakran nem is őshonos, hanem idegenből származó egzótákból áll;

– gondozásuk, fenntartásuk, őrzésük, kezelésük különbözik az erdőétől és a fásításétól.

Ide a következő elnevezéseken ismert gyűjteményeket soroljuk: arborétum, park, élőfagyűjtemény, növénygyűjtemény, növénykert, barokk park, tájképi park, angolpark, romantikus tájképi park, botanikus kert, francia kert, történeti kert, városi díszkert, kultúrpark, gyermekpark, sportpark, állatkert, főúri park, füvészkert, erdészeti fagyűjtemény, egzótakert, egzótagyűjtemény, fenyőkert stb. Ezek az elnevezések sokszor átfedik egymást, máskor egymás szinonimái.

Hazánkban, a különböző neveken ismert, mesterségesen létrehozott élőfagyűjtemények is tárgyai a természetvédelemnek. Az okok közül kettőt említünk meg. Ezeket a tervszerűen kialakított emberi alkotásokat sok esetben az eredeti természetes faállomány felhasználásával létesítették, tehát részben természetes eredetűek. Lényegesebb azonban a második világháború alatt kialakult történelmi helyzet, amikor is ezeket az intézmények és a lakosság részéről állandó veszély fenyegette. A parkok és az arborétumok nagy részét ugyanis az egykori uralkodó osztály birtokolta, és sokan ezeket is a „történelmi leszámolás” eszközének tekintették.

A háború alatt csupán egyet, a szarvasi arborétumot védték, a háború után azonban kereken száz élőfagyűjtemény került a természetvédelem oltalma alá.

Ez a jó szándékú törekvés azonban nem hozott teljes sikert. Egy felmérés szerint hazánkban számuk a háború előtt 600–650 között lehetett, az általuk elfoglalt terület pedig 6000 hektár körül volt. A nyolcvanas évek elején pedig számuk csak néhánnyal haladta meg a 400-at, területük ezzel arányosan, mintegy 4000 hektárra csökkent. A számok egyben azt is jelentik, hogy átlagos kiterjedésük 10 hektár körül volt, valamint hogy valamikor minden ötödik, jelenleg minden nyolcadik településen található egy élőfagyűjtemény.

A legértékesebbek védetté nyilvánítása szükséges volt ugyan, de ez azzal a hátránnyal járt, hogy a nem védettek nagy része tönkrement. Egyesek védelem alá helyezése ugyanis (a műemlékekhez hasonlóan) azt a látszatot keltette, mintha a nem védettek szabad prédát jelentenének. E nehéz lélektani helyzeten mai napig sem sikerült lényegesen változtatni. A természetvédelemnek pedig részben nem feladata, részben pedig nincs ereje valamennyi élőfagyűjtemény megvédésére, felújítására, fejlesztésére, fenntartására és közkinccsé tételére.

Hosszabb távon az lenne a helyes, ha a parkok, arborétumok és ezzel azonos elbírálás alá eső más növénygyűjtemények természetvédelmét meg lehetne szüntetni, mert az állampolgári fegyelem és a közmorál olyan lenne, hogy ezeket nem fenyegetné veszély.

Ellenérvként fel lehetne hozni, hogy akkor ez más védett értékekre is vonatkozhat. Ez azonban könnyen megcáfolható. Az erdő, a mocsár, a barlang ugyanis sok (és természetvédelemmel ellentétes) célra is felhasználható. A parkot, az arborétumot, a füvészkertet viszont azért hozták létre, hogy az legyen, ami. Egy park vagy arborétum védetté nyilvánítási határozata ugyanis anakronisztikus előírásokat tartalmaz. Minden esetben arra kötelezi a kezelőt, amit egyébként is tennie kellene.

Végkövetkeztetésként kimondható, hogy az ember által létesített növénygyűjtemények természetvédelme akkor érné el a legnagyobb sikert, ha minden védettséget nyugodt szívvel feloldhatnának.

Külön (lehetséges, hogy kimondottan magyar) problémát jelent az a veszély, ami éppen a kezelők részéről veszélyezteti ezeket a gyűjteményes kerteket. A természetvédelmi kezelést ellátó szervek nagy része ugyanis – függetlenül attól, hogy egy szegény termelőszövetkezetről vagy egy tekintélyes kutatóintézetről van-e szó – a védelmi intézkedéseket úgy tekinti, mintha az mindenki másra kötelező lenne, csak éppen őrá nem vonatkozna. A tarthatatlan szemlélet következtében sok park, arborétum, növénykert lakásokkal, irodákkal, sportpályákkal, iskolákkal, éttermekkel, uszodákkal és más – egyébként a lakosságot szolgáló –, de a területen idegen műszaki létesítményekkel épült be.

Parknak tekintjük a nagyobb kiterjedésű, tervszerűen létesített, változatos és többszintű növényzettel borított, rendszeresen gondozott zöldfelületet, amelyet a korok, a megrendelők, a funkció függvényében különböző stílusban alakítottak ki.

Az élőfagyűjtemények védelmére vonatkozó legfontosabb előírás, hogy nem szabad:

– megváltoztatni a művelési ágat,

– csökkenteni a területét,

– a növényzet tenyészetét és a gyűjtemény rendeltetését zavaró létesítményeket elhelyezni és üzemeltetni, a vízháztartást kedvezőtlenül megváltoztatni,

– vegyszerezni, hulladékot lerakni, szennyvizet a területre bevezetni stb.

2.3.3.15. Mezőgazdasági kultúrák

Az ország közel 60 százalékát kitevő mezőgazdasági kultúrák védelme a természetvédelemnek csak mellesleg feladata. Az ide sorolható szántók, gyümölcsösök, szőlők és kertek – kevés kivétellel – legtöbb esetben tájvédelmi és kultúrtörténeti okok miatt kerültek a nemzeti parkok és tájvédelmi körzetek határain belülre. A védettség másik oka, hogy sok mezőgazdasági terület zárványként vagy nyúlványként szétválaszthatatlanul beékelődik a védendő, illetve védett területek közé vagy azokon belül helyezkedik el. Ha ezeket kihagynánk vagy kikerülnénk, a védett területen belül számos nem védett zárvány képződne, illetve a védett területek határvonala követhetetlenül zegzugos lenne.

Mindezek mellett a védelem alá helyezett művelt területek gyakran egyben a valóban értékes védett területek védőkörzeteinek, ütközőzónáinak is tekinthetők.

Jelenleg 100 ezer hektár körüli szántó, és mintegy 8–10 ezer hektár kert, szőlő és gyümölcsös, vagyis összesen 110 ezer ha körüli belterjes művelés alatt álló mezőgazdasági földterület áll védelem alatt, ami az összes ilyen földterületnek 2, a védett természeti területeknek pedig 12–14%-át teszi ki. Ezek az arányok jelentősen a jövőben sem változnak, vagyis többé-kevésbé véglegesnek tekinthetők.

A természetvédelem érdekei szinte kizárólag a hagyományos, külterjes mezőgazdasági rendszerekkel egyeztethetők össze. A védett és még védelem alá helyezendő mezőgazdasági művelés alatt álló területek zöme – szerencsére – ilyen. A mezőgazdaság korszerűsítéséből termőhelyi adottságai miatt kimaradt, főképpen gyenge termékenységű, hátrányos helyzetű, „elmaradt” közműhálózattal rendelkező területeken napjainkig fennmaradt hagyományos gazdálkodás a természetvédelem érdekköréhez áll legközelebb.

Külterjes mezőgazdaságon olyan termelési, gazdálkodói rendszert (területet, földhasználatot) értünk, amely nagymértékben önfenntartó, csekély külső terhelést (anyagot, energiát) kap, ahol a termelés alapvetően a helyben lévő természeti erőforrások (talaj, víz, napsugár stb.) használatán alapszik, a termelés meghatározó összetevői a környezet, a hagyomány, az emberi cselekvőképesség és a tapasztalat.

Ezeken a területeken a természetvédelem célkitűzése és érdeke, hogy a termelés ne legyen iparszerű, vegyszereket ne vagy nagyon mérsékelten alkalmazzanak, kerüljék az öntözést, a vizeket mesterségesen ne vezessék el, az állatokat külterjesen (ridegen, szabadon) tartsák, a takarmányt helyben termeljék meg, a mozaikos földhasználat (tanyarendszer) maradjon meg; a trágyát, a trágyalevet és a növényi maradványokat juttassák vissza a talajba, a mikrodomborzatot (a földfelszínt) ne változtassák meg, tartsák fenn vagy ismét vezessék be a vegyes használatot, lehetőleg a betegségekkel szemben ellenálló növény- és állatfajokat termesszenek, tenyésszenek.

Azok a mezőgazdasági körzetek, amelyekben a hagyományos gazdasági módok fennmaradtak, már majdnem kivétel nélkül védelem alatt állanak. Közülük legjelentősebbek (a védetté nyilvánítás sorrendjében): Tihany, Badacsony, Hortobágy, Kiskunság, Ócsa, Dévaványa, Pusztaszer, Zselicség, Hanság, Bükk, Hollókő, Csokonyavisonta, Szabadkígyós, Őrség, a Szatmár-Beregi síkság, Zemplén, Káli medence, az Aggteleki karszt, a Hajdúsági erdőspuszták és a Pitvarosi puszták.

Szántóföldi növények

A jövőben a külterjesen művelt szántóterületek növekedésére számíthatunk, ami természetvédelmi szempontból akkor is kedvező, ha azok nem kerülnek védelem alá. Jelentőségük – a belterjesen művelt szántókkal szemben – élőviláguk változatossága (gazdag rovar- és gerinces faunájuk, pl. túzok, ugartyúk, szalakóta, hamvas rétihéja), magasabb esztétikai értékük. Fenntartásukat az általában ismertetetteken felül elősegíti, ha a földeket vetésváltással hasznosítják, vagy ha időnként parlagon hagyják és mozaikosan művelik.

A természetvédelmi oltalom alá került szántók jelentős része csak a földnyilvántartás adatai szerint szántó, egyébként elmocsarasodott, elnádasodott, begyepesedett, beerdősült vagy éppen e folyamatok előtt álló elhagyatott, valamikori művelt terület.

A fentiek alól elsősorban a túzok élő- és táplálkozóhelyei képeznek kivételt. Közismert pl., hogy az egykori nagy kiterjedésű füves puszták térbeni csökkenése után a túzok szívesen fészkel és költ gabonatáblákban, lucernásokban, és előszeretettel táplálkozik repceföldeken.

Természetvédelmi – ezen belül tájvédelmi – szemszögből legkedvezőbbek az évente újra kihajtó, áttelelő, nem egynyári, úgynevezett évelő kultúrák. Előnyük, hogy területüket nem kell évente felszántani, egyengetni, trágyázni, tömöríteni, vagyis a megszokottnál jóval kevesebb talajbolygatásra van szükség, valamint azon felül, hogy a talajt egész éven át növényzet borítja, látványként is igen kedvező képet mutat. Ilyenek pl. a levendulások.

Gyümölcsösök, szőlők, kertek

A mezőgazdaságban termesztett fás növények a kultúrtájak díszei. A gyümölcsfák – különösen a tavaszi virágzás, a gyümölcsérés és az őszi levélszíneződés idején – a tájat megszépítik, különleges élményt nyújtanak.

A természetvédelem a hagyományos kultúrák fenntartására vagy kialakítására törekszik. Cél a fák ritka hálózatának fenntartása vagy kialakítása, az idősebb gyümölcsfák megőrzése, a vegyes kultúrák (pl. szőlő, barack, dió, szilva, mandula) kialakítása, a kisparcellák megőrzése, a hagyományos fajták termesztése, a térközök gyepkaszálóként való hasznosítása, az ártéri gyümölcsösök fenntartása, a fás és lágyszárú növényzet együttes termesztése (pl. a tihanyi levendulás-mandulás); a különleges kultúrák fenntartása (pl. a nyugat-dunántúli szelídgesztenyések), a mértani alakzatok (lehetőség szerinti) kerülése, a hagyományos támrendszer (fából készült oszlopok, karók) és a gyalogosan vagy lóval művelhető ütetvények fenntartása.

A növényfajok védelme

A természetvédelemben evidencia, hogy a fajokat leghatékonyabban élőhelyükön, termőterületükkel együtt lehet megvédeni. A védett területek tekintélyes hányada éppen az azon élő növények megvédése céljából került oltalom alá. Sokan éppen ezért a növényfajok védelmét fölöslegesnek, értelmetlennek, sikertelennek tekintik, sajnos azonban ez a módszer sem mellőzhető.

A terület nélküli, vagyis élőhelyeken kívüli fajvédelem indokai:

– Ha egy növényfaj egyedszáma veszélyesen lecsökkent és még megmaradt példányai nem egy aránylag könnyen lehatárolható és jól megvédhető szűkebb körzetben, hanem az ország területén szétszórva élnek, elkerülhetetlen a faj egész térségre, országra kiterjedő védelme. Ellenkező esetben a nem védett helyről származó (illetve annak mondott) növények gyűjtését, elpusztítását, árusítását, forgalmazását nehéz vagy lehetetlen megállítani, figyelemmel kísérni, áttekinteni.

– A piacon szinte soha nem lehet egymástól a védett területről vagy máshonnan származó, illetve a szabadban termett vagy termesztett növényt megkülönböztetni.

– Az intézményes (pl. iskolatanszer-gyárak) gyűjtést csak teljes védelemmel lehet megakadályozni és ezáltal pl. az iskolákat a veszélyeztetett növényfajok gyűjtéséről – mint elavult szemléletről – leszoktatni.

A növényfajok terület nélküli védelmének azonban csak magasabb rendű fajok esetén van értelme és lehetősége, amelyek száma hazánkban 2300–2400 között van. A száras növényfajok (vagyis a harasztok, a zárvatermők és a nyitvatermők) körében eddig még meg nem ismert faj előbukkanására, felfedezésére már nagyon kicsi az esély. A fajszám körüli kisebb bizonytalanságok is taxonómiai jellegűek, egyes fajok összevonásával vagy szétválasztásával kapcsolatosak. Jelenlegi helyzetük eléggé ismert, terjedési vagy pusztulási tendenciái viszonylag megbízhatóan nyomon követhetők. Ez kevésbé rejtett életüknek, valamint annak a szerencsés körülménynek köszönhető, hogy termőhelyeik viszonylag pontosan körülhatárolhatok.

A hazai természetvédelmi jogszabályok (is) a hangsúlyt elsősorban a vadon élő fajok védelmére helyezik, mindemellett lehetőséget nyújtanak a jelentős értéket képviselő parkokban, arborétumokban, botanikus kertekben tenyésző vagy a természetben megjelenő idegenből származó fajok védelmére is.

Védett természeti területen a nem védett fajok védelme is elrendelhető. Egy-egy ország – így hazánk –- területére idegen fajt betelepíteni csak a természetvédelmi hatóság engedélyével lehet.

A védelem alatt álló növényfaj védettségének hatálya kiterjed a faj minden egyedére, az egyed valamennyi részére (gumó, hagyma, gyökér, hajtás, levél, virág, mag stb.) és bármely állapotára (élő egyed, preparátum stb.). A nemzetközi szabályoknak megfelelően védett növényfajt az ország területén szervezetten, illetőleg kereskedelmi jelleggel gyűjteni, preparálni, feldolgozni, értékesíteni és külföldre juttatni csak a természetvédelmi hatóság engedélyével szabad.

Természetvédelmi szempontból a növényfajokat legcélszerűbb a következő csoportokba sorolni:

– őshonos növényfajok,

– bennszülött (endemikus) növényfajok,

– maradvány (reliktum) növényfajok,

– bennszülött maradványfajok (endemikus-reliktum növényfajok),

– jövevény (adventív) növényfajok,

– veszélyeztetett növényfajok,

– védett növényfajok,

– fokozottan védett növényfajok.

2.3.3.16. Őshonos növényfajok

Őshonosak az egy területen ősidőktől fogva tenyésző, de máshol is előforduló növényfajok.

Számuk Magyarországon 2300 fölött van, amelyek fele közönségesnek, de legalábbis gyakorinak mondható. Az őshonos növényfajok 45%-a erdőben, a többi a gyepeken, valamint vizenyős élőhelyeken fordul elő. Őshonos növényfajaink mintegy négyszáz növénytársulásban élnek, amelyeknek több mint a fele biztonsággal felismerhető.

2.3.3.17. Bennszülött (endemikus) növényfajok

Bennszülött fajoknak tekintjük a valamely területen kizárólagosan honos, vagyis máshol elő nem forduló növényeket.

Minél kisebb egy terület, annál kisebb annak a valószínűsége, hogy egy faj csak azon a területen fordul elő. Közülük a legtöbb – a helyi körülmények hatására – csak változata valamely fajnak, de van olyan is, amely rokonságától elszakadva, az évezredek alatt önálló fajjá vált.

A természetvédelemnek elsőrendű feladata azoknak a páratlan értékeknek a megmentése, amelyek máshol nem fordulnak elő. A bennszülött növényfajok is ezek közé tartoznak. Ezt a feladatot mindig csak annak az országnak a természetvédői tudják végrehajtani, ahol ezek a pótolhatatlan értékek előfordulnak.

Bármily veszély fenyeget is egy olyan fajt, amely más országokban is tenyészik, ennek védelmét sokszorosan megelőzi a sehol máshol elő nem forduló bennszülött fajok védelme.

Védelmüket a természetvédelem kialakításától kezdve kiemelt feladatnak tekintették, de hazánkban 1982-ig – néhány kivételtől eltekintve – a fajokat külön nem, csak tenyészterületükkel együtt védték. Ez az állomány nagy részét megóvta ugyan, de a faj teljes körű védelmét nem tette lehetővé.

Bennszülött növényfajaink számát az összes faj két százalékára becsülik, ami ötven–hatvan közötti fajt jelent. Számos faj bennszülöttsége azonban vitatott. Legértékesebb bennszülött növényfajaink: a bánáti bazsarózsa, az erdélyi hérics, a magyarföldi husáng, a cifra kankalin alfaja, a magyar kökörcsin, a dolomit len, a magyar méreggyilok, a magyar nőszirom, a magyar vadkörte, a fehér varfű, a tornai vértő, a Horánszky-cickafark, a lisztes berkenye, az estike, a magyar gurgolya, az eper gyöngyike, a tátrai hölgymál, a homoki kikerics, a hegyi kökörcsin, a homoki nőszirom, a tartós szegű, a tollas szegfű, a Janka tarsóka, a sátorhegyi tarsóka, a debreceni torma, a fekete galagonya, a Jávorka fényperje, a budai imola, a szakállas csormolya, a debreceni csormolya, a magyar sóballa, a magyar repcsény, a sziklai csenkesz, a magyar perje, az abaúji galaj, a homoki gémorr, a vékony útifű és a sziki cickafark.

Vitatott az öldöklő ászát, a szürke bogáncs, a kékes borkóró, a magyar csenkesz, a hólyagos csüdfű, a kövér daravirág, az ikrás fogasír, a magyar kőhúr, a tiszaparti margitvirág, a palástfüvek hazai fajai, a moldvai sisakvirág, az osztrák tarsóka, a homoki varjúháj, a mecseki varjúháj és a homoki vértő bennszülöttsége.

2.3.3.18. Maradvány (reliktum) növényfajok

A földtörténet folyamán bizonyos fajok természetes körülmények között is megritkulnak vagy eltűnnek.

Maradványfajoknak nevezzük azokat a növényfajokat, amelyek földünk történetének valamelyik megelőző korszakában bizonyos területeken gyakoriak voltak, majd a megváltozott környezeti tényezők hatására visszaszorulóban vagy kihalófélben vannak.

Hazánkban ilyen nagy időjárás-történeti fordulópontnak a jégkorszakot tekintjük. Az eljegesedések előtti időszakokból az évezredek megpróbáltatásai ellenére megmaradt növényfajok védelme – a bennszülött fajokhoz hasonlóan – a természetvédelem kiemelt feladatai közé tartozik.

A maradványfajok között természetesen sok olyan faj található, amelyek máshol (általában tőlünk északra vagy nagyobb tengerszint feletti magasságban) közönséges fajnak számítanak.

A természetvédelem – a bennszülött fajokhoz hasonlóan – a maradványfajok védelmét is az élőhelyek oltalmával kezdte, később tért át a fajoknak az ország teljes területén való védelmére.

A maradványfajok annál értékesebbek, minél régebbi korból származnak, és amelyek élőhelyeinek száma és területe, illetve példányszámuk lecsökkent.

A maradvány növényfajok száma negyven fölött van, további 25–30 faj besorolása vitatott.

Legértékesebb maradványfajaink: a hagymaburok, az erdélyi hérics, a magyarföldi husáng, a cifra kankalin, a lisztes kankalin, a magyar kikerics, a tátogató kökörcsin, a dolomit len, a magyar méreggyilok, a szirti pereszlény, a déli sárkányfű, a magyar vadkörte, a fehér varfű, a tornai vértő, a tőzegáfonya, a mocsári angyalgyökér, a szürke bogáncs, a Horánszky-cickafark, a lápi csalán, a cselling, a lila csenkesz, a babérfűz, a két gyapjúsásfaj, a havasi hagyma, a sárga ibolya, a havasi iszalag, a lápi nádtippan, a nyúlfarkfüvek néhány faja, a gyapjas őszirózsa, az egytarajos pajzsika faj, a poloskavész, az északi sárkányfű, az óriás útifű, a zergeboglár, a bókoló zsálya, a tőzegeper, a keleti gyertyán, a molyhos körte, a dudamag, a hengeres sás és a gyapjasmagvú sás.

Vitatott a következők besorolása: a szarvasbangó, a gyapjas csüdfű, a egyhajúvirág, a gyapjas gyűszűvirág, a rozsdás gyűszűvirág, a barázdált csüdfű, a sárgás habszegfű, a széleslevelű harangvirág, a közönséges hízóka, a veres hölgymál, a havasi ikravirág, a magas istác, a királyharaszt, az erdélyi lednek, a bakszarvú lepkeszeg, a tarka nádtippan, a pamacslaboda, a bérci ribiszke, a havasi ribiszke, az északi sás, a két szirtipáfrány-faj, a hegyi tarsóka, a telekivirág, az öt tőzegmohafaj, az erdei varfű és a fénylő zsoltina.

2.3.3.19. Bennszülött maradványfajok (endemikus-reliktum növényfajok)

A természetvédelem felelősségét tovább fokozza, ha az endemikus növényfajok egyben reliktumnövények is, vagyis a régen múlt korokból visszamaradt bennszülött fajok. Ezeket nevezzük bennszülött maradványfajoknak (reliktumendemizmus).

Hazánk területe sem bennszülött, sem maradványfajokban nem gazdag, így az olyan fajok száma, amelyek mind a két csoportba beletartoznak, semmiképpen nem lehet nagy. Ezek a természetvédelem legértékesebb fajai közé tartoznak. Közülük nyolc faj ismeretes: az erdélyi hérics, a magyarföldi husáng, a cifra kankalin, a dolomit len, a magyar méreggyilok, a magyar vadkörte, a fehér varfű és a tornai vértő.

2.3.3.20. Jövevény (adventív) növényfajok

Meg kell emlékeznünk az idegen növényfajokkal kapcsolatos problémákról is. Egyes növényfajok természetes úton is behurcolhatok. Ilyenek például a madarak által terjesztett egyes vízi és mocsári fajok. Ez azonban – éppen mivel természetes folyamat eredménye – a természetvédő számára nem okozhat gondot.

Az első igazi és veszedelmes gyomnövény-invázió a szántóföldi kultúrák elterjedésével egyidejűleg következett be. Dél-eurázsiai mediterrán gyomnövényfajok tömege árasztotta el Közép-Európát. Ez a folyamat napjainkban tovább folytatódik, sőt a nagyarányú áruforgalom miatt távolabbi térségek növényei is eljutnak hozzánk. A gyomnövények dinamikus terjedésének egyik oka, hogy versengő- és szaporodóképességüknek köszönhetően hihetetlenül gyorsan és nagy mennyiségben képesek elterjedni.

A régebben meghonosodott növényfajok közül néhány olyan helyet vívott ki magának, hogy már hazai flóránk teljes jogú tagjának tekinthető. Ezek közül többen alkalmazkodni tudtak a hazánkban fennálló életfeltételekhez, ezért néhánynak már természetvédelmi jelentősége is van. Ilyenek például a csillagos téltemető (Eranthis hiemalis), a tűzliliom (Lilium bulbiferum) és a magyar tölgy (Quercus farinetto.)

A jövevényfajok közül csupán a téltemető áll védelem alatt. Ezenkívül a védelem alatt álló árvalányhaj-fajok, az ugyancsak védett sáfrányok közül egy-egy faj őshonossága még vitatott.

A gyomnövényekkel, mivel azok egyelőre nem képezik a természetvédelem tárgyát, nem foglalkozunk. A természetvédelem számára legtöbb gondot a parlagfű és a selyemkóró okozza.

Feladata viszont a természetvédelemnek a hazánkban nem honos vadon élő növényfajok betelepítésének ellenőrzése, ezért ezt a természetvédelmi jogszabályok engedélyhez kötik.

2.3.3.21. Veszélyeztetett növényfajok

A védetté nyilvánításokat minden esetben meg kellene előznie egy leltár összeállításának, amelynek része a veszélyeztetett fajok listája, illetve a veszélyeztetettség mértékének megállapítása. A leltárkészítés a botanikusok, a veszélyeztetettség mértékének felmérése a botanikusok és a természetvédők közös feladata, míg a védetté nyilvánítás egyértelműen a természetvédők kötelezettsége.

A veszélyeztetettség mértékének megállapítására az ún. vörös könyvek vagy vörös listák szolgálnak. Magyarországon azonban a sorrend kissé felborult, mivel az első vörös könyv 1989-ben történt késedelmes megjelenése előtt a természetvédelem a veszélyeztetett fajok mintegy felét területtel vagy országosan (terület nélkül) védetté nyilvánította.

A következőkben a veszélyeztetett növényfajok legfontosabb adatait az első hazai Vörös Könyv (1989) alapján ismertetjük.

A növényfajok veszélyeztetettségének, illetve pusztulásának legfőbb okai:

– az élőhelyek megszűnése (beszűkülése, megváltozása, feldarabolódása),

– a környezetszennyeződés,

– a kereskedelmi célú gyűjtés,

– a fajok közötti versengés,

– a génerózió,

– a beletelepített, illetve betelepült fajok térfoglalása,

– az intézmények (iskolák, kiállítások, múzeumok, tudományos intézetek, gyógynövény-forgalmazók stb.) gyűjtése,

– az értelmetlen gyűjtési szenvedély (hobbi, divat, felelőtlenség) stb.

A következőkben csak a száras növényfajokkal foglalkozunk.

Kipusztult és eltűnt növényfajok

A hazai flórából eddig 35 zárvatermő és egy haraszt, összesen 36 faj (az összes faj 1,5 százaléka) pusztult ki vagy tűnt el, amelyek közül szerencsére csak egy, a magyar mézpázsit (Puccinellia pannonica) volt bennszülött, vagyis olyan, amely Magyarországon kívül sehol sem fordult elő, így a világflórából is örökre és visszavonhatatlanul kihaltnak kell tekinteni. Kegyelettel és szomorúsággal kell rá emlékezni. Egykori utolsó termőhelyén (állítólag) ma egy áruház áll (választéka lenyűgöző!).

A többi faj világállománya egy faj, az IUCN európai vörös listáján is szereplő ezüstös gyékény (Typha shuttleworthii) kivételével nincs veszélyben. A kiveszett fajok jelentős része hidegkedvelő, alpin-arktikus elterjedésű (14 faj), amelyek hazánkban a tőzegmohalápokon, lápokon élő reliktumok voltak és egykori termőhelyeik a lecsapolásoknak, illetve eutrofizációnak estek áldozatául. A második legnagyobb csoport (9 faj) a puszták és erdőspuszták reliktumai voltak, és ugyancsak termőhelyeik degradálódása miatt vesztek ki. Valamennyi faj elterjedésének nyugati, illetve északi határvidékén élt igen kicsiny és kisszámú populációban. Tömegesebb vagy nagyobb elterjedésű növényfaj eddig a hazai flórából nem veszett ki.

Közvetlenül veszélyeztetett (a kipusztulás közvetlen veszélyébe került) növényfajok

Ide negyven zárvatermőt és egy harasztot soroltunk, s ez a 41 faj a hazai száras növényfajok 1,7%-a. Kiemelt, nemzetközi jelentőséggel közülük néhány reliktumendemizmus (így a Horánszky-cickafark, az erdélyi hérics, a tornai vértő és a magyar vadkörte), továbbá az IUCN vörös listáján is szereplő Európa-szerte veszélyeztetett fajok (a szíveslevelű hídőr, a mocsári kardvirág és a mocsári angyalgyökér) bírnak. Hasonló helyzetben vannak, de az IUCN listán nem szerepelnek az egyhajúvirág, a korai szegfű, a gyapjas gyűszűvirág és a hagymaburok.

Közepesen (aktuálisan) veszélyeztetett növényfajok

Az ide sorolható 127 faj közül 114 zárvatermő, 13 pedig haraszt, ami a virágos növények és harasztok 5,3%-a. Közöttük sok olyan faj található, amelynek teljes világállománya és az összes európai populációja kisebb-nagyobb mértékben veszélyben van. Az IUCN európai körű listáján is szerepel a gyapjas csüdfű, a kis holdruta, a virginiai holdruta, a tátorján, a tartós szegfű, a bükki korpafű, a magyarföldi husáng, a Vrabélyi-estike, az erdélyi lednek, a dolomit len, a magyar kökörcsin, a fénylő zsoltina és a magyar méreggyilok. Számos maradvány bennszülött – természetvédelmileg az előző csoportba soroltakkal közel azonos értékű – faj tartozik ide.

Távlatilag (potenciálisan) veszélyeztetett növényfajok

Az ide sorolt 384 zárvatermő, két nyitvatermő és húsz haraszt, vagyis összesen 406 növényfaj a hazai száras növényfajok 17%-a. (Mivel a listán az eddig leírt 21 Sorbus ariax torminalis hibridogén kisfajt egy tételben szerepeltetjük, a szakirodalomban számuk csak 386.) Ha a fentiekhez hozzáadjuk az előbb említett húsz berkenyefajt, a potenciálisan veszélyeztetett 406 fajból húsz a harasztokhoz, kettő a nyitvatermőkhöz, 384 pedig a zárvatermőkhöz tartozik.

A nemzetközi listák általában azokat a fajokat sorolják ide, amelyek elterjedési területe szűk, előfordulásuk lokális, egyébként nincsenek különösebb veszélyben.

Éppen ezért inkább a ritka, mint a veszélyeztetett csoportba tartoznak. Magyarországon ezeken kívül indokoltnak tartottuk e csoportba sorolni a ma még viszonylag elterjedt, sőt helyenként gyakori növényfajok közül azokat is, amelyek állományai – mivel minden termőhelyük veszélyeztetett – rohamosan csökkennek. Itt szerepel számos feltűnően szép virágú, rendszeresen csokorba szedett növényfaj, pl. az orchideák többsége is. E csoportba soroltuk végül azt a 130 fajt, amelyek veszélyeztetési fokozata nem kellően ismert, de az biztosra vehető, hogy a veszélyeztettek közé valók.

Ismeretlen veszélyeztetettségű növényfajok

A nemzetközi Vörös Könyvekben a kipusztult és a veszélyeztetett fajokat öt kategóriába sorolják. Az első négyet az előbbiekben ismertettük. A hazai Vörös könyv szerzői az ötödik – az ismeretlen veszélyeztetettségű – csoportot nem látták indokoltnak kialakítani, mivel hazánk növényvilága e tekintetben eléggé feltárt és ismert.

Azt a 130 növényfajt, amelynek veszélyeztetettsége nem kellően ismert, a potenciálisan veszélyeztetettek közé soroltuk, remélve azt, hogy előbb-utóbb ezekről is részletesebb ismereteink lesznek, s így besorolhatók lesznek az előbbi csoportok valamelyikébe, vagy – és ez lenne a kívánatos – lekerülnek a veszélyben lévő fajok listájáról.

Az előzőkből összegzésképpen megállapítható, hogy a kipusztult, eltűnt, valamint veszélyeztetett magasabb rendű növényfajok száma hazánkban 610, amelyek közül 573 zárvatermő, két faj nyitvatermő, 35 pedig haraszt. Közülük 36 kipusztult vagy eltűnt, 41 faj közvetlen veszélyben van, 127 közepesen, 406 faj pedig távlatilag veszélyeztetett.

(Mivel a mohák szinte kizárólag a termőhelyükkel együtt védhetők meg, azokat A fajok védelme című fejezetben nem ismertettük. A teljesség kedvéért azonban megjegyezzük, hogy közülük négy faj már kipusztult, 32 faj közvetlenül, 39 faj közepesen, 45 pedig távlatilag veszélyeztetett. Ezzel a 120 fajjal együtt a hazai Vörös Könyvben 730 növényfaj szerepel, amelyek közül 40 kipusztult, 690 pedig veszélyeztetett, ami az összes ide tartozó növényfaj egynegyede.)

A veszélyeztetett fajok részletes leírása a hazai Vörös Könyvben tanulmányozható.

2.3.3.22. Védett növényfajok

A hazai természetvédelem első három évtizedében a veszélyeztetett, ritka növényfajokat kizárólag termőhelyükkel együtt védték. Kétségtelen, hogy a hetvenes évek elejéig védelem alá helyezett területek jó része az ott élő növényfajok vagy azok megóvása céljából is került természetvédelmi oltalom alá.

Ezek közül a különleges szigetek közül – mivel a védett fajok jelentős része azokon él – említést érdemel az ohati erdő, az aggteleki karszt, a füzéri várhegy, a pilisszántói sziklagyep, a barcsi ősborókás, a pilisi hegyoldal, a pomázi Kőhegy-tető, a Szársomlyó-hegy, a balatonkenesei tátorjános, a pomázi legelő, a bátorligeti ősláp, a gyulaji sáfrányos, a kunfehértói holdrutás, az uzsai csarabos, a keleméri Mohostavak, a szentgáli tiszafás, a Kisszénás, a Nagyszénás, a tarpai tölgyes, a beregdaróci Nyirestó, a csarodai Bábtava, a dédai erdő, a Tihanyi-félsziget, a fóti Somlyó, a fényi erdő, az istvánkúti nyíres, a kállósemlyéni Mohos-tó, a bükki Nagymező, a budai Sashegy, az ócsai turjános, az újszentmargitai erdő, a kerecsendi erdő, a budapesti botanikus kert, a siroki Nyirjes-tó, a dabasi turjános és a szaporcai Dráva meder, amelyek közül azóta számos terület beolvadt az újonnan kialakított nemzeti parkokba, illetve tájvédelmi körzetekbe.

Hazánkban az ország egész területére kiterjedő hatállyal az első növényfajt, a volgamenti héricset (amelyet később erdélyi héricsnek neveztek), 1971-ben nyilvánították védetté (s ezen a tényen az sem változtat, hogy később egyetlen termőhelyét is védelem alá helyezték).

Közvetlenül ezután a csillagos nárciszt Somogy és Zala, az erdei cikláment Somogy és Zala, az illír sáfrányt Tolna, a kakasmandikót Somogy és Zala, a kockásliliomot Somogy és Zala, a lónyelvű csodabogyót Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyében (helyi) védelem alá helyezték. Ezt követően egyes megyékben további növényfajokat helyeztek természetvédelmi oltalom alá, de ezek védelmét nem határolták el egyértelműen a területek, illetve a természeti emlékek védelmétől. Így összesen 13 faj került (megyei) védettség alá.

Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy egy sor növényfaj egész országra kiterjedő védelmét nem lehet tovább halogatni. (Nagy aránytalanság alakult ki különösen azután, hogy a madárfajok 95 százalékát és valamennyi barlangot törvényes oltalom alá helyeztek.)

Ilyen előzmények után 1982-ben 340 növényfajt helyeztek védelem alá, amelyek közül harminc faj fokozott védelmet kapott. Ezzel a korábbi védetté nyilvánítások jelentőségüket vesztették.

További 75 veszélyeztetett faj 1988-ban való védelem alá helyezésével a védett növényfajok száma 415-re, ezen belül a fokozottan védetteké 31-re emelkedett.

Újabb nagy előrelépés történt 1993-ban, amikor a védett fajok számát 501-re emelték, s közülük 47 fokozott védelmet kapott. Közülük 20 mohafaj, 39 haraszt (egy fokozottan védett), kettő nyitvatermő (egy fokozottan védett), 439 pedig zárvatermő (45 fokozottan védett).

A tankönyv átdolgozása előtti utolsó védetté nyilvánítással (2001) a védelem alá helyezett növényfajok száma 685-re emelkedett, vagyis néhány híján elérte a Vörös Könyv által veszélyeztetett fajok (690) számát. Ezzel a növényfajok védelme – legalábbis jogilag – remélhetőleg hosszú időre, esetleg véglegesen megoldottnak tekinthető: az összes magasabb rendű faj közel egynegyede természetvédelmi oltalom alatt áll. A védett növényfajok egyedeinek eszmei értékét 2–10 ezer Ft között állapították meg.

(Mivel a védett növényfajok listája számos természetvédelmi kiadványban hozzáférhető, azok felsorolását itt mellőzzük.)

2.3.3.23. Fokozottan védett növényfajok

A hazai természetvédelmi jog a fokozottan védett kategóriát 1982-ben vezette be, addig (de csak védett területeken) a szigorúan védett elnevezést alkalmazták.

A fokozottan védett növényfajok listáját a harmadik részben ismertetjük.

2.3.4. Állattani értékek

Az állatfajok védelme

A természetvédelemben – minden mást megelőzve – időrendben elsősorban az állatok védelmére került sor. Ebben a vonatkozásban a magyarországi természetvédelem többé-kevésbé követte a nemzetközi irányzatokat.

A Magyarországon eddig megismert, illetve meghatározott állatfajok számát 32 ezer körülire becsülik. Feltételezve, hogy ha nem is olyan mértékben, mint a növényvilágban, de még hazánk területén is élnek ismeretlen vagy meghatározatlan állatfajok, számukat kereken 40–42 ezerre becsülhetjük. Nyilvánvaló, hogy nálunk ismeretlen állatfajok már csak kizárólag az alacsonyabb rendűek között fordulhatnak elő, és ezek döntő hányada taxonómiai bizonytalanságokra vezethető vissza. Ezen azt értjük, hogy egyes – szabad szemmel nem látható – élőlények besorolása nem egyértelmű, s végül, hogy sok esetben nehéz megállapítani a fajok, alfajok, változatok stb. közötti határvonalakat.

Hosszú ideig természetvédelmi jelentősége csupán a gerinceseknek – vagyis az emlősöknek, a madaraknak, a hüllőknek, a kétéltűeknek és a halaknak – volt. Ezért a természetvédelem a többi – gyűjtőnéven gerinctelennek nevezett – fajjal nem is foglalkozott, jóllehet ezek teszik ki a hazánkban élő állatfajok számának 99 százalékát.

Hazánkban a madárvédelemnek évszázados múltja van, a gerinctelen állatfajok közül az első 153 fajt pedig csak 1982-ben helyezték védelem alá.

Ez azonban nem magyar jelenség, az egész világon ez a helyzet. Az ember ugyanis először a nagy testű, értékes trófeájú, húsú, bőrű, csontú állatfajokat kezdte pusztítani és csak később tért át az esztétikailag feltűnően szép lepkékre, bogarakra és a többi gerinctelen fajra. A természetvédelemben a gerincesek „túltengése” így teljesen érthető volt. Napjainkra azonban a helyzet alapvetően megváltozott, mivel a környezetszennyezés még a vadászatnál, halászatnál, gyűjtésnél is nagyobb károkat okoz. A legkülönbözőbb szennyező anyagok, különösen a vegyszerek, mérgek úgy pusztíthatnak ki egyes fajokat, hogy azokat előzetesen még meg sem ismertük. Ezért a természetvédelem mindjobban felkarolja a gerinctelen állatfajok és a mikroorganizmusok élőhellyel együtt való védelmét.

A védett gerincesek és a gerinctelenek közötti arány azonban csak nagyon nehezen változtatható meg, ezért még hosszú ideig tudomásul kell vennünk a természetvédelemben a gerincesek túlsúlyát.

Ezeken az arányokon egyébként még hosszú távon sem célszerű alapvetően változtatni, mert a nagyobb testű állatfajok esetén (mint azt a magasabb rendű, szép, virágos növényfajokkal kapcsolatban már ismertettük) az élőhelyeken kívül védeni kell egyes fajokat is, az alacsonyabb rendű, szabad szemmel nem látható állatfajokat pedig szinte kizárólag élőhelyük védelmével tudjuk megőrizni.

Amíg a nagy testű, hasznot adó, dekoratív vagy egyeseknek kárt okozó állatfajok – mint például a nyest, a mókus, a sasok stb. – élőhelyük megszűnésén kívül ki vannak téve a vadászat, a gyűjtés, a mérgezés stb. veszélyének is, a mikroszkopikus méretű fajok zöme hanyagságból, tudatlanságból, az élőhely megszűnése vagy a környezet szennyezése miatt pusztul ki.

Hazánkban a gerinces állatok számát 590 körülire becsüljük, ami a világon ismert összes gerinces fajnak valamivel több, mint egy százaléka és ugyanennyi százaléka az összes hazai állatfajnak is.

Az állatfajok pusztulásának számos oka közül a következők érdemelnek megkülönböztetett figyelmet: az élőhely megszűnése (élőhely-beszűkülés), a vadászat, a kereskedelmi vagy hobbi jellegű befogás (elpusztítás), a begyűjtés (hús, bőr, elefántcsont, toll stb.), a madártojásgyűjtés, a madárkitömés, a ragadozómadár-gyűlölet, a solymászat, a divathóbort, a kereszteződés (hibridizáció, elfajzás), a fajok közötti versengés, a génerózió, az elháziasodás, a ragadozók zsákmányolása, a halászat, a horgászat, a szigeti endemizmus, a vízszabályozás, a turizmus, a korszerű erdőgazdasági módszerek elterjedése, a belterjes mezőgazdaság stb.

A természetvédelem alapvető célja az őshonos, vadon élő állatfajok védelme. Nem tekinti feladatának a mesterségesen betelepített vadon élő állatok (mint a muflon, a dámszarvas, a fácán stb.) védelmét. Az is igaz azonban, hogy ezek közül még egy sem jutott el a kipusztulás határára és nem tudjuk, hogy ilyen esetben ezek védelmét a természetvédelem felvállalná-e?

Hasonlóképpen tisztázandó, hogy milyen magatartást tanúsítson a természetvédelem a természetes úton betelepült vendégfajokkal, például a nyestkutyával vagy a mosómedvével szemben.

Határozott álláspontja viszont a természetvédelemnek, hogy az egykor kipusztult vagy eltűnt, de a szomszédos országokban bevezetett szigorú természetvédelmi intézkedések eredményeképpen visszatelepült vadfajok védelme indokolt. Ilyenek elsősorban a farkas, a hiúz és a medve. Ezt azonban a vadászok erősen ellenzik. A természetvédelem álláspontja szerint a visszatelepült ragadozók néhány példányának hazai jelenléte sokkal indokoltabb, mint az amúgy is túlszaporodott nagyvadállományban okozott elenyésző kár miatti kiirtásuk, különösen akkor, ha a kár a betelepített, nem őshonos vadfajok – mint például a muflon – rovására következik be.

A természetvédelem egyik különleges gondja a védett állatfajok esetleges károkozása, amelyet a későbbiekben részletesebben kifejtünk.

Hazánk területére nem honos, vadon élő állatfajt csak a természetvédelmi hatóság engedélyével szabad betelepíteni.

A védett állatfaj védettségének hatálya kiterjed a faj minden egyedére, az egyed valamennyi fejlődési alakjára (pete, lárva, báb, tojás, fióka, kifejlett állat stb.), bármely állapotára, vagyis az élő és elpusztított egyedekre, sőt a preparátumokra is. A védett állatfajhoz tartozó egyed szaporodásának időszakában tartózkodni kell a szaporodási hely minden olyan zavarásától (növényirtás, ritkítás, égetés stb.), amely az állat szaporodását veszélyezteti. A védett állatfaj állományának szabályozásához, egyedeinek gyűjtéséhez, befogásához, elejtéséhez, tartásához, mesterséges szaporításához, értékesítéséhez, külföldre juttatásához vagy külföldről való behozatalához és kikészítéséhez a természetvédelmi hatóság engedélye szükséges.

Az emlősök védelme. Az emlősök közül a természetátalakítás, az élőhelymegszűnés, a környezetszennyezés és a vadászat, mindenekelőtt a nagy testű növényevő, ragadozó és trófeájuk vagy ritkaságuk miatt értékes állatfajokra jelentett veszélyt. Ezek közé tartozik elsősorban az elefánt, az orrszarvú, a víziló, az oroszlán, a tigris, a leopárd, az orángután, a gorilla, az okapi, a jegesmedve, a rozmár, a bölény, a hiúz, a barnamedve, a zerge stb.

Ezért a madarak után az első – állatfajokra is kiterjedő – természetvédelmi intézkedések, valamint a vadászattal kapcsolatos rendelkezések ezek védelmét kívánták megoldani. Afrikában ezeknek a fajoknak a zöme a nagy kiterjedésű nemzeti parkokban és állatvédelmi területeken talált menedéket. Az északi földtekén, így Európában is, természetvédelmi és vadászati intézkedésekkel igyekeztek megvédeni őket. Az elmúlt háromszáz év alatt – a sokszor nagyon szigorú törvényes rendelkezések ellenére – több mint 70 emlős faj pusztult ki végérvényesen. Ez a pusztítás az utóbbi évszázadban évenként egy, az elmúlt ötven esztendőben pedig évi másfél faj eltűnését okozta. Jelenleg több száz emlősállat szerepel a kipusztulás közvetlen veszélyében lévő állatfajok listáján.

A hazai faunából kipusztult emlős fajok egy részéről utólag már nem lehet hitelt érdemlően megállapítani, hogy mi volt a kipusztulás oka, legtöbb esetben feltételezésekre vagyunk utalva. Valószínű, hogy egyes fajok utolsó példányait a vadászok ejtették el, mások felmorzsolódását, majd kipusztulását az élőhely megszűnése okozhatta, de a legtöbb esetben egy-egy faj végleges kihalását több tényező együttes hatása idézte elő.

Hazánk területéről 1800 előtt az emlősök közül a vadló, az őstulok, a jávorszarvas és az európai bölény pusztult ki vagy tűnt el véglegesen.

Madárvédelem. A gerincesek védelme közül leghosszabb múltra a madárvédelem tekinthet vissza. A madarak életmódját, vándorlását, viselkedését, szaporodását, hasznát vagy kártételeit több mint egy évszázada figyelemmel kísérik, értékelik, kutatják. Ezt a munkát számos nemzeti és nemzetközi szervezet segíti. A madarak tollazata, fészkelési szokásai, tojásainak száma, színezete, nagysága, fiókanevelése, a fiókák viselkedése, nagysága, elérhető életkora, táplálkozása stb. nagyon változatos és az emberek jó részének figyelmét, érdeklődését is leköti.

A tojásból kikelt, csupasz és vak fiókák sok gondozást igényelnek, hosszabb-rövidebb ideig a fészekben maradnak, ezért ezeket fészeklakóknak, a kikelés után jól mozgó és önállóan táplálkozókat pedig fészekhagyóknak nevezzük.

Táplálkozási szokásaik szerint hasznos és káros madarakat különböztetünk meg. Ez azonban mindig viták tárgyát képezte, mert ugyanazt a fajt másképpen értékeli a halász, a vadász, a mezőgazdász, az állattenyésztő, az erdész stb. és a természetvédő. A természet (és a természetvédelem) általában nem ismer káros és hasznos fajt.

A madarak egy részének egyik legjellemzőbb tulajdonsága a vonulás. A mi éghajlatunkon az énekes- és a vízimadarak jelentős része ősszel délebbre vonul, majd tavasszal visszajön. Ugyanúgy északról vagy délről hozzánk is érkeznek más fajok. A madárvonulás fő iránya (főleg a vízi életmódhoz kötött fajoké) a Tisza vonala, illetve a Tiszántúli országrész. A madárvonulás számos részkérdése még tisztázatlan, ennek rejtelmeibe a századforduló körüli idők óta a madárgyűrűzés révén igyekeznek betekinteni. Megfigyelések szerint egyes fajok, mint például a fehér gólya, a daru és néhány vadréce faj, viszonylag keskeny sávban, bizonyos folyosókon vonulnak, más – különösen énekes – fajok pedig széles sávban és a táplálékszerzés lehetősége miatt alacsonyan repülnek. Egyes fajok (például a fehér gólyák) naponta több száz kilométert is megtesznek. A vonuló fajokat a kedvezőtlen időjárás és az emberi kapzsiság gyakran megtizedeli.

A madárvédelemnek is az élőhelyek, vagyis a fészkelő- és táplálkozóhelyek védelme a sarkalatos pontja. Vannak könnyebben és nehezebben alkalmazkodó, alkalmazkodásra majdnem képtelen fajok. Az emberi zavaráshoz alkalmazkodók között említjük meg a településen vagy azok közelében lakó verebeket, rigókat, varjakat, a balkáni gerlét stb. A vízimadarak (kócsag, daru, gulipán) vagy a ragadozók (sasok, sólymok, a baglyok egy része) vizek vagy nagy kiterjedésű érintetlen területek nélkül nem tudnak megélni.

Könnyebb helyzetben vannak a bokorlakó madarak, mert még egy faültetvényen is könnyebb fészkelőhelyet találni, mint egy lecsapolt szikes tó helyén fészkelni egy vízi életmódot folytató fajnak. A bokorlakó madárfajokat a cserjék, a bokrok megőrzésével vagy azok kialakításával, az odúlakókat (cinegék, csuszka, légykapó, harkályok stb.) az odvas fák visszahagyásával vagy mesterséges odúk kihelyezésével, a gémféléket a fészektelepek védetté nyilvánításával, a kócsagot nagyobb kiterjedésű avas nádasok visszahagyásával védhetjük leghatékonyabban.

A madárvédelem egyik legnépszerűbb megnyilvánulási formája a madarak téli etetése.

Különleges figyelem kíséri a vonuló vízimadarak védelmét, mivel a vizes élőhelyek világszerte megfogyatkoztak. Ezért hazánk is csatlakozott a vízimadarak élőhelyeit védő, ún. Ramsari Egyezményhez.

Hazánk nemzetközileg is elismert eredményeket mutathat fel földrészünk legnagyobb madara, a túzok védelme terén. A következőkben röviden a magyarországi madárvédelem történetét ismertetjük.

A vadászatról szóló 1883-as törvény az énekesmadarak vadászatát minden időben megtiltotta, és rendelkezett a többi faj vadászatának szabályozásáról is.

Ezt követően 1901-ben egy miniszteri rendelet 132 madárfaj teljes védelmét rendelte el. Ez a jogszabály 1904-ben, 1906-ban, 1912-ben, 1925-ben, 1933-ban úgy módosult, hogy további madárfajokra terjesztette ki a teljes vagy részleges védettséget.

A Minisztertanács 1954-ben név szerinti felsorolás nélkül csaknem az összes vadon élő madárfajt védelem alá helyezte, közülük 34-et fokozott védelemben részesített. Kivételt képezett a fogoly, a fürj, a fácán, a haris, a gerle, a kék galamb, az örvös galamb, az erdei szalonka, a sárszalonka, a szárcsa, a kékcsőrű réce kivételével a vadrécék, a nyári lúd kivételével a vadludak, a dolmányos varjú, a szarka, a házi veréb, a szajkó, a karvaly, a héja, a barna kánya, a barna rétihéja és a kékes rétihéja.

Az 1961. évi természetvédelmi jogszabály, majd ennek 1971-ben végrehajtott módosítása a védelmet kiterjeszti, mivel 14 szárnyas vadászható és 5 kártékonynak minősített, tehát összesen 19 madárfaj kivételével a többit védelem alá helyezi. 1975-ben az eszmei érték megállapításakor felsorolt védett fajok száma 319 volt.

A természetvédelemről szóló 1982-ben megjelent jogszabályok a 320 védett madárfajt név szerint felsorolják. A lőhető szárnyas vadfajok száma 14, a védelem alól teljesen kivett fajoké pedig 7. A 2001-ben bekövetkezett újabb szabályozás szerint a hazánkban élő 380 körüli madárfaj közül 361 áll védelem alatt, közülük 81 fokozottan védett. Jelenleg a Földön ismert 8700 madárfajból hazánk területén 200 a fészkelő fajok száma, a többi átvonuló.

A hüllők védelme. A világon eddig megismert 6300 körüli hüllőfajból hazánkban csupán 15 él, közülük négy (a magyar gyík, a haragos sikló, a parlagi vipera és a hegyi gyík) veszélyeztetett, valamennyi védett, három fokozott védelem alatt áll.

Védelmüket régebben méltatlanul elhanyagolták. Szerencsére – az irántuk tudatlanságból megnyilvánuló általános ellenszenv ellenére – e hasznos állatcsoportból eddig még egyetlen faj sem pusztult ki.

A kétéltűek védelme. Természetvédelmükre a hüllőkhöz hasonlóan megkésve került sor. A háromezer körülire becsült világállományból hazánkban csupán 20 körüli faj él, amelyek közül csak egy (az alpesi gőte) veszélyeztetett, 18 faj védelem alatt áll.

A halfajok védelme. A 22 900-ra becsült világállományból hazánkban csak 80 körüli halfaj található, amelyek közül kettő, a lápi póc és a petényi márna közvétlenül veszélyeztetett. Természetvédelem alatt 32 faj áll, amelyből kettőt (a dunai ingolát és a tiszai ingolát) rendszertanilag újabban a körszájúak közé sorolnak.

A gerinctelen állatfajok védelme. A hazai természetvédelem egyik legnagyobb adóssága hosszú ideig e fajok védelmének elhanyagolása volt. Igaz, hogy az ide tartozó fajok túlnyomó többsége csak az élőhellyel együtt védhető meg, de ez a gerincesek, pl. a halak nagy részére is érvényes.

Érdekükben a legelső intézkedést a hetvenes évek derekán, a Borsod megyei tanács tette meg, amikor 170 lepkefajt védelem alá helyezett.

Ezt követően 1982-ben 153 gerinctelen állatfaj kapott az ország egész területén védelmet, majd – további intézkedések eredményeképpen – 1993-ra, a védett gerinctelen állatfajok száma 397-re, majd 2001-ben 482-re emelkedett.

Az élőhelyek védelme

Általában – így hazánkban is – az állatvilág esetében az élőhelyek védelme a fajokénál jóval később kezdődött. Igaz ugyan, hogy a növénytársulások védelmével sok állati élőhely is védelmet kapott, de ez legtöbb esetben nem tudatosan, inkább „melléktermék” jelleggel következett be. A hazai természetvédelemben az állati élőhelyek, a társulások védelmére alig találunk konkrét példákat. Ilyenek voltak 1939-ben a Szegedi Fehértó, 1951-ben a Kis-Balaton, 1958-ban a Velencei-tó egy részének védetté tétele, 1965-ben a Kardoskúti Fehér-tó és a Dinnyési-Fertő következett, melyek mindegyike a vízimadarak érdekében jött létre, majd 1976-ban a Zalakomári madárrezervátum kialakítása a réti sas védelmére. Nem madárvédelmi jelleggel az első területet 1976-ban „hajdúbagosi földikutya-rezervátum” elnevezéssel helyezték védelem alá.

Különlegesnek – egyben példamutatónak – lehet minősíteni a környezetvédelmi miniszter 13/2001 számú rendeletét, amely – többek között – az ökológiai folyamatokban betöltött fontos, nélkülözhetetlen szerepük miatt védelem alá helyezte az országban lévő valamennyi (fészeképítő hangyafajok által épített) hangyabolyt. Ezek az erdei vöröshangya, a kis erdei vöröshangya, a kis nyomottfejű hangya, a nagy nyomottfejü-hangya, a pirosfejű vöröshangya és a réti vörösfejű hangya fészkeire vonatkoznak. Valamennyi értéke bolyonként 50 ezer Ft. Számbavételük még nem kezdődött el.

2.3.4.1. Őshonos állatfajok

A hazánkban eddig megismert 32 ezer körüli állatfaj több mint 99%-a őshonos és a természetvédelem elsődleges feladata ezek védelme.

Közülük a gerincesek száma 590, a rákoké 1060, a csigáké 200 körül van, a többi – vagyis több mint harmincezer (94%) – rovar.

2.3.4.2. Bennszülött állatfajok

Az őshonos fajokon belül a természetvédelem kiemelkedő feladata a bennszülött, tehát máshol elő nem forduló fajok védelme.

Földünk egyes térségeiben – elsősorban a nagyobb területű vagy elzárt országokban (mint pl. az amazóniai vagy a Kongó-medencében fekvő országokban, Ausztráliában és Új-Zélandon) – elég nagy a bennszülött fajok száma. Ilyenek pl. a lajhár, a gorilla, az okapi, az orángután, a kiwi, a hidasgyík stb.

Olyan kis területű országokban, mint hazánk is, az endemizmus kialakulásának sokkal kisebb az esélye. Arról, hogy hazánkban hány bennszülött állatfaj él – elsősorban a gerinctelenek körében fennálló bizonytalanságok miatt – nincsenek megbízható adatok.

2.3.4.3. Maradvány állatfajok

Itt – a bennszülött fajokhoz hasonló – bizonytalanságok vannak, az azonban biztos, hogy a reliktum fajok zöme gerinctelen, s hogy közöttük számos ismeretlen veszélyeztetettségű faj van.

2.3.4.4. Veszélyeztetett állatfajok

A természetvédelmi szempontból lényeges állatfajok veszélyeztetésének átfogó felmérését, illetve ennek eredményét a „Vörös Könyv” tartalmazza, amelynek leglényegesebb megállapításai:

– A felmérés a hazai állatvilágnak csak néhány csoportjára, a gerincesekre, a puhatestűekre és az ízeltlábúakra terjedt ki, de még ez sem tekinthető teljesnek. Az ízeltlábúak több osztálya és a rovarok több rendje hiányos.

– Néhány kellően ismert veszélyeztetettségű rovarrend indikátornak is tekinthető fajaiból válogattunk, remélve, hogy ezekből más csoportokra is érvényes következtetéseket vonhatunk le, elsősorban a legértékesebb élőhelyek megőrzése céljából.

– A felmérés nem jelenti azt, hogy csak a megismert állatfajok veszélyeztetettek.

– A tudományos feltárás hiányosságai miatt egyelőre a legtöbb esetben be kell érnünk a tapasztalatból szerzett megállapításokkal, amelyek elegendőnek látszanak a legsürgősebb gyakorlati tennivalók megfogalmazásához.

Kipusztult vagy eltűnt állatfajok

Ide azokat az állatfajokat soroltuk, amelyeknek a múlt század elejéig, vagyis 1800-ig hazánk mai területén rendszeresen szaporodó populációik éltek, de 1935 előtt kipusztultak, azaz több mint ötven éve rendszeres keresésük ellenére sem kerültek elő.

Eltűntnek tekintjük azt a fajt, amelynek az elmúlt ötven esztendőben volt ugyan ismert, szaporodó állománya – vagy ilyen példánya –, de legalább tíz éve ez már nem mutatható ki, nem bizonyítható. Ide soroltunk néhány olyan fajt is, amelynek vannak ugyan régi, bizonyítható példányai, de hogy hol voltak vagy voltak-e egyáltalán hazai területen szaporodási (tenyésző) helyeik, ma már nem lehet megállapítani. Gyakorlati szempontból az ide sorolás azt jelenti, hogy ha a kérdéses faj hazai területen esetleg újra megjelenik, fokozott védelem alá kell helyezni.

Ide öt emlőst, 13 madarat, vagyis 18 gerincest, valamint 35 rovart kellett besorolni. Ez az 53 faj azt jelenti, hogy eddig hazánkban kb. hatszázból egy faj (a gerincesekből pedig a fajok három százaléka) pusztult ki. Az emlősök közül az európai hód, a sakál, a farkas, a barnamedve és a hiúz, a madarak közül pedig a rózsás gödény, a borzas gödény, a kis kárókatona, a kékcsőrű réce, a halászsas, a vándorsólyom, a siketfajd, a nyírfajd, a daru, a reznek, a tavi cankó, a kacagócsér és a kiscsér tűnt el vagy pusztult ki.

A kipusztulás közvetlen veszélyébe került állatfajok

Azok az állatfajok sorolhatók ide, amelyek rendkívül kis számban vagy elszigetelten, izolált kis állományokban fordulnak elő.

Az ide sorolt fajok közül egyesekről nem tudjuk megbízhatóan megállapítani, hogy egyedszámuk a kipusztulást okozó kritikus szintre csökkent-e. Az azonban biztos, hogy megfelelő populációjuk és/vagy elterjedési területük rohamosan csökken, valamint hogy élő-, illetve tenyészőhelyeiket bizonyos hatások rombolják, károsítják, beszűkítik. Sajnos ide soroltunk néhány olyan veszélyeztetett fajt is, amelyekből a világállomány jelentős hányada hazánkban él, akkor is, ha nálunk az egyedszámcsökkenés – pl. a védelem eredményeképpen – megállt.

E csoportba tartozik hét emlős (a nagyfülű denevér, a csonkafülű denevér, a pisze denevér, az északi pocok, a nyugati földikutya, a háromcsíkos egér és az európai nyérc), huszonegy madár (a fekete gólya, a batla, a kendermagos réce, a vörös kánya, a törpesas, a parlagi sas, a kis békászósas, a rétisas, a kígyászölyv, a kerecsensólyom, a császármadár, a túzok, a széki lile, a gólyatöcs, a szikicsér, a feketeszárnyú székicsér, a fattyúszerkő, a fehérszárnyú szerkő, az uhu, a szikipacsirta és a vízirigó), három hüllő (a magyar gyík, a haragossikló, valamint a parlagi vipera), két halfaj (a lápipóc és a petényi márna), vagyis 33 gerinces, továbbá 42 gerinctelen faj.

Ez a 75 állatfaj a hazai faunának csak 2,5 ezrelékét teszi ugyan ki, de egyben azt is jelenti, hogy minden négyszázadik, gerinctelen és minden tizenhetedik, gerinces faj eljutott a kipusztulás közvetlen veszélyébe.

Közepesen veszélyeztetett állatfajok

Itt tartjuk számon azokat a fajokat, amelyek kis egyedszámú populációkban élnek és állományuk erősen lecsökkent, illetve azokat, amelyek régebben ismert, élő- vagy tenyészőhelyeikről kipusztultak vagy eltűntek, és olyan élőhelyi feltételeket igényelnek, amelyek az utóbbi időben egyre gyakrabban szűnnek meg vagy alakulnak át kedvezőtlenül.

Ide soroltunk néhány olyan fogyatkozó számú fajt is, amelyek hazai előfordulása elterjedési területük határát jelenti, s végül azokat a rendkívül ritka – pl. hazánkon csak átvonuló – madárfajokat, amelyeknek világállománya is kicsi és nemzetközileg is kiemelt természeti értéknek minősülnek.

E kategóriába tartozik hét emlős (a kerek nyergű patkós orrú denevér, a szőröskarú denevér, az erdei pele, a nagy pele, a mogyorós pele, a vidra és a vadmacska), negyven madárfaj (pl. a gólya, a darázsölyv, a fogoly, a fürj, a haris, a gulipán, az ugartyúk, a füleskuvik, a gyurgyalag, a szalakóta, a holló, a kövirigó és a kékbegy), egy kétéltű (az alpesi gőte), vagyis 48 gerinces, továbbá 162 gerinctelen faj.

Ez a 210 faj a hazai fauna 0,7 százaléka, de a gerincesek közül csaknem minden tizedik faj itt foglal helyet.

Távlatilag veszélyeztetett állatfajok

Ide azokat a fajokat soroltuk, amelyek elterjedési területének szegélyzónája esik hazánk területére, vagy nálunk csak a fő elterjedési területtől többé-kevésbé elszigetelt, szigetszerű populációban élnek.

Néhány olyan – még jelentősebb egyedszámú – fajt is ide soroltunk, amelyeket élőhelyeik viszonylag kismértékű megváltoztatása is veszélybe sodorhat. E csoportba soroltuk azokat az állatfajokat is, amelyek – általában az elterjedési terület peremén való élőhelyeik miatti fluktuáció következtében – Magyarországon ritkán fordulnak elő. E fajok legtöbbje élőhelyének a védelme megelőző jelentőségű. Számos, állatföldrajzi szempontból a hazai faunára jellemző, értékes faj, illetve ezek helyileg kialakult (endemikus) alfajai is e csoportba tartoznak.

Közéjük tartozik egy emlősfaj (a zerge), kilenc madár- (pl. a kishéja, a szirti sas és a pásztormadár), egy hüllő- (a hegyi gyík), vagyis tizenegy gerinces faj, valamint ötvenegy szitakötő és lepke.

(A gerinctelen állatfajokat azért nem említjük meg név szerint, mert részben nagy a számuk, részben pedig azért, mert sokuknak nincs magyar nevük.)

Összegzésképpen megállapítható, hogy a kipusztult és eltűnt, valamint veszélyeztetett állatfajok száma Magyarországon 400, amelyek közül 110 gerinces (20 emlős, 83 madár, 4 hüllő, egy kétéltű és két halfaj), 290 gerinctelen (18 csiga és 272 rovar). Közülük öt emlős, 13 madár és 35 rovar, vagyis 53 állatfaj már kipusztult vagy eltűnt. Ezek aránya alig több mint egy százalék, azonban minden valószínűség szerint számos kipusztult, eltűnt vagy veszélyeztetett alacsonyabb rendű faj van az eddig kellően meg nem ismertek között. Figyelemre méltó továbbá, hogy a gerincesek közül minden ötödik faj veszélyeztetett.

Ellentmondásosnak tűnhet, hogy a védett fajok száma több mint kétszerese a veszélyeztetettekének. Ennek az a magyarázata, hogy számos nem veszélyeztetett faj (különösen az énekes madarak közül) áll természetvédelmi oltalom alatt. Semmi sem indokolná, hogy ezek (pl. a fecske vagy a cinege) védelmét a hatóság feloldja.

2.3.4.5. Védett állatfajok

A természetvédelem alapvető célja és feladata a veszélyeztetett állatfajok oltalmazása. Magyarországon ez a tevékenység ötven évvel megelőzte a természetvédelmi törvényeken alapuló, intézményesített védelmet, a természetvédelem egyes madár- és emlősfajok védelmével kezdődött. Jóval a természetvédelmi törvények megalkotása előtt mezőgazdasági és kultúrtörténeti meggondolások miatt számos hasznos vagy akkor annak vélt állatfajt helyeztek védelem alá.

A földművelésügyi miniszter 1901-ben 132 madár- és 32 emlősfajt, összesen 164 vadon élő állatfajt nyilvánított védetté. A védett fajok száma 1904-ben további öt, 1906-ban egy, 1912-ben további fajokkal nőtt. Hosszabb szünet után 1954-ben további 145, 1971-ben pedig újabb 38 madárfaj került természetvédelmi oltalom alá. A közben kipusztult, eltűnt és az ország területváltozása miatt hazánkon kívül rekedt madárfajok figyelembevételével 1971-re a védett madárfajok száma 319-re emelkedett, ami az akkor hazánkban élő madárfajok számának – amelyet 340-re becsültek – 95% a volt).

Részben a madárcentrikusság vádját elkerülendő, részben a veszélyeztetettség miatt 1974-ben a már régebben védelem alá helyezett fajokkal együtt 96 gerinces állatfajt: 18 halat, 15 kétéltűt, 15 hüllőt és 48 emlőst helyeztek védelem alá. Ezzel a védett gerinces állatfajok száma 415-re emelkedett. További előrelépés következett be 1982-ben, amikor a védett emlősök számát kettővel, a madárfajokét eggyel növelték, de az igazi előrelépést 153 gerinctelen faj védetté nyilvánítása jelentette. Ezzel az ország teljes területén védett állatfajok száma 571-re emelkedett.

(A hetvenes évek közepén Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 170 lepkefajt helyeztek megyei védelem alá, amelyekből ha azt a nyolcvanat – amelyek már országosan is védettnek nyilvánítottak – levonjuk, ezeken felül további kilencven lepkefaj áll a természetvédelem oltalma alatt.)

Két madárfaj védelmének 1987-ben bekövetkezett feloldása után a védett állatfajok száma 569-re, ezen belül a madárfajoké 318-ra csökkent.

További változások következtek be 1988-ban, amikor a már védetteken kívül egy csiga-, nyolc bogár-, 14 lepkefaj és négy hártyás szárnyú rovar védetté nyilvánításával a gerinctelenek száma 180-ra emelkedett. A gerincesek közül további nyolc halfaj, egy béka, kilenc madárfaj védelem alá helyezésével, egy emlősfaj védelmének feloldásával és hat új faj védelem alá helyezésével a vadon élő védett állatfajok száma 619-re emelkedett.

1993-ban újabb fajok védelem alá helyezésével a védett fajok száma 854-re emelkedett, melyek közül 76 állott fokozott védelem alatt. A jelenlegi helyzet 2001-ben alakult ki, a védelem alatt álló állatfajok száma 965, közülük 137 fokozottan védett.

Néhány faj (pl. a fogoly és a szalonka) kivételével minden veszélyeztetett faj védelem alatt áll.

A védett fajok eszmei értéke példányonként 2–50 ezer forint között váltakozik. A védett fajok hazánk faunájának 3%-át teszik ki, amelyen belül az emlősök 70, a madarak 95, a hüllők 100, a kétéltűek ugyancsak 100, a gerincesek 80, a gerinctelenek pedig csupán alig több mint egy százalékban védettek. A védett fajokat tételesen, azok nagy száma miatt itt nem ismertetjük.

2.3.4.6.Fokozottan védett állatfajok

Mivel a fokozottan védett állatfajok száma viszonylag alacsony, azokat a Harmadik részben tételesen ismertetjük.

2.3.4.7. Háziállatfajták (domesztikált állatfajok)

A hazai természetvédelem döntő mértékben a nemzetközi tapasztalatokon alapszik és tevékenykedik, bizonyos területeken azonban kitaposatlan utakon jár, és eredeti megoldásai is vannak. Ezek közé tartozik a kipusztulófélben lévő – különösen az ősi magyar – háziállatfajok (fajták) védelme.

Ennek gondolata a hatvanas években vetődött fel, a védelem pedig a hetvenes években, a nemzeti parkok kialakulásával egy időben kezdődött. Ennek oka az volt, hogy a védelemre érdemes ősi magyar háziállatfajták nagy része rideg tartásban, az alföldi nemzeti parkokban él.

A háziállatfajokat a természetvédelmi főhatóság (Környezetvédelmi Minisztérium) és a Földművelésügyi Minisztérium közösen védelmezi.

A védett őshonos és veszélyeztetett helyzetbe került állatfajok (fajták) sorsát, jogi helyzetét átfogóan utoljára 1994-ben rendezték. Ennek értelmében a jelentős genetikai értéket képviselő, veszélyeztetett állatfajtákat is védeni, fenntartásukat államilag támogatni kell.

A fenntartáshoz az állam évente egyedenként a tyúkok után 200, a ludak és pulykák után 250, a nyálért 350, a juhokért 1000, a mangalicáért 3000–6000, a magyar szürke szarvasmarháért pedig 3500–10 000 forint támogatást ad.

Őshonosságuk miatt védett állatfajták

Szarvasmarha: magyar szürke. Sertés: szőke mangalica, fecskehasú mangalica, vörös mangalica. Juh: fehér hortobágyi racka, gyimesi racka, cigája, cikta. Tyúk: sárga magyar, kendermagos magyar, kopasznyakú kendermagos, fehér magyar, fehér kopasznyakú, erdélyi kopasznyakú. Pulyka: bronzpulyka, rézpulyka. Nyúl: magyar óriás.

Genetikai értékük miatt védett állatfajták

Szarvasmarha: magyar tarka. Ló: gidrán, hucul, kisbéri félvér, lipicai, furioso-North Star, nóniusz, shagga arab. Hal: magyar ponty (c.c. forma hungaricus)

* * *

Az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növény- és állatfajok

Új elemként jelent meg a hazai természetvédelmi jogalkotásban az a 2001-ben kiadott miniszteri rendelet, mely közzé teszi az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növény- és állatfajok névsorát. A több mint 500 növényfaj és közel 800 állatfaj túlnyomó többsége hazánk területén nem él (több száznak nincs is magyar neve). Ez nem egyenértékű a védett fajokkal, de elejtésük és befogásuk bizonyos fokig korlátozott, eszmei értéküket 1–20 000 Ft között állapították meg, közülük hazánkban csak a bütykös hattyúnak, a házi verébnek, a kárókatonának, a sárgalábú sirálynak és a seregélynek van jelentősége.

2.3.5. Tájképi értékek

Földünk 510 millió négyzetkilométer kiterjedésű területéből a világtengerek 361 (71%), a szárazföldek 149 (29%) milliót tesznek ki. A táj (látványa és védelme) szempontjából azonban egy keskeny tengerparti vízsávot, a szárazföldekbe mélyen benyúló tengeröblöket és a torkolatok egy részét is a szárazföldek részének kell tekinteni, amivel együtt a szárazföldek felülete kereken 150 millió négyzetkilométer (30%), ami hazánk területének több mint ezerhatszázszorosa. (A következőkben ezt tekintjük 100%-nak.) A különböző tudományágak és szakterületek sajátos érdekeiknek megfelelően a földfelületet különbözőképpen csoportosítják, sokféle övezetbe sorolják. Néhány gyakran alkalmazott csoportosítás.

Éghajlati övék. Trópusi, szubtrópusi, mérsékelt és hidegöv.

Talajtípusok. Északról dél felé haladva tundratalajok, podzol, barna erdőtalajok, zonális csernozjom, gesztenyebarna talajok, félsivatagi világosszürke és barna talajok, szubtrópusi vörösföldek következnek.

Természetes növényövek. Magashegységi növényzet, tundra, tűlevelű erdő, lombhullató erdő, bokorerdő, keménylombú erdő, szavanna, erdős puszta, füves puszta, félsivatag, sivatag, trópusi erdő, mangrove, úszó algamező különböztethető meg.

Élővilág-övezetek. A trópusok élővilága (trópusi esőerdők öve, időszakos trópusi esők öve); a szubtrópusok élővilága (állandóan száraz övezet, esős nyarú zóna, esős telű övezet); a mérsékelt öv élővilága (lombos erdők övezete, a füves puszták zónája, tűlevelű erdőöv); a hideg öv élővilága alkotja a legfontosabb élővilág-övezeteket.

Ezek az övezetek, zónák, területcsoportok gyakran egymástól függenek, így átfedik egymást és megnevezésük is azonos. Pl. a trópusi éghajlat alatt trópusi talajok alakulnak ki, és azokon trópusi erdők tenyésznek. Más esetekben nem igazodnak egymáshoz, mint pl. a sivatagok vagy a füves puszták, amelyek minden éghajlati övben létrejöhetnek.

A környezet- és természetvédelem saját érdekeinek és feladatainak megfelelően ezek egy részét vagy azok egyes elemeit változatlanul felhasználja, átveszi, másokat elhagy, újabbakat alakít ki, elnevez, összevon vagy szétválaszt. Ezeket a változtatásokat a védett vagy védelemre érdemes környezeti alkotóelemek, természeti értékek védelme, illetve a károsítás megelőzése, vagy ha az már bekövetkezett, a károk minimálisra csökkentése vagy megszüntetése indokolja. Nyilvánvaló pl., hogy az erdők növénytani vagy ökológiai szempontból sokkal jobban különböznek egymástól, mint a létüket veszélyeztető tényezők vagy ártalmak. A rablógazdálkodásszerű erdőirtás pl. ugyanúgy veszélyezteti a trópusi, mint a hideg égövi erdőket és a katonai hadgyakorlatok sem kímélik jobban a pusztákat, mint az erdőspusztákat.

A természetvédelem önálló rendszertana a környezet védelméhez áll a legközelebb, de bizonyos vonatkozásban (pl. a levegő esetében, amely tisztaságának védelme a környezetvédelem egyik legkiemelkedőbb feladata, de amely nem tárgya a természetvédelemnek) eltér attól.

A táj alapvetően természetföldrajzi fogalom, amelynek alakításában, egyben védelmében legnagyobb szerepet a földhasználat gyűjtőnevű emberi tevékenység tölti be, ezért a tájjal foglalkozó fejezeteket egyben e tankönyv földhasználati fejezetének is tekinthetjük.

Amilyen egységes a vélemény abban, hogy a föld, a víz, a levegő és az élővilág a védendő emberi környezet alkotóelemei, annyira vitatják a táj önálló környezeti alkotóelem voltát. Ennek egyetlen logikusnak tűnő, de számtalan példával megcáfolható oka van: a tájat nem kell külön védeni, mert ha megvédjük a földet, a vizet, az élővilágot stb. akkor – mint ezek integrátorát – a tájat már eleve megvédtük, mondják egyesek. Ezt az álláspontot még cáfolni is fölöslegesnek tűnik, hiszen a példák tömege bizonyítja, hogy a föld, a víz, a levegő és az élővilág védelme nem minden esetben azonos a táj védelmével.

Ha azt vennénk alapul, hogy a tájjal azért nem kell külön foglalkozni, mert az földből, vízből, levegőből, növényekből és állatokból áll, akkor a talajjal sem kellene törődni, mert annak is ezek az összetevői. Senki sem vitatja azonban, hogy a táj (különösen a természetes) a természetvédelem egyik leglényegesebb védendő tárgya. Éppen ezért ennek a fejezetnek különös fontosságot tulajdonítunk.

A természetvédelem tárgyai közül a táj az egyik legnehezebben, sok esetben csak körülírással meghatározható fogalma. A szakirodalomban számos definíció található, közöttük azonban egy sincs, ami egyértelműen, ellentmondásmentesen és közérthetően határozná meg a táj fogalmát. Csak példaképpen említjük meg, hogy a definíciók (éppen, hogy lehetőleg támadhatatlanok legyenek) tartózkodnak a táj területi kiterjedésének megállapításától. Ez az egy hiányosság már eleve támadási felületet képez, mert bármilyen körültekintő is a meghatározás, a tájnak van egy minimális és egy maximális kiterjedése. Ha például egy néhány tízhektáros terület teljesen kielégíti a tájra vonatkozó valamennyi követelményt, attól egy ilyen kis terület még nem válik tájjá. Ugyanígy nem mondhatjuk Földünk északi féltekéjére sem, hogy az egy táj. Nehéz a meghatározás azért is, mert a táj egy sor környezeti és a természetvédelem tárgyait képező valamennyi felszíni elem integrátora, azokat hiánytalanul magában foglalja vagy foglalhatja.

A tájra vonatkozó definíciók a sokféle megközelítés ellenére sok alapelvben megegyeznek egymással. Szinte valamennyi meghatározás megegyezik abban, hogy

– a táj gyűjtőfogalom, amelynek lényegét egyszerűbb megérezni, megérteni, mint körülírni;

– a tájban bizonyos elemek és tényezők törvényszerűen és tipikusan ismétlődnek;

– a táj bizonyos elemei többé-kevésbé egyneműek;

– a tájnak része a föld geológiai szerkezete, a domborzat, a talaj, a víz, az éghajlat, a növényzet és az állatvilág;

– kialakulásától kezdve állandó változásban van, mert alá van rendelve a dialektika törvényeinek;

– a táj változásait, fejlődését, illetve ezek mozgatórugóit magában a tájban lévő ellentétek képezik;

– a táj magában foglalja a természeti és az ember által létrehozott alkotásokat is;

– a táj jellegét a természetes és mesterséges alkotóelemek aránya határozza meg;

– a mesterséges táj jellege nagyban függ az abban élő emberek nemzeti sajátosságaitól is;

– a táj a termelési (használati) módtól függően különböző feladatokat szolgálhat;

– az emberi beavatkozással a táj szerepköre is változhat;

– a táj az emberi élet minőségét meghatározó jelentős erőforrás, mással nem pótolható nemzeti vagyon,

– a táj teljesítőképessége az ásványi nyersanyagokban, a talajban, a vízben, az erdőkben, a növény- és állatfajokban lévő, az építés, az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés, az üdülés, a vadászat, a halászat stb. számára alkalmas, kihasználható lehetőségektől függ;

– a táj természetes alkotóelemei a földfelszín domborzati (geomorfológiai) formái, a víz megjelenési formái, a növényzet (elsősorban az erdők) társulásai és az állatvilág;

– a táj mesterséges alkotóelemei a művelésbe vont területek, a települések, a vonalas létesítmények, a bányák, az iparterületek stb.;

– természetvédelmi (tájvédelmi) szempontból a tájat elsősorban mint élőhelyet és mint esztétikai élményt nyújtó természeti értéket vesszük figyelembe.

2.3.5.1. Tájkép (a táj látványa)

Tájképnek egy adott nézőpontban a szemünktől a látóhatárig terjedő tájat és a hozzá tartozó égboltot tekintjük. A tájképet látással észleljük, az tehát a tájnak az a része, amit egy nézőpontból egyszerre látunk.

Kilátás. Ahhoz, hogy az egész tájat láthassuk, körbe kell fordulnunk, de eközben egyidejűleg a tájnak mindig csak egy részét (negyedét, harmadát) látjuk. Az egy pontból szemlélt tájképek összességét nevezzük kilátásnak, idegen szóval panorámának, amely a látóhatár (horizont) teljes körét öleli fel.

A szemlélőben a táj:

– formákból (hegyek, völgyek, medencék, partok, szigetek, félszigetek stb.),

– vonalakból (erdőszél, patak, folyó, erdei nyiladék, út, vasút, csatorna stb.),

– felületekből vagy foltokból (erdő, mező, tó, település, nádas, mocsár stb.) és

– színekből (zöld erdő, sárga rét és kék ég) áll össze.

Ezeket fontossági sorrendbe szokták állítani. Egyesek szerint például a táj megjelenésében a legnagyobb szerepe a formáknak, majd a vonalaknak, a színeknek és végül a felületeknek van. Ez azonban – mint maga az egész táj – az időponttól, az alkalomtól, az időjárástól, a napszaktól, a szemlélt tárgyak távolságától, de elsősorban a szemlélő egyéni értékelésétől függően változhat.

A formák, a vonalak, a foltok és a színek például ködben, hóesésben, szürkületkor vagy alkonyatkor elmosódhatnak, összeolvadhatnak, ugyanezek napfényes időben kihangsúlyozódnak, a foltok vonalakká alakulhatnak, a színek árnyaltabbakká válnak. Egy örökzöld fenyveserdő látványa egy hegyoldalon pl. állandóan színes (zöld) foltként jelenik meg, a lombos erdőé pedig csak nyáron ilyen. Télen a hóban a törzsek inkább függőleges vonalakként észlelhetők. Őszi lombszíneződéskor és/vagy vöröses napnyugtakor a színek válhatnak uralkodóvá ott, ahol hó nélküli télen a formák, vonalak vagy foltok a jellemzőek.

A tájat mint látványt adott nézőpontból három távolsági zónára oszthatjuk:

– előtér, középtér, háttér.

Az előtér. A nézőnél kezdődik és olyan távolságig (általában néhány száz métertől egy kilométerig) tart, amelyen belül a táj alkotóelemeinek részletei könnyen megkülönböztethetők, nem mosódnak egybe. Az előtér hegyvidéken nagyobb (pl. az erdő idős fái, kiugró sziklák, a környezettől színben eltérő virágú bokrok), síkságon (pl. egyszínű füves puszta, nádas stb.) kisebb.

A középtér. Középtérnek nevezzük az előtértől addig terjedő távolságot, amelyen belül a táj jellemző formái, alkotóelemei még felismerhetők, de a részletek már összemosódnak. Az erdő fái például már csak színekként jelennek meg és csak a nagyméretű egyedülálló fák különböztethetők meg. A szikláknak, bokroknak már csak a formái vehetők észre, részletei azonban nem.

A középtér a szemlélő helyzetétől (pl. hogy magaslaton áll-e vagy mélyedésben) és a látási viszonyoktól (napsütés, köd, eső stb.) függően 1-3 kilométerig terjed.

A háttér. A középtértől a látóhatárig terjed. Ebben a táj jellemző formáinak (erdő, vízfelület, legelő) már csak a körvonalai, illetve az ezek által behatárolt felületek látszanak. A színeknek csak alárendelt szerepük van, bizonyos távolságon túl azok kékes árnyalatot vesznek fel.

A megvilágításnak, a napállásnak, vagyis a fény beesési szögének, a levegő páratartalmának, a felhőzetnek, illetve az éppen hulló csapadék sűrűségének és megjelenési formájának mindhárom övezetben nagy jelentősége van. Így a távolságokat látszólag növelhetik vagy csökkenthetik, a formákat és vonalakat kiemelik vagy elhomályosítják, a felületeket és színeket egyértelműbbekké tehetik vagy összemoshatják.

2.3.5.2. Tájérték (tájpotenciál, teljesítőképesség)

A táj teljesítőképessége (potenciálja) jelenti, illetve határozza meg a táj természetes (eredeti) elemeinek értékét, a táj gazdasági értékét, a táj látványát, szépségét, esztétikai értékét.

A táj teljesítőképessége, és ebből eredően értéke is, nagyon összetett fogalom, alkotóelemei nem összeadhatók, de nem is vagylagosak, hagyományos eszközökkel – a számtalan erre irányuló kísérlet ellenére – nem mérhetők.

A táj értékének természetes, gazdasági és esztétikai összetevői – legyenek azok mérhető elemekből vagy szubjektív ítéletekből összerakva – szokásos módon nem összegezhetők, azoknak nem az összessége, hanem az egyenlege a végeredmény. Az értéket képező összetevő elemek ugyanis az időtől, a helytől, a körülményektől – pl. az ott élő lakosság és az idegenek egymástól gyakran eltérő és egzakt módszerekkel nem mérhető véleményétől, illetve véleménykülönbségétől – függően néha erősítik, néha gyengítik, esetleg ki is oltják egymást. E vonatkozásban nagyon gyakran jelentkezik a „néger utálja a zsiráfot”, „a debreceni ember nem szereti a pusztát”, „a serpa csak azért mászik fel a Himalájára, mert megfizetik” effektus.

A táj természetes elemeinek, ezáltal esztétikai értékének védelme pl. szinte mindig ellentétben áll a gazdasági lehetőség kihasználására irányuló törekvésekkel. Egy lebányászott hegycsúcs miatt elvesztett látvány, egy halastóvá átalakított mocsár madártani értéke, vagy egy évszázados fa kivágása miatt tönkretett természeti kincs bármily pontos számítások után sem vethető össze az abból nyert mészkő, halhús vagy gerenda piaci árával.

A táj természetes elemeinek értéke, ökológiai potenciálja a domborzat, a talaj, a felszíni vizek, a növénytakaró és az állatvilág teljesítőképességétől függ.

A táj gazdasági értéke. A gazdasági értéket eredeti állapotában, az előzőkön túl elsősorban a hasznosítható ásványi anyagok, a talaj, a vizek, az erdők és füves térségek határozzák meg, amelyhez az ember által már átalakított tájban hozzá kell adni az általa létrehozott (beépített) értékeket (mezőgazdasági kultúrákat, halastavakat, településeket, ipartelepeket, utakat, vasutakat stb.) is.

A táj esztétikai értékét a táj arculata, látványa, szépsége, hangulata, színei; pihentető, gyógyító, felüdítő, vagyis kedvező hatása, tehát eszmei értéke határozza meg.

A táj, vagy egyes elemeinek értéke sok esetben még gazdasági szempontból sem egyértelműen mérhető. Ennek az az oka, hogy a legtöbb természeti érték egyszerre más-más embernek vagy társadalmi csoportnak más-más értéket jelent. Vegyük például a túzokot, hazánk legnagyobb és egyik legértékesebb madárfaját, a pusztai táj egyik jelképét, amelynek hatóságilag megállapított példányonkénti eszmei értéke 500 ezer forint. Ezt a madarat másképp szereti, szeretheti, illetve értékeli egy igazi természetvédő, aki azt élve és szabadon; egy állatkert, amelyik befogva; egy vadász, aki elejtve; egy fényképész, aki lencsevégre kapva; egy festő, aki vásznon megörökítve; egy szakács, aki megsütve; egy preparátor, aki kitömve; egy állatkereskedő, aki áruba bocsátva; egy cirkuszos, aki mutogatva; egy állatszelídítő, aki megszelídítve vagy egy állatorvos, aki meggyógyítva értékeli a legtöbbre. Hasonlóképpen másképp értékel egy látványos mákültetvényt a paraszt, a hatóság és a kábítószercsempész.

A táj gazdasági teljesítőképességének kihasználása – lehetőleg növelése – a gazdasági fejlődés egyik alapja, ami azonban folyamatosan fogyasztja, rombolja, szennyezi és át is alakítja azt. A táj túlzott igénybevétele a gazdaság fejlődését is csak rövid távon és csak egy bizonyos mértékig szolgálhatja. A táj szépségét, idegenforgalmi értékét csökkenti például egy szép faegyed kivágása, az erdők kiirtása, a kilátóhelyek elzárása vagy beépítése, a szabad mozgás kerítésekkel való korlátozása, légvezetékek építése, a gyepek feltörése stb.

2.3.5.3. Tájjelleg

A természetföldrajz az egész földkerekségen – így hazánkban is – nagyszámú tájat, tájrészletet különít el, amit tovább szaporítanak a különböző szakmák által kialakított tájrendszerek. Hazánkban az erdőgazdaságban ötven, a védett természeti területeken eddig nyolcvan tájat különítettek el, amelyek természetesen nem esnek egybe.

A gazdasági szempontok szerinti elkülönítés – a gazdasági földrajz feladata. A környezet-, de különösen a természetvédelem a tájat elsősorban a látvány, az esztétikai érték szerint osztályozza, határolja el. Mivel azonban a tájak, illetve azok részei a látvány szempontjából nem azonos minőségűek, így nem lehetnek azonos értékűek sem. A földfelszíni formákban, kiemelkedésekben és mélyedésekben, vizekben, erdőkben és egyéb növényekben, valamint állatvilágban gazdag táj az emberek többsége számára vonzóbb látványt nyújt, mint az ezekben szegény, pl. a sík, tagolatlan térség.

A természetvédelem – lényegéből fakadóan – a tájat a vizuális élmény, a látvány szempontjából osztályozza, amelynek folyamán a közel azonos benyomást keltő, azonos esztétikai jellemzőkkel bíró tájakat különböző tájtípusokba sorolja.

A környezet- és a természetvédelem célja, feladata és eszközrendszere az egyéb szakterületekétől eltér ugyan, de a természeti földrajzzal szoros rokonságban van. Ez is oka annak, hogy e szakterület sajátos értékrendje ellenére a táj legjellegzetesebb típusait és azok értékelését a nagy földfelszíni formákra alapozza, abból indul ki. Figyelembe veszi a felszíni vizek formáit, a növénytakaró főbb típusait, az állatvilágot, és ahol van, ott az ember által létrehozott elemeket is.

A Hortobágy jellegzetessége pl. az asztal simaságú szikes puszta, a rajta gyakran megjelenő délibáb, az elszórt gémeskutak, a fehérre meszelt, nádfedelű pásztorépítmények, a ménesek, a gulyák, a birkanyájak, a tavasszal és ősszel nagy tömegű madárvonulások, a töretlen látóhatár és a csikósok hagyományos kék színű öltözéke.

Bugacpusztán a látóhatárt erdők zárják le, a puszta homokos, ritkább a délibáb, a füves gyepet fák és facsoportok szakítják meg, nincsenek nagy madártömegek és a pásztorok öltözéke fehér.

A soproni Lövérek jellegzetessége a laza beépítés, a sok élősövény, gyakori a szelídgesztenye előfordulása és a házak fából készült tornáca.

A Kiskunság jellemzői a homokpuszták, a szétszórt tanyák gyümölcsösökkel, szőlőkkel, szántóföldekkel, nádasokkal, kisebb csoportokban legelésző jószágokkal, akácosokkal, nyárasokkal, itt-ott borókásokkal.

2.3.5.4. Tájformák

A táj sok szempontból, sokféleképpen csoportosítható. A következőkben egy teljes körű csoportosítást ismertetünk, amelynek minden tagja számtalan altípusra bontható. Részletesebben azonban csak azokat ismertetjük, amelyeknek a hazai természetvédelemben is jelentőségük van.

Mivel a táj alapvetően természetföldrajzi fogalom – noha a táj sok szempontból és sokféleképpen osztályozható –, azt elsősorban a földrajztudomány által megállapított ismérvek szerint csoportosítjuk.

Domborzatilag, vagyis felszínalaktani szemszögből a Föld felületén két nagy alaktani formát, óceáni medencéket (óceánokat, tengereket) és szárazföldeket (kontinenseket) különböztetünk meg. Mint már jeleztük, természetvédelmi szempontból csak a szárazföldeknek van jelentőségük, amelyen belül a földrajztudomány három alapvető domborzati formát különít el. Ezek:

– a kiemelkedések (hegységek, hegyek, dombok, lépcsők),

– a mélyedések (völgyek, medencék),

– az egyebek (síkságok, partok, félszigetek, szigetek).

Teljesítőképesség szerint vannak terméketlen (jégmező, hómező, sivatag, magashegység) és termőtájak (erdők, füves puszták, nádasok stb.).

Az emberi beavatkozás szempontjából ismeretesek a természetes (eredeti, érintetlen ősi, vadon stb.), az átalakított (szántó, legelő, kaszálórét, kert, szőlő, gyümölcsös, halastó, rizstelep, faültetvény stb.) és a mesterséges tájak (bányafejtések, ipartelepek, városok, falvak, lakótelepek, üdülőtelepek, utak, vasutak, repülőterek stb.).

A védelem felől megközelítve vannak nem védett, általánosan védett és kiemelten védett tájak.

A többi tájforma (pl. a vidéki-rurális táj, városi-urbánus táj, mezőgazdasági-agrár táj, üdülőtáj, épített táj stb.) ezeken belül helyezhetők el.

Magyarországon természetföldrajzilag az országot hat nagytájra (Alföld, Kisalföld, Nyugat-magyarországi-peremvidék, Dunántúli-dombság, Dunántúli-középhegység és az Észak-magyarországi középhegység) osztották, melyek egy része határainkon átnyúlik. Nagytájainkon belül a termőhelyi adottságok és a földhasználat feltételei eléggé különböznek. Egy-egy nagytáj átlagosan három megyét foglal magába.

A nagytájak 33 középtájra oszlanak, melyek közül a legismertebbek: a Duna–Tisza közi síkvidék, a Bácskai síkvidék, a Mezőföld, az Alpokalja, a Kemeneshát, a Zalai dombvidék, a Balatoni medence, a Bakonyvidék, a Cserhátvidék, a Mátravidék, a Bükkvidék és a Tokaj-Zempléni hegyvidék. Egy-egy középtáj által átfogott terület egy átlagos fél megyénél valamivel nagyobb kiterjedésű, száz körüli település határát öleli fel.

Gyakorlati szempontból a legmegfelelőbb és a legegyöntetűbb jellemzőkkel az átlagosan 14–15 település határait magába foglaló, 40 ezer hektár kiterjedésű 230 kistáj bír. Legismertebb kistájaink: a Csepeli-sík, a Szatmári-sík, a Bodrogköz, a Rétköz, a Jászság, a Tiszazug, a Hortobágy, a Marosszög, a Tápióvidék, a Hajdúhát, a Nagy-Sárrét, a Bihari-sík, a Kőrösmenti-sík, a Kőrösszög, a Szigetköz, a Hanság, a Soproni-hegység, a Nagyberek, a Balaton, a Völgység, a Villányi hegység, a Budai hegyek, a Galgavölgy, a Cserhátalja, a Karancs, a Déli-Mátra, a Bükkfennsík, a Bódvavölgy, a Hegyalja, a Sajóvölgy és a Hernádvölgy.

A tájkataszter összeállításával párhuzamosan, de attól többé-kevésbé függetlenül és azt jórészt megelőzően a különböző érdekelt szakmák (pl. mezőgazdaság, erdészet, idegenforgalom, természetvédelem stb.) sajátos céljainak megfelelően kialakította saját tájbeosztását. Ezek közül röviden csak az erdészetét ismertetjük.

Magyarország táji erdőművelésének alapjai címmel 1954-ben az országot ötven erdőművelési körzetre osztották, amelyek legjobban a középtájakra hasonlítanak. Ilyenek pl. a Szatmár-Beregi síkság, a Sátor-hegység, a Bükk-hegység, a Mátra, a Cserhát, a Börzsöny, a Vértes, a Mezőföld, az Ormánság, a Mecsek, a Zselicség, az Őrség, a Magas-Bakony, a Soproni hegység, a Kemenesalja, a Hanság és a Szigetköz.

2.3.5.5. Tájvédelem

A világ szárazföldi felületének eddig különböző elnevezések (pl. nemzeti park, tájvédelmi körzet) alatt mintegy 8-10%-át helyezték „tájvédelem” alá, ami gyakorlatilag egyezik az összes védett terület kiterjedésével.

Magyarországon a természetvédelmi szervezet hatáskörébe tartozó (újabban kiemeltnek nevezett) tájvédelem helyzete kezdettől fogva rendezett volt. A környezetvédelem kialakulásától kezdődően ellentmondásosan alakult azonban az ország teljes területére kiterjedő, úgynevezett általános tájvédelem helyzete, ami - legalábbis jogilag - csak 1997-ben rendeződött.

Általános tájvédelem

Az ország teljes területére kiterjedő táj védelmét hazánkban első ízben az 1976-ban alkotott környezetvédelmi törvény rendezte, de a feladat végrehajtására kijelölt szervezet ettől kezdettől fogva elzárkózott, a tájvédelem gyakorlatilag gazdátlan maradt. Két évtizedes – átmenetinek tekinthető – időszak után az általános tájvédelem helyzetét jogilag a természet védelméről alkotott, 1997-ben életbe lépett törvény igyekezett rendezni. Ez egyben azt is jelenti, hogy eddig az általános tájvédelmet környezetvédelmi feladatnak tekintették, azóta a természetvédelem illetékességi körébe sorolják. A törvény – többek között – kimondja:

A táj a földfelszín térben lehatárolható, jellegzetes felépítésű és sajátosságú része, a rá jellemző természeti értékekkel és természeti rendszerekkel, valamint az emberi kultúra jellegzetességeivel együtt, ahol kölcsönhatásban találhatók a természeti erők és a mesterséges (ember által létrehozott) környezeti elemek.

A tájhasznosítás és a természeti értékek felhasználása során meg kell őrizni a tájak természetes és természet közeli állapotát, továbbá gondoskodni kell a tájak esztétikai adottságait és jellegét meghatározó természeti értékek, természeti rendszerek és egyedi tájértékek fennmaradásáról.

Egyedi tájértéknek minősül az adott tájra jellemző természeti érték, képződmény és az emberi tevékenységgel létrehozott tájalkotó elem, amelynek természeti, történelmi, kultúrtörténeti, tudományos vagy esztétikai szempontból a társadalom számára jelentősége van.

Az egyedi tájértékek megállapítása és nyilvántartásba vétele a nemzeti park igazgatóság feladata.”

A törvény egyébként az általános tájvédelmet szakmailag kitűnően szabályozza, de a kis létszámú hivatásos természetvédelmi szervezet valószínűleg ugyanúgy képtelen lesz e hatalmas feladat végrehajtásával megbirkózni, mint a korábban kijelölt szervezetek. Ez a problémakör kizárólag a táj megváltoztatásában érdekelt valamennyi állami szervezet (elsősorban a mezőgazdaság, az államerdészet, a vízügy, a bányászat, az építésügy és a földigazgatás), a települési önkormányzatok és a lakosság széles rétegei bevonásával és hatékony közreműködésével lenne megvalósítható. Jelenleg sajnos a természetvédelmi hatóság éppen ezekkel szemben próbál eredményeket elérni. Az általános tájvédelem jellegénél fogva tételes védetté nyilvánítással nem jár.

Kiemelt tájvédelem

A hagyományos természetvédelem fogalomkörébe tartozó, tételes védetté nyilvánítással járó természetes vagy természetközeli, vagyis az ország legszebb, legérintetlenebb tájainak, tájrészleteinek oltalmazni hivatott tájvédelmi tevékenység elé a „kiemelt” jelzőt – az általános tájvédelemtől való megkülönböztetés végett – csak az utóbbi időktől alkalmazzuk. Ide az ország területének legfeljebb egytized körüli hányadát kitevő tudományos, kulturális, de legfőképpen esztétikai szempontból és más közérdekből legértékesebb területrészeit sorolhatjuk.

A természetvédelem eddig mintegy nyolcvan tájat, tájrészletet alakított ki, amelyek a földrajzi közép- és kistájak között helyezhetők el, legjobban az erdőművelési szempontból kialakított hasonlítanak. E tájak zöme a földrajzi tájakkal csak elnevezésében egyezik, kiterjedése azokénak a legtöbb esetben csupán töredéke, országos átlagban egynegyede, egyharmada. Jellemző példa a Szigetköz, amelynek 38 ezer hektáros területéből csupán alig tízezer hektár áll védelem alatt. A „természetvédelmi” tájak legalább nyolctizede, mintegy hetven táj, illetve tájrészlet már védett, amelyeket a Harmadik részben tételesen ismertetünk. Ezek közül negyven körüli a tájvédelmi körzetek, a többi a nemzeti parkok része. Még további 8–10 tájrészlet, tájtöredék védelem alá helyezése után – ami az ország területének egytizedét jelentené – ez a munka egyszer s mindenkorra befejeződhetne.

Az alábbiakban hazánk legértékesebb védett tájait ismertetjük a hazai adottságoknak legmegfelelőbb csoportosításban.

Fátlan, füves, síksági táj

Kétségtelen, hogy hazánk legértékesebb tájai a Kárpát-medence közepén kialakult egykori nagy kiterjedésű füves puszták maradványai, amelyek közül eddig kereken 150 ezer hektár kiterjedésben, 15 ezer hektáros átlagterülettel az alábbiakat sikerült oltalom alá helyezni:

Hortobágy (60 ezer ha), Borsodi Mezőség (18), Bihari-sík (18), Kiskunpuszta (11), Dévaványai puszták (8), Hevesi füves puszták (8), Miklapuszta (Akasztópuszta) (6), Szabadkígyósi puszta (5), Cserebökényi puszták (5), Pitvarosi puszták (3). Ezek védett tájainknak egyötödét teszik ki. Ezeken felül kisebb szétszórt darabokban néhány ezer hektár még védelem alatt áll, de azok sajnos már nem tekinthetők tájnak, csupán tájtöredékeknek. A hazai természetvédelem egyik legfontosabb feladata lenne a még nem védett néhány tízezer hektár mielőbbi oltalom alá helyezése. Természetvédelmi értékük területi részarányuknál jóval magasabb. Többé-kevésbé eredeti állapotukba történő helyreállításuk legalább 3-4 évtizedet igényel.

Erdőspusztai táj

A védelem alatt álló erdőspuszták a fátlan füves pusztáknak alig több mint egyharmadát, 60 ezer hektárt borítanak, átlagos kiterjedésük alig haladja meg a 10 ezer hektárt. Védelem alatt állanak:

Pusztaszer-környéki puszták (22 ezer ha), Bugacpuszta (11), Hajdúsági erdőspuszták (7), Peszéradacsi puszták (7). További bővítésükre nem nagyon van lehetőség.

Homokpusztai táj

A gyér növényzettel borított vagy fedetlen, hullámos felületű homokpuszta nehezen választható el az előbbiekben ismertetett erdőspusztáktól. Erre legjellemzőbb Bugacpuszta és környéke, amely mindkét helyre besorolható.

Egyik legjellegzetesebb tájformánkból csak az alábbi tájtöredékeket sikerült megvédeni:

Barcsi borókás (3 ezer ha), Fülöpházai homokpuszták (2), Orgoványi homokpuszták (2). Kiterjedésük a többi tájtöredékkel sem haladja meg a 10 ezer hektárt, újabb nagy kiterjedésű homokpuszta védelem alá helyezésére – mivel azokat gyümölcsösökkel, szőlőkkel és erdőtelepítésekkel tették „termővé” – nincs lehetőség.

***

Az előzőekben ismertetett három tájtípus összes védett területe 220 ezer hektár, a védett tájak közel egyharmada. Területüket kívánatos lenne legalább 260 ezer hektárra kiterjeszteni.

Ártéri táj

Nagyon látványosak a változatos növényzettel borított, vizekkel szabdalt, folyóvizeket kísérő árterületek, valamint az összefüggő erdőterületekkel borított folyó menti síkságok.

Hazánk ebben viszonylag gazdag, habár az ilyen jellegű területeknek csak töredékét sikerült megmenteni. Nagy részüket az egykori folyószabályozások tették tönkre.

Védettek: Szatmár-Beregi sík (22 ezer ha), Gemenci Duna-ártér (Gemenci erdő) (20), Drávasík (15), Szigetköz (9), Közép-Tiszavidék (8), Béda-Karapancsai erdő (6), Kőrösvölgye (6), Kesznyéteni Tisza ártér (6), Tiszató (Tiszafüredi madárrezervátum) (6), Tápió-Hajta vidéke (5), Ecsegpuszta (4), Sárvízvölgye (4), Mártélyi Tisza ártér (2), Bodrogzug (2). A 14 darabban fekvő ártéri táj területe a többi kisebb védett árterületekkel együtt mintegy 120 ezer hektárt tesz ki. A legértékesebb tájtípusba tartozó területek bővítésére elsősorban a Tisza és mellékfolyói mentén még van lehetőség, legalább a 150 ezer hektárt kellene elérni.

Vizes táj

A nyílt vízfelületekből, mocsaras, lapos tocsogókból, kisebb szárazulatokkal szabdalt, nádasokkal és mocsárrétekkel díszített, itt-ott erdőkkel tarkított nagyobb kiterjedésű, tájnak is tekinthető élőhelyekből nagyon kevés maradt meg, ezek jó része sem eredeti állapotban.

Ide tartoznak: Kis-Balaton (14 ezer ha), Fertő tó (12), Biharugrai tavak (Kissárrét) (8), Hanság (6), Kiskunsági szikes tavak (4), Izsáki Kolon-tó (3), Ócsai láperdők (3), Sárrét (2). Kiterjedésük alig több mint 50 ezer hektár, amely a szétszórt kisebb területekkel és a Hortobágyi halastavakkal együtt 60 ezer ha körül van. Bővítésük kívánatos lenne, amire azonban a lehetőség egyre kevesebb. A Tisza mentén az egész árvízvédelmi és folyószabályozási rendszert újra kellene alakítani, amely révén a Tisza-tóval azonos nagyságú mesterséges víztározókat lehetne kialakítani és ezzel a vizes területek kiterjedését jelentős mértékben lehetne növelni.

A folyók árterei és az egyéb vizes területek együttes kiterjedése mintegy 180 ezer hektár, vagyis a védett tájak egyharmada. Ezt legalább 50–60 ezer hektárral lenne kívánatos megnövelni.

***

Az eddig ismertetett öt legértékesebb síkvidéki tájtípus 40 darabban lévő védett részeinek kiterjedése kereken 400 ezer ha, az összes védett terültet közel fele, amelyet kívánatos lenne félmillió hektárra növelni. Átlagosan 10 ezer ha körüli kiterjedésük sajnos nem emelhető.

Dombvidéki erdős táj

Legjellegzetesebb dombvidéki, nagyrészt erdővel, kisebb részben legelőkkel, itt-ott rétekkel borított és mezőgazdasági művelés alatt álló területekkel szaggatott tájaink a természeti értékek védelmén túl elsősorban a szabadidő-eltöltést szolgálják.

A már védelem alatt álló, ide sorolható kereken 40 ezer hektár kiterjedésű öt táj: a Gödöllői dombvidék (12 ezer ha), a Tarnavidéki dombság (10), a Zselicség (9), a Lázbérci víztározó környéke (Upponyi völgy) (4), valamint a Szentgyörgy-völgyi szálaló erdő (2). Jelentősebb bővítésük nem indokolt.

Dombvidéki kultúrtáj

Számos dombvidéki tájat természeti értékei mellett kultúrtörténeti megfontolások alapján nyilvánítottak védetté. A kultúrtörténeti érték e vonatkozásban elsősorban nem épített alkotást, várat, templomot, kastélyt stb., hanem mezőgazdasági kultúrát, szőlőskertet, gyümölcsöst, levendulást stb. jelent. A védelem célja elsősorban az emberek igényes szabadidő-eltöltésének elősegítése.

Ide mintegy 90 ezer hektár kiterjedésben az alábbi 11 táj vagy tájrészlet tartozik: az Őrség (38 ezer ha), a Káli medence (9), a Pannonhalmi dombság (8), a Boronka patak melléke (8), a Kelet-Cserhát (7), a Badacsony (6), a Pécselyi medence (6), a Tokaji hegy (2), a Tihanyi-félsziget (1) és a Somló hegy (1). E kör bővítése nem indokolható.

Hegyvidéki erdős táj

Annak ellenére, hogy hazánk területének nagy része síkság, amelyhez viszonyítva a hegyvidékek alárendelt szerepet töltenek be, s különösen, hogy legértékesebb tájaink a síkságokon fekszenek, védett tájainknak szám szerint közel egynegyede, terület szerint pedig egyharmada hegyvidéki.

Ez sok más tényező mellett azt is jelenti, hogy a magyar embernek – síkvidéki származásuk ellenére – a hegyvidékek iránt vonzódása, nosztalgiája van. Hegyvidéki tájaink védelmét a bennük és alattuk fekvő számos védendő természeti érték mellett, üdülési, egészségügyi, szabadidő-eltöltési megfontolások indokolták.

Védett hegyvidéki tájaink ezer ha-ban: Bükk (40), Zempléni-hegység (26), Pilishegység (25), Aggteleki karszt (20), Börzsöny (18), Vértes (15), Mátra (12), Budavidék (10), Mecsek (9), Gerecse (9), Magas-Bakony (9), Karancs-Medves (7), Soproni hegyvidék (5), Kőszegi-hegység (4).

A hegyvidéki védett tájak átlagos kiterjedése 15 ezer, az általuk elfoglalt terület 210 ezer hektár, bővítésük nem indokolt.

* * *

Az ismertetett védett domb- és hegyvidéki tájaink száma kereken harminc, kiterjedésük 340 ezer hektár körül van, vagyis azonos a síksági tájakéval.

Az előzőkből is kiderül, hogy újabb tájak védelmére elsősorban az Alföldön van szükség.

2.3.6. Kultúrtörténeti értékek

A természetvédelem elsődleges feladata a természet legértékesebb élő és élettelen alkotásainak a jelen nemzedék és az utókor számára való megmentése. Sok országban azonban – így hazánkban is – bizonyos emberi alkotások vagy inkább azok környezetének védelme is természetvédelmi feladat. A műemlékvédelem, a régészet, a muzeológia, a néprajz, a hadtörténet, az irodalomtörténet, az ipartörténet és a földrajztudomány ugyanis számos olyan értéket őriz, amelyeket nem lehet zárt épületekben, múzeumokban, kiállításokon, kincstárakban, templomokban, várakban vagy levéltárakban tárolni. Ilyenek a szabadban (in situ) elhelyezkedő kultúrtörténeti értékek, amelyek sokkal látványosabbak, jóval nagyobb esztétikai élményt nyújtanak, ha szép természeti környezetben helyezkednek el. Ezek védelmét a természetvédelem is feladatának tekinti.

A természetvédelem e kategóriába tartozó tárgyai többféleképpen csoportosíthatók. Az egyik ilyen megközelítési mód a természetvédelem céljainak felsorolásakor már ismertetett funkcionális (műemléki környezet, régészeti feltárás környezete, történelmi emlékhely stb.) tagolás.

A másik csoportosítás szerint a kultúrtörténeti érték (vagy annak környezete) lehet természetes és mesterséges. Az első esetben a védett vagy védelemre érdemes emberi alkotást (vár, kastély, gémeskút) már eleve olyan természeti környezetbe építették vagy telepítették, amelyet egyébként is célszerű megvédeni. Ilyenek a várhegy, a tó, a sziget, a puszta, az erdő stb. A második esetben a kastély, a szökőkút, a temető miatt létesítettek köréjük mesterségesen létrehozott, esetleg természetes jellegű kerteket, parkokat, emlékerdőket, gyepfelületeket, tavakat stb.

Mivel a kultúrtörténeti értékek kategóriájába sorolt emberi alkotások mesterségesen létrehozott természeti környezetét (a tó, a park, a történeti kert stb.) a víztani, a növénytani stb. értékek között ismertettük, az ismétlések és átfedések elkerülése céljából a természetvédelem számára legcélszerűbb szakmai csoportosítást alkalmazzuk.

Tesszük ezt azért is, mert ellenkező esetben itt kellene foglalkozni az ember által háziasított (domesztikált), illetve kitenyésztett és kipusztulófélben lévő, tehát védett vagy védelemre érdemes ősi állatfajták (szürkemarha, racka juh stb.) ismertetésével is. Ugyancsak egyre több termesztett növényfajtát kell védelem alá helyezni, amelyek ismertetése célszerűbb a növénytani érékek között, mint itt.

Mindezek összegzéseképpen a kultúrtörténeti értékek között csak azokat az ember által létrehozott élettelen értékeket (épület, út, híd), azok környezetét, illetve azokat a helyeket (csatatér, temető) soroljuk fel, amelyek védelmét a természetvédelem céljának, magát a létesítményt vagy helyet pedig a természetvédelem tárgyának tekintjük.

Nagy értékű és mások által védett műemlékek, régészeti emlékek stb. esetén a természetvédelem tárgya csupán a védett érték (vár, kastély stb.) környezete, annak fenntartása lehet. Ha kisebb kultúrtörténeti értékekről (pásztorlétesítmény, gémeskút, vadetető) van szó, a természetvédelem magát a tárgyat is védi, kezeli, fenntartja és bemutatja.

Utóbbi esetben a természetvédelem csak arra szorítkozhat, hogy az egyébként is védelemre érdemes természeti területeken lévő kultúrtörténeti értékek gazdája legyen. Nem lehet tárgya a természetvédelemnek a kisebb, szétszórt, a védett területektől távol eső, egyedi értékek védelme, mint például egy faluban álló gémeskúté. Ha viszont nagyon értékes kultúrtörténeti értékekről van szó, az a környezet is védendő, aminek egyébként nincs természetvédelmi értéke, mint például egy szántóföldön lévő műemlék, régészeti feltárás vagy csatatér mezőgazdasági művelés alatt álló környezete.

2.3.6.1. Műemléki környezet

Az ember által létrehozott építészeti alkotások legértékesebbjeit a műemlékvédelem oltalmazza. Azok a védett kastélyok, várak, hidak, templomok vagy egyéb épületegyüttesek, amelyek az utókor számára megőrzésre érdemesek, a legtöbb esetben olyan természeti környezetben vannak, amelyek megőrzése nélkül saját értékük is lecsökkenne vagy éppen további fenntartásuk értelmetlenné vagy lehetetlenné válna. Ilyenek a kastélyparkok, a történeti kertek, a várhegyek, a műemlékeket övező vagy azokat körülvevő vízfelületek, gyepek, erdők, fásítások, élőfagyűjtemények stb.

A műemlékek országos gazdája hazánkban az Országos Műemléki Hivatal. A két testvérágazat – a természetvédelem és a műemlékvédelem – együttműködésének szép példái a Karcag melletti Zádor-híd és környéke, az Alcsúti arborétum és hollókői falurészlet.

2.3.6.2. Történelmi emlékhelyek

Hazánk történelmének sok emlékezetes, sorsfordulókhoz kapcsolódó eseménye az ország jelenlegi területén kívül zajlott le. Ezért azokra, amelyek hazánk területén vannak, különös gondot kell fordítanunk. A természetvédelem céljának tekinti ezen események színhelyeinek és ezek természeti környezetének védelmét, fűződjenek azok történelmünk szomorú eseményeihez vagy győzelmekhez. Ide soroljuk a honfoglalással, a vérszerződés megkötésével, az államalapítással, a tatárjárással, a törökdúlással, a világháborúkkal, a felszabadulással, a földosztással, fajüldözésekkel és egyéb történelmi tényekkel kapcsolatos helyeket, csatatereket, temetőket, tömegsírokat és az emlékművek környezetét.

Leglátogatottabb védett értékeink ezek közül a Pusztaszeri Nemzeti Emlékpark, a mohácsi csatatér és a Nemesmedvesi Történelmi Emlékhely. Hasonlóképpen védelemre érdemesek más népek – például a kelták, a szlávok – történelmi emlékhelyei is. Szép példája ennek a Kis-Balaton mellett lévő Cirill–Metód-emlékoszlop.

2.3.6.3. Irodalomtörténeti emlékhelyek

Természettudósok, írók, költők és más híres emberek szülőháza, szülőhelye, lakhelye, alkotásainak színhelye, sírja, az általuk alapított intézmények vagy egykori kedvenc tartózkodási helyük gyakran mint emlékszoba, emlékház, múzeum, emlékhely funkcionál. A természetvédelem céljai közé tartozik ezek környezetének védelme, ápolása, fenntartása, fejlesztése és, a lehetőségektől függően, a természeti környezetbe való illesztése.

A híres emberek által vagy a tiszteletükre ültetett, illetve létesített fák, erdők, ligetek, parkok, kertek, arborétumok gyakran ugyancsak védelemre érdemesek. Ilyen például a Budapesten lévő Jókai-kert, illetve a Jókai-emlékszoba, ahol négy évtizede a Természetvédelmi Hivatal székel.

2.3.6.4. Népmondai emlékhelyek

Gyakran népmondai személyek, mesealakok, kitalált hősök vagy a valóságban élt betyárok, pásztoremberek, erdészek, kertészek, természetbúvárok, kerttervezők vélt vagy valóságos szülőhelyeit, sírjait, temetőit a nép ápolja, gondozza vagy ezek köré fákat és más dísznövényeket ültet. Előfordul, hogy történelmi személyeknek tulajdonítják egy-egy fa, fasor, facsoport ültetését, telepítését, illetve létesítését. Gyakran egy-egy idős fát, facsoportot azért vesz körül különös tisztelet, mert állítólag alatta írt, alkotott, pihent meg vagy bújt el üldözői elől egy-egy híres és a nép által tisztelt történelmi személyiség vagy népmondai alak.

Ezért kapott védelmet például a balatonakarattyai Rákóczi-szilfa, a nagycenki hársfasor vagy a kápolnai Kossuth hársfacsoport. Vannak fák, amelyekre a néphit szerint a betyárokat – a nép fiait – felakasztották. Ezek megőrzése is a természetvédelem feladatai közé tartozik.

2.3.6.5. Régészeti lelőhelyek

A természetvédelem céljai közé tartozik az ősrégészet, az ősembertani lelőhelyek és azok környékének a védelme révén a régészeti ásatások lehetőségeinek biztosítása. Hazánk területén számos, még fel nem tárt kunhalom, feltételezett régészeti lelőhely létezik, amelyek területét és közvetlen környékét nagyrészt még feltárásuk előtt célszerű védelem alá helyezni.

A régészeti lelőhelyek szakmai felügyeletét és a feltárások irányítását a múzeumi hálózat közreműködésével a Magyar Nemzeti Múzeum látja el.

A természetvédelem és a muzeológia együttműködésének jó példája a Pécs melletti Jakab-hegy, a több ezer éves mágorpusztai régészeti feltáróhely vagy a somogyvári Kupa-várhegy.

2.3.6.6. Néprajzi értékek

A nagyobb kiterjedésű védett területeken, elsősorban a nemzeti parkokban az egykori hagyományos életformák és gazdálkodási módok eltűntek vagy pusztulófélben vannak. Széles körű feltámasztásuk hiábavaló vállalkozás lenne, de a meglévők megmentése és korlátozott mértékű visszaállítása a természetvédelem céljai között szerepel. Az ilyen jellegű tevékenységek fenntartása vagy részbeni kiterjesztése ugyanis nemcsak a látnivalók választékát bővíti, hanem gyakran a kívánt állapotok fenntartásához is nélkülözhetetlen. Ezek közé tartozik például a legeltetés és a kaszálás.

A védett területeken megengedhető vagy kívánatos a pásztorkodás, az állattartás, a pákászat, a csikászat, a hagyományos halászat, a fűkaszálás, bizonyos esetekben a haltenyésztés, a vadgazdálkodás, az erdőgazdálkodás, a nádgazdálkodás, valamint ezek olyan kiegészítő tevékenységei, mint a tejfeldolgozás, a fafaragás, a szarufeldolgozás (csontfaragás), a szíjgyártás, a lószerszámkészítés, a csengőkészítés, a fazekasság, a patkókészítés, a nádfeldolgozás, a bőrkikészítés, a birkanyírás stb.

A természetvédelem célja az ezekhez szükséges épületek eredeti állapotban és helyen való fenntartása, felújítása vagy újjáépítése. A szükségtelenné vált épületeket lakás, múzeum, kiállítás, kutatószállás, őrház, kezelőépület, raktár, diákszállás, laboratórium, kocsiszín, csónakház és más természetvédelmi célra kell felhasználni.

Ilyen létesítmények a csárdák, az istállók, a hodályok, az ólak, a galambdúcok, a méhesek, a vasalók, az itatók, a gémeskutak, a vályúk, a pásztorszállások, a kocsiszínek, a szekérállások, a fészerek, a górék, a kunyhók, a ketrecek, a vackok, az erdészházak, a vadetetők, a magaslesek, a sózok, a vadászházak, a kutricák, a szárnyékok, a halásztanyák, a csónakházak, a csűrök, a színek, a pincék stb.

Bizonyos esetekben, illetve helyeken egyes épületromok (például összedőlt tanyák, hodályok, istállók) is addig őrzendők, amíg azokat, illetve azok helyeit az enyészet teljes mértékben vissza nem adja a természetnek. Ilyenek általában a helyi anyagokból (agyagból, sárból, nádból, fából) épített épületek.

Az agrártörténeti emlékek zöme is a néprajzi értékek közé sorolható.

2.3.6.7. Agrártörténeti értékek

A néprajzi és ipartörténeti emlékek között számos mezőgazdasági jellegű is van, mint pl. a pásztorlétesítmények vagy a dohányfeldolgozók. Itt is meg kell azonban említeni a magtárakat, malmokat, kutakat, istállókat, ólakat, karámokat, vályúkat, jégvermeket, szeszfőzdéket, pincéket, présházakat, gyümölcsszárítókat, olajütőket, kovács-, szíjgyártó-, kerékgyártó-, bognárműhelyeket stb. Ide tartoznak még a méhesek, halásztanyák, zsilipek, öntözőberendezések stb. is.

2.3.6.8. Erdészettörténeti értékek

Mivel a védett természeti területek közel fele erdő, és ezeken számos, az erdőgazdálkodáshoz és a vadgazdálkodáshoz kapcsolódó érték található, megőrzésük a természetvédelem feladata is. Közülük a legjelentősebbek a szénégető és mészégető helyek, erdei kisvasutak, erdei rakodók, siklók, csúszdák, felvonók, erdészházak, vadászházak, erdei nyiladékok, vadetetők, sózok, vadbefogók, vaditató helyek, vadváltók, keltetők, magpergetők, lesgödrök, cserkészutak, magaslesek, kunyhók, vermek, dagonyák stb.

2.3.6.9. Temetők

A védett, illetve védelemre érdemes temetők is nagyrészt a néprajzi emlékek közé sorolhatók. Mivel azonban ott elsősorban az ősi mesterségek, foglalkozási ágak, a mezőgazdaság és az állattartás tárgyi emlékeit tartjuk számon, a temetők külön kategóriát képeznek. Azokat a temetőket vagy temetőrészeket kell védelem alá helyezni, amelyek védett területeken vagy azok szomszédságában fekszenek és bennük a síremlékek, a fejfák, a kopjafák vagy azok sírfeliratai védelemre érdemesek. Ilyen például az ócsai öregtemető vagy a szatmárcsekei csónakfejfás temető.

2.3.6.10. Ipartörténeti emlékek

A védett természeti területeken sok ipartörténeti emlék található. Ezek és környezetük megőrzése azért is szerepel a természetvédelem céljai között, mert egyrészt gyakran szoros összefüggésben vannak a védett természeti értékekkel, másrészt változatosabbá teszik a látogatók programjait.

Ezek közé soroljuk a felhagyott bányákat (különösen akkor, ha azokban az egykori berendezéseket is visszahagyták), a vashámorokat (őskohókat), az üveghutákat, a mészégető kemencéket, a szénégető helyeket, a facsúszdákat, az erdei keskeny vágányú vasutakat, a hegyi siklókat, az erdei mesterségek (az ölfavágás, a faanyagszállítás, a fafeldolgozás, a fazsindelykészítés, a gyantatermelés és a cserkéreghántás) színhelyeit és tárgyi emlékeit stb.

Mivel a természetvédelem nem veheti át a muzeológia szerepét, célja inkább a kiveszőfélben lévő kismesterségek fenntartása, támogatása vagy kiterjesztése addig a mértékig, amíg az a természetvédelem érdekeivel összeegyeztethető. Ebben a szellemben ösztönzi a kisüzemi szénégetést, mészégetést, zsindelykészítést, fafaragást, madárodúgyártást, madáretető-készítést, az erdei berendezések gyártását és az ehhez hasonló termelő tevékenységeket.

Ezek élő ipartörténeti emlékeknek tekinthetők. Előnyük a helyi lakosság foglalkoztatása, a nemzeti parkok és egyéb védett területek bizonyos eszközökkel (fazsindely, erdei bútor, ajándéktárgy) való ellátása és a védett területek, elsősorban a nemzeti parkok életszerűvé tétele.

Célként kell kitűzni bizonyos berendezések felújítását és újbóli üzembe helyezését is. Ezekkel részben megoldható a látogatók mozgatása és a védett terület, elsősorban a nemzeti park újabb látványosságokkal gazdagodhat. Célszerű üzembe helyezni az erdei vasutakat (beleértve a lóvontatásúakat is), az erdei siklókat, a fűrészmalmokat, a kisebb vízmeghajtású áramfejlesztőket, darálókat, a vízimalmokat és az olajütőket stb. Ennek szép példái a Bükki Nemzeti Parkban lévő őskohó, őshámor, erdei siklópálya, keskeny nyomtávú erdei vasút, valamint a szénégető helyek és a mészégető kemencék.

2.3.6.11. Turistaemlékek

A védett területeken – elsősorban a hegyvidékeken – számos turista emlékhely, emlékoszlop, tábla, kilátó, turistaház, pihenőhely, tűzrakó hely, esőbeálló, menedékház, turistaszálló, védőkorlát, illemhely, kiépített forrás, irányítójel, tornapálya, bemutatóhely, múzeum, kiállítás és főleg sok száz kilométer jelzett és részben kiépített turistaút található, amelynek megőrzése és gondozása részben a természetvédelem feladata és érdeke is. Az utóbbi évtizedekben a természetvédelmi szervek sok tanösvényt létesítettek, amelyek gondozása, fenntartása – elsősorban ismeretterjesztési szempontból – a természetvédelem kiemelt feladatai közé tartozik.

2.3.6.12. Földvárak

A legrégebbi történeti időkből származó, földsáncokból épített erődítmények. Az ókorban, a korai bronzkorban és később a hazánk területén egykor élt népek számos, gyakran vizesárokkal körbevett földvárat, sáncot, védvonalat építettek. Különösen nevezetesek az avar eredetű földvárak, az úgynevezett avargyűrűk. Közöttük voltak kör, ellipszis, négyszög és ötszög alakúak, amelyek sokszor több kilométer hosszúságot is elértek. Céljuk feltehetően védelmi lehetett, olyan is volt közöttük, amelyben a térség teljes állatállománya elfért. A földvárak különösen a szlávok által lakott területeken voltak elterjedtek. A támfalak rögzítésére nagyon sok cölöpre volt szükség, ami jelentős erdőirtásokhoz vezetett.

1997-től minden földvár természetvédelmi oltalom alatt áll, de számbavételük még nem történt meg, számuk feltehetően megközelíti a százat.

2.3.6.13. Jellegzetes földrajzi pontok

Hazánkban a természetvédelem céljai között szerepel az ország jellegzetes földrajzi pontjainak kijelölése, rögzítése, megjelölése – és ha szükséges – védelem alá helyezése és természeti környezetének megóvása vagy fejlesztése.

Ezzel elsősorban olyan újabb látványosságok létrehozása a cél, amelyek a hagyományosan látogatott és eléggé tönkretett turistaközpontokat (mint például a Tihanyi-félszigetet, a Dunakanyart, Dobogókőt) tehermentesítik, módot adnak az idegenforgalom, a turizmus és a természetjárás időbeni és térbeni széthúzására, s végül olcsón és gyorsan látogathatóvá tehetők.

Eddig hét jellegzetes földrajzi pont került kijelölésre, rögzítésre és megjelölésre, amelyek közül néhány már védelem alatt áll. Ezek: az ország közepe, az ország északi, keleti, déli és nyugati pontjai; valamint hazánk legmagasabb és legalacsonyabb pontja.

Az ezeket összekötő útvonal hossza több mint ötezer kilométer. Az útvonalak bejárhatók gyalog és bármilyen járművel, s közben több mint 500 természetvédelmi területet, műemléket, várat, arborétumot, parkot, templomot, csatateret, körülbelül 50 várost és 300 egyéb települést érintenek. Az útvonalak bejárása elősegíti a honismereti mozgalom továbbfejlesztését és hazánk megszerettetését.

2.3.7. A természetvédelmi értékek csoportosítása

A természetvédelem tárgyainak a legalapvetőbb szakmai csoportosítása az, amit az előzőekben ismertettünk. Ezen kívül azonban még számos osztályozás létezik, amelyeket a következőkben részletesen ismertetünk.

Nem térünk ki azokra, a szakmai körökben ugyan elterjedt, de nem egyértelműen meghatározott, félreérthető, egymást többszörösen átfedő, egymásnak gyakran ellentmondó, bizonyos esetekben zavaros fogalmak ismertetésére (amelyek nagy része az erdészettel vagy a vadászattal kapcsolatos), mint például a következők: rezervátum, erdőpark, parkerdő, pihenőerdő, sétaerdő, környezetvédelmi erdő, üdülőerdő, környezetvédelmi park, tájvédelmi terület, természetvédelmi park, tájkörzet, természeti park, natúrpark stb.

Ugyancsak nem ismertetjük részletesen a természeti értékek keletkezés szerinti (természetes, pl. forrás, mesterséges, pl. park); elhelyezés szerinti (föld alatti, pl. barlang, föld feletti, pl. erdő) beavatkozás szerinti (érintetlen, érintett), megismerés foka szerinti (ismeretlen, pl. egy feltáratlan barlang), ismert megjelenés szerinti (élettelen, élő), valamint láthatatlan, látható, mozdulatlan, mozgó, egysíkú, komplex stb. csoportosítását.

Nemzetközi csoportosítás

A védett területeket és azok kezelési célkitűzéseit az IUCN osztályozza, illetve fogalmazza meg, amelyek egyben a tagországok számára ajánlást jelentenek. A nemzetközi szövetség által kidolgozott, illetve ajánlott csoportosítás sajnos – az ilyen jellegű egyéb ajánlásokhoz hasonlóan – hazánkban (mint számos más országban is) csak részben alkalmazható. Ennek elsődleges oka, hogy ezek az ajánlatok bármennyire elfogulatlan szervezet dolgozza is ki őket – magukon viselik annak az országnak a jellegzetességeit, ahonnan a kidolgozó szakember származik. A nemzetközi ajánlásokban felfedezhető, hogy „ami mindenkinek megfelel, az igazán senkinek sem felel meg.”

Mivel – éppen ezek miatt – a nemzetközi kategorizálás egész rendszere fölülvizsgálat alatt áll, azt csak röviden ismertetjük.

A nemzetközileg kialakított osztályozás egyik legnagyobb hiányossága, hogy pl. a védett növény- vagy állatfajokra nem terjed ki. Tisztázatlan továbbá a barlangok hovatartozása. Abból pl., hogy az összesítések „nemzeti parkok és védett területek” cím alatt (ami szintén nem egy szerencsés összefoglaló elnevezés, hiszen a nemzeti park is védett terület) csak az első öt kategóriát tartalmazzák, arra (is) lehet következtetni, mintha a többinek nem lenne területe, illetve azok az előbbiek részei lennének. Az osztályozást maga a szövetség sem alkalmazza következetesen, közöttük néha átfedések is felfedezhetők, ami ilyen esetben nem lenne megengedhető, mert területhalmozásokhoz vezethet.

A leggyakrabban alkalmazott elnevezések: szigorúan védett természetvédelmi terület, nemzeti park, természeti emlék (természeti tereptárgy), kezelt természetvédelmi terület, vadrezervátum, védett szárazföldi és tengeri tájak, tájvédelmi körzet, erőforrás-rezervátum, antropológiai rezervátum, többszörös használatú természeti erőforrás stb. Ezekből mi többé-kevésbé változatlan formában és tartalommal csak a nemzeti parkot és a tájvédelmi körzetet tudjuk használni.

Többé-kevésbé pontos nyilvántartás csak az alábbiakban ismertetett területekről áll rendelkezésre, ami azonban a hazai adatokkal – mivel ezek csak az ezer hektárnál nagyobb kiterjedésű területeket tartalmazzák – csak fenntartásokkal hasonlíthatók össze.

6. táblázat. A világ védett területei (2000)

Magyarországi csoportosítás

A védett természeti értékek hazai csoportosítása a nemzetközileg kialakítottra épült, de annál egyszerűbb, áttekinthetőbb és természetesen figyelembe veszi a magyarországi viszonyokat. A legújabb természetvédelmi törvénynek a természeti értékek általános védelmére történő kiterjesztése azonban az eddigi csoportosítás teljes átdolgozását teszi szükségessé, és területi vonatkozásban a korábbiaknál bizonytalanabbá. Egyértelműen kedvező a szikes tavak, a lápok, a kunhalmok stb. válogatás nélküli oltalom alá helyezése, ugyanakkor több ezer természeti érték sok tízezer hektárnyi kiterjedésű területeinek adatai hosszú évekig ismeretlenek lesznek.

A természeti értékek általános védelme

Magyarországon az intézményes természetvédelem kezdetétől 1996-ig az 1997 január elsején hatályba lépett „A természet védelméről” alkotott 1996. évi LIII. törvény életbelépéséig a természetvédelem kizárólag a különleges oltalmat igénylő természeti értékek védelmét tekintette feladatának. A különleges értéket nem képviselő „közönséges” természeti alkotások védelmét a huszadik század 70-es éveinek derekáig a más, általában gazdasági tevékenységekre – leggyakrabban az erdőkre, a vadászatra, a halászatra, a mezőgazdaságra, a vizekre, a földekre stb. – vonatkozó jogszabályok tartalmazták és ezen ágazatok feladataivá tették. A korábbi ilyen jellegű jogszabályok tárgya azonban nem a természet védelme, hanem a természet javaihoz (pl. fához, vízhez) való hozzáférés biztosítása, vagy az ember számára hasznosnak tekintett élőlények és életközösségek (pl. vad, hal, erdők) megóvása volt. A szabályozásnak ezt a formáját éppen ezért másodlagos szabályozásnak lehet tekinteni, amikor is az elsődleges szabályozási cél elérése mellett az igazi természetvédelem újabb kori rendelkezéseinek csírái csak melléktermékként jelentek meg.

A természet értékeinek a gazdasági megfontolásoktól független védelme, vagyis az igazi elsődleges természetvédelem az államok jogalkotásában csak alig több mint egy évszázada jelent meg. Az utóbbi évtizedekben az embert körülvevő természeti környezet állapotának fokozódó romlása és a válságjelenségek, a kiterjedt természetpusztítás miatt megjelent a természetvédelem jogi szabályozása megújításának igénye. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a természet mint rendszer a védett területek mesterségesen megállapított határainál nem ér véget, illetve a védett természeti érték környezetétől nem függetleníthető. Ebből vonták le azt a következtetést, melynek értelmében a természetvédelmet nem szabad csak a különleges természeti értékek oltalmazására korlátozni, hanem az egyes rendszereket, a hozzájuk kapcsolódó védőövezeteket, társulásokat komplex módon kell megvédeni és a természetvédelemnek ki kell terjednie a természet egészének válogatás nélküli védelmére.

Ilyen megfontolások alapján legújabb természetvédelmi törvényünk különbséget tesz az általános és a hagyományos természetvédelem között. Más kérdés – de ennek elemzése nem lehet e tantárgy feladata –, hogy a természet általános védelmét változatlan formában tartalmazhatná az ugyancsak új környezetvédelmi törvény is, valamint, hogy a független természetvédelmi szervezet még a hagyományos értelembe vett, különleges természeti értékek védelmét sem tudja biztosítani. Ebből a szempontból az is közömbös, hogy a többletfeladatok végrehajtására a környezetvédelmi szervezet sincs fölkészülve. Mivel ennek a tantárgynak fő feladata a hagyományos természetvédelmi értékek bemutatása, az általános védelem alatt álló természeti értékek ismertetésével az alábbiakban csak röviden foglalkozunk.

2.3.7.1. Általános tájvédelem

Ezt a tájvédelemmel foglalkozó fejezet részletesen tartalmazza.

2.3.7.2. Általános élővilág-védelem

A törvény ide sorol minden vadon élő őshonos, behurcolt, betelepített, tájidegen és visszatelepült élő szervezetet, annak minden egyedét, valamint fejlődési szakaszát, alakját és állapotát, valamint ezek állományait, életközösségeit és élőhelyeiket.

2.3.7.3. Általános élőhelyvédelem

A mező-, erdő-, nád-, hal-, vadgazdálkodás során biztosítani kell a fenntartható használatot, ami magába foglalja a tartamosságot, a természetkímélő módszerek alkalmazását és a biológiai sokféleség védelmét.

Külön figyelmet kell fordítani a föld formakincsének védelmére, az erdőtelepítésre, a gyepgazdálkodásra, a vízfolyások és állóvizek védelmére, a termőföld-hasznosításra, a talajjavításra, a vegyszerek alkalmazására és a vízgazdálkodásra.

2.3.7.4. Általános területvédelem (a természeti területek védelme)

Bizonyos megszorításokkal általános védelem alatt áll minden erdő, gyep, nádas, vízfelület, valamint mező- és erdőgazdasági művelésre alkalmatlan sziklakopár, gyep, homok és szikes. Mindezek kereken az ország területének egyharmadát borítják.

2.3.7.5. A földtani értékek általános védelme

Általános védelem alatt állnak a felszínalaktani képződmények, ásványok, ásványtársulások és ősmaradványok, közülük különösen a fedetlen karsztos felszínek.

* * *

A fentiekből megállapítható, hogy az általános védelem alatt álló, különböző megnevezésű területek többszörösen átfedik egymást, hiszen pl. a földtani értékek és az élőhelyek nyilvánvalóan alkotóelemei a tájnak és nagy részük az ugyancsak védelem alatt álló erdőkben, gyepeken stb. található, illetve fekszik. Éppen ezért ezek területe a megszokott módon nem adható össze, nem összehasonlítható, ez a terület hagyományos módon nem értelmezhető. Hozzávetőleges számítás szerint az általános tájvédelem kiterjed az ország területének kilenctized részére, az élőhelyek által elfoglalt terület legalább ugyanennyi, a természeti területek az ország területének több mint egyharmadát borítják, földtani értékek pedig legalább az ország területének egyötödén előfordulhatnak. Ezek együttes összege kereken hazánk területének két és félszerese, vagyis átlagosan minden terület legalább két-három jogcímen védelem alatt áll, ami szélsőséges esetekben hat-nyolcszoros védelmet is jelenthet.

A természeti értékek kiemelt oltalma

Ide a hagyományos értelemben vett „különleges” természeti értékeket, vagyis azokat soroljuk, melyeket tételes védetté nyilvánítással helyeznek természetvédelmi oltalom alá. A kiemelt értékek két nagy csoportra oszthatók, vannak (felszíni) területtel és terület nélkül védettek. A természeti értékek kiemelt oltalmának fogalmát – az általános védelemtől történő megkülönböztetés céljából – a természet védelméről szóló, 1997-ben életbe lépett törvény alkotta meg. Számuk tízezer körül lehet, az általuk elfoglalt terület pedig az ország területének egytizede körül mozoghat. Számuk jelentős változására nem lehet számítani, kiterjedésük viszont elérheti az ország területének 12%-át.

Területtel védett természeti értékek

Itt tartjuk nyilván a nemzeti parkokat, a tájvédelmi körzeteket, a természetvédelmi területeket és a természeti értékeket. Ez tulajdonképpen az új törvény megalkotásával lényegében nem változott, csupán kibővült a törvény erejénél és egy miniszteri rendelet megjelenésénél fogva a szikes tavakkal, a lápokkal, a kunhalmokkal, a forrásokkal, a víznyelőkkel, valamint a hangyabolyokkal, amelyek száma és területe egyelőre ismeretlen.

2.3.7.6. Nemzeti park

E tekintetben a hazai gyakorlat átvette a nemzetközi ajánlásokat, amelyek szerint nemzeti park lehet az ország jellegzetes, természeti adottságaiban lényegesen meg nem változtatott olyan nagyobb tája, ahol a növény- és állatfajok jelenléte a földfelszíni formák és ezek együttese a tudomány, a közművelődés és a szabadidő-eltöltés szempontjából különleges jelentőségű. Nemzeti park csak az a védett terület lehet, amely megfelel az IUCN bizonyos ajánlásainak, amelynek legfontosabb pontjai a következők:

– a nemzeti parkokban legalább egy, de lehetőleg több ökoszisztémának emberi behatástól (területfejlesztéstől, műveléstől) mentesnek kell lennie, ahol a földtani alakulatok és képződmények egyes növény- és állatfajok különleges, tudományos, oktatási vagy üdülési érdeklődésre tarthatnak számot, vagy olyan természetes tájegységet foglalnak magukban, amelyek kiemelkedően szép látványt nyújtanak;

– nemzeti park csak az a terület lehet, amelyet az ország legmagasabb szintű természetvédelmi hatósága nyilvánít védetté, és az megtette a szükséges lépéseket, hogy a természetvédelemmel össze nem egyeztethető művelést, telepítést megelőzze vagy a legrövidebb időn belül megszüntesse, és egyúttal gondoskodik a nemzeti park létesítésének indítékául szolgáló földfelszíni, ökológiai vagy esztétikai képződmények legmesszebbmenőkig terjedő tiszteletben tartásáról;

– a nemzeti parkok bizonyos korlátozásokkal – tanulmányi, kulturális, pihenési és élményszerzési céllal – szabadon látogathatók;

– a nemzeti park a védelmi előírásoknak megfelelő állami felügyelet alatt áll;

– a nemzeti parknak önálló költségvetéssel kell rendelkeznie;

– a nemzeti park viszonylag nagy terület, amelynek kiterjedése függ az ország népsűrűségétől, a védett értékek térbeni elhelyezkedésétől, azok jellegétől stb.;

– a nemzeti parkok területét – a nemzetközi előírásokkal összhangban – természeti, kezelt és bemutató övezeti kategóriákba kell besorolni.

A hazai előírások szerint: nemzeti park az ország jellegzetes, természeti adottságaiban lényegesen meg nem változtatott, olyan nagyobb kiterjedésű területe, amelynek elsődleges rendeltetése a különleges rendeltetésű, természetes növény- és állattani, földtani, víztani, tájképi és kultúrtörténeti értékek védelme, a biológiai sokféleség és természeti rendszerek zavartalan működésének fenntartása, az oktatás, a tudományos kutatás és a felüdülés elősegítése.

Magyarországon eddig kilenc nemzeti parkot alakítottak ki, melyek fele a nemzetközi ajánlásoknak és elvárásoknak többé-kevésbé megfelel, de ezek is csak akkor válhatnak igazi nemzeti parkká, ha az alapító határozatokban foglalt előírásokat sikerül a gyakorlatba átültetni. Ha ezt nem tudjuk biztosítani, előbb-utóbb számítani kell egy alacsonyabb kategóriába – a tájvédelmi körzetté történő – át-, illetve visszasorolásukra. A hetvenes évek elejéig a nemzeti parkok létesítésével kapcsolatban teljes intézményi és lakossági ellenállás volt tapasztalható, az utóbbi években pedig – nem kimondottan természetvédelmi, inkább szervezeti, politikai, idegenforgalmi, földbirtok-politikai és egyéb megfontolásokból – „divattá” vált nemzeti parkot alapítani. A legnagyobb gond a nemzeti parkok területeinek szétdarabolt volta. A területátcsatolások és átminősítések miatt már csak egy (a Bükki) nemzeti park területe van egy összefüggő darabban. A nemzeti parkok területi átlaga (jogilag) megközelíti az ötvenezer hektárt, de mivel egymástól távol eső, elszigetelt, mozaikszerűen elhelyezkedő területegységeik közel száz darabban szétszórva fekszenek, a gyakorlatban az összefüggő területek átlaga ötezer hektár körül van. Vannak a mezőgazdasági földterületek között fekvő olyan egyhektáros zárványok, melyek a nemzeti park legtávolabbi területeitől sok tíz kilométerre fekszenek. Az is elgondolkodtató, hogy a földkerekség összes védett területének a nemzeti parkok még az egyharmadát sem foglalják el, míg ez az arány nálunk ennek közel kétszerese.

2.3.7.7. Tájvédelmi körzet

Tájvédelmi körzet az ország jellegzetes természeti, tájképi adottságokban gazdag, nagyobb, általában összefüggő területe, tájrészlete, ahol az ember és természet kölcsönhatása esztétikai, kulturális és természeti szempontból jól megkülönböztethető jelleget alakíthatott ki, melynek elsődleges rendeltetése a tájképi és a természeti értékek megőrzése. Ezért az ilyen területeken korlátozott vagy tilos a parcellázás, az építkezés, a bányanyitás, az ipartelepítés stb., általában tájidegen létesítmények elhelyezése.

A táj jellegét nem zavaró gazdasági tevékenység, főleg a hagyományos mező- és erdőgazdálkodás megengedett, sőt tájgondozási szempontból általában kívánatos is. A tájvédelmi körzet „működtetésére” csak hazai előírások vonatkoznak. Az ilyen jelleggel védett területek a természetjárás, a turizmus, az idegenforgalom, az ismeretterjesztés, kisebb mértékben pedig az üdülés és gyógyítás szolgálatában állnak.

Magyarországon eddig több mint hatvan tájvédelmi körzetet alakítottak ki, számuk azonban jelenleg nem éri el a negyvenet, mivel a többi beolvadt a később létrehozott nemzeti parkokba. Az utóbbi hat nemzeti park területe ugyanis zömében a korábban védelem alá helyezett tájvédelmi körzetek nemzeti parkká minősítéséből jött létre. Jelenleg a nemzeti parkok területének közel fele a védetté nyilvánításkor tájvédelmi körzet volt. A tájvédelmi körzetek átlagos kiterjedése közel kilencezer hektár, de mivel ezek is mintegy 120 darabban fekszenek, a különálló területegységek átlagos területe ennek csupán egyharmada. Néhány tízezer hektár kiterjedésben még további mozaikszerű tájvédelmi körzetek kialakítására van lehetőség, végleges számuk 45 körül fog alakulni.

2.3.7.8. Természetvédelmi terület

Természetvédelmi terület az ország jellegzetes és különleges természeti értékekben gazdag, kisebb összefüggő területe, amelynek elsődleges rendeltetése egy vagy több természeti érték, illetve ezek összefüggő rendszerének védelme. Természetvédelmi területnek minősül a barlangok felszíni területe, a szikes tó és a láp is. Számuk az utóbbiak nélkül 1300 körül van, melyek közül 150 körüli az országos, a többi helyi jelentőségű érték. Egy részük szigorúan zárt, más részük korlátozottan vagy szabadon látogatható. A természetvédelmi területeken általában nem folytatható elsődlegesen gazdasági célú termelő tevékenység. Az országos jelentőségűek átlagos területe 180, a helyieké 25–30 hektár között van, ami a szikes tavak és a lápok számbavétele után nyilvánvalóan változni fog.

2.3.7.9. Természeti emlék

Természeti emléknek minősül a természet olyan különleges egyedi képződménye, amely által elfoglalt terület kiterjedésben elhanyagolható és magához a védett értékhez képest is jelentéktelen. A törvény erejénél fogva természeti emléknek minősül minden forrás, víznyelő, kunhalom, földvár, valamint védett hangyaboly is. 1996-ig a védett természeti emlékek egy kivétellel helyi jelentőségűek voltak. Az 1997 óta védelem alatt állókkal együtt számuk több ezerre tehető. Számbavételük folyamatban van.

Terület nélkül védett természeti értékek

2.3.7.10. Barlangok

A nemzetközi gyakorlattól eltérően – különleges jelentőségük, elhelyezkedésük és nagy számuk miatt – hazánkban a barlangok külön kategóriát képeznek, mivel 1961 óta kivétel nélkül védelem alatt állnak és valamennyit országos értéknek tekintik. Ha a helyi értékek kezelése megoldott lenne, a nem fokozottan védetteket helyi értékeknek is tekinthetnénk. Számuk 3000 fölött van.

Fokozottan védett barlangok. A különleges értéket képviselő nagyobb, hosszabb, mélyebb és – különösen cseppkövekkel – díszített barlangok. Számuk 133.

2.3.7.11. Növényfajok

A termőhelytől függetlenül az ország (vagy egy nagyobb térség) teljes területén védett növényfajok. Számuk 622.

Fokozottan védett növényfajok. A legértékesebb védett növényfajok. Számuk 63.

2.3.7.12. Állatfajok

Az élőhelytől függetlenül az ország (vagy egy nagyobb térség) teljes területén védett állatfajok. Számuk 828.

Fokozottan védett állatfajok. A legértékesebb védett állatfajok. Számuk 137.

Egyéb csoportosítás

2.3.7.13. Fokozottan védett természeti értékek

Ha védett természeti érték védelme csak különleges intézkedésekkel biztosítható, a természeti értéket, vagy annak egy részét, fokozottan védetté kell nyilvánítani. Ezt a fogalmat a hazai természetvédelmi jog csak 1982 óta alkalmazza, addig a „szigorúan védett” megnevezés volt gyakorlatban. Napjainkig a védett területek mintegy 15%-át, mintegy 140 ezer hektárt helyeztek fokozott védelem alá.

A mintegy háromezer barlang közül 133 (4%), a 685 védett növényfajból 63 (9%), a 965 természetvédelmi oltalom alatt álló állatfaj közül pedig 137 (14%) élvezi a fokozott védelem adta előnyöket.

2.3.7.14. Országos jelentőségű természeti értékek

Az országos és helyi jelentőségű természeti értékeket 1971-ig nem különböztették meg egymástól, minden érték országos jelentőségűnek minősült. Azóta a nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek, az értékesebb természetvédelmi területek és természeti emlékek, valamint minden barlang, védett növény- és állatfaj ide sorolandó. A védett természeti értékek országos jelentőségét a mindenkori természetvédelmi főhatóság vezetője állapítja meg. A jelenleg védelem alatt álló természeti értékek mintegy 97–98%-a országos érték.

2.3.7.15. Helyi jelentőségű természeti értékek

A nem országos jelentőségű védett természeti értékek 1971–1991 között a megyei és fővárosi tanácsok hatáskörébe tartoztak, jelenleg a települési önkormányzatok gondjaira vannak bízva. Az országos természetvédelmi főhatóság a hetvenes években számos, korábban országos jelentőségű természetvédelmi értéket minősített át helyi jelentőségűvé, az utóbbi években több helyi jelentőségűt országossá. Az összes védett természeti értéknek legfeljebb 2-3%-a helyi érték, amelyek száma 1200 körül lehet, melyek 90%-a természetvédelmi terület, a többi természeti emlék. A helyi értékek állománya a települési önkormányzatok hatáskörébe történt utalásuk óta eléggé áttekinthetetlen, területi adataik hiányosak. Arányuk a jövőben, sajnos, valószínűleg tovább csökken.

2.3.7.16. Védőövezet

A védett természeti területet 1997 óta – szükség esetén – védőövezettel kell ellátni, melynek kiterjedéséről a védettséget kimondó jogszabályban kell rendelkezni.

A védőövezet rendeltetése, hogy megakadályozza vagy mérsékelje azoknak a természeti értékekre veszélyt jelentő tevékenységeknek a hatását, amelyek a védett természeti érték állapotát és rendeltetését közvetlenül befolyásolják. Az 1997 előtt védetté nyilvánított természeti területek védőövezetét 1999 végéig kellett volna kijelölni, de mivel erre nem került sor, a védőövezet jelentősége elhanyagolható.

Nemzetközi jelentőségű védett természeti értékek

2.3.7.17. Bioszféra-rezervátumok (MAB területek)

Nemzetközileg is kiemelkedő tudományos értéket képviselő területek, amelyeken az egész földkerekségre kiterjedő, széles körű ökológiai vizsgálatokat végeznek. Nemzeti parkot, tájvédelmi körzetet, természetvédelmi területet, vagy ezek meghatározott részét – ha az nemzetközileg kiemelkedő tudományos értéket képvisel – a természetvédelemért felelős miniszter jogszabályban, nemzetközi kötelezettségvállalásainkkal összhangban bioszféra-rezervátumokká minősíthet. A rezervátumon belül a kiemelkedő természetvédelmi értékek megóvására magterületeket kell kijelölni, amelyek külön eljárás nélkül fokozottan védettnek minősülnek.

Magyarországon a Hortobágyon 52 200, a Kiskunságban 22 100, a Fertő tavon 13 000, az Aggteleki karszton 19 000, a Pilisben pedig 23 000, összesen közel 130 000 hektár bioszféra-rezervátum van, amely az ország összes védett területének 14%-a. A magterületek kiterjedése közel 5900 hektár (0,6%). Magyarországon minden bioszféra-rezervátum természetvédelmi oltalom alatt áll (és része valamelyik nemzeti parknak), de ez nem előírás.

2.3.7.18. Nemzetközi jelentőségű vadvizek (Ramsari területek)

Nemzetközi jelentőségű vizenyős terület, amely elsősorban a vonuló vízimadarak élő- és tartózkodási helye. Az Egyezményhez Magyarország 1979-ben csatlakozott, s azóta a listára 115 ezer hektár kiterjedésben 14 területet vettek fel, amelyek fele természetvédelmi oltalom alatt áll. Ezek: 1. a Szaporcai-Dráva meder: 257 hektár, 2. a Velencei madárrezervátum: 420, 3. a Dinnyési Fertő: 245, 4. a Kardoskúti Fehér-tó: 488, 5. a Mártélyi Tájvédelmi Körzet: 2232, 6. a Kiskunsági Nemzeti Park (-ból a kiskunsági szikes tavak): 3903,7. a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetiből a szegedi Fehér-tó): a Tisza labodári és saséri szakasza, a Csajtó, a baksi nagylegelő és a pusztaszeri Büdösszék: 5000, 8. a Hortobágyi Nemzeti Park (-ból a Zámpuszta, Pentezug-puszta, Angyalháza-puszta, a hortobágyi halastavak, a tiszafüredi madárrezervátum, a Feketerét, a Jusztus-mocsár és a Hagymás-lapos): 15 000, 9. a Kis-Balatonból: 14 745, a Tatai Öregtó (október 1. és április 30. között): 269, 11. a Fertő–Hanság Nemzeti Park (-ból a fokozottan védett területek a szárhalmi erdő kivételével) 2870, 12. a Balaton (nem védett terület, október 1. és április 30 között): 59 800, 13. a Tokaj-Bodrogzugi Tájvédelmi Körzet (-ből a Bodrogzugi terület): 3782, 14. az Ócsai Tájvédelmi Körzetiből az öregturján és a tőzegbányai tavak): 1078 ha. Összesen: 114 862 hektár, amelyből védett 55 062 hektár, az összes védett terület 6%-a.

2.3.7.19. Világörökségi területek (párizsi egyezmény)

Az UNESCO által 1972-ben elfogadott egyezmény szerint a világ legértékesebb természeti és emberi alkotásait jegyzékbe kell foglalni, és megőrzésükről gondoskodni szükséges. A jegyzékbe eddig felkerült közel hatszáz érték többsége épületegyüttes (Magyarországon a hollókői Ófalu, Budapesten a Vár-negyed és a belvárosi Duna-part, a Pannonhalmi apátság és a Pécsi Főszékesegyház). A természeti alkotások száma alig több száznál. Hazánk területéről eddig az Aggteleki karszt- és barlangrendszer, valamint a Hortobágyi puszta mint kultúrtáj került föl a listára.

2.3.7.20. Erdőrezervátumok

Ismertetését lásd az erdővel foglalkozó fejezetben.

2.4. A természetvédelem feladatai

A természetvédelem feladatait röviden úgy is megfogalmazhatjuk, hogy azok azonosak a kitűzött célok elérésével, azok megvalósításával. Árnyaltabban megfogalmazva azonban ez részben több, részben pedig összetettebb annál.

Hosszú távon természetvédelmet eredményesen, társadalmi támogatás nélkül nem lehet megvalósítani. Bizonyos helyeken és bizonyos időszakokban azonban egyes intézkedéseket társadalmi támogatás hiányában is meg kell tenni. Térségünk – így hazánk is – jó példa arra, hogy erre sok esetben elkerülhetetlenül szükség van. Ebben a fejezetben elsősorban azokat a feladatokat ismertetjük, amelyeket – akár van a természetvédelemnek társadalmi támogatottsága, akár nincs – a hivatásos természetvédelmi szervezeteknek kell végrehajtania.

A lakosság természetvédelemmel kapcsolatos rokonszenvének megszerzéséhez az állampolgárok és az intézmények természetvédelmi ismereteinek állandó felszínen tartása, illetve fejlesztése szükséges. E célból – többek között – számos természetvédelmi tárgyú kiadvány jelenik meg. Eddig e tekintetben nem voltunk eléggé körültekintőek. Természetvédelmi tárgyú kiadványaink ugyanis számos olyan ismeretet, feladatot, gondot tartalmaznak, amelyek az olvasók döntő többségét nem érdeklik, amelyek kizárólag vagy döntő mértékben a hivatásos természetvédőkre tartoznak, számukra viszont alapvető fontosságúak. Ez a fejezet ezért elsősorban azoknak a belső „műhelytitkoknak” a gyűjteménye, amelyek nagy része nem publikus, még a természet barátait sem érdekli különösebben, nagyrészt a hivatásos állományra tartozik.

A feladatokat a végrehajtás leghatékonyabbnak tűnő időrendjében állítottuk össze, megjegyezve, hogy az egyes lépcsőfokok csak ebben a sorrendben hajthatók végre, másoknál azonban az élet ezt gyakran megváltoztatja és azok nem egymás után, hanem a védett területek egyes részein egymással párhuzamosan folynak, illetve valósulnak meg.

Az is természetes, hogy a feladatok közül csak azokat kell végrehajtani, amelyekre az adott természeti érték megóvása és közkinccsé tétele céljából szükség van. Érintetlen területen pl. nincs szükség helyreállításra, saját terület esetén pedig annak tulajdonjogát nem kell megszerezni.

Jogi és gyakorlati szempontból a veszélyeztetett természeti értékek megmentését célzó intézkedések, valamint a már védett területeken folyó tevékenység három alapvető, egymástól jól elhatárolható, gyakran mégis összekapcsolódó elemből:

a hatósági, a gazdálkodási és a (nagy részben a vendégforgalommal, idegenforgalommal kapcsolatos szervező és ellenőrző jellegű) szolgáltatási feladatkörökből tevődik össze. A gyakorlatban az utóbbi kettőt természetvédelmi kezelés-nek nevezzük.

E háromféle munka mennyisége és egymáshoz viszonyított aránya elsősorban a területek tulajdonjogi megoszlásától, azok tagoltságától, a szétszórtságtól, a lakott helyektől való távolságuktól, az érintetlenség (vagy az átalakítás) fokától, a területen folyó gazdasági tevékenység mértékétől és színvonalától, a terület látogatottságától, az idegenforgalom méreteitől, annak folyamatosságától vagy időszakos voltától; a személyzet létszámától és szakképzettségének színvonalától, a rendelkezésre álló anyagi eszközöktől, s végül a helyi lakosság vagy az ország hagyományaitól függ.

Mivel ez a háromféle feladattömeg az egész természetvédelmi tevékenységet átöleli, részletes ismertetésükre összefoglalásképpen e fejezet végén kerül sor.

A természetvédelem feladatait azonban másféleképpen is csoportosíthatjuk, melyet az alábbiakban ismertetetünk.

A természetvédelem egyszeri feladatai. A természetvédelmi tevékenységben egyes feladatok, műveletek – ha azok előkészítése, végrehajtása, illetve teljesítése gyakran évtizedeket vesz is igénybe – egyszeriek, megismételhetetlenek, véglegesek. Ilyenek például a védetté nyilvánítás, a védett területek birtokba vétele, a védetté nyilvánítás előtt okozott károk helyrehozatala, a védett értékek látogathatóvá tétele, vagyis a területek „berendezése” stb.

Ezek figyelembevétele különösen a szakemberek képzése, továbbképzése, valamint a lakosság és a látogatók ismeretterjesztési szintű tájékoztatása vonatkozásában lényeges. Adott országban, térségben, de különösen bizonyos védett területen fölösleges költségeket, időt, energiát fordítani olyan ismeretek, feladatok, teendők oktatására, leírására, megfogalmazására, amelyek ott valószínűleg a jövőben már soha többé nem fordulnak elő. Ha például egy, a természetvédelmi hatóság birtokában lévő védett állami területen, ahol mellesleg érintetlen lévén, nem volt szükség helyreállításra, és a terület a védett értékek veszélyeztetése nélkül látogatható állapotban van, a védetté nyilvánítás, a kisajátítás, illetve a terület birtoklásának megszerzése, a természeti értékek helyreállítása és látogathatóvá tétele érdektelenné vált, esetleg csupán a történelmi visszapillantás kategóriájába tartozik.

Magyar országon például a régebbi jogszabályok, tankönyvek, szakkönyvek, ismeretterjesztő írások és a szakmai továbbképző tanfolyamok segédletei – akkor többé-kevésbé indokoltan – túl terjedelmesen foglalkoztak a védetté nyilvánítás részletkérdéseivel, de szinte szó sem volt bennük a természetrombolás káros következményeinek felszámolásáról. Mivel pl. a védendő és védett értékek döntő többsége állami és szövetkezeti tulajdonban, illetve kezelésben volt, a magántulajdonban lévő területekről, különösen pedig a magánkézbe adásról és az ezzel együtt járó elaprózódásról, valamint egyéb újabb kori veszélyekről évtizedekig még említés sem történt.

Mivel továbbá a természetvédelem terjeszkedő, védetté nyilvánító szakasza a vége felé közeledik, nyilvánvaló, hogy a jövőben, e tekintetben egyre kevesebb a teendő, részletesebben kell foglalkozni viszont az élőhelyek helyreállításával, a privatizáció következtében felvetődő újabb problémákkal vagy a területek államosításával, ennek megtörténte előtt pedig a legszigorúbb állami felügyelettel.

Azt is figyelembe kell venni, hogy mely cselekmény vagy tevékenység a szakemberek és a lakosság milyen körét érinti. Vegyük például a védetté nyilvánítást, a kisajátítást és az élőhelyek eredeti állapotba való visszaállítását.

A védetté nyilvánítás ügymenete az utóbbi években annyira leegyszerűsödött és rutinfeladattá vált, hogy az eljárás – az érintetteken kívül – csupán néhány szakembert érint és érdekel.

A területek birtokbavétele, államosítása, kisajátítása, esetleg cseréje a természetvédelmi hatóságoknál ugyancsak nem társadalmasítható feladat, és elsősorban a politikai akarattól és döntéstől, másodsorban pedig a pénzügyi lehetőségektől függ, továbbá nagyon sok embert érint és még hosszú évtizedekig eltart.

Az élőhely-rekonstrukciók viszont csupán néhány kivitelező szervezetet és személyt érintenek, illetve foglalkoztatnak, azonkívül látványosak és általában az érdekeltek számára sem jelentenek hátrányt, sőt gyakrabban előnyösek, viszont sok időt és költséget igényelnek.

A természetvédelem folyamatos (ismétlődő) feladatai. Az egyszeri és folyamatos tevékenységek a természetvédelemben néhány kivételtől eltekintve térben és időben egymással párhuzamosan folynak. Hosszú időszak alatt azonban országosan lassan, adott területeken viszont gyorsabb ütemben vagy egy időpontban az egyszeri feladatok megszűnnek, ezek a tevékenységek befejeződnek.

A többi tevékenység folyamatosan végzendő, állandóan ismétlődő, elméletileg soha nem ér véget. Ezek az őrzés, a fenntartás, a természetgazdálkodás, a látogatások irányítása, szervezése, ellenőrzése, valamint bizonyos kutatások, megfigyelések stb.

Ez a tevékenység annál szerteágazóbb és cselekvőbb, minél jobban átalakított tájban, területen folyik. Eredeti állapotban védetté nyilvánított területeken (pl. őserdőkben, ősgyepeken, ősmocsarakban) nincs szükség erdőművelési beavatkozásokra, kaszálásra, legeltetésre, vízutánpótlásra stb., ami az emberi beavatkozástól megbolygatott területeken viszont a legtöbb esetben elkerülhetetlen.

A természetvédelem végső célja az lenne, hogy a folyamatos beavatkozásra a lehető legrövidebb ideig és a lehető legszűkebb körben legyen szükség. E tekintetben ez jelentené a „tartamos gazdálkodást”, amit az utóbbi időben előszeretettel, de nem szerencsésen neveznek „fenntartható fejlesztésnek”.

Nem, vagy kevésbé tekinthetünk ugyanis fenntarthatónak pl. egy folyóvizet, tavat vagy mocsarat, ha azt csak úgy lehet fenntartani, ha abba folyamatosan vagy rendszeres időközökben vizet kell szivattyúzni, ha egy gyepet vagy nádast folyamatosan kaszálni kell, vagy ha egy erdőben időközönként fákat kell kivágni és csemetéket kell ültetni. Más kérdés, hogy ezek a beavatkozások sok esetben még hosszú időszak alatt sem nélkülözhetők. Ez a kényszerhelyzet nem akadályozhatja azonban a természetes vagy ahhoz a lehető legközelebb álló állapotok, folyamatok mielőbbi elérésére való nemes törekvést. A kényszerhelyzetből e tekintetben sem szabad ideológiát gyártani.

A természetvédelemben alapszabálynak kell tekinteni, hogy mindig az a jobb, a kedvezőbb, az olcsóbb, a követendő, ha a védett természeti érték „magától működik”, beavatkozás nélkül „fennmarad”.

Természetvédelmi szempontból pl. teljesen szakszerűtlennek és fenntarthatatlannak kell tekinteni azokat a javaslatokat, amelyeket éppen napjainkban hangoztatnak, hogy tudniillik a Szigetköz csak úgy menthető meg, ha a „volt” Duna-mederbe folyamatosan szivattyúk tömege (napi több millió forintos ráfordítással) állandóan vizet pumpál.

Mint már említettük, a természetvédelem végrehajtandó feladatainak van egy logikai sorrendje, amely elméletileg a legkedvezőbb eredményt adná, a leghatékonyabb munkavégzést tenné lehetővé, ami azonban a gyakorlatban csak nagyon ritkán valósítható meg. Magyarországon ez, az eddig eltelt fél évszázad közel másfél ezer védetté nyilvánítási eljárása folyamán csak egy-két esetben sikerült. A következőkben – mivel jobb egyébként sincs – a természetvédelem feladatait ebben a sorrendben ismertetjük, ismételten hangsúlyozva, hogy a teendők egy része egymással párhuzamosan, térben és időben egybeesve is folyhat, egy sor esetben pedig kell, hogy folyjék.

A természetvédelem feladatai tételesen:

– a különleges oltalmat igénylő természeti értékek körének megállapítása,

– a védelemre érdemes természeti értékek számbavétele,

– a védetté nyilvánítás,

– a természetvédelmi értékek birtokbavétele,

– a természetvédelmi értékeket veszélyeztető tényezők feltárása,

– a helyreállítási, fenntartási és fejlesztési tervek elkészítése,

– a természetvédelmi értékek helyreállítása,

– a természetvédelmi területek berendezése,

– a természetvédelmi értékek bemutatása,

– természetvédelmi kezelés.

2.4.1. A különleges oltalmat igénylő természeti értékek körének megállapítása

E feladat elvi része a természetvédelem tárgyainak megfogalmazásával véget ér, ezen belül azonban el kell dönteni a konkrét tennivalókat. Mérlegeléskor, illetve az értéksorrend megállapításakor az értéket, a veszélyeztetettséget, az egyes országok sajátos értékeit, a természetvédelem testvérágazatainak lehetőségeit, s végül a nemzeti sajátosságokat kell figyelembe venni.

A két meghatározó szempont:

– az érték és a veszélyeztetettség.

Ha tehát valami egyedi, különleges, páratlan és pótolhatatlan értékű és egyben veszélyeztetett, mindennemű mérlegelés fölösleges, védetté kell nyilvánítani.

2.4.1.1. Különleges érték

Mindig fölülről lefelé, a nagyból a kicsi irányába kell megállapítani. Először tehát világméretekben, majd földrészenként, térségenként, országonként, országrészenként és helyileg. Nyilvánvaló például, hogy amiből a Földön csak egy van (ilyen például a Himalája), előbbre sorolandó, mint amihez hasonló sok helyen található (ilyen pl. a Mátra). Közismert pl. az is, hogy a működő gejzírek és tűzhányók száma világviszonylatban is eléggé kevés, ezért ezeket a különleges értékek kategóriájába kell sorolni.

2.4.1.2. Veszélyeztetettség

A kevésbé értékes, ám veszélyben lévő érték védelme megelőzi az értékesebb, de nem veszélyeztetettét. Az előbbi példát véve alapul a nyilvánvalóan egyedi, abszolút értéket képviselő Himaláját (amíg a hegymászók hadseregei nem veszélyeztették) megelőzheti a maga nemében nem páratlan (mivel hozzá hasonló vízesés több is van), de a villamoserőmű-építéssel veszélyeztetett Niagara védelme.

Sok helyen, sajnos, ezt a sorrendet nem tartják be. Hazánkban pl. a kétségtelenül legértékesebb természeti érték, a Hortobágyi puszta védelmét – noha veszélyben volt – számos sokkal kevésbé értékes terület védelme megelőzte. Hasonló helyzetben vannak a tó- és folyópartok, amelyeket a parcellázás, a be- és kiépítés veszélyeztet, védelmüket mégis megelőzte egy sor jóval kevésbé veszélyeztetett erdőterület oltalom alá helyezése.

2.4.1.3. Máshol nem fordul elő

A védelemre érdemes értékek előbb ismertetett mérlegelése után – még mindig csak általánosságban – meg kell állapítani, hogy melyek azok az értékek, amelyeket – mivel máshol nem fordulnak elő – csak az adott ország természetvédelme tudja a világ számára megőrizni. Etikailag minden ország elsősorban azokat a természeti értékeket köteles megőrizni, amelyek arra az országra a legjellemzőbbek, máshol hozzájuk hasonló nem található, vagyis amely tekintetben az illető ország egyeduralkodó. Ilyenek például Új-Zélandon a kiwi, Zairében a gorilla és az okapi, Indonéziában az orángután, Magyarországon pedig a pannon ősgyep és a szikipacsirta. Lehet például, hogy a magyar átlagember jobban szereti és tiszteli az égbe nyúló fenyveseket, de azokat jobban meg lehet védeni a Kárpátokban, a Tisza menti ősgyepeket viszont sehol máshol.

2.4.1.4. A természetvédelem aktív közreműködése nélkül megőrizhető értékek

Mérlegelni kell, illetve meg kell vizsgálni, hogy a veszélyeztetett értékek közül melyeket lehet más jogszabályok alapján, a természetvédelem „megkerülésével” megőrizni. Számos olyan – különösen erdészeti, vízügyi, vadászati – törvény, illetve egyéb jogszabály van vagy lehetne, amelyek tehermentesíthetnék a természetvédelmet. Ez lehetne, illetve kellene, hogy legyen a természetvédelem társadalmasításának egyik leghatékonyabb útja. Helytelen a természetvédelem társadalmi támogatásán csupán a különböző műkedvelő egyesületeket érteni, hiszen azok tagjainak jó része szakmai felkészültségének, valamint az anyagiak hiánya és más okok miatt jóval kevesebbet tehet a veszélyeztetett értékek védelméért, mint pl. egy illetékes vízügyi mérnök, erdész vagy hivatásos vadász. A tavat leghatékonyabban a vízügyi szakember, az erdőt az erdész, a legelőt pedig a mezőgazdász tudja megvédeni, nem pedig az iskolai szakkör. A „mókus őrsnek” nem az lenne a feladata, hogy hatvanezer vadásszal szemben megvédje a mókusokat. Mindezek nemcsak szakmailag, de etikailag is nagyon lényeges kérdések. Ha ugyanis minden erdőt, vízfelületet, legelőt, rétet, nádast a természetvédelmi jogszabály alapján, a hivatásos (és társadalmi) természetvédőknek kell megőrizniük, az egyben azt is jelenti, hogy ezeket elsősorban az erdésszel, a vízügyi szakmérnökkel vagy a mezőgazdásszal szemben kell megtenni, hiszen ők a legfőbb veszélyeztetők. Ez a magatartásforma – bármennyire is szükségszerű – ellenszenvet kelthet, ellentéteket szülhet.

A természetvédelem ugyanis a különleges természeti értékek védelmére hivatott (másra nincs is ereje). A normális, vagyis nem különleges értékek védelmének feladata a mindenkori tulajdonosok, használók, kezelők, de legalábbis a különböző szakágazatok feladata lenne.

Mindent meg kell tenni azért, hogy ne forduljanak elő olyan esetek, mint Amerikában, ahol néhány államból a természetvédők (mivel azok csak fakitermeléssel foglalkoztak), kitiltották az erdészeket.

A hazai jogszabályok egy része (pl. az erdőkre és a vadászatra vonatkozók) saját szakterületükön jóval magasabb színvonalú, szélesebb körű és hatékonyabb természetvédelmet tenne lehetővé, mint ami jelenleg érvényesül. Ilyen esetekben, hosszabb időtávlatban, jóval hatékonyabb lenne a természetvédelem szervezetét újabb és újabb területek védetté nyilvánítása helyett arra alkalmassá tenni, hogy a különböző szakszolgálatokkal (pl. az erdőfelügyelőséggel, a vízügyi igazgatósággal, földművelésügyi hivatalokkal stb.) betartassák a meglévő jogszabályokat.

Más kérdés, hogy a jelenlegi állapotok nagy részét a fegyelmezetlenségből eredő kényszerhelyzet hozta létre. E tekintetben Magyarországon legjobb helyzetben az erdőterületek vannak, mivel a jelenlegi erdőtörvények, a (kárpótlás előtti) birtokviszonyok lehetővé teszik, hogy az államerdészeti szervezet – megfelelő szervezeti intézkedések és gazdasági ösztönzők (pl. kincstári erdőgazdálkodás) bevezetése után – alkalmassá váljon a természetvédelmi feladatok ellátására. Megfelelő szemlélet, valamint jogszabályi és szervezeti előfeltételek hiányában, és újabban a birtokviszonyok kedvezőtlen alakulása miatt pedig a mezőgazdasági területeken erre sajnos (belátható időn belül) nincs lehetőség.

2.4.1.5. Nemzeti sajátosságok

A védetté nyilvánításkor figyelembe kell venni, illetve mérlegelni kell a nemzeti sajátosságokat is. Ha pl. bizonyos népek egyes növény- vagy állatfajokat nem veszélyeztetnek, azokat fölösleges védeni és megfordítva. Magyarországon pl. – rossz szokások, hiedelmek, babonák miatt – a békákat, a gyíkokat, a kígyókat a lakosság érdemein alul nem szereti, fél tőlük, pusztítja őket, ezért védelmük széles körben szükségessé vált.

Ez a helyzet több országban a farkas, hazánkban a ragadozó madarak (a vadászok szerint a görbecsőrűek) esetében is.

2.4.2. A védelemre érdemes természeti értékek számbavétele

A természetvédelmi oltalomra méltó természeti értékek körének általános körülírása és mérlegelése után – a védetté nyilvánítások ötletszerűségének megelőzése céljából – a védelem alá helyezendő értékekről tételes leltárt kell készíteni. Meg kell állapítani a védeni kívánt értékek helyét, megnevezését, a veszélyeztetettség mértékét, majd a védelem alá helyezés tervezett vagy lehetséges időpontját. A számbavétel a terület nélkül és a területtel együtt védendő értékek esetében más-más módszerrel készül.

Magyarországon az intézményes természetvédelem kezdetétől (1935) a hetvenes évek derekáig a védetté nyilvánítások hivatalos számbavétel nélkül folytak. Egyetlen támpont Kaán Károly „Természetvédelem és a természeti emlékek védelme” című könyvének az erre vonatkozó fejezete volt, amiről utólag megállapítható, hogy négy évtizeden keresztül – a területeket illetően – ez volt az egyetlen vezérfonal. Ennek alapján kereken tizenötezer hektárt – a jelenleg védett területek két százalékát – helyezték védelem alá.

2.4.2.1. Távlati Természetvédelmi Terv (1976–1990)

Az Országos Természetvédelmi Hivatal 1975-re összeállította, majd az illetékesekkel egyeztetve az 1976–1990 közötti tizenöt éves időszakra vonatkozóan jóváhagyta a Távlati Természetvédelmi Tervet, ami a természetvédelem történetében először (és eddig utoljára) a védetté nyilvánítandó területeket név szerint, időben és térben felosztva tételesen rögzítette.

Az összeállított természetvédelmi leltár, illetve az előzetes számítások szerint akkor az ország területének 7-8 százalékát, kereken hétszázezer hektárt kellett volna védelem alá helyezni. Mivel ez az akkor védelem alatt álló területeknek közel ötvenszerese volt, a szakemberek és az illetékesek egy része a tervezetet megvalósíthatatlannak tartotta. Az alapelgondolás szerint, figyelembe véve a természeti értékek pusztulásának akkori ütemét, amit 1990-ig nem lehet védelem alá helyezni, az egyébként is elpusztul. Mások szerint egy-kétszázezer hektárt a kilencvenes évekre is meg kellett volna hagyni.

Többszöri egyeztetés után olyan döntés született, hogy a jóváhagyott programba csak félmillió hektár védendő terület kerüljön bele, a többit védje meg az államerdészet, (a természetvédelmi jogszabályok módosítása után), legyen védőkörzet, illetve – ha még lesz rá lehetőség – helyezzék védelem alá 1990 után.

A végleges programba ezek után 500 ezer hektár került bele, s ezen belül 200 ezer hektáron öt nemzeti park, 200 ezer hektáron 45 tájvédelmi körzet, 50 ezer hektáron 150 országos, valamint ugyancsak 50 ezer hektáron 1800 helyi jelentőségű természetvédelmi terület létesítését irányozta elő. A program realitását bizonyítja, hogy az – kisebb módosításokkal – határidőre megvalósult, az előzetes számítások megalapozottságát pedig, hogy napjainkban az is teljesült. Észrevehető lemaradás csak a helyi értékeknél van, de azokat az országos jelentőségű értékek védelem alá helyezése pótolta.

Az előzetes feltevések egy részét a közben eltelt két évtized igazolta (a védelemre érdemes területek kiterjedését, meg hogy még a kilencvenes években is lesz mit védelem alá helyezni), más részét megcáfolta (ugyanis a törvényhozással a védőkörzet fogalmát nem sikerült elfogadtatni, valamint, hogy ne minden természeti érték védelmének a természetvédelmi főhatóság legyen a letéteményese).

2.4.2.2. Vörös könyvek

A program a növény- és állatfajok védelmére nem terjedt ki, azokat – a nemzetközi szokásoknak megfelelően – a szakemberek a vörös könyvekben kívánták rögzíteni, illetve nyilvánosságra hozni.

A vörös könyvek a kipusztult, eltűnt és veszélyeztetett növény- és állatfajok listáját tartalmazó természetvédelmi szakkönyvek, amelyek feladata az illetékesek felhívása ezek törvényes védelmére.

Az első magyarországi vörös könyv – a távlati természetvédelmi terv jóváhagyása után másfél évtizeddel – sajnos csak 1989-ben látott napvilágot. Ebben a szerzők 730 növény- és 400 állatfaj védelmének szükségességére hívták fel a figyelmet. Közülük azóta minden veszélyeztetett növény- és állatfaj védelem alá került.

* * *

Mivel 1961-től hazánkban minden barlang védett, előzetes számbavételükre nem volt szükség.

Mint ahogyan ez az előbbiekből kiderül, a védelemre érdemes természeti értékeket szabály szerint előzetesen kellene számba venni. Mivel azonban az elméletet a gyakorlat (természetvédelmi vonatkozásban is) gyakran módosítja, szerte a világon – így hazánkban is – gyakran előfordul, hogy az igazi számbavétel a védelem alá helyezés után következik. Ez sok esetben a védelmi intézkedéseket utólag is módosíthatja. Ha például valamelyik növény- vagy állatfajról a „leltárba vétel” után kiderül, hogy nem is olyan ritka és nem is olyan veszélyeztetett, mint ahogyan azt korábban gondolták, védettségét – mint nálunk néhány madárfajét (pl. a seregélyét vagy a kormoránét) – fel lehet oldani.

Az utólagos számbavételre jó hazai példát szolgáltatnak a barlangok. Négy évtizeddel ezelőtti védetté nyilvánításukkor számukat ezerre becsülték. Tételes számbavételük után kiderült, hogy számuk meghaladja a háromezret.

A védett értékek számbavétele, leltározása – különösen a környezeti változásoknak erősen kitett növény- és állatfajoké – folyamatos, soha véget nem érő feladat.

A közelmúltban oltalom alá helyezett források, víznyelők, kunhalmok, földvárak, szikes tavak, lápok és hangyabolyok előzetes számbavétel nélkül kerültek védelem alá, ugyanakkor a veszélyeztetett erdőtársulások felmérése megtörtént, de egy részük még nem került védelem alá.

2.4.3. A védetté nyilvánítás

A természeti értékek kiemelt oltalma védetté nyilvánítással jön létre, így lesz a természeti értékekből természetvédelmi érték. Ezzel ér véget az a gyakran hosszú évekig – néha évtizedekig is – elhúzódó gyötrelmes előkészítő tevékenység, amit sok – egyébként lelkes és ügybuzgó – természetvédő nem tud kivárni. A természetvédők védetté nyilvánítást előkészítő munkája nem látványos, háttérben maradó, a szakemberek túlnyomó többsége számára terhes, nagy fegyelmet, türelmet, kitartást és következetességet feltételező, az érintettek ellenszenvét általában kiváltó olyan tevékenység, amelyhez mindig el kell érkezni, de ahonnan minden esetben tovább kell menni. A védetté nyilvánítással sok minden lezárul, és sok minden elkezdődik. Ezt a mozzanatot tekinthetjük a társadalom felé a természetvédelmi tevékenység nulladik kilométerkövének. Ez időponttól kezdve mindaz, ami előtte történt, senkit sem érdekel többé.

Ez egyébként az a jogi esemény, ami a természetvédelmet a környezetvédelemtől egyértelműen elválasztja. A természetvédelem mindig tételes védetté nyilvánítással jár együtt, a környezetvédelem soha. A természetvédelem konkrétan véd, a környezetvédelem általánosságban.

Az előkészítő szakasz az előbbiekben már ismertetetteken, vagyis a védendő értékek körének megállapításán és az értékek számbavételén túl magába foglalja a távlati programok, a vörös könyvek vagy a védetté nyilvánításra tett javaslatok áttanulmányozását és értékelését, a védelem javasolt tárgyainak megismertetését és – ha területről van szó – körülhatárolását, a helyszíni bejárást; a hatóságokkal, a tulajdonosokkal, a kezelőkkel, a használókkal, az egyéb érintett szervekkel és személyekkel, bizonyos esetekben a lakossággal való tárgyalásokat; a védendő értékek leírását és térképi ábrázolását, a dokumentálást, a védelem indoklását s végül a védetté nyilvánítási határozat megfogalmazását, valamint a megőrzés, a fenntartás, a kezelés legfontosabb irányelveinek kidolgozását.

Magyarországon a védetté nyilvánítási eljárás – ami a védetté nyilvánító személy rangját illeti – viszonylag egyszerű. Országos jelentőségű természeti érték természetvédelmi értékké történő nyilvánítását kezdettől fogva a természetvédelmi főhatóság vezetője írja alá (aki 1935-től a földművelésügyi miniszter, 1950-től az Országos Természetvédelmi Tanács elnöke; 1962-től az Országos Természetvédelmi Hivatal, 1977-től az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnöke; 1987-től a környezetvédelmi és vízgazdálkodási, 1990-ben a környezetvédelmi, 1991-től pedig a környezetvédelmi és területfejlesztési, 1998-tól ismét a környezetvédelmi miniszter).

Mivel 1971-ig csak országos érték létezett, addig minden védelem alá helyezés az ismertetett személyek hatáskörébe tartozott. Azóta a helyi jelentőségű értékek a megyei és fővárosi tanácsok, 1991-től pedig az önkormányzatok hatáskörében vannak.

Ez alól az általános eljárási szabály alól – a hatáskör magasabb szintre történő (tehermentesítő jellegű) helyezésével – öt esetben volt kivétel: 1961-ben, 1971- ben és 1982-ben, 1996-ban és 2001-ben.

A védetté nyilvánítást a legtöbb országban, így hazánkban is azért tekintik az egyik legfontosabb és elkerülhetetlen lépésnek, mert a jogszabályok – melyek ez irányú változására nem számíthatunk – kivételes (de jelentéktelen) esetektől eltekintve a természeti értékek megóvását csak a védetté nyilvánítás után teszik lehetővé.

A védetté nyilvánítási eljárás részletesebb ismertetésétől eltekintünk, mert:

– a védetté nyilvánítások vége felé közeledve ennek a jogi cselekménynek egyre kisebb a jelentősége;

– annyira rutinfeladattá vált, hogy a részleteket az egész ország területén néhány szakembernek elegendő megismernie;

– a gyakran változó szabályok miatt a részletszabályok is változnak (pl. az, hogy a helyszíni bejárásra kiket kell meghívni).

A védetté nyilvánítások végeredményét összefoglaló adatok közlésével nemzetközi és hazai bontásban a megfelelő fejezetekben (lásd Harmadik részt) ismertetjük.

Felhívjuk a figyelmet egy sor olyan tényezőre, amelyeket a védetté nyilvánításkor, a mi esetünkben már inkább csak ezek módosításakor, a területek bővítésekor, összevonásakor, átminősítése alkalmával, vagyis határmódosításkor célszerű figyelembe venni.

2.4.3.1. A védett területek határai

A védett értékek őrzése, fenntartása, bizonyos esetekben gyarapítása, de elsősorban a látogatók ésszerű elosztása, eligazítása, a forgalom összehangolása és ellenőrzése szempontjából az a kedvező, ha a területnek jól védhető, nehezen átjárható határa, egy vagy minél kevesebb be-, illetve kijárata (kapuja) van. Ez a nehezen átjárhatóság azonban csak a látogatókra vonatkozik, a vizek és az élővilág számára legyen nyitott.

Kedvezőbb, ha a határ természetes, pl. folyó, hegygerinc, völgy, tó, mocsár, sziklaszirt, sivatag, erdőszél stb., de betöltheti a védelmi szerepet egy mesterséges választóvonal, pl. országhatár, vízcsatorna, víztározó, halastó, nyiladék, bizonyos esetekben vasútvonal, közút, gát, árok, s végül nagyon értékes és kisebb területek elhatárolására alkalmas még a kerítés, a sorompó vagy a korlát is.

Törekedni kell arra, hogy a (terület kiterjedéséhez viszonyított) határvonal minél rövidebb, vezetése kevésbé szabdalt és kacskaringós, minél jobban követhető legyen. A túl sok kanyart, töréspontot, hegyesszöget, ki-beugrást, hullámzást, beöblösödést, kiszögellést nemcsak a földtulajdonosok és a látogatók, de maga az őrző-, védő-, kezelőszemélyzet és a hatóságok sem tudják követni.

A védett területek határvonalát úgy kell kijelölni, hogy az lehetőleg a természetben vizuálisan is követhető legyen, pl. vegye figyelembe bizonyos művelési ágak (erdők, legelők, vízfelületek, szántók) határvonalait, közelebb álljon a tömör, zárt formákhoz, egy körhöz, négyzethez vagy téglalaphoz, mint pl. egy tengeri csillagéhoz.

A határvonal kiegyenesítését mindig belülről, vagyis a védett természeti érték irányából kifelé kell megkísérelni, elvégezni, aminek eredményeként minden védelemre szoruló érték a határvonalon belül maradjon. így az is elérhető, hogy a védett értékek és a nem védett területek között létrejöjjön egy bizonyos szélességű, kiterjedésű ütközőzóna, védőkörzet, átmeneti övezet.

Bizonyos esetekben a tulajdonhatárokat, a kül- és belterületek határvonalait, a közigazgatási határokat és ezek várható változásait is figyelembe lehet venni, ami természetesen nem jelentheti ezek szolgai követését. Ésszerűtlen lenne azonban például egy védett terület határvonalát egy állami birtoktest vagy egy község határától egy-két méter távolságra kijelölni.

A védett terület határa egy földrészletet vagy helyrajzi számot, egy erdőrészletet – különösen ha a földrészletek hagyományos formáit (pl. nadrágszíjparcellákat, bakhátas művelésű földterületet, zárt kertet, temetőt, halastavat) is védeni kívánjuk – lehetőleg ne vágjon ketté.

A teljesen nyitott, bármikor, bárki számára bármilyen járművel átjárható, csak táblákkal védett határ a természetvédelem számára nagyon kedvezőtlen. Sajnos, a hazai védett területek nagy része – ide sorolva nemzeti parkjainkat is – ilyen. Fizikailag zárt védett területünk alig van. (Ilyenek pl. a bátorligeti ősláp, az ipolytarnóci őskövületek, valamint a barlangok).

Belépődíjat csak zárt, belépőhelyekkel, kapukkal, sorompókkal, rácsokkal ellátott, illetve felszerelt területek, illetve egyéb védett értékek esetén és általában csak ott lehet szedni, ahol a védett természeti érték a kezelő szerv birtokában van. Magyarországon ez csak a barlangok, néhány arborétum és park, kultúrtörténeti érték bemutatásakor, valamint a kiállításokon, múzeumokban, bemutatótermekben lehetséges. Ez az oka annak is, hogy hazánkban a védett területek, különösen a nemzeti parkok belépődíjakból származó bevételei – a barlangok kivételével – jelentéktelenek.

2.4.3.2. A védett területek fekvése

A védett területek lakott településektől, közlekedési vonalaktól, ipari létesítményektől, katonai gyakorlóterektől és minden más környezeti ártalmakat okozó létesítményektől, illetve helytől való távolsága – különösen őrzési, kezelési és fenntartási szempontból – nagyon lényeges tényező. A védelmi, fenntartási és egyéb költségek és veszélyek a távolság növekedésével csökkennek.

Világviszonylatban is megfigyelhető, amit hazai példák is alátámasztanak, hogy a lakott helyektől, közlekedési vonalaktól távol eső, a zárt országhatárok közelében, vagy más nem látogatható térségekben fekvő védett területek őrzése, kezelése jóval olcsóbb és egyszerűbb, állapota pedig lényegesen jobb, mint más területeké. (Magyarországon példa erre az Őrség, a Fertő tó, a Hanság, az Aggteleki karszt vagy a Dráva néhány szakasza.)

A világ zajától való távolság mellett nagyon lényeges tényező a védett területek egymáshoz viszonyított elhelyezkedése, azok egy zárt tömbben való fekvése, illetve szétszórtsága, mozaikos elhelyezkedése is. Nyilvánvaló, hogy a zártság előnyös, a szétszórtság hátrányos. Sokkal nehezebben és költségesebben őrizhető, védhető, kezelhető az a védett területhalmaz, amelynek egyes tömbjei között nem védett kultúrterületek, mezőgazdasági művelés alatt álló földrészletek vagy települések helyezkednek el. A szétszórtság, a mozaikosság azonban a védelmi és kezelési nehézségeken túl főképpen az élővilág szétszórtsága, mozaikossága, egymástól való elszigeteltsége, az élőhelyek elaprózottsága, a természetes zöld folyosók hiánya miatt kedvezőtlen.

Hazánkban a szétszórtságra, mozaikosságra számos példa van, amelyek közül legjellemzőbb a Kőrös–Maros Nemzeti Park, amelynek egyes tömbjei egy ötven kilométeres sugarú körön belül, egymástól 30–80 km távolságra, lakott településekkel, utakkal, vasutakkal és mezőgazdasági művelés alatt álló területekkel elválasztva, elszigetelve huszonöt darabban helyezkednek el. Ez természetesen kényszerhelyzet, amelynek oka az intézményes természetvédelem kibontakozásának sok évtizedes késedelme. A Kiskunságot például akkor lehetett volna egy, vagy a jelenleginél kevesebb darabban megőrizni, ha a nemzeti parkot száz évvel előbb alapítják.

(A mozaikosság, a szétdaraboltság azonban csak az egymástól elszigetelt természeti területek esetében kedvezőtlen. Ha a mozaikosság a különböző művelési ágakra, hasznosítási módokra vonatkozik – különösen a külterjes mezőgazdaság keretei között – a természetvédelem számára kedvező. Növeli a területek értékét, ha pl. az erdőfoltok, a fák, a vizek, a mocsarak, a lápok, a nádasok, a rétek, a legelők, a kertek, a gyümölcsösök, a szőlők egymással elválaszthatatlanul, összeölelkezve, egymásba fonódva, egyik a másikba olvadva, minél változatosabb formában jelennek meg.)

A védendő területek fekvése azonban a legtöbb esetben olyan adottság, amelyen védetté nyilvánításkor már nem lehet változtatni. Az ajánlások nagy része ezért csak azokban az esetekben alkalmazható, ha több többé-kevésbé egyenlő értékű terület védelem alá helyezéséről kell dönteni.

2.4.3.3. A védett területek nagysága

A védett területek értéke, védhetősége, kezelhetősége annak nagyságával, kiterjedésével arányosan emelkedik, a terület csökkenésével romlik, süllyed, egyre veszélyeztetettebb lesz.

A hazánkban a természetvédelem első öt esztendejében (1939–1944 között) védelem alá helyezett, átlagosan jóval tíz hektár alatti kiterjedésű, kereken 200 természeti érték többsége ötven év alatt elpusztult. A kis kiterjedésű védett természeti értékeket hosszú távon nem lehet megvédeni.

Jelenleg az országos jelentőségű védett természeti területek átlagos kiterjedése az említetteknek közel négyezerszerese, 3500 hektár körüli, de még ez is kicsinek tekinthető. Földünk szárazföldi felületén a védett természeti területek átlagos kiterjedése az ezredfordulón megközelítette a százezer hektárt.

A védendő területek kiterjedésének, méretének, nagyságának megállapítására legjobban a védetté nyilvánítás előkészítésekor van mód.

E tekintetben a területek mellett az egyéb természeti értékekre, de különösen a populációkra és a természetes folyamatokra is gondolni kell. Igaz, hogy ezek megfelelő (kívánatos) méretei is általában a területek kiterjedésétől függenek. A védett természeti értékeknek (területnek, barlangnak, víztömegnek stb.) megfelelő nagyságúnak kell lennie ahhoz, hogy a fajok sokféleségének fenntartásához szükséges népességméretet (pl. egy hangyabolyt vagy egy túzokállományt), illetve a rendszer folyamatos működését (pl. egy mocsárét) lehetővé tegye. E tekintetben egy teljes életközösség vagy annak egy-egy, még önfenntartásra, megújulásra képes részének („ökológiai szelet”) megőrzésére kell törekedni.

2.4.3.4. A védett területek alakja

A jogszabályok, a szakirodalom és a gyakorlat a védett területek formájának kérdését méltatlanul elhanyagolja, jóllehet ez a természetvédelem számára jóval nagyobb jelentőségű, mint egyes, a figyelem középpontjába állított jellemzők.

Vegyünk például egy lakott területtől távol fekvő, zárt tömbben elhelyezkedő 1000 ha kiterjedésű erdőt vagy legelőt, amely teljesen más védetté nyilvánítási, egyeztetési, őrzési, kezelési, fenntartási stb. eljárást, illetve tevékenységet igényel, mint egy ugyanakkora kiterjedésű településeken áthaladó, a legkülönbözőbb művelési ágakkal övezett és minden oldalról veszélyeztetett, hosszú, keskeny folyópart.

E tekintetben három alapvető alakot különböztetünk meg:

– pontszerű pl. a halom, a dombtető, a hegycsúcs, a tűzhányó, a zsomboly, a töbör, a víznyelő, a forrás, a vízesés, a fa, a jellegzetes földrajzi pont stb.,

– vonalas a hosszú keskeny barlang, a szurdok, a völgy, a folyóvíz, a tengerpart, a fasor, az erdősáv stb.,

– felületi a nagy kiterjedésű és zárt alakban fekvő sivatag, mocsár, tó, füves puszta, erdő, félsziget, medence, fennsík stb.

A természetes formák mindig értékesebbek, mint az ember által kialakított, mértanilag szabályos vonalak, sorok, sávok, pászták, nyiladékok, négyzetek, téglalapok, körök stb.

Bizonyos esetekben azonban – mint kultúrtörténeti értékeknek – a mértani rendben kialakított formáknak is lehet természetvédelmi szerepük. Ilyenek például a fasorok, az erdősávok, a kerekerdők, az élősövények, a nadrágszíjparcellák, a teraszok, a függőkertek, a bakhátak, a szőlők, a gyümölcsösök, a gátak, a csatornák, a halastavak, a parkok (pl. franciakertek), a temetők, a határdombok, a nyiladékok, a pincesorok stb.

Általában a védendő területek alakja is adott, de az a határok kijelölésével kapcsolatban leírtak figyelembevételével (különösen védőövezetek beiktatása révén) jelentősen módosítható.

2.4.3.5. A védett területek tulajdonjoga

Természetvédelmi szempontból a védett területek tulajdonjoga meghatározó jelentőségű. A legkedvezőbbtől a legkedvezőtlenebbek felé haladva a leggyakrabban előforduló tulajdonformák: természetvédelmi hatóság, államkincstár, állami költségvetési szerv (pl. oktatási vagy kutatási intézmény), közalapítvány, egyház, törvényhatóság, közület, állami vállalat, nagybirtokos, szövetkezet, közbirtokosság, város, község, részvénytársaság, magánvállalat, törpebirtokos. A kivételek elenyészőek.

Bármely tulajdonformán belül kedvezőbb, ha a védett terület egy vagy kevés tulajdonosé, vagy ha a birtok osztatlanul közös használatban van. A természeti értékek veszélyeztetése a tulajdonosok számának emelkedésével és a birtoknagyság csökkenésével arányosan növekszik. (Kedvezőbb egy ezerhektáros, egy tagban fekvő tulajdon, mint ezer egyhektáros szétszórt birtoktest!)

A természetvédelem számára a tulajdonosi és fizikai elaprózódás általában kedvezőtlenebb, mint a térben osztatlan közös tulajdon (pl. állami, szövetkezeti, erdőbirtokossági, legeltetési társulati stb.). Kivételek azonban vannak. A nagytáblás, nagyüzemi, monokultúrás szántók, gyümölcsösök, szőlők pl. kedvezőtlenebbek, mint a mozaikos, kisparcellás, változatos kultúrákat hordozó parasztgazdaságok. Ez a helyzet azonban a természetvédelem számára csak kivételes esetekben – a hagyományos gazdálkodásformák fenntartásakor – jelent előnyt.

A magyarországi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nagy kiterjedésű, állami és szövetkezeti gazdaságok a természetvédelem számára azért (voltak) kedvezőbbek, mint a kisparcellás parasztgazdaságok, mert egy több ezer vagy több tízezer hektár kiterjedésű nagygazdaság sokkal nagyvonalúbban megengedhette magának azt a „luxust”, hogy néhány száz hektár gyepet, erdőt, mocsarat, nádast stb. feláldozzon a természetvédelem oltárán, mint egy paraszt. A kistulajdonosok általában teljes területüket birtokolni, művelni, hasznosítani akarják.

Figyelembe kell venni, hogy a természet eleve „nagyüzemi”, a parcella, a birtok, a mezsgye, a határkő, a kerítés, a nyiladék, az út, a birtokhatár emberi alkotás, vagyis természetellenes.

Természetvédelmi megközelítésből a „magántulajdon szentségéinek értelmezése eltér az általánostól, nem fogadható el, mert többségellenes. A természetvédelmi intézkedések, tilalmak, kötelezések zöme nem egyeztethető össze a magántulajdonos érdekeivel, ezért arra kell törekedni, hogy a védett területek minél nagyobb hányada kerüljön az állam vagy más közösségek birtokába.

A természetvédelemmel összeegyeztethetlen a „magánterület, belépni tilos” jellegű figyelmeztető tábla, illetve ennek szelleme. Különösen vonatkozik ez a mi térségünkben élő népekéhez e tekintetben hasonló tudati színvonalon álló országokra. Egy 1995-ben alkotott törvény értelmében folyamatban van minden nem állami tulajdonú védett terület kisajátítása, felvásárlása.

2.4.3.6. A védett területek művelési ága

A védett területek művelési ágai (típusai, fajtái) természetvédelmi szempontból meghatározó jelentőségűek. A leggyakrabban előforduló területek a legértékesebbek felől a kevésbé értékesebbek felé haladva: a vízfelületek, a vizenyős területek (tavak, mocsarak, fertők, lápok, vízfolyások), az erdők, az erdős puszták, a füves puszták, a tundrák, a rétek, a legelők, a sivatagok, a magashegységi kopárok, élőfagyűjtemények (arborétumok), a füvészkertek, a parkok, a mesterséges gyepek, ültetvényerdők, a kertek, a gyümölcsösök, a szőlők (évelő majd egynyári növényzettel borított) szántók, a települési zöldfelületek (temetőkertek, sportpályák stb.), az üdülőterületek, a lakótelepek, az ipartelepek, a bányák. A sorrend a körülményektől függően kissé változhat, például Magyarországon a füves puszták, ősgyepek értékesebbek, mint az erdők.

A védett területek tulajdonjogának megszerzésekor (pl. kisajátításkor, vásárláskor, csere esetén) a sorrend gyakran fordított. Hazánkban pl. a természetvédelmi szempontból nagyon értékes ősgyepek (szikesek, homokpuszták), mocsarak, őskopárok jóval olcsóbbak, mint az értéktelen szántók.

Nem követi a szakmai értéksorrendet az őrzéssel, fenntartással, kezeléssel, bemutatással kapcsolatos költség- és létszámigény sem. A természetvédelmi szempontból értéktelenebb parkok, arborétumok, füvészkertek, régészeti lelőhelyek, kultúrtörténeti értékek őrzése, fenntartási, bemutatási költsége, szakemberigénye nagyságrendekkel (bizonyos esetekben százszor vagy ezerszer is) nagyobb lehet, mint pl. egy homokpusztáé, rété, legelőé, mocsáré vagy erdőé.

Védetté nyilvánításkor a művelési ág is adott, de az pl. az élőhely-visszaállítások folyamán vagy a védőkörzet művelési ágának megváltoztatása (pl. a szántó gyepesítése, erdősítése vagy elárasztása) révén jelentősen módosítható. Ezeket a szempontokat már a védetté nyilvánítás előkészítésekor figyelembe kell venni.

2.4.3.7. Csoportos védetté nyilvánítás

Magyarországon 1939–2000 között mintegy 1500 esetben hoztak – általában – egyedi védetté nyilvánítási jogszabályt. Ez alól öt esetben volt kivétel, amikor a természetvédelmi főhatóságnál magasabb szervek egy sor természeti értéket egyszerre helyeztek védelem alá. Ezeket nevezik „ex lege”, vagyis „a törvény erejénél fogva” védett természeti értékeknek. Ilyen volt 1954-ben a madarak zömének, 1961-ben a barlangok, 1971-ben ismét egy sor madárfaj, 1996-ban a szikes tavak, lápok, források, víznyelők, kunhalmok és földvárak, s végül 2001-ben a hangyabolyok természetvédelmi oltalom alá helyezése. Ezzel hihetetlen mértékben tehermentesítették a természetvédelmi főhatóságot, hiszen a sok ezer felsorolt természeti érték egyenkénti tételes védetté nyilvánítása hosszú évtizedeket vett volna igénybe.

Tekintetbe véve a legújabb természetvédelmi törvénynek az általános védelemben részesített természeti értékekre vonatkozó részeit, a jövőben csoportos védetté nyilvánításra – kivételes esetektől eltekintve – nem lesz szükség.

2.4.3.8. Természetvédelmi nyilvántartások

Természetvédelmi törzskönyvek. Magyarországon a védelem alá helyezett természeti értékeket ebben tartják nyilván. Az első védetté nyilvánítástól napjainkig az országos jelentőségű természeti értékek védelmére (1971-ig csak országos érték volt) négy törzskönyvet fektettek fel. Az utolsó törzskönyv a felfektetéséig (1975-ig) védetté nyilvánított és még meglévő, valamint azóta védelem alá helyezett valamennyi természetvédelmi érték adatait tartalmazza.

A helyi (megyei és fővárosi) természeti értékek nyilvántartására e fogalom 1971-ben történt bevezetése után 19 megyei és egy fővárosi törzskönyvet fektettek fel. A tanácsok megszüntetése és az önkormányzatok megalakulása után ezek vezetése megszűnt, sorsuk bizonytalan. Nyilvánvaló, hogy a több mint háromezer önkormányzat természetvédelmi törzskönyvet sem felfektetni, sem vezetni nem fog.

A természetvédelmi főhatóság a hetvenes évek végétől évente kis példányszámban megjelenteti a meglévő védett természeti értékek legfontosabb adatait tartalmazó „Természetvédelmi adatok” című kiadványt, amely a törzskönyvek aktuális és érvényes adatait tartalmazza. Ez részben pótolja a törzskönyveket, részben pedig a szakemberek számára hozzáférhetővé teszi azok adatait.

Ugyancsak a természetvédelmi főhatóság gondozásában látott napvilágot „A magyar természetvédelem 50 éve számokban, 1939–1990” című kiadvány, amelyben a hazai természetvédelem első ötven évében történt védetté nyilvánítások minden lényeges adata megtalálható. Ebben tehát az évente megjelenő és csak a meglévő védett értékeket bemutató természetvédelmi adatok című kiadványban közölteken kívül megtalálható a valaha is védetté nyilvánított és közben külföldre került, elpusztult, törölt, összevont, elkeresztelt, beolvadt, átminősített stb. természeti értékek teljes listája. Ilyen összefoglaló füzeteket tízévenként – legközelebb az ezredfordulón - célszerű megjelentetni.

A számítógépes nyilvántartásra történt átállással egyidejűleg a hagyományos természetvédelmi törzskönyvek vezetése megszűnt.

2.4.3.9. Védetté nyilvánító hatóságok

A védetté nyilvánító hatóságok köre országról országra nagyon változatos és időnként változik. E tekintetben csupán egy olyan nemzetközi ajánlás van, amely – legalábbis a tagországok számára – kötelező jellegű, nevezetesen, hogy nemzeti parkot csak az ország legmagasabb rangú természetvédelmi hatósága alapíthat.

A magyarországi helyzet – amellett, hogy a természetvédelem fél évszázados fennállása alatt sok változáson ment keresztül – viszonylag könnyen áttekinthető, a módosulások zöme az illetékes hatóságok névváltozásainak a következménye. A következőkben a védetté nyilvánító hatóságokat ismertetjük a hazai természetvédelem kezdetétől (időrendben felsorolva) napjainkig.

Országosan általában:

Földművelésügyi Minisztérium (FM), 1950-ig folyamatosan;

Országos Természetvédelmi Tanács (OTT), 1950–1961 között;

Országos Természetvédelmi Hivatal (OTvH), 1962–1967 között;

Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal (OKTH), 1977–1987 között; Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium (KVM), 1987–1990 tavasza között;

Környezetvédelmi Minisztérium (KM), 1990 nyarán és 1998-tól (KÖM); Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium (KTM), 1990 nyarától 1998-ig.

Országosan egyes esetekben:

Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa: 1954-ben egyes madárfajokat nyilvánított védetté;

Népköztársaság Elnöki Tanácsa: 1961-ben a barlangokat helyezte védelem alá; Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány: 1971-ben egyes madárfajok védelmét rendelte el.

Az Országgyűlés 1996-ban a szikes tavakat, a lápokat, a forrásokat, a víznyelőket, a kunhalmokat és a földvárakat helyezte védelem alá.

Helyi értékek esetében:

Megyei tanácsok, valamint azok végrehajtó bizottságai: 1971–1991 között a megyei értékeket;

Fővárosi Tanács és annak végrehajtó bizottsága: 1971–1991 között a fővárosi értékeket;

Települési önkormányzatok: 1992-től folyamatosan a helyi értékeket nyilvánították védetté.

A természetvédelem kezdetétől védelem alá helyezett természeti értékek összesítő adatsorait a harmadik részben ismertetjük.

2.4.4. A természetvédelmi értékek birtokbavétele

Nemzetközi tapasztalatok megcáfolhatatlanul bizonyítják, hogy az országok társadalmi berendezkedésétől függetlenül teljes értékű természetvédelmi tevékenységet csak olyan állami tulajdonban lévő területeken lehet folytatni, amelyeknek tulajdonjogát, kezelését és használatát a természetvédelmi hatóság megszerezte.

Ezért a védetté nyilvánítás utáni legsürgősebb teendő a védett értékek, elsősorban területek birtokbavétele lenne. Ez egyetlen módon kerülhető el, akkor, ha mindez a védetté nyilvánítás előtt bekövetkezne, ami viszont nagyon ritka eset. Ez egyben a természetvédelem legdefenzívebb módszerét jelentené, ami pl. hazánkban egyet jelentene annak feladásával.

A végcél államosítással, kisajátítással, megvásárlással és ajándékozással érhető el. A nyugati országokban az államosítás kivételével minden módszer megszokott, a volt szocialista országokban – így hazánkban is – a legtöbb védett terület államosítás útján került (még a védelem alá helyezés előtt) állami tulajdonba, majd ezt követően részben a természetvédelmi hatóság birtokába.

Sok országban leegyszerűsíti vagy lényegesen megkönnyíti a helyzetet, hogy a védelem alá helyezendő területek jelentős része állami tulajdonban lévő erdő, ráadásul (mint régebben hazánkban is) a természetvédelmi hatóság azonos az államerdészettel. Ilyen országokban a védett állami erdők eleve „saját tulajdonban” vannak.

Magyarországon 1990-ig változó összetételben a védett területek közel háromnegyede állami, közel egynegyede pedig szövetkezeti tulajdonban volt, a többi tulajdonos (egyházak, magánszemélyek stb.) részaránya ezek mellett eltörpült. Ezt – nyugati szemmel nézve is – nagyon kedvezőnek minősítették. Azt sokan nem tudták vagy nem vették figyelembe, hogy az állami tulajdon nem jelentett természetvédelmi, a legtöbb esetben még a természetvédelem számára nagyon kedvező kincstári kezelést sem. A védett területek döntő részét ugyanis állami erdőgazdaságok és állami mezőgazdasági nagyüzemek kezelték, amelyek a régebbi kincstári (költségvetési, tervutasításos) gazdasági rendszerről fokozatosan (1968 után gyorsabb ütemben) áttértek a nyereségérdekeit vállalati gazdasági rendszerre. Ezzel párhuzamosan a védett területek kiterjedése megsokszorozódott, a természetvédelem pedig fokozott mértékben önállósodott, eltávolodott az államerdészeti szervezettől.

Így állt elő az a helyzet, hogy 1990-re az összes védett területnek csak 3-5 százaléka, kereken 20 ezer hektár volt a természetvédelmi hatóságok birtokában, amelynek zömét az azt megelőző évtizedben mezőgazdasági termelőszövetkezetektől felvásárolt gyepek és szántók tették ki.

Az elmúlt rendszer utolsó évtizedében a természetvédelem elképzelése szerint a védetté nyilvánítások befejezése után, vagyis a kilencvenes években a természet- védelmi hatóságok az összes állami tulajdonú védett területeket egyetlen jogi aktussal (térítésmentesen, könyvjóváírással) birtokba vették volna, a szövetkezetek területeit pedig fokozatosan felvásárolták volna.

A kilencvenes években bekövetkezett változások elsősorban a kárpótlási törvények teljesen új – a természetvédelem számára sokkal kedvezőtlenebb – helyzetet teremtettek. A változásoktól mindenki a védett területek végleges természetvédelmi birtokbavételét várta, e helyett – nemzetközileg is páratlan módon, történelmi tévedésként – a védett állami területek tízezer hektárjai kerültek magántulajdonba. Állami tulajdonban lévő, védett földterületeket még soha sehol nem privatizáltak. A tankönyv írásának idején ez ügyben „állóháború” van kialakulóban.

Utólag megállapítható, hogy számos elégedetlenség ellenére a valamilyen módon mégis csak megfegyelmezhető állami erdőgazdaságok, állami mezőgazdasági üzemek és mezőgazdasági termelőszövetkezetek a természetvédelem számára a magántulajdonosok tízezreinél összehasonlíthatatlanul jobb segítőtársak.

Végeredményben nem is a magántulajdonnal lenne a probléma – hiszen pl. egy tízezer hektáros magántulajdonos feltételezhetően többé-kevésbé úgy is viselkedhetne, mint az állam –, hanem az elaprózódással, ami e tekintetben – mivel a természet eleve nagyüzemi – teljes mértékben természetellenes. Nagy magánbirtokok kialakulására viszont – nemcsak azért, mert azt a törvény tiltja – semmi esély nincs.

E tekintetben alapvető és kedvező változás következett be 1995-ben, amikor megalkották azt a törvényt, melynek értelmében megadott határidőn belül minden magántulajdonban álló védett területet a kincstár részére ki kell sajátítani. Az első három évben kereken 100 ezer hektár körüli terület felvásárlására került sor, sajnos a felvásárlásokat 1998 után politikai okok miatt lelassították, de tíz éven belül a magánterületek felvásárlása még a jelenlegi ütemben is befejezhető. Ezen időponttól kezdve a nem állami tulajdonú védett területek miatti nézeteltérések egyszer és mindenkorra véget érhetnek. Az ezredfordulón még mintegy 150 ezer hektárnyi védett természeti terület (17%) volt magántulajdonban.

A kincstári földtulajdon természetesen még nem jelenti azt, hogy ezek a földterületek maradéktalanul a természetvédelmi hatóság, vagyis a nemzeti park igazgatóságok vagyonkezelésében lennének. A védett állami tulajdonú földterületek mintegy háromnegyede az állami erdőgazdaságok, a honvédségi szervek, a vízügyi igazgatóságok, az állami gazdaságok és más állami szervezetek kezelésében illetve használatában van.

A természetvédelmi kezelésnek tulajdonjog szerint négy formája ismeretes: saját terület saját kezelésben; saját terület idegen kezelésben; idegen terület saját kezelésben és idegen terület idegen kezelésben.

2.4.4.1. Saját terület saját kezelésben

A legmagasabb szakmai színvonalú természetvédelmi tevékenység a természetvédelmi hatóság saját tulajdonában, kezelésében, illetve használatában álló védett területeken folytatható. Ilyen esetekben a hatósági, a gazdálkodási és a szolgáltató jellegű munkák teljesen összefonódnak. Az őrzést kivéve különösebb hatósági tevékenységre nincs is szükség, így a személyzet munkájának nagy részét a legfontosabb feladatokra, a természeti értékek fenntartására, kezelésére fordíthatja. Sajnos nálunk ez az állapot még csak a védett területek töredékén és néhány barlangban következett be. A helyzetet tovább rontja, hogy a természetvédelem birtokában lévő területek – néhány kivétellel – kisebb darabokban, idegen területek között szétszórva helyezkednek el, ami nem teszi lehetővé az elvárható színvonalú természetgazdálkodást.

Ezeknek a területeknek – többek között – az is feladatuk lenne, hogy a természetvédelmi hatóságok a védett területek tulajdonosainak bemutassák a természetgazdálkodás, a fenntartás, a természetvédelmi kezelés legkorszerűbb módjait, ami nálunk, sajnos, még mindig várat magára.

Ha csak a terület tulajdonjogát és a kijelölt természetvédelmi kezelőt vesszük számba, ebbe a kategóriába jelenleg az összes védett területnek csak egyötöde tartozik, de a természetvédelmi hatóságok felkészületlensége miatt ezek döntő részén is idegenek gazdálkodnak.

2.4.4.2. Saját terület idegen kezelésben

Régebben csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a természetvédelmi hatóság a megszerzett tulajdonjog ellenére a védett területek természetvédelmi kezelését másoknak adta át. Ezt általában a nagy távolság vagy a terület kezeléséhez szükséges különleges szakértelem indokolta.

Újabban egyre nagyobb arányban kerülnek a saját területek idegen kezelésbe, ami igen kedvezőtlen jelenség. Okai: a területek elaprózottsága, a természetvédelmi hatóságok felkészületlensége és az a téves szemlélet, amely szerint a természetvédelmi hatóság ne gazdálkodjon. Az utóbbi természetvédelmi szempontból teljesen elfogadhatatlan, hiszen a természetvédelmi szervezetet tevékenysége lényegétől fosztja meg, illetve tartja távol. Csak hatóságosdival igazi természetvédelmet sohasem lehet elérni.

2.4.4.3. Idegen terület saját kezelésben

A természetvédelem egyik legkevésbé hatékony formája, mivel az idegen tulajdonban lévő védett területek többségén csupán hatósági tevékenység végezhető. Hazánkban történelmi, társadalmi, újabban politikai okok miatt a védett területek közel nyolctizede ebbe a kategóriába tartozik.

2.4.4.4. Idegen terület idegen kezelésben

A természetvédelmi kezelés legkevésbé hatékony formája, ami a védett területeknek csak 3-5 százalékán fordul elő. Az idegen kezelők zöme államerdészeti szervezet, és az e kategóriába tartozó területek zöme is erdő. Hosszabb távon e kezelési forma visszaszorítására vagy teljes felszámolására kell törekedni.

2.4.5. A természetvédelmi értékeket veszélyeztető tényezők feltárása

A természetvédelem egyik jelentős feladata a védett és a védelemre érdemes természeti értékeket veszélyeztető jelenségek és ezek okainak megismerése, a károkozás lehetőség szerinti megjelölése, elhárítása, majd a keletkezett károk fölmérése. A károk egy része már a védetté nyilvánítás előtt bekövetkezik, de igen sok ártalom a természeti értékeket a védelem alá helyezés után is veszélyezteti, azok folyamatosan újratermelődnek, sőt vannak olyanok is, amelyek éppen a védetté nyilvánítás után jelennek meg vagy erősödnek fel. Ilyenek pl. a nagyszámú látogató miatti taposás, a talajtömörödés, az állatok megszelídülése stb.

A védetté nyilvánítás előtt az emberi tevékenység következtében (pl. a bányászatból, a vízrendezésből, a talajjavításokból, a gyepfeltörésekből stb.) keletkezett károk a védelem alá helyezés után már nem ismétlődhetnek meg. Ezek helyreállítása azonban nagyon sok időt, költséget és szakértelmet igényel. A visszafordíthatatlan, tehát helyre nem állítható károk is rendszerint ezek közül kerülnek ki. A természetvédelem hatékonyságának alacsony színvonalát jelzi, ha a helyre nem állítható károk a védelem alá helyezés után is bekövetkeznek. Ezután elvileg – igaz, hogy folyamatosan – csak helyrehozható, kisebb károk keletkezhetnének.

A természetben okozott károk tevékenységi körök és ártalomféleségek szerinti – vagy ezeken belüli – csoportosításakor tudomásul kell vennünk az ártalmak bonyolult, egymásba fonódó és nehezen áttekinthető szövevényeit. Vegyük pl. a közlekedést, amely egyaránt okozhat hulladék-, zaj-, rezgés-, bűz-, fény- és hőártalmakat, ezenkívül okozhat tüzet, eróziót, talajtömörödést és egy sor egyéb rongálást is. Az erdőgazdasági szállítóeszközök pl. gyakran megsértik a fák kérgét. Hulladékot minden emberi tevékenység termelhet.

Természetes eredetű környezeti ártalom nem létezik, mivel a természet önmagában soha nem okoz kárt, van azonban az ártalmaknak egy csoportja, amelyek egyaránt lehetnek természetes és emberi eredetűek. A félreértéseket általában ezek okozzák. Ide sorolható a tűz, az árvíz, a vízerózió, a defláció, valamint azok a károk, amelyeket a mesterségesen betelepített növény- és állatfajok, vagy pl. a tenyésztett honos fajok egymásnak és a természetnek okoznak.

A természetben keletkező – pl. a villámcsapás okozta – természetes tüzeket nem szükséges eloltani, mivel ezek hatásait a természet örök időktől fogva rendbe hozza. A gondot inkább az okozza, hogy természetes közeg már alig létezik, a tüzek jelentős része emberi eredetű, s végül, hogy a természetes és az ember által átalakított környezetet, valamint a tüzeket sem lehet egymástól eredet szerint megkülönböztetni. Ez az oka annak is, hogy egyes térségekben, pl. Európában, s így hazánkban is, a tüzeket általában „válogatás nélkül” megkísérlik eloltani. Kivételes esetnek számít, hogy egyes nagy kiterjedésű és nagyrészt természetes állapotban lévő nemzeti parkokban a feltételezhetően villámcsapás okozta tüzeket nem oltják el.

Az árvizekre általában kimondható, hogy azok részben emberi eredetűek. Az árvizek, illetve áradások, legyenek azok akár természetes, akár mesterséges eredetűek, nem a természetnek, hanem szinte kizárólag az embereknek, illetve az emberi alkotásoknak okoznak károkat.

Hasonlóan kell kezelni az erózió és defláció okozta károkat is. Közismertek az idegenből betelepített növény- és állatfajok flóra-, illetve faunahamisító hatásai, különösen az „agresszív”, az őshonos fajok rovására terjeszkedő fajoké, illetve fajtáké. Ilyen pl. ártereinken az akác, az amerikai kőris, a zöld juhar, a gyalogakác, erdeinkben pedig a muflon, a dámvad, vagy a szikaszarvas.

A természetben károkat okozhat továbbá az őshonos fajok „mesterséges hiánya”, pl. a vízrendezések miatt előállott vízhiány következtében. Ez is oka az Alföldön a kocsányos tölgy és egyéb őshonos fafajok megfogyatkozásának. Egyes őshonos nagyvadak túlzott mértékű elszaporodásának és nagyarányú károkozásának okai között is fellelhető bizonyos őshonos ragadozók hiánya. A szarvas- és vaddisznóállomány túlzott létszáma pl. – más okok mellett – a hiúz és a farkas kiirtására is visszavezethető.

Utóbbi esetekben természetvédelmi szempontból mindig az őshonos és a védett, azokon belül a ritkábban előforduló, vagyis veszélyeztetettebb fajt kell előnyben részesíteni. Ugyanez vonatkozik azokra az esetekre is, amikor egy védett faj egy másik védett fajt veszélyeztet.

A veszélyeztető tényezőket hagyományosan három nagy csoportra szokták osztani. Megkülönböztetnek az élettelen, az élő szervezetek és az ember által okozott károkat. Természetvédelmi szempontból azonban gyakorlatiasabb a visszafordítható (vagyis helyrehozható) és a visszafordíthatatlan, helyrehozhatatlan, vagyis irreverzíbilis csoportosítás, s végül a károkat megjelenési formájuk szerint tekinthetjük pontszerűeknek, vonalasaknak és felületieknek.

2.4.5.1. Élettelen (abiotikus) károkozók

A természetvédelem tárgyaiban az embertől független természeti jelenségek okozhatnak ugyan kisebb-nagyobb károkat, de azok elhárítása, megakadályozása részben azért, mert elháríthatatlanok, részben pedig azért, mert a természetben a természet által okozott kárt nem tekintjük kárnak, nem képezi a természetvédelem feladatait. Közöttük a legismertebbeket, illetve a leggyakrabban előfordulókat tájékoztatásul, valamint azért soroljuk fel, mert közülük egyesekről nem mindig lehet egyértelműen megállapítani, hogy természetes vagy mesterséges eredetűek-e. Ezek a következők:

– a. földdel kapcsolatosak a földrengés, a tűzhányókitörés, a földcsuszamlás, a hegyomlás, a kőomlás, az elsivatagosodás stb.,

– a vízzel kapcsolatosak a tartós esőzés, a hóolvadás, a tengerrezgés, az árvíz, az áradás, a hegyi vízár, a zivatar, a szökőár, a belvíz stb.,

– a légkörben lezajló jelenségekkel kapcsolatosak az orkán, vihar, forgószél, hótorlasz, hurrikán, villámlás jégeső, hólavina, ciklon, tájfun, szélvihar, szélvész, korai fagy, köd, fagy, ónos eső, aszály stb.,

– a világűrből erednek a meteoritbecsapódások, bizonyos sugárzások stb., végül

– a különböző okokra visszavezethető erdőtűz, bozóttűz, bányatűz, tőzegtűz stb.

2.4.5.2. Élő szervezetek (biotikus) károkozása

Az élő szervezetek által okozott károk közül a legjelentősebbek:

– állatok által állatokon;

– állatok által növényeken;

– védett állatok által termesztett növényeken;

– növények által növényeken;

– növények által állatfajokon okozott károk.

Az állatok által állatokon okozott kár. Ilyen kárról akkor beszélünk, amikor az egyik állat megeszi vagy más módon tönkreteszi a másik tojását, fiókáját, ikráját, fészkét, vagy magát a kifejlett állatot pusztítja el. Ez a természetben általában így van, és amíg a tápláléklánc zavartalanul működik, nem okozhat gondot, tehát beavatkozást sem igényel. Ha viszont a természetben kialakult egyensúly felbomlik, egyes fajok túlszaporodása veszélyezteti a többi (védett) faj állományát. Ilyen esetben mindig a védett vagy – ha mindkettő védelem alatt áll – a veszélyeztetettebb faj érdekében kell beavatkozni. A vaddisznó pl. gyakran elpusztítja a védett vízimadarak tojásait, ilyenkor a vaddisznók létszámát csökkenteni kell.

Hasonlóan kell eljárni rovarkárok esetén is. Természetes vagy ahhoz közelálló állapotban lévő védett területeken általában a természetes önszabályozás érvényesül, ezért beavatkozásra általában nem kerül sor. Ha mégis tenni kell valamit, az sosem lehet mérgező vegyi anyag felhasználása. Részben e kategóriába tartoznak a járványos állatmegbetegedések is, amelyek megakadályozására, vagy hatásainak csökkentésére az általános állat-egészségügyi szabályokat kell alkalmazni.

Állatok által növényekben okozott károk. Az állatok gyakrabban okoznak kárt a növényekben. Ez lehet rágás, taposás, sáskajárás, rovarrágás, a növényi kórokozók tömeges megjelenése, cserebogár-invázió vagy ürülékük pusztító hatása stb. Ezek nagy része a nem védett állatok által a nem védett növényvilágban okozott kár. A természetvédelem számára a kár megelőzése vagy elhárítása akkor válik feladattá, ha az a védett növényeket veszélyezteti. Az alapelv itt is az, hogy mindig az értékesebb növényfaj védelmében kell cselekedni. Mérlegelésre különösen akkor van szükség, ha a kárt okozó is védelem alatt álló faj.

Védett állatok (pl. vakond, földikutya) által a termesztett növényekben okozott károk. A károk megelőzésének különleges esete. Ez ugyanis nem a védett természeti értékeket veszélyezteti, de az egyszerűség kedvéért a károknak ezt a változatát is itt ismertetjük.

A védett természeti értékek közül – ha eltekintünk az elmaradt haszontól, ami jogilag nem tekinthető kárnak – jelentős kárt csupán a védett állatok okozhatnak. Az ezzel kapcsolatos szabályozás országonként nagyon változatos. Hazánkban ezzel kapcsolatban hosszú ideig sok bizonytalanság és félreértés volt, melyek feloldását a legújabb természetvédelmi jogszabályok az egyetlen lehetséges módon és megnyugtatóan rendezik. Ennek lényege: a természet védelme nem egyéni vagy csoportérdek, ezért az ebből eredő esetleges károkat a társadalom és a károsultak kártérítési igény nélkül vegyék tudomásul. Ez azt jelenti, hogy a védett állatok által okozott károkat természeti csapás jellegűeknek, tehát olyanoknak kell tekinteni, mint a földrajzi helyzetből vagy az időjárásból származókat. Ilyen értelemben ez a kár nem a kártérítés, hanem a biztosítás fogalomkörébe tartozik. Ezek alapján jelenleg Magyarországon a természetvédelmi oltalom alatt álló állatfajok egyedei által okozott károkért kártalanítást nem tesznek lehetővé. (Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy ez nemcsak a leggyakrabban előforduló termesztett növényekre vonatkozik, hanem értelemszerűen azokra az esetekre is, amikor pl. az ürge a földben járatokat ás, a vidra halat eszik, a harkály kivájja a ház oromfalát vagy a gólya beszennyezi a háztetőt. A károsultaknak ezeket és az ezekhez hasonló károkat is kártérítési igény nélkül kell tudomásul venniük.)

A jogszabályok szerint a védett állatfaj egyede kártételeinek megelőzéséről, illetve csökkentéséről az érintett ingatlan tulajdonosa, kezelője vagy használója, valamint a vadászatra és halászatra jogosult, a rendes gazdálkodás körének keretein belül a megfelelő mértékben köteles gondoskodni. Vannak azonban esetek, amikor a kártétel ilyen módon nem előzhető meg, ezért az érdekelteknek lehetőséget kell nyújtani arra, hogy a természetvédelmi hatóság intézkedését kérhessék, amely a károk megelőzése céljából köteles megfelelő segítséget nyújtani. Ilyen esetekben a természetvédelmi hatóság:

– engedélyezheti a védett állatfaj egyedeinek a veszélyeztetett területről meghatározott riasztási módszer alkalmazásával való távol tartását és

– a túlszaporodott állatfaj állományának meghatározott mértékű csökkentését (befogását, áttelepítését, gyérítését) vagy

– a védelmet feloldja.

Arra kell törekedni, hogy először mindig a legkevésbé drasztikus módszer alkalmazását írják elő, illetve engedélyezzék. Ilyen pl. az állatkertek vagy tudományos kísérletek számára való befogás, más területekre való áttelepítés, a túlszaporodás meggátlása stb.

Ha a védett állatfaj oly mértékben túlszaporodott, hogy annak állománycsökkentése csak kilövés útján érhető el, ezt elsősorban a természetvédelem hivatásos őreinek kell végrehajtania. Hivatásos vadászok és sportvadászok lőfegyverrel állományszabályozást csak a természetvédelmi szakszemélyzet jelenlétében és hatékony ellenőrzése mellett végezhetnek. Ez a tevékenység nem minősül vadászatnak, de a vadászati előírások betartása kötelező. Az ilyen jellegű állományszabályozáson külföldiek nem vehetnek részt.

Mérgezés semmiképp nem engedhető meg! Lőfegyverrel való állománycsökkentés esetén az elejtett állatokat fel kell ajánlani preparálásra tudományos intézeteknek, egyetemeknek, iskoláknak, múzeumoknak, kiállítási irodáknak és más közgyűjteményeknek. Ezzel is csökkenthető az elkerülhetetlen igények kielégítése végett, esetenként szükségessé váló kilövési engedélyek száma.

Az utóbbi években jogos panaszok a kormorán, a dankasirály, a seregély és a nyest károkozásával kapcsolatban merültek fel, ezért ezek védelmét feloldották. Megalapozatlan megkeresések a természetvédelmi hatóságokhoz elsősorban az egerészölyv és a vidra kártevéseivel kapcsolatban érkeztek.

Növények által növényeken okozott károk. E károsítás legjellemzőbb példája, amikor ritka, védett növényeket közönséges vadon élő vagy félig kultúrgyomnövények elnyomnak, kiszorítanak az eredeti növénytársulásból. A védett ritka növények eredeti termőhelyükről való kiszorításának oka szinte kizárólag az ökológiai viszonyok kedvezőtlen irányú megváltozása. Ilyen esetben a természetvédelem feladata a védett növényeket veszélyeztető növények eltávolítása vagy gyérítése, ezáltal a védett faj számára kedvező körülmények visszaállítása.

A növényi károsítok nem ritkán állatok (még gyakrabban emberek) közreműködésével jutnak el a területre. Hazánkban erre legjellemzőbb példa az ősgyepeken való tömeges intenzív libatartás és a téli vadetetés, amikor is a takarmánnyal közvetlenül vagy az állatok ürülékén keresztül a védett területre, illetve a védett növények termőhelyére gyommagvak kerülnek.

Növények által a védett állatfajokon okozott károk. Ritka veszélyeztetési forma, de madárvédelmi területeken előfordul, hogy a vízi növények túlburjánzása elveszi egyes madarak életterét. A teendő egyértelműen a fölösleges növényzet (lehetőleg a vegetációs időn kívüli) eltávolítása.

2.4.5.3. Az emberi tevékenység káros hatása

A természeti értékek legnagyobb károsítója maga az ember. A védett természeti értékekben okozott mindenféle kár az emberi tevékenységre vezethető vissza. Amikor állat állatban vagy növényben, növény növényben vagy állatban okoz kárt, nem igazán természeti jelenségről van szó, hiszen a károkozás mindig visszavezethető az ember által felborított ökológiai egyensúlyra. A gólya pl. azért fészkel a kéményre, mert kivágták a fészkelésre alkalmas száraz fákat, a vidra pedig azért pusztítja a tenyésztett halat, mert lecsapolták a természetes vizeket, ahol bőséges táplálékhoz jutott.

Az emberi tevékenység természetkárosító hatása, illetve maga a tevékenység sokféleképpen csoportosítható. E tekintetben legcélszerűbbnek látszik, ha azt a gazdasági tevékenységből származó, a tudatlanságból okozott és a szándékos károkozás szerint részletezzük.

2.4.5.3.1. A gazdasági tevékenység károsító hatása

Mivel minden emberi, különösen gazdasági tevékenységnek lehet károsító hatása, s ezeket a tankönyv más fejezetében tevékenységi körönként ismertettük, itt azokat nem ismételjük meg. Az emberi tevékenység zöme azonban a bányászattól az iparon és a mezőgazdaságon keresztül az idegenforgalomig nem gonoszságból, a természet pusztításának szándékával, hanem az ember létszükségleteinek előállítása céljából folyik. Ez akkor is így van, ha az embernek ez a tevékenysége veszélyezteti legjobban a természeti értékeket, a természetes élőhelyeket.

A természetpusztító, a természetromboló, a természetkárosító, a természetszennyező tevékenységeket azért is részleteztük a környezetvédelemmel foglalkozó fejezet környezethasználatot ismertető részében, mert általában ki kell mondani, hogy ezeknek a tevékenységeknek túlnyomó többsége nem egyeztethető össze a természetvédelemmel, ezért védett területeken – ott is csak átmenetileg – csak olyan mértékig folytatható, tartható fenn, amilyen mértékig a védetté nyilvánítás előtt már jelen volt. A szabadidő-eltöltés körébe tartozó tevékenységek és néhány különleges eset kivételével a természetvédelmi intézkedéseknek a környezetrombolás, a környezetszennyezés azonnali megszüntetésére, a többieknek pedig lassú visszafejlesztésére kell törekedni. Azonnal meg kell szüntetni pl. a bányászatot, de csak folyamatosan lehet felszámolni a szántóföldi mezőgazdálkodást.

Mindezek részleteit a megfelelő fejezetekben ismertetjük.

2.4.5.3.2. Tudatlanságból okozott károk

Az ide sorolható károkozás nem lehet teljesen egyértelmű, hiszen a normális gazdasági tevékenységből eredő természetrombolás egy része is tudatlanságból ered.

Ide azokat az ember által okozott károkat soroljuk, amelyek nem a céltudatos emberi tevékenység (pl. a gazdálkodás, kereskedelmi gyűjtés stb.) következményei, és amelyek az ember számára nem járnak előnnyel, tehát nem a haszonszerzést szolgálják, vagy ha kisebb hasznot hajtanak is, ezek a kárhoz viszonyítva jelentéktelenek és esetlegesek, és ezek is csak utólag derülnek ki. Bizonyos esetekben még a jó szándék sem hiányzik, hiszen a károkozó azt hiszi, hogy ezzel jót tesz, hasznot hajt (pl. azzal, hogy lelövi a csirkét elrabló ragadozó madarat).

A tudatlanságból, fegyelmezetlenségből, hanyagságból, esetleg túlbuzgóságból eredő károkozás legjellemzőbb esetei a tűzokozás, a taposás, a rongálás, a szemetelés, az állatok és a növények pusztítása, a vízszennyezés stb. Ezeken belül is a legjellemzőbbek: az égő cigaretta eldobása, a védett növényeken való átgázolás, a felázott talajon történő gépjármű-közlekedés, a cseppkövek letörése vagy simogatása, a hulladékok szétszórása, egyes állatok (pl. a gyíkok) elpusztítása, a növények értelmetlen gyűjtése, a szemét élő vizekbe való dobása stb.

Ide sorolhatók még az iskolákban elrendelt, elvárt vagy megtűrt gyűjtések (rügy, rovar, ásvány, lepke stb.) nagy része, a forrásfoglalások, a vadászok részéről megnyilvánuló ragadozógyűlölet, a félelem (pl. attól, hogy megmar a kígyó), a köveknek a hegyoldalon történő legörgetése és a kedvtelésből végzett gyűjtések nagy többsége.

Gyakran a nádat és gyepet égető pásztorember, a kígyót elpusztító kiránduló, a sast lövő vadász azt hiszi, hogy hasznos tevékenységet folytat, a havasi gyopárt szedő vagy a barlangi cseppköveket simogató kiránduló pedig nincs tisztában cselekménye káros következményeivel. Az ide sorolható természetrombolás nagy hányadára jellemző, hogy a károkozó – tudatlansága mellett vagy inkább ennek következtében – azt gondolja, hogy ő kivételt képez. Nincs annak tudatában, hogy cselekményét sok esetben meg kell ezerszerezni, mert ugyanaz az ártatlannak tűnő cselekmény, ami egy-két esetben valóban nem okozna nagy kárt, ha nagy tömegek és folyamatosan okozzák, katasztrófa jellegűvé válhat. Gondoljunk arra, hogy mit jelent, ha minden vadász évente csak egy ragadozó madarat lő agyon, minden kiránduló csak egy csokor virágot szed, vagy minden barlanglátogató csak egy kis emléket visz haza a barlangból.

A tudatlanságból kárt okozóknak csupán egy szabályt kellene betartaniok, hogy a természetrombolásnak ez a formája megszűnjön: semmit nem szabad a természetben hagyni, ami nem odavaló, és semmit sem szabad onnan elhozni, ami odavaló.

2.4.5.3.3. Szándékos károkozás

Ez a természetrombolás egyik legveszélyesebb formája, aminek két változata van:

– a haszonszerzés vagy más előnyökért végzett és

– a teljesen értelmetlenül, bosszúból, gyűlöletből, ellenszenvből, dühből, vandalizmusból végrehajtott károkozás.

Az első kategóriába sorolható a kereskedelmi vagy céltudatos, kedvtelésből végzett gyűjtés, az orvvadászat, a fairtás, a mérgezés, a gyújtogatás stb.

Ennek legjellemzőbb és leggyakrabban előforduló formái a fák és más növények irtása, az ésszerűtlen lecsapolás, a kövek gyűjtése, a madártojásgyűjtés, a madártömés, a trófeagyűjtés, a lepkegyűjtés, az állatgyűlölet, a félelem (például a padláson lakó pelétől).

A második kategóriába tartozó károkozás a legértelmetlenebb természetpusztítás.

A szándékos károkozás formái és következményei tulajdonképpen nagyrészt megegyeznek az előbbiekben már ismertetettekkel, csupán annak kiváltó tényezői különböznek egymástól. A természetre káros gazdasági tevékenységnek végső fokon a társadalom hasznát veszi, a tudatlanságból okozott kár oktatással, neveléssel, tudatformálással, ezenkívül elsősorban adminisztratív intézkedésekkel (büntetés, bírság, szabálysértés, fegyelmi) mérsékelhető.

2.4.5.3.4. Visszafordítható (reverzíbilis) károk

A természet, s így a természetvédelem számára is viszonylag kedvezőbbek, elviselhetőbbek a helyrehozható károk. A védetté nyilvánítás előtt okozott károk egy része már nem hozható helyre, ami azonban nem jelenti azt, hogy e tekintetben ne lenne tennivaló. A legdrasztikusabb károk minden esetben a bányaművelésből származnak. Nyilvánvaló, hogy egy lebányászott hegy, egy kiapadt forrás vagy tó eredeti formájába már soha többé nem állítható vissza. Ezek helyén tereprendezéssel, feltöltéssel, erdősítéssel, füvesítéssel, elárasztással stb. „a sebek némileg begyógyíthatok”. Elvileg ide sorolhatók a folyó-, mocsár- és a tólecsapolások, a folyóelterelések, a mezőgazdálkodás, az erdőgazdálkodás által okozott egyes károk is.

A védelem alá helyezés után – elvileg – már csak visszafordítható károkozás keletkezhet, pl. szemetelés, vízszennyezés, zajkeltés, az állatok megszelídítése, zavarása stb.

Magyarországon a védetté nyilvánítás után bekövetkezett visszafordítható és sok költséget, valamint időt igénylő károk közül egyet, a nyolcvanas években bekövetkezett hortobágyi libatenyésztést érdemes megemlíteni. Ennek lényege, hogy a természetvédelmi előírások megszegésével néhány mezőgazdasági nagyüzem az ősgyepeket nemcsak károsító, de azt tönkretevő, kiirtó nagyüzemi (és nagy tömegű) húslibatartásra rendezkedett be. A több százezer libát a gyep számára legkívánatosabb – akkor nem jövedelmező – birkalegeltetés megszüntetésével, az egykori juhhodályok felhasználásával tartották, illetve legeltették. A libák savas ürüléke, rágása és a számukra takarmányt szállító gépjárművek talajpusztító hatása, valamint a takarmánnyal beszállított tájidegen- és gyomnövények az ősgyepek egy részét kiirtották, máshol az eredeti fűösszetételt megváltoztatták.

2.4.5.3.5. Visszafordíthatatlan (irreverzíbilis) károk

Ide a már több helyen említett bányászati, vízrendezési és ehhez hasonló, helyre nem hozható károk mellett a természetvédelem, de az emberiség számára is legfájdalmasabb, a növény- és állatfajok kipusztulása sorolható. Ezeket részletesen a megfelelő fejezetekben ismertetjük. Itt is megjegyezzük azonban, hogy annak a fajnak a kipusztulása a legnagyobb veszteség, amely nemcsak egy földrészről, egy térségről, egy ország területéből, hanem egyben az egész földkerekségről is örökre eltűnik.

Ha a visszafordíthatatlan kár már bekövetkezett, a természetvédelemnek alig marad más teendője, mint az esetleges károkozó felderítése és a törvényes felelősségre vonás kezdeményezése. Egy barlang lebányászása, egy patak kiegyenesítése, egy faj kiirtása vagy egy védett temető lebetonozása után a természetvédelmi tevékenység véget ér.

2.4.5.3.6. Pontszerű károk

Pontszerűnek tekintjük a kárt, amikor az egy viszonylag kis területen következik be.

Ilyen például egy kutatófúrás, amely általában csak néhány tíz négyzetméteres területet vesz igénybe; egy rádióadó, egy világítótorony, egy földmérési jel vagy egy hirdetőtábla elhelyezése. Ezek közül azonban csak azok pontszerűek, amelyek nem igényelnek állandó áramellátást (vagy azt föld alatti kábelen át kapják), illetve állandó karbantartást (mint pl. egy emlékmű). Ha maga a létesítmény pontszerű, de megközelítése állandó forgalommal jár, már inkább a következő kategóriák valamelyikébe sorolandó.

A védett (illetve védendő) területeken meglévő ilyen létesítményeket ideig-óráig a természetvédelem kénytelen megtűrni, de arra kell törekedni, hogy ezek (az állandónak tekinthetők, pl. turistaemlékművek, kilátók stb. kivételével) előbb-utóbb védett területen kívülre kerüljenek, vagy legalább működtetésük ne okozzon folyamatos tájrombolást, illetve környezeti ártalmakat. Újabb létesítmények építését nem szabad megengedni.

Pontszerű kárnak minősül végül pl. egy fa vagy kisebb facsoport kivágása; egy forrás tönkretétele, egy szikla eltávolítása, egy cseppkő letörése, egy madárfészek elpusztítása vagy egy hegycsúcs beépítése stb.

2.4.5.3.7. Vonalas károk

A természetben különleges csoportot képeznek a vonalas vagy nyomvonalas létesítmények, az utak, a vasutak, a légvezetékek, a föld alatti vezetékek, a csatornák, a sípályák, a felvonók stb. Ezek mint mesterséges vonalak elsősorban tájromboló hatásuk miatt sorolandók a természetet veszélyeztető tényezők közé.

Közülük is elsősorban az állandó forgalmat lebonyolító utak, vasutak, hajózócsatornák, a nagy távolságról is látható (telefon, elektromos stb.) légvezetékek a legtermészetidegenebbek, különösen akkor, ha azok állandó karbantartást, felügyeletet, ellenőrzést is igényelnek. A természetrombolás csökkentése céljából ezeket lehetőleg egymáshoz illeszkedő vagy közös nyomvonalakon kell vezetni. Természetvédelmi szempontból legelviselhetőbbek a föld alatti (víz-, olaj-, gáz-, telefon-, villany- stb.) vezetékek, különösen akkor, ha azok nyomvonalai szabályosan művelhetők, vagyis azokat erdő, gyep vagy mezőgazdasági növényzet borítja.

Külön csoportot képeznek az állandó turistautak, a sípályák, a sífelvonók, a lovaglóösvények, a futópályák vagy a rendszeresen igénybe vett egyéb vonalak, amelyek nagy területeken okoznak taposási károkat, valamint hulladékártalmakat, zajt stb. Ezek közül a csatornákat, a sípályákat, a turistautakat általában a turisták kiszolgálását és mozgását megkönnyítőket a természetvédelem tartósan is kénytelen eltűrni, sőt a túlzottan nagy területekre kiterjedő, ellenőrizhetetlen károkozás, szennyezés, rongálás stb. elkerülése végett ilyenek létrehozását maga a természetvédelmi szervezet is kezdeményezheti.

Más elbírálás alá esnek a természetvédelmi szervek által létesített kerékpárutak, jelzett turistautak, tanösvények stb.

2.4.5.3.8. Felületi károk

Megjelenési formáját tekintve a legnagyobb területre a szétszórt, felületi (ún. diffúz) károsítások hatnak. Ezek gyakran ártalmatlannak tűnnek ugyan, mégis károsak, mivel ha az előbbieknél kisebb intenzitással is, de nagyon nagy területeken károsítanak, szennyeznek. Ide sorolható a mezőgazdaság (legeltetés, vegyszerezés, kaszálás, nádvágás stb.), az erdőgazdálkodás, a halászat, a horgászat, a vadászat, a gyűjtögetés, a vízrendezés stb. károsító és szennyező hatása.

A tételes ártalmakon, vagyis a hulladékfelhalmozódáson, szemetelésen, zajkeltésen, tűzokozáson stb. felül megjelenik a taposásból, tiprásból, a rongálásból, a kiszáradásból és az általános zavarásból származó szinte valamennyi kár.

2.4.5.3.9. A károk megelőzése

A védett természeti értékekben okozott károk megelőzése a jogszabályok (ide értve a védetté nyilvánítási határozatokat is), a kezelési szabályzatok, a belső utasítások alapján elsősorban a szakszemélyzet, azon belül is mindenki mást megelőzve a természetvédelmi őrök és a túravezetők feladata.

Nem térünk vissza a tudatformálásra, a figyelmeztető, a tiltó és az eligazító táblák, valamint a fizikai őrzés (kerítés, sorompó stb.) szerepének hangsúlyozására, de ezeknek a helyes alkalmazása a hely, az idő, a lakosság és a látogatók magatartása függvényében alapvető fontosságú. A szép szót és a törvény szigorát, egymást kiegészítve, nagyon tapintatosan, de következetesen kell alkalmazni. Teljesen más módszereket kell követni pl. a területen állandóan jelen lévő pásztorokkal, halászokkal, erdei munkásokkal, a nyilvántartott gyűjtögetőkkel, az alkalmi látogatókkal, egy család vagy iskolai osztály tagjaival, a felnőttekkel, a gyerekekkel, a pedagógusokkal, a kirándulókkal, a szervezett természetbarátokkal, a területen táborozókkal vagy az oda véletlenül betévedőkkel stb. szemben.

A szemetelést pl. szemétlerakó helyek kijelölésével, a zajokozást figyelemfelhívással, az állatok közvetlen bántalmazását a bejáróösvények és a leshelyek megfelelő vonalvezetésével, illetve elhelyezésével, a tűzokozást tűzrakó helyek kijelölésével, a vadtáborozást táborhelyek létesítésével, a források rongálását ivóhelyek kialakításával, a cseppkövek rongálását a szükséges távolság betartásával vagy hálók (rácsok) közbeiktatásával, a gépjárművek által okozható károkozást azok kitiltásával lehet leghatékonyabban megelőzni.

A nemkívánatos legeltetést az állatok behatolásának megakadályozásával vagy elterelésével, a különösen és ismétlődően nagy kárt okozó háziállatok (különösen kóbor kutyák, elvadult házimacskák esetében azok) elpusztításával kell megelőzni.

A károk megelőzésére a jelenleginél sokkal több figyelmet és pénzt, azok helyreállítására pedig jóval kevesebbet kellene fordítani. Erre hazánkban legjobb példa több ezer veszélyeztetett gólyafészeknek az elektromos vezetékek tartóoszlopairól való áthelyezése.

2.4.5.3.10. A károk felmérése

A természetben a védetté nyilvánítás előtt okozott károkat lehetőleg a védettség kimondásáig, az utána bekövetkezőket pedig folyamatosan kell felmérni.

A kár tényén kívül meg kell állapítani, hogy az helyrehozható vagy nem, a helyreállítást elvégzi-e maga a természet, vagy ahhoz emberi közreműködésre van szükség, a folyamat vagy munka mennyi időt vesz igénybe, valamint, hogy az előreláthatóan elvégezhető-e saját kivitelezésben vagy csak idegenek bevonásával.

Példák: a kivágott fák, az összegyűjtött növények vagy elpusztított állatok pótlását nagyobbrészt elvégzi maga a természet, beavatkozás általában nem szükséges; a megrongált átjárókat, táblákat, erdei bútorokat pótolni, javítani kell; a víz bizonyos időn belül önmagától megtisztul, de a műanyag hulladék nem bomlik le; a megrongálódott eligazító táblákat kijavítja a személyzet, de pl. a hidakat idegen kivitelezővel kell újjáépíttetni stb.

2.4.5.3.11. A károk elhárítása

A hosszú időt, nagy költséget, részletes szakmai tervezést és a legtöbb esetben idegen kivitelező bevonását feltételező, illetve igénylő helyreállítási munkákkal a következő fejezetben foglalkozunk.

A károk elhárításán ez esetben a kisebb, visszafordítható, maradandó nyomokat maga után nem hagyó, önmagától is helyreálló vagy egyszerűbb beavatkozást igénylő, a személyzet által is gyorsan és olcsón helyreállítható károk felszámolását értjük. Ezek általában folyamatosan keletkeznek és folyamatosan meg is szűnnek, illetve felszámolhatók.

Példák: a hulladék összegyűjtése és ártalmatlanítása; egy értékes ragadozó madár fészkének helyet adó fát magában foglaló erdőrészletben az erdőgazdasági munkálatok leállítása; kisebb tüzek eloltása; értékes madárélőhelyen a nádvágás megakadályozása; cseppkőbarlanghoz közeli bányában a robbantások megszüntetése; a foglalt forrás felszabadítása; egy szennyezett tó kitisztítása stb.

A károk megelőzése, elhárítása és az élőhelyek visszaállítása a gyakorlatban térben és időben is gyakran összefolyik. Egyértelműen kármegelőzés pl. egy sólyomfészek folyamatos őrzése költési időszakban, kárelhárítás egy mocsár lecsapolásának kezdeti időszakban való leállítása és élőhely-helyreállítás egy korábbi mocsár vízzel való elárasztása.

Ha például egy nagy kiterjedésű nádasban megfékezik a tüzet, a még megmaradt nádasban a kárt megelőztük, így megvédtük a közvetlen közelben lévő kanalas gém fészkét, a leégett részt pedig a természet rendbe hozza, vagy az ember közreműködésével az élőhely ismét kialakul.

2.4.6. Természetvédelmi tervezés (a helyreállítási, fenntartási és fejlesztési tervek elkészítése)

A hazai természetvédelem egyik legnagyobb hiányossága hosszú időn át az előrelátást biztosító, a feladatokat térben és időben meghatározó tervek hiánya volt. A hosszú távú elképzelések hiánya miatt a természetvédelmi tevékenység – a védetté nyilvánítások 1976–1990 közötti időszaka kivételével – ötletszerűen, spontán módon folyt.

A természetvédelmi tervek lehetnek hosszú, közép- és rövid távúak, országosak, regionálisak és helyiek, vonatkozhatnak a helyreállításra, a fenntartásra és a fejlesztésre, és végül lehetnek egyszeriek, vagyis meg nem ismétlődőek és folyamatosak, vagyis olyanok, amelyeket időszakonként meg kell újítani.

2.4.6.1. Hosszú távú országos tervek

A kettőt gyakorlatilag azért célszerű összevonni, mert a hosszú távú helyi és a rövid távú országos tervezésnek nincs értelme. A hosszú távú országos tervezésről – bizonyos vonatkozásokban – már csak feltételes múlt időben lehet beszélni, vagyis: jó lett volna, ha harminc-negyven évvel korábban ilyenek összeállítására sor került volna. Az első ilyen program illetve terv az akkori Országos Természetvédelmi Hivatal gondozásában és jóváhagyásával készült az 1976–1990 közötti időszakra, de ez csak a védetté nyilvánítások terveit tartalmazta, ami egyébként hiánytalanul megvalósult (részletesebben lásd a 4.2.1. pont alatt).

Másodiknak tekinthető az 1994-ben a KTM által összeállított hat évre szóló Nemzeti Környezetpolitikai Koncepció részét képező Nemzeti Természetmegőrzési Politika Koncepciója című írásmű, amely csak fenntartásokkal nevezhető tervnek, ennek megfelelően hatékonysága utólag sem mérhető.

A harmadik, egyben eddig az utolsó volt az Országgyűlés határozata értelmében ugyancsak a KTM által készített 1998–2002-re érvényes Nemzeti Környezetvédelmi Program részét alkotó Nemzeti Természetvédelmi Alapterv. Ez az általánosságokon és a már ismert dolgok megismétlésén túl „tervszerűen” csupán az alábbiakat fogalmazza meg:

– Helyszíni talajmúzeumot kell kialakítani.

– A hullámtéri szántókat más művelési ágba kell áttenni.

– A 15 százaléknál meredekebb lejtőkön fel kell hagyni a szántó műveléssel.

– Az ország területének 11–12%-át védelem alá kell helyezni.

– Biztosítani kell, hogy egy természetvédelmi őrre ne jusson több terület 3000 hektárnál, ezért az őri létszámot legalább 300 főre kell emelni.

– Valamennyi védett területre természetvédelmi kezelési tervet kell készíteni.

– Minden nemzeti park igazgatóság körzetében oktató-bemutató központot kell létesíteni.

Az eddig elkészült hasonló dokumentumoknak – így az utóbbi kettőnek is – legjelentősebb hibái (amelyeket csupán azért célszerű ismertetni, hogy a jövőben készítendő hasonló tervekben ezeket elkerülhessük) az alábbiak:

– Túl sok bennük az olyan szöveges rész, amelyek inkább szakkönyvekbe, tankönyvekbe, szabályzatokba valók (pl.: gondoskodni kell a magyar vidék tájszerkezetének megőrzéséről).

– Nincs bennük igazi fontossági sorrend, prioritás (az utóbbiban pl. konkrétan nyolcvan célt és feladatot fogalmaztak meg, ami azt jelenti, hogy minden hónapra esett egy megoldandó távlati feladat, de hogy közülük melyik a legfontosabb, az nincs rögzítve.)

– Végrehajthatatlanul maximalisták, (pl. el kell érni, hogy a hullámtéri szántók 2002-ig kerüljenek más művelési ágba.)

– Teljesítésük ellenőrizhetetlen (pl.: 1997–2002 között az állatfajok megőrzése érdekében kitüntetett figyelmet kell fordítani a természetvédelem és a közlekedés együttműködésére).

– A fontos és a jelentéktelen dolgok összekeverednek (pl. a felsorolás szerint az elsők között szerepel a „barlangkutatás polgárjogi feltételeinek kidolgozása, és az utolsók között – kiemelés nélkül – a védett területek 12%- ra való emelése).

– Összekeverednek a számszerűsíthető, utólag is számon kérhető tervek a számon nem kérhető kívánságokkal, óhajokkal (pl. szavatolni kell a természetvédelem tanításának lehetőségét).

– A hosszú távú elképzelések megvalósítására túlságosan kevés időt, csupán néhány évet adnak.

– S végül az alapterv egyik legjellemzőbb hiányossága, hogy a hazai természetvédelem egyik (törvény által is elismert) legkiemelkedőbb feladata: a magántulajdonba került védett területek felvásárlása még csak meg sincs említve.

Ami a jövőt illeti, Magyarországon az elkövetkező 20–25 évre egyetlen igazi, hosszú távú országos természetvédelmi tervet, programot, stratégiát kellene kidolgozni, ami:

– tételesen tartalmazná a még védelem alá helyezendő természeti értékeket, a magántulajdonban lévő védett területek birtokba vételének és a

– védett, de föl nem leltározott természeti értékek (források stb.) számbavételének ütemtervét, valamint

– a legjelentősebb, beruházás jellegű létesítmények helyét, funkcióját és hozzávetőleges költségét.

Mindezek véges feladatok, vagyis ha egyszer végrehajtásra kerülnek, illetve megvalósulnak, soha többé nem kell velük foglalkozni. Ide tartozhatna még a szervezet – elsősorban a nemzeti parkok és azok igazgatóságai számának – végleges rögzítése, de ezt nem érdemes komolyan megtervezni, mert ez a terület teljesen ki van szolgáltatva a politikának és az azt képviselő személyeknek, azok szubjektív, rögtönzésszerű, a leggyakrabban megalapozatlan döntéseinek. A hosszú távú elképzelések szövegszerűen megfogalmazható terjedelmesebb részeit jogszabályokban, pl. az Országos Természetvédelmi Szabályzatban kellene összefoglalni.

2.4.6.2. Regionális tervezés

Tekintettel az ország méreteire valamint a szervezetre, hazánkban regionális (megyei, vagy nemzeti park igazgatóságonkénti) tervezésre nincs szükség. Ilyennek lehetne tekinteni azokat a részanyagokat, amelyekből a hosszú távú országos tervek felépülnek, vagy még inkább az összeállított és jóváhagyott országos tervek megyékre, vagy az igazgatóságok illetékességi területeire történő lebontását.

2.4.6.3. Természetvédelmi kezelési tervek

A hazai természetvédelem tervezése alapjának, illetve gerincének a tízévenként megújítandó, vagyis a folyamatosan készítendő kezelési terveket kell tekinteni, melyek számát tekintve mindenképpen helyi terveknek minősítendők. Mivel a védett területek száma megközelíti a tízezret, elkészítésük bizonyos fokú körzetesítés nélkül megoldhatatlan feladat lenne.

Kiindulópontként a nemzeti parkok és a tájvédelmi körzetek különálló, egymástól nem védett területekkel elszigetelt területegységeit, valamint az országos jelentőségű természetvédelmi területeket kell tekinteni, amelyek mindegyike megérdemel egy- egy kezelési tervet. Ezek száma – figyelembe véve a jövőben védetté nyilvánítandó területeket is – 30–400 között lehet, átlagos kiterjedésük – nagy szóródással – 3000–4000 hektár között fog alakulni. A még számba nem vett védett területeken kívül fekvő, vagyis különálló szikes tavak, lápok, kunhalmok és egyéb természeti emlékek száma 5000–6000-re tehető. Ezeket a hozzájuk legközelebb fekvő országos jelentőségű védett területekhez kell csatolni, amelyekkel egy-egy tervezési körzetet képezhetnek. Ha 350 körüli körzetet veszünk alapul, egy körzet közigazgatási kiterjedése 25–30 ezer hektár körül alakul, amelyben 3000 hektár körüli területen a védett területhez 18–20 kunhalom, láp stb. tartozna. Ez esetben évente 30–40, igazgatóságonként 3-5 kezelési tervet kellene elkészíteni, illetve jóváhagyni.

A terveknek három meghatározó része lehet. Sorrendben legsürgősebb az esedékes helyreállítási tervek összeállítása, ezt követően kell megtervezni a terület fenntartását s végül – ha szükség van rá – a fejlesztéseket.

A helyreállítási (pl. bányarekultiváció, újragyepesítés, erdőfelújítás) és fejlesztési tervekre (pl. tanösvény, kutatószállás, parkolóhely stb. létesítés) nehéz egységes eljárást kidolgozni.

A fenntartási tervekben legcélszerűbb a hagyományosan kialakult szakmai területeket és a megszokott sorrendet (földtani, víztani, növénytani, állattani, tájképi és kultúrtörténeti értékek) betartani.

A terveknek kell hogy legyenek állandó, számszerűsíthető tartozékai, illetve részei (pl. térkép, területkimutatás, birtokmegoszlás, erdő esetében fafajok, korosztálymegoszlás, fatérfogat-kimutatás stb.) és változó szöveges részei (pl. terület leírása, története, éghajlata, néprajza, jövőképe stb.). A kezelési tervek intézményes készítésének elkezdése előtt, a szükséges egységesítés végett szabályozni kell a tervek formáját, tartalmát, példányszámát, a készítés és jóváhagyás módját, valamint azt, hogy azokat kik készíthetik, kikre vonatkoznak, betartásukat ki ellenőrzi, ki biztosítja a folyamatosságot, hogyan lehet azokat módosítani stb. Külön szabályozásra van szükség a barlangok, a helyi értékek, esetleg a kultúrtörténeti értékek esetében.

A természetvédelmi kezelési tervek – a forgalomban lévő számos tervféleség közül – legjobban a 120 éve tízéves visszatérési időszakonként folyamatosan készülő erdőgazdálkodási üzemtervekre hasonlíthatnak, amelyeket az állami erdőrendezőségek készítenek. Szinte biztosra vehető, hogy ezekhez hasonlóan a természetvédelmi kezelési terveket is egy kimondottan ilyen célból létrehozott, az erdőrendezőségekhez hasonló külön tervező szervezet tudná a megkívánt rendszerességgel, egységes formában és elvárható szakmai színvonalon elkészíteni.

Elképzelhető, hogy a természetvédelmi kezelési terveket az első tízéves ciklusban csak a nem erdőterületekre készítenék el, az erdőterületeken pedig az egyébként is folyó tervezések előtt a természetvédelmi szervezet átadna az erdőrendezőségnek egy „természetvédelmi kívánságlistát”, amelyet külön fejezetben beépítenének az erdőgazdasági üzemtervekbe.

A természetvédelem területnövelő szakaszának befejezése után az egyik legfontosabb feladat a helyreállítási munkák elvégzése, melyre természetesen csak ott van szükség, ahol a természeti értékek nem eredeti állapotban kerültek védelem alá. Magyarországon sajnos kevés olyan védett terület van, amelyen valamiféle helyreállításra ne lenne szükség.

A – főképpen folyamatosan keletkező – kisebb károk helyreállítása – műszaki tekintetben – különösebb tervezési munkát nem igényel. A védetté nyilvánítás előtt bekövetkezett tájrombolás nyomainak felszámolása, az élőhelyek visszaállítása, az ezzel kapcsolatos feladatok időbeni és térbeni eloszlása, az anyagi források előteremtése és a kivitelezők megbízása azonban részletes műszaki tervek nélkül nem valósítható meg. Ezeket – mivel a megszokottól eltérő, különleges szakértelmet igényelnek – lehetőleg a természetvédelmi szervezetnek vagy az erre kijelölt szaktervezői csoportoknak, irodáknak, vállalkozásoknak célszerű elkészíteni.

A nagyobb kiterjedésű védett területeken azonban előbb-utóbb kisebb-nagyobb olyan beruházásokra is sor kerül, amelyek a személyzet elhelyezését, munkalehetőségeit, illetve a látogatók kényelmét, mozgását, kiszolgálását és a védett értékek megóvását teszik lehetővé illetve könnyítik meg.

Legkedvezőbb az a megoldás, amikor kisebb területek esetében az egész területre, nagyobb kiterjedésű védett értékek esetében pedig annak bizonyos területrészeire a területfejlesztési tervek a helyreállítási tervekkel egy időben készülnek el. Ez általában idő- és költségmegtakarítást is eredményez.

2.4.7. A természetvédelmi értékek helyreállítása

Védett területeken a természeti értékek, élőhelyek helyreállítása, amit rekultivációnak, élőhely-helyreállításnak, revitalizációnak is neveznek, döntő mértékben a védetté nyilvánítás előtti természetrombolás következményeinek a felszámolását jelenti. A természetvédelem lényegét kérdőjelezné meg ugyanis, ha a természetrombolás a védetté nyilvánítás után is folytatódna. Ilyen szemszögből megközelítve leszögezhető, hogy az értékek helyreállítása, az élőhely-rekonstrukció – ha hosszú ideig tart is – véges tevékenység.

Az előbbiekből is kiderül, hogy ezek hosszú ideig tartó, sok pénzt felemésztő, nagy szakértelmet igénylő, alapos műszaki terveket feltételező olyan egyedi, egyszeri beavatkozások, amelyeknek végrehajtására a legtöbb esetben maga a természetvédelmi hatóság nem készülhet fel, így nem házi kivitelezésben, hanem szakvállalkozók bevonásával, idegen kivitelező közreműködésével valósulhatnak meg.

A védelem alatt álló természeti értékek helyreállítására két esetben kerülhet sor: leggyakrabban a védetté nyilvánítás előtti, ritkábban az azt követően keletkezett károkat kell megszüntetni, elhárítani. A helyreállítási munkákat azonban mindkét esetben azonos módon kell végrehajtani.

A természetvédők általában az eredeti állapot helyreállításáról beszélnek, ami a legtöbbször nem szó szerint értendő, ezért különösen a kívülállók részére sok félreértésre adhat okot. Az eredetiség mindig viszonylagos és értékenként erősen differenciált. Elképzelhetetlen például, hogy az alföldi vizes élőhelyeket a jégkorszak utáni állapotnak megfelelően állítsuk helyre, de bizonyos esetekben, kisebb területeken a XIX. század végi helyzet visszaállítása nem számít utópiának. Mindig az adott helyzet ismeretében kell eldönteni, hogy mit értünk eredeti állapoton. Hazánk legnagyobb kiterjedésű és legértékesebb védett területén, a Hortobágyon például csak a Tisza szabályozása után kialakult másodlagos képet nyújtó puszta helyreállítása lehet reális célkitűzés. Itt is más-más azonban pl. a kunhalmok, a sokkal később kialakított halastavak, a táj, bizonyos növény- és állatközösségek vagy a csárdák, pásztorlétesítmények eredeti állapota.

Helyreállításnak, rekultivációnak, élőhely-kialakításnak nevezik gyakran a helyre nem állítható károk helyén végzett mesterséges beavatkozásokat is (pl. egy külszíni bányaművelés után végzett elárasztást), ami azonban nem helyreállítás, hanem új élőhelyek kialakítása. Ilyen helyeken különösen nem célszerű szétválasztani a helyreállítási munkákat a fejlesztési elképzelések végrehajtásától.

A helyreállításra – különösen nagyobb kiterjedésű védett területeken – általában nem a teljes földrészleten, csak annak egyes részein van szükség.

A legnehezebb, a leghosszabb ideig tart és a legköltségesebb a földtani értékekben és a tájban okozott károk, ezt követi az erdők, a füves térségek, majd a vizes élőhelyek helyreállítása. Az élővilág és az ember által létrehozott kultúrtörténeti értékek eredeti állapotba való visszaállítása részben az előbbiek függvénye, részben ezektől eltér.

2.4.7.1. A földtani értékek helyreállítása

Mivel a földtani értékeket károsító bányászati és építési munkák által okozott károk általában helyre nem hozhatók, e tekintetben nem is helyreállításról, inkább a sebek begyógyításáról, a károk „eltüntetéséről”, új élőhelyek kialakításáról lehet szó.

A leggyakrabban lejtős terepen (domb- vagy hegyoldalon) előforduló felszíni bányák nyomait csak nagyon hosszú idő alatt, nagy költséggel feltöltéssel, majd az eredeti helyzetnek megfelelő füvesítéssel vagy erdősítéssel lehet begyógyítani. Addig, vagy ahol ez nem lehetséges, a látványt a bányaudvaron és a rézsűn történő gyepesítéssel, erdősítéssel és/vagy más célra történő hasznosítással (pl. táborhely létesítésével) lehet szebbé tenni.

Egyes bányafalak és bányaudvarok földtani bemutatására, tanösvények kialakítására is alkalmasak. Ilyenek vannak hazánkban pl. Tatán, Sümegen, a Sághegyen, Fertőrákoson és Rudabányán. Bizonyos bányaudvarok kutatásra, kulturális- vagy sportrendezvények céljaira is felhasználhatók (Sághegy, Fertőrákos, Budapest). A bányahányókat fásítani kell.

A sík területeken folytatott külszíni bányaművelés által felhagyott mélyedéseket, kubikgödröket, téglagyári agyagbányákat stb. csak vizes élőhelyek kialakítására hasznosíthatjuk. Mivel ezekben hazánk egyébként is szegény, védett területeken az ilyen bányatavak más célra (pl. üdülésre, horgászatra, vízi sportra stb.) való használatától – kivételes esetektől eltekintve – el kell zárkózni.

Minden egyéb építési munka (vasút, közút, csatorna, távvezeték stb.) után keletkezett földet az eredeti felszínnek megfelelően – a mesterséges üregeket is feltöltve – el kell egyengetni, és ugyancsak az eredeti növényzettel kell betelepíteni.

2.4.7.2. A víztani értékek helyreállítása

A lecsapolt állóvizek, tavak, mocsarak, lápok, valamint szabályozott, vagyis kiegyenesített folyóvizek eredeti formában való helyreállítására nem sok esély van, de ahol a természetvédelem ezeket elkezdte (pl. a Hortobágyon, a Kis-Balatonon, Dinnyésen, az izsáki Kolon-tón), ott viszonylag olcsón, gyorsan és főképpen eredményesen tette. A helyreállítás eredményességét az élővilág nagy tömegű megjelenéssel igazolta vissza. Ezek élővilága – mivel kiterjedésük az eredetinek csupán töredéke – jóval gazdagabb, mint az eredeti lehetett. A természetvédelem számára ezek látszanak a leghatékonyabb helyreállításoknak.

A vizes élőhelyek helyreállításának azonban – főleg külső okok miatt – korlátai vannak. Mivel ugyanis a meggondolatlan vízügyi beavatkozások az ország sík területeit úgy kiszárították, hogy az Alföld egyes részein, pl. a Kiskunságban félsivatagi körülmények vannak kialakulóban, nincs honnan vízhez jutni. Ennek következtében pl. a Kiskunsági szikes tavak helyreállítása reménytelennek látszik. Azokba ugyanis idegen vizeket nem szabad, de a legtöbb esetben nem is lehet bevezetni.

Mindezek miatt gyakran nem az eredeti vizes élőhelyek helyreállításáról, hanem inkább újabbak kialakításáról, létrehozásáról beszélhetünk. E tekintetben a természetvédelemnek jó szolgálatot tesznek a helyreállítás ürügyén létrehozott bányatavak, halastavak, víztározók, morotvák, holtágak, folyólefűződések stb.

Bebizonyosodott, hogy a félresikerült vagy elhasználódott mesterséges víztározók, rizstelepek, mezőgazdasági öntözőrendszerek, halastavak a természetvédelem számára részben visszahozzák az „elveszett paradicsom” emlékét és értékeit.

2.4.7.3. A gyepek helyreállítása

A legelők és a rétek eredeti állapotba való visszaállításáról kivételes esetektől eltekintve csak akkor lehet szó, ha azokat mezőgazdasági művelésbe vonták, de a munka ebben az esetben is évtizedekig eltarthat.

Magyarországon gyepek helyreállítására általában gyenge termőhelyeken – a legtöbb esetben szikes vagy homokos területeken kialakított szántók felhagyása után – kerülhet sor. Arra, hogy a gyepek eredeti fűösszetételeiket és egyéb tulajdonságaikat mennyi idő múlva tudják visszanyerni, még nincs tapasztalat, de ez mindenképpen évtizedekben mérhető.

Különleges eset a felhagyott rizstelepek és halastavak helyreállítása. Ha a vízutánpótlás megoldott, ezeket célszerűbb meghagyni mocsaraknak, nádasoknak, mint a bizonytalan kimenetelű ősgyep-visszaállítást elkezdeni.

Ugyancsak egyedi esetnek minősül a Hortobágyon létesített libatelepek felszámolása utáni helyreállítás, ami előreláthatólag még beavatkozás nélkül is rövidebb idő alatt bekövetkezik, mint a feltört gyepeké.

2.4.7.4. Az erdők helyreállítása

Az erdők helyreállítása, mint művelet, viszonylag egyszerű, mint folyamat azonban nagyon időigényes. Ha feltételezzük, hogy az erdők eredeti állapota egy vágásforduló alatt visszaállítható, akkor az a magyarországi körülmények között 30–40 évtől 150–200 évig is eltarthat. Ha azonban a kortól elvonatkoztatunk, vagyis az eredeti állapot visszaállításának tekintjük, ha pl. egy valamikori tölgyes helyén ismét tölgyes áll, ez az időszak lerövidül. Az átalakítás után ugyanis már nincs különösebb tennivaló, hagyni kell az erdőt nőni. Ez a megközelítés, mint helyreállítási munka, azért fogadható el, mert az eredeti állapotban is létezhettek fiatal erdők, például a természetes erdőtüzek után.

Magyarországon a nagyszabású vízrendezések után – amelyek az eredeti vízjárást, a talajvíz helyzetét alapvetően megváltoztatták és egy kiszáradási folyamat indult el – a vízigényes erdőállományok eredeti összetételben való visszaállítása különösen sík területeken reménytelen vállalkozás.

2.4.7.5. A táj helyreállítás

A tájrombolás káros esztétikai hatásainak helyreállítása nagyrészt az előbbiekben benne foglaltatik. Amikor ugyanis a föld sebeit begyógyítjuk, vizes élőhelyeket, legelőket, réteket és erdőket állítunk helyre, egyben tájrekonstrukciót is végzünk. Ezeket ezért itt nem ismételjük meg.

A táj eredeti vagy ahhoz közel álló képének a helyreállítása az előzőek után, illetve azon munkákkal párhuzamosan, elsősorban bontási munkákból áll. Le kell bontani, a föld felszíne alá kell helyezni vagy legalább el kell takarni a tájat romboló épületeket, távvezetékeket, közlekedési vonalakat és egyéb létesítményeket.

Ez a legköltségesebb és a legtöbb időt igénylő helyreállítási tevékenység, amelynek még része a következőkben ismertetésre kerülő kultúrtörténeti értékek jelentős hányada is.

2.4.7.6. A kultúrtörténeti értékek helyreállítása

A kultúrtörténeti értékek korát és eredeti állapotát viszonylag könnyű megállapítani. E tekintetben általában valóban az eredeti állapot helyreállítására törekszünk. Itt is más elbírálás alá esik azonban egy több ezer éves romváros, régészeti lelet vagy vár és egy csárda, istálló, hodály, híd vagy temető.

Számos kultúrtörténeti emlék már helyreállítás után sem lehet üzemképes (ilyen például egy őskohó, üveghuta vagy avar kori lelet), de a viszonylag fiatal létesítményeket lehetőleg működőképes állapotba kell visszaállítani. Nálunk ilyenek pl. a hidak, a csárdák, a pásztorlétesítmények, a parkok, az élőfagyűjtemények, a tanyák stb.

A kipusztulófélben lévő, de megmentésre érdemes ősi mesterségek újraélesztése céljából a munkavégzés helyéről és feltételeiről is gondoskodni kell. Ilyenek pl. az erdei kisvasutak, a szénégetés, a mészégetés, a pásztorkodás, a méhészkedés, az ősi háziállattartás, a növénytermesztés, a fafaragás, a vályogvetés stb. Más kérdés ezek termékeinek hasznosítása.

2.4.7.7. Az élővilág visszatelepítése

Az élővilág helyreállítását ilyen értelemben külön nem ismertetjük, mert az az élőhelyek rekonstrukciójának a természetes következménye. Az élővilág pusztulásának legfőbb oka az élőhelyek megszüntetése. Ezért amikor élőhelyeket állítunk vissza, áttételesen az élővilág létfeltételeit teremtjük meg. A természetvédelem alapvető célja, hogy az eltűnt növények és állatok élőhelyeik helyreállítása után emberi beavatkozás nélkül, természetes úton települjenek vissza. Ez a legtöbb esetben sikerül is.

Ha a területről eltűnt növény- és állatfajok élőhelyeik visszaállítása után sem telepednek meg újra, és ezért emberi beavatkozásra van szükség, az alkalmazandó módszereket esetenként kell kidolgozni.

Növények védett területekre való visszatelepítésére eddig hazánkban csupán néhány esetben került sor, változó eredménnyel. Nagyobb szabású állat-visszatelepítés egy volt: a kékcsőrű récéé, amely sikertelenül végződött. Több sikerrel kecsegtet a hód és az uhu folyamatban lévő visszatelepítése.

2.4.8. A természetvédelmi területek berendezése (fejlesztése)

Védett természeti területeken a fejlesztés természetellenesnek tűnik, ezért helyette a berendezés kifejezés inkább használandó. A szó műszaki értelmében valóban fejlesztésről van szó, aminek eredménye a területek berendezése. Ennek alapvető célja a védett területeknek azokkal a létesítményekkel való ellátása, amelyek a külső szakemberek, a kutatók, a látogatók, az iskolák, a turisták stb. számára úgy teszik lehetővé a védett értékek megtekintését, használatát, hogy azokban a lehető legkisebb kár keletkezzék. A berendezések zöme a látogatók kényelmét, a többi pedig az értékek védelmét, őrzését, fenntartását szolgálja.

Az előző pontban ismertetett eredeti vagy ahhoz közel álló állapot visszaállítását bizonyos esetekben – különösen kisebb kiterjedésű területeken, jelentéktelenebb beavatkozáskor – nem célszerű a fejlesztéstől elválasztani, a munkálatok egyszerre olcsóbban és gyorsabban végrehajthatók. A helyreállítás azonban elsősorban egy korábbi természetes állapot minél tökéletesebb elérését vagy megközelítését, a fejlesztés pedig a látogatások lehetőségeinek megteremtését, a látnivalók közkinccsé tételét szolgálja. A helyreállítási munkálatok a múltba nyúlnak vissza, a fejlesztés pedig a jövőbe tekint.

A fejlesztés folyamán létrehozandó építmények közül lehetőleg a védett területeken kívül vagy azok szélein kell elhelyezni a személyzet számára szükséges lakásokat, irodaépületeket, raktárakat, istállókat, színeket; a fogadóközpontokat, a múzeumokat, a bemutatótermeket, a kiállításokat, a film- és diafelvételek levetítésére szolgáló helyiségeket, a pénztárakat; a terület megismerését szolgáló könyvek, képeslapok, térképek, tájékoztatók, ajándéktárgyak árusítását szolgáló üzlethelyiségeket, boltokat; a szállodákat, az éttermeket, a fürdőket, a parkolóhelyeket, a kölcsönzőket, a javítóműhelyeket, a sportpályákat stb.

A védett területen belül sétautakat, tanösvényeket, cserkészutakat, kerékpárutakat, lovaglóösvényeket, kikötőket, kilátókat, leshelyeket, betekintőket, kutatóhelyeket stb. kell létrehozni, kialakítani. A műszaki létesítmények telepítésekor lehetőleg minél kevesebb még érintetlen területet vegyünk igénybe. A cél eléréséhez a lehetséges mértékig ki kell használni a természetből már kivont területek által nyújtott lehetőségeket. Kerékpártárolók, táborhelyek, raktárak, istállók, tűzrakó helyek, átmeneti hulladéktárolók, irodák, lakások, kilátók stb. például telepíthetők felhagyott bányaudvarokba, lebontott épületek helyére vagy azok elhelyezhetők fölöslegessé vált egyéb épületekben. Utóbbiakat lehetőleg úgy kell telepíteni, hogy természetes takarásban legyenek, ne rontsák a táj eredeti képét. Kilátók létesítéséhez pl. igénybe kell venni a természetes kilátóhelyeket.

Vizenyős élőhelyek, mocsarak, lápok, vízesések megközelítésére, megtekintésére bejárópadozatokat, állványokon álló járdákat kell építeni fából.

2.4.9. A természetvédelmi értékek bemutatása

A természetvédelem egyik végső célja és kiemelt feladata a védett természeti értékek bemutatása. Enélkül a természetvédelmi tevékenység nagy része értelmetlenné válna, és önmagáért való lenne. Magyarországon az összes védett érték háromnegyede, különösen a nemzeti parkok és a tájvédelmi körzetek nem fokozottan védett övezetei a bemutatást, a szabad idő természetben való eltöltését szolgálják. Nagyobb tömegek azonban a védett értékek veszélyeztetése nélkül csak akkor fogadhatók, ha a látogatók fogadásának műszaki, közlekedési, emberi és egyéb feltételeit megteremtettük.

Mindaz, ami a természetvédelem tárgyainak megfogalmazásától, a különleges oltalmat igénylő természeti értékek körének megállapításán és a védetté nyilvánításon keresztül a védett értékek bemutatásáig történik, úgy tekintendő, mint a természetvédelem nagy építkezése, amely „kulcsátadással”, a védett értékek bemutatásával ér véget.

Bizonyos természeti értékek a terület berendezése, a természetvédelem hatékony közreműködése nélkül is látogathatók, vannak azonban olyan védett értékek, pl. a barlangok, mocsarak, magashegységek, amelyek berendezés nélkül csak kevesek számára nyújthatnak élményt, és a védett értékek még így is veszélybe kerülhetnek.

A természetvédelem tárgyai sokféleképpen csoportosíthatók. A látogathatóság szerinti csoportosítás nagyrészt a bemutatást szolgálja, amely szerint vannak: zárt (nem látogatható), korlátozottan és korlátozás nélkül, vagyis szabadon látogatható területek, területrészek, övezetek, zónák stb.

Ez azt jelenti, hogy rendszerint a kisebb kiterjedésű, ezek közül is a természetvédelmi és a fokozottan védett területek vagy barlangok teljes terjedelmükben egy-egy kategóriába tartoznak, a nagyobb kiterjedésű védett földterületek pedig övezetekre, a barlangok szakaszokra vannak osztva.

2.4.9.1. Zárt területek

A nagyon értékes, zavarást el nem viselő, minden emberi behatásra érzékeny, fokozottan veszélyeztetett, általában kisebb kiterjedésű, védőzóna nélküli vagy kizárólag a kutatást szolgáló természetvédelmi értékek nem látogathatók. Ezek közül sok a látogatóknak nagy élményt nyújtana (pl. egyes madárköltőhelyek), mások érdektelenek (pl. tőzegmohalápok).

Ide sorolhatók általában a barlangok fel nem tárt és be nem rendezett szakaszai, az ősmaradványok látogatható állapotba nem hozott lelőhelyei, a lápok, a fertők, a mocsarak, a nádasok, a legértékesebb növényfajok termőhelyei; az állatok szaporodó-, táplálkozó- és pihenőhelyei; a felázott talajú gyepek, az őserdők, a tűzhányók bizonyos védőkörzeten belül stb.

Kisebb kiterjedésű zárt területek mellé, azoktól meghatározott távolságra, lehetőleg rejtett helyekre kilátókat, megfigyelőtornyokat, fényképezőállványokat, magasleseket, betekintőket lehet építeni. Afrika egyes állatokban gazdag védett területein fatető-szállókat is építenek. Ezek sűrű fák között faállványokon épített szállodák, amelyeket a látogatók rejtett ösvényeken az állatok távollétének időszakában – általában a déli órákban – közelítenek meg és hagynak el. Estefelé vagy éjszaka, amikor az állatok tömegei (pl. táplálék vagy ivóvíz után vonulnak), zavarás nélkül jól megfigyelhetők. Tengeri nemzeti parkokban és egyes tavakban átlátszó fenekű csónakot is alkalmaznak.

Magyarországon főképpen madárrezervátumok közelében néhány személyestől egy iskolai osztály, illetve egy autóbusz utasait egyszerre befogadni képes, 40–50 személyes magaslesek épülnek.

A nemzetközi egyezmények hatálya alá tartozó védett területek egy része is zárt.

Magyarországon a soha sem látogatható területek a védett földrészleteknek kb. az egytizedét teszik ki.

2.4.9.2. Korlátozottan látogatható területek

A korlátozás lehet térbeni, időbeni, létszámbeli, vonatkozhat a kötelező belépődíjra, a szakvezető igénybevételére és a közlekedés módjára. A korlátozások együttesen is alkalmazhatók.

A térbeni korlátozás. Azt jelenti, hogy a területeknek csak egyes részei, a barlangoknak egyes szakaszai látogathatók, vagy hogy a kijelölt útvonalról letérni nem szabad.

Időbeni korlátozás. Akkor beszélünk időbeli korlátozásról, amikor a területek bizonyos időszakokban (pl. madárköltés, fialás, szaporodás, ívás stb. idején) nem, máskor, mondjuk téli időszakban látogathatók. Legnagyobb veszélyt a felázott rétek, legelők, utak vagy fagymentes időben a nádasok látogatása jelent. Időszaki korlátozásnak tekinthető az is, amikor bizonyos látványosságokat csak nappal, bizonyos évszakokban vagy pl. csak nyitva tartási idő alatt szabad felkeresni.

Létszámbeli korlátozás. Általában a belépődíjhoz és szakvezető, kísérő, túravezető igénybevételéhez kötött helyeken szokásos, de ezektől függetlenül is bevezethető. Ez leggyakrabban barlangokban, fizikailag zárt (pl. elkerített) területeken és olyan időszakokban fordul elő, amikor a már bent lévő látogatóknál többet az utak, az illemhelyek, a terület vagy személyzet nem bír fogadni. Ilyen korlátozást jelent az egymást követő csoportok követési távolsága vagy a járműveknek (barlangvasutak, felvonók, csónakok, szekerek, lovak), illetve hidaknak, járdáknak, ösvényeknek befogadó- és eltartó képessége is.

Belépődíjakat általában csak zárt, ellenőrizhető belépőhelyekkel ellátott területeken, barlangokban és múzeumokban, bemutatóhelyeken, kiállításokon és szállítóeszközökön, hajókon, csónakokon, felvonókon, szekereken, vonatokon stb. szednek.

Szakvezetőket, túravezetőket, kísérőket általában csak azokon a helyeken kell igénybe venni, amelyeken belépődíjakat is szednek. Tanösvényeken, veszélyes útvonalakon szakvezetők, túravezetők, kísérők a látogatók közül is kijelölhetők. A legtöbb esetben ez történik iskolások szervezett látogatásai alkalmából. Ilyenkor a területet már ismerő pedagógusok vagy szülők – esetleg eligazítás után– is betölthetik a kísérő szerepét. Ilyen esetekben baleseti oktatást is kell tartani.

Közlekedési korlátozás. A korlátozás leggyakrabban előforduló módja. Az adott körülményeknek megfelelően elő lehet írni, hogy a területet csak gyalogosan, lóháton, szekéren, sítalpon, kerékpáron, emberi erővel hajtott csónakon, hajón, vonaton, felvonón, kötélpályán, létrán, zárt terepjáró gépkocsin (ahol az emberek vannak elzárva és az állatok szabadon), szánon és/vagy csak bizonyos biztonsági felszerelésekkel (pl. kötéllel, világítóeszközzel, elsősegélynyújtó felszereléssel, fegyverrel, élelmiszerrel, hálózsákkal stb.) szabad megközelíteni, illetve látogatni.

A korlátozásokat gyakran együttesen alkalmazzák, amelyre legjellemzőbb példa a barlanglátogatás, amely általában csak a kijelölt útvonalon, a megszabott időszakban, korlátozott létszámú csoportokban, belépődíj ellenében, túravezető kíséretében, csak a kivilágított szakaszokon stb. folytatható, s még a dohányzást, a fényképezést, az étkezést is megtilthatják. A korlátozások mindig a természeti értékek és a látogatók védelmét, biztonságát szolgálják.

A korlátozottan látogatható területek és egyéb értékek az összes védett érték mintegy ötödét teszik ki.

2.4.9.3. Szabadon látogatható területek

A védett területek zöme szabadon, az előzőekben ismertetett korlátozások nélkül látogatható, ami természetesen nem jelenti mindenféle korlátozás kizárását. Ezeken a területeken a látogatók magatartása, viselkedése korlátozott ugyan, de a korlátozások tételes felsorolását terjedelmi és egyéb okokból mellőzzük. Az egyéb okok között megemlítjük, hogy a szabadon látogatható természeti területeken követendő magatartási szabályok túlnyomó többsége olyan, amelyeket az embereknek mindenütt, a nem védett területeken is be kellene tartaniuk. Csak példaképpen néhány tiltott cselekmény: szemetelés, zajokozás, tűzgyújtás, dohányzás, fakivágás, állatpusztítás, sziklarongálás, vízszennyezés, gyűjtögetés stb.

Nagyobb kiterjedésű természetvédelmi területeken – a nemzeti parkokban kötelezően – ki kell jelölni az idegenforgalom céljára fenntartott, ajánlott, berendezett területrészeket, övezeteket, amelyeket pufferterületeknek, ütközőzónáknak is neveznek. Ezek általában a védett területek szélein, a bejárat környékén elhelyezkedő, nagy tömegek befogadására a legtöbb látványosság sűrített bemutatására alkalmas területrészek. Itt lehet vásárokat, lovasbemutatókat, kultúrműsorokat, pásztortalálkozókat, búcsúkat, népünnepélyeket, sportrendezvényeket és egyéb látványosságokat megtartani, rendezni, szervezni, összehívni, lebonyolítani.

Magyarországon ilyen a hortobágyi hídi vásár, a pásztortalálkozó és a lovas rendezvények, az apajpusztai lovas parádé, a pusztaszeri „népünnepély”, az ópusztaszeri hagyományos „szeri búcsú”, a fertőrákosi ünnepi hangversenyek, a martonvásári zenei rendezvények, a pilisi természetbarát találkozók stb., amelyeknek ugyan a természetvédelemhez már nem sok közük van, de mivel azokhoz megfelelő természetes környezetet, keretet biztosítanak, áttételesen is annak érdekeit szolgálják.

2.4.10. Természetvédelmi kezelés (fenntartás)

A védett természeti értékek fenntartását és bemutatását szolgáló természetvédelmi kezelés, valamint e fogalom értelmezése a hazai természetvédelem egyik legvitatottabb, egyben leglényegbevágóbb kérdése.

Természetvédelmi kezelésnek tekintjük azt a felmérő, megóvó, őrző, fenntartó, helyreállító fejlesztő és nyilvántartó emberi tevékenységet, amely a védett természeti értékek fennmaradását, folyamatos létezésük bemutatását, társadalmi hasznosulását szolgálja.

Más irányból megközelítve a természetvédelmi kezelés azoknak az intézkedéseknek és tevékenységeknek az összessége, amelyek eredményeképpen

– az érintetlen védett területek és egyéb természeti értékek lehetőleg eredeti állapotukban, illetve természetes változási folyamatban,

– az ember által átalakítottak pedig helyrehozott, ahol pedig ez nem lehetséges, akkor a természeteshez minél közelebb álló formában úgy szolgálják a társadalmat, hogy azokat az ember a lehető legkisebb mértékben veszélyeztesse.

Ez lényegében a kimondottan gazdasági célokat szolgáló és a természetvédelmi hatósági feladatkört jelentő tevékenységek között elhelyezkedő feladatsor, amelynek eredményeképpen a védett természeti értékek hosszú távon fenntarthatok, meghatározott célokra felhasználhatók. Már az előzményekből is kiderült, hogy ez két nagy tevékenységi körből: a természetgazdálkodásból és egy olyan szolgáltatási feladatkörből tevődik össze, amelyet gyűjtőnéven idegenforgalomnak, vendégfogadásnak neveznek és a látogatók kiszolgálását jelenti.

Ezt a hatósági jellegű tevékenységtől elméletileg nemcsak jellege miatt, hanem azért is el kell választani, mert előbbi – az őrzés kivételével – másokra nem ruházható át, a kezelés viszont igen.

A természetvédelmi kezelés fogalomkörébe sorolandó munkák alapvetően cselekvő, fizikai jellegű beavatkozások, amelyek jóval közelebb állnak a gazdasági, mint a hatósági tevékenységhez. Tágabb értelemben – különösen a hazai körülmények között – a kimondottan gazdasági jellegű tevékenység és a természetvédelmi kezelés között csak az a különbség, hogy az előbbi terméket (pl. követ, fát, szénát, nádat) és nyereséget van hivatva előállítani, az utóbbi pedig akkor is folytatható vagy folytatandó, ha a keletkezett termékre nincs szükség, és az egész tevékenység veszteséges (pl. egy mocsár vízzel való elárasztása, vagy nádvágás ott, ahol a nádra nincs szükség).

A hatósági (államigazgatási) tevékenységtől pedig főképpen abban különbözik, hogy a hatóság tevékenység elvi, jogi, ilyen értelemben passzív, tiltó, előíró szellemi, míg a kezelés gyakorlati, aktív, cselekvő, sok fizikai munkát igénylő cselekvés.

Ez viszont nem jelenti azt – ami sajnos sok félreértés okozója –, hogy a kezelést nem láthatja el a hatóság. Magyarországon pl. a kezelés több mint kilenctizedét a természetvédelem hatóság szervei végzik, és ennél egyelőre jobb, olcsóbb, ésszerűbb megoldás nincs is. A világ legismertebb, leglátogatottabb nemzeti parkjaiban és a legtöbb egyéb védett területen is így teszik.

A helyzet önmagában is ellentmondásos, hiszen az ország területének 8–10%-án az őrzési teendőket a tulajdonosok helyett nagyrészt a természetvédelmi hatóság látja el, ami sok esetben a tulajdonosok vagyonvédelmét is jelenti, számos esetben pedig ezt a tevékenységet a természetvédelmi őr a tulajdonossal, kezelővel, használóval, bérlővel szemben végzi.

Más hasonló hazai intézményekre való hivatkozással (ilyen pl. az erdőgazdálkodás és az erdőfelügyelet hagyományosan kettéválasztott szervezete) egyesek kezdeményezték a természetvédelmi hatósági és a kezelői szervezet szétválasztását. Ez hazai körülmények között – belátható időn belül – majdnem lehetetlen, és csak hátránnyal járna.

E munkák egy része szolgáltató jellegű, tehát elvégzésükért térítés kérhető, más részük kimondottan rendészeti. Utóbbiakhoz tartozik a szemetelés, a zajkeltés, a tűz- okozás, a gyűjtögetés és minden egyéb más káros tevékenység megakadályozása; a látogatóknak a kijelölt útvonalra való terelése, a járművek ellenőrzése vagy kitiltása; a tábor-, tűzrakó, étkező- és hulladéklerakó helyek ellenőrzése, a horgászat, a vadászat, a lovaglás, a legeltetés stb. felügyelete. Ezeket a munkákat hatósági és kezelési szakaszra úgy szétválasztani, hogy azokat ugyanazon a területen és egy időben két (vagy több) személy végezze, gyakorlatilag lehetetlen és értelmetlen.

A nem decentralizálható hatósági feladatokat, mint pl. a nagy területeket átszelő távvezetékekre vagy több védett értékre kiható beruházások engedélyezésére (vagy annak megtiltására) vonatkozó hatósági döntéseket az országos természetvédelmi főhatóság jogkörébe kell utalni.

A hatósági és kezelési teendők szétválasztása sok területen egyébként is értelmetlen lenne. A barlangok nagy része például már a természetvédelmi szervezetek birtokában van, más részüket idegenek működtetik. Ennek ellenére nem lenne szerencsés és kivitelezhető, ha az idegen kezelésben lévő barlangokban a túravezető mellett még egy hatósági őrt is alkalmaznának. Ez a helyzet az arborétumokban, a parkokban, a füvészkertekben, a történelmi és emlékhelyeken és egyéb zárt védett területeken is.

A természetvédelmi főhatóság, függetlenül a tulajdonviszonyoktól, teljes mértékben államigazgatási szervezet.

A területi természetvédelmi igazgatóságok, felügyelőségek, vagyis a középszervek (jelenleg nálunk a nemzeti parki igazgatóságok) olyan regionális szervezetek, amelyek más hatóságok, szervezetek, gazdálkodók és a lakosság felé elsősorban hatósági, szakigazgatási jellegűek. Tudatformáló, ismeretterjesztő, oktató, nevelő, kutató, összehangoló, idegenforgalmi, szaktanácsadó szerepük nagyon fontos, de egyelőre másodlagos. Ez olyan arányban erősödhet, amilyen mértékben – a saját birtokukban lévő területek arányának növelésével – hatósági, igazgatási szerepük csökken.

A kimondottan természetvédelmi kezelői (vagyis természetgazdálkodási) feladatokat a regionális középszervek (természetvédelmi igazgatóságok) irányítása alatt a szervezetükben – nem önálló jogi személyekként – tevékenykedő tájvédelmi körzetvezetők, természetvédelmi területkezelők és természetvédelmi őrök végzik, illetve megbízás alapján végeztetik.

A természetvédelmi kezelési feladatok közül kimondottan a védetté nyilvánításhoz kötődnek és a természetvédelmi hatóság vagy az általa kijelölt kezelő szerv feladatát képezik a védett természeti értékek határainak ki- és megjelölése, rögzítése, felmérése, a területek elnevezése (azonosítása) és nyilvántartása. Ennek keretein belül kell elkészíteni a térképeket, megtervezni, legyártani és kihelyezni a tájékoztató, eligazító és tiltó táblákat is.

Elsősorban az őrzést és védelmet szolgálja a védőkerítés, sorompók, védőrácsok, árkok, sáncok stb. elkészítése, kiépítése illetve létesítése.

Mivel térségünkben, így különösen hazánkban olyan érintetlen természeti érték, amely emberi beavatkozástól mentesen került volna természetvédelmi oltalom alá – néhány kivételtől eltekintve – nincs, a legoptimálisabbnak tekinthető, egyszerű fenntartás helyett a védett területek nagy részein az eredeti, annak vélt vagy azt megközelítő állapot helyreállítását (rekultivációját) kell végrehajtani. Ez a munka néhány évtől néhány száz évig is tartó folyamatos beavatkozást jelenthet, amelyet a továbbiakban külön fejezetben ismertetünk.

A természetvédelmi értékek látogatásának lehetővé tételét vagy annak megkönnyítését szolgálják a bejáró ösvények, utak, hidak, lépcsők, kilátók, megfigyelőhelyek, létrák, táborhelyek, hulladékgyűjtők, parkolók, tűzrakó helyek, világítótestek, víznyerő helyek, illemhelyek stb. Ezek megtervezése, kijelölése, elkészítése, kihelyezése és folyamatos gondozása a természetvédelmi kezelés egyik legjellegzetesebb feladata. A hazai természetvédelem első évtizedeiben a természetvédelmi kezelést nagy részben, vagy kizárólag, ezek a nagyon fontos, de lényegében mégis csupán formai, külső, látványos, de nem a természet tulajdonképpeni megóvását és fenntartását szolgáló tevékenységet jelentették. Ezek döntő hányada ugyanis csupán a tájékoztatást és a bemutatást szolgálja. Mivel a természetvédelem első fél évszázadában a védett természeti értékek természetvédelmi kezelését ellátó szervezetek tevékenysége nagy részben ezekből állt, hosszú ideig a hatóságok, intézmények és a lakosság is szinte kizárólag ezt a munkát tekintették természetvédelmi kezelésnek. Mindezekre az is jellemző, hogy mivel ebben a munkában az állami erdőgazdaságok kivételével a védett területek tulajdonosai, kezelői és használói nem vettek részt, és helyettük ezeket a feladatokat nagy részben a természetvédelmi hatóságok végezték, az egész ez irányú tevékenység hatósági feladatnak tűnt, jóllehet nagy részük nem az.

Ezeknél jóval érdemibb a természeti értékek fenntartása, ami alatt elsősorban azt a nagy részben passzív magatartásformát értjük, amellyel a védetté nyilvánításkor fennállott, többé-kevésbé természetes állapotokat megőrizzük. Ez nagy részben őrzést jelent, ami csak a nagyobb kiterjedésű, érintetlen állapotban megmaradt természeti értékek esetében valósítható meg. A természetvédelemnek ezt a formáját nevezik passzívnak. Magyarországon a védetté nyilvánítás előtt a területek közel felén erdőgazdálkodás, negyedén rét- és legelőgazdálkodás, több mint egytizedén mezőgazdálkodás, kert-, gyümölcs- és szőlőtermelés folyt, de jelentős területeket érintett és érint ma is a vízgazdálkodás, a nádgazdálkodás, a vadászat, a halászat és egy sor egyéb tevékenység. Biztos, hogy ezek jó részén éppen a természeti értékek megőrzése érdekében a természetgazdálkodás hagyományos formáit a jövőben sem szabad abbahagyni. Ide elsősorban a rétek, legelők, halastavak, nádasok, folyólefűződések, mocsarak, fertők, parkok és élőfagyűjtemények sorolhatók. Elvileg – főképpen a nagyobb kiterjedésű erdőtömbök, a gazdálkodásra alkalmatlan „véderdők” – esetében elképzelhető egyes területek magukra hagyása, de a védett erdők számottevő részén az ember beavatkozására még hosszú ideig számítani kell. Valószínűnek látszik, hogy a védett természeti területek kétharmadán-háromnegyedén belátható ideig valamiféle természetgazdálkodást mindenképpen folytatni szükséges.

2.4.10.1. Természetgazdálkodás

Az előbbi fejezetekben részletesen kifejtettük, hogy a mi térségünkben – különösen hazánk területén – olyan érintetlen területek már nincsenek, ahol a természetvédelemnek csupán őrzési és a látogatók kiszolgálására irányuló feladatai lennének.

Magyarországon a védelem alá helyezést megelőzően valamiféle emberi tevékenység – általában gazdálkodás – minden területen folyt, s a területek túlnyomó többségén – éppen a természeti értékek megóvása céljából – jelenleg is folyik. A természetvédelem egyik törekvése bizonyos tevékenységek azonnali beszüntetése (ilyen pl. a bányászat), mások visszaszorítása (ilyen pl. a gazdasági célú fakitermelés), egyes tevékenységeket viszont továbbra is fenn kell tartani (ilyen pl. a legeltetés).

Kivételes esetekben maga a természetvédelem szorgalmazza bizonyos régebben végzett, de időközben megszűnt tevékenységek folytatását, újbóli felélesztését. Ilyen pl. bizonyos réteken a természetes szukcesszió, a beerdősülés elleni kaszálás vagy a mocsarak feltöltődésének megakadályozása.

A cselekvő, aktív természetvédelem mindig gazdálkodási jellegű beavatkozást jelent, márpedig hazánkban a passzív természetvédelemnek alig van tere.

Természetgazdálkodáson azoknak a védett területeken végzett beavatkozásoknak az összességét értjük, amelyekre a természeti értékek fenntartása céljából van szükség.

Sajnos, a védett területeken még hosszú időn át jóval több beavatkozást, munkaműveletet végeznek, mint amennyi természetvédelmi szempontból szükségszerű. Erre egyik legjellemzőbb példa az erdőtelepítés, amelyre – amíg a védett területeken a múlt mulasztásai miatt szükség van – mindenképpen különös gondot kell fordítani, de ha egyszer az utolsó erdőtelepítésre kijelölt területet is erdő borítja majd, az erdőtelepítés – mint természetvédelmi tevékenység – véglegesen befejeződik. Ellenkező példa a legeltetés, amely a védett legelőterületeken soha nem érhet véget. A beavatkozásokat mindig hagyományos módon kell végezni, vagyis kaszáláson kézi kaszálást, a legeltetésen hazánkban birka, szarvasmarha, ló stb. legeltetését, haltenyésztésen a hazai halfajok tartását stb. értjük. A felsorolt gazdálkodási jellegű műveletek nem mindegyikét, nem mindenütt és nem feltétlenül folyamatosan kell vagy lehet elvégezni. A gazdasági célt szolgáló erdőkben például erdőtisztításnak általában a 10–25 éves állományokban bizonyos szempontok szerint elvégzett ritkításokat nevezik. Ez a munka a legtöbb védett erdőben fölösleges, a művelet mégis felsorolásra kerül, mert egyes esetekben erre természetvédelmi szempontból is szükség lehet, amikor pl. egy fiatal tölgyesből el kell távolítani a felverődő akácot.

A következőkben azokat a műveleteket, amelyekre természetvédelmi szempontból is szükség van, a szokásos módon soroljuk fel, azokat viszont, amelyeket még egy ideig kényszerűségből végzünk vagy csupán megtűrünk (zárójelbe) tesszük:

Erdőgazdálkodás: (maggyűjtés, szaporítóanyag-termelés, csemetenevelés, talaj-előkészítés, csemeteültetés, csemeteápolás) erdőfelújítás, erdőnevelés (tisztítás, gyérítés, fakitermelés, faanyagmozgatás, fafeldolgozás, erdei melléktermékek gyűjtése és termelése) erdőápolás, erdőgondozás, erdővédelem, erdőőrzés.

Legelőgazdálkodás: legelőápolás, legelőtisztítás, állattartás, legeltetés.

Rétgazdálkodás: rétápolás, réttisztítás, kaszálás.

Mezőgazdálkodás: a szántóföldeken olyan növények termesztése, amelyek az év minél nagyobb részében borítják a talajt, illetve amelyek a védett állatfajok fészkelő, búvó- és táplálkozóhelyet biztosítanak, különleges esztétikai látványt nyújtanak, mint pl. a lucerna, vöröshere, repce, csicsóka, köles, cirok vagy a levendula.

Kertgazdálkodás: talajművelés, gyomtalanítás, karózás, fapótlás, gyepesítés, a beteg fák eltávolítása, szőlő- és gyümölcstermesztés (növényvédelem).

Nádgazdálkodás: nádaratás, nádvágás, nádfelújítás (nádfeldolgozás).

Halgazdálkodás: nádvágás, nádgazdálkodás, haltenyésztés.

Vízgazdálkodás: vízpótlás, vízkormányzás, víztisztaság-védelem.

Vadgazdálkodás: védett területeken a vadgazdálkodás semmiféle formája nem engedhető meg, a vadászatot pedig a védett természeti értékeket károsító vadfajok állományának apasztására kell korlátozni.

Előfagyűjteményekben és parkokban: parkfenntartás, növénypótlás, növényápolás, gyepgondozás, kaszálás, öntözés.

Barlangokban és kultúrtörténeti értékeket őrző területeken: karbantartás, tisztántartás, világítás, túravezetés.

Gyűjtögetés: amelyre egyébként a természetvédelemnek semmiféle szüksége nincs. A gyűjtögetés egy olyan kiterjedt tevékenység, amely alacsony intenzitással ugyan, de szinte minden területre kiterjed, sok helyen bizonyos vonatkozásokban és időszakokban kimondottan tiltott, máshol tudomásul vett vagy megtűrt. A legismertebbek: a gyógynövénygyűjtés, a gombázás, az erdei gyümölcsök gyűjtése, az ásvány- és cseppkőgyűjtés, a maggyűjtés, vesszőgyűjtés, a dísznövények gyűjtése, a kőgyűjtés, agancsgyűjtés stb. A gyűjtögetés legkárosabb formája, amikor az rongálással is jár, pl. a fák ágainak, gallyainak letördelése. Természetvédelmi szempontból ártalmatlannak minősülne a hullott agancsok összeszedése, a terület zavarása miatt azonban egyes területeken sok kárt okozhat (pl. a császármadarak fészkelőhelyein). Korábban sok gondot okozott a lepke- és a madártojásgyűjtés, napjainkban pedig az éti csiga gyűjtése vált kritikus méretűvé.

* * *

Mivel a természetvédelmi hatóságok által birtokba nem vett területeken (és napjainkig a védett területek többsége ilyen) a tulajdonosok, kezelők, használók többé-kevésbé ugyanúgy gazdálkodnak, vagy nem gazdálkodnak, mint a védetté nyilvánítás előtt, a természetgazdálkodás mint szakkifejezés nem terjedt el. (Hivatalosan ma is inkább vagyongazdálkodásnak hívják). E tevékenység nem kívánatos, de általánosan elterjedt velejárója, hogy a természetvédelmi hatóság, vagy megbízásából a természetvédelmi kezelő egy sor munkát (pl. a kaszálást vagy a nádvágást) nemcsak hogy a tulajdonos (kezelő, használó) helyett, de sok esetben (pl. az őrzést) velük szemben vagy (pl. a vadlétszámcsökkentést) akaratuk ellenére is kénytelen elvégezni.

2.4.10.2. Vendégfogadás (idegenforgalom, szolgáltatás)

Összefoglalásképpen a vendégforgalommal kapcsolatban a leggyakrabban előforduló tényezők és feladatok felsorolására szorítkozunk.

A szolgáltatási feladatok döntő hányada a vendégforgalommal, az idegenforgalommal, a látogatással kapcsolatos. A védett területek és egyéb természeti értékek kisebb része élő laboratóriumként a tudományt, a kutatást és azokat a megfigyeléseket hivatott szolgálni, amelyek csak zavartalan körülmények között folytathatók. Ezekhez csatlakoznak azok a területek, amelyeken az emberi zavarást maga az élővilág nem tudja elviselni, s végül léteznek a látogatók számára érdektelen, látványban nem bővelkedő vagy meg nem közelíthető védett természeti értékek. Ilyenek pl. a barlangok lezárt vagy még feltáratlan szakaszai, egyes mocsarak, az őserdők, az erdőrezervátumok, a madárköltő helyek, bizonyos állatfajok tenyésző-, pihenő-, táplálkozó- és gyülekezőhelyei stb.

Mindezekből következik, hogy a természetvédelem alatt álló területek nagyobbik része (háromnegyede) elvileg korlátozottan vagy korlátlanul látogatható. Mivel a természetvédelem célkitűzései és feladatai között az oktatás, a nevelés, az ismeretterjesztés révén megvalósítandó tudatformálás és a természetjárás elősegítése is szerepel, a természeti értékek védelem alá helyezése után azok látogatottsága, az idegenforgalom, a turizmus, a vendégforgalom látványosan megnövekszik. Általános tapasztalat, hogy a védetté nyilvánítás után a látogatók száma az előbbiekhez viszonyítva a többszörösére ugrik.

Maga a jelenség egyébként önmagában ellentmondásos, mert a védelem, az oltalom, a megőrzés szavak azt sugallnák, hogy ami eddig látogatható volt, a védetté nyilvánítás után védettebb lesz, tehát az idegenforgalom – mint „öngyilkos iparág” éppen azokat az értékeket veszélyezteti, teszi tönkre, amelyek miatt létrejött – visszaesik.

A természetvédelem azonban nem lehet önmagáért való, nem zárkózhat be saját „börtönébe”. Ezt már csak azért sem teheti meg, mert a természetvédelem hosszú távon társadalmi támogatás nélkül nem létezhet, ezért a társadalom számára valamilyen szolgáltatást nyújtania kell. Ez a szolgáltatás pedig a védett természeti értékek egy részének látogathatóvá tétele révén valósul meg.

A vendégforgalmat, a vendégfogadást, az idegenforgalmat itt a legtágabb értelemben – szó szerint – értelmezzük. Ide soroljuk a területen mozgó, oda látogató, hagyományos értelemben idegennek tekintett kirándulókon, turistákon kívül a védett területeket tisztességes vagy tisztességtelen szándékkal felkereső gyűjtögetőket, vadászokat, horgászokat, kutatókat, természetfilmezőket, sportolókat stb. is.

A védett területekre látogatók köre két nagy csoportra osztható:

– a védetté nyilvánítás előtt is rendszeresen megfordultak és

– a védett természeti értékekre kíváncsi látogatók csoportja.

A védetté nyilvánítás előtt is rendszeresen megfordultak a területen. Ide tartoznak azok is, akik megvásárolt, bérelt vagy más módon – rendszerint hagyományok alapján – szerzett jogait a természetvédelem megszünteti vagy korlátozza. E kör többségben a környéken, illetve a helyben élő lakosságból áll, akik a védetté nyilvánítással szemben – valóságos vagy vélt jogaik, illetve szokásaik korlátozása vagy megvonása miatt – ellenérzéssel viseltetnek, gyakran és hosszú ideig azt igyekeznek figyelmen kívül hagyni. A helyi lakosság és a természetvédelem közötti ebből származó nézeteltéréseket, illetve ellentéteket (amelyek egyes afrikai országokban gyakran kisebb helyi háborúkhoz, leszámolásokhoz, gyilkosságokhoz is vezetnek) a legtöbb esetben csak a többszörös generációváltás oldja fel.

Igaz, hogy földrészünkön, így hazánkban sem ilyen kiélezett a viszony, mégis ezzel kapcsolatban a helyi lakossággal szemben a lehető legfigyelmesebben, tapintatosan kell eljárni. A szerzett jogokat drasztikusan csak akkor szabad korlátozni, ha az a természetvédelem alapvető érdeke (pl. a túzokvédelem céljából a kamillagyűjtés, a gombaszedés vagy a borókabogyó gyűjtésekor a fák kivágásának megtiltása).

Ha a természetvédelmet nem éri alapvető sérelem, a korlátozásokat fokozatosan (pl. akinek régebben is volt horgászengedélye, horgászhat, de újabb engedélyeket már nem adnak ki) vagy térítés ellenében (pl. a jogok felvásárlásával vagy más területek – halászat megtiltása esetén a védett területen kívüli halastó – rendelkezésre bocsátásával) kell elrendelni, illetve bevezetni. Bizonyos esetekben a helyi lakosok korát is figyelembe kell venni (pl. a hatvan éven felüli helyi lakos élete végéig méhészkedhet).

Ebbe a körbe tartoznak a vadászok, a horgászok, a halászok, a nádgyűjtők, a gombázók, a gyógynövénygyűjtők, a pásztoremberek, a madarászok, az ásványgyűjtők, a barlangászok, a sziklamászók, a solymászok, a méhészek, a lepkegyűjtők, a rovargyűjtők stb.

A tiltások vagy korlátozások bevezetésekor meg kell különböztetni azokat, akik a vitatott tevékenységet megélhetési (kenyérkereseti), szórakozási (sportolási) vagy üzleti (kereskedelmi) céllal, illetve szándékkal folytatják.

Azokkal szemben, akik a tevékenységből élnek (pl. a pásztorok gombagyűjtése vagy a méhészkedés) méltányosabban kell eljárni, mint azokkal, akik csak szenvedélyüknek élnek (pl. vadászok). Az üzleti tevékenységet folytatókkal szemben (még akkor is, ha ebből élnek), a legszigorúbban kell eljárni (pl. solymászok, madártojásgyűjtők, cseppkőgyűjtők stb.).

A védett természeti értékekre kíváncsi látogatók. A területeket kirándulók, turisták, sportolók, üdülni vágyók, kutatók és mások a védetté nyilvánítás előtt is felkeresik, de az világszerte megfigyelhető, hogy a látogatók száma a védetté nyilvánítás után ugrásszerűen megnövekszik, gyakran megsokszorozódik.

A védetté nyilvánítás előtti idegenforgalom általában szervezetlen, spontán. Annak irányítása, szervezése, összehangolása, ártalmainak megelőzése vagy elhárítása, őrzése általában a terület tulajdonosainak és a területileg illetékes közigazgatási szerveknek (megyéknek, városoknak, községeknek) a feladata, amelyben leghatékonyabban a turistaegyesületek, a sportszövetségek, az államerdészet, az idegenforgalmi szervezetek, a kereskedelem és a vendéglátóipar működnek még közre.

A védetté nyilvánítás – különösen pedig a területek és egyéb védett természeti értékek (pl. a barlangok) átvétele – után ezek a feladatok teljes mértékben vagy nagymértékben a természetvédelmi kezelőszervekre hárulnak és kibővülnek egy sor ismeretterjesztési, oktatási, nevelési, kutatási, megfigyelési, leltározási, túravezetési, bemutatási, őrzési és egyéb kezelési feladattal.

A hazai természetvédelem ezeknek a feladatoknak a zömét a területek tulajdonjogának megszerzése előtt – azzal, hogy a természetvédelmi kezelést a védett értékek több mint kilenctized részén magának tartotta fenn – felvállalta. Függetlenül attól, hogy mást aligha tehetett, ez az alábbi következményekkel járt:

– A hatósági tevékenységgel egyébként is túlterhelt – és a szükségesnél jóval kisebb létszámú – szakszemélyzet terhelése tovább növekedett.

– Az idegenforgalommal együtt járó feladatok túlsúlya azt a látszatot kelti, mintha a természetvédelmi szervezetek (elsősorban az igazgatóságok) egyfajta idegenforgalmi hivatalok, oktatási intézmények, bizonyos esetekben kutatóintézeteket kiszolgáló kirendeltségek lennének.

– E féloldalasság sok területen oda vezetett, hogy a szakszemélyzet arányaiban legkevesebbet éppen a tulajdonképpeni főfeladatával: a természetszerű gazdálkodással, a területek szakkezelésével tud foglalkozni. Ez különösen két szakágazatban, az erdőn és a gyepterületeken érzékelhető, ami annál is hátrányosabb, mivel ezek teszik ki a védett területek háromnegyed részét.

– Megállapítható például, hogy a védett erdőterületeken az oltalom alá helyezés után szinte minden – a természetvédelem szempontjából fontos – erdőművelési tevékenységet is az államerdészeti szervezetek (erdőrendezés, erdőfelügyelet) irányítanak és az erdőtulajdonosok (pl. az erdőgazdaságok) végeznek. Ha a természetvédelmi szakszemélyzetnek a hatósági, őrzési és idegenforgalmi feladatok elvégzése után még van szabad kapacitásuk, azt sem az erdő- vagy gyepgazdálkodással kapcsolatos teendők foglalják le, hanem a földtani (barlangtani), a víztani, a növénytani, az állattani (madártani), esetleg a kultúrtörténeti értékekkel való törődés. Ez ugyancsak indokolható, mert a földtulajdonosoknak erdészeti és mezőgazdasági szakembereik (ha nem is mindig természetvédelmi szemlélettel felvértezve) vannak, barlangászaik, ornitológusaik, vagy kultúrtörténészeik (pl. néprajzosaik), azonban nincsenek, vagy ha vannak, azok általában a természetvédelemmel szemben ellenérdekeltek (pl. a vízügyi szakemberek túlnyomó többsége).

– A védett területek (barlangok stb.) az idegenforgalom célpontjai.

– A védelem alá helyezett természeti értékek látogatottsága a védelem előttinek sokszorosára emelkedhet.

– A védett területeken a vendégfogadási munkák döntő többsége a természetvédelmi kezelést ellátó szervezetekre hárul. Ezek közül az idegen vállalkozók elsősorban azokat vállalják fel, amelyek biztos nyereséget termelnek (mint pl. a szállodák, az éttermek, a szórakozóhelyek, a fürdők, a sportpályák működtetése, a lovagoltatás stb.), a nyereséget nem hozók (pl. a szemétgyűjtés, az utak fenntartása, az eligazító táblák kihelyezése, a táborozás, az ellenőrzés stb.) marad a természetvédelmi kezelőre.

– A természetvédelmi kezelést ellátó személyzetnek a látogatókkal szemben a területeken elsősorban jó házigazdaként, vendégfogadóként, készséges segítőtársként kell viselkednie és csak szükség esetén lehet fellépni mint vagyonőr, felügyelő, ellenőrző és rendfenntartó hatósági közeg.

A vendégfogadás keretein belül eligazítást, felvilágosítást, segítséget kell adni mindazoknak, akik feltehetően jó szándékkal és szabályosan, tehát az előírásoknak megfelelően keresik fel a területet, legyenek azok természetjárók, sportolók, kirándulók, gyűjtögetők vagy a területen alkalmilag átvonuló, tájékozatlan vándorok.

A felvilágosításnak ki kell terjednie elsősorban a közlekedéssel kapcsolatos tudnivalókra, hol szabad és hol nem közlekedni, merre érdemes és merre nem elmenni, mit érdemes megnézni, hogyan lehet a területről kijutni, milyen meglepetésekre, esetleg veszélyekre lehet számítani, mennyi ideig tart a cél megközelítése stb.

Az eligazításnak ki kell terjednie a pihenő-, étkező-, megálló-, parkoló-, fürdő-, táborozó-, segélykérő stb. helyek megközelítésének lehetőségeire, ezek hiányára vagy éppen ezek tilalmára. Különösen fontos, hogy a látogatók ismerjék a tűzrakó és a szemételhelyezésre kijelölt helyeket, és azt, hogy hol lehet ivóvízhez jutni.

Érdemes a látogatókat tájékoztatni arról is, hogy a fényképezésre és kilátásra legalkalmasabb helyek hogyan kereshetők fel.

Fel kell hívni a figyelmet a veszélyekre a szakadékok, a lápok, a barlangnyílások, a földcsuszamlások, a veszélyes állatok esetleges előfordulására, a mérgező növényekre (pl. gombákra) stb. is.

A látogatóknak nyíltan meg kell mondani, hogy mit szabad gyűjteni és mit nem. Legegyszerűbb az általános gyűjtési tilalom kinyilvánítása. Bizonyos időszakokban és bizonyos területeken pl. legelőkön azonban a gomba vagy a székfű (kamilla) gyűjtésétől nem lehet elzárkózni.

Különbözőképpen kell felvilágosítani és kezelni a szervezett és a területen rendszeresen megjelenő természetjárókat, az alkalmi kirándulókat, a magányosan és a csoportosan járó turistákat, a vezető nélküli, alkalmi csoportosulásokat, a szakvezető (pl. pedagógus) vezetésével megjelenő iskolai csoportokat, a versenyszerűen sportolókat, az átvonulókat, a tartósan ott tartózkodókat, a távolról érkezőket és a közelben lakókat, a külföldieket és a hazaiakat, a vadászokat, a horgászokat, a méhészeket, a pásztorokat, a megélhetési céllal, illetve kereskedelmi szándékkal gyűjtögetőket stb.

* * *

A túlzott tagoltság elkerülése céljából a kezelés földművelési ágaktól, illetve a természetvédelem tárgyaitól függő szakmai tudnivalóit a megfelelő fejezetekben ismertetjük, a következőkben csak az általános, többé-kevésbé a természetvédelem minden ágára vonatkozó, illetve alkalmazható javaslatokat foglaljuk össze.

A természetvédelmi kezelésnek három formája ismeretes:

– első esetben azt maga a természetvédelmi szervezet,

– másodikban a terület tulajdonosa,

– harmadikban pedig a természetvédelmi hatóság megbízásából harmadik személy, (akit általában kivitelezőnek hívnak) végzi.

2.4.10.3. Saját kivitelezés (vagyonkezelés)

A cél és a legkedvezőbb megoldás az, ha a természetvédelmi kezelést maga a természetvédelmi szervezet végzi. Erkölcsileg ugyanis a legszínvonalasabb természetvédelmi tevékenység magától a természetvédelmi szervezettől és a szakszemélyzettől várható el. A tulajdonosok és a nem védett területek tulajdonosai is elvárhatják, hogy a természetvédelmi szervezet, amely tilt, kötelez, előír, megszab, korlátoz, szabályoz, elmarasztal, esetleg bírságol vagy büntetést kezdeményez, a gyakorlatban mutassa be, hogy miképpen kell helyesen, a legmagasabb szinten a természetgazdálkodást művelni. A régi hagyományokkal és jól kiépített szervezettel rendelkező országokban ez természetes, magától értetődő.

A példamutatás mellett ennek legnagyobb előnye, hogy az általában senki által nem kedvelt hatósági tevékenység megszűnik vagy minimálisra csökken, és hogy a (megmaradt) hatósági, a gazdálkodási és az idegenforgalmi tevékenység egy kézbe kerül, ami általában létszám- és költségmegtakarítást jelent.

Ennek legfontosabb előfeltételei:

– A gazdálkodást lehetővé tévő (művelési áganként különböző) nagyságú saját tulajdonban (kezelésben vagy használatban) lévő terület, illetve más ingatlan.

– A többé-kevésbé folyamatos tevékenységet, elfoglaltságot, igénybevételt lehetővé tevő eszközök, szerszámok, járművek, berendezések, épületek, anyagok, állatállomány, takarmány (pl. istállók, raktárak, birkák, csónakok, hálók stb.) megléte és folyamatos beszerzésének pótlásának vagy újratermelésének lehetősége.

– Az előállított termékek (pl. nád, széna, fa, állat, tej, gyapjú stb.) feldolgozásának és/vagy értékesítésének lehetősége.

– Megfelelő képzettségű, számú és összetételű alkalmazotti, munkás- és kisegítőlétszám, akik folyamatos munkaalkalom híján más munkára átcsoportosíthatók vagy vállalják az időszakos foglalkoztatást.

Hazánkban az előfeltételek hiánya miatt saját kivitelezésű gazdasági tevékenységre alig van példa. A területek elaprózott volta miatt még a „saját” területek nagy részét is mások művelik, ami a lehető legrosszabb megoldás. A természetvédelmi szervek saját üzemeltetésében csupán néhány barlang, park, bemutatóhely és múzeum van.

A saját kezelésben lévő területek és egyéb természeti értékek alvállalkozásba való adása a természetvédelmi szervezet olyan önkritikája, amely az ilyen munkákra való felkészületlenségét, vagy kényelmét bizonyítja. Egy – a védett területek kincstári tulajdonba vételét elrendelő, 1995-ben alkotott – törvény értelmében 1996-ban megindult a magántulajdonban lévő védett területek felvásárlása és azoknak a nemzeti park igazgatóságok kezelésébe adása. Ennek eredményeképpen az ezredfordulóig mintegy 200 ezer hektár védett terület került „saját” kezelésbe, ami kimagasló szakmai sikernek minősíthető. Sajnos, az előbbiekben már felsorolt feltételek miatt a felvásárolt területek nagy részét az igazgatóságok „vagyonkezelésre” visszaadták az eddigi használóknak, zömében a mezőgazdasági szövetkezeteknek. Remélhetően a még magántulajdonban lévő védett területek zöme néhány éven belül átvételre kerül, s ezzel egyidejűleg az igazgatóságok folyamatosan felkészülnek ezek tényleges és mintaszerű kezelésére.

2.4.10.4. Tulajdonosi kivitelezés (és bérlet)

A magyarországi természetvédelem legnagyobb ellentmondása, hogy amíg a védett természeti értékek természetvédelmi kezelése jogilag több mint kilencven százalékban a természetvédelmi hatóságok feladatkörébe tartozik, az ott folyó gazdasági tevékenységet (a tulajdonosi szintet is meghaladó mértékben) legalább 95%-ban a tulajdonosok (kezelők, használók) végzik. Ennek alapvető oka, hogy a hazai természetvédelmi szervezet – saját területek hiányában – hagyományosan hatósági berendezkedésű, szemléletű, jellegű.

Ezért a védett területeken esedékes munkákat jól felfogott érdekében, megszokásból, törvénytiszteletből, a természetvédelmi hatóság megbízásából, tartva az esetleges szankcióktól vagy a legritkább esetben természetszeretetből továbbra is a tulajdonos, kezelő vagy használó végzi el. A legjelentősebb ilyen munkák: az erdőgazdálkodás, a legeltetés, a kaszálás, a nádvágás, a haltenyésztés, a vízkormányzás, a vadgazdálkodás, a vadászat, a halászat, a parkfenntartás, valamint bizonyos természetvédelmi szempontból is jelentős mezőgazdasági munkák (pl. repcevetés). A tulajdonostól általában csak a folyamatos (pl. legeltetés) vagy rendszeresen visszatérő (pl. nádaratás), nem ráfizetéses munkák elvégzését lehet elvárni.

Ez a forma – a területfelvásárlások eredményeképpen a nem erdő művelési ágú területeken – néhány éven belül elvileg megszüntethető lenne, de a nemzeti park igazgatóságok felkészületlensége és egyes szakemberek ezzel ellentétes szemlélete miatt sajnos fennmaradására még hosszú ideig számítani kell. Csupán a „tulajdonos” helyett belép a „bérlő”.

2.4.10.5. Idegen kivitelezés

Amikor bizonyos – elkerülhetetlenül fontos – munkákat sem az illetékes természetvédelmi szervezet, idegen terület esetén pedig a tulajdonos sem tud vagy akar elvégezni, annak végrehajtására a szervezet harmadik személyt, kivitelezőt kér fel, illetve bíz meg.

Az áttételek miatt ez a legkedvezőtlenebb megoldás. Ilyen esetben károkozáskor vagy egyéb vitás esetben a tulajdonos, a megbízó és a kivitelező között nehéz megtalálni az igazi felelőst. Szerencsére a földterületek hagyományos művelése (erdőgazdálkodás, mezőgazdálkodás stb.) esetén idegen kivitelező közbeiktatására eddig viszonylag ritkán került sor. Sajnos, az erdő- és a földprivatizáció következményeképpen ez egyre gyakoribb. Fel kell tehát készülni arra, hogy pl. egy védett erdőben a magántulajdonos bizonyos erdőgazdasági munkákkal – a természetvédelemhez egyáltalán nem értő – (esetleg külföldi) vállalkozót bíz meg. Ez eddig nálunk fel sem ismert, beláthatatlan következményekkel járhat. Vannak viszont olyan, főképpen egyszeri vagy nagyon ritkán előforduló, különleges szakértelmet és eszközöket igénylő munkák, amelyekre sem a természetvédelmi szervezet, sem a tulajdonosok nincsenek, nem is lehetnek felkészülve. Ilyenkor az egyetlen és legkedvezőbb megoldás idegen kivitelező megbízása. Gyakran ez teszi lehetővé a legigényesebb kivitelezést.

Sok fejlett természetvédelemmel és magas szintű természetvédelmi kultúrával rendelkező országban a természetvédelmi szervezetek tulajdonában lévő idegenforgalmi, vendéglátó-ipari és más, a látogatók kiszolgálására hivatott berendezést, illetve létesítményt (sátortábort, turistaházat, múzeumot, fogadóépületet, szálláshelyet, éttermet, hajót, csónakot, kilátót stb.) bérbe adnak, ami a védett területnek, nemzeti parknak, barlangnak stb. jelentős és biztos bevételt jelent.

Hazánkban az eddigi ilyen próbálkozások szinte kivétel nélkül kudarccal végződtek, illetve nehézkesen folynak. Ennek okai: a gyors meggazdagodásra való törekvés, a színvonaltalan kiszolgálás, giccsek vagy nemegyszer védett értékek árusítása, a berendezések tönkretétele, a személyzet „megrontása” (pl. borravaló), cirkuszba való és állatkínzással egybekapcsolt mutatványok (lófektetés, ostorpattogtatás, kalapozás), megalázó lovas parádék, lovaglás és kocsikázás által a védett gyepek tönkretétele stb.

* * *

A természetvédelmi kezelés hazai megítélésekor figyelembe kell továbbá venni, hogy

– a természetvédelmi szervezet által végzett ez irányú tevékenység – csekély aránya és hibái ellenére – az idegenek által végzettnél jóval színvonalasabb;

– a földtulajdonosok által védett területeken végzett munka döntő többsége – gazdasági célból – ugyanúgy folyik, mint a védetté nyilvánítás előtt, illetve mint a nem védett területeken;

– a természetvédelmi szervezetek és megbízottaik által végzett területhez kötött, gazdálkodási jellegű természetvédelmi kezelés többségében „mondvacsinált”, még nem vált gyakorlattá;

– amikor a természetvédelmi hatóság bizonyos munkákat – pl. az idegenforgalmat – saját munkavállalóinak adja alvállalkozásba, a tapasztalatok nem jobbak az idegen megbízottakkal szerzetteknél, nem is említve ennek etikai veszélyeit.

2.4.11. A természetvédelem hatósági feladatai

A természetvédelem hatósági (szakhatósági, államigazgatási, felügyeleti, ellenőrzési, közigazgatási) tevékenységének lényege: az államhatalom nevében a természetvédelemre vonatkozó szabályok, tilalmak, korlátozások és kötelezések megfogalmazása, azok jogszabályban való rögzítése, közzététele, az előírások betartásának ellenőrzése, megszegésük esetén pedig a felelősségre vonás vagy annak kezdeményezése. E tekintetben a természetvédelmi hatóság elsősorban szabályoz, elrendel, felügyel, ellenőriz, engedélyez, megszüntet, megtilt, kötelez, őriz, feljelent, kezdeményez, véleményez, elmarasztal, bírságol.

Ezek közül a legáltalánosabb és a legismertebb a természetvédelmi értékek őrzése, (védelme), a tiltás (pl. a művelési ág megváltoztatása, a vegyszerezés, a hulladéklerakás, a parcellázás, az építés, a fakitermelés, a felszántás, a vízelvezetés, a növények és állatok gyűjtése és elpusztítása, az erdei legeltetés stb.) és a kötelezés (pl. az erdőfelújítás, a legeltetés, a kaszálás, a gyepesítés, a tereprendezés, a gyomirtás stb.).

Ezek mellett leggyakrabban előfordulnak még a bejelentési kötelezettség előírása (pl. hogy a barlang felfedezését 8 napon belül be kell jelenteni); a természetvédelmi hatóság előzetes engedélyének beszerzése (pl. filmezés vagy gyep felülvetése esetén); a hatóság hozzájárulásának beszerzése (pl. a vízhasználat megváltoztatása esetén); valamely tevékenység korlátozása (pl. a területen való közlekedés, tartózkodás, a halászat korlátozása); valamely tevékenységtől történő eltiltás (pl. a terület felett történő átrepülés megtiltása).

Ha ezeket a magatartási szabályokat mindenki betartaná (önkéntes jogkövetés) további jogszabályok alkalmazására nem lenne szükség, ami nyilvánvalóan megvalósíthatatlan. Ezért a természetvédelmi előírások megszegése esetén különböző felelősségi formák alkalmazására van lehetőség. A természetvédelem felelősségi rendszerén belül a legjelentősebbek: a természetvédelmi bírság (jogi személyekkel szemben), a szabálysértési felelősség (természetes személyekkel szemben), büntetőjogi felelősség (természetes személyek esetén pénzbüntetés, javító-nevelő munka, szabadságvesztés stb.), polgári jogi felelősség (pl. a szomszédjogi szabályok megsértése, birtokháborítás, károkozás esetén).

Általános tapasztalat, hogy jóval könnyebb az érdekelteket a tilalmak betartására (pl. a fakivágás megtiltására) rávenni, mint a kötelezések (pl. a kaszálás, vagy legeltetés) végrehajtására, ezért a tilalmak részaránya jelentősen meghaladja a kötelezésekét. Ennek az is oka, hogy a tulajdonosokkal, kezelőkkel vagy használókkal végre nem hajtható kötelezéseket (pl. a kaszálást) a hatóság kényszerből egyre gyakrabban átvállalja, nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a tilalmak betartását nem vállalhatja át (értelmetlen lenne pl. a vadászati tilalom „átvállalása”).

Azokban az országokban, amelyekben az intézményes természetvédelmi tevékenység a magyarországinál évtizedekkel korábban kialakult, de főleg ott, ahol még nagy kiterjedésű, érintetlen területeket sikerült oltalom alá helyezni, s különösen, ha ezek közösségi (állami, törvényhatósági stb.) tulajdonban voltak, illetve vannak, a természetvédelem feladata szinte kizárólag az őrzés, fenntartás és bemutatás. Ilyen területeken a hatósági, államigazgatósági tevékenységnek nincs különösebb szerepe. Ahol viszont a természetvédelmet késve kezdték el, és részben ennek következtében már csak bizonyos fokig tönkretett, elaprózott és főképpen magántulajdonban lévő természeti értékek kerültek védelem alá, a természetvédelmi szervezet fő tevékenysége hatósági, vagy ilyen jellegű.

Hazánkban a természetvédelem kezdetétől a huszadik század nyolcvanas éveiig e tekintetben a természetvédelem hatósági tevékenysége volt jellemző, meghatározó és mintegy nyolcvan százalékban ma is az. Ez a tevékenység a védett természeti értékek, közöttük is elsősorban a területek állami vagy törvényhatósági tulajdonba vételével és azoknak a természetvédelmi hatóságok kezelésébe adásával fog fokozatosan visszaszorulni. Az ezredforduló táján hazánkban a védett természeti értékek mintegy nyolctizede volt az állam és más közösségek tulajdonában, de ennek csak egyötödét kezelték a természetvédelmi szervezetek, főképpen a nemzeti park igazgatóságok. A többi állami tulajdonban álló védett területet az állami erdőgazdaságok, a mezőgazdasági nagyüzemek, valamint a vízügyi és katonai szervek kezelték. Jogszabályok előírják ugyan valamennyi védett, nem állami tulajdonú természeti érték mielőbbi állami tulajdonba vételét, de ez különböző, politikai, pénzügyi és szemléleti okok miatt legalább még egy évtizedig eltarthat.

A természetvédelem hatósági tevékenysége azonban teljes mértékben sohasem fog megszűnni, hiszen bizonyos hatósági feladatokat a természetvédelem saját birtokában lévő területein is el kell látni. Figyelembe kell venni továbbá azt is, hogy a védett területek közel felét kitevő állami erdőterületek átvételére különböző okok miatt belátható időn belül nem kerülhet sor. Legfőképpen azonban a hatósági feladatok azért nem szűnhetnek meg, mert a védett területeken kívül tenyésző növény- és állatfajok, valamint források, víznyelők, kunhalmok stb. védelme mindig is hatósági eljárást igényel.

A hatósági tevékenység mértéke a helyi adottságokon, elsősorban a lakosság természettel kapcsolatos tudati állapotán (ami a mi térségünkben eléggé alacsony színvonalú és barátságtalan) túl legjobban az eddigi gazdasági beavatkozás mértékétől és a tulajdonosoktól függ. Egy felszántott magántulajdonban lévő területen, természetvédelmet – ha az ott egyáltalán szóba jöhet – szinte kizárólag hatósági eszközökkel lehet kikényszeríteni. Ilyen eset pl. egy búzatáblában fészkelő túzok tojásainak és fiókáinak a megmentése.

Jóval egyszerűbb egy nagy kiterjedésű, állami erdőgazdaság feltáratlan és használaton kívül álló erdőrészletében fészkelő ragadozó madár fészkének a megvédése. Ilyenkor gyakran egy figyelemfelhívás is elegendő.

Az előbbi esetben a hatósági intézkedéseknek jelentős „ára” is lehet, míg az utóbbiban az anyagi kártérítés gondolata fel sem merülhet.

A fejezet során ismertetett feladatok közül hatósági vagy ilyen jellegű a különleges oltalmat igénylő természeti értékek körének megállapítása, a védetté nyilvánítás, a természetvédelmi értékek birtokba vétele, a védett értékeket veszélyeztető tényezők feltárása, a természetvédelmi tervek jóváhagyása, valamint a többi feladat megállapítása, végrehajtásának előkészítése és jóváhagyása.

2.5. A természetvédelem eszközei

A természetvédelem eszközeit képezik:

a jogszabályok; az ütőképes irányító és végrehajtó szervezet; a célok elérését és a feladatok megoldását elősegítő gazdasági szabályozórendszer; a széles alapokra támaszkodó társadalmi háttér; a természeti értékeket veszélyeztető mulasztások, cselekmények és magatartásformák szankcionálása; a hatékony nemzetközi kapcsolatrendszer; a szükséges tudományos feltárás; a kielégítő anyagi feltételek; a széles körű tájékoztatási rendszer; a védett természeti értékek állagmegóvását, helyreállítását és továbbfejlesztését célzó és tartalmazó műszaki tervek elkészítése; a feladatok végrehajtását garantáló, jól képzett szakszemélyzet, valamint a természetvédelemnek a lakosság körében kialakítandó kedvező arculata, valamint a feladatok és az eszközök összességét képező természetvédelmi politika.

2.5.1. A természetvédelem jogi szabályozása

Korunkban hatékony természetvédelmi tevékenységet jogszabályok nélkül nem lehet folytatni. A természetvédelmi jogszabályoknak annál magasabb szinten kell megszületniük és annál szigorúbbaknak kell lenniük, minél fegyelmezetlenebb az adott ország lakossága. Sajnos a mi térségünkben – így hazánkban is – az intézmények és az állampolgárok természetvédelemhez való viszonya eléggé barátságtalan, ezért a jogszabályoknak jóval nagyobb a jelentőségük, mint pl. a skandináv országokban.

A szükséges jogszabályok megalkotása a természetvédelemnek feladata is meg eszköze is egyben.

A magasabb szinten hozott jogszabályoknak, pl. a törvényeknek, a kormányrendeleteknek – mivel azoknak az alacsonyabb szinten hozottaknál időtállóbbaknak kell lenniük – csak a legfontosabb alapelveket kell szabályozniuk. A részletkérdéseket az alacsonyabb szintű jogszabályoknak kell tartalmazniok. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon az intézményes természetvédelem kezdete, illetve jelenlegi határainak kialakulása óta magasabb szintű természetvédelmi jogszabályt csak hat esetben (1935-ben, 1961-ben, 1971-ben és 1982-ben, 1995-ben és 1996-ban) alkottak (ami tízéves gyakoriságot jelent), mi ennek a kívánalomnak eleget tettünk.

Az alacsonyabb szinten hozott természetvédelmi jogszabályok száma megközelíti a kétezret. Ennek döntő hányada azonban egyedi védetté nyilvánítás. Ezek száma a jövőben látványosan csökkenni fog.

Ha egyszer elkészülne a több mint három évtizede tervezett és kiadásra elrendelt „Országos természetvédelmi szabályzat”, ami a természetvédelem részletkérdéseit kódexszerűen, teljes részletességgel tartalmazná, a meglévő jogszabályok döntő többségét és a védetté nyilvánítási határozatok és egyéb rendelkezések nagy részét hatályon kívül lehetne helyezni, aminek eredményeképpen a szinte áttekinthetetlenné vált jogszabálytömeg „megemészthetővé”, megismerhetővé válna.

A hazai társadalomban a jogszabályokkal kapcsolatban két ellentétes nézet vált uralkodóvá. Az egyik szerint a jogszabályok (a törvények, a rendeletek, az utasítások, a tiltások és a kötelezések) mindent megoldanak, a másik pedig ennek éppen az ellenkezőjét állítja. Utóbbiak hívei a jogi szabályozásban még annyi lehetőséget sem látnak, ami valóban benne van. E nézetek képviselőivel szemben tudomásul kell vennünk, hogy a mai körülmények között törvényes rendelkezések nélkül a természetvédelmet nem művelni, de még elkezdeni sem lehet, de azt is, hogy az igazi természetvédelmi tevékenység kibontakozásához és hatékony műveléséhez a jogszabályok csak a lehetőséget adják.

A jogszabályok döntő többsége a természetvédelemnek nem a végét, csupán a kezdetét jelenti, amelyek a természetvédelem céljainak megvalósításához, feladatainak végrehajtásához csupán a kereteket mutatják, azok tartalommal való megtöltése a természetvédelmi szervezetekben tevékenykedő hivatásos szakemberek és a társadalom feladata.

A természetvédelem extenzív szakaszának a vége felé, amikor a valaha is védelem alá helyezhető természeti értékek nagy része már élvezi a törvény oltalmát, a jogszabályok szerepe egyre csökken. Ebben a helyzetben a jogszabályok helyét a szakértelem, a szervezetek, a természetvédelmet támogató és az emberek magatartását helyes irányba terelő közgazdasági ösztönzők és a rendelkezésre álló anyagi eszközök veszik át. Egy – a tulajdonos, kezelő vagy használó által – különböző veszélyeknek kitett ősgyep veszélyeztetése pl. annak birtokbavételével (kisajátítással, kezelésbe vétellel vagy megvásárlással) majdnem teljes biztonsággal „örök időkre” megszüntethető.

Sokat segítene a természetvédelemnek, ha a kizárólag természetvédelmi jellegű jogszabályokban a természeti értékek védelmére vonatkozó előírásoknak csak a legszükségesebb, elkerülhetetlen, más jogszabályokba be nem építhető része fogalmazódna meg a többi más (pl. a büntető törvénykönyvbe, a polgári törvénykönyvbe, a kisajátítást, az adózást, az állami támogatást szabályozó vagy a földről, a vizekről, az erdőkről, a vadászatról stb. szóló) jogszabályokba épülne bele. Megfigyelhető ugyanis, hogy a kizárólag természetvédelmet szabályozó törvényeket sem az érdekelt intézmények, sem a lakosság széles körei nem ismerik, azok eléggé zárt körben maradnak. Ha pl. a természetvédelmi szempontból elrendelt építési tilalmat nem (vagy nemcsak) a természetvédelemről intézkedő jogszabályok, hanem az építési szabályzat is előírja, annak tartalmát az érintett intézmények, hatóságok és szakemberek révén lényegesen többen megismerhetnék.

A természetvédelmi jogszabályok általában kötelezéseket és tilalmakat tartalmaznak. A kötelezések zöme a védett területek tulajdonosaira, kezelőire és használóira, a tiltások pedig egyrészt rájuk, másrészt a terület látogatóira, vagyis harmadik személyre vonatkoznak. Ez a szabályozás általában népszerűtlen, nehezen végrehajtható, de feltétlenül szükséges és a természetvédelem lényegéből fakad. A népszerűtlenség nemcsak kifelé, vagyis a tulajdonosok, a kezelők, a használók és a védett értékek látogatói felé nyilvánul meg, hanem általában a természetvédelmi hatóságok és a kezelő szervek alkalmazottainak is sok gondot okoz. A kötelező előírások és tiltások megfogalmazása, az érdekeltekhez való eljuttatása, azok megértetése és időnkénti módosulása, elsősorban azonban érvényesítésük megkövetelése, azok állandó figyelemmel kísérése, megszegésük esetén pedig a szankcionálás kezdeményezése vagy végrehajtása a természetvédelemben dolgozók számára teher, feszültségekkel telített, sok nehézséggel járó feladat.

Célszerű ezért – és minden érintett számára kedvező – a súrlódások, feszültségek, nézeteltérések és az ezekkel együtt járó konfliktushelyzetek minél alacsonyabb szintre való csökkentése, aminek számos módja közül a legeredményesebb a védett területek birtokbavétele, vagy ahol lehetséges, a gazdasági tevékenység felfüggesztése.

Jogszabályokban különösen a következő tevékenységek és a természetvédelem viszonyát kell rendezni: területfelhasználás, a bányászat, a földhasználat, az építés, a közlekedés, a hírközlés, a kereskedelem, a vízgazdálkodás, a mezőgazdálkodás (földművelés, legelőgazdálkodás, állattenyésztés), a nádgazdálkodás, a halgazdálkodás, a vadgazdálkodás és a vadászat, a fegyveres testületek tevékenysége, erdőgazdálkodás, hirdetések (reklámok) elhelyezése, idegenforgalom, ipartelepítés, ipari létesítmények működtetése, kommunális szolgáltatás (hulladékelhelyezés, víztisztítás stb.), szabadtéri sporttevékenység, egyes kulturális rendezvények helyszíneinek kijelölése stb.

Magyarországon eddig kereken 230 országos jellegű, magasabb szintű természetvédelemmel kapcsolatos jogszabály jelent meg, amelyből mintegy 70 kimondottan természetvédelmi, a többi erdészeti, vízügyi, vadászati, környezetvédelmi stb., amelyeknek természetvédelmi vonatkozásuk is van.

A jogszabályok második, terjedelmesebb csoportját a konkrét, védetté nyilvánítást kimondó rendelkezések képezik, amelyek száma országosan megközelíti az ötszázat.

Az általános érvényű természetvédelmi jogszabályok közül a legfontosabbak: az 1879-ben alkotott erdőtörvény, az erdőkről és a természetvédelemről szóló 1935. évi törvény, a természetvédelemről alkotott 1961. évi törvényerejű rendelet, az 1962. évi és az 1971. évi természetvédelmi kormányrendeletek, az 1982. évi törvényerejű rendelet a természetvédelemről, valamint a jelenleg is érvényben lévő, a védett területek állami tulajdonba vételét elrendelő 1995. évi törvény s végül az 1996-ban alkotott, 1997. január 1-jén életbe lépett törvény a természet védelméről. Sajnos, ez további 30–40 újabb jogszabály megalkotását írja elő, illetve teszi szükségessé.

2.5.2. A természetvédelem szervezete

A jogszabályok, a lakosság tudatának megfelelő irányba való terelése, valamint az anyagi eszközök biztosítása mellett – de ezekkel legalább egyenrangúan – a természetvédelem egyik legfontosabb eszköze a jól kiépített, képzett szakembereket alkalmazó hivatásos természetvédelmi szervezet. A hazai és néhány szomszédos ország természetvédelmének eddigi története megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a természetvédelmi tevékenység hatékonysága, sikere térségünkben és korunkban minden mást megelőzve, elsősorban a hivatásos természetvédelmi szervezettől függ. Ütőképes, független természetvédelmi szervezet nélkül ugyanis a természetvédelem többi eszköze sem töltheti be szerepét, vagy ki sem alakulhat. A jogszabályok megfogalmazásához, előkészítéséhez és megfelelő helyekre való eljuttatásához, azok végrehajtásához, a tudatformáláshoz, az anyagi eszközök biztosításához például ugyanúgy jól képzett szakembereket foglalkoztató szervezetekre van szükség, mint a továbbiakban ismertetésre kerülő eszközök megteremtéséhez, illetve alkalmazásához. Jól működő szervezet nélkül még a célok megfogalmazásához sem lehet eljutni, nemhogy a feladatok végrehajtásához.

A gyakorlat által sehol sem igazolt, íróasztaloknál kitalált, elméleti tételnek kell tekinteni azt az álláspontot, amely szerint megfelelő társadalmi háttér, intézményi és állampolgári fegyelem megléte esetén nincs szükség hivatásos természetvédelmi szervezetre. Olyan ország, illetve társadalom nincs, ahol ez beigazolódott volna, eddig sehol sem alakult ki. A társadalmi berendezkedéstől függetlenül számos, hazánkhoz hasonló adottságokkal rendelkező országban tapasztalható, hogy megfelelően kiépített szervezet nélkül, kiváló jogszabályok és elfogadható társadalmi hozzáállás megléte esetén sem tudnak eredményeket felmutatni. Ezt megcáfolhatatlanul bizonyítja a hazai természetvédelem 1973 előtti időszaka.

2.5.2.1. Állami szervezet

Mindaz, amit a bevezetőben állítottunk, elsősorban az állami szervezetekre vonatkozik. Az állami természetvédelmi szervezetek számos országban, így hazánkban is – követve az erdőtörvényekkel együtt megalkotott természetvédelmi törvények példáját – az államerdészeti szervezeteken belül, annak részeként jöttek létre. Ezeken a helyeken volt a legfigyelemreméltóbb előrehaladás. Más kérdés, hogy sok országban – mint nálunk is – maga az államerdészeti szervezet is a földművelésügyi (mezőgazdasági), belügyi vagy más tárcákon belül épült ki.

Az államerdészeti és természetvédelmi szervezet összefonódásának két alapvető oka van. Egyik, hogy ezekben az országokban a védelem alá került természeti értékek zöme erdőterületen található, vagy az éppen maga az erdő, a másik pedig, hogy a polgári szervezetek közül egyedül az államerdészet rendelkezik olyan hálózattal, személyzettel, fegyelemmel és nem ritkán eszközökkel, amelyek átalakítás nélkül alkalmasak a természetvédelmi feladatok ellátására, egyben finanszírozására is.

Egy hatékony természetvédelmi szervezet létrehozásának számos olyan feltétele van, amelyet az államerdészeti szervezetek maradéktalanul ki tudnak elégíteni.

Ezek közül a legfontosabb:

– a szervezeteknek (a közigazgatáshoz hasonlóan) – mivel a védendő vagy védett természeti értékek, különösen a növény- és állatfajok bárhol előfordulhatnak – hézagmentesen és átfedések nélkül le kell fedniük az ország (vagy térség) teljes területét;

– a szervezetben azok a szakemberek legyenek többségben, akik alapképzettségüknél fogva a védendő természeti értékeket könnyen felismerik (az alapvető földtani, víztani, növénytani, állattani és földrajzi ismereteket a világ minden erdészeti tanintézetében oktatják);

– a természetvédelem – az erdészeti feladatok ellátásához hasonlóan – bizonyos fokú félkatonai jellegű, hatósági jogosítványokkal is rendelkező, egyenruhával, szolgálati fegyverrel és közlekedési eszközökkel ellátott kezelő, ellenőrző, felügyelő szervezetet igényel;

– az államerdészetnél rendelkezésre állnak a személyzet munkavégzését és ellátását szolgáló irodák, kezelőépületek, lakások, közlekedési eszközök és hírközlő berendezések.

A korszerű, nagyrészt napjainkban is működő államerdészeti szervezet alapjait Magyarországon 1879-ben rakták le. Az akkor és később létrehozott szervezetek, az erdőfelügyelőségek, erdőhivatalok, erdőigazgatóságok, erdőrendezőségek, erdőgazdaságok ezeket az igényeket szinte teljes mértékben kielégítették. A természetvédelmi szervezet pontosan egy évszázadon át (1879 és 1961 között, 82 évig) teljesen és később is (1962–1979 között, 18 évig) döntő részben az államerdészeti szervezettel azonos volt, vagy annak részeként tevékenykedett.

Természetvédelmi főhatóságnak, országos irányító szervnek csak az a szervezet tekinthető, amelynek a vezetője védetté nyilvánítási joggal rendelkezik. Magyarországon ilyen vezető volt 1879–1949 között a földművelésügyi miniszter, 1949-től 1961-ig az Országos Természetvédelmi Tanács elnöke, 1962–1977 között az Országos Természetvédelmi Hivatal elnöke, 1977–1987 között az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnöke, 1987-től 1990 tavaszáig a környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter, 1990 nyarán a környezetvédelmi, 1990–1998 között a környezetvédelmi és területfejlesztési, azóta pedig ismét a környezetvédelmi miniszter. Ezt a beosztást 1939-től, az intézményesített természetvédelem kezdetétől napjainkig kereken mintegy húsz személy töltötte be.

Megállapítható, hogy a leghatékonyabban működő főhatóság eddig az Országos Természetvédelmi Hivatal, a legkevésbé sikeres pedig a Földművelésügyi Minisztérium volt.

2.5.2.1.1. Természetvédelmi főhatóságok

Földművelésügyi Minisztérium – FM (1879–1961). Az első törvényes rendelkezés, az 1879-ben alkotott erdőtörvény megjelenésétől 1961-ig, vagyis 83 éven keresztül a természetvédelmi főhatóság, az FM volt.

Országos Természetvédelmi Tanács OTT (19391961). A Tanács természetvédelmi főhatóságként csak 1949-től 1961-ig működött.

Állami Erdőgazdasági Üzemi Központ (Erdőközpont) (19491950). Nem volt sem természetvédelmi szervezet, sem a szó igazi értelmében vett főhatóság, ismertetésétől mégsem tekinthetünk el, mert a kormány 1949-ben kiadott rendelete szerint az Országos Természetvédelmi Tanács – mint ettől kezdve természetvédelmi főhatóság – igazgatási és ügyviteli tennivalóit az Erdőközpont látta el, jóllehet maga a Tanács a földművelésügyi miniszter felügyelete alatt állott.

Országos Természetvédelmi Hivatal OTvH (19621977). Mint közvetlenül a kormány alá rendelt önálló és kizárólag természetvédelemmel foglalkozó főhatóság a világon az első ilyen szervezet volt, és ismereteink szerint megszűnéséig hozzá hasonlót nem hoztak létre.

Országos Erdészeti Főigazgatóság OEF (19541967). Az FM-ből kivált, 13 évig működő erdészeti főhatóság nem tekinthető természetvédelmi főhatóságnak, de mint a védett természeti értékek döntő részét kezelő állami erdőgazdaságok központi felügyelő szerve, a természeti értékek fenntartásában jelentős szerepet töltött be.

Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal OKTH (19771987). Az OTvH és az Országos Környezetvédelmi Tanács (1974–1987) Titkársága összevonásával létrejött főhatóság egy évtizeden keresztül töltötte be a természetvédelmi főhatóság szerepét.

Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium KVM (19871990). Az OTvH és az Országos Vízügyi Hivatal (OVH) összevonásával létrejött első hazai környezetvédelmi minisztérium.

Környezetvédelmi Minisztérium – KM (1990). A minisztériumot 1990 nyarán mintegy három hónapig így nevezték.

Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium KTM (19901998).

A KTM a KVM, illetve a KM jogutódjaként jött létre 1990 őszén. A minisztériumon belül kezdetben a természetvédelem helyzete rendezetlen volt. Az év végén a minisztérium belső szervezeti egységeként létrehozták a Természetvédelmi Hivatalt, amely azonban védetté nyilvánítási jogot nem gyakorol, az a miniszter hatásköre.

Környezetvédelmi Minisztérium – KÖM (1998-tól). A KTM-et ismét Környezetvédelmi Minisztériummá alakították át.

2.5.2.1.2. A természetvédelem területi szervei

A természetvédelemben az országos természetvédelmi főhatóság alá rendelt független, területi (regionális) szerveknek meghatározó szerepük van. Tevékenységük – a védetté nyilvánítások kivételével – még a főhatóságénál is fontosabb. A saját területi szervezettel nem rendelkező természetvédelmi főhatóság (amilyen pl. az Országos Természetvédelmi Hivatal az első évtizedében volt) ugyanis jóval szerényebb eredményeket tud elérni, mint a jól kiépített területi szervek egy alig működő főhatóság mellett.

A több mint fél évszázados hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy a főhatóság akkor is működőképes, ha a természetvédelmet más hozzá hasonló tevékenységekkel (pl. környezetvédelemmel) együtt irányítják. Ha azonban a területi szervek más szakterületekkel (pl. az erdészettel, a környezetvédelem részterületeivel vagy a vízüggyel) összekapcsolt szervezetben működnek, a természetvédelmet mindig háttérbe szorítják.

Magyarországon eddig semmitől sem függött annyira a természetvédelmi tevékenység hatékonysága, mint az önálló, közvetlenül a természetvédelmi főhatóság irányítása alatt álló, csak természetvédelmi tevékenységet folytató területi szervektől. Az intézményes természetvédelem kezdetétől a hetvenes évek elejéig eltelt három évtized szerény eredményei – más okok mellett – elsősorban a területi szervezetek hiányára vezethetők vissza.

A területi szervek lehetnek tisztán hatóságiak, csak a természetvédelmi kezelést ellátók vagy vegyesek. Magyarországon csak a vegyes, vagyis a hatósági és a kezelési feladatokat egyaránt ellátó területi szerveknek van létjogosultságuk. Minden más elképzelés – mint azt az eddigi ilyen irányú kísérletek is mutatják – kudarcra van ítélve.

Az erdészeti igazgatásról szóló 1923. évi rendelet megjelenéséig a természet- védelemnek semmiféle szervezete nem volt. A természetvédelemmel kapcsolatos teendőket, elsősorban az ezzel kapcsolatos összeírásokat az akkori államerdészeti szervezetek, erdőigazgatóságok, erdőfelügyelőségek, erdőhivatalok látták el.

Magyar királyi erdőigazgatóságok (1923–1945). Az erdészeti igazgatásról 1923-ban megjelent rendelet lényegében a már spontán kialakult gyakorlatot törvényesítette, amikor a természeti értékek ügyét az erdőigazgatóságok jogkörébe utalta, a felügyeletét pedig az erdőfelügyelők feladatává tette.

Magyar állami erdőigazgatóságok (1946–1949). A világháború után az erdők nagy része állami tulajdonba, illetve kezelésbe került. Ennek irányítására létrehozták a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemeket (MÁLLERD), amelyhez tizenegy állami erdőigazgatóság tartozott. A királyi erdőigazgatóságok jogutódjaként három éven keresztül a természetvédelem területi feladatai ide tartoztak.

Állami erdőgazdaságok (1950-től folyamatosan). Az erdőigazgatóságok jogutódjaként 1950-ben történt megalapításuktól fogva (a gyakori névváltozásuktól függetlenül) folyamatosan ellátnak bizonyos természetvédelmi kezelési feladatokat. A hetvenes évek elejéig – a barlangok kivételével – a felszíni védett természeti értékek általános kezelői voltak. Azóta részarányuk csökkent, de az általuk kezelt védett természeti területek kiterjedése jelenleg jóval nagyobb, mint akkor volt.

Állami erdőrendezőségek (1973–1979). Mivel az állami erdőgazdaságok természetvédelmi kezelési feladataiknak egyre nehezebben tudtak vagy akartak eleget tenni, az általuk addig kezelt területek nagy részét további kezelésre átadták az állami erdőrendezőségeknek, amelyek hat éven át ezeknek a feladataiknak magas színvonalon eleget tettek.

Természetvédelmi felügyelőségek (1973–1979). A hetvenes évek elejére bebizonyosodott, hogy a természetvédelmi főhatóság külső területi szervek nélkül majdnem működőképtelen, és mivel a védett területek kezelői hatósági jogosítványokkal nem rendelkeznek, szükségessé vált az Országos Természetvédelmi Hivatal saját regionális szerveinek a létrehozása. Ennek első lépcsőjeként az országot (Budapest, Veszprém, Szombathely majd Sopron, Pécs, Kecskemét, Szeged, Debrecen, Miskolc és Eger központtal) kilenc természetvédelmi körzetre osztották, valamennyiben egy-egy természetvédelmi főfelügyelő kinevezésével.

Ez a szervezet az első nemzeti park igazgatóság felállításával nyolc körzetben természetvédelmi felügyelőséggé alakult át. Számuk a nemzeti park igazgatóság felállításával 1979-ig párhuzamosan (Budapest, Veszprém, Sopron, Pécs és Miskolc székhellyel) fokozatosan ötre csökkent. A nemzeti park igazgatóságok körzetében e hatósági, ellenőrzési, felügyeleti, összehangoló és kezelési teendőket az igazgatóságok vették át. A többi területen a felügyelőségek zömében hatósági teendőket láttak el, mivel a kezelési feladatokat nagyrészt az állami erdőrendezőségek végezték.

Nemzeti park igazgatóságok (1973-tól folyamatosan). A Nemzetközi Természetvédelmi Unió, a nemzeti park ügyekben legilletékesebb nemzetközi szervezet – amelynek hazánk is tagja – egyik kötelező érvényű ajánlása szerint nemzeti parkot csak az ország legmagasabb rangú természetvédelmi hatóságának alárendelt, önálló költségvetési szervként működő szervezet igazgathat. Az Országos Természetvédelmi Hivatal ennek az ajánlásnak a figyelembevételével hozta létre hazánk első nemzeti parkjának megalapításával egy időben 1973-ban a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságot.

Ez az intézkedés a hazai természetvédelemben – magától a nemzeti parktól eltekintve – szervezeti szempontból is korszakalkotó jelentőségű volt. Ez lett ugyanis az akkor közel negyvenéves intézményes magyarországi természetvédelem első főhivatású, csak természetvédelemmel foglalkozó területi szervezete.

Megalakításakor az összes hazai védett természeti terület háromnegyedét vette kezelésbe, ami az addig védett területeknek közel négyszerese volt.

A hazai nemzeti park igazgatóságok – a nemzetközi gyakorlattól és elnevezésüktől eltérően – nemcsak a nemzeti park törzsterületét, hanem a hozzájuk csatolt, körzetükben mozaikszerűen elhelyezkedő egyéb védett természeti értékek – tájvédelmi körzetek, természetvédelmi területek, barlangok – hatósági felügyeletét és természetvédelmi kezelését is ellátják. Ezt a jogukat illetékességi körzetükben a védett területeken kívül élő védett növény- és állatfajok vonatkozásában is gyakorolják.

Az igazgatóságok a nemzeti parkok alapításával párhuzamosan egy negyed század alatt a korábbi felügyelőségektől és a többi kezelő szervtől az ország teljes területén átvették a természetvédelem hatósági feladatait és részben a kezelési teendőket is. Ezzel a nemzeti park igazgatóságok a természetvédelem alapvető szerveivé, meghatározó tényezőivé váltak. Kisebb – utólag jelentéktelennek látszó – megrázkódtatások közben kiállták az idők próbáját, elsősorban a negyed évszázad alatti számos átszervezést.

Éppen ez a stabilitás, a szervezet megingathatatlanságába, időtállóságába vetett bizalom, illetve az átszervezésektől való jogos félelem készteti az illetékesek egy részét arra, hogy nem egészen átgondolt módon, nem egyszer már-már felelőtlenül arra alkalmatlan területeken újabb és újabb nemzeti parkokat hozzanak létre kimondottan azzal a hátsó gondolattal, illetve céllal, hogy valamennyi természetvédelmi területi szervezet nemzeti park igazgatósággá váljék.

Ez az elgondolás – eltekintve magának a nemzeti park eszméjének esetleges lejáratásától – azzal a veszéllyel jár, hogy maga az intézmény válik hiteltelenné. Előfordulhat, hogy a nemzeti park igazgatóságok kivívott, megszerzett tekintélye nem erősödni és terjedni fog, hanem ellenkezőleg; az inflálódik, elszürkül, általánossá, megszokottá, átszervezhetővé válik. Magyarország semmiképpen sem olyan ország, amelynek teljes területe behálózható nemzeti parkokkal és lefedhető nemzeti park igazgatóságokkal.

A nemzeti parkok igazgatóságai azért válhattak rövid idő alatt minden illetékes által elismert szakértői testületekké, mert állományukban területileg eltérő módon ugyan, a helyi igényekhez igazodva minden szakterület képviselői geológusok, barlangszakértők, vízügyi szakemberek, erdészek, botanikusok, kertészek, mezőgazdák, állattenyésztők, ornitológusok, zoológusok, geográfusok, ökológusok, építészek, jogászok stb. jelen vannak.

A nemzeti parkok igazgatóságai a nemzeti park tanácsokban közreműködő külső szakemberekkel együtt természetvédelmi szempontból a térség – egyes esetekben annál nagyobb területek – szellemi központjai.

Jelenleg (2001-ben) Magyarországon kilenc nemzeti park igazgatóság működik: Debrecenben a Hortobágyi, Kecskeméten a Kiskunsági, Egerben (Felnémeten) a Bükki, Jósvafőn az Aggteleki, Sarródon a Fertő-Hansági, Pécsen a Duna–Dráva, Szarvason a Kőrös–Maros, Veszprémben a Balaton-felvidéki, Budapesten pedig a Duna–Ipoly nemzeti parké.

Környezet- és természetvédelmi felügyelőségek (1979–1988). Az állami erdőrendezőségek kezelési feladatainak ellátását 1979-ben megszüntették, a természetvédelmi felügyelőségeket pedig környezet- és természetvédelmi felügyelőségekké alakították át. Mivel eddig a nemzeti park igazgatóságok körzeteiben felügyelőségek nem működtek, számukat – Szegeden és Debrecenben újak felállításával – hétre emelték.

Környezetvédelmi és vízügyi igazgatóságok (1988–1990). A Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium megalakulását követően a vízügyi igazgatóságok összevonásával, gyakorlatilag azonban utóbbiaknak az előbbiekbe történt beolvasztásával létrejött 12 igazgatóság közül természetvédelmi feladatai csak a Dunántúlon létrehozott Budapest, Székesfehérvár, Győr, Szombathely és Pécs székhellyel működő ötnek voltak. Az ország keleti felében ugyanis a természetvédelmi feladatok ellátását az akkor működő négy nemzeti park igazgatóságára bízták.

Természetvédelmi igazgatóságok (1990-től 1997-ig). Az 1990-ben bekövetkezett átszervezés eredményeképpen a régebbi felügyelőségi szervezetnek megfelelően – a környezetvédelmi és vízügyi igazgatóságok megszüntetésével egyidejűleg – a nemzeti park igazgatóságok által le nem fedett országrészeken Budapest, Veszprém, Sopron és Pécs székhellyel, később Szarvason természetvédelmi igazgatóságokat hoztak létre, melyek 1997-ig folyamatosan nemzeti park igazgatóságokká alakultak át.

Mindezek után 2001 végén a szervezet a következő területi igazgatóságokból áll:

– Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága, Debrecen (1973),

– Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósága, Kecskemét (1975),

– Bükki Nemzeti Park Igazgatósága, Eger (1977),

– Aggteleki Nemzeti Park Igazgatósága, Jósvafő (1985),

– Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság, Pécs (1996),

– Körös–Maros Nemzeti Park Igazgatóság, Szarvas (1997),

– Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság, Veszprém (1997),

– Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, Budapest (1997).

Az előzőkből megállapítható, hogy a természetvédelem területi szerveinek története az átszervezések története. A szervezet 1973-ban történt felállítása óta hat nagyobb és számos kisebb átszervezésen esett át, amelyek kivétel nélkül elkerülhetők lettek volna és közülük csak egy, az utolsó (a kiinduló állapotot visszaállító) volt a természetvédelem számára kedvező.

Sajnálattal kell megállapítani, hogy ezek a kimondottan kedvezőtlen, a természetvédelmi tevékenységet évekkel visszavető átszervezések általában nem külső nyomásra, mindig az ügyben legilletékesebb államigazgatási vezető (miniszter, államtitkár) kezdeményezésére következtek be.

Az ország jelenlegi kilenc természetvédelmi körzete – jelentéktelen eltérésekkel – azonos azzal, amit több mint két évtizeddel ezelőtt a szakemberek minden befolyástól mentesen, kizárólag szakmai szempontok figyelembevételével kialakítottak. Ez egyben azt is jelenti, hogy ez a szervezet kiállta az idők próbáját, a természetvédelem középszintű, regionális, területi szervezetét minden felsőbb szinten vagy más szakterületen bekövetkezett szervezeti és személyi változásoktól meg kell óvni. Ezen a szinten egyetlen más szervezettel sem szabad közösködni. A körzetek határvonalainak kialakításakor csak az országos természeti értékek térbeni elhelyezkedését, illetve megoszlását szabad figyelembe venni, amely nem esik egybe a mezőgazdaság, az erdészet, a vízügy, a környezetvédelem vagy a közigazgatás számára legkedvezőbb vagy kialakított határokkal. (Példaképpen felhozható az erdőfelügyelőségi szervezet, amelynek körzetei és székhelyei azonosak azzal, amit közel százhúsz évvel előbb, 1879-ben kialakítottak.)

A természetvédelem jelenlegi területi szervezete fenntartások nélkül véglegesnek tekinthető. A hazai adottságok mellett a hatósági és természetvédelmi kezelési feladatokat középszinten szervezetileg szétválasztani, vertikálisan esetleges újabb lépcsőket közbeiktatni lehetetlen és értelmetlen. Az igazgatóságok természetgazdálkodási, kezelési feladatainak megnövekedésével a főhatóság irányító, ellenőrző szerepének a növelésére van szükség. Minden újabb szervezeti szint esetleges közbeiktatása – egyebek mellett – azzal a hátránnyal járna, hogy egyre több szakember dolgozna hivatalokban, központokban, irodákban és egyre kevesebb a természetben. Az elnevezésekben (felügyelőség, igazgatóság stb.) bekövetkezett változások nem lényegbevágóak, fontosabb ezek száma és működési körzete.

Meg kell végül említeni, hogy 1994-től, illetve 1997-től a minisztérium felügyelete alatt döntő mértékben a Hortobágyi Nemzeti Park területén tevékenykedik a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság, valamint a Hortobágyi Halgazdaság, amelyeket „belső” természetvédelmi kezelőknek kell tekinteni. Számítani kell mindkettőnek a nemzeti park igazgatóságba történő beolvasztására.

2.5.2.2. Tanácsadó testületek

A természetvédelemben sajátos szerepet töltenek be azok a tanácsok, bizottságok, albizottságok, amelyek tagjai részben állami tisztségviselők, részben e tevékenységet társadalmi munkában ellátó tudósok, szakemberek, politikusok. Sok országban e testületek szerepe, illetve jelentősége kiemelkedő, máshol formális vagy ilyeneket nem is hoznak létre.

Magyarországon ilyen testületek megalakítására az előkészületeket már a századforduló után megtették, létrehozásukra azonban az első világháború miatt nem került sor.

Az első ilyen szervezet a földművelésügyi miniszter tanácsadó testületéként megalakított Országos Természetvédelmi Tanács (1939–1961), amely 1949-től egyben védetté nyilvánítási joggal felruházott természetvédelmi főhatóság is volt.

Az Országos Természetvédelmi Hivatal elnökének tanácsadó testületé a Természetvédelmi Tanács (1962–1977) lett.

Az 1977–78-ban történt átszervezés következtében az Országos Környezetvédelmi Tanács (1974–1977) és a Természetvédelmi Tanács egyidejű megszüntetésével megalakították az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanácsot (1978–1985), amely e vonatkozásban a kormány tanácsadó, összehangoló testületé lett, így kormánybizottságként működött.

E Tanács megszüntetése után megalakították az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságát, amely több átalakítás után napjainkban is működik.

Közben a környezetvédelmi és vízgazdálkodási miniszter tanácsadó testületeként létrehozták a Környezetpolitikai Tanácsot (1988–1990), amely azonban két ülés után feloszlott.

A kormány szakértői testületéként 1995-től ismét működik az Országos Környezetvédelmi Tanács.

A megyékben és a fővárosban a tanácsok mellett a hetvenes évek elején megyei (fővárosi) természetvédelmi bizottságok alakultak, amelyek néhány éves tevékenységük után beolvadtak az 1979 és 1989 között létrehozott megyei környezetés természetvédelmi bizottságokba. Ezek a tanácsok megszüntetésével, illetve a települési önkormányzatok felállításával egyidejűleg tevékenységüket befejezték.

A hetvenes évek elejétől kezdve a nemzeti parkok alapításával egy időben az igazgatóságok mellett tanácsadó testületként nemzeti park tanácsokat hoztak létre, amelyek kezdetben aktív tevékenységet fejtettek ki, majd a sorozatos átszervezések következtében fokozatosan megszűntek.

Összegzésképpen megállapítható, hogy Magyarországon a felső kezdeményezésre létrehozott tanácsadó, összehangoló, egyeztető részben állami, részben társadalmi testületek eddig nem voltak igazán ütőképesek és hatékonyak. Hazánkban az ilyen szervezeteknek nincs társadalmi tekintélyük. A sorozatos átszervezések mellett munkájuk azért sem bontakozhatott ki, mert amikor még nem léteztek főhivatású állami természetvédelmi szervezetek, nem volt kinek tanácsot adni, amikor pedig az állami szervezet kialakult, a – többé-kevésbé műkedvelőkből álló – testületek tanácsaira nem volt igény.

2.5.2.3. Társadalmi szervezetek

Néhány fejlett természetvédelmi kultúrával és hagyományokkal bíró országban a társadalmi szervezeteknek jelentős szerepük van – megfelelő állami támogatás és szervezet hiányában – ezek képezik a természetvédelem gerincét. Vannak országok, ahol az önkéntes természetvédő szervezetek tagdíjakból, adományokból és alapítványi támogatásból a természeti értékeket a védett vagy védelemre érdemes területek felvásárlásával mentik meg a pusztulástól.

Magyarországon a természetvédelemnek jól kiépített állami szervezete van, a szükséges anyagi eszközök egy része is rendelkezésre áll, a társadalmi szervezetek támogatását mégsem lehet nélkülözni. Számos olyan természetvédelmi feladat létezik, amelynek megbízható, folyamatos végrehajtása még jól kiépített állami intézmények és megfelelő mennyiségben rendelkezésre álló anyagi eszközök esetén sem oldható meg társadalmi háttér nélkül. Ennek klasszikus példája a szinkron madármegfigyelés, a madárgyűrűzés, a madárszámlálás, a madáretetés, általában a madárvédelem.

A természetvédelmi feladatokban való részvételt célul kitűző egyesületek tagságának nagy része azonban nem csupán azért tevékenykedik (és fizet tagdíjat), hogy az állami szervezeteket tehermentesítse s hogy védje a természet értékeit. Az a munka, amit a természetvédelmi jellegű egyesületekben végeznek, általában szórakoztató, romantikus, rokonszenves és egyben tanulságos is. E tevékenységnek ismeretterjesztő, felüdítő, közösséget alakító, az összetartozás érzését fokozó, nem ritkán a hazafias érzést vagy a nemzetközi összetartozást és az egymásra utaltság tudatát felszínen tartó, kialakító vagy azt erősítő jellege is van. Egy nagy területre kiterjedő madárszámlálás kapcsán pl. az országot is jobban meg lehet ismerni, egy Svédországban meggyűrűzött és Afrikában elejtett vadlúd gyűrűjének visszaküldése az emberek közötti barátság megnyilvánulása is. Egy ritka ragadozó madár fészkének, tojásainak és fiókáinak a madárkereskedőktől való, hetekig tartó éjjel-nappali őrzésének a madárvédelmen túl számos más jótékony hatása is van.

Sajnos, hazánkban a természetvédelem társadalmi támogatottsága nem eléggé széles körű, csupán néhány ezer emberre korlátozódik. Leghatékonyabb ilyen szervezet az ötezer körüli – zömében fiatal – tagot számláló Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület. A néhány tucatra tehető többi – magát természetvédelminek tekintő – egyesület, klub, szakkör stb. tagsága csupán néhány százra tehető.

A társadalmi természetvédelmi tevékenység nem kielégítő színvonalát legjobban talán az jelzi, hogy törvényes rendelkezések, illetve lehetőségek ellenére a jelenleg védett természeti értékek több mint 95 százaléka nem társadalmi kezdeményezésre, hanem hivatalból került védelem alá. A társadalmi természetvédelmi szolgálat a hivatásos természetvédők minden erőfeszítése ellenére nem működik kielégítően. A nemzeti parkok baráti körei a kezdeti felbuzdulások után sorra megszűnnek.

A legtöbb társadalmi természetvédelmi szervezet – a tanácsadó testületekhez hasonlóan – csak akkor működik, ha a hivatásos természetvédelmi szervezet gondoskodik fenntartásáról, illetve azokat folyamatosan működteti.

Megfigyelhető az is, hogy szinte kizárólag azok az egyesületek maradtak fenn és tevékenykednek hatékonyan, amelyek állami támogatásból, adományokból, szolgáltatási tevékenységből vagy más anyagi eszközökből tartják fenn magukat, és fizetett alkalmazottakkal hivatal-, intézmény-, illetve vállalkozásszerűen működnek. A hazai zöldek legnagyobb hibája, hogy a hivatásos természetvédelmi szervezetek tevékenységét inkább kritizálják, mint segítik.

A kimondottan természetvédelmi jellegű egyesületeknél jóval nagyobb a környezetvédelmi egyesületeknek, kluboknak, társaságoknak, köröknek, csoportosulásoknak a száma, amelyek elnevezése és tevékenysége környezetvédelmi jellegű, és amelyek mellesleg természetvédelemmel is foglalkoznak. Számuk és tagságuk létszámának megállapítása – mivel állandó mozgásban vannak – bizonytalan. Ezek szinte kivétel nélkül az utóbbi tíz évben alakultak, hagyományaik még nincsenek.

Ide soroljuk a hagyományos, évtizedek, sőt néhány esetben több mint egy évszázada létrejött erdészeti, karszt- és barlangkutató, természetbarát, botanikus, rovarász, állatvédő, földrajzi, madártani stb. egyesületek tevékenységének és tagságának egy részét is. Ezek alapszabály szerinti működése, illetve tevékenysége azonban csak nagyon kis részben jelent egyben olyan tevékenységet is, amely a természetvédelem érdekeit szolgálja. Nyilvánvaló pl., hogy ezek fakereskedelmi, cseppkőgyűjtő, forrásfoglaló, kaktusztermesztő, lepkefogó, macskaszépségversenyt rendező vagy postagalamb tenyésztő tevékenységük nem, vagy csak nagyon áttételesen szolgál természetvédelmi érdekeket.

Az utóbbi időben a természetet (is) védő egyesületek közé sorolják a vadász- és horgászegyesületeket is, amit azonban csak nagyon nagy fenntartásokkal lehet tudomásul venni. Ezekről egyelőre azt kell megállapítani, hogy sokkal jobban igénybe veszik, használják, esetleg pusztítják a természetet, mint amennyire védik azt.

2.5.3. A természetvédelem gazdasági szabályozása

A természetvédelem céljainak eléréséhez, illetve feladatainak végrehajtásához a kötelezéseket és tiltásokat megfogalmazó, a szankcionálásokat kilátásba helyező jogszabályokon kívül, valamint az anyagi eszközök biztosításán túlmenően szükség van olyan közgazdasági jellegű szabályozórendszerre is, amely a területek kezelőit – elsősorban a védett területek birtokosait – arra ösztönzi, hogy tartózkodjanak a természetkárosító tevékenységektől. Az ilyen szabályozók visszatartó, vagy a már bekövetkezett károk elhárítását és a korábbi állapotok visszaállítását elősegítő, ilyen magatartásra ösztönző előírásai a természetvédelemnek és a tulajdonosoknak egyaránt a legkedvezőbbek. E körbe azokat a közgazdasági szabályozókat soroljuk, amelyek az érdekelteket a természeti értékek megóvására sarkallják, a területek birtokosainak nem okoznak többletköltségeket, a természetvédelmet, s azon keresztül a költségvetést pedig sok fölösleges kiadástól mentesítik.

Az ilyen ösztönzők legegyszerűbb példája az adókedvezmény vagy adómentesség, amikor is a tulajdonosnak is anyagi érdeke, hogy birtokának egy része védett legyen, vagy ha nem is érdeke, de nincs ellenérdekeltsége.

Negatív anyagi ösztönzéssel is számos természetpusztítás megelőzhető. Nagyon értékes területeken az állam vagy az önkormányzat olyan magasra emelheti a vadászterület bérleti díját, hogy senki sem kívánja azt bérbe venni. Olyan ősgyepek, kopárok, homokterületek, mocsarak fásítását vagy erdősítését, amelyek betelepítése természetvédelmi szempontból nem kívánatos, az állam ne támogassa, viszont aránytalanul többet fordítson a roncsolt területek, a felhagyott kőbányák, a külszíni fejtések stb. erdővel való betelepítésére. Az értékes élőhelyek meliorálására se állami támogatást, se kedvezményes hitelt ne adjanak.

Pozitív anyagi ösztönzésnek minősíthető az is, ha pl. az állam a saját maga által képzett erdőfenntartási alapból magasabb egységár (vagyis nyereséghányad) megállapításával arra készteti az erdőgazdálkodókat, hogy az őshonos és a természetvédelem számára kedvezőbb fafajokból álló erdőket hozzanak létre. Az erdőgazdálkodót nemcsak kötelezésekkel, tiltásokkal és szankcionálással, hanem a kedvezőbb egységár megállapításával is arra kell ösztönözni, hogy pl. a kiváló tölgytermő helyen tölgyerdőt, ne tájidegen fenyvest létesítsen, illetve tartson fenn.

Adókedvezményben, esetleg támogatásban kell részesíteni pl. azokat a gazdákat, akik védett gyepeken védett háziállatfajtákat (pl. szürkemarhát, rackajuhot vagy mangalica sertést) legeltetnek.

A körültekintő, ösztönző jellegű közgazdasági szabályozás nagymértékben csökkentheti az egyébként is egyre áttekinthetetlenebbé váló és alacsony hatékonyságú jogi túlszabályozást, s egyben a költségvetési támogatás célszerűbb felhasználását teszi lehetővé.

Állami támogatás, kölcsön, illetve hitel semmiféle természetpusztító tevékenységre nem adható, a szakszerű természetgazdálkodást pedig pozitív vagy negatív pénzügyi ösztönzőkkel kell támogatni!

A gazdasági szabályozók szerepe a kilencvenes évek eleje óta folyamatban lévő tulajdonváltozások után még az eddigieknél is nagyobb. A védett területek tulajdonosainak a száma, sajnos, robbanásszerűen, a korábbinak a sokszorosára növekedett, akikkel az egyedi kapcsolattartás (ami a nagy kiterjedésű állami gazdaságok, erdőgazdaságok, termelőszövetkezetek vagy vadásztársaságok vezetőivel nem okozott különösebb gondot), a külön-külön történő megállapodás, a személyes ismeretség kialakítása és fenntartása lehetetlen. Ennek következtében is megnövekedett a normatív, előre megismerhető és kiszámítható közgazdasági szabályozók hatása, szerepe, pénzügyi eredménye.

2.5.4. A természetvédelem társadalmi háttere

A természetvédelmi szervezetek tárgyalásakor röviden ismertettük a társadalmi szerveződések, szervezetek, egyesületek, klubok, szakkörök és egyéb, többé-kevésbé szervezett állampolgári tömörülések szerepét. Ezek tagsága hazánkban nem több néhány tízezernél, így a teljes lakosságnak még az egy százalékát sem képviselik, márpedig egy ország (esetleg annál nagyobb vagy kisebb térség) természeti állapota, természetvédelmi helyzete nem e törpe kisebbségtől, hanem a lakosság többségétől függ.

Hazánk a természetvédelem társadalmi támogatottsága tekintetében eléggé szerény helyen áll, ami különösen akkor tűnik fel, ha – ahogyan azt a lakosság nagy része teszi – hazánkat nem a mi súlycsoportunkba tartozó, hanem minket e vonatkozásban évtizedekkel megelőző országokkal hasonlítjuk össze. Az ország lakossága természetvédelmi szempontból három – egymástól eléggé jól elválasztható – csoportba osztható.

Az első csoportba sorolható lelkes, a természet értékeit védeni akaró vagy azt semmiképpen sem károsító réteg létszáma csupán százezer fő körül lehet, így a teljes lakosságnak csak egy százalék körüli részét teszi ki, vagyis száz emberből legfeljebb csak egy tekinthető aktív természetvédőnek.

A magyar lakosság túlnyomó többsége, több mint 95 százaléka közömbös. Tudatosan semmit nem tesz ugyan a természet ellen, de munkája, tevékenysége közben, szabadidejében véletlenül, tájékozatlanságból vagy tudatlanságból különösebben nem is óvja azt. A legnagyobb gondot az okozza, hogy a lakosságnak ez a köre természetvédelmi célból nagyon nehezen mozgósítható.

Az ebbe a csoportba tartozók nagyon következetes ismeretterjesztő, nevelő, oktató, tudatformáló munkával természetbarátokká válhatnak.

A lakosság néhány százaléka, akik létszáma viszont az első csoportba sorolhatókénak a többszöröse, tudatosan, anyagi érdekeitől vezéreltetve, üzleti megfontolásból, sportból vagy egyszerűen a vandalizmusnak hódolva kimondottan természetpusztító. Ide sorolhatók a cseppkőgyűjtők, az ásványgyűjtők, az orvvadászok, a vadorzók, a fakivágók, az erdőpusztítók, a szemetelők, a tűzokozók, a rovargyűjtők, a virágszedők, a mindent gyűjtők, a fatolvajok, a csigagyűjtők, a solymászok, a madártojásgyűjtők, a madárkereskedők stb.

Az ebbe a csoportba soroltakat egyelőre csak szankcionálással, büntetéssel, bírságolással és egyéb, eléggé alacsony hatékonyságú eszközökkel lehet a természetpusztítástól távol tartani. Látványos, gyors sikerre belátható időn belül nem számíthatunk.

2.5.5. A természetpusztítás szankcionálása

A természetpusztítás szankcionálása, a büntetés, a bírságolás, a szabálysértés, a kártérítés és egyebek a természetvédelem legkevésbé hatékony és kívánatos eszközei, amikkel a társadalomnak élnie kell ugyan, de amelyeknek a természetvédelem eszköztárában csak átmeneti és kiegészítő szerepet szabad szánni. A bekövetkező kár általában pótolhatatlan, vagy jóval nagyobb, mint a bírságolás, a büntetés, a szabálysértés stb. kiszabása révén befolyt összeg.

A természetvédelmi értékeket károsító cselekmények szankcionálására azokban az országokban van a legnagyobb szükség, ahol a lakosság ez irányú tudati szintje alacsony.

Természetes személyek, vagyis emberek megbüntetésére – pl. szabadságvesztésre – nálunk nagyon ritkán került sor, Kínában azonban a kivégzések is elég gyakoriak.

Magyarországon jogi személy vagy jogi személyiséggel rendelkező szervezet jogellenes tevékenysége vagy mulasztása esetén 1982-től bírságolható. Erre akkor kerülhet sor, ha

– védett természeti területen a védelem céljával össze nem egyeztethető tevékenységet folytat,

– védett természeti területet vagy területrészt jogellenesen megváltoztat, átalakít, megrongál, elpusztít, vagy más módon károsít,

– védett növény- vagy állatfaj egyedét – jogellenesen – gyűjti, kirakatban tartja, kikészíti, értékesíti, külföldre juttatja, károsítja, elpusztítja, továbbá élettevékenységében jelentős mértékben zavarja.

A természetvédelmi bírság mértéke: a védett természeti területen a védelem céljával össze nem egyeztethető tevékenység folytatása esetén megkezdett hektáronként legfeljebb húszezer forint;

– a védett természeti területeknek vagy részének engedély nélküli megváltoztatása, átalakítása, megrongálása vagy más módon történő károsítása esetén megkezdett hektáronként, illetőleg barlang esetén megkezdett 100 négyzetméterenként legföljebb 100 ezer forint,

– védett növény vagy állatfaj egyedével kapcsolatos tevékenység engedély nélküli végzése esetén legföljebb az egyed pénzben kifejezett értéke,

– fokozottan védett növény vagy állatfaj hazai állományának fennmaradását veszélyeztető, tömeges pusztulás előidézése esetén az elpusztult egyedek pénzben kifejezett értékének legfeljebb tízszerese.

A természetvédelmi bírságból származó bevételeket természetvédelmi feladatok megvalósítására kell fordítani. Hazánkban a szankcionálás leghatékonyabb és leggyakoribb formája a jogi személyek bírságolása. A szabálysértésnek és a helyszíni bírságolásnak sem gyakorlati eredménye, sem visszatartó ereje nincs.

2.5.6. A természetvédelem nemzetközi kapcsolatai

A természetvédelem nemzetközi kapcsolatok nélkül nem művelhető korszerűen és hatékonyan. Minél kisebb egy ország területe, annál nagyobb szüksége van nemzetközi együttműködésre. Hazánk a természetvédelemben elért eredményeinek legalább nyolctizedét a nemzetközi tapasztalatok alapján érte el, és eredményeink nemzetközi együttműködés nélkül légüres térbe kerülnének.

Az országhatárok által (a legtöbb esetben erőszakosan és természetellenesen) kettészelt tájak, tavak, életközösségek, és a határokon átfolyó vizek, valamint a vándormadarak s egyéb, a határokon át közlekedő állatfajok, az országhatárok alatt átnyúló barlangrendszerek a maguk teljességében csak nemzetközi együttműködéssel őrizhetők meg és tehetők közkinccsé.

Egyes – különösen a természetvédelmet időben elkezdő és magas színvonalon folytató – országok (mint pl. az Amerikai Egyesült Államok vagy Svédország) olyan elméleti és gyakorlati tapasztalatokra tettek szert, amelyeket más, hasonló gondokkal küzdő országok is hasznosítani tudnak.

Bizonyos természetvédelmi tevékenységek a nemzetközi szervezetekben folyó munkába való bekapcsolódás nélkül szinte nem is folytathatók. Ilyen pl. a madárvonulás-kutatás, a tiltott növény- és állatkereskedelem elleni fellépés, a nemzetközi értékek (pl. a tengerek, sarkvidéki tájak, bálnák stb.) védelme.

Mivel hazánk a természetvédelemben a világ élvonalában lévő országokhoz képest az intézményes természetvédelmi tevékenységet több évtizedes késéssel kezdte el, és az ország területi kiterjedése is kicsi, a nemzetközi együttműködésre különösen rászorul. Ezekből a kapcsolatokból, illetve az e kapcsolatok révén szerzett tapasztalatokból a magyar természetvédelem sokat nyert és adottságaihoz képest az európai színvonalhoz viszonylag gyorsan felzárkózott.

A két- és többoldalú nemzetközi kapcsolatoknak, különösen pedig a nemzetközi természetvédelmi szervezetekben való részvételnek a legnagyobb előnye az, hogy a hazai természetvédelmi teendők legalább kétharmadát nem kell kitalálni, mert ezt a munkát előttünk már mások elvégezték. Ennek köszönhetően a mi anyagi és szellemi teljesítőképességünk döntő részét azokra a tevékenységekre fordíthatjuk, amelyekben csak magunkra támaszkodhatunk.

Hazánk minden eddig létrehozott, illetve működő nemzetközi természetvédelmi szervezethez, egyezményhez, alaphoz stb. csatlakozott. Ezek munkájában tevékenyen részt vesz, ezért gyakran színhelye természetvédelmi tárgyú nemzetközi rendezvényeknek.

A nemzetközi kapcsolatok lehetnek – általában a szomszédos országokkal kötött – kétoldalúak és több-, illetve sokoldalúak, kormányköziek és nem kormányköziek. A nemzetközi szervezetekhez belépéssel, az egyezményekhez csatlakozással lehet társulni. A természetvédelmi szervezetek döntő többsége nem kormányközi, az egyezmények viszont általában kormányköziek. Leghatékonyabban tevékenykednek a nem kormányközi szervezetek, mivel azok a természetvédelemmel nem mellesleg, hanem hivatásszerűen foglalkoznak.

Magyarország mint állam, vagy valamely hazai intézménye révén a következő nemzetközi természetvédelmi szervezeteknek tagja, illetve egyezményekhez csatlakozott:

– Nemzetközi Madárvédelmi Tanács (ICBP). (Megalakult 1922-ben, hazánk mint alapító tag a Tanács munkájában kezdettől fogva részt vesz.

– Nemzetközi Természetvédelmi (és Természeti Erőforrásvédelmi) Unió. (Újabb neve: Természetvédelmi Világszövetség) (IUCN). (Megalakult 1948-ban, Magyarország 1974-től tagja.) Magyarországon 1993-ban irodát nyitott.

– Világ Természetvédelmi Alap (régebben Világ Vadvédelmi Alap) (WWF). Megalakult 1961-ben, Magyarországon 1990-ben nyitotta meg irodáját.

– Nemzetközi Vízivadkutató Iroda (IWRB). Munkájában 1965 óta veszünk részt.

– Nemzetközi Darualapítvány. Munkájában a hatvanas évek vége óta veszünk részt.

– Ember és Bioszféra (MAB) program. Az UNESCO 1971-ben kezdeményezte a Nemzetközi Bioszféra Program beindítását, amiben hazánk kezdettől fogva részt vesz.

– Párizsi (Világörökség) Egyezmény. (Egyezmény a világ természeti és kulturális örökségeiről.) Elfogadták az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezetek (UNESCO) Általános Konferenciájának Ülésszakán Párizsban 1972-ben. Hazánk 1985-ben csatlakozott.

– Ramsari Egyezmény. Egyezmény a nemzetközi jelentőségű vadvizekről (vizenyős területekről), különösen mint a vízimadarak élőhelyeiről (tartózkodási helyeiről). (Elfogadásának időpontja: 1971-ben, Magyarország csatlakozásának időpontja: 1979.)

– Európai Nemzeti Parkok és Parkerdők (tájvédelmi körzetek) Szövetsége (FNNPE). Tevékenységében 1973-ban történt megalakulása óta részt veszünk.

– Washingtoni Egyezmény. Egyezmény a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről (CITES) (1973, 1985).

– Bonni Egyezmény. Egyezmény a vándorló, vadon élő állatfajok védelméről (CMS) (1979, 1983).

– Berni Egyezmény. Az európai vadon élő növények, állatok és természetes élőhelyeik védelméről (1979, 1989).

– Riói Egyezmény. Egyezmény a Biológiai Sokféleségről (1992, 1994).

2.5.7. A természetvédelem tudományos feltárása

A védett területek és egyéb természeti értékek tudományos feltárása célja, feladata és eszköze is a természetvédelemnek. Optimális esetben magát a védetté nyilvánítást alapos tudományos feltárásnak kellene megelőznie, ami hazánkban, sajnos, a több mint ezer védett természeti érték közül minden igényt kielégítően csak egy esetben, az 1950-ben védelem alá helyezett (és állami tulajdonba vett) bátorligeti ősláp esetében történt meg.

A gyakorlat azonban tele van megalkuvásokkal. A természetet veszélyeztető tényezők annyira felgyorsultak, hogy a védetté nyilvánítások előtt alapos tudományos feltárásra sem elegendő szakember, sem idő, sem pedig pénz nincs. Ha a természetvédelem a védetté nyilvánítások előtt ragaszkodott volna a bátorligetihez hasonló mélységű tudományos feltáráshoz, akkor ma Magyarországon a védett terület nem lenne több néhány ezer hektárnál és a védelemre érdemes természeti értékek zöme biztosan elpusztult volna.

A tudományos feltárás hiánya azonban a védelem alá helyezések nagy részénél szerencsére nem okozott különösebb gondot, hiszen sok védendő terület (erdő, barlang, táj, mocsár, tó, gyep stb.) értékét a szakemberek egyszerű helyszíneléssel, ránézéssel meg tudták állapítani.

Hazánkban az előzők miatt a védett természeti értékek tudományos feltárására az esetek zömében utólag kerül sor, amelynek eredményeit nem a védetté nyilvánításkor, hanem a kezelési, fenntartási irányelvek, utasítások, illetve szabályzatok megfogalmazásakor, jóváhagyásakor és a gyakorlatban való alkalmazása során kell hasznosítani.

Legfontosabb alapelvek:

– Mindig több, illetve nagyobb területet kell védetté nyilvánítani, mint ami feltehetően a védendő értékek fennmaradásához szükséges. Ha ugyanis a tudományos feltárás utólag megállapítja, hogy arra nem érdemes természeti értékek is védelem alá kerültek, sokkal egyszerűbb azok védelmének feloldása, mint az elpusztított értékek pótlása vagy helyrehozatala. Eddig ilyen okból a védelem feloldására csak szórványosan került sor, egyre több azonban (különösen élőhelyek esetén) az előzetes feltárás utáni védetté nyilvánítás.

– Azt is figyelembe kell venni, hogy a védendő értékek jelentős hányada nem tudományos, hanem tájképi, turisztikai, szabadidő-eltöltési, kultúrtörténeti stb. okok miatt kerül védelem alá.

– A védett területek kezelésekor fel kell használni a régebbi – nem természetvédelmi megfontolásból végzett – tudományos munkák eredményeit is.

– A természetvédelmi hatóság nem vállalhatja fel a kutatásokat, azokat kutatóintézeteknek, egyetemeknek, tudósoknak kell elvégezniük, a természetvédelmi szervezet elsősorban a feltételeket köteles megteremteni, és az eredményeket érdeke felhasználni.

– Ha tudományos feltárás hiányában a kezelési és fenntartási munkák végrehajtásában bizonytalanság mutatkozik, leghelyesebb semmit sem tenni. Ez mindig veszélytelenebb és etikusabb, mint a természetvédelmi szervezet által elkövetett szakmai hibák nyilvánosságra hozatala és – ha lehetséges – utólagos rendbetétele.

– Meg kell akadályozni, el kell kerülni a tudományos kutatók esetleges károkozásait. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a kutatással együtt járó elkerülhetetlen mozgás és egyéb zavarás a védett értékekben kárt okoz. A különböző szakterületek kutatóinak az összes többi szakterület érdekeit figyelembe kell venni. Csak azokat a kutatásokat szabad a védett (különösen pedig a fokozottan védett) területeken végezni, amelyek azokon kívül nem valósíthatók meg.

A védett természeti területeken végzett kutatások egy része nem véges, valószínűleg soha nem ér véget.

2.5.8. A természetvédelem anyagi háttere (pénzellátása)

A természetvédelem a környezetvédelmen belül ahhoz és annak egyes részterületeihez viszonyítva a legkevésbé költségigényes szakágazat, arányaiban azonban a legnagyobb állami (költségvetési) támogatást igényli. A környezetvédelem egésze nagyságrendekkel költségigényesebb, egyes részterületei – pl. a vízvédelem, levegővédelem – viszont a bírságolás és a költségeknek a károkozóra való áthárításának köszönhetően részben önfinanszírozóvá tehető. A társadalom ugyanis előbb-utóbb nem zárkózhat el a „fizessen a károkozó” elv általános bevezetésétől.

A természetvédelemben ez a módszer nem alkalmazható egyrészt, mert a természetrombolás, a természetpusztítás évszázadok óta folyik és annak okozói már nem vonhatók felelősségre, még kevésbé fizetőképesek. A folyamatos, napi természetvédelmi tevékenység pedig nagyrészt hatósági, részben pedig szolgáltatási jellegű, amit a társadalomnak, az állami vagy helyhatósági költségvetésnek kell finanszíroznia.

A természetvédelem tehát viszonylag olcsó tevékenység, költségeinek nagy részét viszont a társadalomnak kell megfizetnie. Önellátóvá még optimális körülmények között sem tehető. Néhány hozzánk hasonló adottságú országban megpróbáltak egyes nemzeti parkokat (de ott sem az egész természetvédelmet) pénzügyileg önellátóvá, sőt adót is fizető nyereséges vállalkozássá fejleszteni sikertelenül. A kísérletek a nemzeti parkokat szálloda- és vendéglátó-ipari vállalkozásokká degradálták, ahol a természetvédelemnek már csak kiegészítő szerep jutott.

Magyarországon a természetvédelem kialakításától kezdve négy évtizeden át ez az államigazgatási szakágazat a legjellegzetesebb költségvetési rendszerben működött. Ennek az volt a lényege, hogy a (nagyon szerény) kiadásait az állami költségvetés fedezte, a még jelképesnek sem nevezhető esetleges bevételeit pedig az állam elvonta.

A bevételek összege és a kiadásokhoz viszonyított aránya a nemzeti parkok megalakításával és a jelentős bevételt hozó, idegenforgalomra berendezett barlangok (amelyek nagy része szintén a nemzeti parkok területén fekszik) átvételével kezdett emelkedni, és napjainkig elérte az összes kiadásnak mintegy a tizedét.

Véletlennek is tekinthető, hogy a 90%-ban hatósági tevékenységet, illetve idegen tulajdonban lévő területen természetvédelmi kezelést végző és csak tíz százalékban saját területen tevékenykedő természetvédelmi szervezet kiadásai, illetve bevételei az állami támogatás és a saját bevételek között pontosan ilyen arányban oszlanak meg.

Ha viszont ez nem véletlen, hanem törvényszerű, levonható belőle az a következtetés, hogy a hazai természetvédelem éppen olyan arányban lehet pénzügyileg önellátó, amilyen arányban a védett természeti értékek gazdájává válik. Ha a jelenlegi állapot e tekintetben törvényszerű fejlődés eredménye, az még egy következtetés levonására ad alkalmat.

A védett területeken folyó természetgazdálkodás és szolgáltató (majdnem kizárólag idegenforgalmi) tevékenység pénzügyileg önellátó lehet. (Nyilvánvalóan csak ez, a hatósági munka nem.)

Minden tényezőt figyelembe véve Magyarországon a természetvédelem önellátóvá való tételét (pénzügyileg) még hosszú távon sem lehet célul kitűzni, de törekedni kell a bevételek összegének, valamint arányainak növelésére.

A természetvédelem kiadásait normatív alapon viszonylag könnyű kiszámítani. Tapasztalati úton egyszerűen megállapítható, hogy egy alkalmazott vagy egy hektár védett terület összes fenntartási költsége egy évben mennyibe kerül.

2.5.8.1. Természetvédelmi bevételek

A természetvédelem a legtipikusabb költségvetési „ágazatok” egyike, amely állami támogatás nélkül nem működőképes. E tekintetben legjobban a közoktatáshoz hasonlítható. A természetvédelem „költségeinek” jelentős része nem merül fel, mivel intézkedései folytán sok – egyébként végrehajtandó – munkát nem kell elvégezni. (Negatív költségek.)

Ha a természetvédelem keretein belül végzett természetgazdálkodási tevékenység önköltségessé válna is, vagyis a ráfordítások megtérülnének (ami azonban lehetetlen), a természetvédelem akkor is állami támogatásra szorulna, hiszen a hatósági, igazgatási, felügyeleti, ellenőrzési, nevelési, oktatási, ismeretterjesztési, őrzési, védelmi tevékenység soha sem lehet nyereséges.

A hazainál e tekintetben nagyobb hagyományokkal bíró országokban a saját bevételek – elsősorban a jól berendezett és nagy idegenforgalmat lebonyolító nemzeti parkokban – kiadásokhoz viszonyított aránya a magyarországiakénál jóval magasabb.

A természetvédelem nyereségessé tételét még távlati célként sem szabad kitűzni, arra azonban törekedni kell, hogy a fenntartási költségeken belül – a természeti értékek veszélyeztetése nélkül – növekedjen a saját bevételek aránya. Ez a cél is csak nagyon differenciáltan tűzhető ki. Lehetnek bevételt soha nem eredményező védett látványosságok (pl. a táj vagy egy folyó), mások viszont (pl. az idegenforgalmi rendeltetésű barlangok) jelentős bevételi forrássá válhatnak.

A természetvédelem állami hozzájáruláson felüli bevételei származhatnak belépődíjakból, vendéglátásból, „ajándéktárgyak” árusításából, bérleményekből, termékek eladásából, bírságokból és adományokból.

Költségvetés. A természetvédelem legfőbb bevételi forrása az állami és helyhatósági költségvetés. Bármennyire is emelkedik a saját bevételek aránya, a természetvédelem – különösen védett területeken kívüli – hatósági, államigazgatási jellegű tevékenységének költségeit mindig a társadalomnak kell magára vállalnia.

Belátható időn belül csak költségvetési támogatásból fedezhetők:

– a védetté nyilvánítás előtt bekövetkezett természetrombolás nyomainak helyreállítási költségei, ha az elkövető nem ismert, nem vonható felelősségre, fizetésképtelen és/vagy nincs jogutódja,

– a természetvédelmi szervezet működőképességét célzó, elősegítő vagy megkönnyítő beruházások pl. az irodák, a raktárak, a lakások, az istállók, a melléképületek és ezek tartozékainak építési (vagy vásárlási), továbbá a járművek, a műszerek és az egyéb berendezések beszerzési költségei,

– az őrzést, a védelmet és a tájékoztatást szolgáló gátak, töltések, kerítések, rácsok, sorompók, tiltó, figyelmeztető és eligazító táblák, valamint egyéb berendezések építési és beszerzési költségei,

– a természetvédelmi tudatalakítást szolgáló fogadóépületek, kiállítások, múzeumok, erdei iskolák, tanösvények, természetvédelmi oktatóközpontok, kilátók, magaslesek, valamint a megközelítésüket lehetővé tevő utak és tartozékaik (pl. szemétgyűjtők, illemhelyek, pénztárak stb.) megépítési, átalakítási, fenntartási és berendezési költségei,

– s végül az alkalmazottak személyi, dologi és egyéb költségeinek nagy része.

Belépődíjak. Egyes jól berendezett, zárt vagy nehezen megközelíthető, és különleges látványt (pl. tűzhányót, gejzírt, vízesést stb.) nyújtó nemzeti parkokban, illetve más védett természeti területeken, ha a bevételnek nem is, de a nyereségnek legnagyobb részét a belépődíjak teszik ki. Ezt nevezik kevés ráfordítást igénylő, de nagy bevételt jelentő látványosságoknak.

Magyarországon a feltételek hiánya miatt (pl. idegen tulajdonban lévő, mindenfelől megközelíthető, közutakkal behálózott erdők, puszták) ez kevésbé járható út. A pénzért eladható látványosságnak az is előfeltétele ugyanis, hogy az kis kiterjedésű, pontszerű legyen. Egy néhány hektáros tavat pl. el lehet keríteni és a belépőhelyen a látványért belépődíjat lehet szedni, de ez a 60 ezer hektáros hortobágyi puszta vagy a 40 ezer hektáros bükki erdőség esetében az összes többi feltétel megléte esetén sem valósítható meg.

Hazánkban ezért belépődíjat általában csak a jól zárható barlangokban, az elkerített parkokban vagy arborétumokban, valamint a múzeumokban, kiállításokon és egyéb zárt helyeken szednek.

Vendéglátás. Egyes nagy forgalmat lebonyolító (agyonlátogatott) külföldi védett területeken a bevételek túlnyomó hányadát a vendéglátóipar adja. Ide sorolhatók a szállítóeszközök, szálláshelyek, éttermek, kilátók stb. használati, illetve az idegenvezetők, túravezetők, őrök, kísérők stb. térítési díjai is. Ezek a bevételek a belépődíjakból származókat nagyságrendekkel is meghaladhatják, nyereséghányaduk azonban – az ugyancsak jelentős költségek miatt – kisebb.

Korszerűen berendezett védett területeken a vendéglátó-ipari létesítmények zöme, pl. a szállodák, az éttermek, a fürdők, a sportpályák a védett területeken kívül helyezkednek el, így azok működtetése nem a természetvédelmi szervezetek kezében van. A védett területeken belül elhelyezkedő ilyen létesítményeket a természetvédelmi hatóság általában bérbe adja.

Magyarországon mind a saját kezelésben lévő, mind a bérbe adott idegenforgalmi létesítmények üzemeltetésével kapcsolatban rosszak a tapasztalatok. Az előbbiek ráfizetésesek, a bérlők pedig általában „rablógazdálkodnak”. Számukra a védett terület nem megőrzendő értéket, sokkal inkább bevételi és meggazdagodási lehetőséget jelent. Kisebb bevételek a vendégszobák, a szálláshelyek, az üdülők, a kutatóházak bérbe adásából is származnak.

Ajándéktárgyak árusítása. A természetvédelem egyik célja, hogy a védett területekre látogatók a látványokon kívül megvásárolható szép emléktárgyakkal, levelezőlapokkal, könyvekkel, diafelvételekkel, filmekkel és lehetőleg helyi, de nem a védett területekről, védett növényekből és állatokból származó természetes anyagokból (fából, szalmából, nádból, gyékényből, textíliából, csontból, bőrből, fémből, cserépből, agyagból stb.) készült népművészeti vagy iparművészeti emléktárgyakkal térjenek haza.

E tekintetben a külföldi és a hazai tapasztalatok egyaránt elkeserítőek. A védett területek környékét – kevés kivételtől eltekintve – megszállják a kontárok, a kóklerek, a zugárusok, a gyorsan és tisztességtelenül meggazdagodni vágyók vagy az elesett dilettánsok. Még jó, ha nem védett értékeket (kitömött madarakat, elefántcsontot, hiúzbőrt), illetve azokból készült ajándéktárgyakat árusítanak.

Az ebből származó hazai bevételek jelentéktelenek, a szórványosan előállított, színvonalas ajándéktárgyak zöme a szó igazi értelmében ajándékba kerül.

Bérlemények. Mivel a belépődíjak beszedését, a vendéglátó-ipari eszközöket és létesítményeket, valamint az ajándéktárgyak árusítását is bérbe lehet adni, itt azokkal nem foglalkozunk. E körbe mindenekelőtt a területek bérbeadását soroljuk. Ellentmondásosnak tűnik ugyan, hogy a természetvédelmi hatóság előbb megszerzi a terület tulajdonjogát, majd azt bérbe adja.

Más a helyzet azonban, ha figyelembe vesszük, hogy idegen területen a természetvédelmi hatóság az általa előírt munkálatokat a megfelelő színvonalon általában csak – a legkevésbé hatékony és rokonszerves – hatósági kényszerrel tudja végrehajtani, saját területen pedig tulajdonosi jogon, így a bérbeadás már nem annyira ellentmondásos. Területeket elsősorban akkor célszerű bérbe adni, ha a természetvédelmi hatóságoknak a terület hasznosítására nincs meg a szakemberállománya és eszköztára.

Magyarországon erre legjellemzőbb példa, amikor a legelőt, a rétet vagy a nádast adják bérbe. Ilyen esetben a bérlő az állatok legeltetéséért, a fűért, a nádért tőárat, fűbért fizet. Ide sorolható a részes termelés is, ami azt jelenti, hogy pl. minden harmadik kéve nád a bérbeadóé, vagy az állatok szaporulatának egy részéért a bérlő ingyen legeltethet.

A „mindibe” történő bérbeadás azt jelenti, hogy az összes termék a bérlőé. Ennek fejében karbantartja a legelőt, a gyepet, a nádast, az erdőt stb.

Ez a természetvédelmi hatóság, illetve kezelő számára „fiktív” bevételt jelent, nem kap ugyan semmit, de sok kiadástól mentesül (nem kell pl. állatokat, kaszálógépet, nádvágó berendezést vásárolnia és fenntartania).

Magyarországon eddig általában az „ingyenes” használat (vagyis a „mindibe” való bérbeadás) volt jellemző. Megkísérelték kisebb földterületeknek a szakszemélyzet részére való bérbeadását, ami azonban általában visszaélésekre adhat alkalmat. Ezt a módszert csak nem védett földterületeken vagy a fizikai munkások számára célszerű bevezetni.

Terményértékesítés. A saját földterületeken folyó gazdálkodás eredményeképpen, illetve részes termelés esetén a természetvédelmi kezelőnek kisebb-nagyobb mennyiségű fája, szénája, szalmája, nádja, gyékénye, állata keletkezik, amit értékesíteni kell. Az ebből származó bevétel – a „saját” területek arányának növekedésével – jelentős összeget is elérhet.

Jelenleg nálunk – mivel a földterületek nagy része ingyenes használatba van adva – az ebből származó bevétel jelentéktelen.

Bírságok. A helyszíni bírságolás nem bizonyult hatékonynak. Ennek általában adminisztratív, lélektani, emberi okai vannak. (Az őrök ismerőseiket, szomszédaikat, falubelijüket nem szívesen bírságolják; az idegeneknél „nincs pénz”, nem tudnak „váltani”, nem akarnak „akadékoskodni” stb.) Az ebből származó bevétel még jelképesnek sem mondható.

Több lehetőség van a közületek (vállalatok, gazdaságok, szövetkezetek, vadásztársaságok) természetvédelmi bírságolására. Ennek révén – sajnos – milliós nagyságrendű „bevétel” is elérhető, ami viszont nem lehet a természetvédelem célja. A .kiérdemelt” bírságokat azonban az eddigieknél következetesebben be kell hajtani.

A természetvédelmi bírság csak természetvédelmi célra használható fel. Jelenlegi útja azonban nem egyenes, mivel az egy központi környezetvédelmi alapba folyik, ahonnan rendszerint – költségvetési támogatással kiegészítve – a befizetett bírság összegénél jóval nagyobb összeg kerül vissza.

Adományok. Gazdag országokban a természetvédelem fenntartási költségeinek jelentős részét fedezik adományokból, ajándékokból származó, közvetlenül vagy természetvédelmi alapítványokon keresztül juttatott hozzájárulások.

Magyarországon ennek nincs hagyománya, de az utóbbi években – különösen a külföldi eredetű – adományok, alapítványok a természetvédelem költségvetésében egyre jelentősebb szerepet töltenek be.

Mindamellett, hogy minden támogatást illik megköszönni, a nyugati támogatásoknak árnyoldalai is vannak, mivel azok jelentős részét az adományozó ország, illetve szervezet szakértőinek, tanácsadóinak javadalmazására fordítják. A szakértők pedig nem ismerik a magyarországi viszonyokat és lehetőségeket, így gyakran megvalósíthatatlan, nagyon költséges vagy fölösleges javaslatokat tesznek. Ezek megvalósítása, beruházások, gép- és műszerbeszerzések esetén működtetése gyakran annyira költséges, hogy az adomány összegét rövid idő alatt felemészti, sőt további állandó költségtényezőt jelent.

Gyakori példa a „láncolt áru”, vagyis az adományozó kiköti, hogy az adomány egy részéért milyen és mennyi árut kell beszerezni, ami – pl. járművek, berendezések, műszerek beszerzésekor – az előbb említett hátránnyal és „halmozott” működtetési költséggel, fölösleges kiadással jár. Ezért az adományok fogadásával kapcsolatban – az ismertetett körülményekre figyelemmel – az eddigieknél körültekintőbben kell eljárni.

2.5.8.2. Természetvédelmi kiadások

A természetvédelem pénzellátásának (finanszírozásának) legfontosabb alapelvei és sarokpontjai a következők:

– A természetvédelmi hatóságok birtokában lévő területek összes fenntartási költségét maga a hatóság (az állami vagy a törvényhatóság) finanszírozza.

– Az idegen tulajdonban lévő védett területeken folyó, a természetvédelmi hatóság által engedélyezett vagy tudomásul vett hagyományos gazdasági tevékenységek (erdőművelés, legeltetés, kaszálás, nádvágás stb.) költségeit maga a tulajdonos fedezi (természetesen a bevétel is a tulajdonosé).

– Ha a tulajdonos személye, a védetté nyilvánítás előtt megállapítható, jogellenes természetrombolás, illetve a jogszabályok alapján a gazdasági tevékenységből eredő természetátalakítás visszaállítási költségeit (az „eredeti” állapot helyreállítását) a tulajdonos, illetve annak végrehajtója fedezi. Ide sorolható elsősorban a felszíni bányaterület rekultivációja, az erdőfelújítás, a gyepfenntartás, a parkfenntartás stb.

– Ugyancsak a birtokosnak (tulajdonosnak, kezelőnek, használónak) kell megfizetni minden olyan költséget, amely a védetté nyilvánítás után a természetvédelmi előírások megszegése miatt, a birtokos hibájából merül fel.

– A természetvédelmi intézkedések következtében elmaradt hasznot (pl. a bányászat, a fakitermelés vagy a vadászat megtiltása, illetve elmaradása következtében) nem kell megtéríteni.

– Mivel a természetvédelem az egész társadalom érdekeit szolgálja, elvárható, hogy a természetvédelemben legnagyobb területaránnyal képviselt állami erdészeti szervek, állami mezőgazdasági és vízügyi intézmények, egyetemek, kutatóintézetek, iskolák, városok, községek, bányahatóságok, földtani szervek stb. a saját területükön felmerült – saját pénzügyi alapjaikhoz képest jelentéktelen összegű vagy arányú – költségek részbeni átvállalásával (lehetőleg a munkák térítésmentes végrehajtása útján) a védett természeti értékek fenntartásához járuljanak hozzá. Ilyen lehet például egy erdőterületen kilátóterasz építése, esetleg a meglévő fenntartása, vagy amikor a vízügyi hatóság egy mocsárhoz térítésmentesen ad vizet.

– Közös érdekek alapján – a költségek vagy a munkák részbeni átvállalásával – a költségek megosztására a területen érdekelt vadásztársaságokkal, horgászegyesületekkel, szövetkezetekkel, természetbarát vagy sportegyesületekkel, idegenforgalmi szervezetekkel, egyházakkal stb. szövetkezni is célszerű.

– Mindazt a költséget, illetve költséghányadot, amely a megszokott, a védelem alá helyezés előtt hagyományosan kialakult gazdasági, idegenforgalmi stb. tevékenység szabályos költségein felül – kimondottan a természetvédelmi intézkedések következményeképpen – merül fel, a természetvédelmi hatóság fizeti. Ezt Magyarországon természetvédelmi többletköltségnek nevezik és csak idegen területen merülhet fel, illetve van jelentősége.

A természetvédelmi többletköltség. A természetvédelmi többletköltség értelmezése nem egyszerű. Amennyire nyilvánvaló, hogy ide tartozik az őrzés valamennyi személyi és dologi költsége (az őrök fizetése, utaztatása és ellátása), a sorompók, kerítések és egyéb berendezések, a tiltó, figyelmeztető és eligazító táblák létesítése, karbantartása, kihelyezése és pótlása, a madáretetés, a gólyafészek-áthelyezés, a barlangok lezárása, a túravezetés, valamint minden, a természetvédelmet szolgáló új létesítmény építése, vagyis a beruházások fedezetének biztosítása stb., annyira nagy a bizonytalanság a legnagyobb költségeket felemésztő élőhely-visszaállítások és a „rendes” gazdálkodási költségeket meghaladó „többletköltségeket” illetően.

A helyreállítási költségek viselőjét illetően a következőket kell betartani:

– Az a személy vagy szervezet, aki, illetve amely a természetrombolást (bányászatot, erdőkitermelést stb.) végrehajtotta (függetlenül attól, hogy abból volt-e haszna, nyeresége vagy nem) a következő sorrendben viseli a költségeket:

– a terület jelenlegi tulajdonosa, kezelője, használója, bérlője;

– a területileg illetékes szakhatóság (erdőfelügyelőség, vízügyi igazgatóság, bányakapitányság, földművelési hivatal stb.);

– a területileg illetékes törvényhatóság (megye, város, község stb.);

– önként vállalkozó;

– a természetvédelmi kezelő;

– a természetvédelmi hatóság.

– A természetvédelmi hatóságok által előírt gazdálkodási módok, eljárások a védetté nyilvánítás előttieknél általában nem költségesebbek, csupán kényelmetlenebbek, több időt és nagyobb körültekintést igényelnek, mert már „leszoktak” róluk. Sőt azok gyakran olcsóbbak, vagyis „negatív többletköltség” merül fel, megtakarítás áll elő.

– Egy gazdálkodó esetében a kifizetendő „többletköltség” a valóban felmerült többletköltség és a megtakarítás különbsége.

– Nyereséges állami szervezet a többletköltséget a saját nyeresége terhére számolja el.

– Az átalánytérítés megállapításától, illetve fizetésétől ajánlatos tartózkodni.

– A védett területek felét kitevő erdőterületeken különleges helyzetet teremt a minden erdőtulajdonos számára kötelező „erdőgazdálkodási üzemterv” („erdőterv”) alapján való gazdálkodás, amit az erdészeti főhatóság hagy jóvá. A természetvédelmi hatóság intézkedéseit ebben érvényesíteni kell, így ez válik „szokásossá”. Ezzel erdőterületen a gazdálkodásból eredő többletköltségek egyszer s mindenkorra megszűnnek.

– Túlságosan magas és évente ismétlődő többletköltség felmerülésekor a területet célszerűbb átvenni, kisajátítani, illetve megvásárolni.

Magyarországon a természetvédelem pénzellátása az elmúlt húsz év alatt a területeknek az addigiak sokszorosára növekedésével vált a költségvetés jelentősebb gondjává. Két évtized alatt a költségek kétmillióról egy félmilliárd forintra emelkedtek, ami még az inflációt figyelembe véve is legalább „területarányos” növekedés.

Az elmúlt két évtized az alapok lerakásával, a természetvédelemhez feltétlenül szükséges épületek felépítésével, járművek és hírközlő eszközök beszerzésével és a személyi, valamint az ahhoz kapcsolódó dologi szükségletek előteremtésével telt el. A költségeken belül ezért így az igazgatási jellegű költségek a természetvédelmi többletköltségekhez viszonyítva az elvárhatónál nagyobb részt tettek ki, ami természetesnek tekinthető.

Alapvető változtatásra az idegenforgalmi jellegű kiadások vonatkozásában van szükség. A természetvédelem ugyanis jóval többet költött – az egyébként nyereséges – idegenforgalom támogatására, mint az tőle elvárható lenne. A költségek jó része a természetvédelmet terhelte, a nyereség az idegenforgalmi vállalkozások haszna volt. Legalább odáig el kell jutni, hogy a nagyobb és ellenőrizhetőbb idegenforgalmi vállalkozások a védett területek használatáért (pl. a lovaglásért) használati díjat fizessenek.

2.5.9. Természetvédelmi tájékoztatás

A természetvédelem eszközei között az egyik legösszetettebb és legvitatottabb az összefoglaló néven tájékoztató (információs) rendszernek nevezhető fogalomkör.

Ide sorolhatók a statisztikai rendszerek, a természetvédelmi leltárak, az információhordozók, a kutatási eredmények, a kiadványok (könyvek, folyóiratok, újságok stb.), a plakátok, a bélyegek, a gyufacímkék, a prospektusok, a pénzérmék, a televízió- és a rádióműsorok, az ismeretterjesztő előadások, a tanfolyamok, a vetélkedők stb.

A tájékoztatás mint eszközrendszer, sok pontban összefonódik a természetvédelmi oktatással, képzéssel, ismeretterjesztéssel, vagyis azokkal a feladatkörökkel, amelyeket a tudatformálás kapcsán ismertettünk.

A természetvédelmi tájékoztató rendszer hiányosságaként gyakran említik azokat a problémákat, amelyek nem is a természetvédelemre, inkább a környezetvédelemre vonatkoznak, de ott sem mindig igazságosan. A hazai környezetvédelem két évtizedes történetében csak néhány esetben fordult elő bizonyos adatok vagy tények eltitkolása, bizalmas kezelése, amit a közvélemény vagy annak képviselői eltúloztak. A környezetvédelemre jellemző alultájékoztatás legfőbb okai nem annyira a közvélemény által illetékesnek nevezett hivatalos szervek titkolózása volt, hanem az a sajnálatos tény, hogy a környezet állapotát és a veszélyeket nagyon sok esetben az arra hivatott szervek sem ismerik kellőképpen.

A hiányos tájékoztatás leggyakoribb okai:

– sok kérdésben nincs egyértelműen megnevezhető illetékes, vagy az tájékozatlan (pl. hulladékügyben a települési önkormányzatok túlnyomó többsége);

– a kedvezőtlen információkat a lakosság gyakran ellenszenvvel és félelemmel fogadja, ezért az információ birtokosai gyakran tapintatból nem adnak tájékoztatást (pl. a vizek fürdésre való alkalmatlansága);

– sok alapos tájékoztatót a lakosság nem ért meg, vagy mivel ellenük semmit sem tehet, azokkal szemben közömbös (pl. az éghajlatváltozás vagy az ózonréteg-sorvadás);

– nagyon sok esetben az információ nem titkos, az illetékesek rendelkezésére áll, de terjedelmi, anyagi okok miatt nem jut el a lakossághoz. Több száz oldalas állapotfelméréseket, statisztikai kiadványokat, évkönyveket, térképeket, grafikonokat nem lehet ingyen, szóróanyagként a széles tömegek rendelkezésére bocsátani. Példák tömege mutatja, hogy ezek pénzért viszont nem kelnek el.

Mindezek a természetvédelemre általában nem vonatkoznak, de egyes elemei ott is fellelhetők. A természetvédelem legjelentősebb ezzel kapcsolatos további gondjai:

– A természetvédelmi szakembereknek csak egy töredéke képes vagy hajlandó ismereteit népszerűén megfogalmazni, leírni vagy elmondani. A tudósok pedig egymás között gyakran lenézik a tudomány népszerűsítőit. Akik viszont hajlandók népszerűén fogalmazni, általában a természetvédelemnek csak egy nagyon szűk szeletét ismerik (pl. a madárvédelmet), és azt gyakran unos-untalan ismétlik. Ez a lakosságnak csak viszonylag szűk rétegét érdekli, s végül nem oldja meg a természetpusztítás alapvető gondjait. Megfigyelték, hogy száz természetvédőből nyolcvan a madarakkal kíván foglalkozni, de nagyon keveseket érdekel pl. a nagyságrendekkel fontosabb tájvédelem.

– Mindezeket pótlandó sok újságíró, zöld, közíró és más önkéntes ökológus jó szándékkal, de kellő felkészültség nélkül a szakemberek helyett vállal hasonló feladatokat. A nem meggyőző, szakszerűtlen tájékoztatás azonban károsabb, mint a tájékoztatás hiánya. E területen nem állja meg a helyét, hogy „a rosszabb is jobb, mint a semmi”.

– A tájékoztatásban sok a „lerágott csont”.

– A tájékoztatásban – a tudatformáláshoz hasonlóan – felül kell vizsgálni az eddig alkalmazott módszereket. Három évtizeddel ezelőtt például egyetlen védett növényfaj volt, számuk ma megközelíti a hétszázat. Nyilvánvaló, hogy másfél ezer védett növény- és állatfajt a lakossággal nem lehet, de nem is célszerű a régi módon megismertetni. Ugyanúgy nem, mint háromezer barlangot és ezer védett területet, valamint természeti emléket.

– A természetvédelemben bizonyos információkat éppen az értékek védelme végett nem szabad nyilvánosságra hozni. A lakosság túlnyomó többsége számára pl. a legveszélyeztetettebb növényfajok termőhelyeinek, egyes ragadozó madarak fészkelőhelyének ismerete, illetve ezek megközelítésének lehetősége teljesen érdektelen, a gyűjtők és zugkereskedők számára viszont nagyon értékes, ingyenes tájékoztatás.

– A természetvédelmi könyveket, tankönyveket, ismeretterjesztő kiadványokat az írók zöme bonyolultan, az olvasók és a tanulók számára érthetetlenül, sokszor és fölöslegesen idegen kifejezéseket használva fogalmaz meg, ami nem teszi népszerűvé ezeket a kiadványokat.

– A természetvédelmi információáramlás egyik legjellemzőbb hibája a belterjesség, vagyis az, hogy a kiadványok, folyóiratok és hasonló információhordozók zöme egy bizonyos zárt körön belül forog, abból ritkán tör ki. A kialakult helyzetben nagyrészt a már „hívők” tájékoztatják a hívőket, hangjuk viszont nem jut el a „hitetlenek” közé. Bizonyos természetvédelmi jellegű rendezvényeken, műsorokban megfigyelhető, hogy a résztvevők, előadók és hallgatók zöme ismerős, ugyanazokból tevődik össze. Új arcok tömegeire van szükség.

A tájékoztatás terén legfontosabb feladat a lakosság felé nyitás, az emberek számára érthető, vonzó, hihető tájékoztatás.

2.5.10. Természetvédelmi tervek

Az ország szinte teljes területére kiterjedő, számos – néha egymással is ellentétben álló – részterületet (mint pl. a barlangvédelem, a madárvédelem, a tájvédelem stb.) magába foglaló természetvédelmi tevékenységet napjainkban már nem lehet az évtizedekkel ezelőtt kialakított és megszokott módszerekkel noteszből, fejből, emlékezetből irányítani, szervezni, művelni. A tudományos eredményeket, a gyakorlati tapasztalatokat, a hatósági előírásokat rendszerezni, a teendőket időben és térben elosztani, a feladatokat pedig rangsorolni kell. Ez csak az érintett szakemberek bevonásával, sokoldalú egyeztetések eredményeképpen térképeken, gyakran terjedelmes írásművek formájában állítható össze. Ezek a tervek – a sajnos gyakori és elkerülhetetlen szervezeti és személyi változások esetén – a folyamatosságot is biztosítják, amihez viszont az szükséges, hogy ezeknek az írásműveknek nyilvántartási része is legyen, amelyben az illetékes szakemberek a leglényegesebb történéseket folyamatosan bejegyzik. A hazai természetvédelem egyik legnagyobb adóssága a teendőket időben és térben meghatározó hosszú távú tervek hiánya.

E témával részletesebben a 2.4.6. fejezetben foglalkozunk.

2.5.11. A természetvédelem szakember-ellátottsága

Mindazok a célok és feladatok, amelyeket az előbbi fejezetekben kitűztünk és megfogalmaztunk, kizárólag jól képzett, lelkiismeretes, zömében lelkes, hivatásszerető szakemberek munkája révén érhetők el, hajthatók végre, valósíthatók meg.

A feladatok végrehajtásához az ország, illetve a védett természeti értékek jellegétől függően geológusokra, geográfusokra, szpeleotológusokra (barlangászokra), vízügyi szakemberekre, erdészekre, kertészeti szakemberekre, mezőgazdászokra, botanikusokra, tájépítészekre, tájrendezőkre, építészekre, földrendezőkre, jogászokra, esetenként történészekre, régészekre és néprajzosokra van szükség. Az átfedéseket is figyelembe véve tehát egy természetvédelmi szellemi központnak, egy irányító és végrehajtó alkotóközösségnek 15–20-féle képzettségű szakemberekből kell állnia.

Egy színvonalas természetvédelmi tevékenység végzéséhez ugyanolyan fontos a szakképzettség, mint az elhivatottság. A jól képzett, de a természetvédelem eszméje iránt közömbös, nem elkötelezett szakember és a lelkes, de képzetlen műkedvelő egyaránt használhatatlan, sőt ártalmas. E probléma megoldatlansága jelenti világszerte az egyik legnagyobb gondot. A természetvédelem nemzetközi és nemzeti szervezeteiben egyaránt számos oda sodródott, az ügy iránt nem elkötelezett, csupán kenyérkereső, hivatalnok, alkalmazott vagy ezt az ügyet jól kihasználó „kókler” tevékenykedik.

A természetvédelemben az elméletnek és a gyakorlatnak az együttlétét és érvényesülését kell megvalósítani. Amilyen szükség van a tudományos feltárásokra, elméleti és ismeretterjesztő szakkönyvekre, ugyanolyan fontos azoknak a gyakorlati szakembereknek a részvétele, akik mindezeket megvalósítják.

A természetvédelmi tevékenység a látványos és a felszínen szinte soha meg nem jelenő „rabszolgamunka” együttese. Egy-egy védetté nyilvánítást, nemzeti park létesítést, barlangmegnyitást a háttérben tevékenykedő bürokraták sokszor évekig tartó aprólékos, türelmes, egyeztető, másokat meggyőző, soha sem látványos, gyakran másoknak sérelmeket okozó, a természetvédelmet tisztelő emberek előtt is rejtve maradó, gyötrelmes tevékenysége előzi meg. Egészen más jellegű a természetfilmek és képes albumok készítőinek, szerzőinek munkája, az idegenvezetők tevékenysége stb.

Magyarországon – sok más országhoz hasonlóan – a természetvédelem első évtizedeit a hivatásos természetvédők körében az erdészeti szakemberek (erdőmérnökök és erdészek) uralták, akiket társadalmi oldalról elsősorban a geológusok, a botanikusok és az ornitológusok támogattak.

A természetvédelemben napjainkig eddig összesen mintegy százötven erdőmérnök és ugyanennyi erdész tevékenykedett, illetve dolgozik ma is, ami az összes eddigi alkalmazotti létszám egyharmada körül van. Figyelembe véve, hogy a védett természeti értékek fele erdő, illetve erdőterületen fekszik, ez az arány nem tekinthető eltúlzottnak. A hetvenes évek elejéig az erdészek nemcsak abszolút többségben voltak (pl. az első nemzeti park megalakulásáig minden természetvédelmi főfelügyelő, felügyelőségvezető, illetve igazgató, a Hivatal főosztályvezetői egy kivételével erdőmérnöki képzettségűek voltak), hanem a „mindenes”, a hézagpótló szerepét is betöltötték. A természetvédelem első négy évtizedében minden olyan beosztásban, ahová nem kaptak (vagy nem akartak felvenni megfelelő szakembert) erdészek dolgoztak. Ennek a szervezeti együvé tartozáson kívül az is oka volt, hogy a kezdeti időszakban a rendkívül alacsony alkalmazotti létszám nem tette lehetővé specialisták (geológusok, néprajzosok stb.) alkalmazását, „mindenesnek” pedig alapképzettségüknél fogva legalkalmasabbak az erdészek voltak. (Az erdész szakemberek képzésük folyamán megismerkednek az alapvető földtani, víztani, légkörtani, növénytani, állattani, ökológiai, műszaki, közgazdasági, jogi, államigazgatási és társadalomtudományi ismeretekkel.) A természetvédelemben bizonyos beosztástól lefelé nem „specialistákra”, hanem „generalistákra”, vagyis a természetvédelem minden ágában eligazodni tudó „univerzális” szakemberekre van szükség. Ez volt az oka annak is, hogy a természetvédelmi őrök és területkezelők szinte kivétel nélkül erdészek voltak.

Az erdészek túltengésének végül az is oka volt, hogy sok szakmában nincs középfokú képzés, márpedig a természetvédelemben az alkalmazotti létszám legalább egyharmadában elegendő a középfokú szakképesítés. Nyilvánvaló pl. az is, hogy ha egy 3-5 ezer hektáros védett erdőterületen a tájvédelmi körzetvezető vagy a természetvédelmi területkezelő erdész jobban elboldogul a területén esetleg meglévő néhány barlanggal, sasfészekkel, védett növényfajjal, mint a szpeleotológus, az ornitológus vagy a botanikus az erdővel.

A hetvenes évek elejétől megkezdett nagyléptékű védetté nyilvánítások idején – amikor a nem erdő művelési ágba tartozó területek százezer hektár számra kerültek védelem alá – kiderült, hogy a helyzet tarthatatlan, és elkezdődött a nem erdész képesítésű szakemberek tömeges felvétele, illetve a természetvédelmi szervezetekbe való beáramlása. Ez kisebb – átmeneti – zavaroktól eltekintve nemcsak elkerülhetetlen, szükségszerű, hanem a természetvédelmi tevékenységre megtermékenyítő hatású is volt.

A legkülönbözőbb szakterületekről a természetvédelembe áramló – legtöbbször semmiféle természetvédelmi előélettel, felkészültséggel és gyakorlattal nem rendelkező – szakemberek idővel feltétlenül a szakmát színesítő és a színvonalat emelő tevékenységük mellett átmenetileg a következő gondokat okozzák:

– Ideális – a gyakorlatban meg nem valósítható – elképzelésekkel állnak munkába és rövidesen csalódottan távoznak, ezért a megengedhetőnél nagyobb a fluktuáció.

– Sokan csupán a saját szakmájuk szűk érdekeit kívánják érvényesíteni, azt képtelenek az annál fontosabb érdekeknek alárendelni.

– Közülük legtöbben nem hajlandók tudomásul venni, hogy a természetvédelmi hatóság elsősorban államigazgatási szerv, amelyben számos, a természetvédelemhez méltatlan feladat van. Nem lehet a munkát úgy felosztani, hogy a szakma „arisztokratáit” ugyanazon szakma segédmunkásai szolgálják ki.

– Maga a természetvédelmi tevékenység nagyon sok ellentmondással, konfliktussal járó munka, nem maga a munkavégzés, inkább annak a végeredménye rokonszenves, látványos, vonzó, és a végeredményt sokan nem képesek megvárni.

Az utóbbi években sajnos – a legmagasabb vezetői beosztásokban – megkezdődött a jól képzett, elkötelezett szakembereknek politikusokkal történő lecserélése.

A természetvédelemben a szakemberek beosztása, illetve vertikális elhelyezkedése szemszögéből öt szint különböztethető meg:

– a természetvédelmi főfelügyelő,

– a természetvédelmi felügyelők,

– a tájvédelmi körzetvezetők,

– a természetvédelmi területkezelők és

– a természetvédelmi őrök.

Természetvédelmi főfelügyelők

A természetvédelmi főhatóság (jelenleg a Természetvédelmi Hivatalban) főfelügyelői (csoportvezetői, tanácsosi, osztályvezetői, főtanácsosi, főosztályvezetői stb.) beosztásban minden szakmai részterület képviselőjéből kell legalább egy magasan képzett szakembert, geológust, szpeleotológust, geográfust, vízügyi szakembert (hidrológust, limnológust), erdészt, kertészt, botanikust, mezőgazdászt, zoológust (ornitológust), ökológust (biológust), tájépítészt (építészt), jogászt, közgazdászt alkalmazni. Nyilvánvaló, hogy bizonyos szakmák képviselőiből részben a szakma megosztottságánál (pl. növénytermesztő, kertész, állattenyésztő stb.), részben a védelmi feladat jellegénél fogva egynél több szakember szükséges. Az országos főhatóság szigorúan vett szakemberszükséglete legalább 20–25 fő.

Természetvédelmi felügyelők

A természetvédelem területi szerveiben (jelenleg a nemzeti park igazgatóságokban), a helyi adottságok figyelembevételével természetvédelmi felügyelői beosztásba (ide számítva az igazgatókat, főmérnököket, osztályvezetőket stb. is) igazgatóságonként legalább 10–12 szakember: geológus, vízügyi szakember, botanikus, erdész, mezőgazdász, zoológus, ökológus, kertész, tájrendező, terület. ill. földrendező, építész, kultúrtörténész, idegenforgalmi szakember, jogász, közgazdász stb. szükséges.

A természetvédelmi főfelügyelők és felügyelők feladataikat funkcionálisan látják el, ami nem zárja ki azt, hogy „területfelelősi” feladatokat is kapjanak. Ez azért is kívánatos, mert minden országrésznek, körzetnek, kerületnek vannak, illetve lehetnek nem szakosított, illetve nem szakosítható gondjai, feladatai (mint pl. a földbirtokrendezés, az őrzés, a kapcsolattartás, a koordináció stb.). Szerencsés, ha országosan minden országrésznek, igazgatóságon belül pedig a nagyobb körzeteknek, esetleg megyéknek vagy megyerészeknek van egy – a szakterületektől független, azok fölött álló – általános ismerője, gondozója, felelőse, összekötője, koordinátora. A főfelügyelők és felügyelők – kivételes esetektől eltekintve – felsőfokú végzettségűek.

Tájvédelmi körzetvezetők

A nagyobb tájvédelmi körzetek, a közelükben fekvő természetvédelmi területekkel együtt az igazgatóságok alárendeltségében működő, önálló jogi személyiséget nem jelentő kezelési egységek. Optimális számuk közel ötven. A nagyobb kiterjedésűek, és/vagy azok vezetői, amelyekben beosztott alkalmazottak is dolgoznak – a terület jellegének megfelelő – felsőfokú végzettségű szakemberek (erdőmérnökök, mezőgazdászok, zoológusok stb.) E csoportba sorolható a tájvédelmi körzeteknek közel fele. A nagyobb kiterjedésű körzetek 3-5 ezer hektáros területrészekre osztandók, amelyek vezetői természetvédelmi területkezelők, illetve természetvédelmi őrök.

A kisebb kiterjedésű, nem nagy forgalmú, csak egy szakembert „eltartani képes” tájvédelmi körzetek vezetői középfokú végzettségű erdészek, mezőgazdászok, kertészek stb.

A tájvédelmi körzetek vezetőinek legfontosabb feladata a védelmi határozatban vagy kezelési szabályzatban előírt természetvédelmi kezelési (fenntartási) feladatok végrehajtása. Sajnos, egyelőre munkájuk jelentős részét az a hatósági tevékenység teszi ki, amelynek nagy része a természetvédelmi felügyelők feladata lenne.

Természetvédelmi területkezelők

A területkezelők a nagyobb kiterjedésű vagy intenzívebb munkát igénylő védett területek, illetve ezek egy-egy körzetben fekvő összességének, valamint a tájvédelmi körzetek és a nemzeti parkok 3-5 ezer hektáros területrészeinek a kezelői. A gyakorlatban folyó természetvédelmi tevékenység derékhadát képezik. Kívánatos létszámuk – ide sorolva a barlangvezetőket is – legalább háromszáz főre tehető. A területkezelők a terület jellegének megfelelő középfokú végzettségű erdészek, mezőgazdák, kertészek, geológusok, vízügyi szakemberek stb.

Természetvédelmi őrök

Kisebb – a nagyobb védett tömböktől távol fekvő – védett területek kezelői, őrzői, a tájvédelmi körzetvezetők, illetve természetvédelmi területvezetők alkalmazotti állománycsoportban lévő (tehát nem fizikai munkát végző) beosztottjai, illetve az előírt szakképzettséggel nem rendelkező területkezelők. Számuk száz körüli.

* * *

A tájvédelmi körzetvezetőket, a természetvédelmi területkezelőket és a természetvédelmi őröket a jogszabályok gyűjtőnéven természetvédelmi őröknek nevezik. Az őrök hatósági jogosítványokkal, egyenruhával és szolgálati lőfegyverrel rendelkező közalkalmazottak.

A jelenlegi védett területeken mintegy háromszáz őrnek kellene tevékenykednie, ami azt jelenti, hogy átlagosan 2-3 ezer hektárra esne egy szakember. Ennek jelenleg alig több mint a felére van lehetőség. Ebben a költségvetési nehézségek mellett a birtokviszonyok is szerepet játszanak. Minél kevesebb a természetvédelmi hatóság saját kezelésében lévő terület, a kezelési, fenntartási tevékenység annál extenzívebb, az őrzési viszont annál fontosabb.

2.5.12. A természetvédelmi képzés

Mivel az oktatás, a nevelés, a képzés egyaránt tekinthető a természetvédelem céljának, feladatának és eszközének, fontosságát hangsúlyozandó, néhány összefoglaló gondolatban itt is foglalkozunk vele.

A természetvédelmi oktatást a környezeti képzés szerves részének kell tekinteni, és annyira széleskörűen kell értelmezni, hogy abba egyaránt bele kell férnie a nevelésnek, az oktatásnak, az ismeretterjesztésnek, mindenféle egyéb képzésnek és továbbképzésnek, valamint az óvodai nevelésnek, a közoktatásnak, a középfokú, a felsőfokú és az iskolán kívüli tudatalakításnak.

Ha mindezt korosztályonként vizsgáljuk, az lenne a legjobb, ha a tanulók 18 éves korig a közoktatásban minden környezet- és természetvédelmi alapismeretet a közismereti tantárgyakon belül, annak szerves részeként sajátítanák el. Ezeknek az ismereteknek a hordozója, befogadója elsősorban a földrajz, a természetrajz, a biológia, a növénytan, az állattan, a kémia és a történelem lehet, de az összes többi tantárgyban: magyarban, fizikában, énekben, sőt a hit- és erkölcstanban is vannak lehetőségek, s végül – ha másképpen nem, a példákon keresztül – e célra a matematika is felhasználható.

Azokban az oktatási intézményekben, illetve korosztályokban, amelyekben az így megszerezhető környezet- és természetvédelmi ismeretek – megfelelő tankönyvek és ilyen képzettségű pedagógusok hiányában vagy más okokból – nem állnak össze egységes egésszé, vagy még inkább természetbarát szemléletté és viselkedésmóddá, bizonyos időközökben (pl. tízéves és tizenhat éves korban) külön tantárgyként, valamelyik tantárgy részeként vagy az osztályfőnöki órákon belül az addig megszerzett, illetve megszerezhető ismeretrészeket integrálni kell.

A 18 éves korig terjedő korosztályokban „szakosítani” csak a szakközépiskolákban, a szakmunkásképzőkben kívánatos. Az ilyen tanintézetekben a leendő mezőgazdáknak pl. a talajvédelmet, az erdészeknek az élővilág-védelmet, a közlekedési szakemberjelölteknek a zajvédelmet, a vegyészeknek pedig a veszélyes hulladék ártalmatlanítását az általánosnál részletesebben kell oktatni, illetve elsajátítani. Eközben – különleges esetektől eltekintve – a természetvédelmet önálló tantárgyként csak a földtani, a vízügyi, a mezőgazdasági, az erdészeti, vagyis a természet egyes elemeivel gazdálkodó majdani szakembereket képző szakmákban célszerű oktatni.

A felsőoktatásban ez a szakosítás környezetvédelmi vonatkozásban tovább fejleszthető úgy, hogy pl. a bányászoknak elsősorban a roncsolt földterületek újrahasznosítását, a mezőgazdáknak a termőföldek minél környezetbarátabb művelését, az erdészeknek a tájvédelmet és az erdőterületek kezelését, a kertészeknek pedig a művelt zöldfelületek létesítését, gyarapítását, fenntartását kell legalaposabban megismerniük.

Ebben a körben – beleértve a pedagógus és természettudományos szakemberek képzését is – a nappali tagozatokon a természetvédelem már önálló tantárgyként is megjelenhet.

Az (általában kétéves) levelező szaktanár- és szakmérnökképzésben természetvédelmi szaktanárok és természetvédelmi szakmérnökök képezhetők. Erre legalkalmasabbak a tanítók, a földrajz-, a biológia- és a kémiatanárok, az erdőmérnökök, a mezőgazdák, a kertészek, az ökológusok és a vízügyi szakemberek.

A természetvédelmi szakemberek képzése kivételével az a kívánatos, hogy a természetvédelmi ismeretek és magatartásforma lehetőleg észrevétlenül, kimondatlanul váljék a tanulók, a hallgatók sajátjává, életvitelének szerves részévé. E tekintetben a természetvédelem hasonló a rendhez, a civilizált viselkedésformához, a hazafiassághoz, a kötelességtudathoz, a szépérzékhez, amelyeknek nem feltétlenül kell ilyen megnevezésű tantárgyakon alapulniuk.

A természetvédelmi szakemberek képzését a szervezett oktatás keretein belül nem célszerű szakosítani, részeire bontani, mivel pl. nem botanikus, ornitológus, erdész, barlangász, hanem általános ismeretekkel rendelkező, a természetvédelem valamennyi szakterületén eligazodni képes konvertálható tudású szakemberekben van hiány. A botanikusokat, a zoológusokat, az erdészeket, az ornitológusokat a megfelelő szakirányú oktatási intézmények képezik.

A természetvédelemben tevékenykedő szakemberek szerteágazó alapképzettsége miatt nem nélkülözhető a mindenkori természetvédelmi főhatóság által szervezett, rendszeresen ismétlődő, rövid ideig tartó (néhány napos, esetleg egy-két hetes) tanfolyam jellegű házi képzés, illetve továbbképzés.

2.5.13. A természetvédelem arculata

Az olyan jellegű szervezeteknek, mint a természetvédelem, szüksége van egy olyan arculatra, amely belső és külső jelek alapján másoktól jól megkülönbözteti, egyben felismerhetővé és rokonszenvessé teszi.

Mivel a fegyveres testületek, az államerdészet, az államvasutak, a tűzoltóság, a posta és más állami szervezetek felismerését, megkülönböztetését elsősorban a ruházat (egyenruha, formaruha, kalap, ing, nyakkendő stb.), jelvények, címerek, emblémák, színek, köszönések és köszöntések, dalok, nóták, zászlók, fegyver stb. teszik lehetővé, a természetvédelem is ezen az úton indult el, ezt követi. Nagy hagyományokkal rendelkező országokban (pl. az Egyesült Államokban) ez olyan magas szintet ért el, mint pl. nálunk az erdészet, a vadásztársadalom vagy a tűzoltóság.

Magyarországon a hetvenes évek elejéig a természetvédelem ilyen arculat kialakítását meg sem kísérelte. Mivel addig a szervezet nagy része az államerdészethez tartozott, az alkalmazottak többsége is erdész volt, az erdészetet követték. Ez azt jelentette, hogy a természetvédelemben dolgozó erdész képzettségű szakemberek erdészegyenruhát hordtak, az erdészek szolgálati fegyverét viselték és az erdészhagyományokat követték. A szervezetben tevékenykedő nem erdész képzettségűek ezt nem mindig viselték el, és polgári alkalmazottak módjára viselkedtek. Az Országos Természetvédelmi Hivatal a hetvenes évek elején egy kék mezőben fehér nagykócsagot ábrázoló, hivatalos jelképet rendszeresített, amely azóta a legtöbb természetvédelmi kiadványon, filmen, jelvényeken, zászlón, eligazító és tiltó táblákon megjelenik. Ezt követően PRO NATURA elnevezéssel emlékérmet alapított, amelyet azóta kb. százan kaptak meg. Az érem egyik oldalán az említett kócsag, a másikon a zsennyei öreg tölgyfa stilizált képe látható. Ezután rendszeresítették az egyenruhát, amely azóta kezdi elnyerni végleges formáját. Ennek színe, formája, viselése, valamint az őrök szolgálati fegyvere az erdészhagyományokat követi.

A természetvédelem színe általában a tiszta égboltot és a vizeket jelképező kék, valamint a növényeket szimbolizáló zöld.

A nemzeti parkok, valamint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület megalakulásuk után sajátos – de nem mindig sikeres – jelképeket, jelvényeket, emblémákat rendszeresítettek. Mindezek alapot adnak annak feltételezésére, hogy néhány évtized múlva, a „gyermekbetegségeken” és a kezdeti botladozásokon túljutva a természetvédelemnek is kialakul egy önálló arculata.

Ezek azonban csak a külső – a kívülállók számára felismerhető – jelek. Nehezebb, de legalább ilyen fontos a belső, nem mindig látható, inkább hallható vagy tapasztalható belső arculat kialakítása. Ez nem feltétlenül egységes köszönést, nótázást, himnuszt, indulót, sokkal inkább egységes gondolkodásmódot és viselkedési kultúrát jelent, amely még nagyon kezdetleges állapotban van.

Ha bármilyen létszámú szakképzett erdészt megkérdeznének pl., hogy az akác és a tölgy közül melyik az értékesebb fafaj, gondolkodás nélkül mindenki a tölgyet választaná. Ez az egységesség a különböző szakképzettségű természetvédők között még nem alakult ki. Ez a hagyományok hiánya, a nagyon sok különböző szakképesítés, a nagy fluktuáció és a kis létszám miatt nem is várható el.

E tekintetben megfigyelhető, hogy bizonyos szakmák képviselői (pl. a tanárok) nem szeretik az egyenruhát és a fegyvert, a fiatalok egy része idegenkedik a félkatonai jellegű szervezetektől és szokásoktól, mások pedig kimondottan ellenzik az erdészhagyományokat. Mindemellett a külső és belső arculatnak van, vagy kellene, hogy legyen egy jó értelemben vett összetartó ereje.

Sajnos, olykor az egységes arculat kialakításával szemben álló erők is szerephez jutnak. Ilyen megfigyelhető volt 1978 után, majd a természetvédelmi szervezetnek a környezetvédelemmel, ezt követően a vízüggyel való egyesülését követően, valamint a kilencvenes évtized utolsó éveiben, amikor is a nemzeti parkokat méltatlan eszközökkel a politikai támadások célpontjaivá tették.

A védett természeti értékeket látogató lakosság felé a legszembetűnőbb külső jelet a természetvédelmi táblák jelentik, azért ezekkel külön is foglalkozunk.

Természetvédelmi táblák. A természetvédelem intézményesülése óta eltelt első négy évtizedben a természetvédelmi területekre elsősorban tiltó és figyelmeztető táblákat helyeztek ki, amelyeken általában tiltásokat, kisebb részben kéréseket, eligazításokat fogalmaztak meg. Ezek a táblák – ami a tiltásokat illeti – önmagukban a kerítés, őrzés, sorompó nélkül nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A „Belépni tilos”, „Tüzet rakni tilos”, a „Védd a természetet”, „Óvja a természet értékeit” jellegű felszólításokat az emberek nem veszik komolyan. A védett területekre tisztességtelen szándékkal látogatóknak még eligazítást is adnak, a közömbös embereket pedig nem érdeklik.

Az utóbbi két évtizedben – elsősorban a védett területek számának és kiterjedésének ugrásszerű növekedése következtében – jelentősen megnövekedett az eligazító, a tájékoztató, az ismeretterjesztő, a figyelemfelhívó, az oktató jellegű, a feliratokon túl rajzokat, ábrákat, térképeket is hordozó táblák száma.

A táblák – a kétségtelen előrehaladás mellett – még mindig sok kívánnivalót hagynak maguk után. Fontos hibáik, hogy idegen anyagokból készülnek, nem eléggé esztétikusak, sokszor nehezen olvashatók, nem szerencsés a megválasztott betűtípus, nem emelik ki a lényeget, tájidegen színezésűek, nem megfelelő helyre teszik, elavulás vagy megrongálódás után késve cserélik őket, néha hivalkodóan „csicsásak” és nagyméretűek, máskor tudálékosak stb.

A felsorolt hibák fokozatos megszüntetése mellett a következőkre kell törekedni:

– ha a mondandó rajzzal is kifejezhető (pl. a tűzrakási vagy sátorverési tilalom), ne szöveggel írjuk ki, ábrát alkalmazzunk (ezt nevezik piktogramnak), gondolni kell a külföldiekre is;

– ahol lehet, vegyük át a térképészetben, a közlekedésben stb. kialakult jeleket;

– a tábla színe illeszkedjen a környezetbe, de a betűé jól olvashatóan térjen el a tábla színétől;

– lehetőleg nyomtatott nagybetűvel írjunk;

– a szöveg jól tagolt, lehetőség szerint rövid, udvarias legyen, de nem udvariaskodó, gyermeteg (pl. Köszönjük, hogy használta a WC-t); nem kell feltétlenül megköszönni a normális viselkedést;

– nem kell tájékoztatást adni a nyilvánvaló, mindenki számára érthető dolgokról, sem tiltani azt, ami általában – a védett területen kívül is mindenütt – tiltott (pl. „Ez egy legelő”, vagy „Fákat kivágni és köveket a hegyoldalon legurítani tilos”),

– a „Tüzet rakni tilos”, a „Szemetelni tilos”, a „Táborozni tilos” feliratok helyett célszerűbb a „Tűzrakó hely”, a „Szemétlerakó hely”, a „Táborozóhely” felirat.

2.5.14. Természetvédelmi politika (természetpolitika)

Mivel a természetvédelmi politika (természetmegőrzési vagy természetpolitika) a természetvédelem eszközrendszerében a legátfogóbb, mindent átölelő elem, fogalmát és lényegét a fejezet, egyben az egész tankönyv végén összefoglalásként ismertetjük.

A természetvédelmi politika a világ, egyes országcsoportok, egy ország vagy ezek részeiben található természeti értékek megóvása érdekében szükséges legfontosabb alapelvek megfogalmazása, a cél elérése érdekében szükséges intézkedés sorozat térben és időben történő felosztása, a teendők sorrendjének megállapítása, a végrehajtás felelőseinek kijelölése, valamint az elképzelések megvalósításához szükséges eszközök megnevezése és biztosítása.

A természetpolitika önállóan vagy a környezetpolitika részeként a hatalomgyakorlás egy olyan különleges eszköze, amely a nemzetközi szervezeteken, a kormányokon és egyéb államhatalmi szerveken kívül általában a társadalmi szervezeteket, pártokat, egyéb közösségeket, mozgalmakat, tömörüléseket és egyéneket is környezetbarát, természettisztelő irányba kívánja terelni. A természetpolitika céljai elérése érdekében a természetre hatást gyakorló termelési ágazatok (bányászat, ipar, közlekedés, vízgazdálkodás, mezőgazdaság, erdőgazdaság stb.) munkájára és egyéb (pl. az egészségügyi, honvédelmi stb.) tevékenységekre is hatni kíván.

A világ és hazánk természetpolitikai dokumentumai kezdetben önállóan, majd – a környezetvédelem kialakulása, intézményessé válása után – a környezetvédelmi politika részeként jelentek meg. A természetmegőrzési politikai elképzeléseket megtestesítő írásművek általában stratégia, program, koncepció, terv, követelményrendszer, alapterv név alatt jelennek meg, és azok teljesen vagy részben nemzetközileg egyezmények, szerződések vagy ajánlások, országokon belül magas szintű jogszabályok, általában törvények formájában válnak kötelezővé.

Néhány – hazánkat is érintő – nemzetközi és a legfontosabb hazai természetpolitikai dokumentumot az alábbiakban felsorolunk, amelyből megállapítható, hogy természetvédelmi vonatkozásban a nemzetközi mezőnyt közel egy évtizeddel megelőztük.

  1. Távlati természetvédelmi program, 1974, Országos Természetvédelmi Hivatal (országgyűlési jelentés, határidő nélkül),

  2. Távlati (természetvédelmi) Fejlesztési terv, 1976–1990, Országos Természetvédelmi Hivatal,

  3. Természetvédelmi világstratégia (Word Coservation Strategy), 1980, IUCN, UNEP, WWF (határidő nélkül),

  4. Földünkért... az élet fenntartásának stratégiája (Caring for the Earth) 1992, IUCN, UNEP, WWF, (határidő nélkül),

  5. Az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciájának dokumentumai (Rio de Janeiro) 1992. (határidő nélkül),

  6. Nemzeti Környezeti- és Természetpolitikai koncepció. KTM, 1994.,

  7. Nemzeti Környezetvédelmi Program 1997–2002, az Országgyűlés határozata alapján összeállította a Kormány

  8. Nemzeti Természetvédelmi Alapterv 1997–2002 (a fenti Program H jelű fejezete).

A távlati stratégiákban, programokban, alaptervekben stb. kitűzött feladatok megvalósításának aránya – főképpen a személyi és szervezeti változások miatt – sajnos nagyon alacsony, néha alig mutatható ki.