Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti rovartan

Tóth József (2014)

Agroinform Kiadó

1.2. A trachearendszer

1.2. A trachearendszer

A rovaroknál – hasonlóan a többi primer szárazföldi ízeltlábúhoz, pl. a százlábúakhoz, ikerszelvényesekhez – a kopoltyúlégzés helyett új típusú légzőszerv, a trachearendszer alakult ki a szárazföld meghódításakor. A legegyszerűbb esetben ez az epidermisz betüremkedése révén fogható fel, ami az evolúciós fejlődés során egy kiterjedt, elágazó csőrendszerré fejlődött, hogy az oxigént közvetlenül vezesse el a sejtekig.

A légzőcsöveket tracheának, a végső elágazásokban tracheolának nevezzük. A felszínen nyíló (légzőmyílások)stigmák előterét egy szűrőapparátus és egy zárószerkezet szabályozza, hogy a „rendszerbe” csak tiszta, O2 – dús levegő jusson, illetve a túlzott vízvesztés – a transpiráció révén – elkerülhető legyen. A trachea ágak fala epidermális eredetüknek megfelelően megakadályozza a csövek elzáródását; így a levegő folyamatos diffúziója biztosított.

Az alapfelépítés szerint nem található stigma a fejen és az előtoron, valamint a hátsó ivarszelvényen és az utolsó testszelvényen (terminalia). A teljes stigmapár összege tehát 2 pár tori és 8 pár potrohnyílásból áll.

A stigmák mögött a tracheatörzsek általában 3 irányban ágaznak el:

  • egy háti (dorsal) ágra: a háti edény (vérkeringés) felé

  • egy közép ágra (median): a bélcsatornához

  • végül egy ventral ágra (ventral = a hasoldalhoz tartozó): az idegrendszer irányában.

Ez a rendszer a torszelvényeken a lábtracheák révén; a középtoron pedig a fej irányában is elágazva tovább „bonyolódik”. Hasonlóan összetett a tracheatörzsek elágazása a 8. potrohszelvénynél, mivel ott az e mögötti szelvényeket is el kell látni levegővel. A szárnyas rovaroknál (Pterygota) a szárnyakhoz külön tracheaágak vezetnek.

Kép

A tracheastigma keresztmetszete. A = tipikus stigma atriummal és „varsával”. „m” = záróizmok, a szaggatott vonal a tracheafal spirális vastagodását jelzi. B = ősi stigma atrium nélkül. C = stigma, atrium „szájjal”. (Eidmann, 1970)

A szelvényenkénti páros tracheaágak azáltal válnak rendszerré (funkcionális egységgé), hogy a szelvényeket hosszában, mindkét oldalon egy-egy trachea törzs kapcsolja össze. Ez egyben lehetőséget nyújt a stigmapárok redukciójához. Azok a rovarok, amelyeknél 10-nél kevesebb stigmapár van: a hemipneusztikus; ahol pedig egyáltalán nincs: az apneusztikus csoportot alkotják. Ez utóbbi eset főleg vízi rovarok lárváinál és bőrlégzéssel (= gázcsere a kutikulán keresztül) élő rovaroknál (pl. Collembola) fordul elő. A stigmapárok „redukciójáról” azért beszélhetünk, mert embrionálisan ezeknél a csoportoknál is megtalálható mind a 10 stigmapár.

Kép

A trachea rendszer keresztmetszete. A= potroh alapséma, B= tor alapséma, C= komplikált elágazás typus a potrohban (Eidmann, 1970)

A szúnyoglárváknak különleges a helyzete (= metapneusztikus típus), mert egyetlen stigmapár van a potroh végén, ahonnét kiindulva egy-egy trachea törzs húzódik végig a lárvák testén. (Ez magyarázza a szúnyoglárvák (Culicidae) jellegzetes testtartását, ahogy a vízfelszínt potrohuk végével érintve rendszeresen feljönnek levegőért.)

A stigmák általában a hát és haslemezek között, az oldallemezeken, ritkábban magán a hát-illetve haslemezeken találhatók.

Az élősködő (parazitoid) lárvák légzése hasonló a vízi rovarokéhoz. Tracheanyílásuk:

  • vagy egyáltalán nincs

  •         vagy metapneusztikus: ha a légzőnyílás a test végében van

  • illetve amphipneusztikus: ha a test elején és végén egyaránt van lehetőség levegő felvételére a légtérből (pl. a torok- és orrbagócsok – Oestridae esetében).

Sok gyomorbagócs és sok fürkészlégy (Gasterophilidae és Tachinidae lárva) az O2 szükségletüket a gazdaszervezet bélcsatornájában lenyelt levegőbuborékokból fedezik, azonban parazitoid (parazita) lárvák között kifejezetten előfordul az „anoxibiozis” (levegőtlenhez alkalmazkodás)képessége is.