Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti rovartan

Tóth József (2014)

Agroinform Kiadó

4.3. A ROVAROK VÁLASZAI A TÁPNÖVÉNY VÉDEKEZÉSÉRE

4.3. A ROVAROK VÁLASZAI A TÁPNÖVÉNY VÉDEKEZÉSÉRE

A herbivor rovarok természetesen számos módon képesek csökkenteni a növények védekezéséből fakadó hátrányos következményeket. A legtöbb rovar a levélnek például csak azon részeit fogyasztja el, melyekben alacsonyabb a nehezen emészthető lignin-, és tannin-tartalom. Ezt a célt szolgálja például az egyes fajok (pl. Haltica quercetorum, Caliroa levéldarazsak) által jellemzően folytatott hámozó és kivázasító táplálkozási forma.

Korábban már említést nyert, hogy a magas gyanta-tartalom kedvezőtlenül hat a fiatal Neodiprion álhernyók túlélésére. Ennek kivédésére egyes Neodiprion fajoknál a lárvák először a tű alaphoz közli részénél átrágják a fő gyantacsatornát, és csak akkor kezdenek el táplálkozni, amikor már jelentős mennyiségű gyanta kifolyt a tűből. Egyes olyan fajoknál, melyek nem tojás alakban telelnek, a peterakó nőstény teszi meg ugyanezt. Ezzel utódai számára jobb táplálékforrást biztosít (McCullogh & Wagner 1993).

Számos más levéldarázs lárva és lepkehernyó esetében is ismert jelenség, hogy táplálkozásuk során először a levél főerét rágják el, ezzel gyakorlatilag megszakítva a védekezést szolgáló anyagok áramlásának útvonalát. A Pyralidae és Ctenuchidae családba tartozó több lepkefajról ismert, hogy hernyói a már kifejlett levelekből sátrat szőnek a frissen bomló rügyek köré, ezáltal azokat elzárják a fénytől. Ennek eredményeként a levelek fejlődésük során nem keményednek meg, illetve tannin tartalmuk alacsonyabb marad (Sagers 1992). Ez pedig a hernyók számára lényegesen kedvezőbb táplálékforrást eredményez. A “klimatizált búvóhely” kialakításán túl minden bizonnyal ugyanezen célt is szolgálják az eszelények és a sodrómolyok levélsodratai, illetve a számos lepkefajra jellemző hernyófészkek.

A csoportos táplálkozás egyik célja szintén a növényi védekezés negatív hatásainak csökkentése. A csoportosan táplálkozó lárvák, egy-egy levelet, tűt, vagy hajtást gyorsabban elfogyasztanak, ezáltal tovább vándorolhatnak, mielőtt még az indukált védekezés igazán hatékonnyá válna.

A polifág fajok nyilvánvalóan többféle vegyület méregtelenítésére kell, hogy képesek legyenek, a specialisták ugyanakkor sokkal tökéletesebben méregtelenítik tápnövényük vegyületeit. Számos rovarfaj saját céljaira hasznosítja tápnövénye mérgező anyagait. A mérgező tápnövényen élő fajok közül sokan szervezetükben halmozzák fel azokat, így maguk is mérgezővé válnak ragadozóik számára. E fajok általában feltűnő színezetűek és mintázatúak, így ragadozóik (pl. madarak) könnyen megtanulják, hogy ezek rossz ízűek, illetve mérgezőek. A hazai Lepidoptera faunában ilyen jellegű példát szolgáltatnak többek között a kutyatej szender (Celerio euphorbiae), a farkasalma lepke (Zerynthia polyxenia), valamint az ökörfarkkórókon élő csuklyás bagolylepkék (Cuculliaspp.). A mérgező rovarok egymáshoz hasonló színét és mintázatát „Müller-féle” mimikrinek nevezzük. A mérgező rovarokhoz való hasonlóságból egyébként nem mérgező rovarok is hasznot húzhatnak. Ragadozóik megjelenésük alapján mérgezőnek vélik, így kerülik őket. Ez a jelenség a „Batesian mimikri”. Szemléletes példát szolgáltat e jelenségre az őszi kékesbagoly (Diloba caeruleocephala) kökényen és galagonyán élő hernyója, mely rendkívüli módon hasonlít a Cucullia verbasci mérgező hernyójára, bár maga nem mérgező (Csóka 1996). Ez az utánzás természetesen csak akkor működhet, ha a valóban mérgező fajok, és az őket utánzók együtt fordulnak elő, és az utánzók kevesebben vannak. Ha ugyanis többen lennének az utánzók, akkor a madarak nagyobb eséllyel találkoznának velük, és így nem rögzülne bennük a mérgező tulajdonsághoz kötődő megjelenés képe.