Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti rovartan

Tóth József (2014)

Agroinform Kiadó

9. fejezet - 6. Élettársulástan – színökológia

9. fejezet - 6. Élettársulástan – színökológia

Az előző fejezetekben bemutatott autökológiai ismeretek alapján egyértelműen megállapítható, hogy az élő világban csak úgy vizsgálhatunk egy-egy élőlényt (növény- vagy állatfajt), hogy nem csupán a kérdéses fajt, hanem a vele közösségben élő és kölcsönös egymásrahatásban levő más fajokat, növény- és állattársulásokat is tekintetbe vesszük. Az élettársulástani (szinökológiai) vizsgálatok alapvetően az élővilág két területére terjednek ki: a növény- és állatvilágra. Az alapképlet a következő: a növényvilág által fotoszintetikus úton megtermelt energiabázison felépül az azt felhasználó, lebontó állatvilág. Az élettársulások legfontosabb kapcsolatrendszere maga az energiaáramlás. Az állatvilág társulásainak elemzésével a zoocönológia, a növényvilágéval a fitocönológia foglalkozik. Az ökológia kiemelkedő hazai képviselője, Szelényi Gusztáv (1982) megfogalmazása szerint az állatársulástan „nemcsak azt kérdezi, mi van együtt, hanem azt is: mit csinál a megfogott (megfigyelt) állat, és hogyan viszonyul a többi ugyanott élő állathoz.”

6.1. BIOCÖNÓZIS

A biocönózis (élettársulás) fogalmát először Möbius határozta meg, 1877-ben. Ez az alapegysége minden szinökológiai vizsgálatnak. Mai ismereteink szerint „a biocönózis növényi és állati szervezetekből keletkező társulás, amely szerves vegyületeket termelő növényi szervezetek köré épül fel, egymással közösségben élő szerkezeti elemelkből áll és a bioszféra egy meghatározott térségében arculatilag egységesen alakul ki” (Szelényi 1982). Az egyes biocönózisok olyan szerkezeti elemekből állnak, amelyek minden élettársulásban felismerhetők, legfeljebb faji összetételük más és más. A biocönózisokban bonyolult energiaáramlási folyamatok mentén táplálékláncok alakulnak ki. Ezeknek a táplálékláncoknak a primér elemei az energiatermelésre egyedül képes növények (fotoszintézis), majd következnek a különböző táplálék- és energiaigényű további élő szervezetek (növényevők, állati fehérjét igénylők, stb.). Az élettársulásokban kialakuló bonyolult táplálékláncok feltárása az alábbi három kutatási szinten lehetséges:

1. Ökofaunisztika

2. Produkcióbiológia

3. Szinfiziológia

6.1.1. Ökofaunisztika

Tulajdonképpen egy állatleltárról van szó, amely a vizsgált növénytársulás meghatározott részére vonatkozik. Az egyes növénytársulásokat sokszor jellegzetes ún. „karakterfajok” alapján lehet jellemezni. A fito- és zoocönológia ezen a szinten áll a legközelebb egymáshoz (még az alkalmazott karakterisztikák is hasonlóak). A megtalált és rendszertani csoportokba sorolt fajokból általában faunalisták születnek, amelyek természetesen sohasem teljesek, és semmit nem árulnak el az egyes fajok kapcsolatrendszeréről. Sőt olyan állatfajok is a leltárba kerülhetnek, amelyeknek semmi közük nincs a vizsgált növénytársuláshoz, hanem csupán vándorlásuk során, véletlenül kerülnek a gyűjteménybe. Az ökofaunisztikai vizsgálatok eredménye tehát általában egy- vagy több rovaregyüttes, amelyeket különböző arányszámok (pl. súly, darabszám) szerint elemeznek.

6.1.2. Produkcióbiológia

A vizsgálatok ebben az esetben arra irányulnak, hogy egy meghatározott területi egységen belül megállapítsák az ott keletkezett szervesanyag mennyiséget. Minden életközöségben alapvetően három működési szint különíthető el:

1. Producens (termelő) növényi szervezetek, amelyek nagymennyiségű szerves anyagot produkálnak,

2. Konszumens (fogyasztó) szervezetek, amelyek a növényi tápanyagokra vannak utalva,

3. Reducens (lebontó) szervezetek, a szerves hulladék eltakarítására.

A későbbi vizsgálatok azonban bebizonyították, hogy még a szerves maradványok eltakarítása sem nevezhető redukciónak, hanem ez is bizonyos szintű lebontás, a még bennük levő energia hasznosítása. Éppen ezért produkcióbiológiai szempontból csak két csoport különíthető el az élővilágban: termelők (producens) és felhasználók (transzferens). Ez utóbiak képtelenek szerves anyag előállítására (heterotróf szervezetek). A termelők túlnyomó része viszont klorofillt tartalmazó zöld növény (autotróf szervezetek). A táplálékláncokban minden „szemnek” megvan a maga fontos szerepe: az energia tulajdonképpen végighalad a láncon, miközben egyre távolabb kerül keletkezési helyétől. Ezzel arányosan egyre inkább ismét alkalmassá válik arra, hogy a zöld növények a Nap energiájának bevonásával felépítsék testüket. Mindezek alapján érthető a Jermy (1958) által megfogalmazott biocönotikai minimum törvény, amely érvényesül minden biocönózisban: „a biocönózisokban nem lehetséges szerves anyagok irreverzibilis felhalmozódása”. Másszóval a biocönózisokban a szabad energia a minimumon van, ami egyben lehetővé teszi az anyag folyamatos körforgását, magát az életet. Az élettársulások működését Jermy (1958) az alábbiak szerint foglalja össze: „A maximális fotoszintézisre és a szabad energia minimumon tartására vezető tendencia biztosítja a biocönózis élettevékenységének az adott viszonyok között lehetséges maximális intenzitását”

6.1.3. Szinfiziológia

A produkcióbiológiával kapcsolatban már említett hármas biocönózis tagolás (producens-konszumens-reducens), a heterotróf szervezetek sokféle és bonyolult energiafelvételére való tekintettel feltétlenül további finomításokat igényel. Az egyes életközösségekben 5 táplálkozásbiológiai életforma csoportot lehet elkülöníteni. Ezek az életforma csoportok minden optimális körülmények között kialakult biocönózis szerkezetében felismerhetők. Szelényi (1955):

1. Producens (termelő) elemek. Ide tartozik minden fotoszintetizáló növény, amely élő és elhalt állapotában is biztosítja a további életforma csoportok energiaszükségletét.

2. Korrumpens elemek (elsődleges fogyasztók). Ezek a fajok élő növényi anyagokra tartanak igényt. Ide tartozik valamennyi növényi kártevő, élő növényeken megtelepedő gomba, baktérium stb.

3. Obstans elemek (másodlagos fogyasztók). Ide azok a növényi és állati szervezetek sorolhatók, amelyek élő állati fehérjére vannak rászorulva. Ezek az élősködő, ragadozó állatok és pl. az állatok megbetegedését okozó baktériumok.

4. Interkaláris elemek (eltakarítók). Ide tartoznak az elhalt, élettelen növényi és állati tetemeken élő szervezetek.

5. Szusztinens elemek (fenntartók). Azokra a növényi és állati szervezetkre kell gondolnunk, amelyek élettevékenységükkel biztosítják más élőlények fennmaradását (pl. szimbionta fajok).

A tölgyerdő fái (Quercus robur) termelik a nagytömegű energiadús tölgylevelet (producens), amelyet lerágnak a gyapjaslepke (Lymantria dispar) hernyói, mint elsődleges fogyasztók (korrumpens). A gyapjaslepke gradációk során törvényszerűen elszaporodnak a ragadozó fajok, mint pl. az aranyos bábrabló (Calosoma sycophanta) és pusztítják a hernyókat (obstans). A lerágott és így nedvkeringésben megrekedt majd elpusztult tölgyfák anyagán tömegesen jelennek meg a taplógombák, mondjuk a labirinttapló (Daedela quercina), és vöröskorhasztásával bontja a faanyagot (interkaláris). Mindezek mellett a szarvas tölgyszú (Xyleborus monographus) is jelen van a tölgyfában. Ennek a fajnak a fennmaradását azonban csak a szújáratok falán megtelpedett Ambrosia-gombák teszik lehetővé (szusztinens).

A vázolt szerkezet természetesen az ember által létrehozott vagy többé-kevésbé befolyásolt élettársulásokban (mező-, kert- és erdőgazdasági kultúrkban) is felismerhető. Ilyenkor azonban a legtöbb esetben az egyes szerkezeti elemekben torzulások következnek be, pl. elszaporodnak a korrumpens elemek, ebben az esetben kártevők, az interkaláris elemek viszont hiányozhatnak, hiszen csak nagyon kis mennyiségben vannak jelen elhalt növények. Elegendő itt a nagykiterjedésű németalföldi fenyvesítésre, az egykorú és egy fafajú monokultúrákra és az azokban kialakult szú (Scolytidae) gradációkra gondolni. Az emberi tevékenység által megváltoztatott élettársulásokban éppen ezen kedvezőtlen jelenségek miatt gyakran felmerül a kérdés: van-e, és ha igen milyen arányokkal jellemezhető “egyensúly” (horribile dictu: „biológiai egyensúly”) Ezt a kérdést senki nem tudja megválaszolni, az egyensúly nem kritériuma a bicönózisnak. A zavartalan működés szempontjából lényegtelen, hogy az egyes fajok milyen mennyiségben és egyedsűrűségben vannak jelen. Ugyanakkor elengedhetetlenül fontos, hogy legyenek jelen az egyes életforma csoportok, a biocönózis egyes szerkezeti elemei, és tevékenyen vegyenek részt az energiaáramlás folyamatában.