Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti rovartan

Tóth József (2014)

Agroinform Kiadó

17. fejezet - Rend: Odonata – Szitakötők

17. fejezet - Rend: Odonata – Szitakötők

A szitakötőknek szintén két pár szárnyuk van, melyek hossza nagyjából megegyezik. Méretbeli különbség – ha van – csak a szárnyak szélességében, öblösségében tapasztalható. Fejlődésmenetük sok tekintetben hasonlít a kérészekéhez, azonban tapasztalhatók jelentős különbségek is. A nagyobb szitakötők már megjelenésükkel, röptükkel is elárulják, hogy nem kérészéletű, tűnékeny, légies rovarokkal van dolgunk, hanem igazi légi kalózokkal.

Hazai szitakötőink alapvetően két csoportba, az egyenlőszárnyúak (Zygoptera) és az egyenlőtlenszárnyúak (Anisoptera) alrendjébe tartoznak. Az előbbiek általában kisebb termetű, gyengébb felépítésű fajok, melyek szárnyaikat nyugalmi helyzetben többnyire összezárva tartják, az utóbbiak erőteljesebbek, nyugalomban kiterjesztve tartják szárnyaikat.

A vízben fejlődő lárvák maguk is ragadozók, minden, náluk kisebb zsákmányállatot megtámadnak, legyen az másik rovarlárva, békaporonty, vagy halivadék. Légcseréjüket a vízben oldott oxigénből végzik, mégpedig a kisszitakötők (Zygoptera alrend) lárvái a potrohvégükön lévő, három, hosszúkás levél alakú kopoltyúlemezzel, a nagy szitakötők (Anisoptera alrend) lárvái pedig az utóbél falával. Az utóbbiak szabályos légzőmozgát végeznek potrohukkal, beszívják, majd kipréselik a vizet, melyet hirtelen kifecskendezve, szükség esetén (rakétaelven) a gyors helyváltoztatáshoz is fel tudnak használni. Jellegzetes lárvális szervük még az álarc, mely az alsó ajakból kialakult fogóeszköz. Ez a kis „harapófogó” a fej elé kinyújtva a megközelített zsákmány megragadására szolgál. Nagyobb fajoknál jó 1 cm-es, csuklós nyele van, a végén pedig nyitható-csukható fogak vagy fogas lemezek ülnek. Általában ami a csipeszek közé kerül, abból eledel lesz. A lárvák életük során mintegy kilenc alkalommal vedlenek, az utolsó vedléshez kiülnek a partra, vagy valami kiemelkedő vízinövényre, ahol az átváltozás lezajlik. A lárvabőr felszakad, kipréseli magát rajta az imágó és potrohával levegőt pumpálva a szárnyerekbe, kifeszíti szárnyait. A kifejlett rovar kezdetben gyengén repül, amig teljesen meg nem szilárdul kitin váza, azonban néhány napon belül repülési képességének teljes birtokába jut. Közvetlen szárnymozgató izmai – a rovarok többségétől eltérően – egyedi, független mozgást tesznek lehetővé, ettől repülése és manőverező képessége kiváló. A levegőben szerzi meg többnyire egyéb repülő rovarokból álló táplálékát. A hímek többsége a vizeknél a szaporodásra alkalmas helyeken territóriumot foglal, ahol várja az ivarérett nőstényeket. Párzás után az általa megtermékenyített petesejtek lerakását általában valamilyen módon biztosítja a hím – őrzi a nőstényt, vagy tandemben maradnak még egy ideig – azonban idővel elválnak. A nőstény később másik hím territoriumába érve azzal is párosodhat, ami az egész bonyolult territoriális viselkedés alapját képezi.

A szitakötőkkel az erdészeti gyakorlat során nem túl gyakran találkozunk. Lárváik azonban ott vannak a legkülönfélébb erdei tavakban, tócsákban, forrásokban, lápokon és patakokban, az imágók jelentős része pedig táplálékszerző repülését a vizektől távol, gyakran erdős helyeken végzi. Magyarországon mintegy 65 fajuk él. Erdős területeken a következő fajokkal találkozhatunk leginkább:

Alrend: Zygoptera – egyenlőszárnyúak

Kisasszony szitakötő – Calopteryx virgo Linné

Hegyvidéki patakokban fejlődik ez a pompás, színesszárnyú szitakötő. A hím teste és szárnyai fémfényű kékek, a nőstény barnás bronzszínű. Erdei tisztásokon és a lárvális élőhelyen, patakok mentén figyelhetők meg. (Ennél a fajnál sokkal gyakoribb a Sávos szitakötő Calopteryx splendens Harrismely a vízfolyások alsóbb szakaszain országszerte elterjedt.)