Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti rovartan

Tóth József (2014)

Agroinform Kiadó

Alrend: CAELIFERA

Alrend: CAELIFERA

Tojókampósok (Sáskák)

Közepes, vagy nagytermetű egyenesszárnyú rovarok. Csápjuk a test fél-hosszánál rövidebb. Nincs jól látható tojócsövük; tojásaikat négyes-osztatú, karomszerű tojókampókkal juttatják a talajba. A fajok egy része jellegzetes cirpelő hangot hallat, amelyet a hátsó comb belső felületén lévő kitin csap-sor és a felső szárny (elytra) egy kiemelkedő erének összedörzsölésével állítanak elő. Dobhártyájuk a potrohtő két oldalán helyezkedik el. A hazai fajok kevés kivételtől eltekintve tojás alakban telelnek. A növényi kultúrák legnagyobb pusztítói is ide tartoznak, így pl. Európában a keleti vándorsáska (lásd alább). Hazánkban a sáska-féléknek 64 faja ismeretes.

Család: SÁSKÁK – Fam:Acridoidea

Az alrend jellemzésénél elmondottak tökéletesen illenek e családra.

Tarka hegyisáska

Podisma pedestris Linneaus

Vörösbarna-sárga-fekete testű; hátsó lábszára kékes; 15–30 mm. Szárnya csökevényes. Európában túlnyomóan hegyvidéken él. Magyarországon igen ritka, csak legmagasabb hegyeink köves, kopáros helyein találhatók elszigetelt, kis populációi. Oroszországból kártételét említik tölgyről, hársról, nyírfáról és nyárfáról (Harz 1960, Schwenke 1972).

Alpesi sáska (színes 206.)

Miramella alpina Kollar

Leírása: Zöld-fekete tarka; a hátsó lábszár barna, tövén feketés, a hátsó comb alsó széle vörös, csökevényes elytrája a potroh közepéig ér; testhossza 18–25 mm.

Elterjedés, életmód: Európa hegyvidékein, főleg az Alpokban és körzetében él, több alfajjal. Magyarországon csak az Alpokaljáról (főleg a Kőszegi-hegységből) ismeretes (Szövényi és Nagy 1999). Hozzánk legközelebb Ausztriából említik régebbi kártételeit, tölgyön, bükkön, szelíd gesztenyén és égeren (Schwenke 1972). Korlátozott kiterjedésű isztriai gradációjáról Us (1960) részletesen tudósít, ahol a bükkön kívül tölgyön, szelíd gesztenyén és fenyőkön (Piceaexcelsa, Pinus silvestris) károsított. Ugyanott a következő évben (1959) nem találta a „Miramella alpina Koll. var. collina Br.W.” egyetlen példányát sem.

Nagy-hegyisáskája (színes 209.)

Pseudopodisma nagyi Galvagni & Fontana

Syn.: Pseudopodisma fieberi Scudder

Leírása: Élénkzöld, vagy sárgás-zöld, a fej és tor oldalán fekete csíkkal. A hátsó lábszár sárgásbarna. Az elytra keskeny, pikkely formájú, vörös színű.

Elterjedés, életmód: Magyarországi endemizmus. Az Északi-Középhegységben fordul elő 500–600 m fölött. Közeli rokon fajai (alfajai ) Észak-Olaszországtól a Balkánon át a Kárpátaljáig találhatók. Mezofil hegyi réteken, irtásokon, újulatokon, ritkás-ligetes erdőkben helyenként gyakori. Kétszikű növényeken polifág, de a gyertyánt, mogyorót, bükköt különösen kedveli, e növényeken jelentkezhet rágása hegyi csemetekertekben. Eddig nem ismeretes hazai kártétele.

Olajzöld hegyisáska

Odontopodisma decipiens Ramme

Syn: Podisma mendaxFrivaldszky

Leírása : Zöld, összetett szemétől a torhát oldalán húzódó sáv fekete. Csökevényes, pikkelyszerű elytrája és a nőstény karcsú tojócsöve vöröses; 14–23 mm. Hátsó lábszára kékeszöld.

Elterjedés, életmód : Észak-balkáni; Magyarországon a Mecsekben és a Villányi-hegységben gyakoribb, más dunántúli helyeken (Tapolca, Simontornya, Szekszárd, Sopron) szórványos, sőt ritka. Erdőszéleken, tisztásokon, szedres-bozótokban fordul elő. Kétszikű növényeken polifág; különösen kedveli a csalánt, szedret, mogyorót, gyertyánt. Lencseszerű tojáslepényeit nem a talajba, hanem növényi maradványokra ragasztja.

Társfajai: O. schmidtii Fieber – hazánkban délnyugaton – az O. rubripes – hazánkban észak-keleten – az O. decipienshez hasonló kinézetűek, egymástól nehezen megkülönböztethetők. Ezért a régebbi előfordulási adatok óvatosan kezelendők, illetve ellenőrzésre szorulnak. Egy régebbi tudósítás (az O. schmidtii-vel kapcsolatban) magyarországi Orsova, Mehádia) erdészeti kártételi esetet említ (Künstler 1864, idézi Schwenke 1972).

Olasz sáska – Calliptamus italicus Linneaus

Társneve: olasz beszke, fehérgalléros sáska

Syn.: Caloptenus italicusLinneaus

Leírása: Szalmasárga, de a világos, vagy sötétbarna foltok teljesen beboríthatják. Torháta lapos; hátsó lábszára meggyvörös. Hátsó szárnya átlátszóan rózsás színű. Erős ivari kétalakúság; a hím 15–23, a nőstény 23–35 mm. Az első stádiumú lárva tora fehéres („fehérgalléros” sáska).

Elterjedés, életmód: Mediterráni; a Kárpát-medencében síkon, hegyen elterjedt, de erdős-bokros helyeken ritkább, erdőbe nem hatol. Közönséges, esetenként kártevő mértékben is előfordul (Nagy 1988). Túlnyomóan kétszikű növényeken élő, polifág táplálkozású. Erdészetileg nem jelentős, bár csemetekertben is mutatkozhat. Régebben gyakrabban károsított; utóbb 1964-ben volt kelet-magyarországi gradációja (Nagy, Bánk és Nagy 1965, 1988). Ennek is – a madarakon, különösen a gólyákon kívül – főleg a „sáskavész”, egy gombás epidémia (Entomophthora grylli) vetett véget.

Társfaja: a Homoki olaszsáska (Calliptamus barbarus Costa) csak nyílt gyepű homok-pusztákon fordul elő, gyakran igen népes rajokban. Az olasz sáska kisebb, de hasonló szí-nezetű kiadása. Hazánkban a „védett” rovarok közé tartozik.

Kép

A Marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) elterjedési áreája(Uvarov, 1977 és Nagy, 1990 után)

Kép

A Marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus) gradációs éveinek eloszlása és a meglepett helységek száma a Kárpát-medencében (alsó fekete oszlopok = Duna–Tisza köze) (Nagy, 1990)

Marokkói sáska (színes 207.)

Dociostaurus maroccanus Thunberg

Társnevei: keresztes sáska, marokkói

vándorsáska

Syn: Stauronotus maroccanausThunberg

Leírása: Szalmasárga, okkersárga, barna foltokkal, A hátsó szárny átlátszó. A hátsó lábszár sárgás, vagy vörösessárga. A torháton X-alakú világos rajzolat van.

Elterjedés, életmód: Főképpen a Mediterrán lakója. Kárpát-medencei előfordulása areájának északi sávjába esik. Magyarországon 1888-ban jelentkezett első ízben; ettől kezdve számos gradációját jegyezték fel, azonban az utóbbi fél évszázad alatt csaknem teljesen eltűnt, de 1993-ban a Duna–Tisza-közén ismét tömegesen jelentkezett (Nagy 1993). Túlnyomóan a szikes puszta állata, de jó repülő képessége folytán elvétve más élőhelyekre is elvetődik (Nagy 1964), azonban erdei ökoszisztémákkal csak kevés érintkezési pontja van (pl. csemetekert, tömegszaporodás esetén).

Polifág növényevő; az egy- és kétszikűeket egyaránt fogyasztja és különösen tömeges elszaporodása esetén kevésbé válogat. (pl. akácot, fűzet is megrágja), bár fenyőerdőben való károsítását csak Dél-Franciaországból említik (Schwenke 1972). Az áttelelő petékből májusban kel és júniusra már a kifejlett imágók rajokba tömörülve repkednek. Tömegszaporodásban (gradációs fázis) lévő egyedei alak- és élettanilag is különböznek a magánosan (solitaria fázis) élő egyedektől.

Közel-Keleten, Közép-Ázsiában gyakori tömegszaporodása. Magyarországi jelentkezésévelkapcsolatos súlyos problémák vezettek arra is, hogy a korábbi Phylloxera Kísérleti Állomást feladatkörének kiszélesítésével átalakították Magyar Kir. Állami Rovartani Állomássá (a mai MTA Növényvédelmi Kutató Intéztet jogelődje. Nagy 1992).

Társfaja, a Rövidnyakú sáska (Dociostaurus brevicollis Eversmann) a marokkói sáska kisebbített kiadása, de elytrája nem ér túl a hátsó comb csúcsán. A nyílt puszták elterjedt állata, gyakorta vegyült a marokkói sáska vagy más tömegesebben jelentkező sáskák csapataiba.

Szép hegyisáskaArcyptera fusca Pallas

Társneve: Feketetérdű sáska

Syn: Stethophyma fuscaPallas

Leírása: Sárgán-feketén tarkált; az elytra kiszélesedett elülső mezőkkel. A nőstény szárnya lerövidült.A hátsó lábszár piros. Testhossza 23–40 mm.

Elterjedés, életmód: Areája Eurázsia nagy részére kiterjed; Magyarországon kimondottan hegyvidéki, 600–700 m fölötti réteken, legelőkön, nagyobb erdei tisztásokon él. A hím jellegzetes, erős hangjával tűnik ki. Európában csupán a Bécsi-erdőből (lombos fákon és fenyőn egyaránt) és a Dinári Karsztvidékről (Görz) jegyezték föl erdészeti kártételét (Schwenke 1972). Hazánkban ritkuló, „védett” faj.

Rokon faja, a Hangos hegyisáska (színes 205.) (Stauroderus scalarisFischer de Waldheim) hazánkban ugyancsak hegyvidéki. A hím jellegzetes, hangos cirpeléssel hívja föl magára a figyelmet; 600–700 m fölötti, napos hegyi rétek állata.

Közönséges rétisáska

Chortippus parallelus Zetterstedt

Társnevei: réti lovancz, réti sáska

Syn.: Chortippus longicornisLaterielle, Stenobothrus pratorum Fieber

Leírása: Igen változatos színű; többnyire zöld, de lehet csíkozott, szürke, barna, ritkábban: lilás is. Szárnyai rövidültek, különösen a nőstényé. Testhossza 13–23 mm.

Elterjedés, életmód: Eurázsiai elterjedésű, sőt Észak-Amerikába is behurcolták. Magyarországon a leggyakoribb sáskák közé tartozik. Mezofil, mezo-higrofil réteken különösen gyakori, de előfordul dúsabb legelőkön, erdei tisztásokon (itt a f. macroptera gyakoribb), parlagokon, sőt elhanyagoltabb városi parkokban is. Túlnyomóan fűevő. Kisebb kártételeiről vannak hazai tudósítások is (Nagy 1988), az erdei ökoszisztémákban csak alárendelt jelentőségű.

Társfajai: a Csinos rétisáska (Chortippus albomarginatusDegeer) főképpen szikes pusztákon, a Rövidszárnyú rétisáska(Euchortippus declivusBrisout de Barneville) réteken, dúsabb legelőkön, a Közönséges tarlósáska(Glyptobothrus brunneus Thunberg) száraz legelőkön, parlagokon gyakori, de behatol elhanyagoltabb városi parkokba is, a Zengő tarlósáska(Glyptobothrus biguttulus hedickei)Ramme napos domb és hegyvidéki erdőszéleken, tisztásokon válhat gyakorivá és késő őszig hallható hangja révén feltűnővé is. A Szőke tarlósáska(Dirshius petraeusBrisout de Barneville) a gyérfüvű szikes legelőkön és homokpusztákon élő apró termetű sáska. Valamivel nagyobb rokonfaja a Barna tarlósáska(Dirshius haemorrhoidalis Charpentier) németországi duglászfenyő csemetéken károsított (Schwenke 1972).

Kép

Zengő tarlósáska (Glyptobothrus biguttulus hedickei) hímje (Foto: Nagy)

Erdei bunkóscsápúsáska

Gomphocerippus rufus Linneaus

Társneve: Sötétbarna bunkóscsápúsáska

Syn.: Gomphocerus rufusLinnaeus

Leírása: Egyszínű barna, szürkésbarna; a torhát oldal-lécei középen behajlók. Csápja bunkóban végződik. Testhossza 14–24 mm.

Elterjedés, élőhely : Eurázsia nagy részében elterjedt; Magyarországon is gyakori, ritkás erdőkben, irtásokon, tisztásokon rendszeresen előfordul; a nyílt növényzetű helyeket kerüli.

Társfaja, a Kis bunkócsápúsáska (Myrmeleotettix /Gomphocerus/ maculatusThunberg) száraz, gyér növényzetű élőhelyeken otthonos. Erdeifenyő és akác csiranövényen való károsítását Németországból említik (Schwenke 1972).

Keleti vándorsáska

Locusta migratoria Linneaus

Társnevei: vándorsáska, hamvas sáska, európai vándorsáska

Syn.: Pachytylus migratorius Linnaeus,

P. cinarescens Fabricius, P. danicusLinnaeus

Leírása: Legnagyobb termetű hazai sáska (29–52 mm). Zöld, vagy barna, zöldesszürke (magános fázis), esetleg olajbarna (csoportosodó fázis); hosszú (34–54 mm) szárnyakkal. A fázisok között testarányokban is jelentkezik különbség. A magános fázisú egyed tora púpos, a csoportosaké lapos.

Elterjedés, életmód: Eurázsiától Ausztráliáig elterjedt (több alfaj alakjában). Kedvelt élőhelyei a nagy tavak, folyótorkolatokat övező, náddal is átjárt homokos padokon van, ahonnan tömegszaporodása idején más, számára kedvezőtlenebb területekre is kirajzik. Jól repül. Korábbi évszázadok folyamán Európa nagy részén otthonos volt, azonban mára erősen visszaszorult, feltehetően a művelt területek kiterjedésének, a folyó-lecsapolásoknak köszönhetően. Magyarországról 100–120 éve szorult ki, bár kisebb rajai még 1923–1924-ben is jelentkeztek Kelet-Magyarországon (Kadocsa 1952). Szórványos egyedei azonban még ma is fel-feltűnnek főképpen az ország keleti felében.

Táplálékában polifág, bár elsősorban a fű-féléket kedveli. A nádat még a házak nádtetőin is megrágja. Tömegszaporodása esetén bokrokat és fákat is lekopaszít. Évszázadokkal korábban Európa-szerte rettegett kártevő, nyomában nagy gazdasági károk, sőt éhínség, s ezzel kapcsolatos járványok léptek fel.

A Keleti vándorsáskán kívül a többi földrészeknek is megvan a maga, gyakorta pusztítóhatású vándorsáskája. Leghirhedtebb a Sivatagi vándorsáska(Schistocerca gregaria ForskÅl), amely Észak-Afrikától Indiáig jelentkezhet pusztító rajokban és évszázadok óta a legnagyobb területen mutatkozó kártevő rovar, a Bibliában emlegetett sáskajárások is e fajra vonatkoznak.

Szalagos sáskaOedaleus decorus Germar

Syn: Oedaleus (Pachytylus ) nigrofasciatus FIEBER

Leírása: Zöld, vagy sárgabarna alapon kiterjedt sötét foltozottsággal. Torán világos X-folt van; hátsó lábszára túlnyomóan piros. Hátsó szárnyán feltűnő füstös-feketés harántsáv van. Testhossza 18–38 mm; a szélsőséges értékek főként az ivari dimorfizmusnak köszönhetők.

Elterjedés, életmód: A Palearktikum déli felében fordul elő; Magyarország pusztai élőhelyein, kopáros domboldalakon található. Erdei ökoszisztémákhoz nem kapcsolódik. Esetleges kisebb károsításai is agrárterületeken jelentkeztek (Nagy 1988).

Rokon fajai: a Kékszárnyú sáska (Oedipoda caerulescens Linneaus) az előző fajhoz hasonlóan kopár területeken otthonos, gyakran települések parlag területein is megtelepszik. A Szerecsen sáska(Celes variabilis Pallas) ugyancsak kopár, pusztai élőhelyek lakója. Hazánkban „védett” állat. Szórványos kártételeiket csak agrárterületről emlitik (Nagy 1988). A Kerepelő sáska(Psophus stridulusLinneaus) hazákban kizárólagosan hegyvidéki. Kisebb kártételeit (réteken, legelőkön) főleg Erdélyből jegyezték föl (Emich és Jablonowski 1899). A hím feltűnő „kerepelő” hangját röptében hallatja.

Kép

Közönséges tövishátúsáska (Tetrix subulata) nőstény imágója (Foto: Nagy)

Család: Tövishátú sáskák

Fam: Tetrigidae

Apró termetű, (kb. 10 mm körüli) sötét színezetű, szemölcsös testfelületű sáskák; toruk gyakran a testnél is hosszabb, hegyes nyúlványban végződik, elytrájuk, gyakran alsó szárnyuk is csökevényes. Hangadó, hallószervük nincs. Lárva, vagy imágó alakban telelnek. Magyarországon kb. 5 fajuk ismeretes.

Közönséges tövishátúsáska

Tetrix subulata Linneaus

Társneve: Tüskés sáska

Syn: Acrydium subulatum Linnaeus

Leírása : Igen változatos színezetű, mert a többnyire szürke, barna példányok mellett okkersárga, fekete, csíkozott és foltos példányok is vannak. Testhossza 7–10 mm. Hosszú tori nyúlványa ritkán csak a test végéig ér.

Elterjedés, életmód: Eurázsia nagy részén elterjedt. Magyarországon is közönséges, főképpen nedves réteken. Nedves talajú ritkás erdőkben is előfordul, mégpedig a gyérebb növényzetű tisztásokon, vágásokban. Bár Ragge (1965) főként alga és moha-evőnek tartja, régebbi, németországi adatok vannak fiatal tölgy, bükk és erdeifenyő csemete károsításairól (Schwenke 1972).

Rokon faja, a Kétpettyes tövishátú sáska(Tetratetrix bipunctata Linneaus) tora háztető-szerűen kiemelkedik (9–12 mm), főleg hegyvidéki. Németországi adatok vannak a fiatal duglasz és erdeifenyő csemetéken való rágásáról (Schwenke 1972).

Család: Ásósáskák – Fam: Tridactylidae

Lótücsökre emlékeztető, de igen apró (kb. 5 mm), talajbeli mozgásra módosult testű rovarok, nagy ugró képességgel, de repülni és úszni is tudnak. Kizárólag nedves vízpartokon élnek, ahol az iszapos homok felületi rétegében aknáznak. Feltehetően az iszap szerves anyagaival táplálkoznak. Korábban a tücskök közé sorolták őket. Magyarországon 2 fajuk él.

Tarka ásósáska

Tridactylus variegatus Laterielle

Társneve: Ásósáska, kis lótücsök, retye

Syn: Xya variegataLaterielle

Túlnyomóan fényes-fekete, barnás-fekete, némi fémes fénnyel, sárgásfehér foltozottsággal. Testhossza 5–6 mm. Álló és folyóvizeink növényzettől mentes, iszapos-homokos partján általánosan elterjedt, de nehezen észrevehető állata. Kis erdei (ásott) tó partján is észleltük (pl. Bugacon), noha az erdei ökoszisztémához nem sok köze van.

Kép

Portetvek (Psocoptera: Ectopsocus sp.) A lerakott tojások fölé szőtt laza hálóban (Jacobs, 1988)