Ugrás a tartalomhoz

Erdészeti rovartan

Tóth József (2014)

Agroinform Kiadó

Alrend: STERNORRHYNCHANÖVÉNYTETVEK

Alrend: STERNORRHYNCHANÖVÉNYTETVEK

Valamennyi ide tartozó faj növényeken szívogat. Apró, szúró-szívó szájszervvel rendelkező rovarok, gyengén kitinizált kültakaróval. Szárnyaik mindenkor egyneműek. Sok kártevő faj tartozik az alrendbe: Levélbolhák (Psylloidea), Liszteskék (Aleyrodoidea), Levéltetvek (Aphidoidae) és a Pajzstetvek (Coccoidea).

Osztag: Psylloidea (Syn: Psyllina, Psyllidea)Levélbolhák

A levélbolhák kicsi, 1–4 mm nagyságú, barnás, vagy zöldes színű, ugrani jól tudó, növényi nedvekkel táplálkozó rovarok. Külső megjelenésükben átmenetet képeznek a kabócák és a levéltetvek között. A kabócáktól jól megkülönböztethetők a hosszú csápjuk alapján: a csáp két nagyobb alapízből és 8 rövidebb íz alkotta ostorból áll. A levéltetvektől elkülöníthetők az ugró láb alapján. Morfológiai jegyeik megegyeznek a Sternorrhyncha általános bélyegeivel. A fej hypognath, az elülső részén, a fejtető és a homlok határán gyakran 2 kúp alakú homloknyulvány van. A pontszemek száma 3, az összetett szemek fejlettek. A szipóka láthatóan a melső csípők mögött, a sternumon ered. Szájszervük a homoptera típusnak megfelelő. A szúróserték a szájüreg táska szerű mélyedésébe (crumena) visszahúzhatók. A hyalin, ritkán bőrszerű szárnyakat nyugalmi helyzetben a testre háztetőszerűen ráfektetik. A szárnyak erezete jellegzetes: a sugár (r), a közép (m) és a cubitus (cu) erek tövükön összenőttek, majd „Y” alakban elágazva érik el a szárny szegélyét. Repülés közben a kisebb hátsó szárny a szegélyén lévő horgokkal az első párhoz kapcsolódik. Csak kisebb szakaszokat repülnek, de egyes fajok áttelelésre gazdanövényt váltanak, így nagyobb távolságokat tesznek meg. A hátsó lábak ugrólábak, a comb mégis gyengén fejlett, mert az ugróizmok a testből kiindulva a combgyűrűhöz (trochanter) kapcsolódnak. A tarsus 2 ízű, a karmok alatt talp látható. A lárvákon és a nőstényeken gyakran viaszbevonat képződik. A viaszmirigyek a potroh végén, az after körül nyílnak. A potroh első és második szelvénye többé – kevésbé redukálódott és elkeskenyedő átmenetet képez a tor felé. A nőstények tojócsöve a 9. szelvény gonopofiziseiből képződött és a 10. szelvény két pikkely szerű redője fedi el. Szűrőgyomruk a kabócáékhoz hasonló. Intracelluláris szimbionta mikroorganizmusaik általában a bélcsatorna alatt, sárgás színű zsírszövetben, mycetosomákban vannak. A szimbionták átadása az utód nemzedéknek, a tojással történik, még az ováriumon belül. A tojásokon hoszabb-rövidebb fonalszerű függelék van, ami általában a tápnövénybe süllyedve, azok megtapadását segíti az epidermiszen.

Fejlődésük paurometabolia, 5 lárvastádiumok közül az első mozgékony, a továbbiak többé-kevésbé helytülők. A szárnykezdemény a 3. stádiumtól kezdődően jelentős. Évente általában egy generációval szaporodnak, kivétel pl. a levélsodró levélbolha (Psyllopsis fraxini Linné). Áttelelés általában imágó alakban az avarban, vagy kéregcserepek között, ritkábban pete, vagy lárva stádiumban történik.

A Közép-Európában élő mintegy 100 fajból erdészeti jelentősége csak néhánynak ismert, ezek három családba (vagy alcsaládba) tartoznak:

Aphalaridae – Jellemzője, hogy az első szárnyban az erek főága csak két felé ágazik el, a csápok alatt a homlokkúp hiányzik. A fej rövid, a szemekkel együtt olyan széles, vagy szélesebb mint a tor. Az első szárny bőrszerű, vagy hártyás. Ismertebb erdészeti fajok:

Levélsodró levélbolha

Phyllopsis fraxini Linné

2–3 mm, színe feketés. A kőris (Fraxinus excelsior) monophag fogyasztója. A lárvák szívása nyomán a fiatal levelek szegélye felhólyagosodik és visszapödrődik. Tömeges fellépése esetén a gubacsszerűen összetekeredett levelek, esetleg maga a hajtás is elszáradhat. Évente két nemzedékkel szaporodik. Az első júniusra, a második augusztusra fejlődik ki. Az imágók a levélnyélen találhatók (phloem szívók), de láthatóan nem okoznak elváltozást a hajtáson. Az augusztusi generáció a csúcsrügyekre rakja a piszkosfehér, áttelelő tojásokat.

Növényvédelmi problémát csak a csemetekertekben, erdősítésekben okozhat tömeges elszaporodása.

Az előző fajhoz hasonló, de sárgás – zöld színű, átlátszó szárnyú Rhinicola acerisLinné lárvái juharféléken fejlődnek, áttelelni nyitvatermőkre, pl. tiszafára húzódnak.

Psallidae – Jellemzője, hogy a szárnyerekben a fő törzs kétfelé ágazik el (r és m+cu), de a fejen a csápok alatt a homlokkúp nagy, előreugró.

A kertészetben jelentős Psylla fajok: alma levélbolhaP. mali Schmidberger, nagy körte levélbolhaP. pyrisugaFörster – melyek főleg alma és körte fajokon károsítanak, alkalmanként megtelepedhetnek az erdőben tölgy, kőris és fűz fajokon is, de jelentősebb kárt láthatóan nem okoznak. Áttelelésük pete alakban történik.

Égeren viszonylag gyakori a Psylla alniSchmidberger, de jelentősége sehol sem számottevő.

Triozidae – Jellemzője, hogy az első szárnyon a főér egy pontból három ágra oszlik (r, m és cu). A fejen a homlokkúp előreugró. A fej a szemekkel együtt szélesebb az előtornál. A szárnyuk többé-kevésbé hegyesedő. Áttelelésük mindig imágó alakban történik.

Jelentősebb „erdészeti” fajok nincsenek e családban, de a csalánon közönséges, 3–3,8 mm nagyságú, sárgásbarna Trioza urticaeLinné esetenként megtelepedhet a szileken és galagonyákon. Utóbbi levelén gubacsszerű torzulást okoz.

Osztag: ALEYRODOIDEA

Liszteskék, MOLYTETVEK, POLOSKAMOLYOK

Apró, fehér molyokra emlékeztető rovarok. A nőstény és a hím imágónak 2 pár szárnya és erős szipókája van. A szárnyakat lisztszerű viaszpor fedi. A szárnyak erezete egyszerű, legtöbbször csak 1–2 hosszanti ér van rajtuk. A combok vékonyak, a lábfejek 2 ízűek. Az imágó szerinti határozásuk nem teljesen megoldott, ezért a meghatározásra a bölcsőt (pupáriumot) használják. Csak mikroszkópi preparátum alapján lehet meghatározni.

Az 1. fokozatú lárvák keresik a megtelepedésre alkalmas helyet, ahol végleg megtelepednek és helyhez kötött lárvává alakulnak. A lárva ovális, háti és hasi pajzsból álló tokot, úgynevezett bölcsőt (pupárium) készít, és ebben fejezi be fejlődését. A bölcsőt a tél beállta előtt vastag viaszréteg vonja be. A nemzedékszám a hazai fajoknál általában egy. Telelésük nimfa- (bölcsőben) és imágóalakban történik. A liszteskék az árnyékos, páradús helyeket kedvelik, de veteményes kertekben, erdőkben és gyümölcsösökben is megjelennek. Nagyobb kárt csak egy-két fajuk okoz. Több fajról is ismert, hogy vírusterjesztő, ezzel jelentős közvetett kárt is tehetnek (Kozár, 1989)

Egyedsűrűségüket jelentősen csökkentik a természetes ellenségeik, a különböző parazitoidok: pl. az Encarsia (Trichaporus) formosa Gahan, továbbá ragadozók és gombák is, mint az Aschersonia aleyrodes Webber vagy a Cladosporium-fajok stb.

Nálunk szabadföldön igen ritkán kerül sor a liszteskék elleni védekezésre. Üvegházakban azonban gyakran kell védekezni az üvegházi liszteske ellen (Trialeurodes vaporariorum Westwood).

Mintegy 16 faj él a Kárpát-medencében, de csak néhány fajuk szokott jelentős egyedsűrűséget elérni. Főképpen erdei fákon élnek, de több faj él a lágyszárú növényeken, köztük termesztett növényeken is.

A liszteske fajok közül szabadföldön leggyakoribb a közönséges liszteske (Aleyrodes proletella, Linné), amely mindenütt és egész évben nagy tömegben fordul elő, különösen a vérehulló fecskefüvön, de a káposztán is fellép, és néha előfordul az üvegházakban is. Több liszteske faj bölcsői nagyszámban találhatók ősszel a különböző juhar fajok levelein is. Az utóbbi években néhány helyen erős fertőzést okozott a rózsákon parkokban a rózsa liszteske (Bulgaleurodes cotesii Maskell). Az elmúlt évtizedben Amerikából hazánkba került a szamóca liszteske (Trialeurodes packardi Morill), amely néhány helyen szabadföldön üzemi és házikerti szamócásokban erős fertőzést okozott. Az elmúlt években megjelent hazánkban veszélyes, karantén listán szereplő dohányliszteske (Bemisia tabaci Gennadius), amely egyelőre csak üvegházakban fordul elő.

Kerti liszteske Aleurochiton aceris Modeer

Syn: A. complanatus Baerensprung

Ősszel gyakoriak a fehér viasszal borított pupáriumai az Acer platanoides leveleinek fonákán. Kárt nem okoz, de a lehullott száraz levelek a szembetűnő fehér pupáriumok miatt gyakran kerülnek a szakértők kezébe a szaktanácsot kérőktől. A hasonló mezei liszteske (A. acerinus Haupt) csak az Acer campestre-n, viszont az A. pseudoplatani Visnya csak az Acer pseudoplatanus-on él.

Foltos liszteske

Asterobemisia carpini Koch

Syn: A. avellanae Signoret

Soktápnövényű faj, előfordul szedren, rózsán, gyertyánon, hárson, szilen, akácon, tölgyön, iszalagon, juharon stb. Nagyobb egyedsűrűséget ritkán ér el.

Szelídgesztenye liszteske

Pealius quercus Signoret

Soktápnövényű faj, előfordul gyertyánon, szelídgesztenyén, bükkön, tölgyön, és szedren is. Alacsony egyedszámban fordul elő.

Csöves liszteske

Siphoninus phillyreae Haliday

Gyakran fordul elő, néha jelentős számban a galagonya, borostyán, és kőris leveleinek fonákán. Az erdei növények mellett almán és körtén is észlelték. Behurcolták Kaliforniába és ott az elmúlt években jelentős kártevővé vált.

Kép

A levéltetvek (Aphidoidea) testtájai a zöld őszibarack levélteteű szárnyas nőstényén bemutatva (Jermy-Balázs, 1989)

Osztag:APHIDIOIDEA(Syn: APHIDINA) LEVÉLTETVEK

Az ide tartozó rovarokat a szájszerv speciális alkotása fűzi össze, amely a szúró-szívó típusba tartozik és csakis folyékony táplálék felvételére alkalmas. Míg a Heteroptera rendbe tartozó poloskák első szárnypárja keményebb, a Homoptera rendbe tartozók mindkét szárnypárja egynemű, vékony és hártyaszerű. A szárnyak elhelyezkedése is eltér a poloskákétól, amennyiben a szárnyak az alsó élükkel a potroh oldalához támasztva helyezkednek el és a rovar testét meredek háztetőhöz hasonló módon fedik (kivétel a Phylloxeridae család, ahol a szárnyak vízszintesen helyezkednek el).

Valamennyi Homoptera növényi nedvekkel táplálkozik, a szipókájuk – eltérően a poloskákétól – nem a fej elülső részén, hanem a hasoldalon ered.

A levéltetvek körében két alapvető formát figyelhetünk meg: a kifejlett, szaporódóképes egyedek (imágók) vagy szárnyatlanok, vagy szárnyasak. A szárnyak megléte vagy hiánya az egész testalkatra kihat. Az áttelelő tojásokat rakó ivaros nőstények általában szárnyatlanok. A hímek legtöbb esetben (gazdanövénycserés fajok) szárnyasak, másoknál szárnyatlanok: egyeseknél, (pl. a nyírfán élő Symidobius oblongusVon der Heyden esetében) szárnykezdeményes imágók is előfordulnak. A szárnyatlan nőstények testalakja többnyire hosszúkás, tojásdad, hátoldaluk domború. A rovartest ismert hármas tagozódása: fej, tor, potroh a szárnyatlanokon bár megvan, de nem válnak el egymástól az egyes részek mindíg éles határokkal. A szárnyatlanok kültakarója rendszerint vékony, puha kitinből álló. Néha az egyes szelvényeken erősebb kitinréteg jelenik meg, amely a potroh hátoldalán összeolvadva egységes, erősebb foltot képezhet.

A levéltetvek színe függ a kitinbe lerakódó melaninréteg vastagságától, vagy a testfolyadék színétől, így színük a világos sárgászöldtől a pirosig, vagy éppen a feketéig változhat. A fekete melaninréteg több fajon változatos rajzolatokat hozhat létre, ahol az izomtapadási helyek kissé bemélyedő foltokként, vagy csíkokként jelennek meg. A levéltetű testszínét végül jelentősen befolyásolhatja a bőr ráncolt vagy síma finomszerkezete és sok esetben a még sztereomikroszkóppal sem látható apró mirigyekből eredő hamvasság, egyes esetekben erősebb viaszpelyhek vagy viaszfonalak jelennek meg, pl. az almafa vértetűn (Triosoma lanigerum Hausmann.) vagy a bükk gyapjastetűn (Phyllaphis fagi Linné.). A szárnyatlan formák végtagjai, csápok, potrohcsövek és a farkocska gyakran erősen pigmentálódnak.

A szárnyas alakok a két pár szárnyon kívül számos jellemvonásban különbözhetnek szárnyatlan fajtestvéreiktől, amennyiben a testtájak jobban elhatárolódnak és különösen a tor erősebben pigmentált, a legtöbbször fekete. A fej nem olvad össze a torral, hanem mozgathatóan azzal ízesül. A tortól jól elkülönülő potroh rendszerint szintén jellegzetes rajzolatokat, foltokat, keresztpántokat visel. Az egyes testtájak bemutatásakor ezeket részletesebben tárgyaljuk.

Testtájak

A fej és függelékei . A levéltetvek fején a szemek, csápok és a szipóka fontos felismerési bélyegek. Valamennyi fajnál a jól mozgatható, fontos érzékszerveket viselő csápok a fej homloki részén erednek, egyes esetekben (pl. Myzus persicaeSulzer) jellegzetes homlokdudoron. A csápízek száma családokként 3 és 6 között változó, az ősanyáknak rendszerint 5 csápíze van. Az utolsó előtti és utolsó csápíz rendszerint 1–1 köralakú, kis szőrkoszorúval körülvett érzőgödröt visel, ezeket a többi ízeken található, egyszerűbb alkotású érzőgödröktől való megkülönböztetésül elsődleges, vagy fő érzőgödröknek (rhinarium, sensorium) nevezzük. Az utolsó csápízt a főérzőgödör rendszerint két részre, alapízre és a megnyúlt ostorízre (csápostorra) osztja. Az utóbbi hossza és az alapízhez viszonyított aránya a leírásokban gyakran szerepel. A kisebb érzőgödrök a 3. és 4. csápízen találhatók, főleg a 3. ízen (ábra: III). Számuk és elrendezésük a levéltetvek leírásában és elkülönítésében gyakran szerepel, a legtöbb leírás a határértékeket tünteti fel. Különösen sok az érzőgödör a szárnyas egyedeken, főként a szárnyas hímeken, ahol számuk a 60-at is meghaladhatja. Szerepük minden valószínűség szerint az illatok felvételében, a tápnövény és az ivaros nőstény/ek/ megtalálásában rejlik.

A két első (alapi) csápíz rövid, bélyeget nem visel és a leírásokban sem szerepel. A szemek mindíg megtalálhatók, többé-kevésbé fejlettek, vak forma még a rejtett, gubacslakó vagy gyökérlakó formák között sem fordul elő. A szárnyatlan alakokon rendszerint számos pontszemből összetett domború szemeket találhatunk, a szárnyasokon az elemi, összetett szem mellett három különálló pontszem jelenhet meg; ezek közül egyik a homlok közepén, kettő a fej két oldalán ül. A levéltetvek látása és (a sárga szín közismert vonzereje alapján következtetve) a színlátása igen jó.

A szipóka négy ízből öszszetett hüvelyből és a központi üregében mozgathatóan elhelyezkedő 4 szúrósörtéből áll. Ezek közül a két belső sörte szorosan egymáshoz illeszkedik és ezeket mintegy burkolja a másik kettő. A két belső szúrósörte lapos belső felületén két hosszanti horonyszerű bemélyedés fut, amelyek a szoros illeszkedés révén kettős csövet alkotnak. Ezek közül az alsó, kisebb átmérőjű a levéltetű nyálának a növénybe szivattyúzására, a felső 0,01 mm átmérőjű a növényi nedv felszívására szolgál (Müller 1955). A szipókát az állatok nyugalmi állapotban a hasoldalon hátrahajtva viselik; egyes kéreglakó fajok (pl. Stomaphis) szipókája a testhossz többszörösét is elérheti.

A tor és függelékei. A tor a többi rovaréhoz hasonlóan 3 alapszelvényre, az elő-, közép- és utótorra osztható. Ezek a szárnyatlan egyedeknél kívülről legfeljebb harántbarázdával elosztott egységes testet alkotnak, a szárnyas egyedeknél jól látható a háromszögletű előtor, az erős repülőizmokat tartalmazó középtor és az utótor. Ezek határait egyébként a kétoldalt elhelyezkedő légzőnyílások (stigmák) is jelzik. A lábak (számuk minden esetben 6) viszonylag hosszúak és csípő (coxa), tompor (trochanter), comb (femur), lábszár (tibia) és lábfej (tarsus) részekre különülnek el. A lábfej rendszerint 2 ízből áll: az első íz háromszögletű és a nemzetségre, fajra jellemző számú sörtét viselhet, míg a második, hosszabb íz kettős karomban végződik. Egyes csoportokban a lábfej részlegesen vagy teljesen visszafejlődhet (Hormaphidina). Az ivaros nőstényeken (különösen az Aphididae családban) figyelemre méltó a hátsó lábszár megvastagodása és hogy rajta nagyszámú gödörke található. Ezek nem érzékszervek (mint a csáp esetében), hanem a hímek odacsalogatására szolgáló feromonokat termelő mirigyek kijáratai. A hártyás szárnyak ugyancsak a tor függelékei, átlátszóak és csak néhány nemzetségben viselnek sötétebb rajzolatot. A hátsó szárnypár rendszerint kisebb, egyszerűbb erezetű és elülső szélének a peremén található kis karomszerű képlet segítségével az állat maga kapcsolja a repülés megkezdése előtt az elülső szárny felhajló, hátsó pereméhez. Az elülső szárnyak erezete meglehetősen egyszerű (ezért a fajleírásokban csak kisebb szerephez jut). Az elülső széle mentén hosszában végigfutó ér mellett sok esetben erősebben színezett folt tűnik elő (pterostigma=szárnyjegy), amelyből a szárny lekerekített csúcsához kifutó ér (sector radii) indul ki. Ez az ér az Adelgidae és Phylloxeridae családokban hiányzik. A következő elágazás a középér (media) az előbb említett két családban egyszerű, a többi családban egyszer vagy kétszer elágazó. A két további (a középérrel párhuzamos ér) (cubitus I. és II.) egyszerű és nem ágazik el. A hátsó szárny erezete egyszerűbb és a hosszanti érhez csak 1, vagy 2 ferdén hátrafutó ér mutatkozik.

Kép

Szárnyatlan és szárnyas levéltetvek (Acyrtosiphon pisum) (Foto: Szalay-Marzsó)

A potroh és függelékei Jóval több, az elkülönítésben használt bélyeget tartalmaz a potroh. Ezen 9 szelvény ismerhető fel, közülük az 1–7. szelvényen a hátoldalon 1–1 légzőnyílás (stigma) van, amelyek kézinagyítóval rendszerint csak bemélyedő gödröcskéknek látszanak. Az Aphididae család tagjain ezeken kívül többé-kevésbé szembetűnő oldaldudorok, szemölcsök is találhatók. Igen fontos az állatok elkülönítésében a kifejlett egyedek (imágók) testvége: az utolsó szelvény ugyanis egy felső és egy alsó lemezből áll. Az alsó, a végbélnyílástól a hasoldal felé elhelyezkedő (analis) lemez rendszerint egységes és a rajta jellegzetes sertekoszorútól eltekintve kevés a bélyeg (bár egyes családokban középen bevágott páros lebenyt alkot), sokkal jellegzetesebb és változatosabb kialakulású a felső lemez, amelyik az utolsó lárvastádiumban még tompa kúp alakú, az utolsó vedlés után azonban felveszi a nemzetségre, illetve fajra jellemző kúp-, háromszög-, nyelv-, ujj-, vagy éppen gombszerűen befűzött alakot. Ebben a megjelenésében kapta e képződmény a farkocska (cauda) nevet, miután a test középvonalában elhelyezkedő lemez emlékeztet a gerincesek farkára.

Az 5. szelvény hátoldalán, a hátsó szegélyen (látszólag sokszor a 6. szelvényen) helyezkednek el a meghatározás során rendkívül fontos páros potrohcsövek (sipho), amelyeknek az állatok védekezési reakciójában jut szerep. A potrohcsövek végükön kis fedéllel záródó csőszerű képződmények és egyes családokban hiányozhatnak (Adelgidae, Phylloxeridae), vagy csak egészen csökevényes formában jelennek meg (Lachnidae, Thelaxidae, Pemphigidae). A többi csoportban a potrohcsövek alakja a kúptól a hengerig, a kancsószerűen duzzadt formától a vulkáni kráterekre emlékeztető szemölcsökig változik. A levéltetvek a potrohcsöveket rendszerint párhuzamosan vagy összetartóan viselik, nyugtalanítva oldalirányban szétmeresztik, az említett védekezési reakció során a potrohcsövek fedele felnyílik és végükön viaszra emlékeztető, hamar megszilárduló anyag cseppecskéje jelenik meg. Ez tartalmazhat rovarriasztó anyagot, de Weber (1930) szerint a támadó ragadozó, vagy parazitoid szájszerveit összeragasztja és a tisztogatásukkal eltöltött idő alatt a levéltetű elmenekül. A védekezési reakció nem következik be a „barát” hangyák közeledésére, vagy csápjuk érintésére. A potrohcsövek tehát nem állanak az emésztéssel kapcsolatban (a cukortartalmú ürülék, mézharmat a végbélnyílásból ered).

A levéltetvek biológiai alakjai

Az előző általános ismertetésben még meg kellett elégednünk a „szárnyas” és „szárnyatlan” megjelölésekkel, ezek azonban nem fedik a levéltetvek körében uralkodó változatosságot. Az ivari kétalakúság a rovarok körében gyakori jelenség (gondoljunk a szarvasbogár nagytestű hímje és a jóval kisebb nősténye közötti különbségre, az ivari kétalakúság ismert példáira). A levéltetvek között azonban a külső megjelenésen kívül fontos egyéb különbségek is vannak, amelyek ismerete nélkül a további fejezetek nehezen érthetők; ezért egyes főbb típusát élettani szerepük szerint is be kell mutatnunk.

Ősanya (Fundatrix). Igen ritka kivételtől eltekintve szárnyatlan, szűznemző nőstény; a tavaszi nemzedék megalapítója, elindítója. Az áttelelő tojásból kel ki és teljes fejlettségét három lárvastádium után (három vedléssel) éri el. Csápízeinek száma renszerint 5. Utódainak száma (50–70 lárva) általában meghaladja a többi nemzedékét. Ezektől mind alaktanilag (szín, testnagyság), mind biológiailag különbözik, amennyiben jóval inkább a faj fő gazdanö-vényéhez kötött, egyes fajoknál egyedül csak az ősanya képes a növényi gubacs előidézésére.

Ősanya leánynemzedékei (fundatrigén alakok). Szárnyatlan, a további nemzedékekben (az ősanya „unokái, dédunokái”) nagyrészt szárnyatlan szűznemző nőstények. Egyesek kifejlődésük után elhagyják a fő gazdanövényt (emigráns alakok) és a faj egyéb gazdanövényein további nemzedékek sorát indítják el. Kivételes esetben nemzedéksoruk az eredeti gazdanövényen fennmarad.

Nyári gazdanövényen élő alakok (alienicolae). Az előbbi bekezdésben említett (szárnyas) emigránsok utódai. Az első nemzedékük rendszerint szárnyatlan, de a nyár közepe felé egyre több szárnyas alak keletkezik. Ezek a szűznemző nőstények újabb nyári tápnövényeket keresnek fel és azokon további telepeket létesítenek.

Ivaros alakokat szülő nőstények (sexupar, gynopar, andropar). A nyár végén fellépő, az előző nemzedékektől morfológiailag kevéssé különböző szárnyas nőstények. Három fő típúsuk ismeretes:

a) Hímet és ivaros nőstényt szülő alak (sexupar). Ez a típus inkább csak a Pemphigidae, Chermesidae, Phylloxeridae családokban és néhány nem gazdanövényváltós Aphididae fajnál fordul elő;

b) Csupán ivaros nőstényt szülő alak (gynopar), amelynek biológiai „feladata” a fő gazdanövényfajra való visszatérés és azon ivaros nőstények létrehozása:

c) Csupán hímeket szülő nőstény (andropar), amely még a nyári tápnövényen keletkezik, de utódai, a szárnyas hímek az előző (b) pontban említett gynopar nőstényekhez hasonlóan a téli gazdanövényre szállnak át.

Kép

Répa levéltetű (Aphis fabae) áttelelt tojásai és az azokból kelt ősanya lárvája kecskerágó rügyön (Foto: Szalay-Marzsó)

Kép

Maculolachnus rosae áttelelő tojásai vadrózsa ágán. (Foto: Reichart)

Ivaros, tojást rakó nőstény (ovipar). Szárnyatlan, az előző szűznemzéses nemzedékek tagjaitól ivarszervével és a legtöbb fajnál a 3. lábpáron megjelenő nagyszámú gödörkével különbözik. A tojásszám meglehetősen alacsony, így pl. az Aphididae családban nőstényenként 6–8, ezeket a nőstény rügyek tövében, vagy kéregrepedésekben rejti el. A Pemphigidae és Phylloxeridae család ivaros nőstényei igen aprók és testüket az egyetlen tojásuk szinte teljesen kitölti.

Hím alak. Az Aphididae család gazdanövényváltós fajainál a hím szárnyas és a tenyészidő vége felé a nyári gazdanövényen jelenik meg. A téli gazdanövényre visszerepülve megtermékenyíti ivaros partnerét, az ovipar nőstényt. A szárnyas hím a többi nemzedék szárnyas nőstényeihez hasonló alakú, de jóval karcsúbb és azoktól ivarszerve és igen sok érzőgödröt viselő csápja alapján különbözik. Az egygazdás, tehát gazdanövényt nem váltó fajoknál a hím szárnyatlan lehet.

Kép

Schizaphis graminum szárnyatlan nősténye elevenszülés közben és Rhopalosiphum maidis lárvái árpalevélen (Foto: Szalay-Marzsó)

Tojás (ovum). Rendszerint apró, 0,5–0,8 mm hosszú, tojásdad képződmény, amelynek színe a lerakás pillanatában rendszerint fényes világoszöld, vagy sárga, néhány órán belül megfeketedő. Egyeseken finom, sokszögletű terekből álló rece tűnik elő. A tojások – mint említettük – a rügyek tövén vagy a kéregrepedésekben telelnek át.

Lárva. Természetesen nem önálló biológiai egység, de fontos átmeneti alak. A szűznemzéses nőstény szülte lárvák az első vedlésük előtt fontos megkülönböztető bélyegeket viselhetnek, amelyeket a későbbi stádiumokban már nem láthatunk. A kifejlett alakhoz (imágó) minden stádiumban egyre inkább hasonlító lárvákat rendszerint a kevesebb csápíz és a genitális lemez hiánya különbözteti meg a kifejlettektől. A szárnyas alakká fejlődő lárva már az utolsó két stádiumban nagyobb társainál és szárnykezdeményeket visel. Ez utóbbiak (nimfa) a vírusátvitelben szerepet játszó szárnyasok rajzásának előrejelzésére szolgálnak.

A levéltetvek biológiai alakjainak ismertetésével kapcsolatban felmerül néhány egyéb alapfogalom értelmezése. Ezek a könnyebb megértés érdekében az alábbiakban foglalhatók össze:

Elevenszülés levéltetveknél. Tulajdonképpen az ivadékgondozás érdekes, speciális fajtája, ahol a tojás már a nőstény petefészkében fejlődésnek indul és a kifejlett embrió az embrionális burkot felrepesztve testvéggel előre elhagyja az anya testét. A lárva rögtön mozgásképes és rövidesen „lehorgonyoz” a szipókájával az anyja mellett.

Szűznemzés. A megtermékenyítés nélkül barázdálódásnak, embrionális fejlődésnek induló petesejt korántsem ritka jelenség a rovarvilágban. Az Aphididae családban a szűznemzés olyan formájával állunk szemben, ahol a megtermékenyítetlen petesejtből újból csak nőstények fejlődnek több nemzedéken át, majd bizonyos belső és külső tényezők hatására a szűznemzéses nőstények ivaros szaporodású nőstényeket és hímeket hoznak létre.

Teljes (holociklusos) szaporodásmód. Az előző bekezdésben említett jelenség, amikor a szűznemzéses sor megszakad és közbülső láncszemként ivaros szaporodás iktatódik be. Terméke, az áttelelő tojás tartalmazza mind a nőstény, mind a hím genetikai anyagát és a következő tavasszal újabb szűznemzéses sor indul.

Részleges (anholociklikus) szaporodásmód. A szűznemzéses és ivaros szaporodásmódnál jóval egyszerűbb szaporodásmód, ahol a faj szűznemzéses nőstényei „végtelen” nemzedéksort hoznak létre. Természetesen ritka a mérsékelt égövi országokban, ahol a tél a rovarvilágra is nyugalmi periódust kényszerít, de gyakori a trópusokon és a különlegesen enyhe telű országokban.

Tápnövénycsere. Téli, vagy fő gazdanövénynek általában azt a rendszerint fásodó, többéves növényt nevezzük, amelyen a levéltetűfaj rendszeresen áttelel tojás formájában és amely táplálékot nyújt az ősanyának, leánynemzedékeinek, valamint az őszi ivaros nemzedéknek egyaránt. Ezzel szemben szabályosan ismétlődik, hogy a téli tápnövény leveleinek az elöregedésével és a nappalhosszúság változásával egyidőben a faj, a szárnyas egyedei révén a gazdanövényváltós faj nyári, rendszerint lágyszárú növényekre települ át, majd ősszel az előbbire visszatér.

A tápnövénycserés levéltetvek jellegzetes képviselőjének tekinthetjük a zöld őszibarack levéltetűt (Myzus persicaeSulzer), amely a növényi vírusbetegségek átvitelével az egyik legveszedelmesebb kártevőnknek bizonyult. Az áttelelő tojásokat az őszibarackfa ágain találhatjuk a rügyek tövében, ezekből az ősanya lárvák kelése megfigyeléseink szerint (Törökbálint) március elején bekövetkezik. Egyéb fákra, sőt az őszibarackkal rokon Prunus- fajokra esetleg lerakott tojásokból kelt állatok elpusztulnak, azonban a kajszibarack, vagy a díszfaként néhol telepített kései meggy (Prunus serotina) alkalmas az ősanya és leánynemzedékei életben tartására (Gersdorf 1959). Ugyanez a helyzet a megfigyeléseink szerint az ördögcérnán (Lycium halimifolium) áttelelt tojásokból kifejlődött ősanyákkal, amelyek a növényeken gubacsalakú torzulást is létrehoznak. Az ősanyalárvák a hideggel szemben meglehetősen ellenállóak. Megfigyeléseink szerint teljes fejlettségüket április első hetében érik el. Az első utódnemzedék megjelenését (1962, Keszthely) április 10-én észleltük. Az első szárnyas emigránsok megjelenésére nézve eltérnek a vélemények, mert Heinze (1953) szerint csak a harmadik leánynemzedékben tűnnek fel, míg Rönneback (1950) már az első két leánynemzedékben talált kis számban szárnyasokat. Keszthelyi megfigyeléseinkben (1963) május 9-én tapasztaltuk nagyszámú szárnyas egyed megjelenését és május 15-én tömeges elrajzásukat. Az elrajzás azzal is kapcsolatos, hogy az állatok elvesztik a fő gazdanövény iránti érdeklődésüket és azt még éhezés esetén sem fogadják el táplálékul (Müller 1966).

A szárnyas nőstények a tavaszi időszakban a legkülönfélébb tápnövényeken telepszenek meg. Amennyire „igényes” az ősanya a táplálék iránt, más szavakkal amennyire szűk a tápnövényköre, olyan változatos az emigránsok által kedvelt tápnövények köre és fajgazdagsága. A májusban szétrepülő állatok a legkülönfélébb növényeken vetik meg a lábukat, számuk 400 felett van (Börner–Heinze 1957). Elszaporodásukat burgonyán, dohányon, tulipánon és számos vadon termő és gyomként kezelt növényen jegyeztük fel, így aggófüvön (Senecio vulgaris), papsajton (Malva neglecta), apró csalánon (Urtica urens), libatopon (Chenopodium album) és csattanó maszlagon (Datura stramonium). Június folyamán ezeken a növényeken a levéltetvek számának folyamatos emelkedése tapasztalható, amely csúcspontját általában július első dekádjában éri el.

Szárnyas egyedek keletkezését a telepekben a nyári tápnövényeken soha nem tapasztaltuk június 15-e előtt. Szeptember végétől azonban olyan szárnyas nőstények tűntek fel a telepeken, amelyeket nem lehetett lágyszárú növényeken letelepedésre bírni, de amelyek az őszibarack levelén azonnal megszülték 9–12 lárvájukat; ezek, az előző nemzedék világoszöld színétől eltérően rózsaszínűek voltak és gynopar nőstényeknek bizonyultak. Utódaikat, amelyek viszonylag gyors fejlődés után felvették az ivaros nőstényekre jellemző bélyegeket (kissé megnyúlt test, duzzadt hátsó lábszár), október közepétől nagyszámú szárnyas hím kereste fel. A párzás legtöbbször nem az őszibarack levelein, hanem a hajtásokon, a jövő évi rügyek közelében történt, ahová az ivaros nőstények átvándorlása október végén megindult. A párzási időszak végeztével a leveleiket jórészt elvesztett őszibarackfákon a levéltetvek jelenlétét a csillogóan fekete apró tojások jelezték a rügyek tövében. A hímek rajzását a kedvezőtlen időjárás (hosszan tartó eső) zavarhatja, így a levéltetvekre nézve kedvező nyár után is kevés lehet a telelésnek induló tojások száma.

Teljes szaporodásmód, gazdanövénycsere nélkül. Ha az előbbi fajjal szemben a közönséges káposzta-levéltetű (Brevicoryne brassicae Linné) biológiáját vizsgáljuk a teljes szaporodási ciklus ellenére sem találunk gazdanövénycserét. A különböző keresztesvirágúakon, így a káposztán élő világoszöld, szürke viaszporral borított levéltetvek a káposztatorzsákon áttelelt fekete ősanyák utódai. A leánynemzedékek termékenysége igen nagy: 75 lárva nőstényenként (Müller 1955), ez magyarázza a telepek gyors terjedését. Májusban szárnyas egyedek is keletkeznek, amelyek újabb keresztesvirágúakat keresnek fel. A nemzedékek általában 11 naponként követik egymást, a nyár folyamán azonban a nőstények termékenysége erősen lecsökken. Az utolsó szűznemzéses nemzedék legnagyobbrészt szárnyatlan, ezek szeptember folyamán elkezdik az ivaros nőstények, később a hímek szülését, ez esetben tehát sexuparákkal állunk szemben. A hőmérséklet a sexuparák aktivitását erősen befolyásolja, főként ha az ősz korán beköszönt és hűvös. Ilyenkor a hímek száma aránytalanul alacsony lesz az ivaros nőstényekéhez képest.

A levéltetvek táplálkozásmódja, kártétele

Szívás. A levéltetű táplálkozásának megindulásához az állat a szipóka végén található érzőszőrök és idegvégződések útján a növény minősége felől tájékozódik. A beszúrásra alkalmas helyen azután a szúrósörték váltakozó előrenyomásával azokat a növényi sejt közötti járatok mentén egyre mélyebbre juttatja. A vékony sörtéket eleinte még a szipóka ürege alkotta hüvely, később a levéltetű nyálából képződött megszilárduló csatorna támasztja meg. A nyál egyben pektinbontó enzimjei révén a szúrósörték előrehaladását is megkönnyíti. A kettős csatornájú szipóka alsó, szűkebb üregén át a levéltetű nyálát izmok segítségével a növénybe préseli, ugyanakkor a párhuzamos tágabb csatornán át a növényi nedv egyrészt a kapilláris erő, másrészt a szívóizmok segítségével mozog ellenkező irányba, azaz a gyomorba. A szállítószöveteket „megcsapoló” levéltetvek esetében a növény nyomása a kapilláris erőhöz hozzájárul és szinte a levéltetűbe préseli a folyadékot, amint ezt Mittler (1957) speciális kísérlete kimutatta: A szívás közben elaltatott (narkotizált) levéltetvek szipókáját amputálta és a szövetbe mélyedő csonka szipóka végén rövidesen a növény nedve gyöngyözött ki.

A szállítóedényeken szívogató levéltetvek Börner és Heinze (1957) szerint a kevésbé specializált, tehát ősibbnek tekinthető formába tartoznak. A szívás közben az állat (valószínűleg a garatban elhelyezett ízlelőszerve segítségével) a szipóka menetét állandóan ellenőrzi és ha helytelen irányba halad, a szipókát visszahúzza és új irányba indítja. A szívás folyamata alatt a sejtek érdekes módon nem degenerálódnak, a szövet a későbbiek során is csak kevés változást mutat még akkor is, ha előzőleg levéltetvektől sűrűn ellepett növényrész került mikroszkópi vizsgálatra.

Az előző típussal szemben fejlettebb alkalmazkodási fokot jelent a levéltorzulásokat, gubacsokat alkotó fajok „közvetett” nedvszívása, amikor a levéltetű nyálának ozmotikus hatása érvényesül. A szívócsatorna mentén fekvő sejtek falának áteresztő képessége megváltozik és a kisebb molekulasúlyú fehérjék, szénhidrátok átvándorolnak rajta (Börner, Heinze 1957). Az ozmotikus hatás a szívás környékének az elszíneződését okozza, a nyál hatására a növényi színtestek kifehérednek, de a sejtek csak később halnak el. A gubacsképző tetvek esetében különösen az ősanya nyála gyakorol erős ingert a növény szöveteire: erős szövetburjánzás és az asszimiliációs termékek felhalmozódása áll elő. Egyes szerzők a növényeken torzulásokat előidéző növekedési hormon, az indol-ecetsav jelenlétét állapították meg a levéltetvek nyálmirigyében, ahova az mint anyagcsere – melléktermék kerülhetett (Nysterakis 1948).

Emésztés, mézharmattermelés. A levéltetvek szervezetébe került anyagok sorsát illetően Mittler (1953), Kennedy és Mittler (1953) vizsgálatai szolgáltattak adatokat. A levéltetvek számára szükséges vegyületek nagy része a háncsszövet nedvében egyszerű formában (aminosavak, egyszerű cukrok) van jelen, tehát az összetett vegyületek lebontására, a tulajdonképpeni emésztésre a levéltetveknek kevéssé van szükségük. A cukrok közül a levéltetvek (Auclair 1963) az egyszerű és kettős cukrot tudják felhasználni, a magasabb polimerizációs fokú szénhidrátokat, pl. a keményítőt a belük olyan lassan bontja le, hogy táplálékként nem jön számításba. A kis molekulasúlyú szénhidrátokat fajtól függő mértékben képesek lebontani (pl az almafa vértetű enzimaktivitása nagyobb, mint a zöld almafa-levéletűé). A trehalózt a nyálmirigyek váladéka, a turanóz, melibióz, melecitóz és raffinóz cukrokat a bél enzimjei bontják le. A zöld almafa-levéltetű (Aphis pomi Degeer) melibióz és raffinóz lebontására nem képes, mert nem rendelkezik az alfa-galaktozidáz enzimmel. Figyelembe kell vennünk, hogy a levéltetvek a sajátos táplálkozásmódjuk során jóval több táplálékot vesznek magukhoz, mint amit megemésztenek. Ezt a „pazarlást” az a körülmény indokolja, hogy a szervezetüknek a sok cukrot, de viszonylag kevés aminosavat tartalmazó növénynedvből éppen az utóbbiakat kell kiszűrni, a cukor nagy része veszendőbe megy. A növénytől elvont, de utána felhasználatlanul a környezetre szétfecskendezett cukortartalmú ürülék mennyiségéről némi fogalmat nyerhetünk, ha nyár derekán a parkok sétányait szegélyező juharfák alatt sétálunk; a Chaitophoridae családba tartozó levéltetvek ürüléke a kövezetet sötétre színezi, mintha nem régen öntözték volna. A leveleket is beborító fényes, ragadós bevonat (népies nevén „mézharmat”) nemcsak méhek, hangyák, darazsak légióit vonzza a levéltetvektől sínylődő növényre, hanem kiváló táptalajt képez a „korompenész” gombák, pl. Apiosporium fajok számára.

Közvetlen kártétel – gubacsképzés. A levéltetvek táplálkozása nem választható el a növényen okozott elváltozások kérdésétől. Kártételről csak abban az esetben beszélhetünk, ha a növény valóban tartós torzulást, deformációt szenved. A kártétel olyan növényeken, amelyek nem rendelkeznek kellő regenerálóképességgel, a levéltetvek szívása idején vagy csak jóval azok eltünte után, jelentkezhet korai lombhullásban, hajtások, ágvégek száradásában, a gyümölcsök lehullásában. A gubacsosodás okozta nedvkeringési zavarok különösen száraz időben vezethetnek a gubacs feletti szár- és ágrészek elhalásához, pl. a fekete őszibaracktetű (Brachycaudusprunicola ssp.schwartzi Börner.) szívása következtében torzult őszibarack ágvégeken. A növedékveszteség bizonyos fokig kiegyenlítődhet a tenyészidő folyamán; a leveleken okozott gubacsok jelentősége pedig csak akkor növekszik, ha a károsítás már az asszimilációs felületet veszélyezteti. Különösen fontosak a növény számára a gyökérszövetek, elég, ha az almafa-vértetű (Eriosoma lanigerum Hausman) vagy a hasonlóképpen hírhedtté vált szőlőgyökértetű (Viteus vitifolii Fitch) kártételére hivatkozunk. A gubacsképzésre nem minden faj képes, sőt még a fajon belül is eltérőek egyes nemzedékek képességei. A gubacsképzők legtöbbje az Eriosomatidae, Adelgidae és Phylloxeridae családokba tartozik; az Aphididae család egyes tagjai képesek ugyan a levélsodrásra, vagy a hajtásvégek torzítására, de erősebb szövetburjánzásokat ritkán okoznak. A legtöbb esetben az ősanya a gubacsképző, szívása nyomán mintegy a növény védekezési reakciójaképpen szöveburjánzás keletkezik, amelynek üregében vagy üregeiben a leánynemzedéke vagy annak utódai kifejlődhetnek.

Közvetett kártétel, vírusbetegségek terjesztése. Teljesen más természetű, de következményeiben a növényre nézve talán veszedelmesebb a másodlagos, közvetett kártétel, amelyet a levéltetvek a növények vírusbetegségeinek átvitelével okoznak. Egyes amerikai kutatók – már 1910 táján – összefüggésbe hozták az Aphis gossypiiGlover levéltetű jelenlétét az uborka- és dinnyehervadással. A perdöntő bizonyítékot a hollandiai burgonyaleromlás és a Myzus persicaeSulz levéltetű tevékenységének összefüggéseire Quanjer (1939) szolgáltatta (BörnerHeinze1957). A felfedezések a növényvírusok tanulmányozásának nagy lendületet adtak az elmúlt évtizedekben és fény derült a levéltetvek fontos szerepére igen sok vírusbetegség terjesztésében. A vírusok átvitelének folyamata egy szívókártevő esetében első pillanatra igen egyszerűnek tűnik; a vírusfertőzött növénynedvvel táplálkozó levéltetű továbbrepülve, „szennyezett” szájszervével a fertőzést az egészségesekre továbbviszi. A közelebbi vizsgálatkor azonban kiderült, hogy egyes levéltetű-fajok vírusátvivő képességében igen nagy különbségek rejlenek és az átvitelt több tényező befolyásolja, pl. a szívási idő hossza, a fertőzöttről az egészségesre jutásig eltelt idő, a levéltetvek előzetes éheztetése stb. A világszerte több ezerre tehető vizsgálatok eredményeit Maramorosch (1963) kitűnő összefoglaló munkája nyomán ismertetjük.

A levéltetvek vírusterjesztése két alapvető típusba sorolható: az egyik, régebben „nemperzisztens” vagy mechanikai átvitelnek nevezett típus esetében a levéltetvek a növényen a vírust vagy percek alatt felveszik és a fertőzést nyomban tovább is adhatják; ezt a képességüket azonban rövid idő (20–30 perc) alatt elvesztik. A másik, kevésbé gyakori esetben a vírus felvételéhez nem elegendő néhány percnyi szívásidő, a vírus felvétele után az illető levéltetű még néhány órán át nem fertőzőképes. Ez idő eltelte után azonban a vizsgált egészséges növényben a szúrás nyomán a vírus megjelenik. Ezt a régebben „perzisztensnek” nevezett átviteli módot az állat azután élete végéig megőrzi.

Az elsőnek említett típusnál, amelyet újabban a szipókával terjedő vírusátvitelnek neveznek (az angol nyelvű szakirodalomban stylet-borne) bebizonyosodott, hogy a levéltetű szívása valóban csak a legfelső, bőrszövet alatti sejtrétegre terjed ki és a hosszabb szívásidő nemhogy elősegítené, de éppen csökkenti az átvitel hatékonyságát! A jelenlegi felfogás szerint a levéltetű szívását a szúrósörték behatolásakor a megtámasztásukra szolgáló nyál leadása előzi meg, a sörték éppen az így keletkezett rugalmas cső belsejében helyezkednek el. Ez a nyálréteg akadályozná meg az elmélet szerint a vírus felvételét hosszabb szívásidő esetén, de a rövid, felületi szívások során nyál leadására még nem kerül sor. A vírusrészecskék megtapadására a szúrósörték végének recéi is alkalmasak, amelyek egyes fajoknál eltérően jelennek meg – ez szolgálhat magyarázatul egyes fajok kiemelkedő vagy gyenge vírusátvivő képességére. A szipóka végébe visszahúzott szúrósörtéken szállított vírus gyors inaktiválódásában (egyes esetekben már néhány perc elég a fertőzőképesség elvesztésére) az ultraibolya sugárzás és a nyálban levő gátló anyagok működése játszhat szerepet. Azt a tényt, hogy a vírusok valóban a szipóka legvégén maradnak fenn, Bradley (1964) szellemes kísérletei igazolták, a szipóka legvégére irányított ultraibolya sugárzás, vagy formalinos kezelés útján.

Bonyolultabb a helyzet a másik említett típusnál, amelyet újabban „cirkulatív”, vagy „propagatív” vírusátvitelnek is neveznek. Így a kevésbé közönséges vírusok átvitele folyik, ezért alig tucatnyi a valóban gondosan tanulmányozott vírusok száma. Ide tartozik a burgonya leromlásában hírhedtté vált burgonya-levélsodródás vírusa. A vírus és az átvivő szervezet között a kapcsolat jóval bensőségesebb, mint az előző típusban: a lappangási idő alatt a felvett vírus a bélfalon áthatolva megjelenik a testüregben keringő testfolyadékban, onnan eljut a nyál-mirigyekbe, majd e több órás szakasz után válik az állat átvivőképessé. A vírus a szó legszorosabb értelmében az átvívő szervezet részévé válik, attól vedléssel sem tud szabadulni.

A kétféle vírusátviteli módot szem előtt tartva kétségtelen, hogy a szárnyas egyedek távolsági repülése nem jelent túlságos veszélyt a szipókával terjedő, gyorsan inaktiválódó vírusok (pl. a mozaikvírusok legtöbbje) átvitele szempontjából, ugyanakkor veszélyes a cirkulatív vírusok terjesztése miatt, hiszen a lappangási idő eltelik az átvívő állat légi útja folyamán és a levéltetű a növényzetre leszállva a vírust azonnal terjesztheti. Ugyanakkor, amikor a levéltetű rövid próbaszívások után többször ismét helyet változtat, a szipókával terjedő vírusok átvitele válik igen kézenfekvővé.

A levéltetvek főbb rendszertani egységeinek jellemzése

A jelenleg leginkább elfogadott rendszer szerint az Európában élő levéltetű fajokat 8 családba osztjuk (Müller, 1955, Börner–Heinze 1957).

Család: KÉREGTETVEK – Fam: Lachnidae

Rendszerint meglehetősen nagytestű állatok (testhossz a kifejlett nőstényeknél 5–7 mm), amelyek lombos fák, cserjék és tűlevelűek törzsén vagy fészkesvirágzatúak vagy boglárkafélék gyökerein szívogatnak (Trama, Potrama fajok). Ez utóbbi két nemzetség tagjai világosak, a Lachnidae család egyéb tagjai rendszerint szürkésbarnák és hangyáktól látogatottak. A legtöbb Lachnida viszonylag kisszámú tápnövényhez kötött és nem gazdacserés. A kifejlett alakok csápja 6 izből áll, az utolsó izen ostornyúlvány nem különül el. A fejtetőn rendszerint hosszanti taraj található. A szemek a Protrama és Trama nemzetségben csökevényesek (csak néhány pontszemből összetettek), amely valószínűleg gyökérlakó, föld alatti életmódjukkal kapcsolatos. A többi családtól eltérően a karmok melletti sörték igen rövidek, további jellemvonásuk a kúp vagy gomba alakú potrohcsövük, amelyet szőrkoszorú vesz körül. A farkocska alig kiemelkedő, legömbölyített. A legtöbb faj erősen szőrös, egyeseken viaszportól eredő hamvasság látható, amely rajzolatot képez; erősebb viaszbevonat azonban nem keletkezik. Egyes, fűzön élő fajoknak (pl. Tuberolignus salignusGmelin) a hátoldalán viszonylag nagy, hátrafelé irányuló, tompa hegyű púpja van. A tölgy- kéregtetű vagy tölgy-golyvatetű (Lachnus roboris Linné) szívása nyomán a fiatal ágak kérgén borsó nagyságú duzzanatok keletkeznek.

Kép

Sörtés juhar levéltetű (Periphyllus testudinaceus) nyári nyugvólárváinak telepe juharlevél fonákán (Foto: Szalay-Marzsó)

Család: SÖRTÉSTETVEK

Fam: Chaitophoridae

Többnyire szőrös, közepes testnagyságú (2–3 mm hosszú) fajok, amelyek juhar, nyár vagy fűzfajok levelén, hajtásain élnek (ezeknél a kifejlett alakok csápja 6 izü), vagy fűféléken fordulnak elő (ezek 5 csápízűek). Az utóbbiak alakja rendszerint hosszúkás (pl. Atheroides, Laingia nemzetségek), a lombos fákon élők teste viszont kerek, lapított. A legtöbb lombos fán élő fajt a hangyák igen nagy előszeretettel látogatják. A fajok tápnövényköre rendszerint igen szűk és a fajok legtöbbje nem gazdacserés. Az utolsó csápizen jól fejlett ostornyúlvány különül el. A potrohszelvényeken szemölcsszerű oldaldudorok nem találhatók, a potrohcsövek igen rövidek, henger- vagy kúp alakúak és harántlécekkel mezőkre osztottak. A karomsörték gyakran lapítottak, a farkocska gomb alakú, a tövi részén befűzött. Egyes fajoknál nyári nyugvólárva található (a juhar-sörtéstetű -Periphyllus acerisLinné) lapított sörtékkel „keretezett” nyugvólárvái a levélerek sarkaiban kis csoportokban vészelik át a nyarat és szeptemberben sexupar alakokká fejlődnek). A hegyes, enyhén hajló hosszú sörtékkel borított Periphyllus testudinaceusFernie nyugvólárvák ugyancsak szeptemberben folytatják fejlődésüket; ez utóbbiak a levelek fonákán egyesével helyezkednek el.

Család: DÍSZTETVEK – Fam: Callaphididae

Az igen változatos alakú és rajzolatú fajokat magába foglaló család tagjainak közös jellemzője, hogy a lábak finom tüskékkel borítottak. A legtöbb faj rendszerint egygazdás, lomblevelű fák levelein, vagy pillangósvirágúakon él. Az utóbbiakon előforduló Therioaphis nemzetség fajai rövid ugrásokra is képesek, ez egyébként egyedülálló tulajdonságuk a levéltetvek csoportjában. A 6. csápizen jól fejlett ostornyúlvány különül el. A potrohcsövek mögött a test gyakran kihegyesedő. A potrohcsövek alkotása a csoporton belül igen változatos, a pórusszerűen fejletlenektől a hossszú, hengeres alakig. A farkocska lekerekített, vagy gombszerű, a tövénél befűzött. Egyes fajok ivaros nőstényeinek hasoldalán viaszmirigy van, amelynek váladéka az áttelelő tojások beburkolására szolgál. A család az elnevezését a testet és szárnyakat a legtöbb esetben díszítő változatos rajzolatról kapta (pl. a diólevelek színén élő tarka dió levéltetű(színes 164.) Callaphis juglandisGoeze), de előfordulnak alig színezett fajok is (pl. az ugyancsak a dióleveleken, de azok fonákán élő sárga dió levéltetűChromaphis juglandicolaKaltenbach). Hangyák csak néhány idetartozó fajt látogatnak.

Család: VALÓDI LEVÉLTETVEK

Fam: Aphididae

A legnagyobb fajszámú család, amelybe a gyümölcsösben, házikertben károsító fajok zöme tartozik. Az egygazdás, vagy szűk tápnövénykörű fajok mellett megtalálhatók ebben a csoportban az igen sok gazdanövényen táplálkozó fajok is. A legtöbb faj a zárvatermő növényeken él, a tűlevelűeken a családot csak egyetlen nemzetség (Elatobium) képviseli. A gazdanövényváltás során egyes fajok a tenyészidő egy részét a föld alatt, gyökereken, vagy lágyszárú növények gyökérnyakán töltik. Az Aphididae családba tartozik a legtöbb veszedelmes vírusátvivő faj is. A csáp 6 ízű (ritkábban 5 ízű), jól elkülönült ostornyúlvánnyal, a szem sok pontszemből összetett. A potrohon gyakran találhatók oldalszemölcsök vagy oldaldudorok. A potrohcsövek rendszerint hoszszabbak a szélességüknél, gyakran igen hoszszúak, vagy kancsószerűen kiszélesedők. A farkocska a legtöbbször háromszögletű, nyelv, vagy ujj alakú, bár igen rövid, lekerekített farkocska is előfordul, pl. a Pterocomma nemzetség esetében. A családba tartozó fajokon gyakran jelenik meg viaszbevonat, azonban rendszerint csak hamvasságot, vagy „deres” külsőt kölcsönöz rövid pelyhek formájában ( pl. fekete répa-levéltetűAphis fabaeScopoli, ellentétben a csillógóan fekete AphiscraccivoraKochbükkönylevéltetű fajjal). A család legtöbb faját hangyák látogatják.

Család: TARKÓLEMEZES LEVÉLTETVEK – Fam: Thelaxidae

A családra jellemző bélyeg a fej és tor összeolvadása egységes tarkólemezzé (csak az Anoeciinae alcsaládban található elválasztó barázda) ezáltal úgy tűnik, mintha a szem a fej közepén helyezkedne el. Az Anoecia nemzetség kivételével a szárnyatlan alakoknak három pontszemből összetett szemük van. Gazdanövényváltás csak az Anoecia nemzetségben tapasztalható (som és fűfélék között), a többi faj lombos fákon, vagy tűlevelüeken egygazdás. Egyes fajok viaszbevonattal rendelkeznek, pl. a Mindarus fajok. A farkocska általában igen rövid, a csáp 3–6 izből áll, az ostornyúlvány a csápvégen rendszerint igen rövid. A család kertészeti jelentősége csekély, kártevő képviselői legfeljebb csak parkfákon fordulnak elő (Glyphina betulaeKaltenbach vagy a Hormaphidula betulaeMordwilko és Mansakiabetulina Horvath, az utóbbi kettő szárnyatlan alakjai inkább pajzstetvekhez hasonlóak).

Család: GUBACSTETVEK

Fam: Eriosomatidae (Pemphigidae)

Az ide tartozó fajok legtöbbje rendszeresen gazdanövényt vált. Az ősanya és az első nemzedékek a lombos fák (nyár, szil) levélzetén élnek feltűnő gubacsban: a nyár folyamán a fajok egyéb fák, cserjék, lágyszárúak és egyszikűek gyökerére telepszenek át. Egyes fajoknál az ivaros alakok a fejlődés folyamán valószínűleg eltűntek és a szaporodás kizárólag szűznemzés útján folyik. A rövid csápok az ősanyáknál 4–5 ízből állanak, a többi alak 6 ízű csápján igen rövid az ostornyúlvány. A szárnyas egyedek normális összetett szemétől eltérően a szárnyatlanok rendszerint csak 3 pontszemből összetett ommatidiumot viselnek. A családot az eddig tárgyalt családoktól megkülönbözteti, hogy a hímek és ivaros nőstények szipókája csökevényes, a táplálék felvételére képtelenek. A legtöbb esetben viaszbevonat jelenik meg a család fajainak testén, amely a rovart teljesen elfedő hosszú viaszfonalakból álló bundává növekszik, pl. az almafa-vértetű(Eriosoma lanigerumHausmann) esetében. A gyümölcs- illetve zöldségkártevők közül az almafán károsító vértetűn kívül a saláta gyökerén előforduló nyárlevélnyél gubacstetű vagy saláta gyökértetűPemphigus bursariusLinné és a sárgarépán élő sárgarépagyökértetűPemphigusdauci Goureau fajokat említjük.

Kép

Almafa-vértetű (Eriosoma lanigerum) viasz gyapjúszálakkal borított telepe

Család: FENYŐTETVEK

Fam: Adelgidae (Chermesidae)

Az előző családokkal szemben a fenyőtetvek és a törpetetvek családjainak valamennyi faja tojásrakással szaporodik; míg az előző családokban az évi nemzedékciklus folyamán rendszerint csak egyszer fordul elő, a többi forma elevenszüléssel jön létre. A család képviselői kizárólag a tűlevelűeken fordulnak elő. A szaporodás gazdanövény váltással egydőben történik, amikor az ősanyák a lucfenyőről jól ismert, ananász gyümölcsére emlékeztető 1–2 cm hosszú gubacsot létrehozzák, vagy egyetlen gazdanövényen folyik le, kizárólag szűznemzéssel. A családot megkülönbözteti a következőtől (Phylloxeridae) az is, hogy a hímek és az ivaros nőtények szipókával rendelkeznek. A család tagjai általában apró termetűek (1 mm) potrohcső nélküliek és a csáp 3 ízből áll. A szárnyatlanok szeme 3 pontszemből összetett ommatidium, a legtöbb faj testét fonalas viaszbevonat borítja. Erdészeti szempontból jelentősek, kertészeti szempontból inkább parkfákon érdemelnek említést.

Kép

Phylloxera coccinea nőstényei tölgylevél fonákán. Példa a Phylloxeridae család tojások útján történő szaporodására (Foto: Szalay-Marzsó)

Család: TÖRPETETVEK

Fam: Phylloxeridae

Az igen apró (testhosszúság 1 mm alatt), viaszbevonattal nem rendelkező rovarok lombos fák gyökerén, kérgén vagy levelén élnek. Valamennyi fejlődési alak tojásrakásssal szaporodik. Egyes fajok gubacsképzők, pl. a szőlő-gyökértetű (Viteus vitifoliiFitch). Ez utóbbi kivételével, ahol a gazdacserére emlékeztető folyamat zajlik le a gyökér- és levéllakó nemzedékek váltakozásával, gazdacsere nem fordul elő. Az állatok bele vakon (végbélnyílás nélkül) végződik, potrohcső nem jelenik meg. Az ivaros alakok szipóka nélküliek, táplálkozásra képtelenek. A szárnyatlan alakoknak 3 pontszemből összett szeme van. A tölgyfákon élő fajok levélszéli gubacsot, illetve a levéllemezen intenzív, sárga elhalásos foltokat okoznak. A csoport gazdaságilag legjelentősebb képviselője kétségkívül az egész szőlőtermesztést átalakító szőlő-gyökértetű.

Az erdei- és parkfákon élő levéltetvekről

Az erdei- és parkfáinkon, valamint a dísznövényként telepített fákon számos gazdanövénycserés, vagy a gazdanövényéhez valamennyi nemzedékében ragaszkodó levéltetű faj él. Egyesek ezek közül a tápnövényük hírhedt kártevői, mások érdekes kártételi típusuk, testnagyságuk, gubacsképzésük vagy a hangyákkal való kapcsolatuk miatt érdemelnek figyelmet.

a) Lombos fák

A feketenyár (Populus nigra) fiatal hajtásain az Allarctaphis nasonoviMordwilko. (Chaitophoridae) világosbarna egyedei telepszenek meg. A kifejlett szárnyatlan nőstények hátoldala barnára pigmentált; az ősszel megjelenő szárnyas hímek csaknem feketék. A rezgőnyár (Populus tremula) és a szürkenyár (Populus canescens) hajtásai a barna testű, testvégükön sötétbarnára pigmentált nyárfa sörtéstetű (Chaitophorus betulinusvan der Goot) egyedei károsítják. Mindkét említett fajt a hangyák élénken látogatják.

Feltűnő a nyárlevélszegély gubacstetűThecabius affinis Kaltenbach. (Pemphigidae) gubacsainak jelentkezése a feketenyár (Populus nigra) lombján, amelyet szokatlan módon nem az ősanyák, hanem annak leánynemzedékei okoznak. A jóval korábban megjelenő ősanya szívása előzőleg egy kis táskagubacs keletkezését indítja meg egy fiatal levél szélén; a zöldes-kék színű, fehér viaszporral borított ősanya szűk gubacsát elhagyó leánynemzedék a hajtás csúcsán újabb fiatal levelekre települ, amelyek a levél középere mentén össszehajolva jóval nagyobb táskagubaccsá alakulnak. A teljes fundatrigén nemzedék szárnyas alakokká fejlődik és a szárnyas, elevenszülő emigránsok júniusban boglárka (Ranunculus) fajokra migrálnak, a növények szárainak tövén alkotva telepeket.

Kép

Nyárlevélnyél gubacstetű (Pemphigus bursairus) gubacsa feketenyár levélnyélen (Foto: Szalay-Marzsó)

Nem kell soká keresni a feketenyár telepeken, de különösen a jegenyenyár (Populus italica, régebbi nevén P. pyramidalis) lombozatán, míg az ember a Pemphigus fajok gubacsait megtalálja. A fiatal levélnyeleken keletkező spirálisan tekert gubacsokat a kései nyárlevél gubacstetű (színes 161.) (Pemphigus spirothecaePasserini) vagy a P. protospirae Lichtenstein ősanyái okozzák, amelyek a törzshöz közeli, erősebb ágakon áttelelt tojásokból keltek ki. A fiatal ősanya szívására a levélnyél derékszögben meghajlik, majd a természetes növekedés hatására az eredeti irányban nő tovább; a levélnyél ilyenformán egy spirális torzulást szenved, amely a levélnyélen kis üreget zár be és a széleinél szorosan összezár. Az ősanya leánynemzedéke szárnyatlan, ennek utódai azonban szárnyas, vagy szárnyatlan alakok, amelyek augusztus elejétől kezdve fokozatosan elhagyják az elöregedő, kinyíló gubacsot. Ez a faj a továbbiakban is a nyárfán marad, a hasonló fejlődésű nyárlevélnyél gubacstetű (Pemphigus bursariusLinné) azonban tápnövénycserés. A P. bursarius ősanyája azonban nem spirális gubacsot okoz a levélnyélen, hanem szájadékával a levélnyél hosszára keresztben álló zacskógubacsot, amely az ősanyát és a fundatrugén nemzedéket egyaránt júliusig zárva tartja. Ekkor a szájadék magától kinyílik és a szárnyas fundatrigének a szabadba repülnek. A több héten át tartó folyamat során a szárnyasok tejnedvet tartalmazó fészkesvirágzatú növényekre, így a csorbóka (Sonchus), bojtorján-saláta (Lampsana), cikória vagy katáng (Cichorium) és termesztett saláta növényekre települnek és a gyökereken kárt is okoznak. A nyárfán hasonló alkotású gubacsokban egy rokon faj, a P. pyryformisBörner is él, amelynek tápnövényköre jórészt ismeretlen. Mindkét faj azonban a nyári tápnövények gyökerén telel át és a szárnyasok viszonylag késői nyárközépi elrajzásából következtetve lehet, hogy a fejlődési ciklus mindkét fajnál kétéves.

Végül, az ugyancsak a fekete- és jegenyenyáron előforduló Pemphiguspopuli nigraeSchrank fajt említjük, amelynél a fiatal fundatrix a kiszemelt levél fonákán, a főér közelében kezdi meg a szívását; a keletkező, orsóalakú (1–2 cm hosszú és 0,7 cm magas) kemény gubacs magába zárja a zöldesszürke, viaszporos nőstényt. Ennek utódai valamennyien szárnyasokká fejlődnek és július közepén fészkesvirágzatúakra repülnek (Compositae). A penészvirág (Filago) és gyopár (Gnaphalium) fajok virágzatán és virágzati tengelyén szívogató levéltetvek telepei a szőrözött növényeken fehér viasz-szálacskáik folytán nem feltűnőek. Hasonló levélfonáki gubacsokban az ugyancsak hasonló életmódú sárgarépagyökértetű (Pemphigus dauciGoureau) piros fundatrixai élnek, amelyek hasonlóan szárnyas utódai a sárgarépára (Daucus carota) repülnek át és annak gyökerén alkotnak telepeket.

A levéltetveket a nyárfán a Pterocomma nemzetség tagjai képviselik. A világosszürke, mintegy 4 mm hosszú állatok mind a fekete- mind a jegenyenyár kétéves ágain és törzsén helyezkednek el. A lapostestű állatokat rejtőszínük és enyhe viaszborításuk szinte tökéletesen álcázná, ha az élénk hangyalátogatás nem hívná fel a figyelmet jelenlétükre. A Pterocomma fajok nem váltanak más tápnövényre, a szárnyas hímek ősszel jelennek meg.

A nyárkéregtetű (Phloeomyzus passeriniiSignoret) a nyárak kérgén a kéregrepedésekben fehér viaszos bevonatot képez. Az 1973. évi országos nyárfelmérés során csaknem minden nyárállományban megtaláltuk (Szontagh és Tóth 1988)

A széles- és keskenylevelű fűzfajtákat a Lachnidae, Chaitophoridae és Aphididae számos képviselője keresi fel. A Lachnidákat a nagytestű (4–5 mm), sötétbarna nagy fűz kéregtetű (Tuberolachnus salignusGmelin képviseli, amelyek potrohuk hátoldalán kemény, sötétbarna kitinpúpot viselnek. A kétéves ágakat ellepő állatok biológiája sok rejtélyt tartalmaz, amennyiben nem képeznek ivaros alakokat, áttelelő tojásokat és telelőhelyük is ismeretlen.

Kép

Nagy fűz kéregtetű (Tuberolachnus salignus) szárnyatlan virginogén nőstényei (Foto: Szalay-Marzsó)

A Chaitophoridae családot fűzön a javarészt szárnyatlanokból álló Pseudomicrella vitellinaeSchrank és Pseudomicrella salicetiSchrank képviseli, az Aphididae családot a világos- és sötétézöld testű, gömbölyded zöld fűz levéltetű (Aphis farinosa Gmelin) képviseli, amelynek ivaros alakjai a legtöbb egyéb levéltetű fajjal ellentétben éppen a nyár közepén lépnek fel. Az ugyancsak fűzön megjelenő Cavariella fajokat a hosszúkás testalak és a farkocska felett kifejlődő, hátrafelé nyuló potrohnyúlvány jellemzi, amelynek hossza a farkocskáét is elérheti. Az érdekesen „kétfarkú” levéltetvek potrohcsöve a külső harmadában duzzadt. A telepek tavasszal és koranyáron a hajtásvégeken élnek, majd a keletkező szárnyas egyedek ernyősvirágúakra, így több kultúrnövényre (murokrépa, kapor, édeskömény, kömény) repülnek át. A zöldszínű nyári állatokkal ellentétben az ősszel ismét fűzön található ivaros nőstények barnásvörösek.

Nyírfákon (Betula verrucosa, B. pubescens) a kétéves ágakon a Symydobius oblongusVon der Helyden nagytestű (4 mm) barna, a hátoldalon sötétbarna keresztcsíkokkal díszített egyedei találhatók élénk hangyalátogatástól körülvéve. Az ivaros alakok viszonylag későn lépnek fel.

A Callaphididae családba tartoznak az Euceraphis punctipettisZetterstedt egyedei is, amelyek a levelek fonákán elszórtan élnek. Ezek valamennyi nyári alakja szárnyas, színük zöld és potrohvégükön sötétzöld keresztcsíkokat viselnek. A kifejlett alakok a lárvákkal ellentétben a fejen és a toron viaszpelyheket viselnek és a legkisebb nyugtalanításra leejtik magukat a levelekről. A nyírfák legkisebb lakója a Calaphis tuberculataHeyden, amely halványsárga alapszínén kívül a toron, potrohon barnásvörös keresztpántokat és szabálytalanul elszórt, tompazöld foltokat visel, amelyekből egy-egy szőrszál áll ki.

Ugyancsak a nyírfák lakója a Thelaxidae családba tartozó Glyphinabetulae Kaltenbach, amelynek kifejlett alakja sem éri el a 2 mm-es testnagyságot. A zöld testet sötétzöld keresztcsíkok díszítik, a szemek 3 pontszemből állnak. Ugyancsak a Thelaxidae család tagjai a HormaphidulabetulaeMordwilko. és a Mansakia betulinaHorváth is, amelyek teste lapos, a pajzstetvekéhez hasonló. Mindkét faj szűznemzéssel marad fenn, az áttelelés fiatal lárva alakjában történik (Hiemalis).

A bükkfákon(Fagus silvatica) a Lachnidae családba tartozó Schizodryobius pallipesHartig barna, 4 mm-es nagyságú egyedei élnek, amelyek jelenlétét az őket látogató hangyák mozgása árulja el. A nyáron a bükkfa gyökereire is levándorló faj szívására duzzanatok keletkeznek, amelyek felett a fa elhalhat, ezért tevékenysége figyelmet érdemel. Jóval szembetűnőbb a bükk gyapjastetű, a Pallaphididae családba tartozó bükk levéltetű (Phyllaphis fagi Linné) fellépte az erdő hűvösebb, árnyékosabb részein. A fehér viaszfonalakkal borított állatok hátoldalán a viaszmirigyek kijáratai a viaszbundájuktól megfosztott állatokon párhuzamosan lefutó pontsorokat képeznek. A késő tavaszszal keletkező nagyszámú szárnyas egyeddel ellentétben, a nyár közepén a faj termékenysége alábbhagy, míg ősszel ismét elszaporodik. Az éves szaporodási ciklust októberben a szárnyatlan nőstények és a karcsútestű hímek megjelenése zárja le; hangyák nem látogatják, de a méhek május–júniusban intenzíven gyűjik a ki-választott mézharmatot.

Kép

Bükk gyapjastetű (Phyllaphis fagi) szárnyatlan nőstényei bükklevél fonákán (Foto: Szalay-Marzsó)

A tölgyön élő levéltetvek szintén a Lachnidae, Callaphididae, Thelaxidae és Phylloxeridae családokból kerülnek ki. A Lachnidae családot a kocsányos- és kocsánytalan tölgy (Quercus robur és Q. petraea) fiatal ágain élő tölgygolyva tetű (színes 162.) (Lachnus roborisLinné) sötétbarna, kerek testű, mintegy 5 mm testhosszúságú egyedei képviselik, amelyeket a hangyák élénken látogatnak. A két- és többéves ágakon inkább a SchizodryobiuslongirostrisMordwilko faj él, amelynek szárnyas nőstényei szárnyukon széles barna csíkot viselnek. A harmadik a legnagyobb hazai levéltetűnek – inkább kéregtetűnek – számító Stomaphis quercusLinné, amely kéreglemezektől eltakarva a tölgyfák alsó részén, a földtől számított mintegy 1,50 m magasságig él, jelenlétét a buzgó hangyalátogatás árulja el. A kéreglemezek óvatos eltávolítása után előtűnnek az addig teljesen elfedett kéregtetvek csokoládébarna, 7 mm testhosszúságú egyedei, amelyek menekülését a fába mélyesztett szipókájuk lehetetlenné teszi. A csipesszel való begyűjtésük során a szipóka hegye rendszerint leszakad. Ép példány csak úgy gyűjthető, ha a gyűjtő megvárja, hogy az állat a szipókáját saját maga húzza ki; ez a körülvevő, „segítségnyújtó” hangyák csápbíztatása hatására néhány percen belül meg is történik. A gyalogolva menekülő kéregtetű a testhosszúsága mintegy kétszeresét kitevő szipókát maga után húzva sajátos látványt nyújt. Érdekes, hogy a hosszú szipókájú Stomaphisquercus Linné hímje szájszerv nélküli.

A tölgylevelek fonákán gyakran fordulnak elő a Callaphididae családba tartozó fajok karcsú sárga vagy sötétzöld egyedei, így a Tuberculoidesannulatus Hartig és Tuberculatus quercusKaltenbach elszórtan élő szárnyas nőstényei.

A Thelaxidae családot a tölgy sarjhajtások csúcsán megjelenő, azokon népes telepeket alkotó Thelaxes (Vacuna) dryophilaSchrank képviseli. A hangyáktól élénken látogatott faj kifejlett egyedei zöld alapszínét egy világos hosszanti sáv díszíti a hátoldalon.

Végül meg kell említenünk a tölgyleveleken okozott élénksárga szívásfoltok folytán jellegzetes kártételt, amelyet a Phylloxera fajok idéztek elő. A levélfonákokon tartózkodó, igen apró (1 mm alatti) szárnyatlan nőstények kizárólag tojások útján szaporodnak. Az ősszel fellépő szárnyasok sexuparák. Magyarországon a csertölgyön (Quercus cerris) lépett fel tömegesen a Phylloxera quercinaFerrari, életmódját Varga (1993) vizsgálta.

A szileken(Ulmus spp.) élő levéltetvek tápnövénycserések és a Pemphigidae család Schizoneurinae alcsaládba tartoznak. A nagy szillevélgubacstetű (Schizoneura lanuginosaHartig) a szilfán, különösen a cserjetermetű fiatal növényeken sokszor gyermekököl nagyságú, zárt gubacsokat okoz, amelyben a kékesfekete, 3,5 mm nagyságú finom viaszporral borított ősanyák élnek. Június végén a gubacsok maguktól felszakadnak és az ősanyák leánynemzedékének szárnyas tagjai kirepülnek. A szárnyasok a körtefák gyökerén alapítanak telepeket, a narancssárga gyökérlakók között szeptemberben újabb, ezúttal sexupara szárnyasok lépnek fel, amelyek újból szilekre repülnek. Ugyancsak a szilen keletkeznek a Schizoneurinae alcsaládba tartozó levélszegély gubacstetű (Schizoneurina ulmiLinné) gubacsai, amelyek a levél széle felől, a főérrel párhuzamosan besodródó levéllemezből állnak. A gubacs egyszerre több ősanyát is tartalmazhat, amelyek zöld színűek, potrohcsöveik hiányzanak és testüket sűrű viaszbevonat fedi. Utódaik június folyamán a gubacsot elhagyják és a ribiszkefajok (Ribes sanguineum, R. aureum., R. uva-crispa) gyökerére települnek át. A szilfajok ezenkívül gyakran viselik leveleik színén a szillevéllemez gubacstetű (Byrsocrypta ulmiLinné) símafalú, nyeles gubacsait. A sokszor babszem nagyságú gubacsban fejlődő szürkészöld ősanya potrohcső nélküli és gyenge viaszpor bevonatot visel. A gubacs június végén és júliusban az alsó harmadában felreped és a szárnyas fundatrigén nemzedékhez tartozó egyedek kirepülnek. Ezek gömbölyű testű, fehér viaszporral borított utódai fűfélék gyökerein élnek. A kukorica gyökerén sem ritka.

Kép

Levélszegély gubacstetű ( Schizoneura ulmi ) gubacsai szilen (Foto: Szalay-Marzsó)

Kép

Szillevéllemez gubacstetű (Byrsocrypta ulmi) nyeles gubacsa szillevélen (Foto: Szalay-Marzsó)

Az akácon (Robinia pseudoacacaia) a nedvdús új hajtásokon és virágtengelyeken júniusban egy hangyáktól élénken látogatott fekete levéltetű faj él, amelynek lárváit kékesszínű viaszpor borítja. A faj a Pergandeidae robiniaeMacch., amely pukkanó dudafürt (Colutea arborescens) növényeken is előfordul. A faj érdekessége, hogy ősszel nem jelennek meg az ivaros formák, így az áttelelő tojások sem. Németországban a rendszeresen előforduló faj valószínűleg déli, melegebb éghajlatú vidékek-ről települ be újra és újra (Müller, 1955).

A juharokon (Acer spp.) a Chaitophoridae család Periphyllini alcsaládjába tartozó levéltetvek fellépése jellemző. Itt a leggyakoribb faj a sörtés juhar levéltetű (Periphyllus villosusHartig), amelynek hangyáktól élénken látogatott telepei a különböző juharfajok levélfonákán lépnek fel. A faj érdekessége, hogy a nyár meleg hónapjait júliustól első lárvastádiumban megrekedő fejlődésű nyugvólárvák formájában vészeli át, amelyek fejlődése a megszokott levéltetű-alakra szeptember közepén folytatódik. Ezek utódai a szárnyatlan sexuparák, amelyek az ivaros nőstényeknek adnak életet. Az apró, szorosan a levélfonákához tapadó lárvákat szőrbunda borítja és a lárvacsoportok lepkék tojáscsomóira hasonlítanak. A rokon PeriphyllustempliHartig nyugvólárvái ugyancsak a juharlevelek fonákán az érzugokban, de egyesével találhatók. A szabad szemmel apró zöld lemezkéknek tűnő lárvák érdekessége, hogy a testet körülvevő oldalszőreik lapos levélkékké alakultak; ilyenek a fejen és a lábak külsején is megtalálhatók. Ugyancsak a juharlevelek fonákán találhatók a Drepanosiphum acerinusWalker és Drepanosiphon platanoidesSchrank viszonylag nagy (4 mm), karcsú testű, szárnyas alakjai. A népes telepeket hangyák nem látogatják, az általuk ürített mézharmat a kövezetet, járdát fényes bevonat formájában borítja. A levéltetvek színe zöld, vagy sárga és valamennyi nemzedék (az ivaros nőstény is!) szárnyas.

A hársak (Tilia spp.) leggyakoribb levéltetve a levelek fonákán elszórtan élő, sárga alapszínű Eucallipterus tiliaeLinné (Callaphididae). A szárnyukon barna foltokat viselő, testük oldalán a fejtől végighúzódó kétoldali sávval díszített állatok mézharmata miatt a hársfákon fekete korompenész gombabevonat keletkezik.

b) Tűlevelűek

A Lachnidae család tagjai a tűlevelűeken mutatják a legnagyobb változatosságot; fajaik többnyire a Cinarinae alcsaládhoz tartoznak és – a tiszafa kivételével – a gazdanövényükhöz szorosan kötődnek. A hosszútűs fenyőkön a Protolachnus és Schizolachnus fajok élnek. Az előbbiek karcsú testalkatúak, az utóbbiak gömbölydedek, valamennyien hangyalátogatás nélküliek. A többi Cinarinae faj a fiatalabb, vagy idősebb vékony ágak kérgén szívogat és sok hangyát vonz. Az Aphididae családot az ElatobiumabietinumWalker faj képviseli, amely főképp lucfenyőn és egyéb Picea fajokon fordul elő. Az egyébként nem gyakori faj károsítása szembetűnő, mert a szivására a tűlevelek sokszor megsárgulnak és idő előtt lehullanak. A hangyalátogatás hiányzik ennél a fajnál, ugyanúgy, mint a Thelaxidae családhoz tartozó Mindarus obliquusCholkowskij esetében, amely főleg jegenyefenyő fajokon károsít. Ugyancsak jegenyefenyőn fordul elő a jegenyefenyő hajtástetű (Mindarus abietinusKoch). Az Abies és Picea fajok gyökerén gyakran találjuk Pemphigidae fajok szűznemző nőstényeit, amelyek ősanyái nyár (Populus), lonc (Lonicera) és kőris (Fraxinus) lombozatán élnek.

Kép

Sárga lucgubacstetű (Sacchiphantes abietis) ősanya képezte gubacs metszete a gubacslakó alak lárváival (cellares) (Foto: Szalay-Marzsó)

Kép

Sárga lucgubacstetű (Sacchiphantes abietis) gubacslakó lárvái az elöregedett gubacsot elhagyják és a lucfenyő tűleveleken szárnyasokká alakulnak. A leveleken a levedlett lárvabőrők láthatók. (Foto: Szalay-Marzsó)

A 80-as 90-es években egyre több helyen találtuk meg a szitkatetű (Liosomaphis abietiunumWalker) egyedeit. Mindenekelőtt az ezüstfenyőn (Picea pungens) okoz gondot szívá-sával. A tetű könnyen felismerhető tűzpiros nagy, dülledt szemeiről. A tűk szívása nyomán kivázasodnak.

A fenyőtetvek (Adelgidae = Chermesidae) kizárólag tűlevelüeken élnek. Az apró termetű, gyakran jelentős viasz-pehely bevonattal ellátott állatok ősanyái Picea fajokon élnek és nem tojás- hanem lárvaalakban telelnek át. A mellékgazdát vörösfenyő (Larix), duglászfenyő (Pseudotsuga), vagy Pinus fajok képezik. Sok faj esetében ún. parallelsorokat találunk, ahol a holociklusos forma mellett fennmaradnak szűznemzéses nemzedéksorok, amelyek a fő gazdanövényre, vagy a mellékgazdára szorítkoznak. Ha a fejlődés holociklikus, az két évet vesz igénybe és az áttelelő alak a gubacslakó lárva, amelyet éppen ezért sokszor „hiemalis”-nak is neveznek (Müller 1955). A sárga lucgubacstetű (Sacchiphantes abietisLinné) kétéves fejlődési ciklusa a következőképpen zajlik le: az ősanya szívására a lucfenyő (Picea) fiatal hajtásain duzzadt, csökevényes tűlevelekből álló hosszúkás képződmény keletkezik, amely felett az eredeti hajtástengely növekedése rendszerint folytatódik. A megvastagodott, csökevényes tűk tövénél kis üregek maradnak, amelyekbe az ősanya utódai (cellares) lárvakorukban behúzódnak és áttelelnek. Áttelelés után a következő júliusban az elöregedett gubacsot a lárvák elhagyják, szárnyas alakká vedlenek és a vörösfenyőre (Larix) repülnek, amelynek levelein tojásaikat lerakják. Telepeik a vörösfenyő lombozatán a fehér viaszbolyhok révén könnyen észrevehetők. Az utódaik két típushoz tartoznak: az egyik típus lárvái fejlődésüket felfüggesztik, majd a vörösfenyőn táplálkozva a következő évben folytatják. A másik típus egyedei azonban kikelésük után a fejlődésüket folytatják és szárnyas nőstényekké alakulva a lucfenyőre visszarepülnek. Az ivaros nőstény a párosodás után elhelyezi egyetlen (!) tojását, amelyből még szeptember folyamán kikel az ősanyalárva. Ez lesz majd a szívásával a lucfenyőn a következő gubacslakó nemzedék szállásteremtője. A kikelő ősanyalárva könnyen felismerhető viaszpelyheiről. Nem repül azonban minden kikelő, kifejlődött gubacslakó egyed a vörösfenyőre, hanem „otthon” marad a lucfenyőn és szűznemzés útján tojásokat rak. A kikelő lárvák a rügyeken ősanya módjára viselkednek és szívásukkal a lucon az előbbiekhez mindenben hasonló gubacsokat okoznak; elnevezésük „pseudofundatrix”, miután nem ivaros szaporodásból erednek. A zöld lucgubacstetű (színes 165.) (Sacchiphantes viridisRatzeburg) fejlődése még bonyolultabb. A lucon keletkező és már júliusban felnyíló gubacsokból a szárnyas nőstények a vörösfenyőre (Larix) repülnek és ott a tűkön elhelyezik petéiket. A kikelő lárvaalak a kéregrepedésekben áttelel (hiemosistens alak) és tavasszal folytatja szívását. Az utódok szárnyas nőstények lesznek, amelyek ismét a lucfenyőre repülnek. Ezek szexuparák, mert – eltérően az eddigi szűznemzéses formáktól – az általuk lerakott petékből ivaros alakok (szárnyatlan apró hímek és nőstények) kelnek ki. Ezeknek a párzása után a lerakott petékből kelnek ki az ősanyák, melyek tavasszal megkezdik a gubacsképzést. A Saccihiphantes fajokkal Gergácz (1969) foglalkozott részletesen. A gubacsok karácsonyfa telepeken komoly gondot, esztétikai hibát jelentenek, ellenük védekezni kell.

Kép

Sárga lucgubacstetű (Sacchiphantes abietis) (Foto: Szalay-Marzsó)

Egy másik, ugyancsak a lucon élő faj a toboztetű (Adelges laricisVallot) amelynek világoszöld-sárgászöld gubacsai főleg a hajtáscsúcsokon találhatók. A tűlevelek a szívás következtében húsos pikkelyekké alakulnak, amelyek alatt a cellares kamrái vannak. Az előző fajhoz hasonlóan itt is a vörösfenyő (Larix) szerepel melléktápnövényként, azonban a párhuzamos virginogén nemzedéksorok fennmaradnak mind a lucon, mind a vörösfenyőn. Az utóbbira átkerülő szárnyasok utódai nem lesznek valamennyien a lucra visszatelepülő sexuparák, hanem egy további, virginogén, ezúttal szárnyatlan nemzedék (ezek nyári alakok lévén: aestivalis) a vörösfenyőn maradnak és ott táplálkoznak. A viaszfonalakkal gazdagon borított szárnyatlan levéltetvek szívásának hatására a vörösfenyő puha tűlevelei térdszerűen meghajlanak és a Sacchiphantes abietis kártételénél lényegesen nagyobb kár keletkezik. A gubacsképzés kezdetekor a két faj ősanyái könnyen megkülönböztethetők, mert a Sacchiphantes abietis ősanya gazdag viaszbundájával szemben az Adelges laricis csak elszórtan álló, merev viaszpálcikákkal borított.

Az Észak-Amerika nyugati feléből származó Pseudotsuga taxifoliaLamb. (P. douglasiiCarr.) Európába telepítésekor átkerült egy gubacstetű is, az eredetileg ugyancsak Észak-amerikai elterjedésű Gilletteella cooleyiGillette, amely eredeti hazájában tápnövénycserét folytat a duglászfenyő és a helybéli luc-fajok (Picea pungens, P. sitchensis, P. engelmanni) között. Ezek közül számunkra az ezüstfenyő mint fontos dísznövény a legfontosabb. A német leírások szerint (Müller 1955) Németországban a Gilletteella fajnak csak a virginogén nemzedéksora ismeretes, a fundatrix gubacsa csak igen ritkán található a fent említett Picea fajokon, amelyek Németországban csak parkokban fodulnak elő. A fehér viaszbundát viselő kéregtetvek Németországban kizárólag a duglászfenyő tűlevelein élnek, azokon sárgulást és korai levélhullást okozva. A faj fundatrigén szárnyas nőstényei révén folyamatos terjedésben van, ahol a tápnövénye megtalálható, kártételével számolni lehet.

Az erdeifenyő gyapjastetű (Pineus piniMacquart) a Pinus silvestris mellett előfordul a P. mugo, P. banksiana, P. contorta, P. strobus és P.cembra fenyőfajokon is. A kéregpikkelyek alatt áttelelt külünböző lárvastádiumok általában március–áprilisra adult példányokká válnak és lerakják petéiket. A kikelő fiatal lárvák a fenyők friss hajtásain, kibomló tűin szívogatva gyorsan fejlődnek. A nyári generációból szárnyas szexuparák képződnek, amelyek a lucfenyőre vándorolnak, ott tojásokat raknak és itt gubacsképzés is történik. A gubacsok hosszúkásak, kissé görbültek, zöld tűhegyekkel. A simafenyő gyapjastetű (Eopineus strobusHartig) látványos fehér viaszbevonatot képez a simafenyő törzsén, sok esetben azt teljesen elborítja. Észak-Amerikából a gazdanövényével együtt behurcolt faj. Abies fajokon a jegenyefenyő hajtástetű (Dreyfusia nordmannianaeEckstein) és a jegenyefenyő kéregtetű (Dreyfusia piceaeRatzeburg) érdemelnek említést. Elnevezésük-nek megfelelően a hajtásokon (nordmannianae) illetve a kérgen (piceae) találhatók. A hajtástetű szívása következtében a tűk lefelé görbülnek, a hajtások rövidek maradnak, esetleg csúcsszáradás is bekövetkezhet. A kéregtetű a törzset és az ágakat fehér viaszgyapjúval vonja be.

Osztag: COCCOIDEA PAJZSTETVEK

A növényi kártevők egyik jellegzetes csoportja a pajzstetvek. Szívó szájszervvel rendelkeznek, és valamennyi fajuk élő növényeken szívogat. A fajok többsége külsőleg annyira elváltozott, hogy a felületes szemlélő nem is gondolná, hogy rovarral áll szemben. Három nagyobb csoportjuk gyakori: Viaszos pajzstetvek: állandó a 3 pár láb és a test szelvényezettsége. Teknős pajzstetvek: a nőstény erősen kidomborodó hátoldala megkeményedik, és védő borítót képez a peték felett. Kagylós pajzstetvek: az állatok testét viaszból készült, gyakran kagyló alakú pajzs borítja, amely könnyen leemelhető. Az egész osztag erről a családról kapta a nevét, bár a többi családban a szó szoros értelmében vett pajzs nincs. A pajzstetvek váltivarúak, de sok faj képes szűznemzéssel is szaporodni. A peteprodukciójuk változó, 6000-et vagy többet is elérhet. Nemzedékszámuk eltérő, sok esetben a hőmérséklettől függően változik. Több fajnál a nemzedékszám nem tisztázott. Elsősorban gyümölcsfélék, erdei növények és dísznövények kártevői. A növények nedveit szívogatják, amivel azok gyengülését és végső esetben pusztulását is okozhatják. A közvetlen kártételük mellett jelentős közvetett kárt is okozhatnak, amely egyes fajok erős mézharmat kiválasztásával, másrészt több faj vírusterjesztő képességével kapcsolatos.

A pajzstetűfajok vándorlása csak igen lassú terjeszkedést tenne lehetővé, mivel a nőstények szárnyatlanok, és a fajok túlnyomó többségénél csak az L1 stádiumú lárvák képesek aktív helyváltoztatásra. A hímek repülnek ugyan, de rövid élettartamuk (néhány nap) korlátot szab terjeszkedésüknek, és a faj tovább terjedésében nőstények nélkül nincs szerepük. Sokkal jelentősebb szerepe van a pajzstetveknél a passzív terjeszkedésnek. A terjedés fő módjai közé tartozik a tápnövényekkel való széthurcolás, a lárvák elsodrása a szél által, átvitel madarak és rovarok útján. E módok közül az utóbbiakat az ember lényegesen befolyásolni nem képes. Legnagyobb jelentőségű a növényi szaporítóanyagok általi terjesztés, ennek révén a tömeges pajzstetűfajok pár év alatt megvethetik lábukat a távoli földrészeken. Így történhetett, hogy a kaliforniai pajzstetű 50–60 év alatt Kínából indulva az USA-n keresztül, Európán át a volt szovjet Közép-Ázsiáig körülért a Földön. Ezt a terjedési módot azonban az ember képes befolyásolni. A jelenlegi szigorú karantén rendszabályok mellett az ember által passzívan terjedő kártevők hasonló széthurcolása alig fordulhat elő. Hazánkban az eddig ismert szabadföldön élő fajok száma 160 felett van, és további 25 faj él szobai és üvegházi dísznövényeken. A ténylegesen előforduló fajok száma azonban feltehetően jelentősen meghaladja a 200-at. Bár minden pajzstetű növényt szívogat és ezzel kárt okoz, ennek ellenére azon fajok száma, amelyek alkalmanként tömegesen szaporodnak el és kártevőknek nevezhetők, csak mintegy 70–80. Ezért az erdészetileg jelentős vagy lágyszárúakon, fűféléken élő, közel rokon pajzstetűfajok közül csak a leggyakoribb és legjellegzetesebb fajokat említjük meg a rendszertani teljesség kedvéért.

Hazánk pajzstetű faunájára vonatkozó adatokat Kosztarab és Kozár (1978) foglalta össze határozókönyvében. A Közép-Európában élő pajzstetűfajokról az újabb ismereteket részletesen Kosztarab és Kozár (1988) tárgyalják. A kártevő fajokra vonatkozó adatokat Kozár (1989) ismerteti. Az erdészeti pajzstetű fajok tápnövény kapcsolatairól Kozár és Kosztarab (1980) készített elemzést.

A katicabogarak (Coccinellidae) imágói és lárvái állandó pusztítói valamennyi fajnak és a fémfürkészekhez (Chalcidoidea) tartozó belső és külső élősködők lárvái szintén. A ragadozók és a parazitoidok a pajzstetűfajok többségénél fontos egyedszám korlátozók. Behurcolt pajzstetvek ellen a természetes ellenségek betelepítésével több esetben eredményesen sikerült védekezni. Példa erre az eper-pajzstetű (Pseudaulacaspis pentagonaTargioni-Tozzetti) visszaszorítása hazánkban. Nagy lehetőségek rejlenek a komplex védekezési rendszerek alkalmazásában. A kémiai védekezések számának csökkentése lehetőséget nyújt a parazitoidok és a ragadozók hatékonyabb munkájára.

Család: VIASZOS PAJZSTETVEK

Fam: Pseudococcidae

Ovális alakúak, testük szelvényezettsége jól látható. Előfordulnak a növények gyökerein, szárán, ágain, levelén és levélhüvelyében is. A testüket porszerű viaszréteg borítja, ami később laza, vattaszerű viaszzsákká alakul, amelybe a nőstények petéiket rakják. A lárvák és a fiatal nőstények általában helyváltoztatók, míg a kifejlett nőstény a növényhez rögzíti magát. Május–június hónapokban a fehér vattacsomóhoz hasonló viaszzsákok jól szembetűnnek. Hazánk viaszos pajzstetű faunája keveset kutatott terület, sok faunánkra új faj előfordulása várható. Jelentős kártevő kevés van közöttük, inkább potenciális veszélyt jelentenek. A család fajai vírusterjesztők.

Viaszos akác-pajzstetű

Heliococcus bohemicusulc

A nőstény teste rózsaszínű, 3,5 mm hosszú és 2,0 mm széles. A fehér és sárga akác, tölgy ágain és törzsén él. Kátételét eddig csak szőlőn észlelték.

Lucfenyő-vándorpajzstetű

Paroudablis piceae Löw

Külsőleg a többi viaszos pajzstetűre hasonlít. Csak Picea fajokon él. A lucfenyő állományaink többségében megtalálható. Néha jelentős egyedszámban fordul elő, különösen parkokban.

Juhar-pajzstetű

Phenacoccus aceris Signoret

Társneve: zsákos vándorpajzstetű

A nőstény 4 mm hosszú és 2,5 mm széles, zöldessárga. Európában általánosan elterjedt. Hazánkban, bár kevés lelőhelyadata ismert, megfigyeléseink szerint általánosan elterjedt, elsősorban parkokban ér el magasabb egyedszámot. Kedvelt tápnövényei a juharfélék (Acerspp.), a vadgesztenye (Aesculus hippocastanum), a szilva, a szőlő, az alma, a ribiszke stb. Tavasszal az áttelelt 2. stádiumú lárvákból kifejlődnek az imágók, amelyek a fák repedéseibe húzódnak, viaszzsákot választanak ki, amelyben megkezdik a peterakást. Júliustól jelennek meg a fiatal lárvák, amelyek őszig a leveleken táplálkoznak, majd vedlenek, és az ágakon fehér viaszgubó alatt telelnek. Védekezésre ellene nincs szükség. Egyedsűrűségét hatékonyan csökkentik a természetes ellenségei.

Család: TÜSKÉS PAJZSTETVEK

Fam: Eriococcidae

A családot sokáig a viaszos pajzstetvekhez sorolták. Azoktól a testen különböző rendszerben elhelyezkedő nagyszámú tüske alapján különíthető el. Az elkülönítés a külső morfológiai bélyegek alapján nehézkes. Talán annyi különbség van, hogy a viaszos pajzstetveket borító petezsák lazább, hófehér, míg e fajokon krémszínű és tömör, határozottan nemezszerű. Hazánk tüskés pajzstetű faunája hiányosan ismert. Nagy jelentőségű kártevő nincs köztük, inkább potenciális kártevők.

Tüskés szilfa-pajzstetű

Gossparia spuria Modeer

Társnevei: szil gyapjaspajzstetű, viaszos

szilfapajzstetű, szilfapajzstetű

Syn: Coccus ulmi Linné, Eriococcus spurius Modeer

A nőstény 3 mm hosszú és 1,5 mm széles, sötétvörös színű tányérszerű viaszképződményen ül, amely testének szegélyét körülfogja, ezért felül a nőstény háta szabad. A szilfa ágain a paralécek között helyezkedik el füzérszerűen. Európában általánosan elterjedt. Hazánkban is mindenütt megtalálható parkokban, erdőszéleken.

Kőris-pajzstetűPseudochermes fraxini Kaltenbach

Társnevei: kőris gyapjaspajzstetű, viaszos kőrispajzstetű

Syn: Fonscolombea fraxini Cockerell

A nőstény ovális alakú, 0,5 mm széles és 0,75 mm hosszú, narancsvörös színű. Európában általánosan elterjedt, hazánkban is gyakori. Kőrisfajokon él, de berkenye és orgona fajokról is vannak adatok. Elsősorban erdészeti kártevő, de városi parkok és utcai sorfák is erősen szenvednek a kártételétől. Lárvaalakban telel, évente 1 nemzedéke fejlődik ki.

Család: BÜKK-GYAPJASPAJZSTETVEK Fam: Cryptococcidae

Apró,1 mm körüli nagyságú, gyapjúszerű viaszszálakkal borított testű pajzstetvek. Fásszárú növények kéregrepedéseiben élnek. Mint kártevők csak bükkről ismertek.

Bükk-pajzstetű

Cryptococcus fagisuga Lindinger

Társnév: bükk gyapjaspajzstetű

Syn: Cryptococcus fagi Baerensprung

A nőstények oválisak, 0,5–0,8 mm átmérőjűek, a bükkfa törzsének és ágainak repedéseiben élnek. Európában általánosan elterjedt, hazánkban is gyakori. Elsősorban erdészeti kártevő, de előfordul a városi parkok bükkfáin is. Jelentőségét fokozza, hogy elősegíti a kéregrákot okozó gombák terjedését.

Család: HIMLŐS PAJZSTETVEK

Fam: Asterolecaniidae

Testük általában ovális, elasztikus felszínű. A nőstényt zöldes színű, félig átlátszó, hártyaszerű bevonat takarja. A szívogatás hatására a fák kérgén kráterszerű kidudorodások képződnek amelynek közepén helyezkedik el a pajzstetű. Elsősorban fás szárú növényeken élnek. A fajok többsége tölgykártevő.

Tölgy-himlőspajzstetű

Asterodiaspis variolosa Ratzeburg

A nőstény 1,7–2,2 mm átmérőjű, zöldes, átlátszó viaszréteg fedi. A pajzstetűt körülvevő fakéreg-kidudorodás kráterszerű. Európa déli részén általános. Hazánkban parkokban, tölgyerdőkben gyakori. Oligofág faj, csak tölgyféléket károsít. A tölgy ágain helyezkedik el, de a fiatalabb fák törzsén is megtelepszik. A nem megfelelő körülmények között élő tölgyet igen erősen károsítja. Több Asterodiaspis-faj is előfordul tölgyeseinkben, amelyek csak mikroszkopikus bélyegek alapján különíthetők el.

Család: TÖLGY-KÉREGPAJZSTETVEK Fam: Kermesidae

Gömb alakú, borsószerű pajzstetvek, amelyek csak kis felületen érintkeznek a növénnyel. A pajzs feketés színű, esetleg szembetűnő sötét sávokkal, kemény kültakaróval. Tölgykártevők.

Tölgy-kéregpajzstetű (színes 212.)

Kermes quercus Linné

Társnév: tölgy borsó-pajzstetű

Syn: Kermococcus quercus Linné

A nőstény 4–6 mm átmérőjű, gömb alakú, teste keresztirányú sötét csíkozással, néha a csíkozás összeolvad, és a pajzs sötét színt vesz fel. Európában általánosan elterjedt. Lárvaalakban telel. Egy nemzedéke van. Elsősorban erdészeti kártevő, de városi parkokban is előfordul. A múlt század végén jelentős gradációjáról számoltak be. Időnként azóta is tömegesen szaporodik el, különösen a nem megfelelő helyre telepített tölgyesekben.

Család: TEKNŐS PAJZSTETVEK

Fam: Coccidae

A nőstény alakja változékony, lehet ovális, hosszúkás vagy kör alakú. A lapos testű fajoktól a majdnem gömb alakig mindenféle előfordul. A nőstény teste lehet elasztikus vagy egészen kemény. A nőstény megkeményedő teste (külön pajzs nincs!) alá rakja a petéit. Egyes nemek jelentősen eltérnek a közismert teknőspajzstetvektől. Egyik jelentős és szembetűnő csoport a gyapjas teknőspajzstetvek, ahol a nőstény teste alatt fehér viaszzsák képződik, ami a nőstényt felemeli. A másik csoportnál a peterakó nőstény fehér viaszzsákot készít, amely a testét is beborítja (tarack-teknőspajzstetű). Sok veszélyes kártevő tartozik e családba, amelyek elsősorban fás szárú növényeket károsítanak, mint az akác-pajzstetű, szilva-pajzstetű stb. A fajok többsége tömeges elszaporodásra hajlamos, és az elmúlt évtizedek során több gradációjuk is lezajlott. Az egyedsűrűségüket a természetes ellenségeik jelentősen lecsökkentik.

Hárs-teknőspajzstetű

Eulecanium tiliae Linné

Társneve: Juhar – pajzstetű

Syn: Physokermes coryli Lindinger, Eulecanium coryli Linné, E. mali Schrank, Lecanium aceris Bouché

A nőstény 6,5 mm hosszú, 6 mm széles és 5 mm magas. Az elpusztult nőstény színe sötétbarna. A populációkban mindig nagyszámú hím található. Az országban több helyen is előkerült parkokban, erdőkben. Gyakori tápnövénye a vadgesztenye, a hárs, szil és az alma is. Évente 1 nemzedéke van, és L2 alakban telel. Erősen parazitált.

Kétpúpú pajzstetű

Palaeolecanium bituberculatum Targioni–Tozzetti

Társnév: nagy almafa-pajzstetű

Syn: Eulecanium bituberculatum Targioni–Tozzetti, E. costatum Lindinger, Lecanium bituberculatum Targioni–Tozzetti

A nőstény 5–8 mm hosszú és 4–6 mm széles, magassága 2,5 mm. A pajzs legmagasabb pontján a középvonaltól kétoldalt 2 pár kiemelkedés (púp) látható, az elülső pár mindig jól szembetűnő. A nőstény színe szürkésbarna, világosabb, keresztirányú sávokkal. A középvonal mentén kiemelkedő él húzódik végig a háton. Azon ritka pajzstetűfajok közé tartozik, amelyeket szabad szemmel is elég nagy biztonsággal lehet meghatározni. Az északi féltekén általánosan elterjedt Hazánkból lelőhelyadatok kis számban ismertek. Saját vizsgálataink szerint természetes biocönózisokban, házikerti és szórvány gyümölcsösökben található. Tápnövényei között első helyen szerepel a galagonya, majd az alma, a körte, a dió, és a szilva. A nőstények a vékonyabb ágakon helyezkednek el, a lárvák a leveleken szívogatnak. Egyedsűrűségét a természetes ellenségei jó hatékonysággal gyérítik.

Akác pajzstetűParthenolecanium corni Bouché

Társnevei: közönséges teknőspajzstetű,

kerek teknős pajzstetű, akáctetű, akácgránát,

gránátbogár, pajzsbogár.

Syn: Coccus xylostei Lindinger, Eulecanium corni Bouché, Lecanium corni Bouché,

L. robiniarum Douglas.

Leírása: A kifejlett nőstény ovális, barna színű, közepesen kipúposodó, 3–7 mm hosszú, 2–4 mm széles, 2–4 mm magas. Az elpusztult nőstények sötétsárga vagy sötétbarna színűek, felül fénylő, nem mindig jól látható éllel, amely mellett egy sor bemélyedő pont látható. A bemélyedések nagysága csökken a testszegély felé. A faj döntő bélyegei (mint a legtöbb pajzstetű fajnál) mikroszkopikusak: a csápok 7 tagúak, leghosszabb a 4. tag. A lábak vékonyak, a karmokon fogacska található. A légzőnyílások nem nagyok, a légzőnyílásbarázdában 30–50 ötsejtű mirigy és a barázda végén 3 vastag tüske van. A középső tüske hosszabb és enyhén hajlott.

A hímek pajzsa megnyúlt, ovális, 2 mm hosszú és 1 mm széles. 3 páratlan és 4 oldalsó páros lapból áll. Az első lapok a növény felületéhez vannak ragasztva, a hátulsók könnyen felemelhetők és a kifejlett hím itt bújik ki hátrafelé. A pajzs felületén fehér viaszrögök láthatók, meghatározott rendszerben. A kifejlett hím lilásbarna, 2 mm hosszú. A csápok 10 tagúak, nagyszámú szőrszállal. Egy pár szárnya van, amely átlátszó, rózsaszínű, irizáló. A szemek száma 3 pár. A párzószerv 0,5 mm hosszú.

A pete mattfehér színű. Az érett peték rózsaszínűek. A lárvák hossza 0,3 mm-től 0,5 mm-ig változik. A színe világossárgából áttetszőbe megy át.

Elterjedés, életmód: A P. corni valamennyi földrészen előfordul. Európában a távoli Észak kivételével minden országban megtalálható. Erős fertőzések általában a mérsékelt égövben alakulnak ki. Ez a terület az őshazájának is tekinthető. Hazánkban erre a fajra vonatkozóan rendelkezünk legbővebb lelőhelylistával, az országban általánosan elterjedt. A múlt század végén volt az első ismert hazai tömegszaporodása, amikor az alföldi akácosokat pusztulással fenyegette.

A közönséges teknőspajzstetű polifág kártevő. Tápnövényeinek száma valószínűleg több százra tehető. Hazánkban 81 tápnövényről sikerült gyűjteni. A gyümölcsfélék közül erősen fertőzi és károsítja a szilvát, a szőlőt, az őszibarackot, a ribiszkét, gyengébben a cseresznyét, az almát, a körtét, a mandulát. A haszonfák közül erősen fertőzi a fehér akácot és a hársat. Sok lágyszárú növényen is észlelték, mint kukorica, répa, bab, burgonya, napraforgó, kender stb. A lágyszárúakon való fellépése a század elején és a múlt század végi tömegszaporodások idején volt megfigyelhető.

A nőstények és a hímek a vékonyabb ágakat lepik el néha teljesen, a kikelő lárvák pedig a levelekre vándorolnak, és ott szívogatva károsítanak. Táplálkozásuk során mézharmatot választanak ki, amellyel szennyezik a növény levélzetét és termését is. A mézharmaton megjelenik a korompenész (Apiosporium salicinum) és sötét micéliumaival szövi be a növényt. Az erősen fertőzött növény a nyár második felére poros, sötétszürke színt ölt. A korompenész miatt gyengül a fotoszintézis, ennek következtében csökken a hajtásnövekedés és a termés. Az erősen károsított növények levelei idő előtt lehullanak, ami a fák további legyengülését okozza. Ez vezetett hazánkban is az akácosok pusztulásához a múlt század végén. Az utóbbi évtizedekben a jelentősége csökkent, bár házikerti területeinken általánosan jelen van és károsít, de katasztrofális károkat nem okoz.

Hazánkban évente 1 nemzedéke van, de megfigyeltek 2 nemzedékű populációt is az ország déli részén. A Fekete-tenger partján fehér akácon 3 nemzedék is kifejlődik. L2 alakban telel a 2–3 éves ágakon. Tavasszal május hónapban kifejlődik, és 30 nap múlva megkezdődik a peték lerakása. Egy nőstény peteprodukciója 4000, míg fehér akácon 5000 felett is lehet. A petézés 4–15 napig tart és 20–40 nap embrionális fejlődés után megkezdődik a lárvakelés és a lárvák a leveleken kezdenek táplálkozni. Az L1 stádium 2–2,5 hónapig tart, ezután megtörténik a vedlés. Az L2-es lárva viszonylag rövid ideig táplálkozik, majd a 2–3 éves ágakra és a törzsre vándorol, ahol telel.

A P. corni 2. stádiumú lárváit május elejéig lehet észlelni. Ekkor megtörténik a vedlés, és megjelennek az imágók. Az élő nőstények 1 hónapig figyelhetők meg. Május közepén a nőstények teste alatt megjelennek az első peték, amelyek június második feléig találhatók.

Nagyszámú parazitoid, ragadozó gyéríti, de gombabetegségei is ismeretek. Gradációi mintegy 11 évenként következnek be.

A faj aktív migrációja csak a fán figyelhető meg. Passzívan azonban rovarok, madarak és a szél segítségével rövid idő alatt nagy távolságra eljuthat.

Tölgy-teknőspajzstetű

Parthenolecanium rufulum Cockerell

Syn: Eulecanium pulchrum King

A nőstény 6 mm hosszú és 4 mm széles. Elkülöníthető a P. corni-tól szabad szemmel is, azzal, hogy a test legmagasabb pontja nem a középpontban van, hanem a középpont és a hátulsó testszegély között (a pontos beazonosításhoz azonban mikroszkópi vizsgálat is szükséges). Hazánkban általánosan elterjedt. Jelentős tölgykártevő, de előfordul még szelídgesztenyén is. Jelentős kártétele fiatal tölgyeken figyelhető meg. Az utóbbi években egyre gyakrabban szaporodott el tömegesen az ország különböző részein. Évente 1 nemzedéke van, L2 alakban telel.

Kis lucfenyő-pajzstetű (színes 211.)

Physokermes hemicryphus Dalman

Társnév: kis örvös fenyő-pajzstetű

Syn: Physokermes piceae Schrank (részben)

A nőstény világosbarna színű, 3 mm átmérőjű, borsószerű. Hazánkban parkokban lucfenyőn általánosan előfordul. A nőstények az egyéves hajtáselágazásokban a pikkelyek alatt helyezkednek el, ezért jelenléte és esetleges kártétele kevésbé szembetűnő, mint a nagyobb testű Physokermes fajoké. Általában szűznemzéssel szaporodik, de néha vannak hímek is. A petéket a nőstény testburkán belül lehet megtalálni. A lárvák a fenyőtűkön szívogatnak, majd az L2-es alakok az ágelágazásokba húzódnak telelésre. Évente 1 nemzedéke van.

Örvös fenyő-pajzstetű

Physokermes inopinatus Danzig et Kozár

Társnevei: nagy örvös fenyő-pajzstetű, örvös pajzstetű

A faj 1973-ban került leírásra Magyarországról. A nőstény a P. piceae fajhoz hasonló morfológiailag és biológiailag is. 6 mm körüli átmérőjű, világosbarna, elsősorban az ágelágazásokban helyezkedik el, ahol örvszerű gyűrűt alkot, de előfordul az ágakon is a tűk között. Az előző fajtól könnyen és jól elkülöníthető a légzőnyílásbarázdában található 2 tüske alapján (L1 és L2 alakoknál). A fajt hazánkban a Balaton környékén és Budapesten észlelték. Újabban előkerült Nógrád megyében és Ausztriában is. A Balaton környékén tömegesen szaporodott el lucfenyőn és később ezüstfenyőn is, bár ezen kis számban. A lucfenyőt igen erősen károsította. A fák növekedésükben visszamaradtak, jelentősen csökkent az évi hajtásnövekedés és a tűk hossza is. A fertőzött fák tűit koromharmat borította, így azok díszítő értéke jelentősen csökkent.

Évente 1 nemzedéke van, L2 alakban telel a tűlevelek alsó oldalán. A hímek tavasszal fejlődésüket a tűkön fejezik be, míg a nőstény lárvák az ágelágazásokba vándorolnak, és ott alakulnak imágóvá. Az imágók kifejlődése és a megtermékenyítés áprilisban történik. Május végén, június elején kezdődik a peterakás. A nőstény a petéket a teste által kialakított belső üregbe rakja. A nőstények peteprodukciója több ezer is lehet. A peték lila színűek. A lárvák június végén, július elején jelennek meg, és a tűkre vándorolnak, amelyeken megtelepedve szívogatnak, s áttelelnek. Gyakran szükség van ellene védekezésre is a parkokban.

Nagy lucfenyő-pajzstetű

Physokermes piceae Schrank

Társnevei: lucfenyőörv-pajzstetű, nagy örvös fenyő-pajzstetű

A nőstény világosbarna színű, 6 mm átmérőjű, borsószerű. Hazánkból kevés lelőhelyadata áll a rendelkezésünkre. Lucfenyőn károsít. A nőstény az ágelágazásokban helyezkedik el. A hímek a tűkön májusra fejlődnek ki, átlátszó üvegszerű pajzs alatt. A július–augusztusban megjelenő lárvák a tűkön szívogatnak, mint az előző faj. L2 alakban telel, évente 1 nemzedéke van. Védekezés ritkán szükséges ellene.

A Physokermes fajokról tudni kell, hogy a nagy mennyiségben kibocsátott mézharmatuk Európa egyes részein fontos mézforrást is jelent, ezért a méhészek és erdészek érdekei ütközhetnek.

Gyapjas pajzstetű Pulvinaria betulae Linné

Társnév: táskás pajzstetű

Syn: Coccus betulaeLinné, C. carpini Linné, Pulvinaria vitisLinné

A nőstény 5-7 mm hosszú, sötétbarna, ráncos, majdnem kerek alakú, apró, szürke dudorokkal. A nőstény fehér, erősen kidudorodó, felül sima, 8 mm hosszú petezsákot bocsát ki maga alól. Hazánkban általánosan előfordul. Fontosabb tápnövényei közé tartozik az éger, a szőlő, a ribiszke, az alma, a körte, a dió, a vadgesztenye stb. Kárt ritkán okoz, de szembetűnő voltával gyakran kerül a figyelem előterébe. A nőstények telelnek, majd május második felében jelenik meg a nőstények alatt a fehér petezsák, amely mind nagyobb méreteket ölt és a nőstény testének többszöröse lesz. A lárvák kifejlődésükig a leveleken szívogatnak.

Szilva-pajzstetű

Sphaerolecanium prunastri Fonscolombe

Társnév: őszibarack-teknőspajzstetű

Syn: Coccus prunastri Fonscolombe, Eulecanium piligerum Leonardi, Lecanium rotundum Signoret

Leírás: A nőstény 3 mm átmérőjű, kerek, erősen kidomborodó. A pajzs színe sötétbarna, feketébe hajló, fénylő, apró benyomott pontokkal. A nőstény csápjai 6-8 tagúak, a lábak rövidek. A hátoldalon a serték egy hosszanti sávot alkotnak. A légzőnyílás barázdáiban található 3 tüske tompa. A hím pajzsa ovális, fénytelen, szabálytalan alakú viaszrögökkel és egy keresztirányú varrattal. Hossza 1,5 mm és 0,9 mm széles. A hím sötétvörös színű, keményebb és sötétebb tori résszel. A testhossza 1,8 mm. A feje felül szélesebb, mint a hossza, szív alakú. A test hálózatos rajzolatú. 6 pár szeme van. A csápjai 10 tagúak. A hátulsó szárnyai hiányoznak. A lárvák a lerakott petékben már kifejlettek, és azonnal előjönnek. A lárvák hossza 0,4 mm. 3 lárvastádiuma van. A 3. stádium eddigi ismereteink szerint ritka a pajzstetveknél.

Elterjedés, életmód: Európában általánosan elterjedt, de ismert Kínában, Japánban és az USA-ban is. Hazánkban is általánosan elterjedt. Egyedsűrűsége a házikertek és az üzemi gyümölcsösök kivételével általában alacsony szintű, erdőszéleken gyakran tömeges a kökény bokrokon. Régebbi nagyobb hazai gradációjáról nincs tudomásunk.

Oligofág kártevő. Rosaceae-fajokon károsít, ezen belül elsősorban a csonthéjas növényeken. Magyar nevével ellentétben hazánkban leginkább őszibarackosokban fordul elő, és ott éri el a legmagasabb egyedsűrűséget. Erősen károsíthatja a szilvát és a kökényt. Fellép még kajszi-, cseresznye-, meggy-, mandula-, birs-, alma- és körtefákon is. A nőstények és a lárvák is az ágakon élnek és károsítanak. A lárváknak ez a sajátossága eltér a többi teknőspajzstetűétől, amelyek lárvái a leveleken károsítanak.

L2 alakban telel a fák törzsén és ágain, rejtett helyeken. Május elejére kifejlődnek az imágók és megkezdődik a megtermékenyítés. Egy nőstény peteprodukciója a 3000-t is elérheti. A lárvakelés július elején kezdődik. A lárvák a nyár végén vedlenek először, és megjelennek a 2. fokozatú lárvák. Évente 1 nemzedéke van. A hasznos rovarok jelentősen csökkentik e kártevő egyedsűrűségét.

Család: KAGYLÓS PAJZSTETVEK

Fam: Diaspididae

A nőstény testét könnyen leemelhető pajzs fedi. A pajzs kör, ovális, hosszúkás, körte vagy hosszú elnyúló alakú lehet. Színe változó: lehet fehér, szürke, fekete, barna, rózsaszín. A nőstény teste a pajzs alakjának megfelelő, testszíne lehet fehér, citromsárga, piros. A test utolsó szelvényei összeforrtak és pigidium-ot alkotnak.

Elsősorban a növények föld feletti részein károsítanak, különösen a fás szárúakon. Sok, igen veszélyes károsító tartozik ide, mint a kaliforniai pajzstetű, a piros körte-pajzstetű stb. Hazánkban gyümölcsféléken, erdei növényeken, szobanövényeken és dísznövényeken okoznak kárt. A fajok többségének egyedsűrűsége ritkán ér el magasabb értéket, természetes ellenségeik hatékonyan működnek, míg más fajok, mint a kaliforniai pajzstetű, a piros körte-pajzstetű, eper pajzstetű általában nagy egyedszámban fordulnak elő, és a parazitoidok csak kis mértékben gyérítik.

Rózsa-pajzstetű - Aulacaspis rosae Bouché

Társnév: rózsafa-pajzstetű

Syn: Aspidiotus rosae Bouché, Chermes rosae Boisduval, Chionaspis rosae Gőthe, Coccus rosae Nördlinger, Diaspis rosae Signoret

A nőstény pajzsa kerek vagy ovális, átmérője 2–3 mm. A nőstény teste málna színű, hoszszúkás. A hím pajzsa hosszúkás, 1 mm hosszú, fehér, 2 hosszanti lécszerű dudorral a hátán. Az egész világon elterjedt faj. Hazánkban is gyűjtötték az ország minden részén. Elsősorban a rózsát károsítja, gyakran a vadrózsatövek pusztulását okozva. Megfigyelték a károsítását málnán, szedren és aranyribiszkén is. Évente 1 nemzedéke van. Telelése feltehetően pete- és imágóalakban is történhet. Gyakran erősen parazitált.

Boróka-pajzstetű

Carulaspis juniperi Bouché

Syn: Aspidiotus visci Lőw, Coccus visci Schrank, Diaspis fallax Hecker

A nőstény pajzsa kör alakú, fehér,1–1,5 mm átmérőjű, a teste narancssárga színű. A hím pajzsa hosszúkás, fehér, 2 lécszerű kiemelkedéssel, a hossza 0,8–0,9 mm. Dél-európai elterjedésű, hazánkban is gyakori. Tápnövényei: Thuja, Juniperus, Chamaecyparis, Taxus. Parkokban, kertekben, vadon élő borókán mindenütt megtalálható. Örökzöld telepítésekben néha igen erősen elszaporodik, a lomb hullását és a növény száradását okozza. Évente 1 nemzedéke van, a nőstény telel át. Az erősen fertőzött növényeket vagy azok részeit célszerű megsemmisíteni. Kémiai úton a kirajzó lárvák ellen lehet védekezni június–július hónapokban.

Fűzfa-pajzstetűChionaspis salicis Linné

Társnév: fűz-kagylópajzstetű

Syn: Aspidiotus salicis Bouché, A. alni Henchel, A. populi Bärensprung, Chionaspis aceris Signoret, C. fraxini Signoret, Mytilaspis salicetti Targioni–Tozzetti

A nőstény pajzsa 2–3 mm hosszú, körte alakú, fehér színű, a teste borvörös. A hím pajzsa hosszúkás, fehér, 2 hosszanti kiemelkedő vonallal, a hossza 1 mm. Európában általánosan elterjedt, hazánkban is gyakori. Petealakban telel. Évente 1 nemzedéke van. A növények törzsén, ágain, levelein él. A lárvakelés április végén, májusban, a peterakás augusztus végén kezdődik; egy nőstény 24–120 petét rak. Gyak-ran erősen parazitált. Polifág kártevő, erdei növények mellett a ribiszkét, és a köszmétét is erősen károsíthatja. Hazánkban kőris, som, éger, juhar, nyár, fűz, berkenye, áfonya, fajokon gyűjtötték. A védekezés ritkán indokolt, ha még-is szükségessé válna, célszerű az erősen fertő-zött növények, növényi részek megsemmisítése.

Piros körte-pajzstetű

Epidiaspis leperii Signoret

Társnév: piros alma-pajzstetű

Syn: Aspidiotus piricolaDelGuercio, Diaspis betulae Thiem, D. fallax Horváth, D. leperii Signoret, Epidiaspis betulae Lindinger,

E. piricola Fernald

Leírás: A nőstény pajzsa kerek, 1–1,5 mm átmérőjű, fehéresszürke, alig észrevehető excentrikus körökkel. A teste ovális, és eltérően az egyéb kagylópajzstetveinktől borvörös színű. A pigidiumon egy pár karéj található, amely enyhén fogazott. A két karéj alapja összeér, 8 pár vastag, meggörbülő serte szegélyezi. A hím pajzsa hosszúkás, majdnem párhuzamos élekkel, a pajzs középvonalában 1 hosszanti barázda húzódik végig. A pajzs 0,6–0,7 mm hosszú. A hím, eltérően a pajzstetűfajok többségének hímjeitől, szárnyatlan. Pete: rózsaszínű, 0,2–0,3 mm hosszú. Lárva: a kerek, 0,5 mm átmérőjű lárvapajzsok a nőstények közelében, gyakrabban annak pajzsa alatt találhatók, így a pajzsréteg mind vastagabb lesz.

Elterjedés, életmód: Mediterrán eredetű faj. Dél- és Közép-Európában, a volt Szovjetunió déli részén ismert. Előfordul Észak- és Dél-Amerikában, valamint Észak-Afrikában is. Általánosan elterjedt kártevő. Az országban a fertőzöttségben jelentős eltérés nincs az egyes tájak között, bár az Alföldön valamivel gyengébb a fertőzés.

Tápnövények. Leggyakrabban körtén, szilván, almán fordul elő, de megtalálható dión, ribiszkén, vadgesztenyén, galagonyán is, továbbá egy sor más növénycsalád fajain. A körte az egyetlen olyan gyümölcsfaj, amelyen nem a kaliforniai pajzstetű fertőzés a legmagasabb, azt megelőzi az E. leperii-é. Ez nemcsak a fertőzöttség gyakoriságában, hanem a mértékében is megnyilvánul.

A növények törzsén és ágain telepszik meg. Szívogatása következtében a növényi szövetek növekedése megáll, és a fertőzött ágon horpadások keletkeznek, az ágak deformálódnak és könynyen letörhetnek. További károsítás az ágak és a 10–20 éves fák pusztulását okozhatja.

A megtermékenyített nőstény telel. Tavaszszal május végén kezdődik a peterakás, amely 2 hónapig is elhúzódhat. A peteprodukció 20–90 között változik. A lárvák 6 nap múlva kelnek ki a petékből, és a nőstény közelében vagy annak pajzsa alatt telepednek meg. A kártétel fokozódása viszont részleges kéregelhalást okoz, ami a lárvákat új, élő kéregrészek felkeresésére ösztönzi. Az l. lárvastádium 1 hónapig tart, amelyet a 20–30 napig tartó 2. lárvastádium követ. A hímek és a nőstények megjelenése június végén, augusztus elején figyelhető meg. A hímek rajzása 20-30 napig tart.

Parazitáltsága általában rendkívül alacsony, ami magyarázza a gyakori magas egyedszámát.

Jelentős károkat okoz különösen körtén, szilván és almán is gyakori. Inszekticidek iránt érzékeny pajzstetűfaj. Rendszeresen kezelt területeken nem képes fennmaradni.

Közönséges kagylópajzstetű (színes 213.)

Lepidosaphes ulmi Linné

Társnév: kagylós alma-pajzstetű, kagylós pajzstetű, kommapajzstetű

Syn: Mytilaspis pomorum Signoret, Mytilococcus ulmi Linné

Leírás: A nőstény pajzsa 2,5–5 mm hosszú, hátulsó vége felé kiszélesedő, barna vagy sötétbarna színű, alakja az írásjelül használt vesszőre hasonlít. Teste a pajzs alatt fehér színű. A hím pajzsa hasonlít a nőstényére, csak kisebb.

Elterjedés és életmód: Az egész világon elterjedt a trópusok kivételével. Az egész országban elterjedt. Parkokban, erdőszéleken és szórványgyümölcsösökben gyakori. Erős fertőzés galagonyán, almán, fűzön, nyáron, akácon, orgonán és hárson fordul elő. Helyenként ágak és fiatal növények teljes pusztulása is megfigyelhető. Elsősorban a fák törzsén és ágain fordul elő, de néha a gyümölcsökön és a leveleken is.

Évente 1 nemzedéke van, petealakban telel a pajzsok alatt. Tavasszal az alma virágzása után, május második felében megkezdődik a petékből a lárvák kelése. A lárvák fejlődése augusztusra fejeződik be, amikor megjelennek a nőstények. Ezek 1 hónapi fejlődés után rakják le petéiket a pajzs alá. Egy pajzs alatt 100 körüli, daraszerű pete található. A fajnál szűznemzéses és váltivarú szaporodás is előfordul. Gyakran erősen parazitált.

Fehér fenyő-pajzstetű

Leucaspis pusilla Lőw

Syn: Aulacaspis pusilla Leonardi, Leucaspis leonardi Coleman, L. perezii Green

A nőstény 2–3 mm hosszú, fehéresszürke színű, hosszúkás, körte alakú. A teste barna pupáriumban helyezkedik el. A faj dél-európai elterjedésű. Hazánkban általánosan elterjedt. Feketefenyőn (Pinus nigra) a kártétele következtében a hajtások hossza 2,5-3-szor kisebb mint a nem fertőzötteké. A károsított tűk hossza is 1/3-a az egészségesekének.

Két nemzedéke figyelhető meg. L2 alakban telel. Két, hozzá közel álló fajjal (L. piniés L. loewi) együtt fordul elő, amelyektől csak mikroszkopikus bélyegek alapján különíthető el. Védekezni ellene a legyengült, erősen fertőzött fák megsemmisítésével lehet. Egyéb beavatkozás ritkán indokolt.

Fenyőrontó pajzstetű

Nuculaspis abietis Schrank

Syn: Dynaspidiotus abietis Schrank

A nőstény pajzsa ovális, 2 mm átmérőjű, sötétszürke színű. Európában gyakori faj. Hazánkban is több helyen észlelték Picea- Abies és Pinus fajokon. Elsősorban parkokban fordul elő. L2 alakban telel, évente 1 nemzedéke van.

Eper-pajzstetű

Pseudaulacaspis pentagona Targioni-Tozzetti

Társnév: japán(i) pajzstetű

Syn: Aulacaspis pentagona Newstead,

Diaspis pentagona Targioni–Tozzetti, Sasakiaspis pentagona Kuwana

A nőstény pajzsa 2,0–2,5 mm átméröjű, fehéres színű, ovális alakú, excentrikus körökkel. A testének színe sárga. A hím pajzsa 1 mm hosszú, fehér, 3 hosszanti éllel. Az egész világon elterjedt. Hazánk nagy részén jelen van. Polifág faj, tápnövényei közül az eperfa, japánakác, dió, orgona és az őszibarack az, amelyek vastagabb ágain leggyakrabban előfordul, de gyakori a törzsön is. Évente 2 nemzedéke van, a kifejlett nőstény telel át. Hazánkban a betelepített Prospaltella berlesei Howard parazitoid időnként és helyenként jelentősen korlátozza az egyedsűrűségét. Újabban a városi parkok fáinak legjelentősebb kártevő pajzstetű faja lett.

Sárga alma-pajzstetű

Quadraspidiotus ostreaeformis Curtis

Syn: Aspidiotus hippocastani Signoret,

A. ostreaeformis Curtis, A. liliae Bouché, Diaspidiotus ostreaeformis Curtls

Leírás: A nőstény pajzsa ovális alakú, 2 mm átmérőjű, sötétszürke színű. A pajzson lévő excentrikus körök közepén elhelyezkedő lárvabőr sárgás színű. A pajzs alatt a nőstény színe citromsárga. A hímpajzs hosszúkás-ovális, 1–1,5 mm hosszú és sötétszürke színű.

Elterjedés és életmód: Egész Európában ismert, a volt Szovjetunió déli területein egészen a Távol-Keletig megtalálható. Ismert kártevő Észak- és Dél-Amerikában is, valamint Ausztráliában, ahová Európából hurcolták be. Hazánkban általánosan elterjedt kártevő. Soktápnövényű faj, 18 családhoz tartozó növényfajon károsít, illetve él. Leggyakrabban szilván, körtén, almán és cseresznyén fordul elő. Erdei növényeink közül igen gyakori galagonyán és hárson. A fák törzsén, ágakon és ritkán a gyümölcsökön fordul elő, gyakran ágszáradást okoz. Különösen fiatal növényekre veszélyes.

Az L2 stádiumú lárvaalakban telel. Április végén, május elején jelennek meg az imágók. A petézés június elején kezdődik és 2 hónapnál hosszabb időre is elhúzódhat. A lárvák a petékből 1–2 nap alatt kikelnek, és a nőstény pajzsa közelében hamarosan megtelepednek. Parazitoidjai az egyedsűrűségét általában alacsony szinten tartják.

Kaliforniai pajzstetű

Quadraspidiotus perniciosus Comstock

Társnév: kínai pajzstetű, San José pajzstetű

Syn: Aspidiotus fusca Maskell, A. perniciosus Comsstock, Comstockaspis perniciosaMacGillivray, Diaspidiotus perniciosus Comstock

Leírás: A nőstény pajzsa kör alakú, 1,7–2,1 mm átmérőjű. A színe általában sötétszürke. A pajzs átmérője növényenként változik. A nőstény teste a pajzs alatt lapos, kerek, citromsárga színű. A faj megbízhatóan a nőstény mikroszkopikus preparátuma alapján azonosítható. A legszembetűnőbb mikroszkopikus bélyeg, amelynek segítségével a rokon fajok többségétől könnyen elkülöníthető, az ivarnyílás körüli mirigyek hiánya. A hím pajzsa hosszúkás, ovális, 0,8–1,0 mm hosszú, a lárvabőr a pajzs elülső részében helyezkedik el. A hím narancssárga színű,1 pár szárnnyal, 10 tagú csáppal. Az előtoron sötét, téglalap alakú, keresztirányú sáv látható. A párzókészülék hossza megegyezik a potroh hosszával.

A kaliforniai pajzstetű utódait elevenen szüli. Az L1 stádium 3 szakaszra osztható. A rajzó lárvák, amelyek lábakkal és csápokkal rendelkeznek, citromsárga színűek, ovális alakúak és 0,2–0,3 mm hosszúak. Az előjövetel után a lárvák hamarosan letelepednek, egyidejűleg fehér viaszszálakból laza pajzsot szőnek, ez a fehérpajzsos állapot, amely néhány napig tart. Majd a lárva a pajzsot továbbfejlesztve kialakítja a feketepajzsot, amely alatt áttelel.

Az L2 alaknál kezdődik a szabad szemmel is látható ivari differenciálódás. A nőstény L2 kerek, míg a hím hosszúkás. A nősténynél az L2 állapot után már az imágó következik. A hímnél még az L2 stádium után a pronimfa- és nimfaállapot figyelhető meg, amelyet gyakran előbáb, báb-, illetve „álbáb”-állapotnak is neveznek. A nimfa állapot utáni vedlés során megjelenik a szárnyas hím.

Elterjedése, életmódja: Hazája a Távol-Kelet, ahonnan a múlt század közepét követően behurcolták Kaliforniába. Húsz év alatt az USA nyugati részei mellett a keleti partokat is meghódította. Először 1928-ban észlelték Európában, Magyarországon Szeged és Kámon területén. Ezt követően Európában gyorsan elterjedt. Ma már Európában általánosan elterjedt az északi területek kivételével. Jelenléte ma már a világ valamennyi részén kimutatott. Hazánkban az egyes országrészek között jelentős az eltérés az előfordulásában. A hűvösebb hegyvidéki körzetekben kevésbé jelentős.

A kártevő rendkívül széles tápnövénykörrel rendelkezik, 80 botanikai családhoz tartozó több mint 700 növényfajról gyűjtötték. Eddig hazánkban több mint 60 fajról mutatták ki. A legkülönbözőbb fás és lágyszárú növényeken fordul elő, mint kártevő elsősorban almán, körtén, ribiszkén, szilván, cseresznyén, meggyen, egresen, őszibarackon. A dísznövények és a vadon élő növények közül gyakori rózsán, galagonyán, kökényen és berkenyén. A fertőzött fákon a kérget teljesen beborítják az élő és elpusztult tetvek pajzsai. A szívogatás következtében a fák növekedésükben jelentősen visszamaradnak, csökken és szakaszossá válik a termésképzés, ezt egyes ágak, majd az egész fa pusztulása követi. A szívogatás helyén a gyümölcsökön, a leveleken és a kérgen piros foltok („lázfolt”, „lázkiütés”) képződnek. A fertőzés és a kártétel növényfajonként és fajtánként változik. Az alma, a ribiszke igen erősen fertőződik, míg a kajszibarack és a meggy gyengébben. Rendszertelenül kezelt üzemi és házikertek erősen fertőzöttek.

Évente nálunk 2 nemzedéke van. Meleg években ősszel megfigyelhető a 3. imágónemzedék kifejlődése is, amely azonban pusztulásra van ítélve. A faj nemzedékszáma változó, Szlovákia egyes területein 1 nemzedékű, a volt Szovjetunió déli részein 4 nemzedék is kifejlődik

A hímek és a nőstények teljes kifejlődéséhez 20–25 nap elegendő. A kifejlett hímek élettartama néhány órától 1–2 napig tart. A megtermékenyítést 20–35 napos embrionális fejlődés követi, majd mintegy 2 hónapig tart a lárvaszülés. A kártevő hazánkban L1 alakban telel át, fekete pajzs alatt. Termékenysége Európában 100 lárva körül van. A lárvák eljővetele folyamatos.

A hímek rajzása április végén, május elején kezdődik, az almavirágzás végén. A 2. nemzedékű hímek rajzása július elején szokott kezdődni. Az 1. nemzedékű lárvák előjövetele május végén szokott megindulni. A 2. nemzedékű lárvák előjövetele augusztus elején kezdődik. A lárvák megtelepedésre törzset, leveleket és gyümölcsöket egyaránt választanak.

A tájékozódásban a nőstény által kibocsátott feromon szolgál útmutatóul, de a színlátásnak is fontos szerepe lehet, a hímek aktívan repülnek a fehér szín irányába.

Európában viszonylag kevés a természetes ellensége és a meglévők is kevéssé hatékonyak, bár megfigyelhető a természetes ellenségek tevékenységének fokozódása, így az egyedsűrűsége az utóbbi évtizedekben csökkent.

Az intenzív üzemekben, bár drágán és sokszori permetezéssel de a pajzstetűkérdés megoldható. Igen fontos a fertőzésmentes szaporítóanyag. Eredményes a télvégi lemosó permetezés alkalmazása. A tél végi kezelések mellett elterjedtek a lárvák elleni nyári védekezések is. Ajánlják a hímek elleni védekezést is. A fertőzés visszaszorításával a permetezések száma csökkenthető. A kaliforniai pajzstetű megjelenését követően megkezdődött a Prospaltella perniciosi Tower parazitoid betelepítése Európába, amelynek hatékonysága fokozódó mértékű.

Fekete tölgy-pajzstetű

Targionia vitis Signoret

Syn: Aspidiotus vitis Signoret

A nőstény pajzsa 2 mm átmérőjű, szabálytalan ovális alakú, sötétszürke vagy fekete. A pajzs excentrikus körökkel borított, a középpontja erősen kiemelkedő, így kúp alakot vesz fel. A nőstény teste körte alakú, ibolya színű.

Dél-európai faj. Eddig hazánkban csak néhány helyről gyűjtötték, főként karsztbokros területekről. Elsősorban tölgykártevő. Fiatal csemeték pusztulását is okozhatja. Szőlőn is észlelték a károsítását. Az erősen fertőzött fák megsemmisítésével célszerű a fertőzési gócok felszámolása.

Kecskerágó-pajzstetű

Unaspis euonymi Comstock

Társnév: keecskerágó-kagylóspajzstetű

Syn: Chionaspis euonymi Comstock

A nőstény pajzsa 2 mm hosszú, körte alakú, barnás, rózsásbarna színű, a teste narancssárga. Dél-Európában elterjedt faj, hazánkban mind több helyen lép fel parkokban az Euonymus bokrokon, de erdőszéleken is előfordul a vadonélő kecskerágó fajokon. Az utóbbi években igen erősen pusztítja a bokrokat, különösen városi utcákon, parkokban és tereken. A nőstény telel át, évente 2 nemzedéke van. Az erősen fertőzött bokrokat célszerű megsemmisíteni.