Ugrás a tartalomhoz

Környezetjog

Bándi Gyula (2014)

Szent István Társulat

5. fejezet - EU KÖRNYEZETJOG

5. fejezet - EU KÖRNYEZETJOG

1. Az Európai Unió környezetpolitikája – akcióprogramok

1.1. Az EK környezetpolitika kezdetei

Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződés természetesen nem tartalmazott környezeti politikára vonatkozó rendelkezéseket, hiszen 1957-ben e problémakör még nem jelent meg közvetlenül, nem vált olyan mértékben alapkérdéssé, mint a hetvenes évek elejétől. Egyébként is az EGK létrehozásakor a gazdasági integrációra összpontosítottak. A váltás tehát a hatvanas évek végére, de különösen a hetvenes évekre tehető, amikor világosabbá vált a gazdaság és a környezetvédelem szoros kapcsolata, illetve a környezeti problémák sokasodása szükségessé tette az integrációs lépéseket is. A gazdasági integráció a hetvenes évekre eljutott arra a szintre, amelyben a környezeti kérdésekben való közös cselekvés hiánya gátolja magának az integrációnak az előrehaladását. Gondoljunk e téren a termékszabályozás különbözőségére, az erőforrások felhasználásában rejlő korlátokra, az erősebb környezetvédelmi követelményeket támasztó országok és a környezeti szempontból „lazább” megítélésű országok közötti különbségekre az ipar telepítési feltételeit tekintve és így tovább. Világossá vált, hogy a Közösség környezeti integrációja a gazdasági integráció szükségszerű velejárója.

A legelső jelentős irányelv e téren az 1967-ben elfogadott, a veszélyes anyagok osztályozására, csomagolására és megjelölésére vonatkozó jogszabályok, rendelkezések és igazgatási eljárások, szabályok közelítéséről szóló 67/548. számú irányelv volt, amelynek preambuluma a lakosság, különösen az ilyen anyagokat és készítményeket használó dolgozók védelme mellett közvetlenül jelöli meg a hat tagállam belső szabályai közötti különbségeket, mint a Közösségen belüli kereskedelmet gátló akadályok megszüntetésének szükségességét.

A közös cselekvés szükségessége a hetvenes évek elejére az Európai Gazdasági Közösség környezeti politikai integrációjának elindítását indukálta. E téren érdemes megemlékezni a tagállamok állam- és kormányfőinek 1972 októberében Párizsban megrendezett csúcskonferenciájáról, melynek nyilatkozata így fogalmaz: „ A gazdasági növekedésnek, amely önmagában nem végcél, elsődlegesen az életfeltételekben mutatkozó különbségek enyhítéséhez kell hozzájárulnia. Ennek az összes társadalmi partner részvételével kell végbemennie, az életminőség és az életszínvonal javítását kell eredményeznie. Az európai eszméhez illően különös figyelmet kell szentelni a kézzel nem fogható értékeknek és a környezet védelmének, oly módon, hogy a haladás valóban az emberiség szolgálatába állítható legyen.”

A Bizottság által ennek nyomán kidolgozott akcióprogram – melyet végül a Tanács 1973 novemberében fogadott el – lett az Európai Közösség Első Környezeti Akcióprogramja,[147]melyet a mai napig további öt követett, és jelenleg a 2002-ben elfoga dott Hatodik Akcióprogram végrehajtása folyik. A Tanács és a tagállamok kormányfői nyilatkozattal, a további Akcióprogramokat pedig határozattal fogadták el. E két jogi forma tehát nem jelenti az elfogadott dokumentum kötelező erejét, hanem valóban csupán politikai állásfoglalásként, szándéknyilatkozatként jelenik meg. Az akcióprogramok olyan politikai dokumentumok, amelyek kijelölik a közös cselekvés irányát, meghatározzák azokat az alapvető intézményeket, amelyek fejlesztését kiemelten fontosnak tekintik. Nem kötelező szabályok tehát, végrehajtásuk az utóbbi két akcióprogram tekintetében legfeljebb a közösségi szervezetek számára követelmény.

Az Első Akcióprogram tette le a Közösség környezeti politikájának alapjait. A dokumentum két fő részből állt, az első a célokat és alapelveket, továbbá a közösségi szintű tevékenység általános területeit határozza meg, a második a környezet védelme és fejlesztése érdekében az egyes területeken szükséges konkrét közösségi tevékenységeket részletezte. Az Akcióprogram az Európai Közösség környezeti politikája általános célját „a Közösség polgárai életkörülményeinek, életminőségének, környezetének és életfeltételeinek” javításában határozta meg, kimondva, hogy a növekedést össze kell egyeztetni a természetes környezet megőrzésének szükségletével.

Az Első Környezeti Akcióprogram által megfogalmazott tizenegy alapelvet az elvek fejezetében már felsoroltuk, és ezek a mai napig alapjai a közösségi környezetpolitikának.

  1. A szennyezés, illetve a környezeti ártalmak forrásánál történő fellépés.

  2. A környezeti hatások figyelembevétele.

  3. A természeti erőforrások ésszerű hasznosítása.

  4. A tudomány és a technika környezetvédelmi célú fejlesztése.

  5. A szennyező fizet alapelve.

  6. Egyik állam sem okozhat környezeti kárt a másik államnak.

  7. A fejlődő országok érdekeinek figyelembevétele.

  8. Az Európai Közösség és a tagállamok regionális és nemzetközi együttműködése.

  9. A környezetvédelem a Közösségben mindenki ügye, amelyet minden szinten oktatni kell.

  10. A környezeti cselekvés megfelelő szintjének meghatározása.

  11. A tagállamok környezeti politikáinak összehangolása és harmonizálása a Közösségben.

Az alapelvek a későbbi akcióprogramokban megerősítést nyertek, és közülük a legfontosabbak a Római Szerződés környezeti fejezetébe is bekerültek, majd a későbbi módosítások során részben átalakultak, részben újak is csatlakoztak hozzájuk, mindenesetre szerződéses helyük miatt ezen elvek már jogi kötelező erővel is bírnak. Az akcióprogram I. része a célok és alapelvek meghatározását követően a program keretében végrehajtandó tevékenységekről általános áttekintést nyújt, majd a II. rész e tevékenységek részletes kifejtésével, az egyes ágazati környezeti területeken végrehajtandó feladatokat határozza meg, konkrét határidőket megjelölve az elkövetkezendő két évre. A Közösség környezeti tevékenységeit három fő kategóriába sorolja: a szennyezés és a környezeti ártalmak csökkentése és megelőzése; a környezet és a települési környezet javítása; a nemzetközi környezetvédelmi szervezetekben végzendő közösségi és a tagállamokkal közös cselekvés. Mindezek részletes kifejtésére nem kerítünk sort.

Az 1977-ben megszületett második környezeti akcióprogram az első program nyomán megindult projektek folyamatosságát kívánja biztosítani, továbbá új feladatokat jelöl ki az 1977–1981 közötti ötéves periódusra. A program gyakorlatilag ugyanazokat a területeket fogja át, amelyekre az első akcióprogram is kiterjedt. Elsőbbséget biztosít a víz-, a levegő- és a zajvédelem számára, s különös figyelmet szentel a terület, a környezet és a természeti erőforrások ésszerű hasznosításának. Kiemelt hangsúlyt fektet a szennyezés, a hulladékok keletkezése és a földhasznosítás terén a megelőzést szolgáló eszközökre és mechanizmusokra. Mindezek hozzájárulnak egy átfogó környezeti politika fokozatos kialakításához, amely szorosabban kötődik a gazdasági tervezéshez, s amelynek kialakításában és végrehajtásában az egyéneknek is nagyobb szerepet kell játszaniuk.

A program környezetfejlesztéssel foglalkozó fejezete kiemelt szerepet szán a környezeti hatásvizsgálatok és értékelés rendszere kidolgozásának, elemzi továbbá a gazdasági eszközöknek a környezetvédelem szolgálatába állítása lehetőségeit, foglalkozik a környezetvédelmi információszolgáltatás rendszerének kiépítésével. Hangsúlyozza a Közösségen kívüli államokkal való együttműködés szükségességét is.

A harmadik környezeti akcióprogramot 1983-ban fogadták el az 1982–1986 közötti ötéves időtartamra. E program tartalma az eddigiekhez képest inkább általános. Lényegi kérdés, hogy a gazdaság és a környezetvédelem összekapcsolása mellett egyre nagyobb figyelmet szentel a környezetvédelem önmagáért való megoldásainak kiépítésére, és a Közösség alapvető céljának tekinti magát a környezetvédelmet is. A harmadik akcióprogram a korábbi programoknál erőteljesebb hangsúlyt fektet a megelőzés alapelvére, valamint kiemeli a környezeti politika gazdasági-társadalmi szerepét. A program újdonsága a környezetvédelmi szempontok egyes gazdasági tevékenységek tervezésébe, fejlesztésébe való integrálásának követelménye. Ugyancsak kiemelten szerepel a környezeti cselekvés legmegfelelőbb szintjének megválasztása: a közösségi szint tehát kizárólag azoknak az eszközöknek meghatározására és alkalmazására tartandó fent, amelyek ezen a szinten a leghatékonyabbak (szubszidiaritás gondolata). Elsőként jelenik meg erőteljesen az a kérdés, hogy a tagállamok hogyan hajtják végre a környezeti jogszabályokat, illetve ennek fokozott ellenőrzése. Koncentrált feladatként jelenik meg a területi tervezési politika megelőzési szerepe, illetve a különösen érzékeny területek védelme. Végezetül nem marad el a Közösségnek a nemzetközi szervezetekben való szerepvállalása, valamint a fejlődő országokkal folytatott környezetvédelmi együttműködés hangsúlyozása.

A negyedik környezeti akcióprogramot 1987-ben fogadták el. Jelentősége éppen abban áll, hogy tekintettel az Egységes Európai Okmány rendelkezéseire, a Közösség környezeti politikájának új szakaszába lépett. Az okmány révén ugyanis a Római Szerződés kiegészült a környezetre vonatkozó címmel, amely a Közösség környezeti politikáját alkotmányos rangra emeli. Ugyancsak ettől kezdve beszélhetünk a jogharmonizáció intenzívebbé válásáról is, ami a környezetvédelmi szabályozásra is kihat. A negyedik akcióprogram továbbra is érvényesnek ismeri el az első akcióprogram által lefektetett és a továbbiakban megerősített környezeti politikai célokat és alapelveket, ismét kijelenti, hogy „a környezetvédelmet mint alapvető elemet szükséges figyelembe venni a gazdasági döntések meghozatalában” (integráció gondolata), és minderre a magas szintű környezetvédelem gondolata vonatkoztatható. Az egész környezetvédelem tehát a további gazdasági előrehaladás feltétele, alapvető szükséglet. A program tárgyalja a környezeti politika gazdasági és foglalkoztatási vonatkozásait, a gazdasági eszközök környezetvédelmi célú alkalmazását, kiemeli a költség-haszon elemzés, a szennyező fizet alapelve, az állami támogatások és a felelősség kérdéseit. A szennyezés megelőzésének és ellenőrzésének különböző módszereit tárgyaló fejezet hangsúlyozza a környezet egyes elemei szennyezésekkel szembeni együttes védelmét, a szektorális eszközökkel szemben az integráció, a később majd egyértelműen megfogalmazott integrált szennyezésmegelőzés és -ellenőrzés felé lép.

1.2. Az ötödik akcióprogram

Az ötödik környezeti akcióprogramot, melyet 1993 februárjában fogadtak el, erőteljesen meghatározza az Európai Unió létrehozása, az 1992-es Maastrichti Szerződés. Az új kihívásoknak csak a környezeti politika új irányainak kijelölésével, szemléletmódjának és eszközeinek megreformálásával lehet megfelelni. Az uniós szerződés mellett jelentős hatása volt a program elfogadására az ENSZ által 1992 júniusában Rio de Janeiróban megrendezett környezet és fejlődés konferencia és az ott elfogadott dokumentumok. Mindezek tudatában érthető, miért kapta az ötödik akcióprogram mint az „Európai Közösségnek a környezetre és a fenntartható fejlődésre vonatkozó politikai és cselekvési programja” a ’Fenntarthatóság felé’ címet. E program egyben a riói Agenda 21 végrehajtásának része.

A terjedelmes ötödik akcióprogram a bevezetőt és egy tartalmi összefoglalót követően három fő részből áll:

  • Az első az Európai Közösségnek a környezetre és a fenntartható fejlődésre vonatkozó politikáját és stratégiáját részletezi;

  • A második a Közösségeknek a szélesebb nemzetközi színtéren betöltött szerepét jelöli ki;

  • A harmadik a program prioritásaival, a környezeti költségek megállapításával, valamint a program előrelátható felülvizsgálatával foglalkozik.

A program alapkövetelményként fogalmazza meg az átfogó életminőség és a természeti erőforrásokhoz való folyamatos hozzáférés lehetőségének fenntartását, valamint a tartós környezeti károsodás elkerülését. A program új szemléletet képvisel a következők miatt:

  • Azokra az anyagokra és tevékenységekre összpontosít, amelyek pusztítják a természeti erőforrásokat, vagy egyébként károsítják a környezetet;

  • A környezetre hátrányos jelenlegi trendekben változást kezdeményez, annak érdekében, hogy optimális feltételeket biztosítson a jelen és a jövő generációk társadalmi-gazdasági jóléte és növekedése számára;

  • Arra törekszik, hogy változás következzen be a társadalom magatartásában a megosztott felelősség alapján, bevonva annak minden szektorát, úgymint a közigazgatást, az állami és magánvállalkozói szektort és a társadalom egészét;

  • A felelősséget meg kell osztani az egyes kérdések vagy problémák megoldására egyidejűleg alkalmazott eszközök körének jelentős szélesítésén keresztül.

A program környezetvédelmi prioritásai között szerepel az éghajlatváltozás, a savasodás és levegőszennyezés, a természeti erőforrások és a biológiai sokféleség pusztulása, a vízkészletek csökkenése és szennyezése, a települési környezet romlása, a tengerpartok pusztulása, a hulladék, tehát szinte mindent felölel. A program öt szektort emel ki – ezek: az ipar, az energetika, a közlekedés, a mezőgazdaság és az idegenforgalom –, ugyancsak elég általános módon, mindegyik esetben külön környezetvédelmi célokat kapcsolva hozzájuk. Példaként az ipar céljait emeljük ki, amely szerint az ipar-környezet kapcsolatnak három alappilléren kell állnia:

  • jobb erőforrás-kihasználás,

  • az információ felhasználása a jobb fogyasztói választás ösztönzése érdekében,

  • közösségi szabványok a gyártási folyamatokra és a termékekre vonatkozólag.

A környezeti jog szempontjából az akcióprogram 7. fejezete a leglényegesebb. Ez a fejezet szól a környezetvédelem szolgálatába állítható eszköztár bővítéséről. A program kimondja: „Állandó szükség van jogalkotási intézkedésekre a Közösség szintjén, így különösen

  • a környezetről való gondoskodás és a környezetvédelem alapvető elveinek meghatározására,

  • nemzetközi egyezményekhez való közösségi csatlakozásra,

  • egységes szabványokra és/vagy ellenőrző rendszerekre, amelyek szükségesek vagy alkalmasak lehetnek a közös piac integritásának megőrzése érdekében.”

Az akcióprogram gyakorlati reformokat akar elérni a következő területeken:

  • a jogalkotás fejlesztése,

  • végrehajtás,

  • a politikai szempontok integrálása,

  • a társadalom bevonása,

  • környezeti felelősség,

  • az Európai Környezetvédelmi Hivatal bevonása,

  • a végrehajtásról készült jelentések.

A jogalkotás fejlesztése mindenekelőtt ismét további gyakorlati reformok végrehajtását igényli:

  • elsősorban megfontoltan kell az eszközöket kiválasztani és előkészíteni,

  • az intézkedések és szabványok előzetes konzultációt igényelnek,

  • a jogalkotásnak nem szabad megfeledkeznie a végrehajtási szabályokról,

  • gyakorlati megvalósítási programok, például szakmai találkozók szükségesek.

Az intézkedéseknek a szubszidiaritás elvén kell alapulniuk, vagyis a Közösség csak akkor tesz intézkedést, ha az adott célokat a tagállamok nem tudják megfelelően elérni. A szubszidiaritás elve összekapcsolódik a megosztott felelősség elvével, amely a szereplők és eszközök megfelelő szinten való összekötését jelenti, a Közösség és a tagállamok, illetve a területi és a helyi hatóságok hatásköri elválasztásának megkérdőjelezése nélkül.

Az ötödik akcióprogram felülvizsgálatának folyamata 1998-ban nyert végleges formát, méghozzá ugyancsak határozat jogi formájában. A felülvizsgálatot és az ezzel együtt járó módosítást több tényező tette nélkülözhetetlenné. Ezek közül kiemelendő Ausztriának, Finnországnak és Svédországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása, továbbá a bővítési folyamat kiterjesztése a közép-kelet-európai társult államokra. A módosítás preambuluma hangsúlyozza az alapvető célok és prioritások változatlan érvényességét, nevezetesen a fenntartható fejlődés gyakorlati megvalósításának, a környezeti követelmények más politikákba való integrálásának, valamint a környezeti politikai eszközök bővítésének szükségességét. A határozat két fő részből áll. A Kulcsprioritások cím alatt visszatér a fenti öt ágazatra, illetve emellett kiemelt fontossága van a környezeti politika eszközei bővítésének, ezen belül elsősorban a piaci alapú és az egyéb gazdasági eszközök szerepét húzza alá, illetve a horizontális eszközök közül közösségi szinten az egyes programok és tervek, köztük a Bizottság által elkészített jogszabálytervezetek környezeti hatásainak értékelését stb. Idetartozó követelmény a környezeti politika jogi kereteinek fejlesztése, kiváltképpen a jogalkotás egyszerűsítése, keretirányelvek alkalmazása segítségével, különös figyelemmel az elfogadott eszközök nemzeti jogba való átültethetőségére. A határozat második része öt további különös figyelmet igénylő környezeti kérdéssel foglalkozik, mint az információrendszer fejlesztése vagy a megosztott felelősség koncepciója alapján a környezeti politika gazdasági és társadalmi szereplői közötti partneri viszony fejlesztése. Ugyancsak kiemelt helyet kapnak bizonyos környezeti problémák az éghajlatváltozástól a környezeti veszélyhelyzetek és balesetek megelőzésére vonatkozó szabályozás felülvizsgálatán át a közösségi környezeti jogszabályok felülvizsgálatáig.

1.3. A hatodik akcióprogram (2002–2012)

A fenntartható fejlődés tényleges megvalósítása áll a hatodik akcióprogram[148]középpontjában, amely magában foglalja a társadalmi és gazdasági vonatkozásokat is. Ennek megfelelően az életminőség javítása a fenntartható fejlődéssel együtt értékelendő. A program meghatározza a környezetvédelmi politika céljait a következő 10 évre, illetve a szükséges intézkedéseket 5–10 éves távlatban, oly módon, hogy nem csupán a közösségi, hanem a nemzeti, a regionális és a helyi feladatokat is érinti, illetve emellett a gazdasági ágazatokat is.

A program négy prioritást élvező környezetvédelmi területet emel ki:

  1. az éghajlatváltozás kérdését,

  2. a természetvédelem és biodiverzitás kérdését,

  3. a környezetvédelem egészségügyi vonatkozásait (környezet-egészségügy), valamint

  4. a természeti erőforrásokkal és a hulladékkal való fenntartható gazdálkodás kérdését.

1. Az éghajlatváltozás kezelése. E prioritási terület célja, hogy az üvegházhatást okozó gázok légköri koncentrációját olyan szinten tartsa, amely nem okoz a természetes állapotnak nem megfelelő változásokat a Föld légkörében. A kérdés rendezése az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezményével kapcsolatos rendszerben történne, melynek segítségével 2020-ig az 1990-es kibocsátás 20–40%-ával kellene az üvegházhatású gázok kibocsátását csökkenteni. A nemzetközi összefogás alapja középtávon a Kiotói Jegyzőkönyv. A közösségi cselekvések számos területen jelenhetnek meg, így egyebek között a szén-dioxid-kibocsátási jogok EU-n belüli kereskedelme, a megújuló energiaforrások alkalmazásának támogatása, a piaci eszközök alkalmazása, az iparral történő környezetvédelmi megállapodások megkötése, stb.

2. A természetvédelem és biodiverzitás. E terület elsődleges célja a természeti rendszerek védelme és helyreállítása, a biodiverzitás csökkenésének megállítása. Olyan kérdéskörök kerülhetnek szóba, mint a földhasználat, az erdők fenntartható használata, a talaj védelme vagy a genetikailag módosított szervezetekkel kapcsolatos ellenőrzési mechanizmusok kérdése.

3. Környezet-egészségügy. A célkitűzés e téren, hogy olyan környezetminőségi állapotot teremtsünk meg, amelyben az ember által okozott terhelés – ideértve egyebek között a különféle sugárzásokat is – nem befolyásolja károsan vagy nem kockáztatja az emberi egészséget. Az emberi jogok kapcsán már elmondottak szerint az egészség a fizikai, mentális állapotot, illetve a társadalmi jólétet is jelenti. E területen belül azonosítani kellene az emberi egészséget érintő kockázatokat, meghatározni azt a módot, ahogyan a szennyezések az emberi testre hatnak, illetve mindennek következtében sajátos prioritásokat és programokat kell kialakítani.

4. A természeti erőforrások fenntartható használata és a hulladékkal való fenntartható gazdálkodás. Az alapvető cél e téren, hogy a megújuló és nem megújuló erőforrások fogyasztása ne lépje túl a környezet eltartó képességét.

A környezetvédelmi célkitűzések megvalósításához szükséges intézményi stratégiák fejlesztésében is megjelöl a program több területet, ahol további lépésekre van szükség, amelyeket az egyszerűség érdekében öt csoportba soroltunk:

  1. a meglévő jogszabályok végrehajtásának erősítése;

  2. a környezetvédelmi szempontok más közösségi politikákba való integrálása;

  3. a piac ösztönzése a környezeti érdekek figyelembevételére, elsősorban a gazdasággal és a fogyasztókkal együttműködésben;

  4. az állampolgárok bevonásának és szokásai megváltoztatásának ösztönzése, valamint

  5. nagyobb figyelem a területhasználati, fölhasználati tervezés és menedzsment kérdéseire.

1. stratégiai terület – a jog alkalmazása, végrehajtása.

A jogszabályok végrehajtása prioritást élvez a program időszakában, ennek megfelelően egyebek között a Bizottság következetesen érvényesíti a tagállamok elleni jogsértési eljárásokat az EK Bíróság előtt. Ugyanakkor a jogkövetés nem csupán a szigorúságot jelenti, mert ide tartozik az átláthatóság, az önkéntes eszközök támogatása, az információhoz jutás erősítése, a pozitív példák stratégiája, de a környezetvédelemmel kapcsolatos büntetőjogi eszközök egységesebb megítélése is. Az ösztönző és visszatartó eszközök megfelelő kombinációját kell tehát kialakítani.

2. stratégiai terület – integráció.

Az EK-szerződés 6. cikke tartalmazza az integráció gondolatát, amelyet elsősorban magán a Közösségen belül kell megvalósítani. Ennek egyik eszköze az egyes szektorokba történő integrációval kapcsolatos ellenőrzés és jelentéstétel indikátorainak kidolgozása, de idesorolandóak a közösségi politikai dokumentumok környezeti hatásvizsgálatára irányuló kötelezettségek is.

3. stratégiai terület – együtt a piaccal.

A piac ösztönzése és a fogyasztói magatartás befolyásolása számos eszköz együttesét jelenti, a fenntartható termelési és fogyasztói magatartás, szokások kialakítása érdekében. Az üzleti élet résztvevőit a tiszta technológia terjesztésére kell ösztönözni, illetve más piaci eszközöket is igénybe kell venni, mint például az agrár-környezetvédelmi megállapodások, melyek keretében támogatást kapnak azok a termelők, akik bizonyos környezetvédelmi célok megvalósításán dolgoznak.

E terület elemei közé sorolandó elsősorban:

  • az adózás vagy díjfizetés kérdése;

  • az üzleti szférával való partneri viszony kialakítása, egyebek között az önszabályozás eszközeivel vagy jogkövetést segítő programokkal, a közigazgatási szerződések, megállapodások erősítése, a jó példák bemutatása, illetve az integrált termékpolitika alakításával, de az EMAS-rendszer működtetése is ennek része;

  • a fogyasztók ösztönzése és segítése, annak érdekében, hogy megfelelő döntéseket hozzanak, például az ökocímke-rendszer alkalmazása révén, a megfelelő terméktájékoztatás segítségével, de az államot is fogyasztónak tekintve, a közbeszerzések környezettudatos irányítása sem maradhat ki;

  • a környezetet potenciálisan károsító tevékenységek támogatásának, állami segélyezésének korlátozása;

  • a pénzügyi szektor „zöldítése”, egyebek között a környezetbarát kölcsönpolitikával;

  • végezetül a környezetvédelmi kártérítési felelősség harmonizálása is e terület része.

4. stratégiai terület – társadalmi részvétel.

Az állampolgárok megfelelő jogosítványokkal való felruházása, illetve magatartásuk befolyásolása is kiemelkedő fontosságú, melyet elsősorban a megfelelő információ segítségével lehet elérni, valamint tájékoztató anyagokkal. Az akcióprogram kiemeli az Aarhusi Egyezmény fontosságát e téren.

5. stratégiai terület – terület- és földhasználat.

A területhasználati tervezés és a menedzsment döntések környezetbarátabbá tétele az egyetlen olyan prioritás, amely nem általában a környezetpolitikai és jogi eszközökre, hanem egy elmaradott szektor fejlesztésére figyel. E körben a fenntartható tervezés mellett a környezeti hatásvizsgálat gyakorlata, megfelelő településfejlesztés, a Közös Mezőgazdasági Politika fejlesztése, valamint a turizmussal kapcsolatos feladatok említhetők külön.

A hatodik akcióprogram megkövetelte, hogy a Bizottság fogadjon el tematikus stratégiákat a következő hét területen:

  • levegőszennyezés,

  • hulladékmegelőzés és hasznosítás,

  • a tengeri környezet megőrzése,

  • a talaj,

  • a növényvédő szerek fenntartható használata,

  • az erőforrások fenntartható használata,

  • városi környezet.

A tematikus stratégiák a környezetpolitika új generációját jelentik, hiszen nem egyes szennyezőkkel, illetve gazdasági tevékenységekkel foglalkoznak, mint régebben. Hosszú távú környezetvédelmi célokat tűznek ki, egészen 2020-ig. Mindehhez hozzárendelik a megfelelő eszközöket is – így a minél egyszerűbb, átláthatóbb és arányos jogi eszközöket, oly módon, hogy azok a lehető legkevesebb terhet jelentsék és egyben költséghatékonyak legyenek. Ennek megfelelően a hét stratégia és azok lehető legjobb együtthatása is a fenntarthatóságot szolgálja majd.

Az Akcióprogram felülvizsgálatára 2007-ben került sor. A felülvizsgálatról szóló bizottsági kommüniké nem túl optimista, amikor kijelenti: „Mindenesetre, az EU még nem lépett e fenntartható környezeti fejlődés útjára.”[149]Ugyanakkor a közösségi környezetjog meghatározó jelentőségére is felhívja a figyelmet a dokumentum, kijelentve, hogy a tagországok átlagában a közösségi jog a nemzeti jogalkotás 80%-át meghatározza. A felülvizsgálat három kérdést dolgoz fel:

  • Elsősorban a fenti prioritások helyzetét elemzi.

  • Másodszor a tudományos elemzés fényében megvizsgálja, hogy a kitűzött eredeti célok még elegendőek-e.

  • Harmadszor elvégzi a szükséges felülvizsgálatot, különösen az EU Fenntartható Fejlődés Stratégiája, a növekedés és foglalkoztatás Lisszaboni Stratégiája, illetve a Bizottság Jobb Jogalkotási programja összefüggésében.

A kommüniké fő konklúziója, hogy a környezetvédelem fokozott integrációjára van szükség, illetve a környezetpolitikát 2012-ben alapvetően át kell formálni.

Végezetül figyelmet érdemel egy terjedelmes kötet, amely 2010. novemberében látta meg a napvilágot, az európai környezet állapotáról, nem statisztikai szemlélettel, az ún. SOER jelentés[150]. A tanulmány 10 kulcsfontosságú üzenetét érdemes felidézni:

  • Európa természeti erőforrásainak és folyamatainak további csökkenése aláássa a gazdasági és szociális kohéziót.

  • A klímapolitika terén nagyobb erőfeszítések szükségesek, mert eddig nem értünk el elegendő eredményt.

  • A biodiverzitás pusztulásának 2010-re tervezett megállítása nem sikerült, ezért további erőfeszítések szükségesek.

  • A hulladékkeletkezésben fogyasztói szokásaink változásával léphetünk előre.

  • Hosszútávú szennyezés-csökkentési programokra és az elővigyázatosságra van szükség a környezetegészség terén.

  • Az európai környezet állapotát nem ismert mértékben befolyásolják a globális megatrendek, ezeket meg kell ismerni.

  • A természeti tőke és az ökoszisztéma által biztosított szolgáltatások terén további hatékony management és integráció szükséges.

  • Növelni kell az erőforrások felhasználásának hatékonyságát és biztonságát.

  • A környezetpolitikát hatékonyan kel végrehajtani és erősíteni a környezeti kormányzást.

  • Egy zöldebb európai gazdaságot kell megteremteni.

A fentiek közül, illetve azokat szintetizálva a jövő prioritásainak a következőket tartja a jelentés:

  • A jelen környezeti prioritások hatékonyabb végrehajtására és további erősítésére van szükség.

  • A természeti tőke és az ökoszisztéma által biztosított szolgáltatások terén további hatékony management szükséges.

  • A környezetpolitika koherens integrációja nélkülözhetetlen minden területen



[147] OJ C 112, 1973. 12. 20.

[148] Az Európai Parlament és a Tanács 1600/2002/EK határozata (2002. július 22.) a hatodik közösségi környezetvédelmi cselekvési program megállapításáról.

[149] Communication from the Commission to the European Parliament, the Council, the European Economic and Social Committee and the Committee of the Regions on the Mid-term review of the Sixth Community Environment Action Programme, Brussels, 30.4.2007, COM(2007) 225 final, 17. old.

[150] The European Environment State and Outlook 2010 Synthesis, kiadta az Európai Környezetvédelmi Hivatal (EEA).