Ugrás a tartalomhoz

Helyek, tárgyak, viselkedés

Dúll Andrea

L'Harmattan Kiadó

4. fejezet -

4. fejezet -

2. Környezetpszichológia: alaptudomány vagy alkalmazás?[29]

2.1 Mi a környezetpszichológia? Fogalmi és szemléleti alapvetés

A környezetpszichológia – újabban gyakran ember–környezet-tudománynak (people–environment studies, lásd Bonnes–Secchiaroli 1995; Sommer 2000) nevezik – a pszichológiatudomány egyik dinamikusan fejlődő területe, amelynek egyik érdekes jellemzője, hogy a fizikai környezetnek ugyanannyira (bár természetében nyilvánvalóan nem ugyanolyan) aktív szerepet tulajdonít az ember–környezet viszonyban, mint a hely- vagy tárgyhasználónak. Az „aktív környezet” gondolata az építészeti/környezeti determinizmusban (Franck 1984) gyökerezik. Ez a nézet kialakulásától kezdve ellenpontozni kívánta a pszichológiai determinizmus elvét, miszerint a személyiség tartós tulajdonságai – stabilitása, ingertűrése stb. – a meghatározók abban, hogy az ember mit visel el egy környezeti kontextusban, pl. nehéz munkahelyi feltételek mellett. A hatás azonban semmiképp sem egyoldalú: a környezet hat az emberre, ugyanakkor ezzel egy időben az ember is hat a környezetére, és így tovább (Dúll 2002c). A számukra megfelelő környezeteket az emberek jobban ismerik, szeretik és védik, míg a nem megfelelőket rombolják. Az így kialakult minőségű (kellemes, kellemetlen stb.) környezet pedig visszahat a használó viselkedésére, érzelmeire, attitűdjeire stb., aki természetesen ennek hatására másként nyilvánul meg a helyen – és a folyamat halad tovább. A környezetrombolási példával szemben pozitív tendenciát is említhetünk: egy tisztán, kulturáltan berendezett szórakozóhely kevésbé „hívja” a vandál megnyilvánulásokat, ami jó irányba válogatja a közönséget. A kulturált látogatók pedig igénylik és kedvelik a rendben levő környezetet – és a folyamat pozitív irányba halad előre.[30]

A környezetpszichológia az egyének és fizikai környezetük közötti interakciók tanulmányozása (Bell et al. 1990; Gärling 1998). Kölcsönhatásról van tehát szó – a környezetpszichológia alapkoncepciója szerint nem elégséges és nem is lehetséges egymástól elszigetelten megértenünk a környezet egyénre gyakorolt pszichológiai hatását, illetve azt a folyamatot, ahogyan az ember alakítja környezetét. A személy–környezet tranzakciók (vö. pl. Dúll 2002c) során az egyének/csoportok megváltoztatják a környezetet, és egyúttal viselkedésük, tapasztalataik, észlelésük stb. megváltozik a környezet által.

2.2 A környezet fogalma

A „környezet” jelent épített helyeket – pl. otthonok, lakóhelyek, irodák, iskolák, utcák –, de jelent természeti tereket is: parkokat, erdőket, folyópartokat. A helyekkel zajló tranzakció vizsgálata, ha nagyobb emberi csoportosulások vesznek benne részt, a szociális ökológia (Stokols 1996a) feladata; amennyiben egyének, kisebb társas csoportok – pl. családi vagy munkahelyi közösség, gyalogosok, irodai dolgozók, építészek vagy más mindennapi emberek –, akkor inkább szokás környezetpszichológiai problémamegközelítésről beszélni.

Más szempontból a környezet Ittelson (1978) kritériumait figyelembe véve definiálható. Eszerint a környezet

  1. minden érzékszervnek szimultán nyújt információt,

  2. perifériás és központi információt is magába foglal,

  3. jóval több környezeti információt jelent, mint amennyit (tudatosan) kezelni tud a használó,

  4. nem rendelkezik mereven rögzített térbeli határokkal,

  5. akciókon, aktív cselekvéseken keresztül határozódik meg és szerzünk róla tapasztalatokat,

  6. szimbolikus jelentéssel bír,

  7. megtapasztalásának eredménye koherens és bejósolható „egész” formáját ölti.

2.2.1 Az ember–környezet tranzakció

A környezetpszichológiai tranzakcionális megközelítés (Altman–Rogoff 1987; Werner et al. 2002) ember–környezet rendszerekre épül, amelyekben az embereket és az őket a mindennapokban körülvevő környezetet térben-időben egymást kölcsönösen definiáló tényezőknek kell tekinteni: így az ember–környezet kapcsolat dinamikus, reciprok tranzakcióként elemezhető. Ebben a szoros kölcsönhatásban egyúttal elválaszthatatlanul összefonódnak a környezet fizikai és társas tulajdonságai – a helyek/tárgyak tehát lényegüket tekintve szociofizikai természetűek (Dúll 1998). A fizikai környezet és az ember közötti dinamikus kapcsolat az ember oldaláról sok szinten elemezhető: a viselkedés, az érzelmek, az attitűdök, az értékek, a vágyak szintjén. A környezet oldaláról is elemzendőek azonban ezek a folyamatok: érdemes a pszichológiai eszközök és szemlélet segítségével megértenünk, hogy mit is jelent egy hely leromlása, funkciójának megváltozása vagy szimbolikus jelentésűvé válása. Épp a környezetpszichológusok tudatosították a lélektanban, hogy aktívan figyelemmel kell lennünk arra, hogy minden társas interakció fizikai közegben zajlik, és fordítva: minden fizikai környezet társasan értelmezett, vagyis szociofizikai környezetekről érdemes beszélnünk (Stokols–Shumaker 1981). A tranzakcionális szemlélet szerint a személy, a pszichológiai folyamatok és a szociofizikai környezet egymással szerves egészet alkotnak. Ez az elképzelés számos elméleti és módszertani konzekvenciával (és nehézséggel) jár, hiszen a jelenségek elemzés során az egésztől, a kontextustól haladunk a részek felé, a teljes szituációt sosem feledve (Stokols 1987): minden pszichológiai jelenséget az azt körülvevő téri és szociokulturális miliőben lehet és kell értelmezni (Dúll 2001a). További sajátsága ennek a szemléletnek, hogy az idői, illetve a változásokkal kapcsolatos folyamatokat – amelyeket hagyományosan független változóként kezelünk – az adott jelenség szerves részének tekinti.

A tranzakcionálisan definiált szociofizikai környezet, vagyis a személy–hely kölcsönkapcsolat értelmezhető mikro-, mezo- és makroszinten (McAndrew 1993). A mikroszint azt jelenti, hogy az egyén és az őt körülvevő közvetlen szociofizikai környezet tranzakcióját értelmezzük, pl. elemezhető a kórtermi környezet szerepe a beteg gyógyulásában, és viszont, a gyógyulási folyamat hatása a kórterem szociofizikai viszonyaira. A mezoszint a csoportok és a csoportdinamika a környezet kapcsolatára vonatkozik, például megvizsgálható, hogy adott kórház szociofizikai feltételei hogyan játszanak szerepet a személyzet és a betegek interakciójában. Makroszintű elemzés esetén nagyszámú személy, csoport, szervezet és szociofizikai környezet egymáshoz való viszonyát tárjuk fel – elemezhető ily módon az adott kórházi helyzet, különböző konkrét (gazdasági, szervezeti, politikai stb.) kontextusokat figyelembe véve. Proshansky és munkatársai (1970b; 1970c) kórházi környezetben végzett klasszikus, tulajdonképpen a környezetpszichológia kezdetét jelző vizsgálatuk alapján olyan általános elveket fogalmaztak meg már a terület kialakulásakor, amelyeket a környezetpszichológusok azóta is elfogadnak és a (szocio)fizikai környezetre általánosíthatónak tartanak. Ezeket az elveket az alábbiakban egy másik, gyakran vizsgált helytípus, a nyitott és a zárt irodai környezetek példáján foglaljuk össze:

Egy fizikai környezetben (pl. egy nyitott irodában) megjelenő, jellegzetes viselkedési megnyilvánulások az adott környezetre vonatkoztatva sajátosak és állandóak, tehát azonosíthatók (jellegzetes mintázatot mutatnak pl. egy hagyományos, illetve egy másik nyitott irodai szociofizikai rendszerrel összevetve).

Különböző tulajdonságokkal rendelkező (pl. extrovertált és introvertált) emberek adott helyen (pl. nyitott irodában) hasonlóbban viselkednek, mint egy ember (pl. extrovertált) különböző helyeken (vagyis egy nyitott vagy egy hagyományos irodában).

A fizikai környezet sem térben, sem időben nem zárt rendszer: a szociofizikai kapcsolatok szabályozása mind a nyitott, mint a zárt irodában jellegzetes módon zajlik. Ez részben a téri elemek (ajtók, falak, bútorok, üzenőtáblák stb.) társas normák kontextusában történő használata útján történik. Másrészt ennek a folyamatnak természetesen van jelene, története (múltja) és jövője is, jellemezheti stabilitás/változás, vagyis lineáris idő mentén érthető meg, ilyen például az irodai dolgozók interakciós mintázatának fejlődése. Más történések meghatározott rendszerességgel, ciklikusan újra lezajlanak, jellemzőjük tehát a sajátos ritmus, ismétlődés, ilyenek az irodai munka kötelező fázisai (pl. jelentés elkészítése), vagy a munkakörnyezetben is kötelező rutinok (pl. evés). A tranzakcionális elemzés sajátossága, hogy mind a lineáris, mind a ciklikus idő mentén leírjuk az események idői fókuszát (múlt, jelen vagy jövő), az események időtartamát (rövid vagy hosszú), sűrűségét (sok/kevés és gyors/lassú) és ritmusát (változatos vagy ismétlődő) (vö. Werner et al. 1985). Nem pusztán azt vizsgáljuk tehát, hogy adott személy adott szituációban hogyan reagál, hanem azt is, hogy hosszabb távon milyen tranzakcióban van környezetével (Dúll 2001a).

A fizikai környezet dinamikus rendszer: a benne foglalt tárgyak és személyek kölcsönös függőségben alakítják egymást; bármelyik ágensben bekövetkező változás az összes többi összetevőre is hat. A nyitott irodai kontextusban ez azt jelenti, hogy például a körülbelül embermagasságú, rugalmasan áthelyezhető elválasztófalak alkalmazása növelheti a dolgozók észlelt privát szféráját, ami optimálisabb érintkezéshez és az áthelyezhető falak tényleges rugalmas alkalmazásához vezethet, ami fokozhatja a munkahelyhez kötődést.[31]

Mivel az adott szociofizikai környezet részeit jelentő tárgyak/helyszínek, események és emberek egymástól függnek, azaz tranzakcióban állnak, ugyanaz a viselkedésváltozás többféle módon is megtörténhet – így a viselkedés a környezeti sajátosságok oka és következménye is egyben. A környezet aktív folyamat: elemei meghatározzák a közöttük levő kapcsolat jellegzetességeit, és a kapcsolat meghatározza az összetevők sajátosságait. A változásnak tehát nincs „eleje” vagy „vége”, a szociofizikai környezet adott konstellációja ok és okozat egyszerre. Egy adott szociofizikai környezetet összes összetevője figyelembe vételével kell vizsgálni, azaz kerülendő a személy–környezet dichotómia. Példánk, azaz az irodai viselkedés szempontjából ez azt jelenti, hogy mondjuk az irodai konfliktusokat több tényező kontextusában kell elemezni: vizsgálni kell például az irodai létszám és terület tükrében az esetleges zsúfoltságot, hogy nem mosódtak-e el a szociofizikai határok, milyen a személy–környezet illeszkedés, mennyire tudnak az egyének a szociofizikai környezet fölött kontrollt gyakorolni stb.

A szociofizikai környezet egységes rendszer ugyan, azonban összetevői szerint többféleképpen értelmezhető. A viselkedésmintázat állandósága és téri izomorfiája mellett azt is figyelembe kell venni, hogy nem mindegy, mi és ki működik az adott szociofizikai kontextusban (vö. Corraliza–Berenguer 2000). Lényegesek a személyek és a tárgyak/helyek sajátos jellemzői és korábbi tapasztalataik/történetük. Fontos például, hogy a nyitott irodában dolgozóknak milyen korábbi irodai vagy egyéb környezeti tapasztalatuk van, milyenek a személyiségtulajdonságaik (pl. mennyire arousalkeresők – Mehrabian–Russell 1973), vagy az adott irodában mennyire szociopetális (interakciót serkentő) vagy épp szociofugális (interakciót gátló) a bútorok elrendezése, vagy vannak-e ablakok, és azok hogyan helyezkednek el stb.

A szociofizikai környezet egységességének megértéséhez az objektív, kívülálló és a fenomenológiai, résztvevő megközelítés egyaránt szükséges. Ennek számos módszertani következménye van (például az ökológiai validitás problematikája), amelyekre később visszatérünk.

A szociofizikai kontextus adott összetevője számára a környezeti sajátosságok semlegesek: csak bizonyos adaptációs szint fölött válnak tudatossá. A „semlegesség” ebben az értelemben tehát azt jelenti, hogy a jellemzők a tudatosulási küszöb alatt is hatnak a viselkedésre. Adott szociofizikai környezeti kontextus tehát akár anélkül is befolyásolhatja az egyén működését, hogy sajátosságai tudatosulnának. Erre vezethető vissza, hogy sok esetben már önmagában a környezet elrendezésének a tudatosítása is megváltoztathatja a működést, de a tudatosítás mindenképpen alapja lehet egy szakszerű és hatékony beavatkozásnak. A nyitott irodában például a struktúra akusztikus nyitottsága miatt – a privát szféra megteremtése érdekében – „automatikusan” halkulhat a beszélgetés vagy a munkazaj.

2.3 Az összetett szociofizikai kontextus teóriái – a környezetpszichológiai elméletek sokszínűsége

A környezetpszichológiai jelenségek elméleti megközelítése jelenleg nem egységes, a sokféleség a jellemző.[32] A fontosabb elméleti tendenciák a következők:

  1. A stimulációs elméletek (pl. Wohlwill 1966) szerint a környezet a túlélés szempontjából lényegi szenzoros információ forrása. Az ingerlés jelenthet viszonylag egyszerű ingereket, pl. fény, szín, hang, zaj, hőmérséklet, de összetett struktúrák (pl. épületek, utcák, kertek vagy más emberek) is lehetnek ingerek.[33] Kiemeljük azonban, hogy – szemben az általános pszichológiai megközelítéssel – környezetpszichológiailag az inger nem laboratóriumi eredetű, hanem a tényleges, valódi világból származik. Amellett, hogy a környezetpszichológiai vizsgálatokban mérik az inger mennyiségét, jelentősebbek számunkra azok a mérések, amelyek az ingerek jelentését nézik (Lang 1987; Dúll–Urbán 1997; lásd még a „Helyek és dolgok” c. fejezetet). Az empirikus vizsgálatok szerint a környezetpszichológiai értelemben vett jelentés tudatos és nem tudatos szinten egyaránt befolyásolja a viselkedést: esztétikusnak észlelt városokban például – mivel optimális ingerlési szintet tartanak fenn – csökken a lakók monotóniaérzete, ami megkönnyíti a tájékozódást (Heath 1992).

  1. Az egyik jelentős ingerlésalapú elmélet az adaptációsszint-elmélet (pl. Helson 1964 nyomán Wohlwill 1976), ami hangsúlyozza, hogy a környezetekre adott reakciókban nem önmagukban az ingerdimenziók, hanem az ember e dimenziókra vonatkozó tapasztalatai játsszák a főszerepet. Nincs tehát egységes ingerlési szint vagy típus, ami mindenkinek optimális lenne[34]. Kétféle környezeti adaptációt szokás megkülönböztetni (Kaplan–Kaplan 1982): evolúciós adaptációt, ami keretként szolgál az egyed tapasztalatai által is meghatározott egyéni adaptivitás megnyilvánulásához. Eszerint például a természetélmény jótékony hatásait felismerő, „evolúciósan beépített” képességünk azon alapul, hogy az emberiség evolúciója során több tízezer évig élt szavanna-típusú természetes környezetben, ezért leginkább ezeknek a követelményeihez alkalmazkodott. A konkrét adaptációs tapasztalatok hatását igazolta az a klasszikus vizsgálat (Wohlwill 1983), amelynek eredményei szerint egy városba pár hónappal azelőtt költözött emberek vélekedései új városuk jellemzőiről (pl. levegőminőség, zajszint, életritmus) egyértelműen tükrözték annak a korábbi környezetnek a jellemzőit, ahonnan elköltöztek, vagyis amihez életük során adaptálódtak.

  2. Ugyancsak a stimulációs megközelítésbe tartoznak az arousalelméletek (részletesen lásd Dúll et al. 2004), amelyek a viselkedés és az élmények, valamint a környezeti ingerlés (pl. hangok vagy hőmérséklet) közötti mediátornak a pszichofiziológiai arousalt tekintik. Számos adat szól például arról, hogy a magas hőmérséklet az arousal közvetítésével növeli az erőszak valószínűségét, bár a kapcsolat típusa ma is vita[35] tárgya (Bell–Baron 1981; Anderson 1987).

  3. A környezeti töltés elméletei az ingerlés mennyiségének pszichológiai hatásaival foglalkoznak. A túltöltés-elmélet (overload, Milgram 1970/1980) illeszkedik a „korlátozott ingerfeldolgozó kapacitás” elképzelésekhez: eszerint a túl sok ingerrel a szelektív figyelem segítségével (például az alacsony prioritású bemenetek ignorálása útján) küzdünk meg. Környezetpszichológiai vizsgálatok igazolták azonban, hogy ebben a személyiségbeli eltéréseknek nagy szerepe lehet, például belső kontrollos vizsgálati személyek olvasási teljesítménye javult zajos irodai feltételek között. Ezzel szemben a külső kontrollosok csendes helyzetben teljesítettek jobban (Veitch 1990). A túltöltés-elmélet számos empirikus bizonyítékot nyert mind az elemi ingerek (zaj, hőmérséklet stb.), mind a bonyolultabb ingerlés (pl. város) vizsgálataiból. A jelenség másik oldalát hangsúlyozza az ingermegvonás-elképzeléssel rokon „korlátozott környezeti inger”-elmélet (Suedfeld 1980), amely szerint például a csökkentett mennyiségű inger könnyű kognitív feladatok esetén növeli a teljesítményt.

  4. A környezetistressz-teória (Stokols 1979) a Selye-féle stresszelméletet értelmezi kifejezetten környezeti kontextusban.[36] Selye János elsőként hívta fel a figyelmet arra, hogy szervezet hasonlóan, nem specifikus módon reagál (General Adaptation Syndrome, GAS) a fizikai környezetből érkező terhelő ingerekre (pl. vegyi anyagokra) és a pszichológiai stresszre (pl. zsúfoltság). A GAS lényege olyan, a stresszel kapcsolatos testi és pszichológiai változások, erőforrások mobilizálása, amelyek a környezeti vészhelyzettel való megküzdéshez szükségesek. A környezetistressz-elmélet (részletesen lásd Evans–Cohen 1987; Bechtel 1997) tranzakcionális szemléletben vizsgálja a terhelő helyzeteket a környezeti problémáktól (pl. szennyezett városi levegő) az ambiens ingereken (pl. nem megfelelő világítás vagy zaj) és a napi zűrös történéseken (daily hassles, pl. munkába járás vagy házastársi viták) át a stresszteli életeseményekig (állásvesztés, válás, haláleset). Ha például a buszvezetéssel mint foglalkozással járó stresszt a környezetistressz-elmélet szempontjából vizsgáljuk, kiderül, hogy ez a munka nagyon magas stressz-szinttel jár (Evans–Carrere 1991): a közlekedési helyzetben (és persze különösen csúcsforgalomban) kevés környezeti kontrollt észlel a sofőr, mivel sok, súlyos következménnyel járó gyors döntést kell hoznia, egymást követő, nem minden tekintetben átlátható szituációkban, amelyeknek ő csak az egyik résztvevője. Ugyanakkor a stressztelinek mondott foglalkozások (pl. orvos) esetében a környezeti stresszt viszonylag alacsonynak találták (Karasek–Theorell 1990), mivel a terhelő követelmények fölötti észlelt kontroll magasnak mutatkozott. A környezetistressz-elmélet szerint tehát stressz akkor alakul ki, ha a környezeti követelmények meghaladják a személy rendelkezésére álló kontroll mértékét, és ez sok helyzetben jelentkezhet az eltévedéstől kezdve egy szeretett személy vagy hely elvesztésén át a közlekedési dugóban való veszteglésig. Az életmód szervesen összekapcsolódik tehát a stresszel és ezen keresztül az egészséggel is – a változtatni tehát ebben az irányban érdemes.

2. A „környezetpszichológiai kontroll”-elméletek szerint a környezeti inger nem önmagában, hanem abból a szempontból érdekes, hogy a környezet használója mekkora kontrollt gyakorol felette (ténylegesen, képzeletben stb.). Ebben a tekintetben felállíthatunk akár egy tranzakcionális környezetikontroll-kontinuumot is (Gifford 1997): jól kontrollált környezeti helyzetnek tekinthető az otthonunk, míg kevés ellenőrzést tudunk gyakorolni egy közlekedési dugóban. Ebbe a csoportba tartoznak a személyes kontroll (Barnes 1981), a pszichológiai reaktancia (Brehm 1966) és tanult tehetetlenség (Seligman 1975) elméletei, illetve az alábbi két, némileg részletesebben tárgyalt teória:

  1. a határszabályozó mechanizmusok elmélete (Altman 1975), ami szerint a személyes térköz szabályozása és az emberi territoriális viselkedés együtt állnak az ún. mikro-interperszonális integráció, azaz a privát szféra biztosításának hátterében. A privát szféra (privacy) a szelfhez vagy a csoporthoz való hozzáférés szelektív kontrollját jelenti. Egyszerűbben: annak biztosítása társas és egyéni, verbális és nem verbális (pl. környezeti) eszközök segítségével, hogy ki, kivel, hol, hogyan lép interakcióba és mennyi ideig marad benne.

  1. A másik idetartozó elképzelés a kontroll tranzakcionális értelmezésén alapul. Eszerint nemcsak az egyén gyakorol kontrollt a szociofizikai környezet felett, hanem fordítva, a szociofizikai környezet is kontrollálhatja az egyént. Így a mindennapi tevékenységek elhelyezhetők egy „kötelező – választható” aktivitási kontinuum mentén (Brail–Chapin 1973). Minél közelebb van az adott aktivitás a kötelező végponthoz, az egyén szabadsága annál kisebb, ilyen például a „legkötelezőbb” aktivitások közé tartozó táplálékbevitel és az ételkészítés (Dúll 2002a; lásd „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezetet is).

3. Az „ökológiai pszichológiai viselkedéskörnyezet” teória (behavior setting, Barker 1968) gondos, évekig tartó résztvevő terepmegfigyeléseken alapul: adott környezeti feltételek között, huzamosabb ideig követve a viselkedéseket kiderül, hogy a viselkedés és téri/idői feltételei között szinomorfia (alaki/lefolyásbeli megfelelés) van. A környezet–ember kapcsolat alapegységei a viselkedéskörnyezetek (behavior setting), amik „kisléptékű társas rendszerek, amelyeket emberek és fizikai tárgyak alkotnak olyan konfigurációban, ami lehetővé teszi egy rutinizált, azonosítható idői és téri határokkal rendelkező aktivitásprogram kivitelezését” (Wicker 1992: 166.). A hétköznapi helyzetek résztvevői szerepeik szerint tehát meghatározott, visszatérő aktivitásokat produkálnak meghatározott idői-téri-tárgyi feltételek között. E teóriacsoport egyik származékos elmélete az „emberekkel való ellátottság” teória (staffing theory, Wicker 1973; Sommer–Wicker 1991): az adott viselkedéskörnyezet (pl. egy benzinkút) számos okból vonzhat kevés (alullétszámozottság, understaffing) vagy épp túl sok (túllétszámozottság, overstaffing) használót.

4. Az operáns megközelítések a klasszikus skinneri elveken alapulnak, és leginkább valamely környezeti probléma megoldását célozzák meg (vö. Holahan 1982e/1998): azonosítják a specifikus problémás viselkedést (pl. szemetelés), aztán a megfelelő megerősítési mintázattal igyekeznek befolyásolni azt.

5. A modern környezettudatosság erősödése hívta életre a környezetközpontú elméleteket, amelyek a környezet szempontjából elemzik az emberi viselkedést.

  1. Az ún. instrumentális elméletek (Stokols 1990) a környezetet úgy tekintik, mint az emberi célokat (pl. produktivitás) támogató eszközt, és az emberi működéseket a környezeti lehetőségeken/kényszereken keresztül próbálják meg befolyásolni.

  2. A spirituális elképzelések (Stokols 1990) szerint a környezet emberi értékeket támogató kontextusként működik.

6. Az integráló elméletek (Gifford 1997) jellegzetessége, hogy a mindennapi személy–környezet kölcsönhatások összetettségének magyarázatára törekednek.[37] A környezetpszichológiai interakcionizmus mind a pszichológiai, mind a környezeti determinizmussal szemben úgy tartja, hogy a személy és a környezet különálló entitások ugyan, de folyamatosan interakció-sorozatokba kerülnek. Az iskolában a gyerek mint tanuló kölcsönhatásba kerül az iskolával mint szociofizikai környezettel – a kölcsönkapcsolat ideje alatt a két ágens interakciója értelmezhető. Otthon vagy a játszótéren ugyanez a gyerek már egy másik szociofizikai interakció része, és ugyanígy, az iskola mint környezet más gyerekekkel másik, ideiglenes kölcsönhatásba kerül. A korábban már említett tranzakcionális megközelítés (Altman–Rogoff 1987) lényege, hogy a személy és a környezete csak egymásra vonatkoztatva határozható meg és értelmezhető, és bármely történés ebben a rendszerben a rendszer egészét befolyásolja. A fizikai környezetet úgy kezeljük, mint a társas interakciók potenciális kontextusát, amely támogathatja, korlátozhatja, szimbolizálhatja vagy jelentéssel láthatja el a társas kapcsolatok aspektusait. Az elemzés ilyenkor (ahogy fentebb a nyitott, illetve a hagyományos iroda példáján bemutattuk) sok szinten, holisztikusan és rendszerszemléletben zajlik: számos szintet és felszínt, idői változásokat és ciklikus folyamatot kell figyelembe venni.

2.4 A környezetpszichológia mint kettős orientációjú tudomány – korlátok és lehetőségek

A környezetpszichológia valós környezeti problémák[38] megválaszolása céljából jött létre (vö. Dúll 2001a), így keletkezésétől kezdve problémaérzékeny terület. Képviselői a személy–környezet összeillés (Dúll 1995; 2002a; 2002b) megteremtésének jegyében előzetes vizsgálatok alapján beavatkoznak a használó–környezet kölcsönhatásba, változtatásokat eszközölnek, a változtatások hatásait felmérik, pl. POE-módszerrel (Postoccupancy Evaluation, vagyis használatba vétel utáni értékelés, Bechtel et al. 1990; Zimring 1990; 2002), majd – ha szükséges – további változásokat javasolnak, és így tovább. A fizikai környezet kialakításában és fenntartásában tehát minden fázisban szerephez juthat a környezetpszichológia. Ezért a tudományterület kialakulásától kezdve markáns kettős – alapkutatási és alkalmazási – orientációval jellemezhető (Stokols 1996a; Dúll 2001a).

A környezetpszichológia természetét illetően egy harmadik besorolási lehetőség is kínálkozik. A környezet-lélektani vizsgálatok a tranzakcionális környezetértelmezés jegyében jellemzően a környezet–ember viszony alapjait érintő, általános kérdéseket is feszegetnek. Ebben az értelemben a környezetpszichológiát általános szemléletként kezelhetjük, amely minden pszichológiai[39] területen általános „környezetelvűségként” sajátos háttérszemléletté válhat, míg más oldalról, az egyéb környezettudományok (építészet, területfejlesztés, környezettervezés és -kialakítás stb.) pszichológiai háttérbázisaként[40] működhet. Egyes teoretikusok (pl. Sundstrom et al. 1996) szerint ennek a sajátos pozíciónak is köszönhető, hogy a környezetpszichológia még nem került be a pszichológia főáramába.

Az alapkutatás, az alkalmazás és a szemlélet szerves összefonódása azonban nagyon is indokolt, ha megvizsgáljuk a környezetpszichológia vizsgálati tárgyának, a környezet–egyén tranzakciónak a természetét. Erre vonatkozóan alapelveknek tekintjük a következőket:

(1) a tárgyi környezet és a viselkedés kapcsolata ugyan erős és stabil, mégis

(2) a szociofizikai környezet jellemzőinek hatása a tranzakció folyamata során gyakran nem vagy nehezen tudatosul,

(3) ha a személy tudatosítja is ezeket a hatásokat, inkább a társas attribúció szerint tulajdonít okot az eseményeknek (vagyis a zsúfolt trolin nem a szűkös környezeti feltételeknek, hanem a társaknak fogja tulajdonítani megnövekedett arousalszintjét),

(4) a fentiek miatt a szociofizikai hatások kumulatív módon és hosszú távon hatnak, és

(5) a környezet pszichológiai jelentése erősebb és hosszabb távú hatást gyakorol a használóra, mint a hely objektív tulajdonságai,

(6) jellemzően társas attribúció érvényesül: a használók az őket ért hatásokat hajlamosak inkább a környezetben jelen levő többi embernek tulajdonítani („a többi utas a trolin tolakodó”), mint a fizikai környezet tulajdonságainak („a trolin keskenyek az ülések”).

A kapcsolódó módszertani kérdések részletes tárgyalása meghaladja e fejezet kereteit, de a fentiekből mindenképp következik, hogy a tranzakcionálisan megalapozott gyakorlati beavatkozásokat mindig részletes és alapos, az egyedi kontextust maximálisan figyelembe vevő kutatásoknak kell megelőznie, illetve követnie. Így érthető, hogy – az ökológiai validitás mellett – mindmáig a külső validitás a környezetpszichológia egyik legfontosabb elvi és módszertani kulcsproblémája.[41]

2.5 Kutatási alapelvek és módszerek a környezetpszichológiában

A környezetpszichológia kialakulása óta lényegileg transzdiszciplináris és sokparadigmás terület. Ez azt jelenti, hogy a terület képviselői (akik igen nagy számban nem pszichológusok, hanem építészek, szociológusok, geográfusok vagy antropológusok) nemcsak nagyon sokféle és a kapcsolódó szakmák sokféleségéből eredően nem kizárólag pszichológiai módszereket alkalmaznak, hanem eltérő területfelfogásuk talaján lényegileg eltérő technikafajták, tulajdonképpen különböző paradigmák alapozódtak meg. Ebben az értelemben szoktunk a környezetpszichológia három paradigmájáról (Saegert–Winkel 1990) beszélni. Ezekről már tettem említést „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetben. Az adaptációs paradigma kulcsfolyamatnak a biológiai és a pszichológiai túlélést tekinti. Idetartoznak olyan témák, mint a környezet észlelése, a tájékozódás vagy a stresszel való megküzdés. A lehetőségstruktúra-paradigma a környezetet olyan helyként kezeli, amely lehetőséget jelent a viselkedéses célok aktív kivitelezésére, valamint a környezeti fenyegetésekkel és követelményekkel való szembenézésre: a környezetet úgy alakítjuk ki és használjuk, hogy azt céljainknak alárendeljük. A szociokulturális paradigma annak felismerése, hogy a környezetek (és így a környezetpszichológia is) egyéb történelmi, kulturális, gazdasági, politikai és társadalmi kontextusokba ágyazott – ezeket mindenképpen számításba kell vennünk ahhoz, hogy a személy–környezet tranzakciókat megértsük. A fenti szemléleti eltéréseken túl azonban a környezetpszichológiai metodológia részben a megszokott pszichológiai módszerek alkalmazását jelenti: természetes megfigyelés, viselkedésleírás, interjúk, skálázásos módszerek, laboratóriumi kísérletek stb. Ezek a vizsgálatok minden tekintetben megfelelnek a pszichológiai módszertani követelményeknek, tárgyukban azonban nyilván környezetpszichológiaiak. Más módszerek ugyanakkor, mint pl. a személyes tér vagy a territoriális viselkedés mérése, a viselkedéstérkép vagy a mozgástérképezés nemcsak tárgyukban, hanem tranzakciós szemléletükben is specifikusan környezetpszichológiaiak.

Komoly módszertani problematikát jelent, hogy az eltérő szociokulturális kontextus miatt a kutatók egymás módszereit nem alkalmazhatják változtatások nélkül. Egy nagy mobilitású társadalomban (pl. USA) kidolgozott, helykötődést mérő kérdőívet például nem lehet egy az egyben alkalmazni egy „röghöz kötöttebb” populációban, pl. Magyarországon (Dúll 1998), vagy egy munkahelyi kontextusra kifejlesztett, konnotatív jelentést mérő skálát (Dúll–Urbán 1997) nem lehet változtatás nélkül használni például egy múzeumi környezetben, és még sorolhatnánk. Ez persze egyik oldalon a módszerek nagy változatosságához és fokozott érvényességéhez vezet, a másik oldalon azonban a terület módszertani egységesedésének gátját jelentheti.

2.5.1 Kutatások és alkalmazások konkrét szociofizikai környezetekben – néhány példa

Környezeti észlelés, tájékozódás, városkutatás

A környezetpercepció (vö. Holahan 1982c/1998) értelmezésében a környezetpszichológusok egy része az ökológiai pszichológiai elveket (Gibson 1979, magyarul lásd Szokolszky–Kádár 1999) tartja szem előtt. Gibson ökológiai észlelésmodellje szerint a percepciót az ökológiai környezetben (azaz nem laboratóriumban) kell vizsgálni. Mivel a valódi környezet tartalmazza az összes kontextuális információt, ami a túléléshez szükséges észlelési ítéletek meghozatalához kell, és ezekre az ítéletekre a szervezet evolúciósan előre huzalozott, így az észlelés nem feltételez magasabb rendű mentális reprezentációkat.

A környezetpszichológiai észlelésvizsgálatok azonban jellemzően nem a gibsoni gondolatmenetet követik, hanem gyakorlatilag kezdettől átdefiniálták az észlelés fogalmát, úgy, hogy abba perceptuális, kognitív, képzeleti, érzelmi és értékaspektusokat is beleértenek. Ebben az értelemben a környezetpercepció úgy határozható meg, mint „a személy–környezet rendszer átélt jelentősége” (Ittelson 1978), ideértve a személy–környezet rendszer összes elemét (az átélő egyént és a környezetet egyaránt), valamint a köztük lévő kapcsolatokat is.

Ezt a kérdést gyakran közelítik meg a kutatók a városi környezet[42] észlelésének szemszögéből. Az ún. városi élmények vizsgálata három, egymással kapcsolatban álló lépésből áll: (1) a város mint információforrás elemzése, itt például érdekes kérdés, hogy sem maga a város mint struktúra, sem a városrészek nem nyújtanak egyértelmű és világos érzékszervi információt a határaikról, ebben az észlelőnek szubjektív tapasztalataira kell hagyatkoznia. (2) Az információ megszerzésének és használatának feltárását célként kitűző kutatások gyakran hivatkoznak az információs túlterhelésre, túltöltésre, ami néhány szerző számára a város pszichológiájának alapjául szolgáló, egyik legfontosabb magyarázó elvvé vált (Milgram 1970/1980). (3) A kutatások harmadik iránya a kialakuló városi élmények fenomenológiáját és sokféleségét vizsgálja. A városlakók fejében kialakuló közös városreprezentáció (public image, Lynch 1960a) pszichológiailag több szempontból is jelentős. A város mentális képe az emberek számára a társas interakciók megvalósításának alapvető referenciakerete, mivel az emberi érintkezés alapjaiként szolgáló szimbólumokat és kollektív emlékeket biztosít. Így kiemelten fontos a helykötődés (Dúll 2002d) és a helyidentitás (Proshansky 1978; Dúll 1996c) szempontjából (a témához lásd a „Helykötődés” és „A helyek és az én” c. fejezeteket), hozzájárul a városlakók érzelmi biztonságérzetének fenntartásához (Lynch 1960a), és abban is segít, hogy a városlakó az életét rendezett egészként élje meg (Downs–Stea 1977).

Épített környezet: helypreferencia, elégedettség és helykötődés

A szociofizikai környezethez fűződő, általában erőteljes érzelmek a környezet kollatív tulajdonságain (Berlyne 1971/1997) keresztül a személy és a környezet közötti tranzakció közvetítői lehetnek (Russell–Snodgrass 1987). A kollatív tulajdonságok (összetettség, újdonság, meglepőség, ismerősség, bejósolhatóság stb.) az ún. ambiens ingerekhez (pl. szagok, páratartalom, hangok) hasonlóan nem (könnyen) tudatosuló környezeti jellemzők, amelyek azonban a gyakran szintén nem tudatos viselkedéssel szoros kapcsolatban állnak. A kollatív környezeti jellemzők összetett tulajdonságkombinációk, illetve ezek időben történő változása, amelyek a környezet jelentésében alapvetőek.

A környezeti jelentés egyik lehetséges értelmezése, hogy a földrajzi értelemben vett teret (space) az emberek helyként (place) tapasztalják meg, vagyis pszichológiailag érzelmi, kognitív és viselkedéses jelentéssel ruházzák fel (Canter 1977; Dúll 2002d). A hosszú idejű térhasználat magával vonja, hogy a személy az immár térként megélt helyhez jellegzetes, hosszan tartó érzelmi kötődést[43] (attachment) fejleszt ki (Tuan 1974). A territoriális viselkedés humán változataként (Chawla 1992) is kezelt helykötődés evolúciós gyökerű, és a szociális kötődéstől ugyan függetlenül, de azzal szoros kapcsolatban fejlődik. Első formája a családi otthonban formálódik, így meghatározó szerepe van benne az otthon szociofizikai összetevőinek (Dúll 1995; 2002d). Részletesebben kitérek ezekre a problémákra a „Helyek és dolgok”, illetve a „Helykötődés” c. fejezetekben.

A lakókörnyezetek, otthonok vizsgálata a környezetpszichológia kialakulása óta kedvelt kutatási terület (vö. Dúll 1995; és „Az otthon környezetpszichológiája” c. fejezet). Számos korábbi kutatás igazolta például, hogy – elsősorban a nyugati kultúrában – a legkedveltebb lakástípus a belvárostól távoli, egyedülálló családi ház. Újabb vizsgálatok árnyalják ezt az eredményt, például kimutatják, hogy a lakóhellyel való elégedettség csak az alábbi tényezők adott mintázatú együttjárása esetén kapcsolódik magas helykötődéshez: ha a rendelkezésre álló tér megfelelő, a szolgáltatások kényelmesen elérhetők, a lakó biztonságban érzi magát (ami egyébként szoros kapcsolatban van a belvárostól való távolsággal), kötődik a környékhez, és a lakókörnyezet támogatja a változó munka- és családi szerepeket. Utóbbira két példa: a dolgozó nők a férfiaknál erősebb hangsúlyt fektetnek a lakókörnyezetükben a személyes kontrollra (Smith 1994), illetve idős emberek lakóhely-elégedettségét – az elvárással szemben – nem a hasonló korúakkal folytatott interakciók közelsége jósolta be elsősorban, hanem az otthon strukturális alkalmassága és fenntartottsági-gondozási minősége (Christensen et al. 1992).

A gyakorlatban ezen tényezők megfelelő konstellációba rendezése a konkrét egyéni/családi személy–környezet összeillés mentén minden egyes esetben gondos tervezést igényel, aminek a hatékonyságát növelheti a környezetpszichológiai szakértelem.

Az utóbbi évek izgalmas tendenciája, hogy az otthon lélektani jelentését épp a környezetpszichológiai kutatások kezdik árnyalni: az „otthon, édes otthon” ugyanis sokszor épp a hosszú távú, eltitkolt vagy szégyellt szenvedések (elhúzódó betegápolás, otthoni bántalmazás stb.) színhelye, vagy kínos emlékek (válás, kilakoltatás) kapcsolódnak hozzá (Manzo 2003; 2005). Így az otthon jelentésének sajátos mintázatában egyaránt jelen lehet az otthon mint menedék és az otthon mint csapda (Cooper Marcus 1995; Sallay–Dúll 2006; Túry et al. 2003; 2006; 2008; Túry–Dúll 2008).

A környezetet ugyanakkor egyértelmű támogató potenciálként is megélhetjük. Számos kutatás igazolja, hogy az emberek képesek tudatosan kiválasztani és használni azokat a helyeket, amelyek elősegítik mindennapi életcéljaik megvalósítását. Idekapcsolódik az emberek kedvenc helyeinek kutatása. A vizsgálatok szerint a serdülők kedves helyei például az aktív és tudatos érzelmi önszabályozást szolgálják, vagyis megnyugvást és menekülést hoznak a helyhasználóknak egy-egy fenyegető vagy negatív élmény után, lehetőséget kínálnak arra, hogy elmeneküljenek a szociális nyomás elől (Korpela 1992). Tehát az ilyen fontos környezetek központi jelentőségűek egész életünk, identitásunk, érzelemszabályozásunk, jóllétünk fenntartása szempontjából (Dúll 1996c; Fleury-Bahi et al. 2008; Dúll et al. 2009).

Munkahelyek

Bár sok kutatás szól a munkahelyi stressz és a munkahelyi egészség környezetpszichológiai értelmezéséről (pl. Gonzalez et al. 1997), a jelen fejezetben erre a témára – a munkapszichológiával való jelentős átfedések miatt – csak néhány érdekesség kapcsán térek ki. Az otthon végzett távmunka feltételeivel kapcsolatban például a kutatók az időszervezés, a társas kapcsolatok, az énidentitás potenciálisan konfliktusos követelményeinek összeegyeztethetőségét lehetővé tevő környezeti feltételeket hangsúlyozzák (Christensen 1994). A nyitott és zárt irodák népszerű témájában is számos érdekes új eredmény adódik, például kimutatták, hogy a zárható ajtó és a „munkatárs nem látható” helyzet nagyobb észlelt privát szférával járt együtt, ami korrelált a munkahelyi elégedettséggel (Duvall-Early–Benedict 1992). A munkahelyek, elsősorban az irodák környezetpszichológiájáról lásd Dúll–Tauszik (2006).

Egy példa a speciális csoportok szociofizikai környezeteinek vizsgálatára: az iskola

A környezetpszichológiában kialakulása óta kitüntetett téma a diverzitás, azaz a sokféleség, elsősorban a különféle ún. speciális csoportok[44] (nők, gyerekek, mozgáskorlátozottak stb.) környezethasználatával kapcsolatban. A gyerekek mint speciális környezethasználó csoport jellegzetességeit számos tanulmány tárgyalja (részletesebben lásd a „Szabadtéri játszóterek környezetpszichológiája” c. fejezetben). A játszóterek környezetpszichológiai vizsgálata a konkrét játéktevékenységgel kapcsolatos megfontolásokon túl ismételten felveti a sokféle felhasználó (gyerekek, kamaszok, felnőttek, kutyatartók, hajléktalanok) játszótéri térhasználatának problematikáját. A jelen kötet „Edukációs helyszínek környezetpszichológiája” c. fejezetében az iskolai környezethez kapcsolódó jellegzetes kutatási stratégia rövid kritikai áttekintését adjuk (lásd még Dúll 2007a).

2.5.2 Egyéb környezetpszichológiai kutatások

A továbbiakban terjedelmi korlátok miatt a teljesség igénye nélkül csak megemlítek néhány egyéb témában folyó környezetpszichológiai kutatást.

Jellegzetes környezet-lélektani problematika például a kevert funkciójú helyek kontextuális vizsgálata. Érdekes kérdés például, hogy a múzeumok (Kaplan–Bardwell 1993), állatkertek (Morgan–Hodgkinson 1999; kötetünkben „Az állatkert mint informális tanulókörnyezet” c. fejezet) vagy a bevásárlóközpontok (Oppeval–Timmerman 1999; Dúll et al. 2006; 2009) használatában hogyan jelennek meg a munkahelyi, tanulókörnyezeti és/vagy a szórakozási környezethasználat jellegzetes mintázatai. Ezek aránya természetesen tervezési, fenntartási kérdésekhez is kapcsolódik.

Kitüntetett kutatási téma a köztér (public space) használatának elemzése (Carr et al. 1995) a privát és a publikus funkciók aránya, jellemzői tükrében, illetve ezek egyensúlya a nyilvános és a félnyilvános tereken.

Számos kutató foglalkozik a tömegközlekedés (járművek/gyalogosok, Korte–Grant 1980) és az autóhasználat (Burns–Katovich 2003) kérdéseivel.

Kutatott problematika a környezet és bűnözés kapcsolata, több irányban is, részben arra vonatkozóan, hogy milyen sajátosságokkal bírnak a deviáns emberek által preferált helyek (MacDonald–Gifford 1989; Riccio 1992), részben pedig idetartozik a büntetőkörnyezetek (pl. börtönök, nevelőintézetek) környezetpszichológiája (Tartaro 2003) is. Sajátos, hogy – nagyszámú, nem elhanyagolható különbségük mellett – a börtönök számos környezetpszichológia jellegzetesség (pl. hosszú idejű tartózkodás csökkent szociofizikai kontroll mellett) tekintetében párhuzamba állíthatók a kórházakkal és a kollégiumokkal. A konkrét környezeti struktúra tekintetében is sok párhuzam mutatkozik ezek között a helyek között. A vizsgálatok például kiemelik a kórházak (kollégiumok, börtönök) hosszú folyosós elrendezésének negatív velejáróit: a struktúra által kikényszerített és nehezen kontrollálható interakciókat, a csökkent mértékűnek észlelt privát szférát, szemben az ún. lakosztály-elrendezéssel (Cherulnik 1993a). Természetesen az utóbbi szociofizikai helyek önálló környezetpszichológiai kutatásokat is vonzanak. Érdekes viszont, hogy noha a környezetpszichológia története jórészt kórházvizsgálatokkal indult (Osmond 1970; Proshansky et al. 1970c), az utóbbi időben viszonylag kevés ilyen tárgyú vizsgálat született. Néhány példa: kórház-átrendezési vizsgálatok eredményei szerint mentálisan leépült betegek környezetében az alvásra és az érintkezésre szolgáló területek egyértelmű szétválasztása és az utóbbiak szociopetális (interakciót segítő, támogató) elrendezése fokozta és adekvátabbá tette a páciensek érintkezését (Cherulnik 1993a). Az eredmények azonban nem mindig egyértelműek, és a változtatások, illetve a környezeti vonások kontextusba illeszkedését hangsúlyozzák, például pszichiátriai osztályok otthonossá alakításával csökkent ugyan a sztereotip mozgások gyakorisága, de a hangsúlyozottabb szociopetális elrendezés nem járt együtt megnövekedett interakciómennyiséggel (Devlin 1992). Sok alap- és alkalmazott kutatás zajlik az utóbbi időben a fogyatékkal élők, illetve mentális problémákkal küzdők (Antonelli et al. 2000), pl. Alzheimer-kórban szenvedők környezeteire (Passini et al. 2000) vonatkozóan is.

Természeti környezet: környezeti attitűdök, tájpreferencia, rekreáció

A természeti környezet pszichológiájával (vö. Dúll 2001a; megjelenés alatt; Dúll–Dósa 2005) kapcsolatban két nagyobb területet vizsgálnak a kutatások: a környezeti attitűdöket (pl. elégedettség a környezettel, természetvédelem, környezeti problémák kérdése – lásd Holahan 1982e/1998) és a környezeti vagy tájpreferenciákat (Kaplan–Kaplan 1982), amelyeket a kutatások evolúciós nézőpontból értelmeznek: az elképzelések szerint a jelenlegi tájpreferenciák adaptivitásuk miatt alakultak ki (vö. „Környezet és alkalmazkodás” fejezet).

A környezeti vagy természetiattitűd-vizsgálatok módszerükben szociálpszichológiaiak (sőt, e tekintetben a környezetpszichológiát egyértelműen alkalmazott szociálpszichológiai területnek tekinthetjük): attitűdöket mérnek valamely környezeti ágensre, tárgyra, viselkedésre vonatkozóan. Ebben a témában a környezetpszichológusok gazdag kapcsolatokat ápolnak a szociálpszichológián kívül a környezeti neveléssel, a katasztrófavédelemmel, a környezet-gazdaságtannal, a műemlékvédelemmel, a környezetesztétikával vagy a tájtervezéssel. A környezetiattitűd-vizsgálatok jellegzetes eredménye, hogy a nyugati kultúrákban – elsősorban a zsidó-keresztény hagyományokra visszavezethetően (Schultz et al. 2000) – a hosszú távú tájattitűdök negatívak, vagy legalábbis az emberek nem figyelnek kellően a környezet megóvására, míg a rövid távú természeti attitűdökhöz pozitív zöldélmények társulnak. Ennek a pozitív természetélménynek (Hartig–Evans 1993/1998) a fiziológiai és pszichológiai mechanizmusai alaposan feltártak. A kutatások szerint például a természeti környezet vizuális kollatív[45] ingerjellemzői (pl. komplexitás, változatosság) az optimális, közepes tartományba esnek, míg az épített helyek magas ingerkomplexitás mellett alacsony változatossággal jellemezhetők (Krupat 1985). E kutatások eredményeiből következik az az elképzelés, amely szerint a természeti környezet gyógyító, pihentető jellege nem elsősorban abból származik, hogy megszünteti a túlélést fenyegető stresszállapotot, hanem elősegíti a szándékos figyelem (azaz koncentrációkapacitás) újratöltődését azáltal, hogy az ember – genetikai „felkészítettsége” miatt – az ilyen környezetek információs jellemzőit elhanyagolható figyelmi erőfeszítéssel képes kezelni. A természetes környezetekben tehát a spontán, erőfeszítéstől mentes figyelem miatt az ember szellemileg rekreálódik (Kaplan–Kaplan 1982; Dúll et al. 2009).

A természeti környezet pszichológiáján belül külön szakterületet jelent a szokatlan, különleges és szélsőséges környezetek vizsgálata (Suedfeld 1987; lásd még a „Környezet és alkalmazkodás” fejezetet is), illetve a környezeti katasztrófák túlélése utáni pszichológiai folyamatok kutatása (Brown–Perkins 1992). Előbbi témához tartozik például a sarkvidéki szélsőséges környezeti és szociális feltételekhez való alkalmazkodás kutatása. A vizsgálatok eredményeként elméleti és gyakorlati ismeretek szerezhetők arról, hogy hogyan célszerű kialakítani ezeken a helyeken az épített környezetet úgy, hogy segítségére legyenek az embereknek a kemény elszigeteltséggel és bezártsággal való megküzdésben (Suedfeld 1987). A természeti katasztrófák nagyságuk, kontrollálhatatlanságuk, nehéz bejósolhatóságuk miatt kiterjedt hatást gyakorolnak a károsultak életére (Brown–Perkins 1992). Ilyen esetekben a hely- és tárgykötődés sérülése kapcsán bekövetkezett veszteségélményeket tárják fel a környezetpszichológusok, célzottan is segítve az élmények feldolgozását és a megingott környezeti ősbizalom helyreállítását.

2.6 A környezetpszichológia viszonya egyéb tudományterületekhez

A terület számos nem pszichológiai szakterülettel ápol szoros transzdiszciplináris kapcsolatokat, pl. az építészettel, az urbanisztikával, a földrajztudománnyal, a környezeti neveléssel, illetve a szociológia ágai közül a környezet-, a város- és a lakásszociológiával, a környezetantropológiával, a környezet-gazdaságtannal és a tájtervezéssel stb. (részletesen lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet).

Érdekes kérdés a környezetpszichológia lélektanon belül elfoglalt helye. Részben az a jellemző, hogy gyakorlatilag minden alapkutatási és alkalmazott pszichológiai szakterülettel mutatkozik átfedés: az általános pszichológiától kezdve a munkalélektanon át a klinikai pszichológiáig. Korábban már említettük, hogy részben éppen sokparadigmás és multidiszciplináris jellege (Bonnes–Secchiaroli 1995), illetve a pszichológia főáramát jellemző laboratóriumi kutatásokkal szembeni kritikus hozzáállása miatt a környezetpszichológia jelenleg – némileg paradox módon – sok tekintetben nem illeszthető be egyértelműen a pszichológiai területek közé. Ezért néhány elméletalkotó (pl. Stokols 1995) és mi magunk is (Dúll 2001a; lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet) felvetettük korábban annak a lehetőségét, hogy valójában a környezetpszichológia nem is pszichológia a szó valódi értelmében. Problémafelvetésében, kérdésfeltevéseiben lélektannak tekinthető, de módszereiben, szemléletében (és nagyszámú nem pszichológus képviselőjét tekintve) viszont nem. Ennek az álláspontnak a hívei szerint tehát a pszichológia elnevezést leginkább problémameghatározási értelemben lehet alkalmazni a tudományterület megjelöléseként (Canter et al. 1988): a lélektan szó a terület érdeklődési körét jelöli, és valójában nem határolja be a tudományterületet (Stokols 1995). Másutt a modern környezetpszichológiát úgy határoztuk meg, mint olyan „multidiszciplináris terület[et], amely a szociofizikai környezet és az emberi viselkedés és tapasztalás kölcsönkapcsolatának, tranzakciójának pszichológiai és egyéb tudományos kvantitatív és kvalitatív módszerekkel történő vizsgálatára összpontosít” (Dúll 2001a: 310.).

2.7 A környezetpszichológia hazai helyzete

Az itthoni környezetpszichológiai kutatások 1995-ben indultak el az ELTE Kísérleti Pszichológiai Tanszékén, a jelen kötet szerzőjének vezetésével. Magyarországon a környezetpszichológia terén folyó kutatás gyakorlatilag általános pszichológiai előzményekben gyökerezett (Dúll 1990). 1999–2008 között működött az ELTE-n a Környezetpszichológiai Kutató és Oktató Munkacsoport, Dúll Andrea vezetésével, amelynek fő célkitűzése volt a környezetpszichológia létrehozása és elterjesztése[46] Magyarországon. A formáció 2004–2008 között Környezetpszichológiai Műhely néven dolgozott ugyanott. Tevékenységünk eredményeként a környezetpszichológia a magyarországi egyetemi graduális és posztgraduális oktatás fontos részévé vált: a Környezetpszichológiai Műhely koordinálásában oktattunk az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Károli Gáspár Református Egyetem és a Szegedi Egyetem Pszichológiai Intézetének graduális és posztgraduális pszichológus képzéseinek keretében, a Corvinus Egyetemen, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem és a Szent István Egyetem építészeti graduális és posztgraduális kurzuskínálatában. Az ELTE-n, a Pécsi Tudományegyetemen és a Debreceni Egyetemen – ugyancsak az ELTE Környezetpszichológiai Műhelye és az ELTE Pszichológiatudományi Doktori Iskola Magatartáspszichológiai Programjának együttműködése keretein belül – több PhD-ösztöndíjas kutat környezetpszichológia témában. Kutatási eredményeink rendre megjelennek a hazai (lásd pl. Dúll–Szokolszky 2006) és újabban külföldi pszichológiai folyóiratokban. 2002 óta a Magyar Pszichológiai Társaság konferenciáin rendszeresen egész napos szimpóziumokat rendezünk. 2009-től a Műhely – továbbra is Dúll Andrea vezetésével – a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékén működik.

A Környezetpszichológiai Műhelyben folyó vizsgálatainkban eleinte főként az elsődleges pszichológiai jelentőségű épített környezet (pl. az otthon) környezetpszichológiai kérdéseire, valamint metodológiai problémák kutatására összpontosítottunk (részletesen lásd Dúll–Székely 2003). Később kutatásaink sok irányban kiterjedtek: vizsgáljuk az otthoni környezet működésének zavarait (Sallay–Dúll 2006; Túry et al. 2006; 2008; Túry–Dúll 2008), a másodlagos territóriumokat (pl. munkahely, Dúll–Tauszik 2006), a város pszichológiai kérdéseit (Lippai–Dúll 2003), a hajléktalanság és a migráció kapcsán pedig a helyveszteség problémáit (Horvát et al. 2006; „Helyváltoztatás és helyveszteség” fejezet).

2004-ben, a jelen kötet szerzőjének kezdeményezésére, népes tagsággal[47] alakult meg a Magyar Pszichológiai Társaság keretein belül a Környezetpszichológiai Szekció, amely célja a környezetpszichológiai kutató- és oktatómunka szervezése és lebonyolítása, a környezettel foglalkozó szakmák közötti együttműködés kereteinek biztosítása és a nemzetközi környezetpszichológiai szervezetekkel való kapcsolat ápolása.

2.8 Kitekintés: a környezetpszichológia várható fejlődése

Az utóbbi évek kutatásainak talaján körvonalazható a környezetpszichológia várható fejlődése (vö. Sundstrom et al. 1996). Az elméletek a kutatások nyomán egyre több kontextuális faktort tudnak magyarázni, és egyre szélesebb és többszintű (egyéni, csoportos, közösségi, kulturális) magyarázatokat képesek adni. Ezzel együtt valószínűleg a terület elméleti sokszínűsége sokáig fennmarad. Az empíriában – a rendszeres megfigyelésektől és az interjúktól kezdve a környezeti elrendezésbe, struktúrába való beavatkozáson át a részletes esettanulmányokig – várhatóan továbbra is uralkodni fog a terepmunka. A kutatások jól láthatóan kezdenek egymásra épülni, így a környezetpszichológiai tudás egyre inkább kumulatív jellegűvé válik. Erősödik a terület gyakorlatorientáltsága, elsősorban interdiszciplináris és kultúraközi együttműködések keretében.

A fejlődés várható tendenciái mellett sok szó esik a terület képviselői előtt álló kihívásokról is (pl. Gifford 1997). Egyrészt fontos lenne például a kutatások egyértelmű átfordítása a gyakorlatba. Ebben a tekintetben – gyakorlatorientáltsága ellenére – a terület kialakulása óta számos nehézséggel küzd, bár már rengeteg sikeres példát tudunk felmutatni. Másrészt a kutatási módszereket szervesebben be kellene illeszteni a tranzakcionális szemléletbe. Harmadrészt, jobban össze kellene hangolni az elméleti elképzeléseket és a jelenségleírásokat annak érdekében, hogy a terület jóval egységesebb arculatot mutathasson. Végül, további tudományközi integrációra és elméletfejlesztésre van szükség.

2.9 Összefoglalás

A környezetpszichológia fiatal, világszerte fejlődő, életerős tudományterület, amely genuin módon használja mind az alaptudományi kutatásokat, mind a gyakorlati alkalmazást, mind tranzakcionális/kontextuális szemléletet a személy–környezet tranzakciók megértésére és az esetleges problémák kezelésére. Megállapíthatjuk, hogy már sokat tudunk a környezet–ember viszonyról, de még nem eleget – a terület képviselőit az motiválja, hogy segíteni lehessen a jobb, emberibb épített környezet tervezésében, kialakításában, fenntartásában és a kedvezőbb természeti interakciók elősegítésében.



[29] A fejezet az alábbi tanulmány módosított, kiegészített változata: Dúll Andrea (2006): Környezetpszichológia: szemlélet, elmélet és alkalmazás. In Bagdy Emőke, Klein Sándor (szerk.): Alkalmazott pszichológia. Edge 2000, Budapest. 160–187.

[30] Természetesen a példák leegyszerűsítettek – mind a környezet, mind a használók részéről rengeteg tényezőt nem vettük figyelembe, pl. a fizikai környezet oldaláról a kopást vagy a „patinásabbá válást” és hasonlókat, míg az ember oldaláról a létező személyiségkülönbségeket, a neveltetési hatásokat vagy éppen az aktuális frusztrációt.

[31] A feltételes mód használata indokolt, hiszen épp a kontextuális szemlélet következetes alkalmazásából következik, hogy érdemes kerülni a környezetpszichológiai „receptekben gondolkodást”: célszerű az adott szociofizikai helyzet gondos mérlegelése után dönteni a beavatkozásokról. Hiszen a fent említett válaszfalak hatása egy más dimenzióban például az is lehet, hogy a dolgozók annak ellenére kontrollálhatatlanabbnak élik meg személyes munkaterületüket, hogy számukra a vizuális privát szféra annyiban biztosított, hogy mások nem látják őket állandóan. Ugyanakkor viszont ők sem látnak ki a falak mögül, így nem érvényesül a „látni, de nem látszani” filogenetikailag kódolt elve. A kutatások (Appleton 1975) szerint ugyanis filogenetikai maradvány, hogy az ember azokat a tereket kedveli, amelyek – a régi szavannai életben kialakult prédaszerző viselkedés miatt – optimális vizuális kontrollt tesznek lehetővé, vagyis azokon a helyeken érezzük jól magunkat, ahol a látás-láttatás és a rejtőzködés egyensúlyban van. A témára visszatérek a „Környezet és alkalmazkodás” fejezetben is.

[32] Stokols (1995) például épp erre vezeti vissza a környezetpszichológia jelenlegi, bizonyos értelemben paradoxnak tűnő helyzetét – erről „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetben már volt szó.

[33] A környezetpszichológiai megközelítéssel csak érintőlegesen kapcsolatba hozható behavioristákat is foglalkoztatta az inger (és persze a válasz) definíciója. Watson (1930/1983: 13.) – mint erre már utaltam „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetben – például megállapítja: „Ingernek nevezünk bármely tárgyat az általános környezetben, vagy […] bárminemű változást magukban a szövetekben […]. Válasznak nevezzük mindazt, amit az állat tesz – így a fény felé való elfordulást, ugrást hangra és magasabban szervezett tevékenységeket, mint egy felhőkarcoló építése, tervek kialakítása, gyermeknemzés, könyvírás és hasonlók.”

[34] Ez is cáfolja a tiszta környezeti determinizmus tételét.

[35] A laboratóriumi vizsgálatok (pl. Bell–Baron 1981) a hőmérséklet növekedése és az agresszió változása között rendre fordított U-alakú összefüggést mutatnak ki. Ezzel szemben a tereptanulmányokban (pl. Anderson 1987), amelyek pl. az évszakok vagy a napszakok hőmérséklet-változásai mentén elemzik a viselkedésváltozásokat, jellemzően lineáris összefüggés mutatkozik a hőmérséklet emelkedése és az agresszió mértéke között.

[36] Ebből fejlődött ki a klinikai és az egészségpszichológiával, valamint a környezeti neveléssel és a környezetvédelemmel szoros együttműködésben dolgozni kívánó, ám sok szakmai kritikát (Fuhrer 1983; Reser 1995) kiváltó, Theodore Roszak által kidolgozott ökopszichológia (Roszak 1992). Az utóbbi terület képviselői szerint a természeti és az épített környezet szennyezése/rombolása a pszichológiai jóllétet/egészséget is veszélyezteti. Az alapfeltevés – miszerint az egészséget magát is csak a környezettel való kölcsönösen előnyös és fenntartható viszony tükrében határozhatjuk meg – azon a gondolaton alapul, hogy a Földdel és a környezettel mély, szinte misztikus kapcsolatban vagyunk, amely kapcsolat az ökológiai tudatosság hiánya, a tagadás, a függőség és egyéb patológiás folyamatok eredményeképpen manapság veszélybe került, így az emberek mentális egészsége sincs rendben. Az irányzat néhány alapgondolata (pl. a pszichológia és az ökológia közötti interdiszciplinaritás szándékával lép fel; a környezetvédőknek nagyobb pszichológiai, a pszichológusoknak nagyobb környezeti tudatosságot kíván adni; stb.) tekintetében izgalmas, ám nagyon sok komoly szakmai kritika hozható fel vele szemben (Reser 1995): a roszaki ökopszichológia nem más, mint a New Age egyik áltudományos irányzata, amelyet pszichológiai konstruktumok és elméletek kritikátlan (és szubjektív) kölcsönzése jellemez. Összekeveri a valóságot és a metaforákat. Ráadásul explicit módon politikai jellegű, és számos etikai kétség merül fel képviselőinek kompetenciájával kapcsolatban.

[37] Megjegyzésre érdemes, hogy teoretikus szinten az integráló elméletek felelnek meg legjobban a „környezetpszichológusok álmának” (Gifford 1997), azonban a kutatási módszerek nem vagy alig teljesítik az ideális kontextualitás (Stokols 1987) feltételeit. A legtöbb paradigma nem tud mérni valódi integrációt a szociofizikai ágensek között, mindössze az egyszerű interakciós szemlélet kritériumainak feleltethető meg: a környezetet és az egyént külön-külön vizsgálják, majd mérik az egymásra hatásukat.

[38] Lásd „A környezetpszichológia múltja, jelene és jövőképe” c. fejezetet.

[39] Ilyen értelemben beszélhetünk környezeti egészségpszichológiáról (pl. Kulcsár 1998).

[40] Meglátásom szerint ez az érdekes tendencia tapasztalható Magyarországon is: a környezettel nem pszichológiai szemlélettel foglalkozó területek, pl. az építészettudomány, a lélektani szemlélet miatt igyekszik szorosan együttműködni a környezetpszichológiával (vö. Kapy 2005; Dúll 2005a; illetve lásd a „Környezet–pszichológia–építészet” c. fejezetet).

[41] Mivel a környezetpszichológiát valódi környezetekből származó tényleges problémák hívták életre, képviselői között általában elfogadott, hogy a laboratóriumi eredmények gyakorlatilag nem általánosíthatók közvetlenül a tényleges szociofizikai folyamatokra (Proshansky 1981). Emiatt a környezetpszichológusok inkább csak akkor kísérleteznek laboratóriumban, ha egy elméletet tesztelnek. Gyakrabban zajlanak terepmegfigyelések, terepkísérletek, kvázi-kísérletek, illetve – speciális feltételek mellett – szimulációk.

[42] A környezetpszichológusok városi környezettel kapcsolatos érdeklődése gyakorlatilag egyidős a környezetpszichológiával (vö. Lippai–Dúll 2003).

[43] A kérdést máshol részletesen tárgyaltuk (lásd Dúll–Urbán 1997; Dúll 1996c; 1998; 2002d).

[44] A „speciális csoport” környezetpszichológiai értelmezésben a jellegzetes környezethasználatra vonatkozik (részletesen lásd a „Szabadtéri játszóterek környezetpszichológiája” c. fejezetben), így a speciális csoportok nagyon sokfélék lehetnek terjedelemben, tulajdonságokban stb., idetartozhatnak például a „nők” vagy az „idős, egyedülálló, sokgyermekes nők” stb.

[45] Vö. Berlyne (1971/1997).

[46] A kutatásokat rendszeresen támogatta az OTKA.

[47] A tagok között egyaránt van pszichológus, építész, filozófus, jogász, fiziológus és meteorológus.