Ugrás a tartalomhoz

Empátia - A beleélés lélektana

Buda Béla

L'Harmattan Kiadó

Empátia és szexualitás

Empátia és szexualitás

Az empátia szerepével kapcsolatban még két olyan momentum érdemel említést, amely jellegzetesen a személyes, intim kapcsolatok sajátja. Az egyik az empátia szerepe a szexualitásban, a másik az empátia jelentősége a szülő-gyermek kapcsolatban. Mindkettőben az empátia sajátos, a legszorosabb, legintimebb emberi érintkezési formájáról, viszonyáról van szó. A szexuális érintkezésben mosódnak el leginkább az ember biológiai lényét elválasztó határok, és ugyanez érvényes, legalábbis kezdetben és egyenlőtlenül, a szülő-gyermek kapcsolatban is.

A szexualitás a fejlődő személyiségekben jórészt azért jelent külön érési fokozatot, mert az addig kiépült gátlások és tilalmak időszakos és meghatározott feltételek közötti feloldását rejti magában, és ez érzelmileg meglehetősen nehéz feladat. A nemi vágy jelentkezése ezt a feladatot némileg megkönnyíti. Igen gyakran előfordul azonban, hogy akaratlagosan kell legyűrni a belső ellenzéseket, viszolygásokat. Ez nehezíti a partnerre való ráhangolódást. Ez a ráhangolódás viszont önmagában könnyebb és egyszerűbb lenne, mint az emberi érintkezések más formáiban, hiszen minden kommunikációs csatorna igénybevétele lehetséges. Talán a beszédnek van a legkisebb szerepe, de ez sem elhanyagolható. Leginkább az mondható el, hogy a beszéd éppen annyira szorul háttérbe, hogy a nemverbális közlési formák hangsúlyosabbá váljanak. A kommunikáció azonban a szexuális együttlétnek nem elengedhetetlen feltétele, a szexuális késztetés és a sok veleszületett idegrendszeri cselekvésmintát is magában foglaló nemi aktus lebonyolódhat minimális pszichológiai kapcsolat nélkül is. Ennek mechanizmusa a férfiak igen heves szexuális motivációja, amely eredetileg főleg arra irányul, hogy a szexuális kielégülésen át a férfi örömhöz jusson. A nyugati kultúrákban viszonylag új jelenség, hogy a nők kielégülése is fontos szempont lett. Valószínű, hogy ez a keleti kultúrákban is csak a lakosság kis rétegére korlátozódó igény volt. Valószínű, hogy ehhez a kultúra fejlettségének viszonylag magas foka szükséges. Erre mutat, hogy az ókori társadalmakban is csak későn és egy szűk társadalmi körre szorítkozóan jelent meg.

Amint azonban a kölcsönös kielégülés igénye (tehát a női kielégülés értéke) kialakult, a szexualitás sajátos nemverbális kommunikáció keretébe vonódott. A legfőbb csatorna itt az érintés, illetve a testfelületek érintkezése (Wyschorod 1981). Ebben a kommunikációban érzékelni kell a másik szexuális izgalmát és annak fokozódását, elő is kell ezt segíteni megfelelő ingerléssel. Az ingerlés jelzésnek is tekinthető, amelynek hatását, effektusát az ingerlést végző személyiségnek fel kell fognia. Ez főleg a férfiakra vonatkozó követelmény. A nőknek viszont meg kell tanulniuk, hogyan adják egyértelműen nemverbális jelzéseiket, hogyan fejezzék ki legjobban izgalmi állapotaikat és vágyaikat. A viszony legfeljebb akkor fordul meg, ha a szexuális kapcsolatban mindkét fél különösen törekszik arra, hogy az izgalom és a kielégülés maximumát nyújtsa, ebben az esetben a nők ingerlő, szexuális stimuláló szerepe kerül előtérbe, és a férfiaknak kell inkább jelezniük kívánságaikat. Ez az egész kommunikáció nagyrészt öntudatlanul, automatikusan történik.

Szerencsés esetben a folyamat sokáig és túlnyomórészt megmaradhat tudattalan síkon, spontán, olyan módon, hogy az automatikusan egymásra hangolódó, egymás nemverbális jelzéseit azonnal fogó pár átadja magát érzelmeinek. Ez azonban elég ritka eset is egyben. Különféle okok miatt, amelyek részben gondolatmenetünkből már érthetők, részben pedig más szakmunkák leírásaiból (például Buda 1972, 1977, 1997) megismerhetők, a fiúk szexualitásában általában a saját kielégülés keresése (az ún. autoerotizmus) az uralkodó, a lányok pedig hosszabb tanulási folyamatban sajátítják el a kielégülés képességét. Emiatt a szexuális élet kezdetben szinte törvényszerűen teli van zökkenőkkel, összehangolódási nehézségekkel, amelyek a spontán folyamatot tudatosítják, és a figyelmet magukra vonják. A kommunikáció ilyenkor rendszerint elevenebbé válik, és az empátia iránti szükséglet feltámad. A különféle mindennapi zavartípusok olyan helyzeteket hoznak létre, amelyekben hosszabb távon mind a férfiak, mind a nők érzékenysége szinte szükségszerűen fokozódik a nemverbális kommunikáció terén, és szinte elkerülhetetlenül megvalósul a folyamatos oszcilláció az érzelmi beleélés és az időszakos visszavonulás és tudatosítás között, ami az empátia sajátja. Mindez a szexuális izgalom sajátos érzelmi légkörébe történik.

Az empátia ilyenfajta kibontakozása azonban csak akkor történik meg, ha a pár nem rögzül valamilyen hibás szexuális rutinba. Sajnálatos módon pedig ez nagyon gyakori. Ilyenkor a szexuális aktus elveszíti kommunikációs jellegét, és monoton, többnyire egyoldalú kielégüléssé válik. Ebből nagyon sok szexuális zavar és párkapcsolati nehézség támad. Rendszerint a személyiség empátiás képességének fejlődése is elakad, ugyanis a fejlett szexualitás kialakulása ennek a fejlődésnek egyik mozgatója. Az egész szexuális kommunikáció beszűkül.

Ennek hátrányos hatása nyilvánvaló, ha meggondoljuk, hogy még a jól egymásra talált és összeszokott párnak is állandóan szüksége van a megfelelő szexuális kommunikációra, hiszen a szexuális reakciókészség és a szexuális igények terén sok változás következhet be. Alkalmi zavaró körülmények, egyéni változások, és sok más körülmény kényszerítheti a párt a szexuális kielégülés megszokott sémáinak megváltoztatására. A tapasztalat szerint erre gyakran van szükség, és gyakran lép fel a már harmonikussá vált szexuális kapcsolat talaján is kisebb-nagyobb zavar. Ezen kívül mindenki változásokra kényszerül akkor, ha új partnerrel kerül nemi kapcsolatba. Bár az élettani folyamatok és mechanizmusok sok általános szabályszerűséget tartalmaznak, a másik nem szexuális viselkedésére vonatkozó tapasztalati ismeretek önmagukban ritkán elegendők, mindig az adott, egyedi partnerrel kell kommunikálni ilyenkor, az ő igényeihez kell alkalmazkodni. A tudományos vizsgálatok szerint az érett szexualitású emberek könnyen és jól képesek lebonyolítani ezt a sajátos nemverbális kommunikációt, ennek ténye is bizonyítja, hogy itt valóban jelzésváltás, kommunikáció történik, mert adott kódelemekkel különböző közléseket, hatásokat lehet elérni.

A szexuális kommunikációra is jellemző, hogy a benne rejlő empátia megnyil vánulását a túlzott érzelmi és motivációs hőfok a tudatosítást nehezíti, míg a túlzott odafigyelés és tudati vezérlés az érzelmi felszabadulást és ráhangolódást zavarhatja meg.

A szexualitás különböző zavarainak terápiás befolyásolásában is alapvető módszer a pár görcsössé, zárttá vált szexuális kommunikációjának felszabadítása és ezen belül az empátia célzott, a szexuális térre összpontosító fejlesztése. A leginkább elterjedt ún. szexuálterápiás módszerekben (például Masters & Johnson 1970, Kaplan 1974, összefoglalóan; Lopiccolo 1981) ez sajátos gyakorláson át történik. A pácienseknek először egyszerű szexuális kommunikációs feladatokat adnak, meg kell érteniük egymást, majd lassan meg kell kezdeni a másik szexuális ingerlését. A kapott szexuális ingerlés hatásait vissza kell jelezni, hogy a másik azt jól, pontosan észrevegye és megértse. Általában a kommunikációs gyakorlatok a saját test fokozottabb elfogadása és kommunikációs alkalmazásának újszerű kipróbálására és fejlesztésére irányulnak. Sokan a saját testükhöz (annak egyes tájékaihoz, részeihez) való szubjektív viszonyuk görcsössége, gátlásossága miatt akadnak meg a szexuális kommunikációban. A partner elfogadó viszonyulása és az illető testi területekre irányuló ingerlése felszabadítja a gátlásokat. Mindez kommunikációs folyamatban történik. A gyakorlásnak csak az utolsó szakaszaiban kerül sor a közösülésre. Ezzel rendszerint már nincs probléma, hiszen a szexuális zavarok lényege a közösülést megelőző, a párt felkészítő szexuális kommunikáció hiányossága vagy zavara. A gyakorlás minden szakaszában segítően kapcsolódhatnak be a terapeuták, a felmerülő nehézségeket megbeszélik a párral vagy annak valamelyik tagjával. Masters és Johnson (1970, 1976) módszerében előírás, hogy mindig két terapeuta foglalkozzon a párral, egy féri és egy nő, és mindegyik elsősorban az azonos neműt vegye pártfogásba. Gondolatmenetük szempontjából érdekes, hogyan indokolja ezt a két szakember. Arra hivatkoznak, hogy a szexuális élmény mindkét nem esetében olyan sajátos, hogy a másnemű terapeuta nehezen tudná beleélni magát a másik nemű páciens helyzetébe, vágyainak és igényeinek finom szövevényét. Masters és Johnson nem használja az empátia fogalmát, gyógymódjukat különösebb pszichoterápiás előképzettség nélkül alkották meg, mindennapi tapasztalataik alapján mégis fel kellett ismerniük az empátia jelentőségét. Ők ebben a terapeuta élettapasztalatát hangsúlyozták. Követelménynek tartják, hogy szexuálterapeuta érett, zavartalan nemi életű, kellő párkapcsolati tapasztalatú férfi vagy nő legyen, csak így tudja ugyanis pácienseit megfelelően megérteni vagy kezelni (Masters & Johnson 1970, 1976). Mint a pszichoterápiával kapcsolatosan szó lesz róla, az ilyen élményazonosságból származó empátiás készség nem kizárólagos és feltétlen követelmény a pszichoterápiában, az empátia olyan fokra is fejleszthető, amiben az élettapasztalatilag ismert élmény felfogása és megértése is lehetővé válik.