Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

5. fejezet -

5. fejezet -

A magyar irodalomtörténet önelvű rendszerezése

…(a nemzeti elv nem kizárólag az irodalomé, nem saját elve az irodalmiságnak. Márpedig az irodalomtörténet önálló, vagy önállósulni kívánó tudomány-egyed; a nemzeti elv alá foglalva azonban segédtanulmány szerepére utaltatik)…

(Horváth 1976, 58).

1922-ben indult meg Horváth János és Thienemann Tivadar irodalomtudományi folyóirata, a Minerva. Itt jelent meg Horváth Jánosnak a magyar irodalomtörténet önelvű rendszerezését felvázoló tanulmánya, a Magyar irodalomismeret – A rendszerezés alapelvei (Horváth 1922a).

Ugyanebben az évben a Petőfi Sándor című monográfiája a költő poétikai fejlődésvonalát, legbensőbb értelemben vett „pályaképét” dolgozta ki és állította a magyar irodalom önelvű rendszerezését példázó irodalomtörténeti összefüggésbe. Költészetét egy olyan műfaji fejlődésvonalhoz mérte, amely Balassival kezdődött, a „népies” és a „magas” költészetregiszter egyesülésével, s ezáltal egy alapvető lírai műfaj, a dal nemzeti jellegének létesítésével tetőzött. Ez a poézistörténeti fejlemény nem csak a dal műfaját érintette: e felfogás szerint Petőfi lírai vénáját oly mértékben egyneműsítette, hogy kihatott nem dalszerű költeményeire is – némely didaktikus célzatú elbeszélő költeményére kifejezetten negatív eredménnyel (Horváth 1922b).

Az önelvű irodalomfejlődés koncepciójában ez a műfaji fejlődésvonulat összefügg az irodalmi élet fejlődésszakaszaival, mindenekelőtt az irodalom rétegeződésének Horváth János által már a magyar irodalmi műveltség forrásvidékén kimutatott jelenségével. Ez először az ősi szóbeli műveltség alsóbb rétegűvé hanyatlását jelentette, szemben a latin nyelvű egyházi és kancelláriai műveltség dominanciájával. Ezt követte az írásos műveltség megoszlása vallásira és világira, majd az irodalminépiességegy olyan alászálló vonulata, amely Faludi korától Petőfiig húzódott. A rétegeződésnek ez a szakasza az irodalmi műveltség alsóbb szintjén készíthetett elő egy olyan találkozást a magas műveltséget képviselő folyamattal, amilyenre az Árpád-korban nem került sor. Akkor a „minden vagy semmi” ütköztető elve érvényesült: az ősi népi műveltség anyagából semmi sem termékenyülhetett meg az idegenből érkező, idegen nyelvű műveltség közegében. (Kései kivételekre utal a Halotti Beszéd és a Mária-siralom.) Az újabb alászállásból kiemelkedő népies vonulat a külföldről beáramló magas irodalmiság formáival és eszméivel találkozott. A modern nemzetté válás, a demokrácia és a nemzetállamiság ideológiáival összhangban megkezdődhetett a nemzeti irodalom magas szintű kiművelése. Az eredeti nemzeti jelleg követelménye az efféle irodalmiság létfeltételének látszott. Míg a dalköltészetben egy Amadé képes lehetett népies-nemzeties jelleggel közelíteni ehhez a követelményhez, de csupán az eredetiség és művésziség alsóbb szintjein, egy olyan géniusz, mint Petőfi, a „korcs helyzetdal és szerepdal” helyébe a magas költészet szintjén állította a sajátosan magyar karakterű népies dalt. Megszüntette idiomatikusan népies jellegét, és a költőileg személyes, nemzetileg általános dalszerű megszólalás lírai formájává változtatta. Ennek a különlegesen magyar fejlődésmenetnek az eredménye a nemzeti irodalom kiteljesedése, a „nemzeti klasszicizmus”.

E fejlődésfolyamat lényeges igazoló mozzanatait tartalmazzák Horváth Jánosnak a Petőfi Sándort követő könyvméretű irodalomtörténeti tanulmányai: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (1927), A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi műveltség megoszlása: Magyar humanizmus (1935), A reformáció jegyében: A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete (1953).

Mindez már egy teljes és eredeti irodalomtörténeti szintézis fő fázisait tartalmazta. Ezt egészítette ki a Tanulmányok (1956) az addig szétszórtan megjelent dolgozatokkal és egyetemi előadásokkal, azóta pedig több kézirat posztumusz kiadása. A korszakos kötetbe nem foglalt tanulmányok, egyetemi előadások nagyobb része a Csokonaitól Vörösmartyig terjedő korszakot illeti. Idetartoznak az olyan tanulmányok, kiadványok, mint a Csokonai. Csokonai költő-barátai. Földi és Fazekas (1936a), Kisfaludy Sándor (1936b), Kisfaludy Károly évtizede. Az 1820-as évek kisebb írói (1936c), Kisfaludy Károly és íróbarátai (1955a), Berzsenyi, Volney s a religio (1948a), Egy fejezet a magyar irodalmi ízlés történetéből. Berzsenyi Dániel (1924), Berzsenyi és íróbarátai (1960), Katona József. Játékszíni és drámairodalmi előzmények. Katona drámaíró kortársai (1936d), Vörösmarty drámái (1969). Ezek az írások, a Tanulmányok idevágó írásaival kiegészítve, egy olyan virtuális kötet anyagát nyújtják, amelynek irodalomtörténeti ideje részben párhuzamos lenne A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig című kötettel. Nézőpontja azonban szögesen eltérő volna: nem a „népies” (Arany szavával „népszerű”), hanem a „magas”-irodalom és irodalmi élet nemzeti mivoltának és öntudatának kialakulását festené.

A Tanulmányok című kötet bevezető dolgozatai az Irodalmi nyelvünk kezdetei címűtől a Vörösmartyig és A „serbus manier”-ig kronológiai rendben érintik a nemzeti klasszicizmus korát közvetlenül megelőző időszak problémaköreit. A nemzeti klasszicizmus irodalmi ízlése című tanulmányt a deviánsokról szóló rész követi: Újabb költészetünk világnézeti válsága. 1. Reviczky Gyula (1933), Komjáthy Jenő (1934), valamint az Ady szimbolizmusa. Ezzel Horváth János kortársi, kritikusi jelenkorához érünk. Ebbe a kortársi, kritikai sorba tartoznak az 1910-es években megjelent vitaírásai: Ady s a legújabb magyar líra (1910), A „Nyugat” magyartalanságairól (1911), Forradalom után: Vörösmarty és a mai stílromantikusok (1912), majd az Aranytól Adyig (1921). A hellyel-közzel antiszemita érvelésbe tévedő vitái zárlata és tanulságaképp következett a Minervában megjelent határozott állásfoglalás: tudománytalan a faji kérdés erőltetése irodalmunkban (1922c – „-th” aláírással).

Ennek a jelennek Horváth János irodalomtörténeti koncepciója szerint a nemzeti klasszicizmus magas színvonalú folytatását kellett volna nyújtania. Vitairatai azonban inkább utóvédharcról, mintsem eredményekről tanúskodnak. Akadémiai emlékbeszédei, a Minervában, illetve a Minerva Könyvtár Irodalomtörténeti Füzetek sorozatában, a Budapesti Szemlében és a Napkeletben megjelent cikkei foglalkoztak a „nemzeti klasszicizmus” kisebb, illetve kései képviselőivel (Szász Károly, Gyulai Pál, Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Tormay Cécile).

Adva van tehát a nagy ívű irodalomtörténeti összefoglalás számos mozaikdarabja, sőt a mozaikkép nagy felületeket már egységesen, összefüggően tartalmaz, s adva van a Magyar irodalomismeret – A rendszerezés alapelveiben a „szintézis” elvi koncepciója. (A Minerva címoldalán a „rendszerezés” helyett a „szintézis” szó áll.) Ez a tanulmány, amely a magyar irodalmi műveltség ezer esztendőt átfogó fejlődéskoncepcióját tartalmazza, koherens továbbfejlesztése az Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai című korai összegezésnek vagy inkább tervezetnek (1908). Korompay H. János a posztumusz mű, A magyar irodalom fejlődéstörténete utószavában ezt az egységet emeli ki: „Hangsúlyozni kell az 1908-ban megjelent Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai, az 1923-tól 26-ig előadott Fejlődéstörténet és az öt évvel halála előtt kiadott Tanulmányok szerkezete és egész fölfogása közötti azonosságot” (Horváth 1976, 364).

Ezt a koncepciót egészében lehet vagy kell értékelni. A legkönyörtelenebb értékelést a magyar irodalom tényleges fejlődéstörténete végezte. Ami ugyanis a „nemzeti klasszicizmusba” emelkedő fejlődéstörténetet illeti, a végeredmény fiasco: Reviczky Gyulát (1933) és Komjáthy Jenőt (1934) nem sorolhatta a nemzeti klasszicizmus képviselői közé. S akiket odasorolhatott: „…csak kevesen tudtak a magyar klasszicizmus egyik vagy másik ágát továbbfejlesztve magyar értelemben önállók maradni, s magyar elődeikhez képest is új változatot létesíteni. E kevesek: Jókai területén Mikszáth és Gárdonyi, Keményén Herczeg, Aranyén (lírában) Arany László, Kozma Andor, de főképp Vargha Gyula, Gyulaién pedig Péterfy Jenő – a legönállóbb felfogói és korszerű továbbképzői a nagy hagyománynak. 67 után tehát éppúgy, mint előbb 48–49 hatása, most a – nevezzük így! – »nagy hagyomány« az osztályozó szempont. Vannak, akik azt még személy szerint, elevenen továbbhozzák hosszabb-rövidebb ideig: Kemény, Arany, Szász Károly, Jókai, Gyulai, Lévay; vannak, akik azt nem utánozva folytatják, hanem a változott idők talajában mintegy önállólag újra meggyökereztetik, »modernizálják«: Mikszáth s a nyomában imént felsorolt többiek” (Horváth 1976, 354–355). Vajda Jánosról nincs szó a kötetben, neve csak a folytatás tervezetének 9. pontjában fordul elő: „Ellenzék. Vajda, Reviczky, Tolnai” (Horváth 1976, 356).

Horváth János tisztában volt azzal, hogy gyökeres irodalmi fordulat történt, eltávolodás attól, amit nemzeti klasszicizmusnak tartott. Az elfordulásban része volt annak is, hogy az „eleven irodalmi gyakorlatból mindinkább tanná, dogmává merevült” (Horváth 1976, 355). A nemzeti klasszicizmust végül is múltbeli teljesítményként értékeli: „Lezárom fejtegetésemet a magyar klasszikus ízlés meghatározásával, s fő képviselőinek és történeti rendszerének megismertetésével. Ezzel ugyanis végére értünk annak a hatalmas lendületnek, mely a régi magyar irodalom hagyományait előbb megszakítva, majd saját újdonságaival összeegyeztetve létrehozta a maga végső eredményét, a fajilag és történetileg jellegzetes, klasszikus magyar irodalmi ízlést, s annak soha többé ki nem iktatható, fejlődést szabályozó és értékelő, tiszta öntudatát” (Horváth 1976, 355). Ez a Fejlődéstörténet zárómondata, nem tekintve a folytatás lábjegyzetbe ragasztott tervezetét. Ami pedig a klasszikus magyar irodalmi ízlés „fejlődést szabályozó és értékelő, tiszta öntudatát” illeti, ez az öntudat leginkább az ő életművében nyilatkozik meg.

Ez az öntudat, mint a főleg a Magyar Nyelvben megjelent dolgozatai jelzik, kiterjedt a nyelvi stílus, s még részletesebben, még átfogóbban a nemzeti versidom kérdéseire. A kétféle hazai verselési lehetőség elvi szintézisét nyújtotta az 1922-es megjelenésű Magyar ritmus, jövevény versidom (Budapest: Franklin). A kettős témajelölés utal történeti időviszonyokra: az egyik az „ősi” vagy legalábbis a „régi”, tudomásunk szerint az eredeti, melynél korábbit nem ismerünk; a másik újabb teljesítménye a nyelvünkben rejlő lehetőségnek. Mindamellett Horváth János szerint a lehetőség nem azonos a nyelvi származtatással. „A nyelvi származtatásnak ellene szól mindaz, amit »versmondattan« néven szoktunk összefoglalóan emlegetni. A közönséges beszéd ugyanis nem illik bele minden átalakítás nélkül a vers keretébe, nem lesz belőle vers pusztán a nyelv saját erejéből” (Horváth 1955b, 14).

A nyelv és a vers egytövűsége, elválaszthatatlansága alapján ismeri fel a „közölésnek” nevezett versmondattani jelenséget (1909). Az „ősi” és a „népi” nyolcas (1918a; 1918b), a középkori magyar vers (1928), Zrínyi (1955b, 33–69), Gyöngyösi és Arany verselése (1941) és a magyar vers újabb fejlődése (1925) érdekelte. Élete utolsó évtizedében teljes tudósi vértezettel szállt vitába a „nemzeti versidom” eredetelméleteivel (1955b). Nem élt ködös messziségbe kihelyezett feltevésekkel: „az eredet kérdésében bizonyosat senki sem tudhat, mert azt senkinek sem volt alkalma tapasztalni” (1951, 20). A Zrínyiász verselésére vonatkozó feltevése nagy negatív bizonyító anyagon nyugszik, s a szokvány pozitív feloldást megcsillantva drámai fordulattal zárul, azaz a tudományos hitelesség, nem pedig valamilyen délibábos feltevés rendje szerint. Mintegy játszva a gondolattal, elébb Zrínyi szájába ad egy „nyilatkozatot”: „csak a sor hosszúságában követem a ti szokásotokat, mert ahhoz ti már ragaszkodtok; a sort azonban szabadon szeldelem különféle hosszúságú darabokra, s a hemistichiumot sem végzem, mint ti, folyvást a hatodik syllabán…” (1955b, 69). Ezt az álidézetet a realitás szigorával követi konklúziója: nemcsak Zrínyi maga tekintette fogyatékosságnak az ütem és cezúra gyakori szabálytalanságát, Arany sem tartotta, s ő sem tartja másnak.

Verselméleti közleményei és összefoglaló verstani művei kizárólag a magyar vers idomzatának kérdéskörére összpontosulnak, és ami történeti vonatkozásaikat illeti, belekapcsolódnak a nemzeti jellegű irodalmiság fejlődésének problématörténetébe (1948b, 1951). Ez a problémakör alkotja a Horváth Összes első kötetének anyagát (2004).

A nemzeti jellegű irodalmiság kialakulása és fejlődése a fő problématerülete annak az univerzálisnak szánt irodalomkoncepciónak, amely Horváth János egész irodalomelméleti munkásságát áthatja. Ennek a koncepciónak lényege az irodalomtörténet-elmélet önelvű alapozása lenne. Az önelvűség elve kifejezetten a nemzeti elfogultság ellen irányul. Így érvelt: „…a nemzeti elv nem kizárólag az irodalomé, nem saját elve az irodalmiságnak. Márpedig az irodalomtörténet önálló, vagy önállósulni kívánó tudomány-egyed; a nemzeti elv alá foglalva azonban segédtanulmány szerepére utaltatik, csak egyik ágává tétetik meg az összes nemzeti történetnek, a magyar szellemi élet összes történetének, holott szaktudományunk éppen annak megfigyelését célozza, hogy miként különül el e közös, széles alapról, s miként fejlődik önálló összefüggésként tovább az, amit magyar irodalomnak nevezünk. S ha irodalomtörténetünk mindeddig oly rendszerező elvet vallott magáénak, mely nem csupán az övé, hanem mindazon történeti tudományoké, melyek a magyar szellemi élet múltjával foglalkoznak: ez csak azt jelenti, hogy a nemzeti történeti tudományok összességéből még eddig nem önállósult eléggé, a maga speciális feladatait nem határozta meg kellő tisztasággal. Az irodalomtörténetnek irodalmi elvről, önelvű rendszerezésről kell gondoskodnia, ha mint szaktudomány a maga lábán akar járni” (Horváth 1976, 58–59).

Az „önelvű” rendszerezés a tudós szándéka szerint „irodalomelvű”. Az az irodalmiság viszont, amely ezt az elvet quidditasában meghatározza, a nemzeti történelem korszakaitól függ. Így mindjárt az elsőnek tárgyalt rendszerező, Paulus Wallaszky, a maga korszakának megfelelően önelvű irodalomfogalmával fölvet bizonyos korszerűtlen problémákat: „Wallaszky (1785) szerint a magyar literatúra mindent felölel, mit valaha magyarországi ember írt (Magyarországhoz számítván nemcsak Erdélyt s Horvát-Szlavonországokat, hanem egykori, ideiglenes »tartományait«: Dalmáciát, Moldvát és Oláhországot is), tekintet nélkül arra, hogy milyen nyelven írta; s ő valóban e roppant, műfaj és nyelv szerint heterogén egyvelegnek: a magyarországi egyetemes írástudásnak a történetét akarta megírni” (Horváth 1976, 57).

Az első probléma itt maga a szó, a „literatúra”. Az antikvitásban, a középkorban, a humanizmus korában a literae jelentett irodalmat, írásműveltséget, „deák” tudományokat. Paulus Wallaszky latin szövegében a literatura szó csak a hun–székely rovásírásnak szentelt fejezetben fordul elő, s természetesen ábécét, betűvetést, írni tudást jelent. Ezt a jelentést közli Finály Henrik latin szótára is: „literatura, ae, nn. [litera] 1) betűirás, irás: l. Graeca, a görög betüsor. 2) (újk.) nyelvészeti tudomány, nyelvészet. *3) tudományosság, tudományos miveltség. Cic. Phil. 2, 116, a hol azonban az új kiadások: literae” (Finály 1884). Nota bene: a csillag (*) jelentése: hapax legomenon, vagyis egyszeri előfordulás. A „litterae” áll Wallaszky korábban, 1769-ben megjelent munkájának (Tentamen historiae litterarum) címében.

Egy másik probléma a különböző fejlődésfázisok egyidejűsége. Horváth János elmélete tagadja ennek lehetőségét, csakis egymásutániságot feltételez. A Wallaszky-könyv gyűjtőkörét meghatározó „literatura” (valójában tehát litterae) fogalma elvileg 1785 előtti helyzetet jellemez. Csakhogy az először 1785-ben kiadott Conspectus reipublicae litterariae in Hungaria ab initiis Regni ad nostra usque tempora delineatus második (javított és bővített) kiadása 1808-ban jelent meg, egyazon évben Pápay Sámuel könyvével, amely megszabja a Horváth János-féle irodalomfogalomban a soron következő változást: „Pápaynál (1808) e fogalom már csak a magyar nyelvű irodalmat öleli fel (kizárván az »idegen«-nek mondott latin nyelvűt)” (Horváth 1976, 57). (Kizárván persze a bővített és javított kiadású Wallaszky-művet is!) Egyébként Pápay könyve, A magyar Literatura Esmérete, az akkor még újmódi (a 18. század második felétől francia, angol, olasz, spanyol példára előbb „litterae”, majd „szépirodalom” jelentéssel terjedő, de nálunk közvetlenül a német „Literatur”-ból honosított és mintegy visszalatinosult) literatura szót alkalmazta címül, de még a régibb szó, az ’egyetemes írásműveltség’ jelentésű litterae értelmében.

Nagyobb problémát vet fel az eltérés a két könyv címében az „in Hungaria” (Wallaszky) és a „magyar” (Pápay) jelentése között. Wallaszky történetileg, földrajzilag széles merítése már csak Pápay magyarnyelvűség kritériuma miatt sem ismétlődhetett meg. A kettő együtt egy harmadik dimenziót sejtet: az államiságét és a politikáét. E szín alatt a nemzeti szempont lappangását, illetve érdekes színeváltozását. Hol terület, hol nyelv. Csak látszatra ugyanaz a kettő, vagy még úgy sem. A szlovák származású vagy egyszerűen csak szlovák Paulus Wallaszky Horváth Jánosnál és a legutóbbi évtizedekig a magyar kiadványokban Wallaszky Pál volt, de az Új Magyar Irodalmi Lexikonban immár Pavel Wallaszky (Péter 1994, 2279). Az Új Magyar Irodalmi Lexikon elődje szerint „műveit latin és cseh nyelven (de erősen magyar hazafias szellemben) írta” (Benedek 1978, 3: 560). Ebben az „erősen magyar hazafias szellemben” a magyarnyelvűségre szorítkozás nem volt meg. Pápay Sámuel az ilyen hazafiságot aligha tekintette hazafiságnak. Wallaszky a maga akkor korszerű „Hungarus-tudatával” egy egészen más értelmű haza fiának tudhatta magát, mint Pápay Sámuel, az államnyelv magyarítását sürgető Észrevételek a magyar nyelvnek a polgári igazgatásra és törvénykezésre való alkalmaztatásáról; az oda tartozó kifejezések gyűjteményével (Veszprém, 1807) szerzője.

Talán nem véletlen, hogy 1922-re érett nyomdakésszé a magyar irodalom történetének egy olyan tudományos igényű koncepciója, mint amilyen a Magyar irodalomismeret – A rendszerezés alapelvei ambíciója. E koncepció (a magyar irodalom történetileg fejlődő fogalma) szerint ennek az irodalomnak a kezdete egybeesik a magyar államiság kezdetével, s fejlődése olyannyira a magyar államiság korához mérhető, hogy tetőzése, az irodalomfogalom utolsó korszerű alakulása (művészivé szűkülése) a millennium ünnepségeivel egyidős. Lényegét az eredetileg a millenniumi emlékkönyvben megjelent irodalomtörténeti összefoglalás, a Beöthy-féle „Kis-tükör” határozza meg (Beöthy 1896). Hivatkozhatunk Trianonra: talán a nemzeti katasztrófa játszott közre abban, hogy sor került e nagy ívű irodalomtörténet-koncepció szándék szerint pártatlan, objektív, csakis irodalmi érdekű, nemzeti elvre nem támaszkodó kidolgozására. Viszont teljes az elvi azonosság A rendszerezés alapelvei és az 1908-ban megjelent Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai között. Sőt Horváth János első, 1901-ben megjelent publikációja Báróczi Sándor legfontosabb tettének a Védelmeztetett Magyar Nyelvet (1790) tartotta (Horváth 1901 – a címlapon: „Horváth Sándortól” [sic!], cikk végén aláírás: „H. J.”). A magyar nyelvet a latin államnyelv ellenében kellett védelmeztetni. Márpedig ebben a metamorfózisban ez a döntő elem, a legnagyobb tét: a magyar irodalom nyelvének, a nemzeti megújhodás és nemesi nemzetből demokratikus nemzetté válás nyelvének államnyelvvé, a Magyarbirodalom nyelvévé avatása.

Abban az időszakban, amikor Horváth János megalkotta a magyar irodalomtörténet ezeresztendős folyamatosságának elméletét, nemzetállamiságunk gyökeres változáson ment keresztül. A Magyarbirodalom (a birodalmat Magyarország és társországa, Horvát-Szlavónország alkották) megszűnt, átadta helyét a Trianon utáni, a centrum köré szűkült területekre redukált államiságnak. (Horvát-Szlavónország még a versailles-i békeszerződés előtt, 1918-ban, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elnevezéssel kivált a birodalomból.) Magyarország történetileg változó fogalma, ez a – mint a magyar irodalom fogalma – szintén individuális fogalom ezáltal ugyancsak szűkülő fogalomként viselkedett. Más kérdés az, vajon lehet-e az individuumnak és történetének önálló elmélete.

Visszamenőleg sem problémátlan a magyar birodalmi és a magyar irodalmi tudat viszonya. Szokásos a nemzet-képviseleti irodalomtörténet-koncepciót „többségiként” emlegetni. A Franklin Kézi Lexikona 1909 körüli adatok alapján nyugtázta, hogy „a tulajdonképpeni [tehát a Horvát-Szlavónország nélküli] Magyarországban a magyarság újabb időben már elérte az abszolút többséget (53%)…” (Franklin 1911, 2: 706). A Magyarbirodalomban („Nagymagyarország”) azonban még ekkorra sem sikerült elérni az 50%-ot.

A 19. század elején, a magyar államnyelvért folyó küzdelem évtizedeiben Horvátország alkotmányos állami szinten jelenítette meg ellenállását. Az a széles irodalmi, nyelvi demokratikus mozgalom, amely plebejus és nemesi képviselőivel együtt az átalakulás hajtóereje volt, egyszersmind a birodalmi múltat is örökéül fogadta. A latin nélkül. Ragaszkodott ahhoz, hogy ország- s birodalomszerte a magyar legyen a hivatalos nyelv.

Az irodalomfejlődés-koncepcióban az önelvűség mint irodalomelvűség sem problémátlanul érvényesült. E koncepció szerint az irodalmi alapviszonyt, amely minden irodalmiság feltétele, csak írott mű közvetítheti. Rögzített szöveg hiányában a nép íratlan szájhagyományának „soha egyetlen terméke sem lehet véglegesen megállapodott, míg csak szájról szájra száll; egy-egy monda például akár annyi változatban is élhet egyidejűleg, ahány ember tudja, s nemcsak nemzedékről nemzedékre menőleg változékony, hanem egyazon ember is másképp mondhatja el tíz év múlva, mint ma” (Horváth 1976, 63).

A magyar irodalmi műveltség kezdetei második fejezetében Horváth János leszögezi: „az évrendi szerkezetű »krónikával« szemben u. i. a gesta bizonyos tekintetben művészi conceptióju tudományos mű: gondolatmenete tárgyi összefüggések, nagy egyéniségek (uralkodók) rendjét követi, s írója aktuális, sőt pártszerűleg elfogult álláspontjáról fogja fel és rendszerezi a múltat; nemcsak közöl, hanem értelmez, ítél, magyaráz; naiv, vagy tudákosan anachronistikus múltszemlélettel, udvaronc-célzattal, kútfőt, hagyományt és fictiót eszélyesen egyeztet össze kerek egésszé” (Horváth 1931, 33). Ez felel meg annak az elvének, hogy írásbeliség = irodalom. Mégis úgy találja, hogy egy nem írott mű, a fehér ló mondája, maradandóbb egésznek mutatkozik, mint leírt változata. A gesta, a korszerű és igazi irodalmi mű szerzője „mondai egységét megbontva, egyes darabjait időrendi helyük szerint más-más fejezetek esemény-fiókjaiba szórta szét: vagyis áthistorizálta jelentésnélküli, csupasz eseménysorozattá. Egészen kivetkőztette szimbolikus értelméből” (Horváth 1931, 38). (Erre már Arany is panaszkodott a Naiv eposzunkban.) Horváth János itt a szóbeli „irodalom” ínyenc, műélvező befogadója. Jobban érzi, tudja, hogy a változástól magát nem fizikai rögzítéssel, hanem önnön nyelvi-nyelvképzeleti kerek egész voltával, formaerejével óvó műalkotás részleteinek hol kell lenniük, mint az a gestaíró, aki „kútfőt, hagyományt és fictiót eszélyesen egyeztet össze kerek egésszé”. Íme, nem méltányolja az írásbeli műveltség előnyeit, sőt felfedezi a nyelvi műalkotásnak azt a formai rögzítettségét, amely ellenáll a „bizonyos tekintetben művészi conceptióju” feldolgozás, azaz az írott változat széttrancsírozó, a mű jelképi erejét feláldozó tudós manővereinek. S így akarva, nem akarva (elméleti álláspontjánál fogva nem akarhatja) felismeri és tanúsítja a szóbeli és az írott irodalom közötti lényegi folytonosságot, a poiesisét, holott ő, művének ebben a szakaszában, csupán az írásbeliség irodalomalkotó folytonosságát akarta igazolni. Csakhogy ezt a nyelvi művészeten alapuló folytonosságot – nevezzük poétikai folytonosságnak – nem fedezi fela rendszeralkotó tudatosságával. Ezzel szemben Arany János egy ilyen poétikai-történeti rendszer teljességébe helyezkedik: „A nép hagyományos elbeszélései, melyek nem támaszkodnak az írás segedelmére, mindig és mindenütt birnak a benső alkotás némi erejével, idomosságával” (Arany 1998, 77).

Horváth János elgondolásaiban az a vonzó, hogy fogalmi nehézségek (egyfelől a modern, 20. századi, másfelől a tárgyalt korhoz képest korszerű – vagy annak szánt – megnevezések) kavalkádja közepette a szavak, definíciók ad hoc – kontextuálisan – rögzülő alkalmazásával jut el joggal zseniálisnak tartott észrevételekig. A korszakokat átfogó és a személyes létezésig árnyalt megfigyelések az intézményesülő irodalom-műveltség megjelenését festik szövegben-nyelvben, stílusban, műfajban, irodalomfolyamatok rétegződésében. Ezek a konkrét jelenések alapozzák meg a koncepciózus egész, az életmű sugallatos jelenlétét. A nagy egésszel véghezvitt egységalkotás, egybeillesztés, összefűzés ugyan kétséges a fogalmi-logikai szinten, de a kontextuális verbalitás, a fogalomként szerepeltetett szemléletes képzetek (képzetes fogalmak – fogalomképzetek) szintjén az eljárás kellően pontosnak tetszik. A szavakkal, szójelentésekkel folytatott és szakavatottan retorizált logikai eljárások sugallata, valamint a koncepció egészére ideológiai okokból (a magyar irodalomról és irodalmunk magyarságáról van szó mint osztatlan egészről) kiterjesztett bizalom mindezt kérlelhetetlenül meggyőzővé teszi. Sugallatosan az, de a legteljesebbnek tételezett-érzett tárgyilagosság nevében.

A kritika számára azonban egyre világosabbá vált, hogy az irodalomfogalom fejlődésére alapozott irodalomfejlődés-elmélet önkényesen jár el a koronként adott, az idők rostáján úgy-ahogy fennmaradt irodalmi készlettel szemben. Erre a készletre helyenként Horváth János is úgy hivatkozik, mint arra a korpuszra, amely létrejöttével, meglétével a korabeli vagy megkésett irodalmi tudat mind újabb pálfordulásait készíti elő. Aki költőt ez a mindenható irodalomtudat nem méltányol, vagy deformáltan vesz tudomásul, bizonyos vonatkozásokban egyszer s mindenkorra pórul jár. Például Balassi költészeti újságának remek elemzése a költő nagyságát mérlegelve kissé visszafogottnak tetszik. Részben azért, hogy kiemelhető legyen meghatározó szerepe az irodalmi fejlődés több fontos vonulatában, részben mivel e fejlődésirányok meghatározása az utókorban kialakult (Horváth János számára kortársi) vitaállapot függvénye. Bizonyítandó, hogy nem népies, hanem tudós költő, bizonyos versszépségei viszont, bár jobbak a forrásokénál, egyszerűbbek, kevésbé tudósak, sőt (nyilván csak ad hoc értelemben) primitívek: „Ami mintáiban elmés lelmények udvarló halmozása, az nála ujjongó felkiáltások, érzelmes aposztrófok és appozíciók primitív, de erőteljes lírai formájává alakul” (Horváth 1976, 109). De a dal nem az ő műformája – még várni kell Petőfire, s addig is legalább Amadéra: „mégiscsak az az igazság ma is, amit Arany látott, hogy tudniillik Amade az első igazi dalköltő irodalmunkban” (Horváth 1976, 106). Magasra értékeli a költőt, de előtérbe a formakészlet fejlődésében betöltött szerepe kerül. „Balassi a magyar nyelvű műköltészet megteremtője; ez pedig azt jelenti, hogy legalább a lírai rendben végrehajtotta a versnek az énektől való elválását s a szövegvers ritmikai kiképzését, tekintélyes számú strófaképlet forgalomba hozatalával; továbbá, hogy a lírai költészetet (a vallásost is) laicizálta; hogy az istenes, vitézi és szerelmi lírai nemben műfajt állapított meg, s oly műköltői nyelvet és lírai stílt, mely az általa kezdeményezett versképletekhez és műfajokhoz mintegy hagyományként hozzátapad s követőinél állandósul…” (Horváth 1976, 106).

E közösségi érdemek ellen szólnak némiképp, sőt olykor erőteljesen, nagy kihagyásai a dalforma fejlesztésében, ha másért nem, azért, mert „gondolatfűzése nagyobb igényű, mint a dalé” (Horváth 1976, 106), vagy mert nem tudja a dalszerűség érdekében elhagyni „a lelkiállapot huzamos veszteglésű rajzát, mi az önszemléletnek a dalszerűnél nagyobb igényű költőiségére vall” (Horváth 1976, 106). Az idézett költemények után pedig: „Ezekben a kivételes részletekben adva van a dalfejlődés csírája, bár Balassi szerelmi költészetének a példája egészben véve inkább hátráltatta a folyamat megindulását…” (Horváth 1976, 110). Ezt követi a kéziratos terjesztésből származó intézményes fejlődés felvázolása, bizonyítandó, hogy „Balassi dalellenes kezdeménye, elnépszerűsödése így vezet végül is a dalhoz, a főrangú műköltők termése így vegyül el végül a népi költészettel” (Horváth 1976, 110).

A magyar irodalom fogalmának meghatározásától eltérően Horváth János poétikájában a „dal” nem változó, hanem szigorúan statikus fogalom, idea, sőt ideál. A fejlődésnek máris, Balassinál is, e felé az ideál felé kellene törekednie, holott az csak évszázadok múltán Petőfi dalköltészetében lesz elérendő.

Gondolhatunk arra, hogy ezek a problémák már az irodalomelvű irodalomtörténet-írás belső ellentmondását szemléltetik. Műköltészet vegyül népköltészettel, nyomtatott forma kéziratos terjesztéssel, énekvers hagyatik el a szövegvers kedvéért, vallásos a laicizáltért. Ezek a mozgás mozzanatai: regiszterek, műfajok, irodalomszociológiai tényezők változásai. Hozzá képest maguk a művek: állapotok. Horváth János irodalomtörténete mindenütt történelem: az irodalomé. Az állapotok átmenetek és átmenetiek. A Petőfi-könyvben is. A romantikus irodalomtörténet csak a főhősökre korlátozódik. Itt a mellékszereplők is szereplők. Hosszmetszetben: lám Amade! Keresztmetszetben: egyetemi előadásaiban egy író vagy költő pályaképéhez gyakran a társaké társul: Csokonaihoz költő barátai, Kisfaludy Károlyhoz, Berzsenyihez író barátai, Katona Józsefhez drámaíró kortársai. Teret nyer az irodalmi élet és a közönségízlés rajza.

Az állapotrajz az elért teljességé: a nemzeti klasszicizmusé. A mozgás ott magában az életben van jelen, abban az irodalmi életben, amelyben Horváth János is kortársként szerepel.

Horváth János 1913-ban kelt vitairata a Nyugatban látta azt a mozgalmat, amely a nemzeti irodalomtudat védelmezőit veszélyezteti, valósággal ostromgyűrűt von köréjük. De ostrom sem kellett. „Egy, a magyar irodalmi klasszicizmustól még át nem járt közönség önként, a történelmi ragaszkodás ellenálló ereje nélkül hullott a Nyugat ölébe” (Horváth 1993, 5). Az új közönségre a nép-nemzeti ellenében a filoszemitizmus a magyarázat. „Ezeknél a filoszemitaság az aktív. Tevékeny, önmagát folyvást eláruló, hangsúlyozott vonás, aminőül a »magyarság« vonását jellemeztem föntebb, a Petőfi–Arany koráról szóltomban” (Horváth 1993, 16).

Az Ady-tehetség ellenállhatatlan költői hatalmát felismerő kritikus, ha meg is engedi neki mint magyar vérűnek a nemzet szidását, semmi érdeklődést nem árul el a prófétai szidalmak oka, célja iránt. Az politika lett volna? Petőfi politikája is érdektelen a nemzeti klasszicizmus ízlése szempontjából. Milyen az Akasszátok fel a királyokat? „Mesteri demagóg szónoki mű e költemény; odaillenék valamely Shakespeare-i darabba, egy második Antoniusi szónoklatúl” – így kezdi az elemzést. S így konkludál: „A forradalmi elfogultságnak szuggesztív mesterműve ez, melyben indulat és céltudatos psychológ-számítás, lyrai erő és szónoki furfang, egy forradalmi életkép hátterét sejtetve, egy fölöttébb diszkrét művészi alakítás egységébe olvad. Hozzájárul a beszédnek, indulat és furfang örvényei s útvesztői között is valami bámulatosan kész, természetes folyása. Kifejezés tekintetében is talpraesett egész a költemény. Ha van költészete a forradalmi gyűlöletnek: ez az, mindenek fölött” (Horváth 1922b, 465–466).

Ha van igazolása a nemzeti klasszicizmus hittanának, az idevágó kétoldalnyi elemzés az.

A könyv végén található Függelék a költő olvasmányihleteiről Shelley-verseket és Byront idéz. Futó összevetés tanúsíthatná, hogy Horváth János elemzése magasan a vélt vagy valódi ihletforrások fölé emeli ezt a költeményt. Igaz, a költő politikáját úgyszólván demagóg retorikája függvényeként jellemzi, de a poétikai erők feltárásával érzékelteti a politikai felfogás hatalmát is, azt, amelyből drámai egyoldalúság, az Antonius-szerep következik.

Ez a beleélő érzékenység azonban hiányzik a kortárs költő politikai elfogultságai iránt. Erre céloz Barta János „Horváth Jánosról – A Fejlődéstörténet kiadása elé” című tanulmányában: „Nem egyszerűen csak múlt és jelen, ó és új irodalmi ízlés összecsapása játszódik le, ami természetes jelenség valamennyi kultúrnáció életében – az a lényeges, hogy Ady a magyarságnak, a népi korpusznak olyan mélyrétegeiből tört föl, amelyekről Aranynak, Petőfinek, pláne Gyulainak szinte még sejtelme sem volt. Archaikumnak nevezném itt azt a szellemi kincset, érzések, magatartások, ősképzetek összességét, amely mélyen a magasabb szintű kultúra alatt a kollektívum és az egyén tudatában lappang. Ez az archaikum is komplex valami, és ha megjelenik, először nyilvánvalóan alogikus-mitikus színeződést ölt fel; mint kollektív jelenség az etnikum ősibb rétegeiből, a népnek mint népnek eredetéből, múltjából, sorshelyzetéből és sorsfordulóiból, szorongatásaiból szűrődik le. Ady költészete nyilvánvalóan ennek a kollektív és egyedi archaikumnak példátlan erejű kirobbanása – tudjuk, hogy Horváth ezt megérezte, a maga klasszicizmuson nevelt, de mégis érzékeny ízlésével konstatálta és elemezte is –, de legyen szabad azt mondanunk, hogy nem élte, mélyeibe le nem szállt, nem szállhatott, sodortatni nem hagyta magát tőle” (Horváth 1976, 10–11).

Fenyő Miksa a Nyugatban bírálta Horváth János Ady-könyvét, s már ő is úgy látta, hogy a szerző érzéketlen az Ady-mitológia országos és történelmi mélységei iránt (Fenyő 1910).

S még valami nem fért a magyar irodalom történetileg változó, mind nemzetibb fogalmába: a Duna-menti népek együttélésének, nemzeti irodalomfogalmaik viszonyíthatóságának problémája. Dalmáciától Moldváig. Az a másképp karakteres „egyhangúság” – a Dunáé és az Olté.

A Nyugat-kör még így is Horváth Jánost tartotta olyan kivételes személyiségnek, aki a viták hevében is megőrizte korrektségét: „Hogy Tisza István vagy Apponyi nem érezték szükségét, megismerni azt, amit elítéltek s beérték azzal, amit másoktól hallottak vagy olvastak, azt még valahogy meg lehet érteni, de hogy írók, irodalmi vezérférfiak is beérték teljesen felszínes tudomással, mindennél jobban mutatja, milyen kialvóban volt abban az időben az irodalmi felelősség-érzés és ennek felébresztésére milyen szükségszerű volt a Nyugat. Az egyedüli, aki a tények ismeretével és kritikai tárgyilagossággal próbált a polémiába beleszólni, egy akkor fiatal irodalom-tudós volt, Horváth János, ma a budapesti egyetem tanára. Őt is hamar elhallgattatta a saját köréből tapasztalt rosszallás” (Schöpflin 1936).

Mindazonáltal az Adyval és a Nyugattal kialakult viszony végső soron megfelelt annak az „Extra Hungariam non est vita…” elvnek, amely sajátos módon Horváth János teljes irodalomelméleti felfogását áthatotta. Ezt főleg világirodalom-felfogásának strukturálatlansága sejteti.

A Horváth János-féle magyar irodalomtudat mély strukturáltságot sejtet, különösen abban a teleologikus beállítódásban, amely az irodalomfogalom fejlődési irányát utólag méri fel, leíró jelleggel, de a leírás feltételeivel egyszersmind ki is tűzi és meg is szabja. A tudós feltevése szerint az irodalmiság tényeiből, tárgyi anyagából indul ki az a körforgás, amely az „irodalmi alapviszony” tényezői között primer (kezdeti, sőt eredeti) és primitív (kezdetleges), majd szekunder (mind összetettebb, fejlettebb) viszonyok között megindul, tartóssága folyamatszerű lesz, és egyre kiterjedtebb folyamatot tart fenn. A tárgyias korpuszt ezzel a tételezéssel elvileg egyszerre (noha a gyakorlatban csak utólag) az irodalomtudósi (itt: irodalomtörténészi, korokat képviselő szintézisalkotók) összegező fogalmával, illetve ennek személyes-kollektív képviseletével, „az irodalmi tudattal” rendezteti és hitelesítteti. (A műveltető igeragozásnak kell érzékeltetnie, hogy a tudós kivonult az eljárásból, amely ennélfogva „objektív”. „Nyilvánvalóan” objektív: látszatra a tudós beavatkozásától, fogalmi stb. manőverezésétől függetlenül működik a maga tárgyi és fogalmi keretei között. Eszerint a „tárgyi anyag”, az „irodalmi készlet” határozza meg a neki megfelelő irodalomtudatot és ezáltal, illetve ezzel együtt az írásban rögzített irodalomfogalom-változatot (ezt találjuk egy-egy irodalomtörténészi összegezésben, s ez mutatja meg, mi van, mi lehet „korszerűen” jelen a tárgyszerű „irodalmi készletben”). Az irodalom készletét kitevő (régi és új, de időnként igazán aktívan csak az új) „szöveg(ek)” létmódja alkotja a tengelyét ennek az előrehaladó s történelmileg irreverzibilis körforgásnak.

Ez a közvetlenül a szövegek létmódja szerint alakuló történeti folyamat magyarországi viszonylatban mindjárt kezdetekor egy létezni tudó és egy létezésre képtelen lét-, illetve rétegeződésszintként tételeződött.

Ez a hazailag oly teljes vákuum, ez a néhány évszázadig elhúzódó kétrétegű lehetetlenkedés csillagászati „fekete lyukként” működő helyzetet állított elő még a távolian utólagos irodalmi tudat számára is: a latinnyelvűség hazai kibontakozása ellenére itt minden irodalmiság (majdnem vagy egészen) elölről kezdődött. Az ab ovo itt: ex nihilo.

Ez a különálló, öntörvényű, s ha eléggé elhúzódóan is, de teremtésszerű irodalomkezdet tehát rányomta bélyegét önnön tudatára, s ezt a bélyeget hordja magán a kései összegezés, a nemzeti irodalom fejlődéstörténetének elmélete.

Ennek az elméletnek nincs strukturált világirodalom-tudata. A Horváth János-féle magyar irodalomfejlődés-történetnek nincs helye a világirodalom fejlődéstörténetében. Az általa alapul vett magyar irodalomtudatnak sincs folyamatos világirodalom-tudata, még kevésbé világirodalom-fejlődéstörténeti tudata.

Az olyan világirodalmiságot képviselő fogalmak, mint amilyen a „nemzetközi klasszicizmus”, ebben a koncepcióban üres, sematikus tételezések. Még a séma szintjén sem világos, hogy máshol a klasszicizmus miért „nemzetközi”, miért nem egyedileg nemzeti, ha nem is romantikus tartalmú, mint a mienk, hanem – tegyük fel – barokk, manierista, esetleg klasszicista (!), vagy ha újabban, akkor szecessziós, szimbolista vagy éppenséggel posztmodern. Ilyen lesz-e vajon például a napjainkban idegen írásbeliség és poétikai (stílus, műfaj) alapján fejlődő afrikai nemzeti irodalmakban? Ha pedig az (nemzeti), akkor mi a „nemzetközi klasszicizmus”, mik az ismérvei, van-e világirodalom-történeti helye, fogalma, vagy valóban csak sematikus, összevont fogalom, egy olyan gyűjtőfogalom, amely fogalmakat gyűjt (például a nemzeti klasszicizmusokét, amelyek így együttesen már nem egyediek, nem nemzetiek). Horváth János utalásaiból arra lehet következtetni, hogy minden nemzeti irodalom szert tehet egy nemzetileg klasszikus korszakra, sőt ahhoz, hogy nemzeti irodalom legyen, idejekorán szert is kell tennie egy népies alapú, nemzetien irányult (nép-nemzeti) fejlődésfázisra. Ez pedig semmiképp nem „az az egy, melyet nemzetközileg »klasszikusnak« szokás nevezni” (Horváth 1997, 2: 16). (El kellene gondolkodnunk azon, milyen fejlődéskoncepciónak felel meg mindez. A szóba jöhető fejlődés organikus: a maglétből kisarjad a tulajdonképpeni valami, ami csecsemőkori, gyermeki, ifjonti fejlődésfázisokon, a pubertáskor zavarain túlhaladva végül megfelel fogalmának: egy nemzet irodalma, sajátlag az övé, csak az övé, egymás nélkül nem létezhetnek. S mostantól kezdve mindezt nem kell művenként, műfajonként újraalkotni, bizonyítani, létezhetik tisztán, művészien, önállóan, szuverén módon, mint „csak” irodalom. A világirodalom ilyen különböző korú egyedek – még nemzetietlenek és már nemzetiek – gyűjteménye. Avagy az is organikusan fejlődik, noha ebből a fejlődéselméletből nem világos, miképp.)

Horváth János elhatárolja a magyar „nemzeti klasszicizmust” a „nemzetközi” klasszicizmustól: „…a magyar irodalmi ízlés története Petőfivel az autonómiának oly fokára jutott el, hogy nemzetközi ízlési formák egyikével sem azonosítható többé. Magyar előzmények oly folytatását és célhoz juttatását jelenti Petőfi költészete, amely bár neki legszemélyesebb kezdeménye, egyszersmind közízlést teremt, az újabb, a tulajdonképpeni »nemzeti« irodalom fejledezése óta első ízben. (…) E közízlés népiességnek nevezte magát. Mi azonban, kerülve a félreérthető szót, fejlődéstörténeti kulminációt ismerünk fel benne s magyar klasszicizmusnak nevezzük. E magyar klasszicizmusról az eddigiek alapján csak annyit állapítottunk meg, hogy korszerű közízlés volt, magyarnak tudta magát s alapkövetelménye az irodalmi érintkezés családias, bizalmas fesztelensége. (…) Kétségkívül primitívebb, patriarkálisabb irodalomfogalom ez, mint általában a nyugati nemzeti klasszicizmusoké: magának az irodalomnak s formai öncélúságának minden kultusza hiányzik belőle, s józanul csak az embert nézi, és szereti benne. (…) Az »irodalmi műveltség« nyugatias formái – már akár sajnos, akár nem – nálunk máig is csak szűkebb körök sajátjai, de ami aztán igazán sajnos, még saját klasszikus ízlésünket sem iparkodtunk eléggé legalább egy specifikus magyar irodalmi műveltség tényévé feldolgozni: vagyis tudatosítani” (Horváth 1997, 2: 69–70).

A klasszikus betetőzés után a népiesnemzetiből már csak a nemzetinek mint keretfogalomnak lehetne szerepe. Horváth János valóban ekként vezeti le a nemzeti klasszicizmus fokozatainak megjelenését: „Kölcsey éppúgy, mint előtte Kazinczy, a nemzetközi klasszicizmus műelméletét szeretné megvalósítva látni irodalmunkban. (…) E nemzetközi klasszicizmusból, mely voltaképp az új irodalom tartalmi idegenszerűségével, tolmácsoló jellegével jár karöltve, lassú átalakulásban bontakozik ki már Berzsenyi és Kölcsey műveivel, majd határozottabban állapodik meg Kisfaludy Károllyal s Vörösmartyval egy átmeneti kor (romanticizmus), mely végeredményben Arany s Petőfi művészi magyarosságához, az Arany János értelmében vett »nemzeti költészethez« vezet” (1976, 42). Esetenként idézi is abban az értelemben Arany szavait, hogy a végcél „az amit ő hol nemzeti, hol általában csak magyar költészetnek mond. »Döntessék el a köz fal a népi és ma úgynevezett fennköltészet közt, és legyen a költészet általános, nemzeti!« (Szász Károlyhoz, 1847. október 11.) »Szeretem a nemzeti költészetet a népiesség köntösében még most; később majd pusztán« (Szilágyihoz, 1847. szeptember 6.)” (1976, 44).

A „népies” alapon kiművelt „nemzeti” irodalom ideája Horváth János elméletében és kritikai gyakorlatában a nemzet sorsára hivatkozó politikai tartalmat öröklő stílus- és ethosztipológiai kategóriaként jelent meg. Kritikusként tartósításában, állapottá változtatásában, állapotként való fenntartásában vállalt szerepet, annak ellenére, hogy bizonyos lehetett a történeti változás szükségszerű bekövetkeztében. A „nemzeti klasszicizmus” azonban – úgy látom – tipikusan a magyar álviktoriánus korszak („A Pseudo-Victorian Era”) irodalmiságállapota (Czigány 1984, 247). A „családiassággal” együtt az: ebben ott rejtőzik a vidéki életmód (nem a kunyhóké, hanem a régi udvarházaké) iránti nosztalgia.

Talán nem véletlen, hanem éppen az elmélet polemikus-politikus működésével függ össze, hogy kidolgozatlan maradt, s a látszat szerint nem is igényelt kidolgozást a nemzeti irodalom fejlődéstörténetének világirodalmi vonatkozású strukturáltsága. Ez nem múlhatott Horváth János világirodalmi tájékozottságán vagy éppen tájékozottságának korszerűségén. Az École Normale Superieure hallgatójaként (1901–1902) ismertette André Beaumier munkáját a francia szimbolistákról (Horváth 1902), majd Flaubert-ről jelent meg tanulmánya két folytatásban (Horváth 1905). A világirodalom múltjához ízlése mély, személyes átéléssel kapcsolódott. A Horácz című Berzsenyi-költemény elemzéséhez fűzte hozzá lábjegyzetben, hangját személytelenre fogva, ezt a vallomásos mondatot: „Ily költeménynek különös varázsa van éppen arra, aki ismeri Horatiusi elemeit. Mindaz a költészeti glória, mely Horatius verseit övezi tudatunkban, átragyog a tőle ihletett költő versére is” (Horváth 1960, 61).

A világirodalmiság strukturált felfogására példa Babits 1915-ben, a Műveltség Könyvtárának a Világirodalom című kötete számára írt s az Irodalmi problémák című cikkgyűjteményében rövidített formában újra közölt Magyar irodalom című tanulmánya (Babits 1924). Világirodalom-fogalma strukturáltságához tartozik az is, hogy Európára szűkíti, mint szerves, eleven egységre. S a strukturáltság feltétele, hogy nemcsak a nemzeti tagozódás szerint, annak részeként van jelen egy-egy elem a világirodalomban, hanem önelvűen is: az egyén, az alkotó csakis önmagán keresztül reprezentálhat, képviselhet nemzetiséget, lokálpatriotizmust. Így a Zrínyiász: „Talán tisztább és mélyebb tükre lett e hagyománynak a magyar eposz, mint a nyugatiak közül bármelyik” (1924, 23). A „nép-nemzeti költőnek” tartott Arany pedig „kétségkívül legnemzetibb költőnk: magyar lélek minden ízében; de mégis teljesen európai lélek is s épp ezért a magyar költészet európai jellegére ő adja a legjobb példát” (1924, 29).

Valahogyan így – még az egyes állítások feltétlen hitelétől is függetlenül – lehet a világirodalmiságot pro forma strukturált fogalmisággal megközelíteni. Babits ezután a magyar irodalom történetének „váltógazdálkodásos” elméletével ellenpontozza a nemzeti klasszicizmusba torkolló irodalomfejlődés-képletet: „Az egész magyar irodalom történetén két irány vonul végig: az egyik a nemzeti vonások konzervatív megőrzésére és kifejezésére törekvő, minden nyugati hatástól dacosan elzárkózó; a másik ezt az elzárkózást megvető és gúnyoló, európai minták szerint forradalmian újító. S miként a nemzeti karakter megőrzése, ahogy kimutattuk, az egész irodalom feladata, az európai érdekre való törekvés pedig az egyes alkotásoké: akként valóban az irodalmi közvélemény óvta rendesen a nemzeti irány zászlaját, míg az egyesek, a zseniális kiválók törekedtek az európai szellem irányában újítani. E két irány szembenállásának történetét az egész magyar irodalmon végigkísérhetnők: irodalomtörténetünket e szempontból lehetne megírni” (1924, 41–42).

Mindez csak jelzésszerűen állítható szembe Horváth János egy életen át fenntartott, magas tudósi eltökéltséggel kidolgozott fejlődéselméletével. Az igazi szembeállítás nem erre a vázlatos műre épül: Babits teljes és koncepciózus ellenképe Az európai irodalom története 1936-ban megjelent végleges változata.

A Horváth-féle magyar irodalomtörténet-koncepció egyenes vitapartnere, sok tekintetben ellentett leképezése az Erdélyi Szépíves Céh pályázatának nyertese, Szerb Antal 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténete. Ez valóban „többségi” irodalomfelfogáson alapul, a nemzet olyan demokratikus felfogásán, amelyhez képest még Petőfiét is „nemesinek” minősíthette. Ez a „nép-nemzeti” jegyében működő „perzekútor-esztétika” ellenében kialakult és a Nyugat hasábjain képviselt felfogás legfeljebb pro forma volt „szaktudományon kívüli”. Valójában a korabeli szaktudományban magának rangot követelő nacionalista amatörizmus forgalmazta tényként a nemesi-patriarchális nosztalgiákkal termékenyített öntudatból burjánzó eszmevilág sarjait. Hozzá képest Szerb Antal műve nem azért volt újszerű és elfogadhatatlan, mert hangneme sértette az álszent hagyományt, hanem mert leleplezte a 20. századba átmentett, az eredetileg forradalmi trikolort megszégyenítő kontinuitását a dinasztikus és nemesi nemzettudattal. Végső soron ez a „nemzeti” irodalomtörténet egy igazibb „nagy elbeszélés”.

A nagy tett ugyanis a Toldy-, Beöthy-, Horváth-féle grand récit kritikai (az adott keretek között teljesnek mondható) átfordítása. A folytonosság, de egy másalapú és más természetű folytonosság jegyében. Ez pontosan az a folytonosság, amelyért a Nyugat küzdött. Schöpflin ezt az új alapú folytonosságot emeli ki a Magyar irodalomtörténet ismertetésében (Schöpflin 1934).

Ez a rendszerezés nem ragadt bele a „nemzeti” nemesi értelmezésébe; nem tévesztette meg olyan látszat, mintha a „nép-nemzeti” vagy a „nemzeti nép” a modern polgári nemzet tudatának megfelelő minőséget jelentene. Ez már Arany „később”-jének ideje: „Szeretem a nemzeti költészetet a népiesség köntösében még most; később majd pusztán.”

Később van, sokkal később. Szeretnünk kell pusztán szeretni.

Hivatkozások

Arany János (1998) „Naiv eposzunk”, in S. Varga Pál (szerk.) Arany János: Tanulmányok és kritikák, Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó, 75–81.

Babits Mihály (1924) [1917] Irodalmi problémák, Budapest: Athenaeum, 7–98.

Benedek Marcell (1978) (szerk.) Magyar Irodalmi Lexikon, 1–3, Budapest: Akadémiai.

Beöthy Zsolt (1896) A magyar irodalom kis-tükre, Budapest: Athenaeum.

Czigány Lóránt (1984) The Oxford History of Hungarian Literature, Oxford: Clarendon Press.

Fenyő Miksa (1910), „Ady és a legújabb magyar lyra”, Nyugat 3: 406–409.

Finály Henrik (1884) A latin nyelv szótára, Budapest: Franklin Társulat.

Franklin (1911–1912) A Franklin Kézi Lexikona, 1–3, Budapest: Franklin Társulat.

Horváth János (1901) „Báróczi Sándor I–II”, Budapesti Szemle 29 (107): 92–113, 193–221.

Horváth János (1903) „Az új költészet [André Beaumier, La Poésie nouvelle, Paris 1902]”, Budapesti Szemle 31 (113): 300–308.

Horváth János (1905) „Flaubert Gusztáv”, Budapesti Szemle 33 (124): 147–158, 290–308.

Horváth János (1908) Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai, Budapest: Székesfőváros Házinyomdája.

Horváth János (1909) „Egy magyar versbeli mondatképletről”, Nyelvtudományi Közlemények 39: 128–161.

Horváth János (1910) Ady s a legújabb magyar líra, Budapest: Benkő.

Horváth János (1911) „A »Nyugat« magyartalanságairól”, Magyar Nyelv 7: 61–74.

Horváth János (1912) „Forradalom után: Vörösmarty és a mai stílromantikusok”, Magyar Figyelő 3: 207–227.

Horváth János (1918a) „Ősi nyolcas szerkezetek időrendje”, Magyar Nyelv 14: 49–53.

Horváth János (1918b) „Írott nyolcas, népi nyolcas”, Magyar Nyelv 14: 180–184.

Horváth, János (1921) Aranytól Adyig, Budapest: Pallas.

Horváth János (1922a) „Magyar irodalomismeret – A rendszerezés alapelvei (Egy tanulmány bevezetéséből, mely a magyar irodalomtörténet önelvű rendszerezésére tesz kísérletet)”, Minerva 1: 4–7, 187–207.

Horváth János (1922b) Petőfi Sándor, Budapest: Pallas.

Horváth János (1922c) „Fajkérdés az irodalomban: Jegyzetek a Petőfi-irodalomhoz”, Minerva 1: 8–10, 361–364.

Horváth János (1924) „Egy fejezet a magyar irodalmi ízlés történetéből: Berzsenyi Dániel”, A Kisfaludy Társaság Évlapjai 56: 133–143.

Horváth János (1925) „Az újabbkori magyar vers ritmusa”, Napkelet 6: 294–310.

Horváth János (1927) A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig, Budapest: Magyar Szemle Társaság.

Horváth János (1928) A középkori magyar vers ritmusa, Berlin: Voggenreiter.

Horváth János (1931) A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Budapest: Magyar Szemle Társaság.

Horváth János (1933) „Újabb költészetünk világnézeti válsága: 1. Reviczky Gyula”, in Szekfű Gyula és mtsai Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére, Budapest: Sárkány Nyomda, 266–273.

Horváth János (1934) „Komjáthy Jenő”, Irodalomtörténet 23: 1–9.

Horváth János (1935) Az irodalmi műveltség megoszlása: Magyar humanizmus, Budapest: Magyar Szemle Társaság.

Horváth János (1936a) Csokonai. Csokonai költő-barátai. Földi és Fazekas, Budapest: Kókai Lajos kiadása.

Horváth János (1936b) Kisfaludy Sándor, Budapest: Kókai Lajos kiadása.

Horváth János (1936c) Kisfaludy Károly évtizede. Az 1820-as évek kisebb írói, Budapest: Kókai Lajos kiadása.

Horváth János (1936d) Katona József. Játékszíni és drámairodalmi előzmények. Katona drámaíró kortársai, Budapest: Kókai Lajos kiadása.

Horváth János (1941) „Gyöngyösi és Arany sormetszete”, Magyar Nyelv 37: 217–245.

Horváth János (1948a) „Berzsenyi, Volney s a religio”, Egyetemes Philologiai Közlöny 71: 31–40.

Horváth János (1948b) A magyar vers, Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Horváth János (1951) Rendszeres magyar verstan, Budapest: Akadémiai.

Horváth János (1953) A reformáció jegyében: A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete, Budapest: Akadémiai.

Horváth János (1955a) Kisfaludy Károly és íróbarátai, Budapest: Művelt Nép.

Horváth János (1955b) Vitás verstani kérdések, Budapest: Akadémiai.

Horváth János (1956) Tanulmányok, Budapest: Akadémiai.

Horváth János (1960) Berzsenyi és íróbarátai, Budapest: Akadémiai.

Horváth János (1969) Vörösmarty drámái, Budapest: Akadémiai.

Horváth János (1976) A magyar irodalom fejlődéstörténete, Budapest: Akadémiai.

Horváth János (1993) „Kiadatlan írások a Két korszak határán című kötetből (Tartalomjegyzék, Előszó és az Ignotus-tanulmány)”, Literatura 20: 3–23.

Horváth János (1997) Tanulmányok, I–II, Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó.

Horváth János (2004) Verstani munkái, Korompay H.,János–Korompay Klára (szerk.), Budapest: Oázis.

Péter László (szerk.) (1994) Új Magyar Irodalmi Lexikon, 1–3, Budapest: Akadémiai.

Schöpflin Aladár (1934) „Szerb Antal Magyar irodalomtörténete”, Nyugat 27: 156–160.

Schöpflin Aladár (1936) „A Nyugat és a századeleji irodalomforduló: Farkas Lujza disszertációja”, Nyugat 29: 380–381.