Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

17. fejezet -

17. fejezet -

Egy 20. századi próféta

„Szabó Dezső mozgalmakon, szervezeteken kívül helyezkedésével jelenség volt. Tudatosan, szándékosan (…) volt az. Egyik kimunkálója a kelet-európai politikai folklór egy jellegzetes típusának, a politikai prófétának. Arról (…) van szó, amit Ady óta a magyar költő váteszi hivatásának szoktak emlegetni. A kelet-európai értelmiségi, s azon belül is kiváltképp a kelet-európai író, nem csupán művész, hanem a társadalom értékeinek, mindenekelőtt a nemzeti társadalom értékeinek, a sajátos nemzeti értékeknek letéteményese. Erre nem holmi vezérré választás legitimálja, mint a politikust, hanem művészi elhivatottsága, a művészi géniusz joga. A próféta dolga, hogy a népszerűtlen igazságokat kimondja. A hatalomnak is, a népnek is a szemébe. A prófétát, megint csak szemben a politikussal, nem a siker igazolja. Ellenkezőleg: a próféta akkor jut hivatása magaslatára, amikor megkövezik. Minél magányosabb, annál elhivatottabban képviseli a közösség igazi énjét” (Szabó Miklós, 1989, 215).

A prófétai szerepkör valójában nem Ady Endrével kezdődött. Már Petőfi ismert verse, A XIX. század költői (1847) is arról kívánta meggyőzni olvasóit, illetve hallgatóságát – a változtatás irányán és elkerülhetetlenségén túl –, hogy a költő egyúttal néptribun, próféta, vezér és politikus egy személyben. A magyar állapotok nyomorúsága és elmaradottsága a szerencsésebb (nyugati) nemzetekhez képest méltán erősítette fel a reformkor változásokat sürgető ifjúsága szemében a költészet közéleti felelősségét. Errefelé nem a szabad személyiség, hanem a nemzeti közösség kialakítása volt a cél, s ennek perspektívájából másfajta értelmet nyert az irodalom: a nemzet ébresztőjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette a közvélemény-formáló értelmiség. A magyar polgárosodás vontatott üteme, ismételt elakadása következtében még a 20. század elején fellépő Ady Endre is kényszerítve érezte magát a vátesz költő szerepére, jóllehet azt terhesnek tartotta. De míg Petőfi egy szükségképpen megszületendő közösség nevében beszélt, addig Ady e közösség létezésének hiányát élte meg, s a maga képviseleti költészetét úgy alkotta meg, hogy (jobb híján) egy romantikusan nagyra növesztett éntudatra alapozta. Egyetérthetünk azzal a megállapítással is, hogy Szabó Dezső mintája a prófétaságban Ady volt: „Ady bizonyos pózait vette át és fejlesztette tökélyre. (…) A Szabó Dezső-manírok – most a viselkedési manírokra gondolok, nem az íróiakra – a próféta-attitűd részei: legendás összeférhetetlensége, az, hogy szűk tanítványi körrel vetette magát körül, s időről időre azokat is elmarta, mind idetartozik” (uo.). Valójában még Ady sem tudta úgy reklámozni magát, mint Szabó Dezső Adyt. Mindenekelőtt rajta múlt, hogy az első világháborút és a történelmi Magyarország szétesését követően a politikai jobboldal (vagy legalább egy része) is elfogadta Adyt a magyar faj közeli pusztulását vizionáló prófétaként, jóllehet ez inkább illett volna Mikszáth Kálmánra (vagy később, a két háború között éppen Szabó Dezsőre).

Lehet vitatkozni azon, hogy szellemisége túlélte-e őt, s ha igen, meddig és milyen mértékben volt hatása a magyar politikai gondolkodásra. Az viszont kétségtelen, hogy az általa (is) megtestesített prófétai szerep Illyés Gyulától és Németh Lászlótól Juhász Ferencen és Nagy Lászlón át Csoóri Sándorig és másokig követett minta lett, s korántsem korlátozódott csak az írókra és az irodalomra. Úgy gondolom, a 20. századi magyar kultúra egyik legnagyobb tehertétele e hagyomány. Hiszen egymásba játssza a művészi és a politikai érzékenységet, s ezzel mindkettő teljesítőképességét kockára teszi: egyfelől a művészi alkotást nem esztétikai szempontoknak rendeli alá, másfelől meggyöngíti a képviselt politikai célok racionális kontrollját. Még Ady költészete esetében is fölvethető, hogy az elfogadását kezdetben segítő, a poétikai jelentőségén túlmutató politikai jelentése és hatása hogyan változott át utóbb az ellenkezőjére, amikor időszerűségét vesztette a szövegek mögé állított-állítható referencia (Veres 1999, 46–48).

Szabó Dezső szellemi poggyászát illetően az értelmező nincs könnyű helyzetben. Alighanem ő volt a 20. századi magyar irodalom legtöbb indulatot és vitát kiváltó, sehová sem besorolható alakja. Állandóan változtatta nézeteit, de soha a radikalizmusát. Érzékletes példa lehet, hogy bár nyakas kálvinistának nevelték, ez korántsem feszélyezte, amikor a Nyugatban közzétett esszéjében (A magyar protestántizmus problémája, 1913) azt vetette a magyar protestantizmus szemére, hogy nincs korszerű mondanivalója, s egyetlen ambíciója, hogy csak azért is ellentmondjon a katolicizmusnak. Így pedig menthetetlenül lemarad a két életképes kollektivista mozgalom, a katolicizmus és a szocializmus mögött (Szabó 2003f, 145–149).

Az Eötvös Kollégium diákja, magyar–francia szakos. Nyelvésznek indul, de egyéves párizsi ösztöndíja (1905/1906-ban) eljegyzi az irodalommal és a politikával. Ekkor érte el végkifejletét a Franciaországot két táborra szakító Dreyfus-per. Szabó Dezsőre nemcsak a szimbolista költészet volt meghatározó hatással, hanem a szeme előtt folyó politikai küzdelem is. Itt tett rá elsőként mély benyomást a megújuló, harcos katolicizmus és a látványosan erősödő szocialista mozgalom. A Szabó Dezső-irodalom egyaránt számon tartja Maurice Barrès-nak, a francia katolikus neonacionalizmus vezéralakjának, illetve a radikális szocialista Georges Sorelnek, az anarchoszindikalizmus atyjának hatását. Az előbbitől a rend és a tekintély elvét, az utóbbitól az erőszak kultuszát veszi át, s mindkettőtől azt, hogy a kollektív egység megteremtése a legfőbb csodaszer a társadalom bajainak orvoslására. (A Kollégiumban egyik francia tanára, Jérome Tharaud, utóbb Pestről Párizsba visszatérve éppen Barrès-nak lett titkára.)

Vidéki városok gimnáziumaiban tanít, nézetei botrányokba keverik, kihívó viselkedése miatt ismételten áthelyezik. Gombos Gyula méltán állapítja meg róla, hogy „a legtöbbet áthelyezett tanár” (Gombos 1989, 89–97). Míg Székesfehérváron katolikus nézőpontból politizál, Nagyváradon Juhász Gyula és az általa szerkesztett, nagy feltűnést keltő versantológia, A Holnap megtéríti őt az új idők új dalainak. Ekkor fedezi fel magának életre szólóan Adyt. 1910-ben részt vesz a fizetésemelést követelő tanárság mozgalmában, s az általa fogalmazott kiáltvány országos feltűnést kelt: „De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni. A végképpen elnyomorgatott ember vöröset lát és vörös nóták buggyannak az ajakára. Pedig ha egyszer a mi lelkünket tölti be a romboló elégületlenség: ez Magyarország jövőjévé lesz” (Szabó 2003i, 352; az idézett szöveg az eredetiben kurziválva). Felfüggesztették állásából, gróf Tisza István miniszterelnök egy cikkben hazafiatlansággal vádolta meg, erre Szabó Dezső a Nyugatban önérzetesen válaszolta: „Mindezek után teljes hittel mondom: Hazaellenes mindenki, ki öt, tíz, vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak: ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért. Hazaellenes, mert kompromittálja a haza fogalmát” (Szabó 2003j, 355).

1911 és 1916 között mintegy nyolcvan írása jelent meg a Nyugatban, fontos tanulmányai a Huszadik Században és a Májusban. Novellái közül A lélek-mocsár (1913) az expresszionista próza egyik első fecskéje a magyar irodalomban. Kiállt a futuristák, illetve az avantgárd mellett, s magyar földön elsőként vetett számot Walt Whitman jelentőségével (Szabó 2003b, 73–75). Felfigyelt Kassák Lajosra is, méltató recenziót írt egyik korai kötetéről; talán ezért is kérte fel éppen őt Kassák arra, hogy avantgárd folyóiratának, A Tettnek első száma élére beköszöntőt írjon. A Keresztelőre című írás (1915) nem csupán baráti kiállás a jövő irodalma mellett, hanem – a háborút elítélve és a történelmi osztályok bukását kinyilatkoztatva – a lehető legszélesebb horizontba állítja a Kassákéktól remélt művészi megújulást. Az esztéticizmus halálát jósolja, s azt, hogy „egy új szociális irodalom fog következni e tegnap és ma individuális művészete után” (Szabó 1988, 59). Maga Kassák úgy fogta fel Szabó Dezső akkori pozícióját, hogy „valahol a Nyugat és A Tett között állt” (Kassák 1972, 171). E beköszöntő jól érzékelteti szerzőjének azt a törekvését, hogy minden igyekezetével revideálni próbálja a történelemről alkotott közfelfogást, sőt – ennek segítségével – magát a történelmet is.

Irodalmi tanulmányai szinte programszerűen igyekeznek korrigálni az elődök és a kortársak „tévedéseit”. Eötvös József művéről, A falu jegyzőjéről szólva arra hivatkozva hárítja el Péterfy Jenőnek és másoknak a jellemeket hiányoló kritikáját, hogy nem csupán a pszichológiai regény minősíthető regénynek, s egyfelől az életszerűség naturalista-antipszichologista felfogását szegezi szembe vele, másfelől az irányzatos irodalom létjogosultságát (Szabó 2003d, 106–108). Ady Endre elrendeltségtudatát a romantikával hozza összefüggésbe, s nemcsak hitet tesz a költő magyarsága (sőt „fajembersége”) mellett, hanem nemzetostorozó szerepét – a „kacagányos ősök” és a „turul” szimbolika diszkreditált hagyományával szembeállítva – „európai adaptáció”-ként fogja fel. Mint írja: „Időrendben utolsója annak a hosszú sor magyar prófétának, kik nyugati hivatással születtek” (Szabó 2003e, 129, kiemelés tőlem – V. A.). Más kérdés, hogy a modern költészet dekadenciáját Szabó Dezső egy átmenetinek tekintett kor, az én beteges túltengésének kifejeződéseként fogta fel és ismerte el. Úgy vélte, hogy a középkor intézményes és lelki egységét, kollektív rendjét az individualizmus három lépésben szétverte. Luther nyomán a hit, Descartes nyomán a megismerés, Rousseau nyomán az erkölcs kritériuma lett a tiszta én. De amennyire elkerülhetetlen volt a korábbi állapot felforgatása, annyira szükségszerű a modern anarchiából kiemelkedő új társadalmi intézmények, ha tetszik, az új kollektív rend megszületése. Végső soron „az egyén, az individualizmus, az anarchia is társadalmi funkció” (Szabó 2003a, 61). Mint ahogy társadalmi szükséglet hívja létre magát a művészetet is – ennek hangsúlyozása éppúgy a Nyugat ellenében történt, mint az individualizmus átmenetivé lefokozása is.

Korántsem véletlen, hogy újraértékeli Berzsenyi költészetét. Gombos Gyula találóan állapítja meg, hogy „az egész 19. század Berzsenyi ellen dolgozott poeticájával éppúgy, mint életszemléletével. Szabó Dezső jórészt ez ellen a 19. század ellen fedezi föl Berzsenyit.” S nemcsak a Gyulai Pál és mások által kodifikált népies hagyománnyal szemben (melyet megtört a Nyugat költői forradalma), hanem éppen az új nyugatos líra és a benne megjelenő dekadens individualizmus ellenében is (Gombos 1989, 137). Berzsenyi lírájában mindenekelőtt az „erő féktelen érzetét”, a mitológiává emelő nagyságot ünnepli, a „nagyszerű életküzdelem és a nagyszerű elmúlás” költészetét (Szabó 2003c, 97). Tulajdonképpen már Szabó Dezső megközelítésében egymásba zárul mint kezdet és mint folytatás Berzsenyi és Ady (ahogy évtizedekkel később Németh Lászlónak a magyar irodalomról adott, rendkívül elfogult folyamatrajzában is). Bár Szabó Dezső élvezettel elemzi Berzsenyi nyelvét, valójában kizárólag a jelentése felől méltatja és méltányolja.

Óvatlansága 1915-ben szembefordítja a Huszadik Század körével, amikor e folyóirat hasábjain immár nemcsak érintőlegesen magyarázza (mint az irodalmi tanulmányaiban), hanem frontálisan támadja az „utolsó százötven év nehéz nyavalyáját”, a romanticista lelki formát és a szabadversenyes demokráciát s a mögöttük meghúzódó individualista szellemet. Az individualizmus csődje című írása nem kevesebbet állít, mint hogy maga a világháború is ennek „a százötven év óta dühöngő individuális folyamat”-nak „paroxizmusa, logikus legvégső kifejlése” (Szabó 2003g, 156). A szabad verseny ugyanis „szükségszerűen magával hozta a minden eszközzel való versenyzést s ez felszabadította az eddig leszocializált ős, kegyetlen vad ösztönöket” (163). Szabó Dezső hitet tesz a maga katolicista és konzervatív meggyőződése mellett, s a kibontakozást egy olyan új lelki egység, kollektív rend kialakulásától reméli, amely a szociális dogma, a diszciplináris tagoltság (azaz a különféle társadalmi csoportok munkamegosztásban elfoglalt helyének rögzítése) és a dogmákat érvényesítő egységes szociális nevelés hármasságán alapul (164–165). Gombos Gyula szerint e hármas követelmény mint társadalmat konstituáló erő „nem nagyon vitatható”, az viszont igen, hogy Szabó Dezső nem konkretizálja jelentésüket (Gombos 1989, 144–145). Én éppen fordítva látom. Egy ilyen átfogó politikai programot kifejtő publicisztika nem bocsátkozhat részletekbe, de fontos, hogy milyen értékeket jelöl ki. Szabó Dezső társadalomeszménye pedig egyenesen Platón államának rideg rendjét idézi fel.

Nyilvánvaló, hogy e cikk nyílt hadüzenet volt a Huszadik Század liberális szellemének. Maga a szerkesztő, Jászi Oszkár válaszolt Szabó Dezső fölvetésére. Az individualizmus a vádlottak padján című írás igen határozottan utasítja vissza a háborúban játszott felelősséget: „Szinte mulatságos az európai vérfürdőért az Übermenschek individualizmusát tenni felelőssé egy oly társadalomban, melynek óriási többsége nemcsak ellenszegülés, de ellenvélemény nélkül megy vágóhídra, kritika nélkül fogadva el a cenzúra által ráncigált sajtó egész ideológiáját” (Jászi 1982, 238). Jászi Oszkár nemcsak az individualizmus, hanem egyúttal a szabad verseny és a demokrácia becsületét is védelmébe vette. Arra hivatkozott, hogy a kor két meghatározó intézménye, a tovább élő hűbéri nagybirtok és az érdekeit védvámmal körülbástyázó, protekcionista monopólium valójában nem érvényesítője, inkább kiküszöbölője a szó szoros értelmében vett szabad versenynek. „Az a társadalom, mely ilyen gazdasági alapokon épül fel, nem nevezhető a szabad verseny társadalmának, hanem egy oly társadalom, melyben a szabad verseny úgy a szellemi, mint a gazdasági téren még mindig csak igen korlátolt mértékben működhetik” (uo.). Jászi Oszkár szociálliberális antikapitalizmusa talán még ellentmondásosabb álláspont (Veres 2003, 49–52), mint vitapartnere romantikus, rendpárti antikapitalizmusa, de legalább elismeri (sőt túlbecsüli) a modern kor pluralizmusát és nyitottságát. A Szabó Dezső-féle elképzelés viszont a biztonság és az átláthatóság oltárán feláldozna mindent, amit a kapitalista fejlődés anyagilag és kulturálisan teremteni képes.

Szabó Dezső viszonválaszában igyekezett enyhíteni a szembenállást, „a végcélok közös kívánatában teljesen Jászi Oszkár táborába” tartozónak vallotta magát. Úgy tett, mintha részben félreértés történt volna. Jászi természetesen nem értette félre, s a Huszadik Század nem közölt több cikket Szabó Dezsőtől. S hasonlóképpen bojkottálta őt a Nyugat is – ami életre szóló sérelmet váltott ki Szabóból. A háború elvesztését követően úgy tűnt, hogy próféciája talán teljesülni fog. Örömmel üdvözölte az 1918-as őszirózsás forradalmat és Károlyi Mihály gróf polgári kormányát, majd az 1919-es puccsot és Kun Béla Tanácsköztársaságát is. Mindkettőtől az anarchia leküzdését, valamifajta új kollektív rend kialakítását várta. S mindkettőből hamar kiábrándult. Az elsőt nem tartotta eléggé radikálisnak, a másodikat pedig egyenesen vakvágánynak ítélte, mert nem az általa igazinak vélt forradalmat, a „faj forradalmát” kívánta megvalósítani. (A „faj” 1919-től vált meghatározóvá Szabó Dezső felfogásában.) Rasszista fogalomrendszerében utóbb úgy jelent meg ez: a magyar forradalom végrehajtását „kisajátították” a zsidók.

Még a kommün végóráiban jelent meg legismertebb regénye, Az elsodort falu (1919). Nemcsak ő maga vélte fő művének, hanem a Horthy Miklós-féle ellenforradalom tábora, majd a népi mozgalmakkal rokonszenvező olvasóközönség is. „Szabó Dezső egész életét kimondó, legjelentékenyebb műve, a magyar irodalomtörténetből ki nem fakítható remek” – írta róla Németh László, akinek eszmélkedésére döntő hatással volt Szabó Dezső. Németh ekképpen foglalta össze a regény alapgondolatát: „Egy zuhanó s egy életre talált emberpárban az egyetemes és a magyar élet szintézise. Farkas Miklós író és Farczády Judit elzüllő papleány, két csodálatos virága az elítélt vérnek, eltipródnak s mint élő hullák oszlanak fel a háború tébolyában. A parasztnak visszaállt Böjthe János azonban, távol a város és kultúra nyavalygásaitól, megtalálja az egészséget: a jól folyó reflexek boldog nyugalmát, elveszi Máriát, a tehén szemű, anyának való parasztlányt s a győztes egészség s a magyar építés eposzát zsendíti az elsodort falu romjai fölé. Minden magyar problémát fölkavar, minden társadalmi osztályt felmutat. Először veti fel a »faji gondolatot«. Az erősebbek versenyében a csodákra született, élhetetlen magyar alul marad. A középosztály egy buta idealizmus pórázán urak kutyája s a vezetéstelen magyar nép otromba bűnökbe tékozolja gyönyörű erejét. Tett akar lenni ez a regény. Kard, amelynek a hegye a történelem örök bűnei felé mutat” (Németh 1993, 24).

Karácsony Sándor joggal írta Szabó Dezsőről: prófétai fellépése mindenekelőtt ahhoz az illúzióhoz kötődött (és ezt sikerült másokkal is elhitetnie), hogy „összeomlott a világ, és előlről kell kezdeni mindent” (Karácsony 1993, 17). Az elsodort falu a megroggyant magyar társadalom átfogó kritikája, hangsúlyozva a maga „fajvédő” nézőpontját. A háború utáni újrakezdésre (egyúttal a magyar társadalom modernizációs válságára) kereste és vélte megadni a választ. Alighanem a magyar irodalom egyik legideologikusabb művéről van szó. A parasztság benne éppúgy nem társadalmi csoportalakzat, hanem értékfogalom, mint a proletariátus a marxista szerzők műveiben. A Justh Zsigmond óta érlelődő társadalommegváltó utópia találkozik itt Ady nemzetostorozó indulatával, Jókai heroikus eposz-regényeinek (a Fekete gyémántoknak és társainak) pátosza A falu jegyzője szatirikus indulatával. (Az elsodort falu más forrásairól részletesen ír Nagy 1964, 210–218.) Alighanem Justh Zsigmondtól származik az az elképzelés, hogy a dekadenciába hulló magyar nagybirtokos vezetőréteg számára a parasztsággal való keveredés jelentheti a kiutat. Jókai kortársától, Tolnai Lajostól vehette át azt a beállítást, hogy az idegenek által vezérelt kapitalizálódás nem annyira a gazdasági felemelkedést hozta meg a magyarságnak, mint inkább az erkölcsi elzüllést. (Nem véletlen, hogy maga Szabó Dezső, később pedig Németh László messze eltúlozta Tolnai irodalmi jelentőségét.)

Az elsodort falu műfaját tekintve: irányregény. Németh László találó észrevétele, hogy A falu jegyzőjéről korábban írt Szabó Dezső-tanulmány úgy is olvasható, mint Az elsodort falu „apológiája”: „a realizmussal szemben egy felsőbb fajta ábrázolásmód létjogosultságát hangoztatja, amely részleteiben talán torzít, de egészében mégis az igazságot fejezi ki” (Németh 1993, 23).Más kérdés, hogy bár a 20. században új fénykorát élte az irányzatos művészet, Szabó Dezső műve nem tartozik az igazán sikeres reprezentánsai közé. Kosztolányi Dezső méltán ironizált fölötte: „Vannak benne lendületes vezércikkek, vannak sikerült részletek, melyekben a szerző írótársaira féltékenykedik (ezek a legjobbak), vannak megható oldalak és talpraesett szónoklatok is, melyek érdekesek. (…) Csak éppen regényírói alkotóképességet nem lelek sehol. Az, aki írta, mindig nagyobbra nyitja ki a száját, mint mondanivalója megkívánja. Nem tud embereket láttatni. Eléjük vág, az irodalmi műkedvelők türelmetlenségével. Minden alakja, kivétel nélkül viaszbáb, mely könyvtárszobában éli személytelen életét, fölcifrázva a vademberek ékszereivel és barbár fülönfüggőivel. (…) Főhőse folyton szavaló és erőt, egészséget hirdető figura, aki nem tud cselekedni és gondolkozni, mellékalakjai pedig olyan züllött lények, akik önkéntelen komikum erejével hatnak ránk” (Kosztolányi 2004, 418–419; kiemelés az eredetiben).

Az elsodort falu válasza a magyar modernizációra a már vázolt romantikus antikapitalizmus jegyében történik. Ady Kelet-mitológiáját átvéve és eltorzítva (Adynál a magyarság helyzetére valójában a Kelet és Nyugat két partja között hánykolódó „Komp-ország” szolgál metaforaként) úgy foglal állást, hogy a Nyugat züllesztő, beteges hatásával szemben a parasztság ősi, nemzetmegtartó ereje jelenthet kiutat. Szívesen él a „faj” (illetve a „fajta”) szóval, s a magyarságot jelöli vele. A századfordulón kedvelt kifejezésnek még nem volt olyan baljós jelentése, mint amilyenre később szert tett, a német nemzetiszocializmus fajelméleti ideológiája s annak népirtó következményei miatt. A „faj” a szociáldarwinizmus révén vált népszerűvé, s egy nép(csoport) biológiai egységét emelte ki, a nyelvi és kulturális összetartozásnál szorosabb „természeti” kötődést. A fajok harcának és életképességének 19. századi szaktudományos és társadalomelméleti feszegetése merőben más színezetet kapott az embertömegek elvesztésére mozgósító világháború tapasztalatai nyomán.

Szabó Dezső nézeteiben az igazi veszélyt antiszemitizmusa jelentette. A magyar kapitalizmus az ő szemében új idegenuralmat: a zsidók uralmát hozta, azt, hogy Bécs után és mellett megjelent egy másik gyarmatosító. Tulajdonképpen régi-új hagyományhoz kapcsolódott, a századforduló német és magyar újkonzervativizmusához, amely a szabad versenyben vesztesek ideológiája volt. Ez úgy próbált kitörni beszorítottnak megélt helyzetéből, hogy antropomorfizálta a problémát: a haszonelv eszerint nem a kapitalizmus szervező elve, hanem a zsidók faji tulajdonsága, s ha a zsidókat kiiktatják a kapitalizmusból, a kapitalizmus „tisztességes” lesz (lásd Szabó Miklós 2000, 55–56). Szabó Dezső viszont nem akart már semmiféle kapitalizmust. A magyar faj védelmét attól várta, hogy a romlott, heterogén, kulturálatlan középosztály helyébe a magyar faluból fejlesszen új középosztályt.

A regény egyik főszereplőjét, a zseniális és dekadens Farkas Miklóst leplezetlenül Adyról mintázta, s magányos, meg nem értett költőként állítja szembe a Nyugat többi, karikatúraszerűen megrajzolt írójával (Babits Mihálytól Kaffka Margiton és Hatvany Lajoson át Balázs Béláig). A kortárs Fülep Lajos heves bírálatát váltotta ki Ady alakjának megformálása: „Magyar prófétasága itt az, hogy végigszavalja az életét, mint valami nappali színész, és folyton azt kiabálja: Magyar vagyok! (…) Magáról ezt mondja: »Hagyj meghalni. Így legalább egy szimbólum leszek. Egy megölt ország, egy megrabolt faj szimbóluma.« (…) Kétségbeejtő, mivé válik Szabó kezén Ady, írni se igen tudok róla rosszullét nélkül. Egyébként kétszer megbolondul, de ez a legkisebb baja” (Fülep 1974, 191–193). A Nyugat köre soha nem bocsátotta meg ezt Szabó Dezsőnek. Fodor József állított emléket annak, hogy a Centrálban (ahol a Nyugat írói tanyáztak) miként trónolt Szabó Dezső „kissé távol, külön asztalnál, gőgös, dantoni arcával”, de ott ült, hogy „hadd lássák az arcán, mennyire utálja őket” (idézi Erki 1998, 13–14).

Az ellenforradalom első hónapjaiban rövid időre ideológiai vezető szerepet játszott. Azt hitte, hogy az általa elképzelt valódi forradalom fog kibontakozni, a vérségi és kulturális alapon összeforrott „magyar faj” önmagát megváltó forradalma. Szervezi a jobboldali írók mozgalmát, de hamarosan összekülönbözik egyetlen jelentős írótársával, Kosztolányi Dezsővel (aki első regényében a történelmi Nero császár, a dilettáns, „véres költő” vonásait Szabó Dezsőtől kölcsönzi). Már 1919 végén felismeri, hogy tévedett, a magát „keresztény kurzus”-nak nevező új politikai status quo egyáltalán nem törődik a nemzet számosabb részét kitevő parasztsággal. Volt ereje ahhoz, hogy szembeforduljon az új hatalommal. Jóllehet a sajtófórumok sorra zárultak be előtte, nyilvános előadásain sikerrel győzte meg nagyszámú hallgatóságát nézeteinek igazáról (kiváló előadói képességgel rendelkezett). A Levél a tisztviselőkérdésről című írását használták fel ürügyként, hogy megtorolják a kurzus elleni támadásait. 1923 szeptemberében az ügyészség sajtó útján elkövetett izgatás és nemzetgyalázás címén indított eljárást ellene, el is ítélték, de börtönbüntetését nem kellett letöltenie. 1929 karácsonyán kísérletet tett arra is, hogy végleg elhagyja az országot, de küldetéstudata meghiúsította ezt.

A politikai élettől látszólag visszavonult, szépíróként és publicistaként képviselte nézeteit, amelyek erőteljesen hatottak az egyetemi ifjúságra s főként a nacionalista diákszervezet, a Turul tagságára. Publicisztikája nyomán alakultak ki Magyarországon és az utódállamokban a „népi gondolat” híveinek szervezetei (például a Bartha Miklós Társaság, amelynek egy ideig tagja volt József Attila és Illyés Gyula is). Bár ezek nem mindig fogadták el az ő szertelen, kiszámíthatatlan személyiségét, de többé-kevésbé kapcsolódtak ideológiájához. 1934-től nyolc éven át jelentette meg legfontosabbnak tekintett vállalkozását, az egyedül írt és kiadott Ludas Mátyás Füzeteket. A hivatalos Magyarországgal szemben védelmébe vette a kortárs magyar irodalmat (például Les misérables, 1928), de a maga számára fenntartotta a kíméletlen ítélkezés jogát. Herczeg Ferencet és Babits Mihályt ugyanazzal az eltökéltséggel támadta. Különösen kedvét lelte az irodalomtörténet-írás ostorozásában, „szellemi életünk tragédiája”-ként vette számba Horváth János Petőfi-könyvét (1922) és Pintér Jenő kétkötetes magyar irodalomtörténetét (1921), ami eleve kétségessé teheti minőségérzékét. Abban viszont következetes volt, hogy a pozitivista tudományeszményt szellemtörténeti vagy legalábbis innen származtatható nézőpontból vetette el. A századelőn kialakított irodalomfelfogása nem változott számottevően 1919 után.

Trianon árnyékában szinte divat lett hanyatláselméleteket felállítani arról, hogy a magyarság mikor és hogyan tévesztett utat. Például Szekfű Gyula nagy hatású történeti röpirata, a Három nemzedék (1920) azt próbálta bemutatni, hogy a katasztrófával végződő fejlődés elsősorban a magyar kisnemesi rend sérelmi magatartásának következménye. A reformkor liberális szellemisége nem számolt a nem magyar nemzetiségek túlsúlyának veszedelmével, Kossuth függetlenségi politikája pedig azzal, hogy az önállóság elnyerése olyan balkáni kisállamhoz vezetne, amely kevésbé hatékonyan képviseli a magyarság érdekeit a nemzetközi porondon, mint a Béccsel közös államalakulat. Ebből a nézőpontból az 1867-es kiegyezés egy nagy, de elszalasztott esélynek tűnt a magyar pozíció megerősítésére. Szekfű úgy vélte, a reformkor liberális szelleméhez ragaszkodó harmadik nemzedék vakon ment el a magyarságot fenyegető veszélyek mellett. Szabó Dezső viszont „minden tatárjárásnál és Mohácsnál végzetesebb év”-nek nevezte 1867-et, mert „az immorális korlátlan szabadverseny, a csak napipolitikai boldogulás szempontjaiból irányított anarchikus demokrácia Magyarországot minden idegen kalandor, tehetségtelen törtető dús Kaliforniájává tette” (Szabó 2003h, 212). Tehát ő a nemzetállami függetlenséget abszolút értéknek tekintette, és szerinte éppen ezt ásta alá az 1867 utáni kapitalizálódás. Látható, hogy Szekfű és Szabó eltérő premisszákból indultak ki, de a kapitalizmusellenes konklúzióban egyetértettek. (Később, 1937-ben már annyira ellentétesnek látta nézőpontjukat, hogy az Ede megevé ebédem című, vitriolos hangú vitairatában Szabó Dezső frontális támadást intézett Szekfű állítólagos németbarátsága ellen.)

A húszas években is fajelméleti alapon áll, s ennek elmaradhatatlan eleme az ellenségkeresés. Az általa bírált társadalmi történések mögött mindig valami asszimilált idegen etnikum uralmi törekvését igyekszik felmutatni. A polgárság, a tőke természetesen zsidó, a kurzus bázisát jelentő hivatalnoki-katonatiszti réteg sváb, a klérus tót és sváb, az arisztokrácia pedig a „legidegenebb nemzetiség” (vö. Szabó Miklós 1989, 212). De módosul korábbi véleménye, bejelenti az antiszemitizmus csődjét, s a szociális kérdés megoldását, a magyar demokrácia megvalósítását tartja legfontosabbnak. „Tévedtem én is, mások is a jóhiszeműek közül – írta már 1923-ban. – (…) A zsidókérdés csak egy része a magyar demokrácia problémájának. A feudális, klerikális, commercial-indusztriális kapitalizmus viszonya a dolgozók tömegéhez (…) a munka kizsákmányolásának intézményes megszüntetése: ez az egyetemes probléma. Ha egyszer megvalósítjuk ezt a magyar demokráciát, ha egyszer lehetetlenné teszünk intézményeinkkel minden kizsákmányolást: akkor a zsidókérdés és minden faji kérdés önmagától elesik” (Szabó 1991c, 494–495). Az ellenforradalom természetrajza című számvetésében (1928) pedig a keresztény kurzus egészét nevezi meg a magyarságot megnyomorító betegségnek. „Elmaradhatatlan kísérő jelensége az ellenforradalomnak egy bizonyos ál-nácionalizmus is – jelenti ki itt. – (…) Ez egy üzletszerűen megnyírt nácionalizmus, mely a Nemzetet csak az úgynevezett nemzetfenntartó elemekben látja, Till-Eulenspiegeli humorral azokat nevezve nemzetfenntartó elemeknek: akiket a nemzet eltart, vagy helyesebben: kitart” (Szabó 1991a, 384; kiemelés az eredetiben). Pamfletíró erejét nagyban fokozta nyelvi leleményessége (példaképpen: „legszerényebb bútorzatú fejek”, „ellenforradalmi részvénytársaság” vagy a keresztény kurzus epitheton ornansaként a „görény kurzus”, melyet jegyzetében így indokol: „sunyi, lop és büdös”).

Feltámadás Makucskán című elbeszélése, némelyek szerint kisregénye (1931) a Bethlen-korszak művészileg is jelentős, szellemes szatírája. Szabó Dezső mindkét monográfusa legsikerültebb szépirodalmi művének tartja (Nagy 1964, 486; Gombos 1989, 205), de szűkkeblűen bánik vele. Az, hogy e fejezet élén a Feltámadás Makucskán szerepel (s nem Az elsodort falu), azt kívánja hangsúlyozni: valójában ez az igazán maradandó Szabó Dezső szépírói életművéből. E nagyszerű elbeszélés annak lehetőségével játszik el, hogy milyen következményekkel járna, ha húsvét vasárnapján egy falu temetőjének lakói életre kelnének. Az élő falu nemcsak mindennapos nyugalmát félti a feltámadottaktól, hanem viszonylagos jólétét, biztonságát is. Az ország parlamentje pedig a jog formalizmusa mögé bújva (s a keresztény tanítást aggálytalanul hatályon kívül helyezve) kész fegyverrel visszaküldeni a sírba a feltámadt falut. De sem a fenyegető erőszak, sem a körmönfont praktika nem képes elérni ezt, csak egy kislány síró kérlelése. A középpontba állított abszurd helyzet kitűnő alkalom arra, hogy az egyházi és politikai szónoklatok álsága s szélesebb értelemben az egész keresztény kurzus képmutató volta lelepleződjék. A Feltámadás Makucskán egy, a hazugságokban jóvátehetetlenül elmerült világot vetít elénk.

Különösen szellemes a magyar képviselőház rendkívüli ülésének jegyzőkönyvszerű ismertetése. A kor valamennyi vezető politikusa név szerint szerepel, s a szöveg már azzal is elidegeníti őket, hogy a túlzásig imitálja jellegzetes gesztusaikat, szófordulataikat, stílusukat. Példaképpen álljon itt a következő részlet:

Aztán egyszerre nagy csend lett. A miniszterelnök, Bethlen István gróf, emelkedett szólásra. (…) Bethlen gróf felállt. Hallgatott. Mosolygott. A jobb szemével bekancsalított a bal szemébe. A bal szemével visszakancsalított a jobb szemébe. Aztán besunyított mindkét szemével a kabátja jobb zsebébe. Majd ugyanezt tette a bal zsebe öble felé. Halkan odasúgta a körülállóknak:

– Roppant titkaim, óriási koncepcióim vannak Magyarország felemelésére.

Az egész Ház őrjöngve ugrott fel s tizenhét perc három másodpercig tapsolt a rejtelmes, szó nélküli szónoknak. Maday Gyula képviselő olyan hangon, mely nyílt reklám volt a tokaji bor számára, fellobogó ihlettel énekelni kezdte:

– Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted...

Az általános delírium lecsillapodása után, a gróf most már a szavak nagy nyíltságára hősiesedett:

– Tisztelt Ház! Sohasem volt oly könnyű dolgom, mint e pillanatban. (Éljen, igaz, úgy van!) Az ezeréves magyar alkotmány ismer élőket, ismer haldoklókat, ismer halottakat. De nem ismer feltámadottakat, nem ismer feltámadást. Aki itt feltámad, az minden jogon kívül áll, az fógefráj! (…) Tisztelt Ház, én nem mondom el csodás hatású titkaim, mélygyökerű terveim s rengeteg koncepcióim. Úgy teszek, mint nagy ősöm, Teleky Mihály, aki egész életében egy szóval sem árulta el, hogy alatta fog tönkremenni Erdély. (…)

(Az egész Ház felállva éljenez. Gömbös Gyula felváltva Napóleon, Mussolini és Kemál arcot vált és úgy tapsol. Aztán a Ház a közönséggel együtt a Himnuszt énekli)

(Szabó 2002, 727–728).

Igaza lehet Nagy Péternek, hogy „a parlamenti tárgyalás megírása felveszi a versenyt Karinthy stílus-paródiáival” (Nagy 1964, 486), bár Karinthy csak igen ritkán imitálta a politikai szónoklatot.

A Feltámadás Makucskán alapján tanítani lehetne az igemetaforákban bővelkedő, fölöttébb mozgalmas expresszionista stílust: „A tiszteletes úr szavai mind szélesebb szárnyakkal verték a levegőt. Hangja feszülő létráján érezni lehetett, hogy most már az utolsó mondat széles dicsősége felé hág. A hívek is mind odaébredtek a beszéd lelkük felé kunkorodó farkához” (Szabó 2002, 718).

Csakhogy ami kicsiben mulatságos, nagyban végtelenül fárasztó. Szabó Dezső regényeit (Csodálatos élet, 1920; Segítség!, 1925; Megered az eső,Karácsony Kolozsvárt, mindkettő 1931) csaknem mindig lerontja a túlzott didakszis és az expresszionista szóképek végeérhetetlen áradása. Csupán néhány novellája akad, amely megközelíti a Feltámadás Makucskán színvonalát (mindenekelőtt A kötél legendája, 1934). Az újabb világégés idején ismét egy makucskai „csoda” segítségével próbálta modellálni a kor szorongásos állapotát, az emberek teljes kiszolgáltatottságát s a kibontakozás kegyelemszerű lehetőségét (Bölcsők Makucskán, 1942), de ez az elbeszélése már fáradt alkotás.

Gömbös Gyula kormányra kerülése 1932-ben azt a látszatot keltette, mintha a radikális jobboldali „reformpolitika” Szabó Dezső elképzeléseit valósítaná meg, s az író nem győzte distancírozni magát az „álreformoktól”. Hitler hatalomátvételétől kezdve immár a náci fenyegetéstől félti a magyarságot, a nyilasokat pedig az idegen érdek hazai szálláscsinálóiként támadja. 1935-ben meghirdeti a hagyományos magyar nemzettudat revízióját: a magyarságot a szomszédaihoz hasonlóan kis kelet-európai néppé nyilvánítja, amelynek a nagynemzeti nacionalizmus a legfőbb ellensége. E koncepció logikus következménye az Egyesült Kelet-Európai Államok gondolatának felvetése, s tulajdonképpen nacionalista talajon igyekszik érvényteleníteni az irredenta politikát (vö. Szabó Miklós 1989, 214).

1938-ban, röviddel az anschluss után írta Hungarizmus és halál című tanulmánysorozatát, amelyben teljes szellemi arzenáljával támadja az új veszedelmet. Az Egy nép elnyelésének művészete (amely címével is jelzi: a szakácsművészetet, a csillagászatot vagy más szakmát tankönyvszerűen összefoglaló ókori „ars”-ok mintájára) pontokba szedve sorolja fel azokat a módozatokat, amelyek révén a farkasok kényelmessé tehetik maguk számára a bárányok felfalását (Szabó 1991b, 469). A magyar jövő alapproblémái című tanulmányában ekkor foglalta össze a legvilágosabban a megvalósítandó népi demokráciáról alkotott elképzelését: „Szervessé, organikussá tenni a népképviseletet: ez az új demokrácia első alapfeladata. Amit másképp úgy fejezhetnék ki: állandó fokozatossággal átalakítani a népképviseletet a nép tényleges részvételévé a történelmi, az államéletben” (Szabó 1991d, 617; az idézett szöveg az eredetiben kurziválva).

Szabó Miklós így összegezi Szabó Dezső történeti jelentőségét: „rasszista nyelven tudott elmondani társadalmi problémákat úgy, hogy azok nem oldódtak fel a rasszizmusban, megőrizték szociális probléma voltukat”, s ennek az eredendő kártékonysága mellett megvolt az a jó oldala is, hogy „rasszista nyelven elmondva [a] szociális problémák eljutottak olyan középosztálybeli rétegekhez, amelyek csak ezen a nyelven értettek” (Szabó Miklós, 1989, 216). Kétségtelen, hogy Szabó Dezső az 1910-es évek végén, az 1920-as évek elején ilyen nyelvet beszélt. De később – amikor szembesült a német nemzetiszocializmus fenyegetésével s annak fajelméleti mitológiájával – részben revízió alá vette korábbi nézeteit és terminológiáját. Nem kis dolog, hogy a magyarságról szólva a „faj” szó helyét a „nép” foglalta el. Szabó Miklós úgy véli, hogy szellemi öröksége nem sokat mond a mának, egy lezárult korszakhoz tartozik. Ezt is vitatnám. Némelykor mintha Szabó Dezső árnyéka kísértene napjaink nemzetmegosztó indulataiban.

Hivatkozások

Erki Edit (szerk.) (1998) Kávéház-sirató: Törzshelyek, írók, műhelyek, Budapest: Officina ’96.

Fülep Lajos (1974) „Szabó Dezső regénye (Az elsodort falu)”, in Tímár Árpád (szerk.) A művészet forradalmától a nagy forradalomig: Cikkek, tanulmányok, II, Budapest: Magvető, 176–196.

Gombos Gyula (1989) Szabó Dezső, Budapest: Püski.

Jászi Oszkár (1982) „Az individualizmus a vádlottak padján”, in Litván György–Varga F. János (szerk.) Jászi Oszár publicisztikája, Budapest: Magvető, 237–241.

Karácsony Sándor (1993) „Szabó Dezső”, in Szőcs Zoltán (összeáll.) Szabó Dezső Emlékkönyv, Budapest: Szabó Dezső Emléktársaság, 17–21.

Kassák Lajos (1972) Az izmusok története, Budapest: Magvető.

Kosztolányi Dezső (2004) „Szabó Dezső”, in Réz Pál (szerk.) Tükörfolyosó: Magyar írókról, Budapest: Osiris, 418–422.

Nagy Péter (1964) Szabó Dezső, Budapest: Akadémiai (Irodalomtörténeti Könyvtár).

Németh László (1993) „Szabó Dezső”, in Szőcs Zoltán (összeáll.) Szabó Dezső Emlékkönyv, Budapest: Szabó Dezső Emléktársaság, 21–31.

Szabó Dezső (1988) „Keresztelőre”, in Béládi Miklós–Pomogáts Béla (vál., szerk.) Jelzés a világba: A magyar irodalmi avantgarde válogatott dokumentumai, Budapest: Magvető, 58–59.

Szabó Dezső (1991a) „Az ellenforradalom természetrajza”, in Az egész látóhatár, I, Budapest: Püski, 382–388.

Szabó Dezső (1991b) „Hungarizmus és halál”, in Az egész látóhatár, I, Budapest: Püski, 468–482.

Szabó Dezső (1991c) „Rokamból-romantika”, in Az egész látóhatár, I, Budapest: Püski, 483–500.

Szabó Dezső (1991d) „A magyar jövő alapproblémái”, in Az egész látóhatár, I, Budapest: Püski, 575–641.

Szabó Dezső (2002) „Feltámadás Makucskán”, in Napló és elbeszélések, II, Budapest: Püski, 718–732.

Szabó Dezső (2003a) „J. J. Rousseau érzelmi morálja”, in Egyenes úton, I. Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 54–61.

Szabó Dezső (2003b) „A futurizmus: az élet és művészet új lehetőségei”, in Egyenes úton, I. Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 71–78.

Szabó Dezső (2003c) „Berzsenyi Dániel”, in Egyenes úton, I. Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 96–102.

Szabó Dezső (2003d) „A falu jegyzője”, in Egyenes úton, I. Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 103–110.

Szabó Dezső (2003e) „A romantikus Ady”, in Egyenes úton, I, Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 123–131.

Szabó Dezső (2003f) „A magyar protestántizmus problémája”, in Egyenes úton, I. Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 145–149.

Szabó Dezső (2003g) „Az individualizmus csődje”, in Egyenes úton, I. Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 156–166.

Szabó Dezső (2003h) „Horváth János könyve Petőfiről”, in Egyenes úton, I. Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 210–223.

Szabó Dezső (2003i) „Kedves Kollégáink!”, in Egyenes úton, I. Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 349–352.

Szabó Dezső (2003j) „Válasz nagyméltóságú gróf Tisza István volt miniszterelnök, nagybirtokos úrnak”, in Egyenes úton, I. Tanulmányok és jegyzetek, Budapest: Püski, 353–355.

Szabó Miklós (1989) „Szabó Dezső, a politikai gondolkodó”, in Politikai kultúra Magyarországon, Budapest: Atlantis, 209–216 (Medvetánc Könyvek).

Szabó Miklós (2000) „Nincs harmadik út”, Beszélő 5 (1): 53–58.

Veres András (1999) „Szempontok Ady »depolitizálásához«” in Kabdebó Lóránt et al. (szerk.) Tanulmányok Ady Endréről, Budapest: Anonymus, 43–50.

Veres András (2003) „Jászi Oszkár utópikus szocializmusa”, in Távolodó hagyományok: Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok, Budapest: Balassi, 32–57.