Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

19. fejezet -

19. fejezet -

Ember és lap

„Folyóiratom ihletője e kor igazi múzsája: a szorongó tájékozatlanság. Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part, s a csillagok vezetnek. Nem akarok tanítani. Az essait a nyilvános tanulás műfajának tekintem: egy lélek égtájakat keres s közben égtájakat segít megtalálni: munkásságom meghívó egy tanácskozáshoz, melyet önmagammal folytatok. (…) Nem Figyelő, hanem Tanú. Nemcsak szemtanúja annak, ami van, hanem bizonyságtevő amellett, ami örök. Azontúl hogy írás: erkölcs!” (Németh 1990, I: 1).

E részletet Németh László Tanú című, 1932 és 1937 között megjelenő egyszemélyes folyóiratának első számában, a bevezetőben olvashatjuk. A lap megindítását indokolva a szerző a vízen sodródó hajótöröttek képét idézi föl, egy olyan veszélybe került közösségre utalva, amelyik eligazodni és biztos menedékre vágyik, de híján van a tájékozódás lehetőségének. A bevezető írója szerint ezt hivatott megteremteni az új folyóirat, amely elutasítva a tanító célzatosságot, esszék közrebocsátásával nem már meglévő tudáskészlet átadására vállalkozik, hanem újonnan, folyamatában keletkező tapasztalatok közvetítésére, a magányos tanulás nyilvánossá tett példái révén. Az első szám végén olvasható A Tanú munkaterve is azt mutatja, hogy a szerző önmaga és olvasói helyzetét drámainak ítéli, s feladatul a válsághelyzetből való kilábalást, a világlátás és a képesség egyéni és egyszersmind közösségi megújítását rója ki: „A Tanú művek és jelenségek óriás tömegén át világnézetünk alapkérdéseit frissíti fel: célja nem az ítélkezés, hanem a megújhodás. (…) A minőséget, a munka színét, a lélek önállását, a magasabb felelősségtudatot védi a ránk parancsolt társadalmi átalakulások áramában. (…) A magyarság »szerepét« keresi; létezése tényén túl értelmet a létezéshez” (Németh 1990, I: 63). Fogas kérdés e drámainak ítélt helyzet, e nem mindennapi, korszakos szerzői elszánás mérlegelése. A Tanú szinte teljesen magányos, de nem egyedülálló vállalkozás: egykor Bródy Sándor (Fehér Könyv), utóbb Szabó Dezső (Élet és Irodalom) vagy Spanyolországban José Ortega y Gasset (Espectador) indított egyszemélyes folyóiratot (s nem mellékes, hogy Szabó az eszmélkedő, Ortega pedig az érett, rendszerező Németh Lászlóra volt delejesnek mondható hatással). Mégis igaz lehet, hogy a Tanú a magyar irodalomban rendkívüli jelenség volt, a maga nemében páratlan hatást fejtett ki, heves bírálatokra és tartós lelkesedésre adott alkalmat. Válságtünet volt, és a kiútkeresés kísérlete, nemzedék- és közösségformáló, s ugyanakkor egy szinte bizarr személyes törekvés kerete. A hatalmas energiákat mozgósító indulás és a szétzilálódással fenyegető befejezés egyaránt a szerzőnek a laphoz való szenvedélyes viszonyáról tanúskodik. A Tanú közvetlen és hosszú távú jelentőségének megértéséhez szükséges az alapítás előzményeinek és körülményeinek, a lapfolyam tervezetének, bölcseleti, ideológiai és esztétikai összefüggésrendszerének, korabeli visszhangjának és későbbi utóhatásának taglalása.

Közismert, hogy Németh László a harmincas évek elején már szépíróként is, de kritikusként és esszéistaként még inkább meglehetősen széles körű hírnévnek örvend. 1925 decemberében a Horváthné meghal című írásával megnyeri a Nyugat novellapályázatát, a következő év őszétől pedig kritikaíróként is nevet szerez előbb a Protestáns Szemlében, utóbb a Napkeletben és a Nyugatban. Nemcsak műbírálatokat ír, hanem irodalom-, művelődés- és társadalomtörténeti fejtegetéseket is (Új magyarok, Az Ady-pör, Faj és irodalom, Nép és író). Kezdettől nyilvánvaló, hogy egy olyan tehetség indult el pályáján, aki problémaérzékenységével, jó tájékozódóképességével, kivételes szorgalmával, markáns elképzeléseivel és nagyigényű ambícióival kitűnt nemzedéktársai köréből. Németh nem egyszerűen kritikákat akart írni, nem csupán a meglévő műveket kívánta mérlegelni, hanem bírálataival nagy ívű elképzeléseket felmutatni, szemléletváltást és cselekvést ösztökélni, programot adni. Önéletrajzi munkájában e nyugtalan indulásra így emlékszik: „Az én kritikai munkásságomat nem lehet úgy megítélni, mint másokét, akik az egyetlen feladatuknak azt tekintették, hogy véleményt alkossanak és jellemezzenek. Én, mint kritikus a napfényre akartam ráncigálni valamit, ami nem volt meg, de ami hiányzott s épp ezért úgy hittem, valahol meg kell lennie” (Németh 2002a, I: 270). Nagy tervekről, az eddigieknél szélesebb szellemi hatás igényéről árulkodik az 1929 decemberében az Emberi színjátékhoz gratuláló Tormay Cécile-nek küldött válasza is: „Egységes irodalmi közvéleményt akarok teremteni, közös ideálokat fölállítani, s minél szélesebb olvasóréteget kényszeríteni a »nagy irodalom« tiszteletére” (Füzi 2001, 135). Németh irodalmi szerepigénye tehát nemcsak a szépírói működést, a kritikai rendszerépítést és az ízlésalakítást foglalta magában, hanem ezekből kiindulva a nemzedékszervezést és a szélesebb közösségformálást, egy nemzetstratégia kialakítását is. Gondolkodásának legfőbb motiválója a válságtudat volt: önmagát egy hanyatló történelmi korszak részeseként értelmezte. Ezt a hanyatlást a nemzeti közösség sorsában és egyidejű életében érzékelte a leghangsúlyosabban, de egyes írásaiban a krízis – nyilvánvaló összhangban számos külhoni gondolkodó ez idő szerinti megállapításaival – Európa általános világkorszakaként értelmeződik.

Anélkül, hogy életének korai időszakát tüzetesen taglalnánk, annyi sejthető, hogy Némethben legalább annyira nyomot hagytak a gyerekkori családi viszontagságok – szüleinek ellentétei, apja hosszú hadifogságbeli távolléte, az anyagi hanyatlás és a kényszerű kamaszkori önalakítás –, mint amennyire eszmélkedését meghatározta a háborús összeomlás, a kommün és a trianoni országvesztés. Ezeknek a tapasztalatoknak a nyoma leginkább a fenyegetettség érzésében, a problémafeltárás iránti érzékenységben, valamint a szembeszegülő szorgalomban és intellektuális szigorúságban mutatkozik meg. A nagyon gyakran magányos fiatal verselőnek meghatározó élményei a legátusként elmondott prédikációk és a visszatért apa cserkésztábora: mindkettő mélyen érinti gyülekezeti ösztönét. Korán jelentkező vonása a nemegyszer túlzásokra is hajlamos lényeglátás és az érdeklődés ellentmondásossága: a széles körű tájékozódással párosuló monomániás célzatosság. Az átmeneti Nyugat-tiszteletből hamar csak az életre szóló Ady-rajongás marad, s a húszas évek elején-közepén a magyar irodalomból jószerével csak Szabó Dezsőt olvas (Németh 2002a, I: 183), s irodalmi-értelmiségi beilleszkedése korántsem mondható zökkenőmentesnek. A szellemes és kíméletlen pamfletíró-vátesztől sokat tanul: kezdetben nem annyira avantgardista radikalizmusát követi, mint inkább Szabó színes stílusából, többnyire szellemes és kevéssé kíméletes fogalmazásmódjából kölcsönöz, s azzal együtt átveszi modern kori történelem- és társadalomképét. A Kolozsvárról elszármazott írónak azokat a fejtegetéseit, amelyek sommásan ítélték el a 19. századot, benne a dualizmussal és az asszimilációval, s nagy erővel panaszolták a „bennszülött-lét” sorvadását, a parasztság nemzetenkívüliségét (Szabó Dezső 1991, I: 196–200), egyszeriben nemzedékek érezték hitelesnek az összeomlás és a zűrzavar feszültségekkel telt jelenében. Németh László volt azonban az első, aki mindennek kultúrtörténeti távlatot adott, amikor Szabó Dezső víziójának önkényességét mérsékelve majdan összekapcsolta azt Szekfű Gyula történelemképével és Ortega bölcseleti elképzeléseivel. Ez az új elegy a szakszerűség próbáját nem minden tekintetben állta ki, de hatásos volt, s szinte ösztönös kigondolóját a programalkotás bátorságával ruházta föl. Némethnél a Szabó Dezső-i (s tegyük hozzá: eredetében Adyhoz köthető) magányos igazságlátás szerepe, a szellemi önállóság vágya hamar társul az elődökénél hathatósabb közösségformálás törekvésével. E tekintetben a legfontosabb – mert leginkább távlatos elképzelés a meglévő elitcsoportok mellett – egy új, alternatív szellemi elit létrejöttének segítése, amely majd sikeresen száll szembe a megmerevedett társadalmi szerkezettel, megújíthatja a közvélekedést, felfrissítheti a hazai közgondolkodást, versenyképesebbé teheti a biztonságában sokszorosan megrendült országot. A körvonalazódó „harmadik Magyarország” („harmadik út”) gondolatának jegyében már ez az új értelmiségi réteg az, amelyik legyőzve a „régi és új” középosztály ellenállását, kész vállalni a szociális és nemzeti válság megoldását: az írók és a parasztság közötti kapcsolat és így az autentikus nemzeti kultúra megteremtését, a parasztság felemelését és a szétszakított magyarság térségi kapcsolatrendszerének újrarendezését (Németh 1989a, I: 120–121; Németh 1981, II: 662; Németh 1989b, 43).

Németh társadalmi, szellemi és – céljaiban végső soron – nemzetstratégiai elképzeléseinek összefüggésrendje tehát a húszas–harmincas évek fordulóján voltaképpen már szilárdan áll, s ő változatlan lendülettel igyekszik megvalósításához intézményi kereteket teremteni. A szellemi irányítói, illetve nemzedékvezetői szerepre való készülődés jegyében jószerével habzsolja a műveltséget: már korábban is klasszikusokon (Dante, Boccaccio, Shakespeare, Horatius, Goethe) és moderneken (Wilde, Shaw, Strindberg, Ibsen, France) edzette nyelvtudását, s most beleveti magát a Freud- és a Proust-olvasásba. Az előbbinél inkább csak alkalmazkodik az egyidejű érdeklődéshez, az utóbbi esetében viszont már ő az, aki egy nagy hatású kortárs külföldi írót itthon (éppen majd a Tanúban) fölfedez és maradandóan értelmez. Egyébként is igyekszik széles körű tájékozottságot szerezni az európai irodalomban: mások mellett Pirandellót, Gide-et, Claudelt, Knut Hamsunt, Virginia Woolfot, Valéryt, Joyce-t olvas, leginkább eredetiben, s értékítéletei többnyire megbízhatóak. A régebbi magyar irodalomban tett újrafeltáró, ösztönző kalandozásai is számottevőek. Szépíróként sem terméketlenek ezek az évek, néhány év hallgatás után 1928–1929-ben elkészülnek és folytatásokban megjelennek az Aurél a Kékesre megy és az Emberi színjáték című regényei. A jelentékeny műveltségre szert tevő, a külhoni irodalmat is sikeresen közvetítő neves kritikusban egyre erőteljesebb igényként jelentkezik egy saját szellemi tábor megszervezése. A valóban nem mindennapi ideológiai elhivatottságot már az Osvát Ernő atyai barátságára számító friss novellapályázati nyertes sem tudja titkolni: a bécsi nászútról írja meg, hogy nem más, mint a „magyar szellemi élet organizátora” akar lenni (Németh 2002a, I: 255). A Nyugathoz való ellentmondásos viszonya is hozzájárul, de sejthetően inkább óvatlanul bejelentett irodalomszervezői igényei idegenítik el Osváttól. Egy ideig a Protestáns Szemle köréhez igyekszik tartozni, de ez is laza kapcsolat marad: ízlés- és értékrendbeli különbségek intik tartózkodásra. Később a Napkelettel és a Magyar Szemlével lép szorosabb munkatársi viszonyra, de az együttműködés egyikkel sem zökkenőmentes.

A húszas évek végétől a Babitshoz való – kezdetben – baráti viszony határozza meg az irodalmi életben betöltött szerepét. A Nyugat-kör irányító tekintélyének posztjáért küzdő költő-szerkesztő hálás a megbecsülésért a fiatal nemzedék tehetséges képviselőjének – aki a Halálfiairól és Babits esszékötetéről is írt korábban –, s az Osvát halála után átszerveződő folyóirat kritikarovatához hívja Némethet. Az 1930-as Baumgarten-díj körül kirobbanó s a későbbi heves ellentétektől terhelt éveket megelőlegező Hatvany-affér ugyan egy időre eltéríti a Nyugat-béli szerepléstől, de a Napkeletnél kialakult újabb nézeteltérés után, 1931 tavaszától Németh László a Nyugat meghatározó szerzője lesz. (Jellemző a kor kuszaságára és hektikus vitáira, hogy az asszimilációt, s ezen belül a zsidókérdést lényegében Szabó Dezső nyomdokain értékelő ifjú esszéista 1927-ben két cikkét is visszakapja: az Ady Endre és Hatvany Lajos levélváltásáról szólót a Napkelet, az Ignotus szerepéről írottat pedig a Magyar Szemle utasította el, az előbbi „filoszemitizmusra”, az utóbbi „antiszemitizmusra” hivatkozva. Hatvany 1930 májusában Gombossy Sándor álnév alatt a zsidó írók kirekesztésével vádolta meg Németh László Gellért Oszkár-kritikáját – alighanem túlzó ingerültséggel. 1931 tavaszán Németh azért szakít végleg a Napkelettel, mert két zsidó származású költőről írott tanulmányának közlését a lap megtagadja.) Ellenben Babits jóváhagyásával, lelkes tettrekészséggel indítja útjára az új nemzedék tagjairól szóló esszésorozatát, amelynek bevallott célja saját korosztályának valódi ízléskörré szervezése. A portréesszék első darabja arról az Erdélyi Józsefről szól, akinek az egyszerű formákhoz visszatérő, friss hangütésű költészetét Németh már korábban is méltatta. Ez után Pap Károlyról, majd Illyésről és Tamásiról jelenik meg írása. Pap Károlyt a háború utáni magyar zsidó írónemzedék meghatározó tagjának tekinti, aki novelláiban a zsidó sors példaértékét mutatja föl. Az értekező Németh Lászlónak a magyar–zsidó együttélésre vonatkozó megállapításai ez idő szerint azt mutatják, hogy szerzőjük lényegében nem hitt az asszimiláció sikerében, s noha áttételesen nemegyszer bírálta a hazai zsidóság politikai és kulturális szerepvállalását, a disszimiláció ösztönzése csak elvétve jelenik meg nála (Németh 1989c, 36). Mindazonáltal Pap Károly szellemi habitusát éppen az „őszintétlen” beolvadás elutasításáért értékelte nagyra. Illyés költészetével és Tamási Czímeresek című regényével kapcsolatban ellentmondásos művészi eredményekről adott számot. Voltaképpen ezt tette Szabó Lőrincről és Halász Gáborról szóló fejtegetéseiben is, de valamennyiük alkotói rangját hosszú távra megerősítette ezekben az emlékezetes írásokban. Az értékítéletek és a történeti folyamatok elemzései ma is helytállóak, így joggal mondható, hogy Németh egy addig még nem létező irodalmi nemzedéket teremtett meg áttekintő bírálataiban. Viszont alig észlelte, hogy ezek a meglehetősen határozott hangvételű, noha érveikben nem mindig következetes, helyenként túlontúl szigorú – még akár fölényeskedőnek is mondható – kritikai esszék érezhetően kevéssé járulnak hozzá az olyannyira áhított nemzedékvezetői pozícióhoz. Visszaemlékezései szerint ugyanakkor Németh egyre inkább tartott Babits rosszallásától, úgy vélte, hogy az esztergomi nyaralójába visszahúzódó költőnek aggályossá vált a sorozat: közismert volt rossz viszonya Szabó Lőrinchez, s az is, hogy Halász Gábor írásait sem becsülte valami sokra. (Jellemző, hogy Németh a nézeteltéréstől tartva, a Halászról szóló tanulmányt feleségével küldeti át Babitshoz, Felsőgödről Esztergomba.) Csak találgathatjuk viszonyuk megromlásának valódi okait, de ez esetben leginkább arra lehet gondolni, hogy Németh Lászlót feszélyezni kezdte Babits tekintélye, sok szempontból eltérő értékrendje, ami akadályozni látszott álláspontjának érvényesítését, az önálló nemzedékirányítói szerep kialakítását, s így lassan érlelődni kezdett benne a szakítás melletti döntés. Erre akkor került sor, amikor Babits állítólag a sorozat visszaeső színvonalára utalt, s egyszersmind szívességet kért fiatal barátjától: írjon a Nyugatba feleségéről, a költő- és írónő Török Sophie-ról. Németh válaszul váratlanul berekesztette az oly fontosnak tartott sorozatot, s igyekezett másfajta munkákba temetkezni. Harmincévesen letette az elmaradt görög érettségijét, s beiratkozott a pesti egyetem klasszika-filológia szakára. Néhány hét után azonban terhessé váltak számára a hallgatói teendők, ugyanakkor érzékelte irodalmi életbeli elszigetelődését is, s mindez életének sokadik válsághelyzetét eredményezte: „Nyilvánvaló volt, hogy csapdába estem. Az új nemzedék ügye bevitt a Nyugatba s miután magam mögött mindent elvesztettem, az idomítóba kerültem. Az új nemzedék becsalt a zsákba, a régi pedig bekötötte mögöttem. (…) A fiatal írók egy része mint burzsoát gyűlölt. Féja az Előőrsben, mint Babits-kegyencet pellengérezett ki, a zsidók Hatvany proskribáltját látták bennem, a neokatolikusoknak protestáns voltam, a kolbászevőknek spárgaevő, a spárgaevőknek paraszt” (Németh 2002a, I: 341).

Amilyen heves volt a személyes krízis, olyan váratlanul jött a kilábalás is. Az elszigeteltségből a kiutat az emlékezetes debreceni szereplés mutatta meg. 1931. november 29-én az Ady Társaság estjén Németh László mint az új írónemzedék egyik jelese együtt szerepel Illyéssel, Kodolányival és Szabó Lőrinccel. Ez alkalommal ismeri fel, hogy igenis szükség van rá egy újonnan szerveződő szellemi kör, irodalmi közvélemény alakításában, újra biztatást kap benne a programadói elhivatottság. Ekkortól számítható a debreceni költővel, Gulyás Pállal való barátságának elmélyülése, aki később biztatója, támasza, híve lesz a Tanú alapításakor. A felvillanyozódott, ismét tettre kész Némethben már a Nyugat következő év januári 25 éves jubileumi ünnepsége is csak felfokozza a nemzedékszervezői lelkesedést. A Nyugattól és a konzervatív szellemi élettől való különválás törekvése nem volt előzmények nélküli, de eddigelé sikeres sem (közismert, hogy Szabó Lőrinc 1927-ben Pandora címmel indított lapot, de rövid idő alatt kudarcot vallott). Németh László, akit már 1929-ben is foglalkoztatott egy önálló orgánum megszervezése, 1932 tavaszán a legkiválóbb nemzedéktársakkal (Erdélyi, Illyés, Kodolányi, Gelléri, Szabó Lőrinc, Pap Károly) lát hozzá a laptervezéshez, de nem tudnak megállapodni sem a kiadvány szakmai arcéléről, sem gyakorlati megvalósításáról. Németh emiatt komolyan megneheztel Szabó Lőrincre, de úgy érzi, hogy Erdélyi és Illyés is inkább Babitshoz húz. Mint korábban s majd később is nemegyszer, a Tanú megalapítójából hiányzik az eltérő érdekkel, értékekkel és habitusokkal való szembesülés képessége: visszaemlékezései a nemzedéki lap meghiúsulását nem a kiadás roppant nehézségeivel és a nézetek akkori összeegyeztethetetlenségével, hanem ismételten önös elképzelésekkel, hátsó szándékokkal magyarázta, s egy időre ismét csak elhidegült a nemzedéktársaktól. Babits esetében pedig valósággal kikényszerítette a szakítást: a Nyugat készülő Goethe-számába a kérés ellenére már nem adott írást, s a jószerével nyomorgó Kodolányi elmaradt Baumgarten-segélyezése ügyében nyíltan szembefordult a kurátorral (az eset több szempontú megítéléséhez: Németh 2002a, I: 346–347; Füzi 2001, 144–145).

A lemondó várakozást és a magányos munka csöndjét (éppen a Gyászt fejezi be) 1932 júniusában Gulyás Pálnak a Protestáns Szemlébe írt Németh László-tanulmánya töri meg, amelynek tanúsága szerint a szerző Némethben „a magyar fiatalság új orientációját” látja. A lelkesítő, felhívásként ható esszére Németh azonnal levélben válaszol, s itt jelenti be a „debrecenieknek”, hogy „október 1-én évente nyolcszor megjelenő folyóiratot indítok, melyet magam fogok írni és kiadni s ezen túl szétszórt írásaimat nemcsak gondolatilag, de megjelenésben is rendezettebben, együtt kaphatják meg azok, akiket érdekel. (…) Az irodalmi és politikai kartellek talán elpusztítanak, de nem pusztíthatják el, amit képviselek” (Németh 2002b, I: 357). Gulyás jól ismeri föl, hogy a szenvedélyes hang, a grandiózus terv nem feltétlenül jár együtt higgadt helyzetértékeléssel és átgondoltsággal, ezt június végi levelében kérdésekkel próbálja Németh tudomására hozni: „nem lesz-e Szabó Dezső-ízű a lapvállalkozás? Mintha még evvel a ténnyel is rádupláznál a Szabó Dezső-tanítványságra!… (…) nem túlzott-e az író vádja a lekicsinylés, a semmibevevés tárgyában? Nincs-é egy kis üldözési mánia vagy »hiper«-érzékenység tetszelgése panaszaidban?” (Füzi 2001, 146). Németh válaszában láthatóan nem vesz tudomást a mentális zavarokra való utalásról (egyébként másutt nagyon is zokon vette, hogy tevékenységét túlontúl is Szabó Dezsőéhez hasonlították), Adyra hivatkozva fennkölt modorban tesz hitet vállalkozása mellett, s kiválasztja a tervezett lap címét is. Önéletrajza szerint így: „Mi legyen a folyóirat címe? írtam Gulyásnak. Nem Espectador, nem Figyelő, mint az Ortegáé, inkább Bizonyságtevő, Koronatanú, Szemtanú, vagy egyszerűen Tanú. Tanú! válaszolta Gulyás, ezt a címet kifejezőnek tartom. S én magam is úgy éreztem, hogy igen, erre volt szükség; kiállani az emberek közé s nézni, ami körülöttem van és vallani, ami fölöttem” (Németh 2002a, I: 352). Gulyás óvatosságára, aggályaira méretes tervvel válaszol, amikor a folyóiratban megszólaltatandó témákat szóba hozva, nem kevesebb mint 28 tanulmánycímet sorol föl: „Összeírtam az első évben okvetlen sorra kerülő tanulmányaimat s kétségbe vagyok esve: a kis esszé műfaja után meg kell alapítanom a törpe esszét: »itt terebélyes problémák nyakaztatnak le három oldalon«: ez lehetne a folyóirat hirdetése… Mindenhez hozzászólhatok, ami foglalkoztat, anélkül, hogy »népszerűsítenék« vagy »dilettánskodnék«, mert hiszen a problémáknak nem a »szak«, hanem a világnézeti oldala érdekel: mennyiben módosítják a magatartásomat…” (Németh 2002b, I: 359). A tájékozódás és tájékoztatás, a nevelés és önnevelés grandiózus, a valóságos lehetőségeket gyakorta túlszárnyaló tervezete csak később és irodalmi áttéten keresztül kapja meg Gulyástól a maga igazi bírálatát (A tervhalmozó című szatirikus klapanciája a Válasz 1935. évi 4-es számában jelenik majd meg, s véget is vet egy időre a jó viszonynak), a zárkózott vidéki barát most előzékenyen várja a fejleményeket. Németh László 1932 nyarán apósa sátorkőpusztai birtokán hatalmas elánnal, euforikus hangulatban dolgozik a Tanú első számán, miközben felesége, az éppen állapotos Ella előkészíti a lap kiadását. Eladják a férj korábbi munkaeszközét: a fogorvosi székből másfél szám kiadását lehet majd fedezni. Kiadót sem könnyű találni, az előállítást végül a kecskeméti Tóth László vállalja.

A Tanú 1932 szeptembere és 1937 áprilisa között jelent meg, összesen tizenhét füzetben huszonkét szám: az első két évben negyedévenként, később kéthavonta. Az első próbanyomatok 1932. szeptember 26-án kerültek ki a nyomdából. A terjedelem mintegy 4 ívnyi, egy példány 60 fillérbe került, a nyomdaköltség számonként körülbelül 300-400 pengő. A szerkesztőség – legalábbis kezdetben – a család új otthonában, a Kmety utca 17.-ben volt. A lapból 700-800 példány fogyott, s jóllehet Németh lényegesen többre számított, a kiadás és a terjesztés körülményeit tekintve, ez nem volt csekélység. Az első számmal szétküldött gyűjtőíveken két hónap alatt 300 előfizető futott be, lelkes közreműködők segítettek: Budapesten Basch Lóránt, Debrecenben Gulyás Pál, Erdélyben Molter Károly, a Vajdaságban Szenteleky Kornél vállalta a terjesztést (Grezsa 1990, 159). A közvetlen visszhang nem volt kedvezőtlen: a lapot dicsérve ismertette Kerecsényi Dezső a Protestáns Szemle 1932. novemberi számában, üdvözölte Cs. Szabó, Tamási és Illés Endre, Illyés előfizetett rá, Kosztolányi helyeselte az első számban közölt éles kritikákat, Németh László régi tanára, Pintér Jenő évi tíz pengővel támogatta a vállalkozást. Németh azonban a jogos öröm mellett elégedetlenségét fejezi ki a lap tartalmával, de főként elismertségével és támogatottságával kapcsolatosan. Talán a teljesítmény dicséretét várja Gulyástól, amikor saját lapjának irányultságát és hangvételét bírálja: „A Tanúnak nem ilyennek kellene lennie… érdeklődését kapkodónak; nyelvét csikorgónak, szellemességét olcsónak találom. Elégedetlenségemben az egyetlen vigasztaló maga az elégedetlenség.” Beszédes, hogy a debreceni barát örömét fejezi ki, de voltaképpen helybenhagyja Németh önkritikus megállapításait (Németh 2002b, I: 366). A sikert éhező újdonsült lapírót némi joggal bántja a sajtó hallgatása (a Tanú megindulásáról a Nemzeti Újságon kívül egyetlen sajtótermék sem számol be, s később is csak a Budapesti Hírlap ismerteti egyszer-másszor) s némely barátjának részvéttelensége. Leplezett izgatottsággal várja Babits késlekedő értékelését, de összességében mégis sikeresnek látja e roppant vállalkozás elindulását. Sőt, a zajos fogadtatás elmaradása és a nehézségek heroikus vállalása további ösztönzést jelent: „attól azonban, hogy a szervezett nyilvánosság eszközeitől megfosztva mégiscsak csinált egy piciny nyilvánosságot maga körül, irodalmunk első úttörőinek bátyai mosolyát éreztem magamon” (Németh 2002b, I: 369).

A később, főként 1934–1935 táján lelohadó kedvnek és szétforgácsolódó figyelemnek itt még nincs nyoma, különösen a lap első négy-öt száma – 1932 ősze és 1933 nyara között – mutat jelentékeny kezdeményező erőt, programadói lendületet és nyelvi fantáziát. Az első szám nyolc címet tartalmaz, a témákat tekintve megtalálható benne kortárs és antik világirodalmi tárgyú esszé, egyidejű magyar és külhoni regényeket szemléző bírálatsorozat, ezenkívül még a Goethe-jelenséget és az aktuális társadalomtörténeti változásokat firtató ismertetés. Az utószóban (A Tanú munkaterve) Németh a folyóirat írásait olyan „csomópont-tanulmányoknak” nevezi, amelyekben összefutnak a világ időszerű kérdései, s amelyek egymást átható magyarázatokat adnak a jelenségekre. Itt utal a szerző az egész vállalkozást formáló igényre, miszerint a gondolkodást és az alkotást is az élet kérdéseihez kell igazítani, az olvasó csak így ismerheti fel, hogy a tudományban és a művészetben zajló folyamatok a saját életének legfontosabb problémáit viszik színre: „ha a politika az írót a vélemény-nyilvánító műfajokból a versbe üldözi vissza, ő egy metaforában is megőrizheti függetlenségét. A Tanú a fordított utat teszi meg a metaforától az élet felé s az olvasó meglepetve láthatja majd, hogy az irodalom belső problémái hogy térnek vissza tudomány és élet százféle jelenségében” (Németh 1990, I: 63). Ez a „munkaterv” s Németh később is felbukkanó kulcsszavai (a „szellem embere”, a „minőség forradalma”) jól mutatják a nyugatosok megértési érdekeltségétől és művészeteszményétől való jelentékeny távolodást, s ugyanakkor azt a felsejlő elgondolást is, ami a Tanú-korszakon túl is jellemzővé válik Németh felfogásában: a tudás, a tapasztalat csakis egy életösszefüggés rendszerében találhatja meg hatóerejét, csak így válhat az életkeretek megváltoztatásának tényezőjévé. A Tanú üzenete szerint a személyiségnek tevékenyen, sőt harcosan részt kell vállalnia abban, hogy fokozza önmaga jóra-valóságát. Környezetét, közösségét csak akkor gyarapítja, ha lehetőségei szerint maga jobbá válik. Az alighanem a német szellemtörténeti gondolkodással s különösképpen Dilthey kultúra alkotta személyiségfelfogásával és a mai kultúratudományi tájékozódással rokonítható nézetből rajzanak ki azok az elképzelések, amelyek a tudomány és a művészet személyiségalakító szerepét, cselekedtető erejét („magasabb műfaj” – „nemesebb élet”) már-már nem is csak hangsúlyozzák, hanem sulykolják. A Tanú első számának utószava a lap valamennyi írását példázatnak tekintve, körbeabroncsozza azokat ezzel a valóban szuggesztív ösztökélő erővel: Proust példa a szebb élet keresésére, Arisztophanész és Virginia Woolf a „kicsinyes realizmus” bírálatára, Ferdinand Fried A kapitalizmus vége című könyve az anyag és a minőség forradalmának összekapcsolására, Kassák Egy ember élete az „új nemesség” felbukkanására, Ortega az új „enciklopédista” eljövetelére. Ez az állandó „összképben-látás” tetszetős és hatásos, sőt mozgósító erejű, de óhatatlanul egyszerűsítésekhez és egyenetlenségekhez vezet, lekerekít, gyakorta nélkülözi a szakszerűség óvatosságát: nem minden szellemesség nélkül, de mégis túl könnyen feltalálja a különbözőben a hasonlót. Ez alól a legmeggyőzőbb kivételek szinte mindig irodalmiak: például az első három szám Proust-esszéi és a harmadik szám Arany-tanulmánya.

A Proust módszere annak a háromrészes nagyesszének az első darabja, amely máig ható érvényességgel tanúskodik Németh minőségérzékéről és elemzői figyelmességéről (a Proust világa a második, a Proust jövője a harmadik számban jelent meg). Nagy erénye, hogy az À la recherche du temps perdu-t úgy illeszti be ideológiai rendszerébe, hogy közben nem mulasztja írásművészeti erényeinek bizonyítását. Ez utóbbi ma már persze evidenciának tűnhet, de a korban a magyar irodalmi életben Proust alkotásmódjának valódi elismertsége nem volt még számottevő. Németh írásának különösen maradandó passzusai azok, amelyekben az emlékezés regénybeli színreviteléről ír (például a képek, jelenetek és az elbeszélt idő viszonylatairól), vagy ahol a mű motívumrendszerét és alakformálási eljárásait veszi számba. A Proust-regény tüzetesen feltárt alakítottsága a szerkezet iránti érzékenységet bizonyítja, de Németh ugyanakkor teret ad másik jellemző szenvedélyének, a világképi és életösszefüggések megfigyelésének is: „Valóságos térképet készítettem a műről, vörös ceruzával húztam alá a motívumok első belépő helyét, kikutattam bújópatak-medrük, az építkezés törvényét, az alakok metamorfózisát a prousti világ különböző égaljai alatt, a nagy emberi színjáték mögött szinte rajzlapra vetve az emberi viszonylatok teljes rendszerét” (Németh 2002b, I: 360); „az élet nagy és komplex színeit kerestem az irodalomban (…). Az élet végleteihez iparkodtam hozzáférni, ezekre a dajkákra, az ő sokféle bőségükre volt szükségem, hogy az életre tartott jogomról le ne szakadjak s a rám nehezedő nyomásra össze ne roppanjak. Ez az antropológiai érdeklődés később is megmaradt bennem: egy-egy nagy írót, rajta át egy kort, nemzetet léte titkáig megmérni mindig sokkal jobban vonzott, mint sok író, sok jelenség közt tájékozódni” (Németh 2002c, I: 173).

A Proust-mű feltérképezésének munkája jól mutatja, hogy noha Németh legtöbbször az értékválasztáson alapuló írói „vállalkozás” kifürkészése jegyében, az alkotó egyéniség és a „lét titkának” nyomában járva olvasott, a kor műélvezetét mintegy meghaladva mégis nagy jelentőséget tulajdonított az irodalmi szövegek összeépítettségének – mondhatnánk –, integratív szerkezetének: „Remek az a mű, amely írója nélkül is megél. (…) A műalkotás a belső terv, amely a mű minden egyes elemét egy elképzelt középpont felé irányítja. A műalkotás belülről determinált, minden eleme egy közös góc világításában áll” (Németh 1989d, 200). Miközben ő maga a közösségformálás aktívabb és hathatósabb szerepét keresi, nemegyszer mégis azokat a külföldi szerzőket (Valéry, Gide, Proust, Joyce, Woolf) méltatja – egyébként kivételesen pontos érzékkel –, akik azért képesek az élet „mélységeibe” hatolni, mert eltávolodnak a politika időszerű kavalkádjaitól. Az Orlandót éppenséggel iróniája és játékossága miatt dicséri. Németh ellentmondásoktól korántsem mentes gondolkodására jellemző, hogy ezt az alighanem még Babitstól örökölt és valamelyest módosított elképzelést éppen úgy megőrizte, mint ahogy programosan vallotta az irodalom közvetlenebb társadalmi szerepét is. A Tanú harmadik számában, 1933 januárjában jelent meg az Arany János című esszé, amelyben Németh ismételten kettős érvrendszerben értékeli a nagy klasszikus írásművészetét. Egyrészt a teremtő egyéniség és a nemzeti közösség egymást átható viszonyát feltételezve és a közösségi reprezentánsként fölfogott alkotó „szerepteremtő akaratát” mérlegre téve, másrészt Arany nyelvét Vörösmartyéhoz hasonlítva (Szegedy-Maszák 2003, 105), a szándékos létesítés és a szándéktalan létesülés, a „képzavarok” és a versbeli „örvényesség” érzékeny elemzését nyújtva: „A népre hangolt nemesség nélkül nincs a néphez méltó történelem. Mint a nemzet, az igazi alkotó is vállalkozás s szellemének a struktúrája a nemzetekére emlékeztet. A tehetségnek is van egy széles alaprétege s a fölött a vállalkozást irányító erő: a képességek fölött szerepteremtő akarat. (…) Arany János a legmagyarabb költő, talán ép képességnek és szerepteremtő erőnek ebben az aránytalanságában a legmagyarabb. (…) egy buja nyelvi képzelet veti föl őket szinte a szándék alól, az önkéntelen asszociációk világából, ahonnan az élcek is jönnek” (Németh 1990, III: 145, 148).

Németh László lényegesen kevésbé árnyalt kritikáiban, különösen, ha kortársai munkáiról fogalmaz meg véleményt. Nyilván a műfaj adta keretek is közrejátszanak ebben, de talán az sem kizárt, hogy mint ítész nemegyszer igencsak túlvállalja magát. Viszonylag kis terjedelemben sokféle műnek és életpályának túlságosan is átfogó bírálatára adja a fejét: gyakorta szellemes, de gyors döntéseket hoz, néhol meglehetősen önkényes és tapintatot nem ismerő módon szigorú. Így jár el például a Magyar líra 1932-ben című kritikai panorámájában (Tanú III, 1933. január, 179–194) tizenhét szerzőt említve, de már a lap első számában is, amikor Új regények címmel tizenkét frissen megjelent műről ír, többek között Móricz Forr a borjáról, Kassáknak az Egy ember életéről, Tersánszky és Füst Milán egy-egy regényéről, Szabó Dezső Karácsony Kolozsvárt című balsikerű művéről, az egyebütt agyondicsért Földi Mihály Isten országa felé című „transzcendens ponyvaregényéről” és Bródy Lili Manci című zajos sikerű lektűrjéről (amiből annak idején 30 ezer példány kelt el). Lényegében – s az értékítélet helytállósága szempontjából alighanem teljes joggal – egyedül Kassákot dicséri. Móricz és Szabó Dezső esetében azonban nem elégszik meg a sikerületlen mű fölötti kedvezőtlen értékítélet megfogalmazásával, hanem az „alkatról” és „sorsról” is lesújtóan nyilatkozik. Az Isten háta mögött és a Tündérkert írójáról legfeljebb feledékeny indulatból lehet ilyen sommásan írni: „Móricz Zsigmond nagy író, azonban még a mi irodalmunkban is páratlan, mondhatnám kísérteties tehetség és intellektus ilyen tökéletes szétszigeteltsége. Ahol gondolkozik: a legnagyobb iparkodással se tud érdekelni, ahol ábrázol: a legnagyobb hanyagság mellett se tud élettelent alkotni. Plasztikus fogása van, mondaná Péterfy s nekünk tudomásul kell vennünk, hogy ebben a nagy ábrázolóban az apostolok igyekezete szorult, az apostolok szelleme és szigora nélkül. (…) Végül is azzal teszi le a regényt, hogy pocsolya, pocsolya, de nincs még egy író a világon, aki olyan pompás Poseidona volna a maga pocsolyájának, mint Móricz Zsigmond” (Németh 1990, I: 36–37). A Szabó Dezsőről írottak végkövetkeztetése („Összegezés ez a könyv, de olyasféle, amilyen a paranoiás fejében marad meg az életéről. Ennyi egy fényes szellem roncsa!”) nyomán maga is átértékeli később az itteni ítészi fogalmazásmódját: „A bírált magyar regények, Kassákot kivéve, természetes, majd mind rosszak voltak, de az én kritikusi modorom is fölényeskedőbb itt, mint szeretném. Meglátszik, hogy a tavaszon fejeztem be a Gyászt, s annak az iszákomban hordott diadala ujjong és morog a kritikusi mezben. (…) Akármilyen szánalmasan kerül eléd Lear: gondolnod kell rá, hogy király volt” (Németh 2002b, 363). A hangvétel aztán némiképp módosul: a IV. szám (1933. április) Magyar irodalom című összegzésében már tárgyszerűbben fogalmaz, amikor például Móricz Barbárokjáról, Gelléri Szomjas inasokjáról és Kosztolányi tárcáiról ír bírálatot. De sokakban óhatatlanul tüske marad az ítész megfogalmazásai után. A nyomon követhető, éles megfigyelések gyakorta különös atavizmusokkal váltakoznak. Ezért itt is találóak Szabó Lőrincnek az Ember és szerepre, a vitázó Németh Lászlóra vonatkozó megállapításai: „fölényes fegyverzete ellenére (…) egy-egy ragyogó párbajban, amely nyerésre áll, egyszerre csak valami érthetetlen, tiltott vágásra, szúrásra siklik a kardja. (…) Őt károsabb túlzások hitelrontásába viheti kritikai szubjektivitása, mint a legtöbb mai kritikust. Összefoglalásai és egyes ítéletei néha megvesztegetőbbek, mint amennyire igazak. (…) eddig nem egyszer túl gyorsan akart megmerevíteni olyan élő, változó, forrongó jelenségeket, amelyek még nem tűrik a végérvényes megállapításokat, és kisiklanak a megjósolt vagy rájuk erőszakolt formulából” (Szabó Lőrinc 1986, 121).

A pályatársnak ezek az utóbbi megállapításai bizonyos mértékben illenek Némethnek a Tanúban közzétett nagy hatású programadó írásaira is. Közismert, hogy már a húszas évek második felében megjelent fejtegetéseiben is felbukkannak azok a kiinduló gondolatok, amelyekre utóbb ráépülnek a valóban közösségalakító programpontok. A „harmadik Magyarország” megálmodása kezdetben – Szabó Dezsővel meglehetős összhangban – a régi középosztállyal és a létező polgársággal, az akadémiai konzervativizmussal és a nyugatos ízlésvilággal való együttes szakítást irányozta elő. Ez egy olyan reformnemzedék létrehozását célozta, amelynek legfőbb teendője a háború utáni égető kérdések megoldása: a falusi nép felemelése, a következetes földreform végrehajtása és a nemzeti karakter erősítése. Némethnek többnyire a Protestáns Szemlében és a Napkeletben korábban megjelent röpiratai elsősorban ennek az új értelmiségi azonosságtudatnak a kimunkálását igyekeztek segíteni. Az asszimiláció hitelességének kétségbevonása társult a dualizmus társadalomtörténeti folyamatainak radikális elutasításával. Mindennek hátterében nyilvánvalóan a trianoni országvesztés állott, amelyet Németh némi joggal kapcsolt össze a politikai-gazdasági és szellemi elitcsoportok éles bírálatával. Az útmutatás szerint az új értelmiségi nemzedék a magányos esztétizmust maga mögött hagyva, a közösségi (népi) gyökerek megerősítésével, a nemzeti alkat megújuló megőrzésével válhat csak tettre kész gyülekezetté. Ez az elképzelés aztán José Ortega y Gasset írásainak megismerésével kap tágabb keretet, s a bethleni konszolidáció megrendülésével igazi időszerűséget, amikor szinte evidenciaként hat a kapitalista rend közeli bukása. Köztudott, hogy a spanyol gondolkodó az Európa-szerte felbukkanó „válságfilozófiák” egyikének népszerűsítő kidolgozója. Módszertanát tekintve részben Diltheytől, történelemképét illetően főként a napnyugati világ alkonyáról hatásosan elmélkedő Spenglertől kölcsönzött, amikor a hanyatlást állította gondolkodásának középpontjába. Némethre mindenekelőtt azok a tömegdemokráciát elutasító fejtegetései hatottak, amelyek a 19. századi fejlődést azért kárhoztatták, mert végzetesen megbontva a társadalmi egzisztencia korábbi alapszerkezetét, létrehozta az „átlagemberek tömegét”. Márpedig ez a képzetlen egyénekből álló, de jogaiban megerősített és hatalomra törő tömeg fellázad a még létező „minőségi kisebbség” ellenében, s ezzel végveszélybe sodorja a mindig is osztálytársadalmakon nyugvó kultúrát. (Itt és a következőkben alighanem ki lehetne mutatni Nietzsche közvetlen hatását.) Így a bolsevizmus és a fasizmus kettős fenyegetésébe került, erkölcs nélkül maradt Európának egyetlen esélye a szellemi értelemben vett „nemesség” tekintélyének megőrzése és megerősítése: „A nemesség számomra az igyekvő élettel azonos, amely önmaga tökéletesítésére törekszik, s amely igyekszik túllépni azon, amit elért, s önmagának kötelességként és igényként kijelölt célok felé halad” (Ortega 1930, 59). A spanyol szerző munkái, különösen a La rebelión de las masas a kiválóság pusztulásától, a hanyatlástól, a teljes kulturális nivellálódástól tartó Németh számára ösztönzést jelent a technikai-gazdasági forradalom totális formája és a vele járó elszemélytelenedés ellenében. Nem véletlen, hogy az „új nemesség” kialakításához átveszi az elidegenítő hatású szakosodás elutasítását és az átfogó tudás magasztalását is. A Nyugat 1931. december 1-jei számában megjelent Új enciklopédia című esszéjében az ortegai elképzeléseket Babitsnak Az írástudók árulásából kölcsönzött gondolataival párosítja: „Szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem rendező nyugtalanság. A szellem nem tud belétörődni az elszórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi” (Németh 1981, 704).

A Tanú első számának Kritikai naplójában ismertetőt közöl A tömegek lázadásáról, a második számba pedig Új nemesség címmel ír Ortegáról laudációt. Aligha férhet kétség hozzá, hogy hajlamos volt túlértékelni a madridi filozófus „enciklopédizmusát”: Ortega némelykor meglehetősen publicisztikus okfejtéseinek elmélyültséget és széles hatókört tulajdonított, a 19. századot értékelő passzusait készpénznek vette, éppúgy, ahogy korábban a Szabó Dezsőét is. Ezzel együtt a saját maga kompetenciakörét sem látta mindig biztosan. Hajlott rá, hogy bonyolultabb közgazdasági és társadalomtörténeti gondolatmeneteket leegyszerűsítsen annak érdekében, hogy azok elemeit kulcsszavai közé illeszthesse. Az első számba írt A kapitalizmus vége című cikk a német Die Tat körének „konzervatív forradalmiságát” mutatta föl követendő példaként. A „minőségszocializmus”, a „minőség forradalma” csak részben illeszkedett az ortegai szövegösszefüggésbe, de a kordában tartott vállalkozások, a mérsékelt tervgazdálkodás szocializmusának terve alkalmat adott a marxizmust – némi joggal – megmerevedett dogmának tekintő Németh számára, hogy alternatívát teremtsen. Gyakran megnyilvánuló éles elemzőkészségére vall annak beláttatása, hogy a marxista szocializmus kinyilvánított elvei ellenére folyamatosságot mutat a kapitalizmussal: nem más, mint az iparosítás és az elosztás egyediséget fenyegető totális formája, vagyis államkapitalizmus (Európa földrengéstérképéhez, in Tanú III, 164–173; A huszadik század vezérjelenségei, in Tanú IV, 223–233). A marxista tervvel, valamint a bolsevizmus és a nemzetiszocializmus kibontakozó gyakorlatával és fenyegetésével szemben Németh a „minőség forradalmában” találta meg a kiutat. A revizionista gondolat veszélyeit és Magyarország nagyhatalmak közé szorultságát pontosan érzékelve pedig felújította a Duna-medence népeinek megbékélésére és egymásrautaltságára vonatkozó eszményt (Tejtestvérek, in Tanú II, 130–132). Az elgondolás, miszerint „a minőségért forrongó ember ellensége a mai társadalom minden életformájának” és az a remény, hogy „a cipőkészítő művészek megbuktatják a cipőgyárakat, Kner Izidor az Athenaeumot” (Németh 1990, III: 143), nevezhető túlfűtöttnek és utópisztikusnak, de kétségtelen, hogy a korban a fiatal nemzedékek egy részére lelkesítően hatott, s tagadhatatlan, hogy a „minőség” eszményének kifejtett („tájhaza”, „Kertmagyarország”) elemei megelőlegezték az ökológiai gondolkodást és az életreform-törekvéseket, sőt az egységes világrend létrejöttének bírálatát is. Olyan elképzeléseket tehát, amelyeket a 20. század vége ismét felfedezett magának.

Némethnek a görögség-élményéből is táplálkozó „minőség”-gondolata nem mindennapi hatását ugyanakkor annak is köszönhette, hogy bizonyos mértékig kifejtetlen maradt. A rohammunkában dolgozó, az önigazolás szenvedélyétől hajtott, minden ismeretet azonnal – nemegyszer elhamarkodottan – már létrejött fogalmi körébe kapcsoló Németh „a maga konkrétságában nem határozta meg sem azt, amit meg akart haladni, sem azt az ideát, amelyet az adott jelenség fölé helyezett” (Füzi 2001, 208). A rendkívüli munkabírású, kiemelkedően sokat olvasó, de alapos közgazdasági, történet- és politikafilozófiai képzettséggel, széles körű bölcseleti jártassággal nem rendelkező magányos lapgazda programját így tetszés szerint, sőt önkényesen lehetett értelmezni, akár ábrándok gyűjtőhelyének is lehetett tekinteni. Szerzője ugyanis a magyar történelmi múltat voltaképpen csak Szekfű Gyula munkáiból ismerte, a Kárpát-medence népeinek nyelvét és néprajzát ugyan tanulmányozta, de politikai kultúrájukról csak felszínes tudása volt, így aztán nem véletlen, hogy például a nemzetstratégia megújítását döntően befolyásoló „tejtestvériség” elgondolása is meglehetősen elvont maradt. Németh nemigen tudta feloldani az ellentmondásokat, mert hajlamos volt rá, hogy a maga látószögét kivételesnek gondolja, s igyekezete az olvasottakat is túl gyorsan applikálta. Ezzel magyarázható, hogy „a minőség általános, a minőségszocializmus politikai-ideológiai s a reform sajátosan magyar célkitűzései között nem sikerült összhangot teremtenie, ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Tanú korszakát a semmi elől menekülve zárja majd le” (Füzi 2001, 208, 213).

A számos éles megfigyelés, szellemes és hosszú távra is érvényes megállapítás és értékítélet dicséri a Tanút mint rendkívüli szellemi teljesítményt. Ugyanakkor kezdettől fenyegetett a túlvállalás és az elhamarkodottsággal járó felszínesség veszélye. Németh környezetének és a fiatal értelmiség számottevő részének lelkesedésén túl a Tanúnak nem volt jó sajtója. A hatásnak és az elismertségnek ez a feszültsége szerzőjét kezdetben inkább bőszítette, mint elkeserítette, s ennek megfelelően dacosan vetette magát a magányos és ezért némileg ellenőrizetlen munkába. Babits várva várt megszólalása a Nyugat 1933. február 1-jei számában (Könyvről könyvre) Némethet „bírói szenvedéllyel”, hamis polihisztorsággal, önkényességgel, sőt kicsinyességgel vádolta meg (cím szerint említve a Tanú második számából A Nyugat elődei című esszét). A sok szempontból a majdan a Kisebbségben bírálatául írt Pajzzsal és dárdával megállapításait előlegező, kétségtelenül szigorú, helyenként fölényeskedő és kioktató, a zárlatban mégis megenyhülő mondatokat Németh elkeseredetten olvasta, s hatásukat rendkívülire növesztette. Kétségtelen, hogy Babits írása a patriarcha személyeskedését sem nélkülözte, de a túlvállalás és a párbeszédet kerülő akaratosság tekintetében lettek volna megszívlelendő megállapításai (Babits 1933, 188–189). Németh azonban hátsó szándékokat kutatva, igazságtalannak és végzetesnek ítélte a bírálatot: „Babits Mihály kritikája (…) következményeiben talán a legsúlyosabb magyar nyelvű műbírálat. Kölcsey Berzsenyi-kritikája jóval kevesebb hatást váltott ki. (…) A Babits-bírálat azért tudott engem a magyar szellemi fejlődésből (ha nem is rögtön, de néhány év alatt) a szó szoros értelmében kizárni, mert nem bírálat volt, hanem kurátori enciklika. (…) Dolgoztak ellenem más erők, látszatra nagyobbak: a legorvabb, legelviselhetetlenebb az övé volt. (…) Ma sem tudom biztosan: mi történt? Pánik volt, ami kiugratta – az idősebb megrettenése a kiszámíthatatlan ifjúság előtt? Vagy a végre elért teljhatalom birtokosát bosszantotta fel ez az egyetlen, nem is ellenzéki, csak szabad s kissé szabados hang? Az én szándékomat bizonnyal félreértette. Én nem belekötni akartam, hanem elmenni mellette, el a magam problémái után, talán egyet füttyenteni is közben. Ez a fütty lett a vesztem: a Tanú egy országos megkövezésre készült fel; rosszabb sors érte: írók tépték szét” (Németh 2002b, 373, 375, 379). Az önmaga fontosságát is felnövesztő megbírált azonosul végveszélyben látott vállalkozásával, s végleg a szellemi elmagányosodást választja. Amikor néhány héttel később Illyés és Halász Gábor javasolják a Tanú nemzedéki lappá formálását, Németh már nem érzi nagy veszteségnek, hogy ez meghiúsul. S amikor Pap Károly kísérletet tesz rá, hogy összebékítse Babitscsal, eleve teljesíthetetlen feltételeket szab az együttműködéshez. Nem sokkal később megjelenik a Nyugatban Pap Károly Tanú-bírálata. Szerzője magasztalja ugyan Németh tehetségét, nagyra értékeli a korábbi nemzedékek örökségének megőrzéséért folytatott küzdelmét, de Babits szavait visszhangozva megállapítja, hogy a Tanú rendszerező munkájában bizonytalan, nemzedéktársaihoz való viszonyában pedig gyanakvó: „Ez a meghasonlás az elődökkel és a saját nemzedékével s önmagával épp oly sietős és mohó volt, mint amilyen nagy és odaadó volt a készülődés a szerepre. De aki ilyen gyorsan meghasonlik legfőbb álmával, s akiben ez a meghasonlás annyi zavart idéz elő: alkalmas lehet-e annak a roppant szerepnek a betöltésére, amire magát hivatva érezte?” (Pap 1933, 648–649). Ha lehet, ez a bírálat még jobban sérti Némethet. Visszaemlékezéseiben a „Babits-enciklika” barátja általi fájó elismétlésére hivatkozik, de sértettségében alighanem szerepet játszik, hogy Pap Károly az előző bírálatot is súlyosbítva, Némethnek a szellemi örökség átvételére és a nemzedék megszervezésére vonatkozó alkalmasságát vonja kétségbe. A Tanú mindenese kedvezőtlen kritikákat kap a Magyar Szemlében és a kolozsvári Korunkban is, s aztán elcsendesedik körülötte a visszhang. Egyéves fennállásának idejére alaposan megváltozik befogadói közege. Új lelkesedés és új viták lesznek úrrá a magyar szellemi életen.

A Tanú hatodik számának megjelenése idején, 1933 októberében Illyés közzéteszi a Nyugatban a dunántúli egykével foglalkozó Pusztulás című írását. Heteken belül mozgalom szerveződik e szellemi tett köré: a falukutató mozgalom, amit utóbb népi mozgalomként szokás emlegetni. A laza szerveződést a magyar parasztság térvesztése és a nemzeti karakter elhalványulása fölötti aggodalom fogja össze. Németh László érdeklődéssel és már korán ellentmondásos érzésekkel, majd meglehetős kiábrándulással követi a mozgalom kibontakozását. Jól érzékeli, hogy a Tanúnak nincs közvetlen hatása a mozgolódásra: „A Tanú képezni akart, a falukutatás a szó jobb értelmében: izgatni” (Németh 2002b, 396). Hamar felismeri, hogy a mozgalomnak nincsen eszmei alapja, nincs rátermett irányítója (Bajcsy-Zsilinszky és Féja nem sokkal biztatta), és bizonytalanok a törekvései. Mellőzni látszik az európai kitekintést, „parasztromantikával” próbálja elkerülni a képzés és programadás nehéz munkáját. Németh egy ideig elhivatottságot érez a szellemi háttér megteremtésére, ekkor keletkezik a Tanú VII. számában közölt Debreceni kiskáté, Nemzeti radikalizmus és Szocializmus és marxizmus című vázlata, amelyekben a túlzó nacionalizmus hevenyészettsége és a marxi szocializmus merevsége ellenében a „minőségszocializmus” programját ajánlotta. Végül azonban józanul állapította meg, hogy a népi mozgalom tekintélyei voltaképpen nem fogadták el útmutatásait: „Valami átszivárgott, de a falukutató mozgalom végül is az maradt, aminek indult. A Tanú lelke nem tudta átjárni” (Németh 2002b, 401). Amikor pedig világossá vált számára, hogy a népi törekvések nem válthatók reformra, hogy az „úri” politikai elit megakadályozza a valóságos politikai erővé formálódását, ki is vonul a közéletből. A Tanú időközben előbb átpolitizálódik, utóbb pedig kimerül. Vannak még „ormai”: 1934 februárjában a Bethlen Miklós-esszé, novemberben A magyar rádió feladatai, 1935 júniusában a San Remói napló, ősszel a Magyarok Romániában című útirajz, rá egy évre a Villámfénynél, de már nyoma sincs az indulás programos elszánásának. Az 1935 áprilisi Vissza abelső körre! már határozottan jelzi az irányváltást. A népi mozgalom gyakorlatiasabb cselekvési tere és az 1934 májusában induló Válasz (amelyben Németh László Gulyás Pál és egy ideig Fülep Lajos társszerkesztője s tevékeny szerző is), mint „versenytárs”, jócskán megváltoztatja a korábbi szellemi feltételeket. Németh a harmincas évekbeli fiatal értelmiség egy része előtt nagy hírnévnek örvendő, mintaadó személyiség, aki azonban magányos példakép marad. Kusza viták részese, sértő és sértett, egyesítő és megosztó, harcias és kiábrándult. Túl érzékeny és túl támadó. Most az első sorban küzdő, majd visszahúzódva hallgató. Szellemes ösztönző, de nem alapos kiteljesítő. Az utolsó Tanú-szám 1937 áprilisában jelenik meg, de a folyóirat valódi történetének talán már korábban vége szakad: „A Tanút végül is megkeseredve, a sikertelenség érzésével zárta le. Ahogy szinte minden vállalkozásában, ebben is több, az egymással való összhangot nélkülöző elképzelést, feladatot próbált egymás mellé állítani. (…) a szerep túlnőtt rajta, a huszadik századi szellemiség jelenségeit vagy éppen egy nemzet gondjait egyetlen szerepben már nem lehetett összefogni” (Füzi 2001, 243–244).

Hivatkozások

Babits Mihály (1933) „Könyvről könyvre”, Nyugat 1933, I, Budapest: Nyugat.

Füzi László (2001) Alkat és mű. Németh László 1901–1975, Pozsony: Kalligram.

Grezsa Ferenc (1990) Németh László Tanú-korszaka, Budapest: Szépirodalmi.

Németh László (1981) [1927] „Az Ady-pör”, in Németh László válogatott művei, II, Budapest: Szépirodalmi.

Németh László (1989a) [1926] „Új magyarok”, in Életmű szilánkokban. Tanulmányok, kritikák, vallomások, I–II, Budapest: Magvető–Szépirodalmi.

Németh László (1989b) [1928] „Új reformkor elé”, in Sorskérdések, Budapest: Magvető–Szépirodalmi.

Németh László (1989c) [1927] „Faj és irodalom”, in Sorskérdések, Budapest: Magvető–Szépirodalmi.

Németh László (1989d) [1931] „Az irodalom önkormányzata”, in Életmű szilánkokban. Tanulmányok, kritikák, vallomások, I–II, Budapest: Magvető–Szépirodalmi.

Németh László (1990) [1932–1933] „Tanú”, in Tanú. Németh László kritikai folyóirata, I–IV, reprint kiadás, Budapest: Bethlen Gábor.

Németh László (2002a) [1933] „Ember és szerep”, in Magam helyett. Tanulmányok az életemről, I–II, Budapest: Püski.

Németh László (2002b) [1938] „Tanú-évek”, in Magam helyett. Tanulmányok az életemről, I–II, Budapest: Püski.

Németh László (2002c) [1944] „A tehetség”, in Magam helyett. Tanulmányok az életemről, I–II, Budapest: Püski.

Ortega y Gasset, José (é. n.) [1930] A tömegek lázadása, Scholz, László (ford.), Budapest: Pont.

Pap Károly (1933) „Németh László és a Tanú”, Nyugat 1933, I, Budapest: Nyugat.

Szabó Dezső (1991) [1923] „A magyar paraszt”, in Az egész látóhatár, I–II, Budapest: Püski.

Szabó Lőrinc (1986) [1935] „Németh László és szerepe”, in Széchenyi Ágnes (szerk.) Válasz 1934–1938, Budapest: Magvető.

Szegedy-Maszák Mihály (2003) „A fordíthatóság esélyei”, in A megértés módozatai: fordítás és hatástörténet, Budapest: Akadémiai, 97–107.