Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

20. fejezet -

20. fejezet -

A regényszerűség meghaladása

„Látta, hogy irányok tűnnek föl és tűnnek el nyomtalanul. Látta, hogy Németország legnagyobb írói máról holnapra Németország legkisebb íróivá lesznek, s az új költők minden kézzelfogható ok nélkül egyszerre csak ósdivá válnak, szinte pár perc alatt, amíg otthon gyanútlanul borotválkoznak.”

A kiragadott idézet mindig félrevezető. Kinek tulajdonítsuk az itt hangoztatott véleményt, s mennyire vegyük komolyan? Ebben az esetben a tágabb szövegkörnyezet sem ad biztos választ e kérdésre. Az Esti KornélTizenkettedik fejezetéből idézett felfogás Baron Wilhelm Eduard von Wüstenfeldnek tulajdonítható, ám a megszövegezés a címszereplőtől származik. A Torpedó-kávéházban mesél olyan emberről, aki mindig elalszik, valahányszor ülésen elnököl.

A bölcsesség megnyilvánulását avagy a szellemi tunyaság bizonyítékát kell-e látni ebben? A válasz nem lehet egyértelmű. Esti Kornél játszik a nyelvvel, gyakran él humoros iróniával, s ilyenkor az olvasónak kell eldöntenie, hogyan viszonyul egymáshoz az, amit a hős mond, és amire gondol. Elképzelhető, a báró szellemi fölényéről tanúskodik, hogy tudja: semmi lényeges nem hangzik el, amíg ő álomba merül. „Tudta, hogy minden dolog reménytelenül viszonylagos, s mérésére nincs biztos eszköz.” Ezt az állítást Esti tulajdonítja a bárónak. A könyv címszereplője nagyon erős értelmező, amennyiben előszeretettel saját értékrendjét kényszeríti rá másokra.

Az Esti Kornél a köznemességből és a polgárságból kialakult magyar középosztály egyik kiemelkedő egyéniségének értékelése egy világháborút és területi megcsonkítást, kommunista önkényt s értékőrző maradiságot átélt ország helyzetéről. A történelem komor tapasztalatai egyáltalán nem hiányoznak a könyvből. Példaként lehet a Tizedik fejezetet említeni, „melyben egy bácskai aranyparaszt leánya, Zsuzsika, beugrik a kútba és férjhez megy”. E mulatságos történet jelzésszerűen rövidre zárt végkicsengése szerint a gazdag lány férje a világháború legelején elesett, s miután a család egész vagyonát hadikölcsönbe fektette, Zsuzsika „hadiözvegyi nyugdíjból tengődött”, míg végül arra nem kényszerült, hogy gazdasági cselédnek szegődjék be egy tanyára. A Tizenharmadik fejezetre is lehetne hivatkozni, amelyben Esti úgy próbálja támogatni a sorsüldözött özvegyet, hogy egyik hivatalban „a békeszerződés földönfutójának”, másutt pedig „a fehérterror áldozatának, visszatérő, bécsi emigránsnak” nevezi. Az utolsó előtti fejezet – „melyben Ürögi Dani beruccan hozzá egy szóra” – még későbbi eseményre, a világgazdasági válságra utal.

A báró magatartásának értékelése a német nép jellemzéséhez kapcsolódik. Az örökalvó elnök alakja mintegy szinekdoché szerepét játssza a történetben: egy népet képvisel. Ez utóbbi minősítésének kettőssége különösen nyilvánvaló a mai olvasó számára, ki tudja, hogy az Esti Kornél című kötet a Harmadik Birodalom kialakulása idején jelent meg. Ettől a történeti tapasztalattól nem lehet függetleníteni a németség minősítését Kosztolányinak ebben a művében. A német egyfelől „a világ egyik legnagyobb népe, mely az emberiségnek a zenét és az elvont gondolatot adta”. Esti Hölderlint idézi, majd Johann Sebastian Bachra és Goethére hivatkozik, később pedig Hegelre és Kantra. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy a báró olyan jellemzést kap, amelyből a humoron kívül a nevetségesség, sőt a szánalmasság sem hiányzik. Hasonló összetettség, sőt ellentmondás tevődik át a népre, amelyet az elnök megtestesít.

„Folyton gondolkodik.” Ez a minősítés már korántsem osztatlan dicséret megfogalmazása. Szembeállításhoz vezet: „csak a németek közt szeretnék beteg lenni és meghalni. De élni lehetőleg másutt szeretnék: itthon, szabad időmben pedig Franciaországban.” A német ugyanis „kifürkészhetetlenül titokzatos nép”. Esti a nyelv segítségével bizonyítja ennek a kijelentésnek igazát. Egy német sajtnak „hullaujj” (Leichenfinger), egy sötétvörös italnak „vérkelevény” (Blutgeschwür) a neve. E szándékosan kiválasztott elnevezéseket a második világháború óta nehéz komor mellékjelentések nélkül érteni.

Játék azzal, ami baljóslatúan komoly. Ez a kettősség teszi az Esti Kornél című kötetet szerzőjének kivételesen jellemző alkotásává. Aligha erős túlzás azt állítani: aki e könyvről fogalmaz meg ítéletet, általában Kosztolányi művészetéről nyilvánít véleményt.

A világirodalom megannyi „remekművén” kívül Berzsenyi ősszövegeitől s a jórészt Kazinczy javaslatára végrehajtott javításaitól Kemény Zsigmond munkáinak Gyulai Páltól származó átigazításáig vagy Szabó Lőrinc újraírt költeményeiig a magyar irodalomnak is sok megnyilvánulása figyelmeztet arra, hogy óvatosan kell bánni a műalkotás önazonosságának s véglegességének eszményével. Esti Kornél neve egyaránt szerepel versben s prózában, s a prózai szövegeket nehéz világosan elbeszélő s értekező csoportra osztani. Elégséges-e mindezeket a megnyilatkozásokat annak alapján elkülöníteni szerzőjüknek más költeményeitől, cikkeitől vagy elbeszéléseitől, hogy szerepel bennük Esti Kornél neve? E kérdésre már csak azért sem könnyű a válasz, mert előfordul, hogy e tulajdonnév nem mindegyik változatban fordul elő.

Könnyű volna arra hivatkozni, hogy 1933-ban Kosztolányi egységes könyvvé alakította tizenhét olyan írását, mely 1925 és 1933 között keletkezett, és több-kevesebb elbeszélő alkotóelemet tartalmazott, majd az átdolgozáson kívül egy bevezetéssel is erősítette a kötet összetartozását, amely azután Első fejezetként a kiadvány élére került. Azért nem maradéktalanul kielégítő ez a magyarázat, mert az 1933-ban megjelent kötetben is maradtak némi „következetlenségek”. Közülük a legfeltűnőbb Esti és a névtelen elbeszélő barátságának kezdetével kapcsolatos. Az Első fejezetben a megnevezetlen történetmondó a következőket állítja: „Emlékezetem nem oly régi, mint barátságunk. Ennek kezdete még csecsemőkorom ősemberi homályába vész el.” A Hatodik fejezetben viszont arról értesülünk, hogy Esti azért nem adott barátjának pénzt harmincéves korában, amidőn „óriási örökségre” tett szert, mert csak később ismerkedtek meg.

Az efféle ellentmondások ellenére, végeredményben mégis az eredeti kötet tekinthető elsődlegesen irodalomtörténeti eseménynek, hiszen a megjelenése óta eltelt hét évtizedben ezt olvasta leggyakrabban a nagyközönség, elsődlegesen ez hatott az írókra, és szolgált alapul a különböző értelmezésekhez.

Némi túlzással azt lehet mondani: a kötet értelmezéstörténete egy alapvető félreértéssel kezdődött. Azért volna mégis némileg egyoldalú az ilyen kijelentés, mert figyelmet érdemlő részigazságok is akadnak abban, ami Babits tollából a Nyugat Könyvről könyvre rovatában, 1933. június 16-án jelent meg. A költőtárs először „atelier-regény”-nek nevezte a könyvet, majd visszavonta ezt az állítását: „Voltaképp nem regény ez; s még csak nem is novellák sorozata, amikor a közös hős személye fűz össze. Igazi novella csak kettő van a kötetben; azok közül is az egyik lírává olvad át. A könyv többi darabja tiszta líra vagy ötlet vagy csevegés vagy humoreszk vagy értekezés, novellaformában” (Babits 1973, 152–153). Azt az észrevételt, mely a könyv műfajának vitathatóságára vonatkozik, utólag nem lehet indokolatlannak mondani. A nézet, mely szerint Kosztolányi „prózája még sokkal különb a versénél; de ő mégiscsak költő és lírikus, és nem prózaíró” (Babits 1973, 153), máig kísért. Elsősorban talán azért, mert A szegény kisgyermek panaszai után Kosztolányi elég sok olyan verset írt, amelyet némelyek avulékonynak vélnek. Mintha sokáig nem tudta volna maga mögött hagyni a szecesszió modorosságait, a népszerű városi dalok világát. Még a Hajnali részegségben is érzékelhető ez az örökség, különösen az „égi bál” megjelenítésében.

Babits szóban forgó bírálata egyetlen olyan jelzőt tartalmaz, mely súlyos elmarasztalást rejthet magában: „hígságot” vet pályatársa szemére. Bizonyára ez is okozhatta, hogy cikke szóban megfogalmazott kárhoztatást váltott ki. Megnevezetlen személy ellenvéleményére hivatkozva tért vissza az Esti Kornélra a Nyugat következő számában. Ez a második cikk úgy próbálja megokolni a korábban kifejtetteket, hogy – akarva-akaratlanul – még határozottabban hangoztatja a kifogásokat. Kosztolányi témáinak „jelentéktelenségéről” és „ötletszerűségről” értekezik. Mai szemmel még ez sem tekinthető teljesen indokolatlannak. A Negyedik fejezet, a becsületes városba tett kirándulás története vagy „a világ legelőkelőbb szállodájáról” szóló Tizenegyedik fejezet nem sokkal több mulatságos ötletek egymásutánjánál. Szellemesek és könnyen olvashatók, mint Aldous Huxley, David Garnett, Paul Morand, Karinthy Frigyes vagy Szerb Antal némely elbeszélő műve.

Babits gondolatmenetének a vége azonban már zsákutcához vezet. „Az előadás eluralkodása, a tökéletes magyar elokvencia mindenen fölül helyezése nem kedvez a tömörségnek” (Babits 1973, 156). E megállapítás utolsó szava még indokolható, s nincs ellentétben a korábban mondottakkal, a mondat korábbi része viszont már tévútra visz. „Forma és tartalom örök viszályában Kosztolányi a forma párthíve” (Babits 1973, 157). Ez a végkövetkeztetés olyan kettősségre hivatkozik, amelynek föltételezése egyáltalán nem segítheti az Esti Kornél megértését.

Több mint valószínű, hogy Babits bírálata ösztönözte Kosztolányit az Esti Kornél éneke (1933) című vers megírására. A következő sorok önigazolásként s az egykori barát kifogásaira adott válaszként is fölfoghatók:

Tárgyalj bolond szeszéllyel,

komázz halál-veszéllyel

s kacagd ki a buzgót,

kinek a mély kell.

Mit hoz neked a búvár,

ha fölbukik a habból?

Kezébe szomorú sár,

ezt hozza néked abból.

Semmit se lát, ha táncol

fényes vizek varázsa,

lenn nyög, botol a lánctól,

kesztyűje, mint a mázsa,

fontoskodó-komoly fagy

dagadt üvegszemébe.

Minden búvárnak oly nagy

a képe.

Jaj, mily sekély a mélység

és mily mély a sekélység

és mily tömör a hígság

és mily komor a vígság.

Tudjuk mi rég, mily könnyű

mit mondanak nehéznek

és mily nehéz a könnyű,

mit a medvék lenéznek.

A Kosztolányi Dezső Öszegyűjtött Munkái sorozatban, Révai Kiadásként megjelent Próza című kötetben található egy húsz sornál alig hosszabb szöveg, melynek élén ez a szó áll: Mélység. Először 1933. január 15-én jelent meg a Pesti Hírlapban, az „Ember és világ” címmel közölt jegyzetek egyik részeként (Kosztolányi 1974, 12–13). Több helyén emlékeztet az Esti Kornél énekére, ezért Rónay László joggal értelmezte úgy, mint a vers közvetlen előzményét (Rónay 1977, 257–258). Mivel e prózai szöveg korábbi, mint Babits bírálata, mintegy megelőlegezett választ lehet sejteni a következő mondatokban: „Sohase feledd, költő, hogy az a tenger, ahol a mélységek mélységére kell ereszkedned, a színpadi tengerhez hasonlít, mely legföljebb másfél méter mély. Ebből kell igazgyöngyöt felhoznod. Sekély vizek, csillogó fölületek gyöngyhalásza vagy. Igazságod: káprázat. (…) Ne vágyakozzál az igazi tengerre. Ott is csak a fölszín a szép. (…) Nem is érdemes oda leszállnod s eldicsekedned, hogy lenn jártál és fölhoztál – bizonyítékul – egy marék sarat. (…) Nem vetted-e észre, hogy a búvár a vaskos öltözékében milyen kevéssé emberi, s roppant sisakjával, tág üvegszemével, széles pofájával milyen nagyképű? Minden búvár nagyképű.”

Babits bírálatának fő hibája a nyelv szerepének félreismerésére vezethető vissza. A következő évtizedek értelmezéseinek többsége azért hiteltelen, mert úgyszólván nem vesz tudomást nyelvi megalkotottságról. Barta János 1938-ban a vallás (Barta 1976, 436–451), Heller Ágnes két évtizeddel később (Heller 1957) a marxistának mondott erkölcstan távlatából ítélte el – nem annyira a kötetet, mint inkább annak címszereplőjét, akit Kosztolányi Dezső szócsövének tüntetett föl. A költő műveit méltányló szerzők is általában ilyesféle föltevéshez folyamodtak: Devecseri Gábor például 1945-ben kiadott könyvében a kötet Ötödik fejezetét csak azért hozta szóba, hogy Estit Kosztolányival, Kaniczkit Karinthy Frigyessel, Sárkányt Somlyó Zoltánnal azonosítsa (Devecseri 1945, 26). Király István is lényegében az önéletrajzi megközelítést ötvözte az eszmeivel, amidőn Esti Kornél „magatartásáról” értekezett (Király 1986, 403–475).

Az Esti Kornél megítélésében az életműnek az a két áttekintése sem hozott lényeges változást, mely az 1970-es években készült. Kiss Ferenc ugyan már a későbbi könyvét előkészítő, 1972-ben megjelent rövid pályaképben is méltatta a Harmadik fejezetet, de Esti alakját egyértelműen alkotójának életrajza felől közelítette meg, s azt hangsúlyozta, hogy Esti utazása Olaszországba „a legteljesebb önjellemzése Kosztolányinak” (Kiss 1972, 21). Ehhez képest hét évvel később kiadott, nagyobb terjedelmű könyve sem hozott igazán újat, amennyiben az Esti Kornélról írt történeteket vallomásként értelmezte (Kiss 1979). Rónay László ebben a vonatkozásban hasonló álláspontot foglalt el. Leszögezte, hogy az Első fejezet ellentmond „a filológiai tényeknek”, amennyiben azt a látszatot kelti, mintha a könyv egyéves munka eredményeként jött volna létre, és nehezményezte, hogy „ez a tüneményes kötet végeredményben azért híjával van az összefogó egységnek” (Rónay 1977, 244–245).

Az Esti Kornél-történetek értékelésében némi túlzással 1979-ig nem következett be döntő fordulat. Ebben az évben adtak ki egy gyűjteményt Krúdy s Móricz születésének századik évfordulójára. Öt irodalmár foglalkozott Móricz, négy Krúdy műveivel. Más szerzőkről, egyetlen kivétellel, egy-egy tanulmány szólt. Kafka, Babits, Füst, Tersánszky, Komor András, Márai, Hevesi András, Gelléri, Illyés és Ottlik egy-egy művének elemzésén kívül egy eszmefuttatás Kassák regényeit taglalta. Az egyik szerző Karinthy Frigyes és Szathmári Sándor utópiáit hasonlította össze, egy másik pedig a két világháború között a Szovjetunióban élt magyar kommunisták regényeit méltatta. Kosztolányi műveinek hatástörténete szempontjából nem elhanyagolható, hogy noha a kiadvány egyáltalán nem azzal a céllal készült, hogy Kosztolányi műveire irányítsa a figyelmet, életműve két dolgozatnak is tárgyául szolgált. Németh G. Béla Kiss Ferenc kandidátusi értekezésként is benyújtott munkájáról írt véleményét alakította át a kötet számára, oly módon, hogy a bírált munkának még az említését is kihagyta a szövegből. Kosztolányi egész életművének a minősítésére összpontosítván a figyelmét, lírára és regényekre utalt, de nem ejtett szót az Esti Kornélról írt történetekről, amelyekkel a másik tanulmány foglalkozott (Szegedy-Maszák 1979). Ezt az 1978-ban készült értelmezési kísérletet a francia strukturalistáknak az elbeszélésre vonatkozó elmélete ösztönözte. Változatlanul került be a szerző 1980-ban kiadott tanulmánykötetébe. Még ugyanebben az évben bővített változata is megjelent „Az Esti Kornél jelentésrétegei” címmel, mely az Esti Kornél című kötetet és az „Esti Kornél kalandjai” című sorozatot a lélektani regény meghaladásaként jellemezte (Szegedy-Maszák 1980). Ez a változat – némi helyesbítéssel – 1987-ben, majd – újabb módosítással – 1998-ban is megjelent. Az a szöveg, mely az 1999-ben kiadott francia fordítás utószavaként olvasható, egyetlen javítást leszámítva lényegében az 1979-ben kiadott magyar szöveg alapján készült (Kosztolányi 1999). Erősen különbözik viszont ettől az 1985-ben Párizsban tartott előadás (Szegedy-Maszák 1988), illetve az öt évvel később Amerikában közölt értelmezés (Szegedy-Maszák 1990).

E különböző szövegváltozatokat összehasonlítva egyértelművé válik, hogy a hangsúly a szerkezeti elemzésről fokozatosan a nyelvjátékokra és a hatásra terelődött át. Egyetlen alapföltevés maradt változatlan, mely szerint a tizennyolc fejezetes Esti Kornél című kötet egységként olvasható, s bizonyos mértékig az 1936-ban megjelent Tengerszem „Esti Kornél kalandjai” című tizenhét részes sorozata is annak tekinthető. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a korábbi kötet Első fejezete általános bevezetés, mely hangsúlyozza a távolságot a megszokott műfajokhoz képest, és körvonalazza a viszonyt a névtelen elbeszélő és Esti között, akkor – így szól az érvelés – még némely párhuzamosságok is teremthetők az azonos számú részekre tagolt két sorozat között. A korábbi kötetet lezáró, „közönséges villamosút”-ról szóló Tizennyolcadik fejezet például Esti halálának metaforikus megjelenítésével, az „Esti Kornél kalandjai”-t berekesztő Az utolsó fölolvasás viszont a hős „betű szerinti” halálával ér véget.

Ez a magyarázat mintegy három évtized távlatából már némileg túlzónak minősülhet, bár alighanem új szakaszt nyitott az értelmezésben. Egységes műként azóta leginkább Hima Gabriella jellemezte az Esti Kornél-kötetet s az „Esti Kornél kalandjai”-t. Az ő felfogásában az „Esti Kornél műfaja jellegzetesen regény utáni erkölcsrajz”, melynek hősében „a legélesebb tisztánlátás a legteljesebb passzivitással párosul” (Hima 1992, 171–172).

A történetmondás korábbi hagyományaihoz képest lazább – ha úgy tetszik, nem „regényszerű” – fölépítés e történeteknek megkülönböztetett fejlődéstörténeti jelentőséget ad. Ez a fölismerés tükröződött abban, hogy 1998-ban olyan Kosztolányi műveit elemző gyűjtemény jelent meg, amelynek huszonöt tanulmányából öt kizárólag az Esti Kornél-történeteket vizsgálta. Túlzás nélkül állítható, hogy a kilencvenes évekre ezek váltak az életmű legtöbbet emlegetett darabjaivá. Valószínűleg a posztmodernnek nevezett magyar próza alakulása is okolható ezért, de azt sem szabad feledni, hogy nagyon különböző irodalomtudományi irányzatok képviselői találtak értelmeznivalót e szövegekben.

Fokozatosan hódított tért az a vélemény, hogy a történetek némelyike megkülönböztetett figyelmet érdemel. Bengi László a hermeneutika távlatávól értelmezte a „közönséges villamosút” elbeszélését (Bengi 1998), Molnár Mariann a szójátékok szerepét vizsgálta a Mogyoróssy Pali megőrülését elbeszélő Nyolcadik fejezetben (Molnár 2001), Adriana Varga pedig a román fordításból kiindulva Esti s a bolgár kalauz történetéről adott részletes elemzést, azt bizonyítva, hogy a Kilencedik fejezet a különböző nyelvi közösségek közötti érintkezésre, azaz lényegében a fordíthatóságra irányítja a figyelmet (Varga 2002). Könnyű volna arra következtetni, hogy az újabb tanulmányok mindinkább a befogadásra irányították a figyelmet, de ezt túlzás volna hangoztatni, hiszen némelyikükben tovább kísért a szerzői szándék érvényének elismerése. „Köztudott Kosztolányiról – olvasható az egyik szerzőnél –, hogy milyen tudatosan írt, s hogy szójátékokat nem indokolatlanul alkalmazott” (Molnár 2001, 303). Függetlenül attól, mennyiben hasznosítható ilyen érv egy mű értelmezésében, az is kérdés, vajon Kosztolányi nem a nyelv – a beszélő vagy író szándékától függetlenül – eleve létező működési módjának megnyilvánulását látta-e a szójátékban.

A legutóbbi három évtized tanulmányai kimondva-kimondatlanul az újabb kiadások hiányosságaira is ráirányították a figyelmet. Réz Pál 1981-ben félretette az „Esti Kornél kalandjai”-nak minden bizonnyal még a költő által megszabott sorrendjét, és keletkezési időrendben közölte e történeteket. Sőt, az Esti Kornél-kötet egyes fejezeteinek végén is föltüntette az első megjelenés évszámát, nem tudatván a tájékozatlanabb olvasóval, hogy ez az évszám olyan szöveg megjelenésére vonatkozik, amely nem egyezik meg a kötetben olvasható változattal. A költő életében folyóiratban, heti vagy napilapban közölt írásokat az Esti Kornél és a Tengerszem című kötetben közreadott szövegekkel Péczely Dóra vetette össze (Péczely 1998). Noha az első változat lelőhelyét nem mindig sikerült pontosan azonosítania, munkájának komoly érdeme, hogy egyértelműen arra az eredményre jutott: a különféle szövegváltozatok teljes kritikai kiadására van szükség. Lengyel András is hasonló igényt fogalmazott meg, azáltal hogy „önmagát menet közben is folyamatosan alakító, az időben előbb keletkező szövegek logikáját valamiféleképpen ’folytató’ szövegszerződés”-ről értekezett az Esti Kornélt szerepeltető történetek keletkezéstörténetének elemzésekor (Lengyel 2000, 226).

A Wüstenfeld bárónak tulajdonított s kiindulópontként idézett kijelentés bizonyos kételyt juttat kifejezésre a korszerűség igényével szemben. Az Esti Kornélt lehet a mérsékelt újszerűség jegyében olvasni. Ez a könyv távol áll az első világháború után sok helyütt, így Magyarországon is meghatározó erejű újklasszicizmustól – amelyet egyébként az Esti Kornél Tizenkettedik fejezete a múlékony irányzatok sorában említ. Móricz Tündérkertjével ellentétben nem Kemény Zsigmond történeti regényeinek a hagyományához kapcsolódik, nem is a regény 19. századi alakulásában jelentékeny szerepet játszott nevelődési és családregény felújítása, mint a Halálfiai vagy akár Tormay Cécile korábbi műve, A régi ház (1915). Az öntükröző nyelvi megalkotottság révén s a belső cselekmény előtérbe helyezésével már Kosztolányi regényei, A véres költő, a Pacsirta, az Aranysárkány s az Édes Anna is jobban eltértek a 19. századi regény fő irányaitól, mint a legtöbb magyar kortárs művei, s az Esti Kornél még közelebb áll azokhoz a jórészt nyugat-európai vállalkozásokhoz, amelyeket az utókor a 20. század elejének legjelentősebb kezdeményezéseiként tart számon. Az egységes regényvilág megszüntetésére és a kitaláltság újraértelmezésére ugyan már Krúdy is tett kísérletet Szindbád-sorozatával, sőt az egyes részek közötti viszonyt bonyolító elbeszélésfüzérre már a 19. században is akadt példa, de az, ahogyan az Esti Kornél-történetek egy része a véletlenszerű hatással, a lélektani megindoklás és az erkölcsi tanulság mellőzésével mintegy társalkotóvá lépteti elő a befogadót, majdnem példátlan a korábbi magyar irodalomban.

Kosztolányi kezdeményezése tagadhatatlanul ösztönzőerőnek bizonyult a legutóbbi évtizedek magyar alkotói számára. Császár István Gyilokjáró (1985) című kötete még némileg maradi szemlélettel próbálta újraírni a korábbi művet, amennyiben „az Esti Kornéllal szemben nem megnyitja az utat az értelmezések előtt, hanem lezárja” (Szilágyi 2004, 71). Sőt a Pacskovszky József rendezte Esti Kornél csodálatos utazása (1994) – mely Huszárik Zoltán Szindbád (1971) című filmjének ösztönző hatására készült – sem igazán hasznosította a Kosztolányi művében érzékelhető újszerűséget. Lényegében csak a Harmadik fejezetet és a későbbi Tengerszem kötetbe fölvett, „Az utolsó fölolvasás” című történetet vette figyelembe, s noha az Estinek tulajdonított verseket is idézte, és Kosztolányi két olyan korai elbeszéléséből is merített ösztönzést, amely nem kapcsolható Esti Kornél alakjához, végeredményben meglehetősen szokványos értelemben vett összefüggő történetet jelenített meg a képernyőn. Indokoltan írta egyik méltatója, hogy a „Szindbád Huszárik rendezésében megmaradt »nyitott műnek«, az Esti Kornél viszont mintaszerű, veretes dramaturgiájával párhuzamos építkezésű, hagyományos módon »olvasandó« filmregénnyé formálódott” (Péczely 2002, 73). Másként értelmezte Kosztolányi művét Garaczi László, ki már Plasztik (1985) című első kötetében hivatkozott Esti Kornélra. A Mintha élnél (1995) és Pompásan buszozunk! (1998) – Pacskovszky alkotásával ellentétben – „nem az egyes részek »összerántására« törekszik, hanem a széttartó tendenciákat emeli ki a Kosztolányi-műből”, és Császár kötetével szemben „az Esti által problematizált nyelvhez való viszony szintjén olvasta el Kosztolányi szövegeit” (Szilágyi 2004, 76–77).

Igaz, Kosztolányi 1933-ban kiadott könyve nemcsak a későbbiek, de a korábbiak felől is megközelíthető. A viszonylag későn írt Első fejezetben Esti a megnevezetlen elbeszélő hasonmásaként jelenik meg, és a közösen létrehozandó mű töredékszerűségét hangoztatja. Mindkét jellegzetesség kapcsolatba hozható a romantika örökségével. Talán nem túlzás azt az észrevételt tenni, hogy az Esti Kornél annyiban is szerzőjének különösen jellemző alkotása, hogy egyértelművé teszi az érintkezést a romantikával. Ez is jelenthet különbséget az első világháború után oly feltűnővé, már-már divatossá vált újklasszicizmushoz képest.

Az is tagadhatatlan, hogy Kosztolányi elbeszélő prózai művei sokkal kisebb vállalkozások, mint a 20. század első harmadának legjelentősebb nyugati teljesítményei. Az Esti Kornél szerzője számára sem Proust, sem Joyce nem volt ismeretlen. Rövid és hosszú mondat címmel 1935-ben a Pesti Hírlap hasábjain közölt cikkében saját fordításban közölt egy részletet a Du coté de chez Swannból annak szemléltetésére, hogy a hosszú mondat nélkülözhetetlen szükségszerűség, s földarabolása a gondolatot semmisíti meg. A Színházi Élet 1933. szeptember 3-i számába készített Irodalmi levélben pedig arról tett említést, hogy az Ulyssest röviddel megjelenése után megrendelte. Az a tény, hogy Kosztolányi viszonylag ritkán folyamodott hosszú mondathoz, és az Ulysses olvasását – saját bevallása szerint – abbahagyta a 179. oldalon, mindazonáltal távolságtartást jelez az elbeszélő próza gyökeres megújításával szemben.

Különösen az Ulyssesről írtak vethetnek éles fényt Kosztolányi felfogására. Az általa adott értelmezésnek fontos része annak a nyelvteremtésnek a méltánylása, mely „hol elszabdalja a szavakat, hol összevarrja, ötből-hatból formálva egyet”. Az élmény maradandósága is hangsúlyt kap: „Emlékezem egy temetés leírására, mely most, hogy visszagondolok rá, még mindig megráz” (Kosztolányi 1975, 465).

Az eredetiség ilyen mértékére azonban Kosztolányi nem törekszik. Részint azért nem, mert noha nem tagadja, hogy a művészetnek szüntelenül meg kell újulnia, bizonyos mértékig viszonylagos érvényűnek véli az újítás létjogosultságát. Az alkotói szándék természetesen nem perdöntő jelentőségű. Egyébként is gyakori, hogy a jelentős művész idegenkedik kortársai műveitől, mert saját útjának megtalálása foglalkoztatja. Virginia Woolf és Robert Musil is élt fönntartással az Ulyssesszel szemben.

Az olvasónak kell eldöntenie, mert értelmezés kérdése, fogyatékosságnak számít-e, hogy az Esti Kornél későbbi fejezeteinek némelyike ellentmond a legelsőnek. A nyitófejezet társadalmon kívüli, törvénytagadó (anarchista) és hitetlen Esti Kornélt állít szembe a társadalmi előírásokhoz alkalmazkodó, törvénytisztelő és pályaépítő, sőt törtető névtelen elbeszélővel. A Tizenharmadik fejezet – „melyben mint jótevő szerepel, fölkarolja a sorsüldözött özvegyet, de végül kénytelen megverni őt, mert annyira sajnálja, hogy egyebet nem is tehet” – viszont már meglehetősen jómódú, beérkezett íróként állítja elénk a címszereplőt, ki bizonyos önérzettel vallja mesterembernek magát, s szobalányt tart, aki nagyságos úrnak szólítja alkalmazóját.

Lehet azzal érvelni: Esti nem regényhős, nem jellem, amelynek összetartozó egységet alkotó megkülönböztető jegyei találhatók a különböző szövegrészekben. Az Első fejezet előbb az elbeszélő háta mögötti hangként szerepelteti Esti Kornélt, majd ismételten azt sugalmazza, hogy a két „szereplő” tulajdonképpen akár egyazon személy is lehet: „Megfogadtuk, hogy valamint egy napon és egy órában pillantottuk meg a világot, azonképpen egy napon és egy órában fogunk meghalni, egyikünk sem éli túl a másikat, egyetlen másodperccel sem”. A városbeliek összetévesztik őket egymással, míg a névtelen elbeszélő apja a fiú rossz szellemeként üldözi Estit. Még arra is van némi utalás, hogy a megnevezetlen elbeszélő és Esti viszonya Faust és az ördög szerződéséhez hasonló. Művészet és kegyetlenség, sőt talán gonoszság is a címszereplő tevékenysége; „ő tanított meg énekelni, hazudni és verset írni”.

A „való”-nak mondott léttel szemben Esti a képzelet világában él: „Valami csillogó fémtárgyat mutatott a markában. Azt mondta, hogy az varázssíp, csak bele kell fújnia, s bármely házat a levegőbe emel (…). Tíz felé suhogást hallottam a levegőben és zenét. Házunk lassan, egyenletesen emelkedett fölfelé, a magasban egy kissé megállapodott, aztán imbolyogva, de éppoly lassan, egyenletesen, amint fölemelkedett, visszaereszkedett a földre.”

Aki fölemeli a földről a hétköznapok világát a levegőbe, maga is a képzelet szülötte. „Esti Kornél tényleg volt, de nem volt jogi személy.” Tükör előtt ül, és álarcot tart a szálláshelyén. Arra emlékszik, amit földönjáró társa elfelejtett, és azt felejti el, amire a másik emlékszik. A megnevezetlen így jellemzi viszonyát Estivel, mielőtt társszerzőséget ajánl neki: „Mindenben egy és mindenben más. Én gyűjtöttem, te szórtál, én megnősültem, te agglegény maradtál, én imádom a népemet, nyelvemet, csak itthon lélegzem és élek, de te világcsavargó, nemzetek fölött röpülsz, szabadon, és az örök forradalmat vijjogod.”

A bevezetést követő tizenhét fejezet nem egészen felel meg a meghirdetett célkitűzésnek, ám a következetlenség a vállalkozás lényegéből is fakadhat. A töredékszerűséggel sok minden összeegyeztethető, például az is, hogy Esti életének hosszabb szakaszairól semmit sem tud meg az olvasó. Az Ötödik fejezet – „melyben egyetlen hétköznapjának, 1909. szeptember 10-ének mozgalmas és tanulságos leírása foglaltatik, s megelevenül az idő, mikor még I. Ferenc József ült a trónon, és Budapest kávéházaiban csak különböző irányokhoz, iskolákhoz szító modern költők tanyáztak” – azt állítja, hogy a címszereplő mindössze húszéves, a rákövetkező – „melyben szert tesz óriási örökségére” – ellenben már visszaemlékezés arra az időre, midőn Esti körülbelül harmincéves lehetett. A Wüstenfeld báró örökalvását ecsetelő Tizenkettedik fejezet azután ismét a húszéves Estihez vezeti vissza az olvasót. Fölvethető a gondolat, hogy az Esti Kornél szerkesztése megengedi, hogy a fejezetek sorrendje szempontjából érvénytelen legyen az évek előrehaladása és az egyes fejezetek eseményeit elválasztó időköz. Az elbeszélés és a történés ideje között mindvégig változik a távolság, vagyis az egyes fejezetek nem a bennük elmondott események sorrendjében követik egymást. Az elbeszélés ideje elsődleges az elbeszélt idejéhez képest. Nem lehet teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy az ötletsorokat és az olykori vágásokat – például az Ötödik fejezet vége felé, Esti és a Paula nevű „utcai lány” jelenete utáni tér- s időbeli váltást – akár a mozi is ösztönözhette. A Kilencedik fejezet eleje meg is nevezi a „némafilmet”. Kosztolányi már 1911-ben közölt cikket Mozgóképek a moziról címmel A Hét hasábjain, 1932-ben pedig a Pesti Hírlapban jelent meg Mozi című novellája, amely tizenkét képsorból áll.

Az is fokozza a szerkezet szabadságának a hatását, hogy a megnevezetlen elbeszélő jelenléte némely fejezetekben igen feltűnő, másutt viszont alig vagy egyáltalán nem érzékelhető. Ez utóbbi csoporthoz tartozik a Második fejezet, „melyben 1891. szeptember 1-jén a Vörös Ökörbe megy, és ott megismerkedik az emberi társadalommal”. A címszereplő első napja az iskolában ellentmond a nevelődési regény hagyományának, amennyiben teljesen kész jellemet állít az olvasó elé. Három olyan meghatározó tulajdonságát mutatja meg, amely végigvonul a többi fejezeten. Közülük a halálfélelem a legelső. A második már egyértelműen elárulja Esti alkatának kétértelműségét; retteg a magánytól és a tömegtől: „ha az imént azon esett kétségbe, hogy annyira egyedül van a világon, most még riasztóbb kétségbeesés fogta el, hogy ennyire nincs egyedül a világon”. Sem az „urak”, sem a „parasztok” között nem talál helyet, s ez általános bizonytalanság érzését alakítja ki benne: „Nem tudta, hogy hová menjen, nem tudta, hogy hová tartozik.” A cél s a közösségben elfoglalt hely meghatározatlansága ugyanannak a létérzékelésnek két vetülete.

Esti utazásként éli meg az életét, ám a helyváltoztatás annyiban káprázatnak bizonyul, hogy a hátrahagyott menedék – a Pacsirtából s az Aranysárkányból már ismert Sárszeg – utólag, visszatekintve nem látszik alacsonyabbrendűnek, mint a „nagyvilág”. A Harmadik fejezet – „melyben 1903-ban, közvetlen az érettségije után, éjszaka a vonatban először csókolja szájon egy leány” – nemcsak a leghosszabb, de kezdettől fogva a kötet legtöbbre értékelt történeteinek egyike is. Már Babits a novellaszerűsége miatt emelte ki e vonatút elbeszélését. Annyiban jogos is volt észrevétele, hogy az Estivel egy fülkében ülő asszony és hibbant lánya regényszerűnek mondott életének sem korábbi, sem későbbi szakaszairól nem kapunk tudósítást. A címszereplő mintegy ekkor lesz gyerekből felnőtté, ám a nevelődési regény célelvének némileg ellentmond, hogy az utazás „lelki álarcosbál”, a személyiség elveszíti önazonosságát – „az a fiatalember, aki ott ül, az olasz könyvvel a kezében, voltaképp ő is meg nem is ő” –, s az új helyzet a hátrahagyottnál – ha úgy tetszik, a felnőttkor a gyerekkornál – nem egyértelműen értékesebb: „Több annál és kevesebb.”

Az önmagukat semlegesítő értékelések a történetmondás visszatekintő jellegéből erednek. A névtelen elbeszélő az egykori Esti Kornélról a későbbinek ismeretében szól: „Szürke szeme fájó esengéssel, tétova kandisággal égett, akkor még sokkal tisztábban és tüzesebben, mint később, mikor a csalódás, s mindenben való kétkedés ködössé tette e szem ragyogását, olyan ólomszínűvé, olyan részegen-zavarossá, mintha állandó pálinkamámorban volna.” Visszatekintő távlatból nézve – márpedig a könyv másfélét nem ismer – a korábbi mintegy a későbbi igazolásának látszik. A csúnya és eszelős lány csókja az éjjeli vonaton azt igazolja, hogy a kéj „nem messzire lakhat az undortól”.

A régebbi szakirodalomban gyakran lehet találkozni annak hangoztatásával, hogy Esti voltaképp magának Kosztolányinak a másik énje. Botorság volna tagadni az önéletrajzi vonatkozásokat. A Harmadik fejezetben például arról lehet olvasni, mit művelt Esti kisdiák korában „a szegény legyekkel és békákkal a mosókonyhában berendezett titkos kínzókamrában. Itt ő meg unokaöccse konyhakéssel boncolták föl a békákat s öreganyjuk macskáit is, meglékelték koponyájukat, kivették szemüket, vagyis rendszeres vivisectió-t folytattak, tisztán »tudományos, kísérleti alapon«”. Ez a részlet alighanem Kosztolányi s Brenner József (Csáth Géza) gyerekkori csínytevéseit eleveníti föl.

Az önéletrajz egyike azoknak a műfajoknak, amelyeket a könyv a megszüntetés igényével idéz meg. Ahogyan a két barát alakja mindinkább egymásba játszik, amint előre haladunk a könyv olvasásában, úgy „való” és „képzeletbeli” is egyre jobban elveszíti körvonalait. Réginek s újnak az a viszonylagossága, melyet Esti szerint Wüstenfeld báró hirdet, már a kötet műfajnélküliségét bejelentő Első fejezetének az olvasóra tett hatásában is szerepet játszik. A regényszerűség, az „érdekcsigázás” és a „bárgyú mese” elutasítása újszerű hatású lehet, a fejezet utolsó mondatai viszont egy nagyon régi megszokást elevenítenek föl. Az elbeszélő lényegében csak lejegyző; másé a felelősség: „Történeteit részint gyorsírási jegyzeteim alapján, részint emlékezetemből papírra vetettem, s utasításai szerint rendeztem. Így jött létre ez a könyv.”

Megfigyelhető-e olyan visszatérő elem az Esti Kornélban, mely egységet ad a lazán egymáshoz fűzött történeteknek? Legalábbis kettőt lehet szóba hozni. Az egyik a nyelv létezési módjának a fürkészése. Még a Tizennegyedik fejezetnek is ez ad mélyebb létjogosultságot. Babits itt is „kissé üres” ötletet, „avult” és „nyakatekert” humort talált (Babits 1973, 153). Tévedett, mert nem vette észre, hogy Gallus az általa fordított szövegek túlfogalmazásainak kiiktatásával voltaképp nyelvileg s következésképp művészileg bírálja az olcsó hatásokra törekvő regényeket.

Esti nyelvbölcseleti felfogására természetesen a Kilencedik fejezet, a bolgár kalauzzal folytatott „eszmecsere” veti a legélesebb fényt. A közlés, az érintkezés mibenlétének és lehetőségének e kivételes érzékenységre valló megvilágításában nem a nyelv mindenhatósága vagy pótolhatósága, nélkülözhetősége forog kockán. Arra irányul a figyelem, hogy a jelentés mindig a nyelvi összefüggéstől (a ko- és a kontextustól) függ. „Az igen legtöbbször nem is.” Így szól a fejezet egyik kulcsfontosságú mondata.

Nem kevesebb nyomatékkal irányítja a figyelmet a közlési (kommunikációs) helyzet elsődlegességére a Tizenhetedik fejezet, amelyben Esti a következő szavakat intézi Ürögi Danihoz:

Ki innen, mégpedig azonnal. Értetted? Kotródj innen. Nem tréfálok, esküszöm, hordd el az irhádat, mert nem tudlak látni, s ezután többé sohase szemtelenkedj ide, torkig vagyok veled, unlak, unlak, te savanyútojás, te unalommártás…

Esti már úgy üvölt, hogy elreked, ajkai vonaglanak, hadonásznak. Egy mozdulattal leveri az asztalon levő vizeskorsót, az izzé-porrá törik, s a benne levő fekete leve épp egy fehér selyemperzsáját áztatja át.

Dani elkacagja magát. Szélesen, boldogan kacag. Csak most érti meg, hogy itt szívesen marasztalják.

Amikor Esti a dolgok viszonylagosságát hangoztatja, voltaképp arra céloz, hogy a világ a nyelv természetét képezi le. Nincsenek azonos jelentésű szavak, s csakis egyedi jelenségek léteznek. Minden értelmezés távlat kérdése. A Tizenötödik és Tizenhatodik fejezet egyaránt élet s művészet nyomatékos szembeállítása. Esti és Pataki azért nem tudja megérteni egymást, mert két külön világban él. „Az apa arra gondolt, hogy megmarad-e a fia. A költő arra gondolt, hogy megmarad-e a verse.” Elinger és Esti között sem kisebb a távolság. Elinger megmenti a költő életét, de amikor verset kezd írni, Esti belöki a Dunába, és futásnak ered.

A kötet másik visszatérő alkotóeleme, az Estire gyerekkorától jellemző félelem „a meghalás utolsó kötelességétől”, a Nyolcadik fejezetben kerül előtérbe. Mogyoróssy Pali megőrült. Erről értesítik Esti Kornélt, aki a helyszínre siet, hogy lássa az újságírót, mielőtt tébolydába zárják, „mert azt remélte, hogy valamit mégis elleshet a titokból akkor, mikor az ismeretlen láb reánk tipor, s a lét észrevétlenül a nemlétbe billen”.

Egészen más nyelvjáték érzékelhető a zárófejezetben, mely „egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást”. A bevezetés mellett ez a zárlat kelti legegyértelműbben azt a hatást, hogy a kötet összefüggő egész. Egyúttal a legékesebben bizonyítja, hogy a jelentés a szövegösszefüggés és a közlési helyzet függvénye. Már a „közönséges” és a „megrázó” is kölcsönhatásban áll egymással. Az első jelző azt sugallja, hogy semmi rendkívüli nincs az elbeszélésben, a második viszont némileg ellentmond ennek. Voltaképp kétféle nyelvhasználatról is szó lehet. Az egyik felől szemlélve a „megrázó” bohókás túlfogalmazás, a másik felől a „közönséges” egyáltalán nem közönséges.

Az írásmód kétféle rétege végig érzékelhető. „Ordított a szél.” „Köröskörül fekete sikátorok ásítoztak.” „A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt előttem.” Az efféle megfogalmazások inkább illenek a „megrázó”, mintsem a „közönséges” jelző képviselte írásmódhoz. A kettősség mintegy arra készíti föl az olvasót, hogy ne nagyon lepődjék meg, ha többértelműséggel találkozik. Nem lehet tudni, mekkora súlya van a szavaknak. Mindig fönnáll a lehetőség, hogy átvitt (metaforikus) értelemre kell gondolni. Ha például azt olvassunk: „nagy út várt rám: okvetlenül meg kellett érkeznem”, óhatatlanul az életút ősrégi közhelyére (toposzára) gondolunk, s ennek a másodlagos jelentésnek az érvényességét csak tovább erősíti a „végzet” szó, melyről ismét nehéz eldönteni, mennyiben tréfás túlfogalmazás.

Az allegorikus írásmód az élet különböző szakaszainak felelteti meg azt, ahogyan Esti a villamos lépcsőjéről a tornácra, majd a kocsi belsejébe jut. A többieket ahhoz hasonlóan látja, ahogyan a Második fejezet szerint az osztálytársaira tekintett az iskolában töltött első napon. Azt a meggyőződést, hogy mások gyűlölik, egy távolról megpillantott, kék szemű nő tekintete ellensúlyozza, de ez az érintkezés megvalósulás helyett inkább csak ígéret marad. Mire sikerül ablak melletti, tehát kilátást biztosító ülőhelyre szert tennie, már hiába keresi az egyetlen emberi lényt, akitől megértést remélt s talán kapott is. „Elvesztettem mindörökre.”

A villamosút elbeszélése a megérkezés és megszűnés összekapcsolódásával ér véget. A „megérkeztem” érzése oktalan elbizakodottsághoz vezet. „Büszkeség dagasztott, hogy idáig jutottam. (…) Elértem azt, amit lehetett.” A második mondatnak az utolsó szavak ismeretében, tehát újraolvasáskor ismét kettős értelmet lehet tulajdonítani. A korlátozó érvény lemondást is sugallhat. A „Végállomás”-t kiáltó „kalauz”-hoz is társítható átvitt értelem. Létből nem létbe vagy másik világba vezetők régi hagyományára is lehet emlékezni – különösen azért, mert az Első fejezet első szavai („Már túljártam életem felén”) Dante fő művének elejét is fölidézhetik, azokat a szavakat, amelyek bevezetik annak a túlvilági útnak az elbeszélését, amelyet a költő az őt kalauzoló Vergilius társaságában tesz, s a Kilencedik fejezet is felfogható úgy, mint „Dante szellemében értelmezett leszállás olyan pokolba, amelybe a bolgár kalauz »vezeti« Esti Kornélt” (Varga 2002, 84).

A Tizennyolcadik fejezet végszavai („Elmosolyodtam. Lassan leszálltam”) eszményítve szépítik meg a nemlét bekövetkeztét. Nyoma sincs Esti halálfélelmének. Mintha azt fogalmazná meg a két szűkszavú, rövid mondat, ahogyan a hős szeretné, de nem tudja megélni a halált. Nemcsak a közvetlen szövegösszefüggés jogosítja föl az olvasót arra, hogy ilyen átvitt értelemre gondoljon, hanem a kötet korábbi részei is, például a belső magánbeszéd a Harmadik fejezetben: „egyszer talán meg is írom ezt. Nagyon nehéz téma. De engem ilyesmi érdekel. Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, s a lehetetlen kísérli meg.”

Mennyiben írja felül az Esti Kornél kötet Tizennyolcadik fejezetét az öt részre tagolt Tengerszem kötet „Esti Kornél kalandjai” című sorozatának zárlata, Az utolsó fölolvasás? Látszólag egészen másféle módon jeleníti meg Esti szembesülését a halállal: „Az orvos megállapította, hogy félrebeszél, s szeme bandzsít. Tapogatta érlökését, de már nem érezte. Le akarta ültetni egy székre. Erre Esti teljes hosszában végigvágódott a földön. A tükör elé esett s kidülledt mind a két szeme.” A különbség azonban kisebb, mint első pillanatra lehetne gondolni. A villamosút elbeszélésében végig a címszereplő nézőpontja érvényesül. Az utolsó fölolvasás idézett bekezdése más látószögre utal. Esti saját értelmezése összhangban van a villamosút elbeszélésének végkicsengésével. „Tudta, hogy mi fog következni. De ez inkább érdekelte, mint bosszantotta. Azon csodálkozott, hogy az egész csak ennyi.”

Az „Esti Kornél kalandjai” mutat folytonosságot az 1933-ban megjelent kötettel. Mindkettőben esik szó helyi értékekről, ha tetszik, Sárszeg parlagiságáról. Az Ötödik fejezet vége arról tesz említést, hogy Esti levelezőlapot kap otthonról. „Remegve szorította magához a levelezőlapot, hogy védelmet leljen, elbújt a vidéki béke mögé, oda, ahol a gyökerei voltak és az ereje.” A fejezet vége mégis azzal zárul, hogy Esti a következő választ küldi Sárszegre: „Gondolatban állandóan veletek vagyok. Sajnos, egyhamar nem utazhatom le. Az új irodalom forrong. Nekem itt kell maradnom, résen kell lennem.” Az 1936-ban közölt sorozat első történetében a címszereplő Párizsból hazautazik. Az Omelette à Woburn már azt sejteti, hogy az, amit az érettségi után Olaszországba utazó fiatalember kiszabadulásként fogott fel „abból a börtönből, melybe születésétől fogva bezárták”, bizonyos mértékig ábránd.

A Tengerszem kötetbe fölvett Esti-történetek többségét a korábbi könyvben közöltekkel szemben visszatekintő távlat jellemzi. A Margitka címűben a névtelen elbeszélő azt idézi föl, miként csavargott fiatalkorában Estivel. A Gólyák Esti első diákévéről szól. Lakótársa minduntalan beugrik egy divatárusboltba, melynek kirakatában ez a fölirat olvasható: „Ici on parle français.” Amikor Esti merő kíváncsiságból maga is fölkeresi a boltot, megtudja, hogy az ottani segéd ugyanabban a hiedelemben leledzik, mint Esti diáktársa: mindketten a másikról vélik azt, hogy jól beszél franciául. Az idegen nyelv ismerete a földhözragadt Cseregdi Bandi s a választékosan művelt Esti számára éppúgy ábrándnak bizonyul, mint az elutazás, melynek öröme „nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya” – a Boldogság végszavai szerint.

A külvilág vonzóereje mulandó. „A fény nem kívülről jön, hanem belülről.” A szegény kisgyermek panaszai s az Aranysárkány világával összhangban, Esti Kornél azt állítja, hogy az életnek a korai szakasza a legértékesebb. „Nem én fordulok el a jelentől. A jelen fordul el tőlem” – olvasható Az utolsó fölolvasást közvetlenül megelőző, Barkochba című történetben, amely a jelenkor fiatalságát a magáéval állítja szembe. „Ismerem azokat a fiúkat – mondja Esti – akik 1933-ban élnek. (…) Mi regényesek voltunk. Ők tárgyilagosak.” Az ellentét áthidalhatatlan, mert a világháború helyrehozhatatlan törést idézett elő. „Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek időt. (…) Két nemzedék még nem különbözött annyira egymástól, mint a miénk, meg az övék. (…) Őnekik ez a rendes élet kaland volt, mert körülöttük mindenki csak rendetlenkedett. Mi a korunk sivár eseménytelenségében fölnagyítottuk a kis eseményeket, hogy meg ne semmisüljenek. Ők, szegények, a nagy eseményeket voltak kénytelen lekicsinyíteni, ugyanebből a célból. (…) Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Ők inkább élni szeretnének, ha lehetne.”

Belső párbeszédként is olvasható a Vendég, Az utolsó fölolvasást közvetlenül előkészítő másik történet, amelyben Esti azt állítja a meghalásról, hogy az „minden ember egyetlen komoly föladata. Ez a nagy-nagy vizsga, melyet föltétlenül le kell tennünk.” Szavai közeli rokonságban vannak az Ének a semmiről című költeménnyel, amely Kosztolányi utolsó verseskötetét zárja: „– Mi a fene bajom volt nekem XIV. Lajos korában, és a Fáraók és V. Károly és II. Lipót korában? Semmi bajom se volt, semmim se hiányzott. 2000-ben ismét nem fog nekem hiányozni semmi, és 3000-ben se és 5000-ben se, és aztán soha többé nem fog nekem hiányozni nekem semmi, semmi.”

Noha aligha lehet kétséges, hogy az „Esti Kornél kalandjai” történeteinek sorrendjét maga Kosztolányi szabta meg, nem elhanyagolható, hogy az 1933-ban megjelent kötettel ellentétben, nem számozott fejezetekként, hanem mindegyiküket külön címmel ellátva adta közre. Ezért az olvasó kevésbé érezhet késztetést arra, hogy a későbbi sorozatot is egységként fogja föl. Lehet e történeteket a Tengerszem egészébe illesztve s természetesen Kosztolányi más rövidebb elbeszéléseivel kölcsönhatásban is olvasni. Sőt, a Számadás költeményeivel is létesíthető kapcsolat: Az utolsó fölolvasás és az Őszi reggeli „némely részletei egymást olvassák”, és „egymásra íródik a Vendég című történet és az Ének a semmiről” (Dobos 2002, 203).

Azt természetesen joggal lehet föltételezni, hogy Kosztolányi azért nem vette föl minden Esti Kornélról írt történetét a két sorozatba, mert nem tartotta őket eléggé jelentékenynek. Annyi bizonyos, hogy az Esti Kornél kötet s az „Esti Kornél kalandjai” kisebb-nagyobb egyenetlenségei ellenére is olyan vállalkozás részeinek tekinthetők, amely szabadulást vagy legalábbis eltávolodást jelentett a regényírás addig érvényesnek tartott változataitól, és rendkívüli mértékben juttatta érvényre a nyelvi gazdaságosságot. Kevés szóval, alulfogalmazással szólt az emberi lét legáltalánosabb vonatkozásairól. Nyelvi megalkotottsága és gazdag értelmezéstörténete egyaránt indokolja, hogy a magyar irodalom kiemelkedő teljesítményei között tartsuk számon.

Hivatkozások

Babits Mihály (1973) Könyvről könyvre, Belia György (s. a. r.), Budapest: Magyar Helikon.

Barta János (1976) Klasszikusok nyomában: Esztétikai és irodalmi tanulmányok, Budapest: Akadémiai.

Bengi László (1998) „In memoriam Cornelii Esti: Az Esti Kornél Tizennyolcadik fejezetéről”, in Kulcsár Szabó Ernő–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, Budapest: Anonymus, 198–215.

Devecseri Gábor (1945) Az élő Kosztolányi, Budapest: Officina.

Dobos István (2002) „Metafiktív olvasás és intertextualitás: Az Esti Kornél önértelmező alakzatairól”, in Az irodalomértés formái, Debrecen: Csokonai, 177–206.

Heller Ágnes (1957) Az erkölcsi normák felbomlása: Etikai érdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest: Kossuth.

Hima Gabriella (1992) Kosztolányi és az egzisztenciális regény (Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata), Budapest: Akadémiai.

Király István (1986) Kosztolányi – vita és vallomás (Tanulmányok), Budapest: Szépirodalmi.

Kiss Ferenc (1972) Művek közelről, Budapest: Magvető.

Kiss Ferenc (1979) Az érett Kosztolányi, Budapest: Akadémiai.

Kosztolányi Dezső (1974) Sötét bujócska, Budapest: Szépirodalmi.

Kosztolányi Dezső (1975) Ércnél maradandóbb, Budapest: Szépirodalmi.

Kosztolányi Dezső (1994) Összes novellája, Réz Pál (s. a. r.), Budapest: Helikon.

Kosztolányi Dezső (1999) Kornél Esti. Roman traduit du hongrois par Sophie Képès. Postface de Mihály Szegedy-Maszák Paris: Éditions Ibolya Virág.

Lengyel András (2000) Játék és valóság közt: Kosztolányi-tanulmányok. Szeged: Tiszatáj.

Molnár Mariann (2001) „Az őrület metaforái Kosztolányi Esti Kornél című művének 8. fejezetében”, Literatura, 294–308.

Péczely Dóra (1998) „’E.S.T.I.-kérdés’: Az Esti Kornél-szövegek kiadásának problémái”, in Kulcsár Szabó Ernő–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, Budapest: Anonymus, 178–187.

Péczely Dóra (2002) „Kor nélküli képek (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél és Pacskovszky József: Esti Kornél csodálatos utazása)”, Alföld 53.10: 72–81.

Rónay László (1977) Kosztolányi Dezső, Budapest: Gondolat.

Szegedy-Maszák Mihály (1979) „Esti Kornél”, in Kabdebó Lóránt (szerk.) Valóság és varázslat: Tanulmányok századunk magyar prózairodalmáról Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára, Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum és Népművelési Propaganda Iroda, 159–175.

Szegedy-Maszák Mihály (1980) „Az Esti Kornél jelentésrétegei”, in „A regény, amint írja önmagát”: Elbeszélő művek vizsgálata, Budapest: Tankönyvkiadó, 103–151.

Szegedy-Maszák Mihály (1988) „Esti Kornél comme anti-roman”, in Boiron, Bertrand (éd.) Regards sur Kosztolányi: Actes du Colloque organisé par le Centre Interuniversitaire d’Études Hongroises (Paris, 17–18 décembre 1985), Paris–Budapest: A.D.E.F.O. – Akadémiai, 155–166.

Szegedy-Maszák Mihály (1990). „Dezső Kosztolányi”, in Stade, George (ed.) European Writers: The Twentieth Century, 10. New York: Scribner. 1231–1249.

Szilágyi Zsófia (2004) „A »feltámadó« Esti Kornél”, Alföld 55.1: 62–81.

Varga, Adriana (2002) „Esti Kornél and the Bulgarian Train Conductor”, Hungarian Studies 16: 63–87.