Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

24. fejezet -

24. fejezet -

A szerző önazonossága József Attila életművében

I have lost myself, I am not here

(William Shakespeare).

„Az énnek személyes ugyanazonossága (identitas personalis) vagy az öntudat egysége (identitas conscientiae), melynél fogva lelkünk sokféle változatai közt is tudjuk: miképpen vagyunk, kik voltunk hajdan. Ezen személyes ugyanazonosság képét egy folyóvíz mutatja

(Köteles Sámuel).

Je est un autre

(Arthur Rimbaud).

A megközelítés korlátai

A legutóbbi évtizedekben a nemzetközi irodalomtudomány irányzatai közül főként a hermeneutika, a dekonstrukció s az új historizmus éreztette hatását Magyarországon. Mivel József Attila költészetének megközelítésében e háromféle felfogás együttes érvényesítését tartom célszerűnek, a továbbiakban egyeztetésük szellemében igyekszem körvonalazni véleményemet.

„Beszélgetés tudvalevőleg (bekanntlich) nem lehetséges, ha az egyik fél önmagát a másikhoz képest föltétlenül felsőbb helyzetben levőnek hiszi” – olvasható Gadamer 1968-ban Klasszikus és bölcseleti hermeneutika címmel megjelent tanulmányában (Gadamer 1999, 2: 116). Hasonlóan fogalmazott abban a szellemi önéletrajzában, melyet 1975-ben fejezett be: „A hermeneutikai bölcselet nem föltétlen álláspontként, de a tapasztalat útjaként fogja fel magát. (…) nincs magasabb elv, mint nyitottnak lenni a beszélgetésre. Ez állandóan azt jelenti, hogy a beszélgetőtárs igazát, sőt fölényét ismerjük el” (Gadamer 1999, 2: 505).

Mielőtt hozzálátnék, hogy ennek az eszménynek a szellemében próbáljak bekapcsolódni a magyar irodalomtörténészek párbeszédébe, szükségét érzem annak, hogy három előzetes megjegyzést tegyek. Az első az idézett szavakhoz kapcsolódik. Magától értetődőnek tekintem, hogy a szellemi tudományokban soha senkinek nem lehet teljesen igaza. Ebből következik, hogy egyetlen pályatársammal sem tudok maradéktalanul egyetérteni, és el kell fogadnom, hogy az általam képviselt nézeteket is szigorúan meg fogják bírálni.

A második előrebocsátott észrevételem az itt körvonalazott érvelés igen szűk korlátaira vonatkozik. Életrajzi, lélektani s politikai fejtegetésre nem vállalkozom, sőt József Attila kultuszára sem kívánok kitérni. A lélektani megközelítésre vonatkozóan mindössze egyetlen apró kiegészítést kockáztatnék meg. „A szublimáció (…) az aranycsinálás műveleteinek egyike” – olvasható József Attila igen alapos ismerőjének tanulmányában. Előföltevéséből teljesen indokoltan levonható a következtetés, hogy „Freud a vegytan területéről kölcsönözte a szót” (Tverdota 2003a, 143, 142). A lélekelemzés egyik szótárában a következő meghatározás található: „Ez a Freud által a lélekelemzésbe bevezetett szakkifejezés a „fennkölt” (sublime) jelentését idézi föl (evokes), amikor – különösen a szépművészetekben – magasztos vagy fölemelő művek minősítésére használják” (Laplanche 1973, 432). A szublimál szó a Költőnk és kora szövegében tehát átszellemítésre, megnemesítésre, átlényegítésre is célozhat, s ha ez így van, már átléptük azt a természetesen nagyon is megkérdőjelezhető határt, mely a lélektan és az esztétika területe között húzódik.

Amidőn azt sejtem, hogy mind a lélektani, mind a politikai megközelítés szűkítő hatású lehet, egyáltalán nem tagadom, hogy a költészettani (poétikai) vizsgálódás ne lehetne korlátozó jellegű. Ha például az ötrészes Flóra-sorozat Rejtelmek című második darabjáról azt állítjuk, hogy „meghatározó beszédmód-típusa vagy műfaja pedig regös ének”, egy összetett formát egyszerű formára vezetünk vissza, s ez még akkor is egyszerűsítés, ha hozzátesszük, hogy a költemény beszédmódja „a szóbeliségből az írásbeliséghez vivő utat járja végig” (Horváth 2001, 151–152), mert azt sugallja, hogy az írott szövegeket szóbeli megnyilatkozások átírásaként foghatjuk fel. Miközben a kitaláltság (fikcionalitás) és a dekonstrukció szellemében, a jelentők jelentésteremtő erejét elismerve törekszünk értelmezni, előfordulhat, hogy a költői szövegben utalással megidézett (referenciális) világ meghosszabbítására vállalkozunk. Példaként az Eszmélet zárlatát idézném:

s én állok minden fülke-fényben,

én könyöklök és hallgatok.

„Ami marad, az a kontúr (a személyé), a fényfolt és a keret (a vonatablak négyszögletes, keretező formája)” (Bókay 2001, 164). Így rajzol jelenetet az egyik értelmező. Egy másik ekképpen érvel: „valószínűsíthető, hogy az ablak üvege a könyöklés okán le van húzva, a lírai alany aligha láthatja magát benne” (Odorics 2001, 175). Elképzelhető, hogy tévedek, amikor úgy vélem: a magyarázónak őrizkednie kell attól, hogy kiegészítse a műalkotásból kiemelt részleteket. A továbbiakban igyekszem elkerülni e kísértést, megkockáztatva, hogy ily módon szűkszavú leszek.

Utolsóként a versek művészi értékére vonatkozó előföltevéshez szeretnék folyamodni. Azoknak a példáját követem, akik nem tekintették szentségtörésnek, hogy művészi fogyatékosságokról tegyenek említést, s nem csak korai versek esetében. Németh G. Béla – az 1960–70-es évek körülményei között érthető módon – inkább csak sejteni engedte az általa közéletinek nevezett költeményekkel szemben érzett fönntartásait, amidőn így érvelt: „Nincs arról szó, hogy ezeknek a verseknek személyes és esztétikai hitele kisebb volna” (Németh 1982, 94). Tandori Dezső már határozottan kifogásolt egyes részleteket – például a „csilló azúri csőre” szavakat a Sas című vagy a „szerelemért csalok, ölök” sort a Csak most… kezdetű költeményben (Tandori 2001, 54). Mint ismeretes, nem zsengékről van szó, hiszen mindkét költemény 1937 júniusából keltezett. Mások is fogalmaztak meg kedvezőtlen értékítéletet viszonylag kései művek elemzése során. „Sok benne a közhelygyanús sor, néhol olyan, mint egy slágerszöveg” – állapította meg egy elemző a Könnyű emlékek… kezdetű, föltehetően 1936-ban keletkezett szövegről (Fenyő 2003, 93).

A fejlődéstörténet kockázatai

A magyar irodalom történetírója két út között választhat. Vagy a nemzeti művelődés öntörvényűségének eszményéhez ragaszkodik – lényegében ezzel a lehetőséggel élt Horváth János –, vagy általa ismert másik irodalom szaknyelvéhez próbál igazodni. József Attila műveinek jelenkori méltatói olykor e második utat járják. Az elsőnek említett szemléletről Bezeczky Gábor megállapította, hogy az „elvben egységes értékvilágú, egyetlen folyamat kibontakozását többé-kevésbé egyetlen nézőpontból elmesélő nemzeti irodalomtörténetek” esetében „az előadott történet (…) elsősorban kialakulástörténet. (…) Az irodalmi mű tulajdonságai – ezek szerint – elsősorban az írótól függenek, és bármi mástól függjenek még, véglegesen rögzülnek a mű létrejöttének pillanatában. (…) Minden, ami az irodalmi mű szempontjából fontos, lezárul, amikor az alkotás folyamata véget ér” (Bezeczky 2003, 60, 64, 73). Noha az idézettek a Sőtér István szerkesztette, eredetileg hatkötetes áttekintésre vonatkoznak, fölvethető a kérdés, mi érvényes belőlük a nemzetközi távlatú vállalkozásokra. A szóban forgó életművel foglalkozó egyik legújabb könyv „a költő által választott poétikai stratégiá”-t tekinti irányadónak (Bókay 2004, 11). Tagadhatatlan, hogy nem könnyű eldönteni, mennyiben vezethető vissza az újszerűség szerzői szándékra. Az idézett munka abból indul ki, hogy József Attila „nagyon tudatos költő volt”, s arra a következtetésre jut, hogy „költői felnövése már a modernség későbbi szakaszának módszerét követi” (Bókay 2004, 54, 31). Költői szándék s megvalósulás kettőségére már az angolszász „új kritika” fölhívta a figyelmet, a befogadás tanulmányozói pedig csak megerősítették a kettő feszültségét. Lehet, hogy József Attila „mindig organikus műegészben gondolkodott” (Tverdota 2003b, 210), de ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az olvasó eldönthesse – különböző okokra visszavezethető megszokásai alapján –, szerves egészként szemlél-e valamely írói alkotást avagy nem.

A magyar költészetet mérlegelő tudóstól nem lehet várni, hogy több idegen nyelvű irodalomról is átfogó képe legyen, pedig a másodlagos hivatkozás olykor kicsit félrevezető is lehet, már csak azért is, mert a fordítás fordítása kétszeres távlatváltást rejt magában. Ebben rejlik az összehasonlító irodalomtörténet-írás fő kockázata. Tverdota György a francia, Kulcsár Szabó Ernő a német, Bókay Antal az angol–amerikai költészet szellemében értelmezi József Attila műveit. Ha jól sejtem, e három irány nem találkozik egymással. Véleményeket ismerünk arról, hol is lehetne elhelyezni a szóban forgó költészetet a francia, német vagy angol nyelvű költészet történetében. E háromféle távlat mindegyike megvilágítja József Attila némely alkotásának egyes jellemző vonásait, de olyan állítások megfogalmazását is maga után vonja, amelyek erősen különböznek egymástól, s ez érthető, hiszen a szimbolizmus és szürrealizmus által meghatározott francia, a bölcseleti, sőt lételméleti igénytől és expresszionizmustól elválaszthatatlan német, illetve a Whitman és az imagizmus öröksége jegyében alakult angol–amerikai költészet nagyon eltér egymástól. A háromféle gondolkozásmód közötti távolságnak csak velejárója, hogy az értelmező olykor átveszi a hozzá közel álló nyelvterület szakkifejezéseit. Bókay például „szelf”-ről értekezik, Charles Taylor Sources of the Self (1989) című valóban jelentős munkájára támaszkodván.

A közelmúltban megjelent könyvének alaptétele szerint József Attila rövid idő alatt négyféle beszédmódot alakított ki, melyeknek a „szimbolikus”, „metonimikus-avantgárd”, „tárgyias” és „vallomásos” elnevezést adja (Bókay 2004, 29). Végső soron mind a négy fogalom a nem magyar nyelvű irodalom alakulásából származtatható, s ez azt is jelenti, hogy nem kap érdemi figyelmet olyan költemény, amely szinte kizárólag belső, azaz magyar ösztönzésű. A Tiszta szívvel s a Szegényember balladája című versről írta Németh Andor, hogy a bennük feltűnő módon megnyilvánuló modort József Attila „Erdélyi Józseftől vette át, kit akkoriban bálványozott” (Németh é. n., 34). Szabolcsi Miklós az idősebb költőnek a Nyugatban 1923. március 1-jén Szegényember szíve szerint címmel megjelent költeményében látta a Szegényember szeretője s az Aki szegény, az a legszegényebb ösztönzőjét (Szabolcsi 1963, 573). Nem Bókay Antal könyvének a hiányosságáról van szó. Tudtommal az újabb szakirodalom egészét jellemzi, hogy nem szentel érdemi figyelmet annak, József Attila egyes költeményei s a népi mozgalomként emlegetett irányzat írásmódja között mennyiben érzékelhető némi rokonság. Magyarázatra szorul, miért írta József Attiláról a népiek mozgalmával rokonszenvezve vitázó Karácsony Sándor a Református Élet 1937. december 11-i számában, hogy „Kosztolányi után és óta vitán fölül a legnagyobb élő magyar lírikus volt” (Bokor 1987, 1: 619), s miért tárgyalta műveit a népi költészetről 1942-ben megjelent legelső áttekintés, Gombos Gyula Álom az országról című könyve Erdélyi József, Sinka István, Sértő Kálmán s Illyés Gyula munkásságával együtt.

Természetesen méltánytalan túlzás volna azt állítani, hogy a valamilyen külföldi irodalmat irányadónak tekintő elemzők csakis egy nyelvterületet vesznek figyelembe. Közülük éppen Bókay törekszik leginkább a többirányú kitekintésre. A francia költészetet Hugo Friedrich Die Struktur der modernen Lyrik című könyve alapján vonja be a vizsgálódásba. E munka köztudottan jelentős, ám 1956-ban jelent meg, s a benne kifejtettek már több szempontból is idejétmúlt szemléletre vallanak. Akár úgy is lehet fogalmazni, e meglehetősen vékony, jórészt szöveggyűjteményből álló kötet elsősorban a francia és spanyol nyelvű költészet német befogadásának történetében képviselt egy szakaszt. Ösztönzése jegyében kissé kockázatos „szecessziós-szimbolikus beszédmód”-ról értekezni (Bókay 2004, 44), mert így József Attila korai verseit magától értetődően kapcsoljuk két olyan irányzathoz, amely között lényeges eltérések is megállapíthatók. Swinburne Atalanta in Calydon című tragédiája nem sok tekintetben hasonlít Mallarmé Un coup de dés kezdetű képverséhez. Az angol költő meglehetősen bőbeszédű, a francia erősen szűkszavú. A Laodomeia nyelve az előbbinek, nem az utóbbinak beszédmódjához áll közel.

Mallarmé művei Tverdota s Kulcsár Szabó értelmezéséhez is viszonyítási pontul szolgálnak, de némileg jellemzőnek mondható, hogy József Attila alkotói pályafutásának más és más szakaszának tárgyalásakor. Bókay szerint „Baudelaire után Rimbaud, Verlaine és Mallarmé teljesítette ki a szimbolista programot” (Bókay 2004, 14). Anélkül, hogy magunkévá tennők Benjamin felfogását az allegóriáról, tagadhatatlan, hogy az 1859-ben megjelent L’Albatros nyilvánvaló módon allegorikus költemény, és ennyiben akár szembe is állítható Mallarmé szimbolista szonettjeivel, így azzal is, amelynek sorai „x” betűvel végződnek (Sonnet en –x). Verlaine számos költeménye sokkal erősebben kötődik egyfelől a romantikus dalhoz, másrészt a szecesszióhoz, mint Mallarmé képverse, melynek nem sok köze van az énekszerű líra hagyományához. Rimbaud prózaversei köztudottan a szürrealizmust előlegezik meg. Mindennek alapján fölmerül a gyanú, hogy nem sokat segít József Attila korai verseinek értelmezésében, ha a szimbolista örökségre hivatkozunk.

Az a Hugo Friedrichtől átvett föltevés, mely szerint „a XX. századot domináló költészeti típus Franciaországban született meg a XIX. század második felében” (Bókay 2004, 12), a magyar szakirodalom számottevő részében hallgatólagos előföltevésként szerepel, holott egyáltalán nem magától értetődő. A talán legjelentősebb élő francia költő, egyszersmind az angol nyelvű költészet kiemelkedő fordítója, Baudelaire és Yeats költeményeinek példáján, igen elmélyült elemzéssel mutatta be, hogy a francia és angol költészet beszédmódja merőben különbözik egymástól – „a szavak annak ellenére lefordíthatatlanok, hogy a fogalmak egyetemesek” (Bonnefoy 2000, 48), Baudelaire „a nyelvből magára zárt világot teremtett”, az angolszász költészet beszédmódját viszont a többértelműség határozza meg: „az angolban a szó nyitottság, merő felület, a franciában bezárkózás, tiszta mélység” (Bonnefoy 2004, 220, 222) –, így azután nem igazán indokolt párhuzamos szakaszokról elmélkedni. Kassák számára – akinek József Attila szabadverseire tett hatását szinte mindenki elismeri – nem az 1857-ben megjelent Les Fleurs du Mal, de a két évvel korábbi Leaves of Grass jelentette a modernség kezdetét, a fiatal Pound Robert Browning drámai magánbeszédeiből merített ösztönzést, a második világháború utáni vallomásosnak nevezett költészet számára pedig bizonyos mértékig Emily Dickinson szolgált mintául. Mint ismeretes, e költőnő címtelen s rövid verseinek fogadtatását késleltette, hogy elhanyagolhatóan csekély kivétellel csak szerzőjük halála után kerültek nyilvánosságra, sőt első teljes kiadásuk a második világháború után jelent meg. Nem kevésbé módosította a 19–20. századi nyugati költészet megítélését Gerald Manley Hopkins (1844–1889) költeményeinek megjelenése 1918-ban. Jakobson magyarul is szélesebb körben ismertté vált tanulmányaiban – így az eredetileg 1958-ban előadásként elhangzott Nyelvészet és poétika című fejtegetésben vagy az először 1962-ben megjelent A grammatika poétikája és a poétika grammatikája című értekezésben – Hopkins mondat- s verstani újításait taglalta a modern költészet kezdeteként. Azért nem fölösleges mindezt említeni, mert az értelmezők egy része a második világháború utáni vallomásos költészettel hozza összefüggésbe József Attila kései verseit, illetve az ősi finnugor mondatszerkesztésre vonatkozó olvasmányokkal vagy az avantgárd mozgalmak költészettanával magyarázza a költő némely versében érzékelhető írásmód metonimikus, illetve nominális jellegét. Hopkins verseinek eredetisége szorosan összefügg a metonimikus jelleggel, illetve a névszói mondatok egymás mellé rendelésével. Az ő örökségével kapcsolható össze az, amit a második világháború utáni évtizedek egyik jelentős angol költője Pound, William Carlos Williams, Charles Olson és Robert Creeley költészetének „inkább névszói, mintsem igei” jellegének nevezett (Davie 1964, 119). Nem árt tehát az óvatosság, ha szerkezeti sajátosságokat valamely korszakhoz vagy irányzathoz akarunk kapcsolni. Nehéz volna közös modernségnek megfeleltetni a szóba hozott költők alkotásait.

A 20. századi magyar irodalom korszakolásában a jelenkor tudósai közül Kulcsár Szabó Ernő képviseli a leghatározottabb véleményt. József Attila műveinek más elemzői sem vonhatják ki magukat e felfogás hatása alól. Az elutasítók s az elfogadók között áll Bókay, aki egy alkalommal megjegyzi, hogy nem tartja szerencsésnek a „klasszikus modernség” megnevezését, s helyette a „tárgyias költészet” kifejezést javasolja (Bókay 2004, 22). A kettő aligha azonos egymással, hiszen az előbbi inkább a német, az utóbbi az angol–amerikai költészet alapján megfogalmazott elvonatkoztatás. Az idézett könyv későbbi részében viszont a „késő modern” megjelöléssel rokon értelemben használja a „tárgyias költészet” kifejezést: „A tárgyias költészet (vagy nevezhetném késő modern költészetnek) a romantika poétikai meggyőződésének radikális felszámolását tűzi ki célul” (Bókay 2004, 61). Ha eltekintünk az apró következetlenségtől, teljesen világos: az értelmezést az a nemes szándék vezérli, hogy bebizonyosodjék a magyar költő műveinek nemzetközi jelentősége: „József Attila 1929 és 1931 között radikális poétikai fordulatot hajtott végre, és ezzel a magyar költészet történetében egyedül, vagy legalábbis egyedül következetesen egy késő modern poétikai kifejezésmódot hozott létre, olyat, mely a magyar poézist az európai és az amerika líra korszerű kifejezésmódjaival azonos keretbe emelte” (Bókay 2004, 45). Ha így érvelünk, lényegében megismételjük olyan korábbi magyar irodalmárok föltevését, akik ugyancsak „a lépést-tartást a kor európai áramlataival” tekintették irányadónak (Szabolcsi 1963, 525). Fordulatot azért szükséges föltételezni, hogy párhuzamot lehessen vonni a magyar költő pályafutása és a költészetnek olyan vélt irányváltása között, mely nemzetközi méretű. Az ilyen korszakküszöb föltételezésével szemben némely irodalmárok bizalmatlanok. Fönntartás érezhető például Kappanyos Andrásnak abban az észrevételében, hogy József Attila saját nevének versbe foglalása „a magyar aktivizmus élet és művészet különbségét eltörölni kívánó törekvésére vezethető vissza (…); ugyanakkor azonban ott van benne a romantika művész-hérosz kultusza is” (Kappanyos 2001, 246).

E megállapítás fölveti a kérdést, miképpen jellemezhető a viszony József Attila költészete és a Ma című folyóirat képviselte irodalom között. Lehet ugyan azt állítanunk, hogy „az esztétizmus és az avantgarde között nincs mélyreható szemléletszerkezeti változás” (Kulcsár Szabó 1996, 22), de célszerű pontosítanunk, mi is értendő avantgárdon. Nem képtelenség azzal érvelni, hogy Picasso egész élete során festett falra akasztható képeket, de Duchamp-ra már aligha érvényes ilyen föltevés. Schwitters Ősszonátájának vajmi kevés köze lehet esztétizmushoz. József Attilának azok az 1924–1926 táján írt szabad versei, melyeknek írásmódja Kassák számozott verseire emlékeztet, ugyanúgy meglehetősen távol állnak A kozmosz éneke című szonettkoszorútól, mint Kassák szóban forgó versei Tóth Árpád költeményeitől. Ha volt látványos változás József Attila írásmódjában, az már korábban is érzékelhető, csakhogy az ő esetében a korábbi később is vissza-visszatér: ismeretes, az avantgárd némely sajátosságai még az Eszméletben is érzékelhetők, és Németh G. Béla joggal hivatkozott arra, hogy még az 1936 októberében keletkezett Az a szép, régi asszony című költemény is olvasható Juhász Gyula vagy Tóth Árpád műveinek szellemében. Más példára is lehetne hivatkozni. A Hosszú az Uristen visszautal Erdélyi József költészetére, holott körülbelül akkor készült, amikor a Medáliák, vagyis évekkel azután, hogy a költő látszólag maga mögött hagyta e pályatársának beszédmódját.

Óhatatlanul is megfogalmazódik a föltevés, hogy József Attila tevékenységét nehéz korszakok szerint tárgyalni; „nincs éles, pontosan kitapintható érzékelhető, definiálható és körülírható cezúra” (Szőke 1992, 4). Talán még azt sem tagadhatjuk, hogy az első világháború után Európa-szerte hódító újklasszicizmus hatása sem hagyta teljesen érintetlenül. A megjelölés annyiban félrevezető, hogy nem a klasszicizmus vagy akár a görög–latin ókor, hanem általában a romantikánál korábbi időszak örökségének megidézéséről van szó, vagyis annak a fölismerésnek a hatásáról, amely szerint a művészet lényegénél fogva emlékezik a korábbi alakzataira. Való igaz, hogy József Attila nem sorolható azok közé, akiknek művészetében meghatározó erejűvé vált ez az irányzat – Babits vagy Radnóti költészetére lehet gondolni –, de nyomai mégis érezhetők egyes költeményekben, korai versekben éppúgy, mint késeiekben, nemcsak az 1923-ban készült Petőfi tüze alkaioszi, de az 1937 márciusában keletkezett (Én, ki emberként...) szapphói szakaszaiban is. Nem József Attila tevékenységének különösségéről, de sokkal inkább a jelentős alkotók tevékenységére általában jellemző tulajdonságról lehet szó. Érdemes idézni abból az egyéni tehetség és hagyomány viszonyát elemző tanulmányból, amely a 20. század egyik nagy hatású jellemzését adta a költőről: „gyakran úgy találjuk, hogy munkájának nemcsak a legjobb, de a legegyénibb részei azok, amelyekben a halott költők, elődei a legélénkebben nyilvánítják ki a halhatatlanságukat. Nem a kamaszévekre jellemző, a hatásokkal szemben nyitott időre, hanem a teljes érettség korszakára gondolok” (Eliot 1950, 4).

A 20. század fordulójának, majd az első világháború utáni időszaknak évei több művészeti ágban, így a festészetben, a zenében s az irodalomban is a romantika előtti alkotások széles körének újrafelfedezését hozták. Aligha választható el a távolabbi múltnak ez az újraértelmezése attól a Magyarországon is érezhető hatástól, amelyet Frobenius s tanítványa, Spengler váltott ki. A zenészek vonzódása a barokkhoz, sőt korábbi időszakokhoz éppúgy magában rejtette azt a sejtést, hogy az időben korábbi magasabb rendű is lehet, mint a költők érdeklődése a 18. századot megelőző időszakok művei iránt. „A fiatal Pound Cavalcanti s Petrarca között (…), Yeats 1550 körül, Eliot 1590 és 1650 között vélte meglátni a Bűnbeesést” (Davie 1964, 202–203). Ebbe az összefüggésbe jól beilleszthető József Attila vonzódása Csokonai és Villon költészetéhez. Szabó Lőrinc esetében a szakirodalom egyik adóssága, hogy kevéssé vette tekintetbe az általa fordított hatalmas versanyagnak az ösztönző hatását. „Régóta kárhoztatom vagy legalábbis bosszantom a szürrealistákat – írta Pound 1940-ben –, mert együgyűen azt hiszik, hogy kitaláltak valamit, ami pedig már akkor jellemezte Guido Cavalcanti költészetét, amidőn Dante még csak tízéves volt. A középkori költészetben sok a szürrealizmus. Az emberi szellemnek vannak visszatérő igényei” (Schafer 1977, 457). E figyelmeztetésnek különös súlyt ad, hogy olyan költőtől származik, aki a trubadúrköltészetből merített ösztönzést a versbeszéd megújításához, hasonlóan ahhoz, ahogyan Nolde óceániai, Picasso pedig afrikai álarcok utánzásával kezdeményezte az expresszionizmust, illetve a kubizmust. Ha vonható igen távoli párhuzam József Attila s más 20. századi költők tevékenysége között, akkor az föltehetően abban rejlik, hogy utánzás és eredetiség nála éppúgy nem állítható szembe egymással, mint például Pound, Szabó Lőrinc vagy Weöres Sándor esetében.

Az természetesen érthető, hogy a századelő s az avantgárd közelítésével Kulcsár Szabó Ernő a következő állomás sajátosságát akarta kiemelni, „amely az avantgarde utáni évtizedek integratív formációját teremtette meg olyan szerzők műveiben, mint Pound, T. S. Eliot, Valéry, Benn, vagy az epikában a kései Joyce, Musil, Broch és Céline” (Kulcsár Szabó 1996, 11). A prózaírók névsorán aligha érdemes vitatkozni, de azt talán meg lehet jegyezni, hogy az említett költők munkássága nagyon távol esik egymástól. Valéry költészete inkább minősíthető avantgárd előttinek, Pound jórészt szabad versben írt fő művében pedig döntő szerepet játszik az elbeszélés, több mint háromezer év történelme, az idézet és a többnyelvűség, görög, latin, francia, holland, ó- és középangol, ó- és középfrancia, olasz, orosz, magyar, német, perzsa, provanszál, spanyol, skót betétek, illetve töredékek, valamint hieroglifák, ideogrammák és énekes dallamok közbeiktatása. Az amerikai költő az ógörög eposznak és Henry James késleltető mondatszerkesztésének hatása alatt alakította ki saját versbeszédét. „A Hódolat Sextus Propertiusnak (1917) olyan elme alkotása – írta Pound egyik jelentős értelmezője –, amely James prózájával telítődött, hiszen a Mester 1916 januárjában bekövetkezett halála s a The Little Review 1918 augusztusában megjelent emlékszáma között Pound James egész életművét végigolvasta” (Kenner 1971, 14). Ezzel magyarázható, hogy a 79. ének az Európába átköltözött regényíróval azonosítja az Odüsszeia főhősét.

Bővebb kifejtés helyett talán e jelzésszerű észrevétel is elegendő annak megállapításához, hogy a szóban forgó költők erősen különböző szellemi ösztönzései miatt nehezen volna indokolható az a föltevés, mely szerint az Eszmélet írásmódja „a szubjektivitás felől megértett én konstrukcióját lebontó Benn–Pound–Valéry-vonulathoz” kapcsolható (Kulcsár Szabó 2001, 24). Szóba lehetne hozni, hogy Pound már imagista művei, sőt 1910 előtt, például Histrion című, 1908-ban kiadott költeményében is megszüntette a lírai én önazonosságát. Lényegesebb kérdés, korszakoláskor mennyiben tudjuk függetleníteni magunkat attól a hiedelemtől, amelyet Bezeczky Gábor a magyar irodalomtörténet-írás hibájaként jellemzett, vagyis tudomást veszünk-e arról, hogy a művek átminősülnek a befogadás történetében. Kulcsár Szabó Ernő természetesen számol a művek hatásával, például amidőn föltételezi, hogy az 1970-es években „nagy recepciós fordulat” állt be: „a modernség elindítójának tekintett Baudelaire ekkor kerül Mallarmé árnyékába, William C. Williams foglalja el T. S. Eliot helyét” (Kulcsár Szabó 1996, 28). Ismét nem sok értelme van részletkérdéseken vitatkozni, arra hivatkozván, hogy Baudelaire-t már 1899-ben azzal vádolták: Hugóhoz hasonlóan és a szimbolistákkal ellentétben „még a retorika uralmának” hatása alatt írta műveit (Symons 1958, 46), miközben Mallarmé már életében nemzetközi elismerésnek örvendhetett – 1893-ban Edmund Gosse méltatást közölt róla Questions at Issue című kötetében s egy évvel később díszdoktorrá avatták Oxfordban –, Williams fölfedezését pedig legalább 1948-tól szokás számítani, amikor a Paterson című költemény első része „hirtelen méltatásokat váltott ki” (Kenner 1971, 405). A bökkenő ott van, hogy a művek hatásának – egyébként sokféle okra visszavezethető – változásairól könnyebb föltevéseket megkockáztatni, mint azokat bizonyítani. Az új műszaki, sőt talán természettudományos eredmények is kiszoríthatják a korábbiakat, de a művészetben a jelentős alkotások általában nem egymás rovására érvényesülnek.

Williams valóban írt olyan verset, amelyet talán lehetséges együtt olvasnunk József Attila némely szövegével. Példaként a Proletár portré című szöveget idézném, amely A korai vértanú és más költemények (1935) című kötetben jelent meg. Orbán Ottó fordította magyarra:

Nagydarab fiatal nő fedetlen fővel

kötényben

Simán hátrafésült hajjal áll

az utcán

Harisnyás lába nagyujjával a járdára

támaszkodik

Cipője a kezében. Vizsgálódva

néz bele

Kihúzza belőle a papír talpbélést

hogy megtalálja a szöget

Ami szúrta a lábát

Nem hiszem, hogy kiemelkedően jelentős e költemény. Fogadtatása már kezdetben sem volt kedvező. A költő saját bevallása szerint „Ezra Pound azt írta, hogy nem szereti a proletár hangnemét. Túlzottan is nyilvánvaló, amit mond, s akkor mi az értelme? A nő éppolyan jól illik Oroszországhoz, mint Passaic (New Jersey államban található ipari) városához” (Williams 1986, 1: 540). A kifogást alighanem úgy lehet értelmezni: Pound – akinek költészete éppúgy hatott Williams műveire, mint megfordítva – túlzottan általánosnak vélte a Proletár portrét, hiányolta belőle a sajátszerűséget, különösséget. Lehet Pound s Eliot politikai nézeteit kifogásolni, de tudtommal egyikük sem írt úgynevezett közéleti vagy mozgalmi verset. Williams idézett műve József Attila olyan szövegeivel rokonítható, amelyeket éppúgy nem sorolnék a sok újraolvasást igénylő művek közé, mint a Proletár portrét.

Ha vonható távoli párhuzam az Eszmélet s Benn némely költeménye között, az föltehetően a bölcseleti vonatkozások miatt lehetséges. Köztudott, hogy a magyar költő sok bölcseleti munkát olvasott; „mit csináljak, ha költő voltom ellenére kényszerít a filozófia is?” – írta már 1928. november 16-án (Vágó 1975, 185). A német nyelvű költészetben nagyon erős hagyománya van bölcselet és költészet rokonításának, de ez nem igazán köthető egy adott korszakhoz. Benn Rilke, George, Nietzsche, sőt Hölderlin némely szövegéből is meríthetett ösztönzést. József Attilának nem állt rendelkezésére ilyen gazdag örökség, s ez tagadhatatlanul eredetiségét bizonyítja.

Mennyiben indokolt műveinek összehasonlítása a francia költészettel? Tverdota György a „poésie pure” vitájával hozta összefüggésbe a Medáliákat: „A versciklus a tiszta költészet hermetikus, az elízió (…), az értelemkövetés műveletével bátran és határozottan élő mallarméi változatát valósítja meg.” Az Eszmélet rendkívül alapos elemzésében azután olyan megfogalmazáshoz folyamodik, amely egyszerre tagadja s veszi át Kulcsár Szabó felfogását: „A mallarméi tiszta költészet felől a költő a baudelaire-i tiszta költészet irányába tett fordulatot.” Talán érezvén, hogy állítását valaki úgy is értelmezhetné, hogy mintegy az időben visszalépésre vonatkozik, némileg védekezve hozzáteszi: „Van olyan vélemény, amely szerint az igazán korszerű költő túllép a hasonlaton” (Tverdota 2004, 102–103, 104, 140). Lehet, az utalás Bennre vonatkozik, aki a modern líra négy ismérve közül a másodikként valóban a hasonlat mellőzését említette. Észrevétele, mely szerint „egy MINT mindig az elbeszélésnek, a tárcaszerűségnek a behatolása a lírába” (Benn 2001, 18), nem célkitűzés, de több évtizedes tapasztalatból levont tanulság. Állításához hozzá lehet tenni, hogy Mallarmé szimbolizmusának is nagyon lényeges összetevője volt a hasonlat mellőzése. József Attila költészete tehát ebben a vonatkozásban éppúgy nem hasonlít Mallarmé vagy Benn műveihez, mint a Te meg a világ írásmódja. Ha az Eszmélet némely részlete az „álomleírással” rokon – márpedig Tverdota ezt állítja a második szakaszról (Tverdota 2004, 123) –, akkor a költemény írásmódja inkább a szürrealizmussal hozható összefüggésbe. Mallarmé műveiben tudtommal nincs igazán kitüntetett szerepe az álomnak.

Azokat a kései verseket, melyekről korábban Németh G. Béla azt állapította meg, hogy „kijelentésszerűek, gnóma-, axióma-, szentencia-karakterűek” (Németh 1982, 57), újabban Bókay „vallomásos költészet”-ként jellemezte. Ez a szakkifejezés angol nyelvterületről származik. 1959-ben M. L. Rosenthal vezette be, Robert Lowell Life Studies című kötetének méltatásakor. Utóbb azután kiterjesztette a használatát, olyan irányzatot jelölt vele, melynek Lowell mellett a nálunk jól ismert és Bókay legutóbbi könyvében is szerepeltetett Sylvia Plath, valamint Allen Ginsberg, Theodor Roethke, John Berryman és Anne Sexton volt a fő képviselője. Rosenthal 1967-ben kiadott könyve, a The Modern Poets: American and British Poetry Since World War II (New York: Oxford University Press) nyomán a kifejezést magyar értekezők is átvették. A különbség Németh G. Béla s Bókay Antal megközelítése között nyilvánvaló, és József Attila költeményeinek befogadástörténete szempontjából figyelmet érdemel. Németh G. Béla az Eszméletet is a kései művekhez közelítette, arra hivatkozván, hogy „tüzetes analízis után az is inkább a végszakaszhoz tartozik” (Németh 1982, 48), Bókay viszont a korábbi művet s az utolsó időszak termékeit két fejlődési szakasznak feleltette meg, azt sugalmazván, hogy élete végén a magyar költő mintegy megelőzte az angol nyelvű költészetben a második világháború után kibontakozott irányt. Erre enged következtetni az a kijelentése, hogy „József Attila sajátos helyzetéből következően már nagyon korán (poétikai értelemben talán túl korán) bejárja ezt az utat” (Bókay 2004, 26).

Ismeretes, hogy a történeti folyamatok megszakítottságára vonatkozó föltevés idegen szerzők munkáiból került át a magyar szakirodalomba. „Az egyes episztemék közötti átmenetek Foucault számára nem megmagyarázhatóak” – írja Bódy Zsombor (Bódy 2003, 38), és észrevétele teljesen indokolt. Nem szükséges posztmodern felfogásra hivatkozni ahhoz, hogy kétségbe vonjuk a célelvű előrehaladást a művészetekben. A szó- s írásbeli költészet összehasonlító tudósai is arra a következtetésre jutottak, hogy az „evolúciós szakaszok (stages) gondolata talán már nem használható (helpful) fogalom” (Finnegan 1992, 268). A posztmodern távlat kizárja a lehetőséget, hogy egyenes vonalvezetésű fejlődéstörténetben gondolkozzunk. Ha nem ilyen távlatból szemlélődünk, viszonylag kevés a hasonlóság József Attila s az említett nem magyar költők művei között.

Az viszont legalábbis valószínű, hogy az Eszmélet szövegéből ki lehet hallani a Te meg a világ némely költeményére jellemző írásmód ösztönzését. A megszorításra szükség van, mert Szabó Lőrinc ebben a kötetében kiemelkedően szép költemények mellett nagyon rossz verseket is közreadott – talán elég a Szeretlek című verset említeni. Az Eszmélet negyedik és hetedik szakaszának zárlata:

ami van, széthull darabokra

illetve

s láttam, a törvény szövedéke

mindíg fölfeslik valahol.

talán összefüggésbe hozható Az Egy álmai utolsó szakaszának egyik sorával:

az igaz, mint hamu porlik el;

Ezek a megnyilatkozások éles ellentétben állnak azzal, amit Koestler a kommunizmusból kiábrándulása után zárt rendszernek nevezett. „Azt tekintem »zárt rendszernek« – írta –, ami olyan egyetemes módszert ígér, amellyel minden jelenséget meg lehet magyarázni és az ember minden bajára gyógyírt lehet találni. Az ilyen rendszer nem engedi meg, hogy újonnan megfigyelt tények alapján módosítsák. (…) Ha egyszer beléptünk a bűvös körébe, elveszítjük ítélőképességünket” (Koestler 1952, 231).

Vannak József Attilának olyan költeményei, amelyek éles ellentétben állnak az elért bizonyosságnak efféle hiedelmével. Nincs kizárva, ezek a legjelentősebb művészi teljesítményei.

Az életmű ellentmondásai

Megfontolást érdemel a figyelmeztetés, hogy „a marxista magyar irodalomtörténet-írás alighanem éppen a harmincas évek irodalmáról alkotta a legönkényesebb és leginkább átideologizált képet” (Kulcsár Szabó 1996, 13). Nem tagadható, hogy ez az örökség is része a művek hatástörténetének, mint ahogyan az életrajzi megközelítés hozadékát sem lehet kitörölni. Segíthetnek a művek értelmezésében, de kockázataik is vannak. Az életrajzi szempont érvényesítése könnyen feledteti, hogy a megfogalmazott művészi szándék és a mű hatása sosem esik egybe. Ami a költőnek a kortársak emlékezetében fönnmaradt szavait illeti, ezek sokszor inkább a kortásakra vetnek fényt, s csak kevésbé az alkotóra. A kultusz olykor lényeges mozzanatokat fed el, már csak azért is, mert a kortársak nem mindig az általuk ismert teljes igazságot vetették papírra. „Sok mindent abból, ami akkor kizúdult belőle, ma sem írhatok le” – jegyzi meg Illyés Gyuláné a költővel folytatott legsúlyosabb beszélgetéséről (Illyés 1987, 101). Szabolcsi Miklós adatokban olyannyira gazdag négykötetes művének már az elején kénytelen volt leszögezni, hogy a költő idősebb nővérének könyvében – amely érthető módon megkülönböztetett hitelességű forrásnak számít – még az adatok egy része is „teljesen hibás”, nem is szólva arról, hogy József Jolán „különféle részeket költött bele” a költő levelébe, mások tanúságtételéről pedig általában megállapítható, hogy „az emlékezéseket csak nagy fenntartással lehet használni” (Szabolcsi 1963, 50, 276, 234), hiszen a múlt fölidézője „nyilván későbbi gondolatokat vetít vissza” (Szabolcsi 1977, 570). Az életrajzi megközelítés fogyatékosságaira újabban Tverdota György is fölhívta a figyelmet, hangsúlyozván, hogy a visszaemlékezők állításainak „autentikus voltát nehéz igazolni” (Tverdota 2004, 22).

Másfelől viszont József Attila költészete mint történeti alakulat nem függetleníthető a két háború közötti magyar szellemi élet hangúlyozottan változó megítélésétől. Különösen komolyan vehető ez a rész-egész összefüggés, ha igaz, hogy e költészet több szempontból is rokonítható Szabó Lőrincével. Ilyen távlatból ítélve, nem egészen bizonyos, hogy a késő modern korszakküszöb – mely kifejezést először hihetőleg az 1980-as évektől Magyarországon is jól ismert John Barth használt azzal a céllal, hogy az általa is képviselt, posztmodern prózát megkülönböztesse Thomas Pynchon és mások késő modernnek elkeresztelt írásmódjától (Barth 1980) – sokkal tartalmasabb fogalom, mint a bartóki modell vagy a népi szürrealizmus. Eddig egyikük jelentéskörét sem sikerült eléggé határozottan körvonalazni. A késő modern esetében azért sem könnyű ez a feladat, mert az sem okvetlenül egyértelmű, mit is nevezzünk modernnek. Egy korábbi tanulmányomban az Élektra újszerűsége s A rózsalovag visszatekintő jellege közötti ellentétre próbáltam hivatkozni, de nagyon is elképzelhető, hogy folytonosság is egymáshoz kapcsolja Richard Strauss két alkotását, és hasonló kettősség jegyében is lehet jellemezni a Tristan s a Meistersinger viszonyát. Mielőtt azonban biztosak volnánk megnyugtató végkövetkeztetésünkben, érdemes eltűnődni azon, vajon igazán meggyőzően lehet-e bizonygatni a folytonosságot A tavaszi áldozat s a Pulcinella, avantgárd és újklasszicizmus között. Ez utóbbi kérdésről a magyar irodalom történészének is tudomást kell vennie. Nem túlzottan részleges-e a rokonság A ló meghal s Kassák páros rímes versei vagy akár a Szegényember balladája s a Medáliák között?

Sajnálatos és talán meglepő is, hogy az újhistorizmus ösztönzése ez idáig kevéssé érzékelhető József Attila tevékenységének méltatásaiban, hiszen Szabolcsi Miklós négy kötete nagyon sok anyagot szolgáltat egy olyan megközelítéshez, amely a művelődéstudomány (cultural studies) szellemében fogant. Való igaz, hogy számolni kell annak a kísértésével, hogy a magát „új”-nak feltüntető historizmus valójában visszatérést is jelenthet a régebbi pozitivizmushoz, de e veszély nem indokolhatja, hogy a két háború közötti magyar politikai s szellemi életből mintegy kiemeljük s tőle függetlenül értelmezzük József Attila szövegeit.

Az 1919 s 1945 közötti magyar művelődésben sokféle, olykor egymásnak ellentmondó irány érzékelhető. Szabó Dezsőtől Bajcsy-Zsilinszky Endréig számos olyan személyre lehet hivatkozni, akinek hátrahagyott írásaiban nehéz volna folytonosságot bizonyítanunk. A történeti összefüggésrendszert idézzük föl, ha „József Attila támaszkodását Pauler Ákos filozófiájának bizonyos mozzanataira” vesszük figyelembe (Tverdota 2004, 145) az Eszmélet olvasásakor, de ehhez érdemes hozzátenni: Pauler felfogása aligha békíthető össze marxistának nevezhető eszmékkel. Talán még azt is célszerű volna megvizsgálni, nem hatott-e a költő bölcseleti érdeklődésére Bartók György szemlélete, hiszen járt azokra az órákra, amelyeket Böhm Károlynak ez az egykori tanítványa tartott a szegedi egyetemen. Bartók Lipcsében és Heidelbergben is tanult, majd nemcsak Kantról jelentetett meg könyvet, de Fichte egykori tanítványának, Köteles Sámuelnek munkásságáról is közölt hosszabb tanulmányt az Athenaeum 1910–11-i évfolyamában – föltehetően azt a könyvet is tanította, melynek az „én személyes önazonosságá”-ra vonatkozó fejtegetéséből e dolgozat elején idéztem (Köteles 1839, 26) –, s alighanem Heidegger legkorábbi magyar olvasói közé tartozott. Mindenesetre nagyon is indokolt hangsúlyozni, hogy József Attila alkotásai sokféle szellemi ösztönzéssel hozhatók összefüggésbe, s már csak ezért is indokolt a figyelmeztetés, mely szerint életművének „szólamai nem okvetlenül konszonánsak egymással” (Veres 2001, 67). Nem lehet ugyan kizárni annak a lehetőségét, hogy a következetlenségek inkább látszólagosak, és mélyebb folytonosságot álcáznak – talán hasonló módon, mint Kosztolányi esetében –, de ennek kimutatásához az eddiginél sokoldalúbb fogalmat kellene kapnunk a korszak magyar és nem magyar művelődéséről.

Az eszmetörténeti s életrajzi vizsgálódásokhoz hasonlóan a lélektani elemzés érvénye is részleges az irodalomtörténet számára. Tverdota joggal teszi föl a kérdést a Vallomás, illetve a Rapaport-levél néven emlegethető szöveg taglalása közben: „Vajon József Attila »tudattalanjának« működését nem befolyásolták-e itt és másutt a mélylélektan nagyon is elméleti sugallatai?” E kérdés valójában állításként is olvasható, s akkor ki lehet zárni a lehetőséget, hogy e szövegek bármelyikében „a szerepek mögül fölbukkanna a leplezetlen, nyers én”. A szövegmagyarázó nagyon indokoltan hitelteleníti az idézett föltevést, arra hivatkozván: „a költő ezekben az 1934-es írásokban is valamilyen szerepekben nyilvánul meg” (Tverdota 2004, 45). Mivel nem valószínű, hogy létezik olyan nyelvi megnyilatkozás, amelyet ne lehetne összefüggésbe hozni megalkotott szereppel, aligha van értelme bizonygatni, hogy a Rapaport-levélnek az anyára vonatkozó szövegrészei „többnyire nem empirikus lelki realitások közvetlen dokumentumai, hanem elméletileg orientált konstrukciók” (Lengyel 2003, 124). Ezért csak annyit kockáztatnék meg: a József Attilától származó szövegek némelyike nagy hatású költészet, a szóban forgó két szöveg viszont nem ide tartozik.

Nem szükséges a név nélküli irodalomtörténet eszményét vallani ahhoz, hogy elismerjük olyan szemlélet létezését, amely nem az életművet fogadja el egyedül érvényes egységnek az irodalomtörténetben. Bármennyire vitathatók is a korszakolások, lényegében ilyesféle alapföltevés a kiindulópontjuk. Különösen akkor nehéz ragaszkodni az életmű egységéhez, ha „a szubjektivitás felől megértett én konstrukciót lebontó” költészetet keresünk a harmincas évek magyar irodalmában (Kulcsár Szabó 2001, 24).

Elképzelhető, hogy a rendelkezésünkre álló megközelítések közül a hatástörténet segíthet leginkább abban, hogy megértsük József Attila életművének belső ellentmondásait. Az ilyen irányú vizsgálódásnak két ellentétes kísértéssel kell szembenéznie: vagy a vélhetően megtörténtre kell szorítkoznia – mintha olykor Jauss is beérte volna ennyivel –, vagy az elődök véleményének kiigazítására kell törekednie, s akkor esetleg az előírásszerű hangnembe kénytelen átváltani. Ez utóbbi érzékelhető Lőrincz Csongor figyelemre méltó tanulmányában. Némi elégedetlenséggel állapítja meg az olyan 1928–32 között írt versekről, amelyek „»tájleíró« elemeket mozgósítanak a lírai »én« önmagára (…) való kérdezésében, önértelmezésében”, hogy e szövegek eldöntetlenségekben bővelkedő „aposztrofikus konfigurációja (…) nem sok nyomot hagyott a recepcióban” (Lőrincz 2001, 123–124). Akadállyal is kell számolnia a hatástörténet tanulmányozójának: sokszor nehéz elegendő s megfelelő bizonyítékot találni a művek olvasottságára, illetve értelmezéseire. Azt a föltevést sem volna könnyű igazolni, mely szerint „hatástörténeti tény, hogy míg a modernség önmegértésének kérdésirányaiban beállt gyors ütemű váltakozás úgyszólván a 20. század minden klasszikusát kiszolgáltatta már valamely fokú átértékelésnek, úgy látszik, József Attila az egyedüli, aki biztonsággal őrzi megszilárdult helyét a kánonban”. Nem vagyok bizonyos abban, hogy „ilyen töretlen a fogadtatástörténete”. Talán még az sem magától értetődő, hogy József Attila a „legszilárdabban kanonizált modern klasszikusunk” (Kulcsár Szabó 2001, 15, 18–19).

Azokat a verseket, amelyekben a költő egy politikai mozgalom szószólójaként nyilatkozik meg, még ma is tudom kívülről. Vonakodom elfogadni, hogy „minden ideológiai töltetük ellenére mégis az úgynevezett »jó« vagy »sikerült« műalkotások csoportjába tartoznak”, és vélt sikerüket nem indokolnám azzal, hogy „ezekben is jórészt a más jellegű költeményekből ismert elemek, motívumok szerepelnek” (Lőrincz 2001, 140–141), mert versolvasáskor nem okvetlenül motívumok fölismerésére összpontosítom a figyelmemet. A szóban forgó verseket Fried István találóan „képviseleti költészet”-nek nevezte, s a „városi folklórhoz” közelítette (Fried 2001, 83–84). Csakis annyit mondhatok: számomra e szövegek jelentékeny mértékben leértékelődtek a legutóbbi évtizedekben. Nem tudom, mekkora az az értelmező közösség, amelyhez tartozom, de elgondolkoztatónak vélem, hogy a költő rendíthetetlen barátja és nyelvének kiváló méltatója már a második világháború idején így írt a Munkásokról: „Képzeletét béklyóba szorítják a káté-szocializmus képzetei. Micsoda esések a lendületek után, mikor egy-egy konvencionális marxista szólam, mint kolonc visszarántja a prózába a költőt. (…) Költészet és eszményretorika váltakozik az üresen konvencionális befejező sorig” (Németh é. n., 112).

Annyit talán megkockáztathatok, hogy töretlenségről beszélni József Attila költészetének hatástörténetében megtévesztő, mert az 1950-es években e költőnek más szövegeit tanították, mint manapság. Akár van köze a Haszon, a Lebukott, a Munkások című, a Mondd, mit érlel... kezdetű versezetnek vagy a Bérmunkás-balladának a Dreigroschenoper némely betéteihez, Kästner egyes szövegeihez vagy Faludy György balladautánzataihoz, akár nincs, nem tudok olyan Valérytől, Poundtól vagy Benntől származó versről, amely rokonságot árulna el velük. Szabó Lőrinc versei között lehet hasonlót találni. A Szegénynek lenni s fiatalnak utolsó előtti szakaszából idéznék két olyan sort, mely 1926-ban, a Fény, fény, fény című kötetben így jelent meg:

vissza, vissza, testvéreim,

kezdetek, lelkek, proletárok!

Később a költő ezt a változatot közölte:

tanulnunk kell, testvéreim,

ujak, indulók, proletárok.

Egyáltalán nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy a mozgalmi versek felől is olvasható az Eszmélet. Különösen a harmadik és tizedik szakaszra lehet hivatkozni. Csakhogy az is lehetséges, hogy az

(…) e léha, locska

lelkek közt ingyen keresek

bizonyosabbat, mint a kocka

szavakkal megfogalmazott igény kielégíthetetlenségét sugallja a későbbi szakasz zárlata, amely úgy jellemzi a „meglett ember”-t, mint aki

nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

Ez a két sor akár összefüggésbe is hozható egy 1924 októberében keletkezett vers, A csoda kezdő szakaszával:

Kár volna magamat eladnom

Célért, eszméért, okért, hitért.

Hogy magyarázzam az eget másoknak.

Eladni magamat semmiért.

Amennyiben a művész és az anarchista közötti rokonság megfogalmazásaként is olvashatók e szavak, valóban föltételezhető távoli párhuzam Gottfried Benn némely megnyilatkozásával.

Kulcsár Szabó Ernőnek tökéletesen igaza van akkor, amidőn a párttörténeti, életrajzi s lélektani megközelítés egyoldalúságára, sőt buktatóira figyelmeztet, ám az ő érvelése is vitatható, mikor az Eszmélet értelmezése közben „az Ihlet és nemzet (…) okfejtésé”-re hivatkozik (Kulcsár Szabó 2001, 17). Értekező műben kifejtett gondolatmenet nem okvetlenül felel meg költői műben megnyilvánuló szemléletnek. Az idézett állítás éppúgy megkérdőjelezhető, mint Tverdotának az Eszmélet harmadik szakaszára vonatkozó kijelentése, mely szerint: „Aki ismeri József Attila művészetbölcseleti koncepcióját, pontosan tudja, miről beszél itt a költő” (Tverdota 2004, 134).

Akár volt tudathasadása a költőnek, akár nem, annyi bizonyos, hogy az én azonossága már meglehetősen korán kérdésesnek mutatkozott a költészetében. Hevenyészett példaként az 1924-ben írt költeményekből idéznék:

Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,

Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,

            (Nyár volt).

Mindig figyel valaki – biztos kancsal –

A hátunk mögött. Hátrafordulok:

Ki vagy? … (…)

Csak én vagyok, csak én! (…)

         (Figyel a kancsal)

Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz (…)

            (József Attila, hidd el...)

Ezek a költemények előrevetítik a személyiség egységének elbizonytalanítását az olyan kései versekben, mint például az 1936 utolsó két hónapjára keltezett Magány, amelynek végső szakaszában olvasható a következő sor:

látom a szemem: rám nézel vele.

Természetesen lehet másféleképpen is olvasni e költeményeket. A Magány például az úgynevezett szerelmi költészet köréhez is kapcsolható, csakhogy ez egyáltalán nem cáfolja az itt adott értelmezést. Ellenkezőleg: a szerelmi líra évszázadok óta alkalmat adott az én azonosságának megkérdőjelezésére. Csakis akkor lehetne tagadni ezt, ha az idézett szöveget nem költeményként, de magánlevélként olvasnók. A verseket más versekhez képest is írják és olvassák, s a Magány a líra nagy múltú hagyományába illeszkedik.

Azok a költemények is összefüggésbe hozhatók a lírai én hasonló értelmezésével, amelyeket Németh G. Béla önmegszólító versekként jellemzett. Közös tulajdonságukat olyan párbeszédben jelölte meg, amelynek csak „egyik felét halljuk”. A szorongás (Sorge) kiáltásaként értelmezte e szövegeket, és az „erkölcsi jelleg”-re utaló szókincsű „önfelszólítás” mellett „a létige (…) felszólító módban” szerepeltetését és a „szentenciózusság”-ot vélte megkülönböztető tulajdonságuknak (Németh 1982, 117, 154, 157, 160–161). Amennyiben „az (Én költő vagyok...) szerepképlete összeegyeztethetetlen az Ars poeticaéval, a Thomas Mann üdvözlésének emberképe szögesen szemben áll az Eszméletével, A város peremén nyelvfölfogása pedig kizárja Költőnk és Koráét”, valóban nem lehet József Attila verseit „valamely egységes (…) én hangjaként” hallani (Kulcsár Szabó 2001, 19), csakhogy ez más költőkre, éspedig nem csak a 20. században éltekre is vonatkoztatható. Vajon a Tündérálom a teremtett költői én vonatkozásában nem áll-e közelebb Vörösmarty némely költeményéhez, mint Az apostolhoz?

Való igaz, hogy az Eszmélet erősen különbözik „a saját hanghoz kötött lírai bensőség (Innerlichkeit) megnyilvánulásától”, de ez nem okvetlenül „költészettörténeti fordulópont” (Kulcsár Szabó 2001, 22), hiszen ebben a vonatkozásban Hopkins vagy Mallarmé hangúlyozottan személytelen költeményei is szembeállíthatók a romantikus örökséggel. „Az egyén (…) semmi módon nem fix vagy önálló alany, hanem társadalmi folyamat, a termelésnek tárgya és alanya, társadalmi alany és társadalmi tárgy” – írta a költő egyik értekezésében (József 1958, 122), és már korábbi szövegei is kétségessé teszik a következetes ragaszkodást valamilyen értékrendhez. „Ha statisztikát készítenénk József Attila igekötőiről – érvel a költő személyiségének egyik elemzője –, bizonyára kitűnne az »el-« gyakorisága. (…) Ezzel párhuzamos a »szét-« igekötő használata (…), világosan utalva énjének szétesésére” (Kassai 2003, 188). E föltevésnek nem mond ellent, hogy a Mondd, mit érlel… más a beszélő megnyilatkozása, és a beszélő más olvasót szólít meg, mint az Eszmélet. Talán nem túlzás azt állítani, hogy „bizony kérdésessé tehető (lenne) a kései József Attila-versek egyazon szerzőnek tulajdonítása” (Janzer 2001, 71). Sőt, olykor egyazon költemény szövegében is érzékelhető a jelentés szétszórtsága. József Attila éppúgy világosan látta a jelentő értelemképző szerepét, mint Kosztolányi, hiszen az Ady-vízióban nyomatékkal hangsúlyozta, hogy „a rím olyan dolgokat fon össze, amelyeknek különben semmi közük egymáshoz” (József 1995, 167). Ezzel is magyarázható, hogy az Eszméletben „teljesen ellentétes kijelentések egymás mellé kerülnek. Nem vitáznak egymással, nem folytatnak dialógust, csupán egymás mellett vannak” (Janzer 2001, 75).

A mű befejezetlensége

E költészet olvasója nemcsak arra kényszerül, hogy elveszítse az életmű egységébe vetett hitét, de az egyedi műalkotás azonosságának eszményét is kérdésesnek kell tekintenie. Tagadhatatlan, hogy a szövegváltozatok, illetve az egyik versből a másikba átemelt sorok legalábbis kétségessé teszik az önmagára zárt, befejezett mű eszményét, de elhamarkodott volna ezt a korszak jellemző vonásaként számon tartani. A romantika, sőt már a reneszánsz költői is folyamodtak hasonló megoldásokhoz. Ez indokolta a különböző változatokat közreadó kiadások megjelentetését. Nincs kizárva, hogy a végleges szöveg eszménye voltaképp csak meglehetősen szigorú korlátok között érvényesült az irodalom történetében. Elképzelhető, hogy valamely olvasó nem a véglegesnek mondott változatot tartja a legértékesebbnek. Szabolcsi Miklós alighanem joggal jegyezte meg, hogy az 1923 végén írt Karácsony első változatához képest „a Nem én kiáltokban közölt tömörített változat (…) egységesebb, halkabb – de erőtlenebb” (Szabolcsi 1977, 273). Nemcsak a szövegközöttiség, de az újraírás és a töredékesség is általában a költészet jellemzője, ezért nagyon óvatosan kell bánnunk az időszakaszokra vonatkoztatással. Nehéz eldönteni, befejezett szöveg hatását kelti-e például a Klárisok. Egyetlen költemény-e az Eszmélet, ahogyan Szabolcsi Miklós gondolta, azzal érvelvén: „mint ahogy az egyes szakaszok voltaképpen egy-egy emelkedő-eső részből vannak összetéve (…), úgy feszül egymásnak a vers első fele, az I–VI. szakasz, a második felének”, továbbá: „egymás tükörképeként áll az első és utolsó szakasz”, s ez utóbbi „a feloldás, a lezárás, a szintézis szakasza” (Szabolcsi 1969, 49, 61–62), avagy versfüzér, amint Tverdota véli? Őszintén szólva nem tulajdonítok túlzottan nagy jelentőséget e vitának. Értelmezés kérdése, hogy tizenkét versként avagy egyetlen költeményként olvasom József Attilának e szövegét. A 21. század elején már másként olvasunk verset, mint korábban, hiszen az avantgárd és posztmodern alkotások mintegy hozzászoktattak bennünket ahhoz, hogy viszonylagosnak lássuk a különbséget szerves vagy hangsúlyozottan megszerkesztett egész és véletlenszerű halmaz („bricolage”) között. Nem maradéktalanul meggyőző érv, hogy ha a költemény „szerkezete kifejtő, haladványos lenne”, a halált megidéző ötödik és a gyerekkorra visszaemlékező nyolcadik szakasznak „helyet kellene cserélnie” (Tverdota 2004, 196), mert hiszen még elbeszélő művekben is gyakori, hogy a korábbi esemény a szövegnek későbbi részében szerepel. Általánosságban megállapítható, hogy az irodalmi alkotások létezési módjából következik, hogy a különböző részek sorrendje az értelmezéstől függ, vagyis nem tételezhető föl egyetlen, véglegesen rögzített egymásután.

Amennyiben igaz, hogy a negyedik versszak „a világról két víziót állít szembe egymással, egy statikusat és egy dinamikusat, egy deterministát és egy vitalistát” (Tverdota 2004, 149), akkor még egy szakasz egységét is kétségbe lehet vonni, hiszen az első öt sor végén pont áll, és semmiféle nyelvi jel nem utal arra, hogy az utolsó három miféle viszonyban áll az első öttel:

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

Ha elfogadjuk, hogy szembeállításról van szó, akkor egyes szakaszok között is föltételezhetünk hasonló viszonyt.

Természetesen lehetne arra gondolni, hogy az ilyen mellérendelés különösen jellemző a 20. századra, csakhogy tagadhatatlan, hogy korábbi verseknél is érzékelhető. Coleridge Kubla kán című költeményének két része között például egyáltalán nem nyilvánvaló a kapcsolat, ellentét vagy oksági összefüggés. Ugyanaz a szöveg nem ugyanaz a mű különböző értelmezésekben. Schumann Karneválját Robert Casadesus egyetlen lendülettel fogja át, Arturo Benedetti Michelangeli sokkal lassabb előadásában olyan rövid töredékek füzéreként hangzik ugyanez az alkotás, amelyeknek a sorrendje sem okvetlenül meghatározott. Hihetőleg történeti csalódás, hogy az újabb szövegek egységét olykor lazábbnak érezzük. Ismeretes, hogy Samuel Johnson 18. századi költő s értekező távoli világok erőszakos egymás mellé kényszerítését vélte látni némely 17. századi költők verseiben. A szerves egység eszménye aligha létezett a romantika előtt.

Véletlenszerű-e az Eszmélet szakaszainak sorrendje? Többféle folytatás hatását is érzékelheti az olvasó. Példaként kint és bent viszonyának bonyolítása említhető a második, harmadik és hatodik, vagy a széttöredezésre, a törvény szövedékének fölfeslésére, illetve a múlt meghasadására vonatkozó szavak összefüggése a negyedik, hetedik és kilencedik szakaszban. Egyáltalán nem bizonyos, hogy nem fogható föl e kétszer három részlet olyan folyamat két szemléletének kibontakoztatásaként, amely a többi szakaszt is értelmezheti, majd pedig úgy jellemzi a beszélőt, mint

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.

Ha a tizedik s tizenegyedik szakaszt a sztoikus és epikureista értékrend szembeállításával hozzuk összefüggésbe, akkor feltolul a kérdés, nem olvasható-e a végső szó olyan bölcsesség megnyilvánulásaként, amely túljutott a bizonyosság fürkészésén. Magától értetődik, hogy ezúttal nem vállalkozhatom a költemény értelmezésére. Pusztán annyit szeretnék jelezni: fontos szerepet játszik benne a kimondatlan, de ez nem zárja ki, hogy a tizenkét szakaszt egyetlen folyamat részeiként olvassuk.

Az Eszméletet többen magyarázták, mint szerzőjének bármely művét. Az, hogy keményen ellenállt a kisajátításnak, és egyúttal a József Attila költészetével foglalkozó vizsgálódások megannyi fonákjára hívja föl a figyelmet, ékesen bizonyítja, milyen kivételesen jelentős alkotás. Nem fogalmaz meg erkölcsi tanulságot, és aligha olvasható egységes szerzői hang megnyilatkozásának. Talán erre is visszavezethető nagy művészi hatása.

Hivatkozások

Barth, John (1980) „The Literature of Replenishment: Postmodernist Fiction”, Atlantic Monthly 245. 1: 65–71.

Benn, Gottfried (2001) „Probleme der Lyrik”, in Sämtliche Werke, Stuttgart: Klett–Cotta, VI, 9–44.

Bezeczky Gábor (2003) „Az irodalomtörténet mint mesemondás”, in Zemplényi Ferenc–Kulcsár Szabó Ernő–Józan Ildikó–Jeney Éva–Bónus Tibor (szerk.) Látókörök metszése, Budapest: Gondolat, 57–81.

Bódy Zsombor (2003) „Michel Foucault és a történeti diszciplína”, in Szekeres András (szerk.) A történész szerszámosládája, Budapest: L’Harmattan–Atelier, 37–50.

Bókay Antal (2001) „Határterület és senki földje: Az én geográfiája az Eszmélet XII. szakaszában”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 158–171.

Bókay Antal (2004) József Attila poétikái, Budapest: Gondolat.

Bokor László (szerk.) (1987) Kortársak József Attiláról, Budapest: Akadémiai.

Bonnefoy, Yves (2000) La communauté des traducteurs, Strasbourg: Presses Universitaires..

Bonnefoy, Yves (2004) Shakespeare and the French Poet, Naughton, John (ed.), Chicago: The University of Chicago Press.

Davie, Donald (1964) Ezra Pound: Poet as Sculptor, New York: Oxford University Press.

Eliot, Thomas Stearns (1950) Selected Essays, New York: Harcourt Brace and Co.

Fenyő D. György (2003) „Megkapaszkodás és elszakadás: József Attila: (Könnyű emlékek...)”, in Tverdota György–Veres András (szerk.) Testet öltött érv: Az értekező József Attila, Budapest: Balassi, 85–95.

Finnegan, Ruth (1992) Oral Poetry: Its nature, significance and social context, Bloomington, IN: Indiana University Press.

Fried István (2001) „József Attila »háromgarasos« versei”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 79–90.

Gadamer, Hans-Georg (1999) Gesammelte Werke, Tübingen: J. C. B. Mohr.

Horváth Kornélia (2001) „Versnyelv és műfajváltás József Attila Rejtelmek című versében”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 142–157.

Kappanyos András (2001) „Eszek”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 242–249.

Illyés Gyuláné (1987) József Attila utolsó hónapjairól, Budapest: Szépirodalmi.

Janzer Frigyes (2001) „József Attila vagy József Attilák”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 71–78.

József Attila (1958) Összes művei, III, Budapest: Akadémiai.

József Attila (1995) Tanulmányok és cikkek 1923–1930, Budapest: Osiris.

Kassai György (2003) „Ősiség és folytonosság József Attilánál”, in Tverdota György–Veres András (szerk.) Testet öltött érv: Az értekező József Attila, Budapest: Balassi, 186–192.

Koestler Arthur (1952) Arrow in the Blue: An Autobiography, London: Collins with Hamish Hamilton.

Kenner, Hugh (1971) The Pound Era, Berkeley and Los Angeles: University of California Press.

Köteles Sámuel (1839) Philosophiai anthropologia, Buda: Magyar Tudós Társaság.

Kulcsár Szabó Ernő (1996) Beszédmód és horizont: Formációk az irodalmi modernségben, Budapest: Argumentum.

Kulcsár Szabó Ernő (2001) „»Szétterült ütem hálója«: Hang és szöveg poétikája: a késő-modern korszakküszöb József Attila költészetében”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő– Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 15–41.

Kulcsár Szabó Ernő (2004) Szöveg – medialitás – filológia: Költészettörténet és kulturalitás a modernségben, Budapest: Akadémiai.

Laplanche, Jean–Pontalis, Jean-Bertrand (1973) The Language of Psychoanalysis, New York– London: W. W. Norton and Co.

Lengyel András (2003) „A pszichoanalízis mint »az ödipusz vallás theológiája«: Az úgynevezett Rapaport-levelek egyik értekező betétjéről”, in Tverdota György–Veres András (szerk.) Testet öltött érv: Az értekező József Attila, Budapest: Balassi, 119–129.

Lőrincz Csongor (2001) „Allegorizáció és jelcserélgetés József Attilánál”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 122–141.

Németh Andor (é. n.) József Attila, Budapest: Cserépfalvi.

Németh G. Béla (1982) 7 kísérlet a kései József Attiláról, Budapest: Tankönyvkiadó.

Odorics Ferenc (001) „Az Eszmélet újraolvasása”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő– Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 172–179.

Schafer, R. Murray (ed.) (1977) Ezra Pound and Music: The Complete Criticism, New York: New Directions.

Symons, Arthur (1958) The Symbolist Movement in Literature, New York: E. P. Dutton and Co.

Szabolcsi Miklós (1963) Fiatal életek indulója: József Attila pályakezdése, Budapest: Akadémiai.

Szabolcsi Miklós (1969) A verselemzés kérdéseihez. József Attila: Eszmélet, Budapest: Akadémiai.

Szabolcsi Miklós (1977) Érik a fény: József Attila élete és pályája 1923–1927, Budapest: Akadémiai.

Szőke György (1992) „Ûr a lelkem”. A kései József Attila, Budapest: Párbeszéd.

Tandori Dezső (2001) „A »trouvaille« József Attilánál”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó, Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 53–57.

Tverdota György (2003a) „»Szublimálom ösztönöm«”, in Tverdota György–Veres András (szerk.) Testet öltött érv: Az értekező József Attila, Budapest: Balassi, 141–160.

Tverdota György (2003b) „A József Attila-kutatás dilemmái”, in Tverdota György–Veres András (szerk.) Testet öltött érv: Az értekező József Attila, Budapest: Balassi, 195–213.

Tverdota György (2004) Tizenkét vers: József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése, Budapest: Gondolat.

Vágó Márta (1975) József Attila, Budapest: Szépirodalmi.

Veres András (2001) „Kultúra és megmérettetés: Epizódok a József Attila-recepcióból”, in Kabdebó Lóránt–Kulcsár Szabó Ernő–Kulcsár-Szabó Zoltán–Menyhért Anna (szerk.) Tanulmányok József Attiláról, Budapest: Anonymus, 64–70.

Williams, William Carlos (1986) The Collected Poems, New York: New Directions.