Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

27. fejezet -

27. fejezet -

A néprajztudomány és a falukutatás

A falu kultúrájával szemben kötelességünket nem a múltbeli állapot visszaidézésével, konzerválásával tennénk meg, hanem azzal, ha ennek korszerű fejlődését biztosítanánk

(Gunda 1936, 130).

A húszas évek végén kibontakozó, a harmincas évek derekán tetőző, a parasztság életmódját és társadalmi életét sokoldalúan vizsgáló, általában falukutatásnak nevezett szellemi mozgalom hihetetlenül összetett jelenség volt. Hatása az egész társadalmat átjárta. Legkülönbözőbb pártállású és meggyőződésű csoportokat és személyeket késztetett állásfoglalásra. Jelentékeny számú értelmiséginek életre szóló élményt szerzett. A korabeli kormányzati körökből ellenintézkedéseket váltott ki, de hozzájárult ahhoz is, hogy mérsékelt társadalmi reformokat helyezzenek kilátásba, illetőleg valósítsanak meg. Sőt kormányzati programokat igazolni kész falukutatásokhoz is vezetett. Természetes, hogy a néprajztudomány sem vonta, nem is vonhatta ki magát hatása alól, pontosabban: kölcsönhatásba került vele. Ezt a – szerintem – inkább parttalan, mint pontos határokkal és célokkal jellemezhető mozgalmat, mind vele egyidejűleg, mind az utókorban sokféle, olykor egymásnak szögesen ellentmondó bírálat érte. Ma már azonban egyre inkább az a vélemény, hogy a falukutatáson belül a radikális ifjúsági csoportok és a népi írók szociográfiái az ország lakosságának számbeli többségét alkotó parasztság társadalmi nyomorának tényeit föltárva, végső soron az egész társadalom bajaira ráirányították a figyelmet. Tevékenységük ezáltal – a konzerválás, értékmentés jegyeit sem tagadva – jövőbe mutatott, a társadalmi átalakulás, a demokratikusabb társadalmi berendezkedés és a nemzeti értékek védelmének ügyét szolgálta. Mindez azonban nem jelenti, hogy mindvégig ne működtek volna benne gondolati tévedések és illúziók.

Kettős előzmény: „szociálpolitika” és radikális szociológia

Az előzmények közt pontosan föltérképezhető az a kettősség, amely később ellentmondásosan alakította, radikális ellenzéki és lojális szárnyra bontotta a falukutatást. A parasztság társadalmi helyzetével konzervatív reformer és agrárius körök kezdtek foglalkozni a 19. század végén. A leggyakoribb megközelítési pont a „földmunkások” (napszámosok) bér- és munkaügye volt. Bodor Antal egyetemi hallgatóként társaival 1897-ben Kolozsvárott az angol University Extensionok mintájára kiszállásokat szervezett falvakba az életmód és gazdálkodás tanulmányozására, ismeretterjesztő előadások tartására. Az egyetemi hallgatók az utóbbi célra „Népegyetem”-et alakítottak, melyet azonban az egyetemi hatóságok betiltottak. Közben a Magyar Gazdák Szemléje közgazdasági községmonográfiák készíttetését és kiadását kezdte el. 1906-tól pedig az Országos Széchenyi Szövetség végzett falun úgynevezett szociális gondozó munkát. Diáktagjai közül került ki több, a harmincas években jelentős működést kifejtő agrárszakember: Gesztelyi Nagy László, Weis István, utóbb Kerék Mihály. Weis konzervatív szellemiséggel és gondos tudományos igénnyel írt könyvei (A mai magyar társadalom, 1930; A magyar falu, 1931) népszerűek voltak a kezdő falukutatók körében, jóllehet egyáltalán nem a gyökeres változtatást, hanem azt a „szociálpolitikai” beállítottságot képviselték, amely a parasztság kisebb-nagyobb gondjait a fennálló rend kereteinek épen hagyásával kívánta orvosolni.

Érdeklődtek a század elején a parasztság élete iránt a radikális szociológusok, a Huszadik Század (1900–1919) és a Társadalomtudományi Társaság (1901–1919) tagjai is. Őket azonban nemcsak a falu, hanem inkább a város vagy általában az egész társadalom kérdései foglalkoztatták a politikai változtatás nem titkolt céljával. Kutatást falun keveset végeztek, inkább módszertani igényességük és elméleti tájékozódásuk érdemel figyelmet (például Fényes Samu, Bosnyák Béla, Farkas Geyza egy-egy tanulmánya). William Thomasnak, a pszichológiai szociológia egyik amerikai képviselőjének munkáit követve készítette el empirikus kutatásra szánt útmutató kérdőívét Braun Róbert A falu lélektana (Budapest, 1913) címmel, melyet később szívesen forgattak a falukutatók.

Mindezeknek szinte alig volt köze a néprajzhoz mint szaktudományhoz. Bár Kóris Kálmán (1878–1967), a Galilei-kör alapító tagja, radikális szociológiai nézetek birtokában etnográfiai dolgozatokat is írt, azonkívül, hogy 1919-ben a budapesti Néprajzi Múzeum vezetője volt, jelentős szerepet azonban sem ott, sem később nem játszott.

Fontos körülmény, hogy a magyar néprajz a kései fölvilágosodás és a romantika eszmevilágában gyökerezik. Kezdeteitől főként őstörténeti vonatkozások, a művelődés legkorábbi szakaszainak rekonstrukciója foglalkoztatta. Ezen a beállítottságon a 19. század utolsó harmadától fél évszázadon át ható, etnológiai késztetéseket is nyújtó pozitivizmus eszméi sem változtattak lényegesen. A parasztságra nem mint társadalmi alakulatra tekintettek, hanem mint a legarchaikusabb kultúra hordozójára. Ezért a néprajzkutatók szaktudományi munkáikban ritkán érzékelték az adott korszak társadalmi problémáit, ami azonban nem jelentette valóságismeretük hiányát. Még a népi kultúra fényes oldalát, a díszítőművészetet öt pompás kötetben közreadó Malonyay Dezső sem kerülte ki, hogy élményei között ne számoljon be a kalotaszegi Kúdor Marci Huszár „cucilistá”-val történt találkozásáról, aki fölhívta a figyelmet a drága templomi viselet és az otthoni koplalás összefüggésére. Más kérdés, hogy ennek a „szociológiai szemléletről” árulkodó paraszti észrevételnek Malonyay nem tulajdonított jelentőséget, csupán érdekességként említette. A kor egyik vezető folkloristája, különben terepre nem járó Solymossy Sándor is érzékelte a társadalom felső és alsó rétegei közötti súlyos feszültséget. Györffy István egyik – ritkán idézett – írásában az 1930-as évek elején egyenesen félelmetesnek mondta a parasztok úrgyűlöletét. Igaz, mind ő, mind Solymossy az „úri osztály” parasztot lekezelő, társadalmi vezetését elhanyagoló magatartásával, illetőleg a parasztság erkölcsi romlásával – tehát másodsorban, gondolataik mélyén, az 1920 utáni „hivatalos” Magyarország által kárhoztatott „bomlasztó liberalizmussal” – magyarázták a jelenségeket. Nem javasoltak lényeges társadalmi vagy politikai változásokat. Álláspontjuk – noha részletesen nem fejtették ki – az volt, ami általában a kortárs néprajzkutatóké, hogy a szaktudós lehetőleg ne politizáljon, mert az hivatásának rovására megy. Meg kell azonban említeni, hogy utóbb mégis kapcsolódtak valamilyen formában a falukutatáshoz.

A 20. századi magyar szellemi élet történetéből jól ismert, miként „kompromittálta” magát a szociológia művelőinek 1918–1919-es magatartásával az 1920 utáni kormányok szemében. Míg szomszédságunkban a német, a román és a lengyel faluszociológia komoly állami támogatást élvezett, Európa-szerte alakultak szociológiai tanszékek, nálunk erről sokáig szó sem esett. Az 1924-ben életre hívott Magyar Szociográfiai Intézet, nevével ellentétben, csupán közigazgatási, hely- és államismereti adatgyűjtéssel – de nem anyagának értelmezésével! – foglalkozott. Az 1920-ban alakult, gyökeres társadalombírálattal igazán nem vádolható Faluszövetségre azért érdemes egy kissé jobban odafigyelnünk, mert a korabeli néprajz vezető szakembereit (Bátky Zsigmond, Györffy István, Solymossy Sándor, Madarassy László, Szendrey Zsigmond) tagjai között tudta. A falu című időszakos közlönyébe számos ismeretterjesztő cikket írtak. Az egyesület főtitkára, a már említett Bodor Antal (1875–1955) néprajzi érdeklődésű, az 1920-as évektől – mai kifejezéssel élve – a honismereti kutatások igen jószándékú, szorgalmas szervezője volt. Később, amikor ráébred, hogy a „falugondozás” (szociálpolitika) és a falukutatás két különböző feladat, a Magyar Társaság Falukutató Intézetével karöltve adja ki A falukutatás vezérfonalát(Budapest, 1935), egy túlzottan részletező, a fennálló rend iránt lojális, ám minden eszmeiséget nélkülöző monografikus útmutatót. Ugyanaz jellemzi, mint a nem sokkal előtte megjelent, Bodor által írt összegző dolgozatot (A falu megismerése, Budapest, 1934), amelyben falukutató hagyományként először történt hivatkozás Bél Mátyásra, Tessedik Sámuelre, Berzeviczy Gergelyre, Keleti Károlyra, Fényes Elekre, Le Playre, Galgóczy Károlyra, Ecseri Lajosra és másokra, ám anélkül, hogy gondolataikban és törekvéseikben a folyamatosságot a szerző megragadta volna. Rávilágított koncepciótlanságára, arra, hogy vele szemben Ortutay Gyula, aki kevéssel később a magyar népismeretről összefoglaló tanulmányokban értekezett, és talán innen is vett át adatokat, valamint tényeket, nagyon tudatosan, mint a magyar társadalomkutatás szerves előzményét említette Tessedik és Berzeviczy munkásságát. Az ugyancsak Bodor által szerkesztett Honismeret könyve (Budapest, 1935) a radikális falukutatás vitorlájából szelet kifogni akaró kísérletek tipikus megnyilvánulása. Előszavában ismételten vádolta az országos bajok legfőbb okát, a liberalizmust, korholta a néptől és földtől elforduló középosztályt, és városellenes. Szerzői névsora igen vegyes, ugyanis ellentétes törekvések bemutatására is vállalkozott. A feltétlenül lojális szociográfia és társadalomkutatás képviselői mellett találkozunk köztük a történész Szabó István és a szociográfus Kovács Imre, valamint különböző beállítottságú néprajzkutatók nevével: Luby Margit, Lükő Gábor, Szendrey Zsigmond. A könyv széles áttekintést kívánt volna nyújtani a különféle hazai falukutató csoportokról és a külföldi (német, orosz, amerikai, román) szociológiáról egyaránt, de határozott szerkesztői elképzelés hiányában laza és heterogén cikkgyűjtemény maradt.

A néprajzi érdeklődésű szociográfia

Térjünk vissza a húszas évek közepéhez, a fiatal szociográfusok mozgalmának bölcsőjéhez! Ismert, hogy különböző ifjúsági csoportok anélkül, hogy egyeztették volna gondolataikat, szinte egy időben kezdtek falura járni. Időrendben a szlovákiai magyar cserkészeké, pontosabban a tagjaikból alakult Sarlóé az elsőség (1926–1928). Alapindítékuk a reformkor óta ismerős, de most – Trianon után – új küldetéstudattal bővült, Adyra, Móricz Zsigmondra, Szabó Dezsőre hivatkozva mentek a parasztok közé, hogy a kisebbségi magyarság számára erősítő-frissítő kulturális élményt keressenek. A folytatás eltért az előzményektől: a folklór mellett rátaláltak a szociális bajokra. Gyorsan változtak nézeteik, mert 1927–1928-ban még Budapesten jártak tanácsot kérni Györffytől és Bátkytól, akik néprajzi leírásra buzdították őket; 1931-ben néhányan közülük már a marxizmust választották kutatásaik iránytűjévé. Hasonló polarizáció zajlott le más rokon indíttatású csoportosulásokban, a szegedi egyetemisták Bethlen Gábor Körében, a kolozsvári Erdélyi Fiatalok között, a budapesti Bartha Miklós Társaságban is. A közben kibontakozó szociográfiai irodalom toborzó röpiratát az utóbbi kebelében fogalmazta meg Fábián Dániel és József Attila: (Ki a faluba!, 1930).

A nagy gazdasági válság még inkább felszínre hozta a társadalmi gondokat. Magyarországon a Baltikum és a Balkán közé eső országok többségével szemben – itt nem részletezhető – történelmi okok miatt nem szerveződtek erős és huzamosabban fönnmaradó parasztpártok. 1920 után a polgári radikalizmusnak sem voltak kiemelkedő politikai fórumai. A gyökeres változásokat akaró szociográfia mintegy ezeket pótolva jött létre és került a szellemi-társadalmi élet tengelyébe. Nem elégedett meg a szociális gondozás lehetőségével, nem azt gyakorolni, hanem a független társadalomformáló erőnek tartott parasztság életének törvényszerűségeit kutatni indult falura, pozitív irányú változtatások végcéljával. A földreform, a nagybirtok-ellenesség, a parasztság társadalmi alávetettségének megszüntetése, a nincstelen földmunkástömegek nemzetbe integrálása lettek a fő témái.

Az erős bíráló hanggal szemben szinte azonnal jelentkezett mind a jó szándékú, mind az ellenséges érzelmű kritika kifogása, hogy nem tudományos pontossággal, nem rendszeres adatföltárással megalapozottan mutatják be a tényeket. Ez a vád az esetek nagy részében igaz volt, hiszen a szociográfia műfajilag kezdetben is nehezen meghatározható, s a harmincas években még kevésbé kivehetők jellemző vonásai: hol a riport, hol a szépirodalom, hol a publicisztika, esetleg az értekezés eszközeivel él, gyakran egymással is szeszélyesen keverve azokat. Kétségtelen, hogy inkább szubjektivizmussal, ténybeli tévedésekkel, de leginkább módszertani megalapozatlansággal és tájékozatlansággal találkozunk ezekben a többségükben erőteljesen érzelmi beállítottságú művekben, nem pedig tudományos pontossággal és mértékadással. Ugyanakkor hallatlanul nagy tényanyag, ezen belül óriási arányban néprajzi érdekű megfigyelés is található bennük, melyet mindmáig nem dolgozott föl és nem értékelt senki. A mélyebben szántó, a nagyobb tehetséggel megírt szociográfiák a néprajz számára újdonságot jelentő kérdést, a paraszti polgárosulás ügyét is fölvetették. Ezen a ponton is emlékeztetnünk kell arra, hogy fogantatásához híven a magyar néprajzi érdeklődés programszerűen nem találkozhatott hasonló problémákkal, mert alkalomadtán ugyan regisztrálta a hagyományos kultúra eltűnését, de nem az új állapot, hanem az említett archaikus érdekelte. A polgári átalakulással járó változás, a hagyományos világ eltűnésének okait sem nagyon keresték a néprajzkutatók, legfeljebb a már említett módon az erkölcsi színvonal süllyedését, a város romboló hatását stb. jelölték meg, s vagy elfogadták, vagy hittek a folyamatok megállíthatóságában.

Átmenetet képvisel a 19. századi örökség illúziói és a változások visszafordíthatatlanságának tényszerű elismerése között a „Pro Christo” Diákok Háza falukutató munkaközösségének kiadványa: Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete (Budapest, 1936). Az egész falukutató irodalomból kiemelkedő szakszerűségi törekvésére – az utókorral egybehangzóan – már a korabeli értékelések rámutattak. A nagyobb részben néprajzi érdeklődést is képviselő résztvevők több forrásból merítve alakították ki a vizsgálat módszerét. Ezek közt a legnagyobb hatást a francia Maunier és a román Gusti monografikus iskolája gyakorolta. A tárgyszerű és lehetőség szerint számsorokkal hitelesített leírás egyaránt tartózkodott az erősebb társadalombírálattól és a „lázító” megoldási javaslatoktól, de mindez ott volt a sorok között és már a címben is. Az a tény azonban, hogy a kutatók öregcserkészként jelentek meg Kemsén, és a könyvhöz Teleki Pál írt előszót, a hivatalos Magyarország ernyőjét tartotta a vállalkozás fölé. Igaz, két év múlva ugyanez a Teleki záratja majd be az általa létrehozott Táj- és Népkutató Központ budapesti kiállítását, melyet többek között a kemsei munkaközösség néhány tagja is rendezett. S épp a birtokmegoszlás elképesztő aránytalanságainak ország-világ elé tárása miatt, ami a kötet utolsó mondatában így fogalmazódott meg: „A föld hiánya így lesz a nemzetpusztulás előidézője, és a nagybirtok halálgyűrűje a nép megfojtója” (Gunda 1936, 158). Egyelőre azonban a pártfogó és a diákok között nem mutatkozott ellentét.

Talán azért nem, mert a kutatópont kiválasztásában a korabeli magyar társadalom jövőjéért mély felelősséget érző értelmiséget – idetartozott Teleki is – igen érzékenyen érintő probléma, a paraszti születésszabályozás játszott közre. Kemsét a néprajzos Gunda Béla ajánlotta vizsgálati terepül társainak. Ő viszont a falukutató irodalomban egyre többször emlegetett, a 19. század első felétől kísértő nemzethalál – a kortársak szemében időnként immár közvetlen – fenyegetését kivetítő baranyai „egyke” nyomában ismerte meg a vidéket. A mai részletesebb kutatások hangsúlyozzák a paraszti születésszabályozás okainak összetettségét, és egyre többször mutatnak rá kiindulásában a korai, korlátozott polgárosulásra, a harmincas években azonban még leginkább erkölcsi eltévelyedéssel, társadalmi érdektelenséggel és helytelen földbirtok-politikával magyarázták. A dél-dunántúli „egyke” híre évtizedekkel korábban fölmerült a közgazdasági irodalomban és a publicisztikában, országos üggyé és szociográfiai tárggyá azonban csak 1930 után két református lelkész, a zengővárkonyi Fülep Lajos és a kákicsi Kiss Géza cikkei, levelei, előadásai nyomán lett. Kiss Géza egy évvel a kemsei kötet megjelenése után néprajzi foglalatú könyvben összegezte gazdag tapasztalatait és véleményét (Ormányság, Budapest, 1937).

A kemsei kötet végül nem vonta le tanulságként, hogy a paraszti polgárosulás vakvágányra futott az adott körülmények közt. Módszerét – ezt sugallja a cím is – a hagyományos kultúra és társadalom elenyészését, az „őslakosság” kihalását megörökítő törekvés határozta meg. Ezért áll közel szemlélete a tradicionális néprajzi nézőponthoz. De a demográfiai mellett konklúziójában épp a néprajzi fejezet iránya helyezkedett szembe ezzel a leghatározottabban, és fogalmazta meg előretekintően a régi Kemse föltámaszthatatlanságának tényét vagy – ha mód volna is rá – hiábavalóságát is: „A falu kultúrájával szemben kötelességünket nem a múltbeli állapot visszaidézésével, konzerválásával tennénk meg, hanem azzal, ha ennek korszerű fejlődését biztosítanánk.” Majd hozzátette a szaktudományban addig szokatlan véleményt kifejező, a kérdést dialektikusan föltevő mondatot: „A néprajz a pusztulással nem veszt semmit, mert az szerintünk történeti tudomány, mégis népünk életformája ezáltal szegényebb lett” (Gunda 1936, 130).

A társadalomvizsgáló érdeklődés átsugárzása a néprajzra

A paraszti származású, jogászi végzettségű Erdei Ferenc (1910–1971) volt az első, aki teljes mértékben és végérvényesen szakított a romantikus-nosztalgikus hátterű parasztszemlélettel úgy, hogy a parasztság polgárosulásának kikerülhetetlen folyamatát társadalmi törvénynek fogta föl. Sem tér, sem alkalom nincs itt arra, hogy Erdei szociográfusi és szociológusi szemléletének változásait és alakulását végigkísérjük az első makói tanulmányoktól a parasztság fölbomlása szükségszerű voltának fölismeréséig. Ez külön nagyszabású tanulmányt érdemelne, s jórészt kívül esik szűkebben vett tárgykörünkön; ám arra föltétlenül rá kell mutatnunk, hogy Erdei hatott a néprajzi gondolkodásra. Lássuk azonban előbb röviden, miből állt az Erdeit befolyásoló néprajzi irodalom! A legfontosabb Györffy István hatása. A fiatal Erdei gyors egymásutánban írt hat, néprajzi szempontból is fontos könyve (1937–1942) – egy kivételével – mind hivatkozik rá mint a magyar tanyát és az alföldi mezővárost alapvetően helyesen szemlélő tudósra. Pedig kétféleképpen értékelték ugyanazt a jelenséget: Györffy a múltban mélyen gyökerező etnikus specifikumot, Erdei mint a jelen, de főleg a jövő számára a helyi sajátosságoknak teljességgel megfelelő gazdasági és települési formát. Erdei másik nagy hatású néprajzi forrása Kiss Lajos (1881–1965) szépirodalmi-szociográfiai-etnográfiai kevertségű munkássága volt. A magyar paraszttársadalom (Budapest, 1941) sokat merített Kiss Lajos hódmezővásárhelyi társadalomrajzából (A szegény ember élete, Budapest, 1939), magyarázat nélküli tényanyagát Erdei széles összefüggésben értelmezte.

Jóval nehezebb feladat a kapcsolat másik oldalának elemzése, mert sokszor hiányoznak a közvetlen hivatkozások. Például Tálasi István, aki személyes kapcsolatot ápolt Erdeivel, az Alföld néprajzi kutatását összegző tanulmányában le sem írta a nevét, jóllehet vitathatatlanul nyoma van a szövegben Erdei társadalomtudományi nézeteinek. Fél Edit a magyar népi társadalom kutatását áttekintő dolgozatában pedig csupán mint Györffy nyomában haladó, de néprajzi szempontból eredetit nem hozó szerzőt említette. Ugyanakkor Balogh István már hivatkozott rá a debreceni cívisek társadalmáról írt könyvében, melynek szempontrendszere előlegezi, hogy a néprajzot és a történetírást egyaránt művelő szerző lesz majd a néphagyomány kutatásában Erdei eredményeinek egyik legsokoldalúbb hasznosítója.

Tény, hogy Erdei fiatalkori műveinek hatása különösen az ötvenes évek elejétől, filológiailag ugyan nehezen kimutathatóan, de folytonosan átjárta a magyar néprajzot, mindenekelőtt az anyagi kultúra kutatását, s nem az ekkor még meglehetősen gyenge lábon álló társadalomnéprajzot. A Györffy föllépésétől fokozatosan erősödő „Alföld-centrikusság”, az azonos terep egyébként is kedvező talajt biztosított neki azután is, hogy épp a néprajz módosította tanyatipológiáját, az eredetkérdésről pedig Györffyt cáfolva megváltoztak a vélemények. Azért történhetett így, mert Erdei helyesen látta meg a teljes rendszerben kifejlődött alföldi tanyás gazdálkodásban és mezővárosban a magyar paraszti polgárosulás egyik csúcsteljesítményét. Korai könyvei és tanulmányai általában hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar néprajzi szemléletben erősödjék a történetiség elve, a kulturális jelenségek mögött kirajzolódjanak a társadalmi rétegek és csoportok, nem utolsósorban oldódjék az őstörténeti szemlélet, és fenntartás nélkül elfogadják a paraszti műveltség fölbomlásának tényeit. Azt, hogy a berögződött tradicionális szempontrendszer milyen ellentmondásosan és mennyire nehezen változott, tényszerűen dokumentálja, hogy Erdei Ferenc említett fiatalkori néprajzi érdekű könyveit alig ismertették a korabeli néprajzi folyóiratok. A makói társadalomrajzról Ortutay Gyula (Népünk és Nyelvünk, 1935), a paraszttársadalomról készített összegző műről Balogh István (Ethnographia, 1942), a Magyar faluról Márkus Mihály (Néprajzi Értesítő, 1941) közölt ismertetést. Még inkább gondolkodóba ejt, hogy ezenkívül – nem számítva a néprajzi szerzők „határesetet” képező könyveit (Kiss Géza, Kiss Lajos) – majdnem hiába keressük az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő ismertetési és kritikai rovatában a falukutató és a szociográfiai irodalom visszhangját. Ortutay Gyula írt még a kemsei munkáról (Ethnographia, 1936) és Vajkai Aurél Illyés Gyula Csizma az asztalon című könyvéről (Ethnographia, 1941), holott a harmincas–negyvenes években sok időálló mű mellett talán még több etnográfiai és kultúrhistóriai apróság, nem túlzás mondani, tücsök és bogár kapott ismertetést az említett rovatokban.

Pedig mennyi tanulságot kínált volna például a Puszták népe elemzése, hiszen a néprajz addig egyáltalán nem vett tudomást az uradalmi cselédségről. Pontosabban tudomást vett, de nem mint cselédekről, hanem mint értékes hagyományt hordozókról. Bartók Béla számos dallamot rögzített uradalmi cselédektől, ám adatközlőinek tudása és nem társadalmi állása érdekelte elsősorban. Vagy gondoljunk Veres Péter tanulmányára, Az Alföld parasztságára, mert ez a tévedésektől egyáltalán nem mentes, önértékelő mű egy csapásra mennyivel többet elmondott a néprajzi vizsgálatok egyik súlypontját adó alföldi táj parasztjainak mentalitásáról és világszemléletéről, mint a korábbi néprajzi irodalom. Vajon Szabó Zoltán Cifra nyomorúsága az azt feltehetően olvasó Györffy Istvánra milyen benyomást tett? Hozzájárult-e ahhoz, hogy az éppen a megjelenés idején készítgetett matyó viseleti monográfiában jóval több figyelmet fordított a társadalmi differenciálódásra, mint addigi vizsgálataiban? Kérdés, vajon egyáltalán más, a paraszti polgárosulást Erdeinél kevésbé átfogóan, de mégis tanulságosan érintő művek (Kovács Imre, Féja Géza, Bözödi György és mások írásai) miért nem érdemelték ki a néprajzi szempontú értékelést. A teljes igazság az, hogy Ortutay írt Illyés több könyvéről, valamint Szabó Zoltán és Darvas József szociográfiáiról, azonban nem a néprajzi folyóiratokba, hanem a Nyugatba, a Kelet Népébe, az Apollóba. Ezek a visszhangok nem is szaktudományi szempontokat tartalmaztak, hanem inkább a falukutató mozgalom egyik ismert alakjának a művelt, érdeklődő olvasóhoz címzett véleményét.

Az eltérő szemléletben gyökerező okok egyikét, a polgárosulás jelenségének föl nem ismerését vagy ellenkező értelmű értékelését az imént említettük. Fenntartás nélkül akkor hibáztatjuk ezt az álláspontot, ha rámutatunk, hogy a paraszti változások tradicionális megítélése a néprajzban, egyébként a szociográfiák nagy részében is, összefüggött a magyarországi polgárosulás torzulásaival, ellentmondásosságával. Valóban tűntek el eredeti értékek – erre utalt a kemsei Gunda-idézet is –, a megmaradtak megőrzésére viszont nem mutatkoztak biztos javaslatok. Még kevésbé sejlett föl, milyen új értékek és formák lépnek a letűntek és elpusztultak helyére. Keveseknek volt kellő kitekintése, még kevesebben jutottak el a folyamat szükségszerűségének fölismeréséig. Annál inkább megrettentette őket a kulturális széthullástól, a biológiai széteséstől és az idill végleges eltűnésétől való félelem. Ezúttal is hatott az a téves vélekedés, hogy a paraszti társadalom objektív megismerése már nem a néprajztudomány feladata, holott ez még távol állott volna a társadalompolitikai következmények levonásától.

A jórészt továbbra is tárgytörténeti témákban gondolkozó néprajz és a társadalom betegségeit vizsgáló falukutatás közt nehezen átléphető akadályt képezett az utóbbinak, különösen kezdetben, népi kultúrától való idegenkedése, az, hogy tudományos és művészi értékét alacsonyra becsülte, a paraszti léttel együtt mindenképpen eltűnőnek ítélte. A szociográfus írók, talán Féja Géza kivételével, különösen a kezdetekben, visszahúzó erőt, a primitívség kultuszát látták a néphagyomány kutatásában, mely eltakarja a valóságos problémákat. „Csak egy föltevés igazolhatná a paraszti népélet megmentését és visszaállítását: ha jól van az, hogy a paraszt csak úgy ember, ahogy parasztként embernek lehet lenni, s ha jól van az, hogy egy társadalom kisebbségének a »magas« kultúráját csak »mély« kultúrára szorított többség képes fönntartani. De ki igazolhatja ezt?” – írta a Futóhomok (1937) utolsó mondatában az ezt a gondolatot többször túlzón és keményen megfogalmazó fiatal Erdei Ferenc. Még a kemseiek zárótétele is a színpadon daloló-táncoló Gyöngyösbokréta illúziójával állította szembe „a jelenetek mögött némán statisztáló” komor ormánsági falut.

A szociális érdeklődés elevenen tartásával egyidejűleg a népi műveltség értékeinek és eredetiségének felmutatása hatásosan először Ortutay Gyulának (1910–1978) sikerült. Ortutay Szegeden Solymossy Sándortól tanult folklórt, és egy mérsékeltebb beállítottságú ifjúsági csoportosulásnak, a falura is járó Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának volt a tagja. A vidéki értelmiségi családból származó fiatalembernek parasztok között járva hamarosan rá kellett jönnie, hogy a jó szándékú, csakhogy társadalombírálattól mentes egyetemi néprajzi stúdium távol áll a kortársi valóságtól. Első dolgozatai és könyvei már világosan képviselik a parasztság élete iránt megnyilvánuló élénk társadalmi érdeklődést.

Friss falujáró és néprajzi élményeit a falukutató mozgalom sodrában gyorsan meggyőződéssé formálta és kisebb előmunkálatok után Magyar népismeret (Budapest, 1937) címmel lendületes tudománytörténeti és programadó esszében foglalta össze. Minthogy – képletesen szólva – egyik lábával a falukutatás, a másikkal a néprajz területén állt, érdemes gondolatmenetét közelebbről szemügyre venni. A kettős kötődés tükröződik abban is, hogy a nemzetközi kitekintést elsősorban az etnológiára alapozta, ellenben a magyar parasztság kutatásának előzményei jóval szélesebben, nemcsak tudományos megismerésként, hanem mint az egyik legfontosabb újkori társadalmi problémát is kezelte. Ezért vette számba vázlatosan másfél évszázad magyarországi parasztsággal foglalkozó közgazdasági, politikai, szociológiai irodalmát, nem csak a néprajzit, sőt végigpillantott a népiesség történetén is.

Tudománytörténeti konklúziójával az első fejezetben foglalkoztunk: elégedetlen a néprajzi előzményekkel, mert „törvényalkotó” etnológia helyett nálunk csak „jelenségleíró” etnográfia van. „A történeti filológiai: katalogizáló leíró munkálatok nem adtak parasztságunk léthelyzetéről, de népi sajátosságainak természetéről sem egységes értelmezésű képet, a lényeget megragadó szemlélet kialakítására nem bizonyultak alkalmasnak” (25). Ebből következik, hogy Ortutay elutasítja a tradícionális attitűdöt, de nem a feltörekvő vissza nem tekintésével, mint a fiatal Erdei, aki saját sorsán tapasztalhatta, milyen nehéz a parasztságból értelmiségbe emelkedés, hanem a kívülálló tárgyilagosságával, egyszersmind a folklór művészi értékeinek hirdetőjeként, de látva a népiesség oldaláról megnyilvánuló veszélyt, a nemzeti kultúra egyoldalú értékelésének lehetőségét is: „a parasztság speciális kérdései még nem zárják ki azt, hogy a parasztságunk kultúrateremtő erőit is értékelni tudjuk” (31). Azt is meg kell jegyezni, hogy Ortutay a radikális falukutatóktól és a népi szociográfusoktól eltérően itt csak utal a társadalmi-politikai problémákra, így megoldásukkal sem foglalkozik, hanem a szaktudományos megközelítés keretei között kíván maradni. Nem értékelheti tehát – hiszen kiindulópontja épp az, hogy nem ismerjük kellően a parasztság helyzetét – a polgárosulás következményeit, alakulását sem. Legmesszebb azzal megy, hogy a helyes népismeret sürgetésével tudatosan az „egészségesebb országvezetést” kívánja szolgálni.

A kis könyv módszerének kulcsszavai a „szerkezet” és a magyar néprajzban akkortájt népszerűvé váló „funkció”. A néprajzi vizsgálat lényege szerinte a jelenségeket összefüggéseikből kiszakító „önkényesen konstruált” tárgyi és szellemi néprajz, valamint az élménybeszámolót tartalmazó szociográfia helyett a paraszti élet lehető legteljesebb elemző és összefüggő föltárása. Szerkezeten társadalmi, vallási, etnikai, vagyoni stb. tagolódást, vele dinamikus kapcsolatban funkción a paraszti lét állandóan változó „életműködését” érti. Bodrogi Tibor szerint „tézisei megfogalmazásában a maga módján – teóriáját más feltételek között álló társadalomra alapozva – megelőzte a két jelentős rendszeralkotót, a funkcionalista B. Malinowskit és a strukturalista A. R. Radcliffe-Brownt” (Bodrogi Tibor: A magyar társadalomnéprajz Ortutay Gyula korai műveiben, Népi kultúra – népi társadalom, XIII. kötet, 1983, 15), sőt tovább is lépett munkásságuk eredményén, a statikus állapot helyett a történeti változás ábrázolásának fontosságát hangsúlyozva. Ortutay a paraszti létnek három meghatározóját jelölte meg mint hosszabb ideig állandó jelenségeket: a közösség szabályozó szerepét, a primitív szemlélet „totalitását” (Lévy Bruhlre és Malinowskira hivatkozva) és a vallásosságot mint általános világszemléletet. Ezek a gondolatok szokatlanul újak voltak a magyar néprajzi irodalomban, de nem elszigetelten, hanem egy sok oldalról megújulni akaró, megpezsdülő tudományos közegben hangzottak el. Ortutay szaktudományi munkásságának alighanem legértékesebb kezdeményezéseként tarthatjuk őket számon, melyeket azonban a tudományszak kárára nem dolgozott ki és sosem haladott meg. A néprajz és a falukutatás kapcsolata pedig az 1940-es években és később – a fentebb jelzett fejleményeket is beleértve – lényegében nem változott.

Hivatkozások

Gunda Béla (1936) „Néprajzi jelenségek és szociológiai kapcsolatuk Kemsén”, in Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete, írták Elek Péter et alii, Budapest: Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Rt., 130.