Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

28. fejezet -

28. fejezet -

Az idegenség retorikája

André Gide-nek Afrikában nem volt olyan mély, megrázó élménye, amidőn megismerte a tőle idegen bennszülöttek életét, mint nekem otthon

(Illyés 1975, 643).

Az irodalomtörténet-írás elsősorban kultúrahordozó műként, szociográfiai hitelességű tényfeltáró alkotásként őrizte meg Illyés művét. Való igaz, hogy a Puszták népe az önéletrajzi formát s a családtörténeti elbeszélést kiteljesítve a kulturális antropológia, a néprajz és művelődéstörténet számára is hasznosítható képet ad a dunántúli nagybirtokokon élő pusztai cselédség civilizációtól elzárt, idegen világáról a napi étrend, a munkafolyamatok, az étkezési szokások részletes leírásával, a jövedelemviszonyok, az egészségi állapotok, a nemi szokások, a hiedelemvilág bemutatásával. Illyés eredetileg publicisztikai beszámolónak szánta írását, szociológiai kutatásokat végzett, statisztikákat tanulmányozott, hiteles, eszméltető erejű tényeket akart a nyilvánosság elé tárni. Hasonló célkitűzés határozta meg alapvetően a harmincas években megerősödő írói szociográfiák – Nagy Lajos: Kiskunhalom (1934), Szabó Zoltán: A tardi helyzet (1936), Veres Péter: Az Alföld parasztsága (1936), Féja Géza: Viharsarok (1937), Kovács Imre: Néma forradalom (1937), Darvas József: A legnagyobb magyar falu (1937), Erdei Ferenc: Futóhomok (1937) – szemléletét.

A Puszták népe újraolvasását irányító távlatból Illyés műve mindenekelőtt az idegenség tapasztalatát közvetítő retorikai megalkotottságával mutatkozik megkerülhetetlennek. A könyv alapkérdése az idegenség közvetíthetőségében összegezhető; közelebbről abban, képes-e feloldani az önéletrajzi elbeszélő az elsajátítás és az idegenség megőrzése közti feszültséget. Az önéletírás céljának megfogalmazása döntő fontosságú dilemmát vetít előre. Vajon meghaladja-e a színre vitt emlékezés a származás, az elsajátított szokásrendszer elsődlegességét valló szemléletet, s ennek következtében az átélő én belső nézőpontjának kizárólagos érvényét az önértelmezésben: „Nem saját életemről akarok itt rajzot adni (…). Egy népréteg lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem. Ha itt-ott mégis saját élményeimmel hozakodom elő, ezek az élmények csak magyarázó ábrák. Ami emléket feltárok, azért tárom fel, hogy rajtuk át próbáljak leereszkedni abba a mélyben fekvő, forró rétegbe, amely rettegve rejti gomolygó világát minden idegen tekintettől, még a tárgyilagos napvilágtól is, és amelyet, tapasztalatból tudom, ha megismerni esetleg megismerhet is más, érteni csak az tud, aki belőle származott” (Illyés 1964, 33).

Illyés műve hamisítatlanul egyéni személyiségkonstrukciót képvisel a magyar irodalomban. Mozgó identitású önéletrajzi szubjektumot teremt az epikai távlatok felsokszorozásával; magyarán az értekező, az életképfestő, a néprajzi leírásra vállalkozó, a vallomást tevő, a szemlélő s a résztvevő elbeszélői szerepkörök váltogatásával. A szöveg folyton elmozdul valamilyen műfaj irányába: a szociográfia, az értekezés, az életkép, a leírás vagy éppenséggel a vallomás felé, s a beszédhelyzet megváltozásával az olvasó is távlatváltásra kényszerül. Itt az esztétikai tapasztalat részeként létrejövő idegenség valójában ennek a kiterjedt értelmű mozgó identitásnak a megértésére szólít fel.

A Puszták népe önéletírásnak tekinthető, amennyiben narrációját a múltba visszatekintő helyzet jellemzi, elbeszélője saját személyes életét építi újra, visszaemlékező formában előadva. Illyés könyve viszont nem érvényesíti a korszak önéletrajzainak hagyományos történetközpontúságát. Felfüggeszti az elbeszélés célelvű folyamatát, fellazítja a történet egyes elemeit egymáshoz kapcsoló diskurzív logikát, s megbontja a valószerűség tapasztalatának megfelelő idő- s térviszonyokat. Kiaknázza az elbeszélői távlatok felsokszorozásával létrehozott nyitott szerkezetnek azokat a lehetőségeit, amelyek szabadon engedik érvényesülni az alkotó olvasás lehetőségeit. A kihagyás, a sorrendcsere, a szövegrészek véletlenszerű kapcsolódása, a történetek mellérendelő viszonya, életkép és értekezés váltakozása az önéletírás műfaji hagyományától eltérő szabályrendszert alkot a könyvben. Illyés önéletírása a visszaemlékezés színrevitelében kiaknázza azt a hatáslehetőséget, hogy az önéletrajzi szerződés által megpecsételt olvasást a kitaláltság gyanúja kíséri, a fikció esetében viszont az olvasó hasonlóságokat kísérel meg találni az elbeszélő és a szereplő között. „Nemcsak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett volna, mert társaimmal megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak azok az események, amelyeknek szereplője s amelyeknek csak szemlélője voltam” (189). Illyés műve fönn tudja tartani a feszültséget e kétféle önéletrajzi szerződés között: „első személyben folyó szavaim úgy tágulnak, ha tágulnak, rég elfeledett, idegen életek vallomásává” (190). A kétféle valószerűséggel történő játékra példaként a személyes névmások, az egyes és többes szám első személy felcserélése említhető. Másutt fokozza ezt a feszültséget az értekező és a visszaemlékező eltérő elbeszélői szerepének ellentétével: „Mi gyerekek… a gyerekek úgy élnek a pusztán, oly szabadon, akár a határban s a házak között felügyelet nélkül össze-vissza bolyongó állatok” (189).

Az elbeszélt és az elbeszélői én közötti változó távolság értelmezése, mely szükségképpen idegenségtapasztalatot hív létre, a szöveg fontos jelentésalkotó eleme. Az önéletrajzi elbeszélő magatartását az elszakadás-azonosulás dinamikája határozza meg az elbeszélt önéletrajzi én vonatkozásában is. Mit lehet mozgó identitáson érteni az önéletrajzi elbeszélő viszonylatában? Elsősorban átváltozási készségét, amely része stabilitásra irányuló gyötrelmes erőfeszítésének. Gyökereit kutatva a visszaemlékező ezért szabadulhat meg az idegenség elhárításának eredendő kényszerétől.

Az elbeszélő olyan világot mutat meg, amely az idegenség és az ismerősség közötti hely tapasztalatában részesíti az olvasót. Ez a hely itt nemcsak térbeliséget jelöl, tehát az önéletrajzi én gyermekkorának különleges színterét, hanem meghatározza a visszatekintő elbeszélő értelmezői helyzetét. Azt az összetett szellemi pozíciót, amelyre a folytonos érzelmi-gondolati mozgás jellemző: odatartozás és elhatárolódás, elszakadás és visszatérés egymást váltó játéka. Másfelől megfigyelő és átélő én horizontja között jön létre szüntelen váltakozás azáltal, hogy az értekező személytelen távlatát kiegészíti, mintegy hitelesíti az emlékező személyes nézőpontja. „A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép” (10). „Ösztönösen ismer minden házi szokást, mindenre kapható s dolga végeztével egy figyelmeztető szempillantás nélkül kiódalog a szobából csak úgy, mint az életből vagy a történelemből” (11). Az önéletrajzi én megalkotása elválaszthatatlan a történelem, a kulturális tradíció elsajátításától a Puszták népében: „– így él emlékezetemben az az idő. Egy grófi uradalom és öt-hat falu, ha felidézem őket, most látom, hogy a sors már bölcsőm köré odarakta, amit a történelemből és Magyarországból meg kellett tanulnom egy életre” (25). E szélesebb hatókörű hagyomány emlékezete elhalványult, akárcsak az önéletrajzi én elsüllyedt személyes múlt ideje, s így e kétféle hagyomány megértése során hasonló nehézségekkel találja szembe magát a visszaemlékező, mint az értekezésre vállalkozó elbeszélő.

A személyiség nyelvi megalkotása még ennél is összetettebb vonatkozásrendszerben történik, ha tekintetbe vesszük, hogy az emlékező és a felidézett szereplő megnyilatkozásai a szokványostól eltérő időviszonyok között értelmezhetők. Az időrend összezavarása jelzi az elbeszélt én összetett helyzetét, gondolati viszonyulásának távlatoktól függő változását az alábbi szövegrészletben: „Azonosítottam magam, ha csak a lélek egy kis reflexmozdulatának erejéig is, a pusztaiakkal? Még messze voltam attól. Aki a cselédházak közül indul embernek, az kezdetben oly törvényszerűen lelöki magáról és elfeledi pusztai mivoltát, akár ebihal alakját a béka. Ez a fejlődés útja és nincs más út. Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki a puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni” (17). Az önéletrajzi én sugalmazása szerint az azonosulás előfeltétele az eltávolodás, a visszatérésé pedig az elszakadás. Az önéletírás visszatérést jelent a gyermekkor világába: az írói tevékenység könyvbéli metaforája magában rejti az elbeszélői távlatok felsokszorozásának indítékát: „A tavasszal megtérő gólyák, amelyek világrészeket nyílegyenesen repülnek át, órákig keringenek régi fészkük fölött, amíg végre leszállnak. Mitől tartanak? Minden ágat megvizsgálnak benne. Így közeledtem én is, így vizsgáltam gyerekkorom ágyát, – magától kell kiderülnie, hogy mivégre” (18). Az önéletrajz írója e metafora kiterjesztésével ad magyarázatot az elbeszélő folytonos átváltozását és visszahasonulását dinamikusan közvetítő távlatváltásokra: „A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a »szűkebb pátriára« lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újra éli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett” (20). A térbe kivetülő lelkiállapotok poétikájával az önéletíró azt sugalmazza, hogy „a táj szelleme azonos a benne élő lelkével, vagyis mindenki szülőhelyéhez tartozik földrajzi értelemben és gondolkodásmód tekintetében” (Szegedy-Maszák 1982, 55). Ezzel magyarázható, hogy a helyváltoztatás idegenséget vált ki az elbeszélőből: „Most idegenek voltunk, földönfutók, számon kívül maradtak. Ha valaki ránk nézett, mintha a világból akart volna kinézni. Nem mertünk az emberek szeme elé kerülni” (Illyés 1964, 308). A visszaemlékező a térbeliségtől elválaszthatatlannak véli a lelki hangoltságot, ezért a hétköznapi helyváltoztatás, a faluba költözés következtében mintha jóvátehetetlenül elszakadna saját létezésének terétől. Az életformaváltást feloldhatatlan idegenségtapasztalat kíséri, s így eldöntetlenül marad az a végtelen vita, amelyet az értekező önmagával folytat hagyományőrzés és fejlődés, saját és idegen, elszakadás és visszatalálás összeegyeztethetőségéről. Az értekezésből emlékezésre váltó elbeszélő érzékelésmódjával, a terek változását követő gondolkodásával magyarázható az önéletírás szabadabb időrendje, a felidézett emlékek mozaikszerűsége. A lazább szerkesztés a példázatszerű történetmondás célelvének az elbizonytalanodásával is összefüggésbe hozható: „Már nem tudnám megmondani, lélekben mikor álltam meg a felfelé vivő, veszélyes lépcsőn, s fordultam azok felé, akik a család kis szigete körül s néha bele is kapaszkodva kétségbeesetten küzdöttek az árral. A szegénységgel, nyomorral, elnyomatással, amely gyermekkorom idejében már ismét a rendes, történelmi méretekben öntötte el a pusztát” (97).

A visszaemlékező az epikai távlatok felsokszorozásával szemléletes példák sokaságával győzheti meg az olvasót arról, hogy a cselédek létformája hamisítatlanul egyéni jellegű. Másfelől ez a vándorló nézőpont képes ellenállni a Rousseau nevével fémjelezhető eszményítésnek. Az olvasóra tett hatás szempontjából a távlatváltásoknak nem utolsósorban az a szerepük, hogy részesüljön a befogadó az átélő én tapasztalatából. Az a világ, amit az önéletíró bemutat, szinte hozzáférhetetlenül elszigetelt, zárt, elkülönült kisvilágok sorozatából áll: „Tíz-húsz kilométerre a régi pusztától olyan idegenség, mintha egy másik csillagra kerültek volna, egy havas és hideg bolygóra, ahol más szívű lények élnek” (301).

A belső nézőpontot érvényesítő szövegrészletekben sem vállal teljes azonosságot a saját gyermekkorát felidéző elbeszélő a cselédséggel. Távol áll tőle a nagy megtérők otthonrajongása. A pusztai lét nem emlékeztet nála afféle elveszett édenkertre, amely a dolgok természetes rendjét őrzi, bár az értekező tagadhatatlanul hangot ad modernizációval szembeni gyanakvásának, sőt idegenkedésének szerteágazó kultúrakritikai fejtegetéseiben: „A termelés mindjobban leveti feudális és a feudalizmus ráncai közt ilyen alakban itt-ott fennmaradó patriarkális formáját, és a kapitalizmusba öltözködik. A hűbéri földeken megjelennek a szántógépek és a racionális gazdálkodás újkori, művelt alkalmazottai, akik a cselédeket magázzák, de úgy kezelik őket, olyan ridegen, könyörtelenül, akár a gépeket, akár a gyári munkásokat. A puszta üzemmé változik. A mocsarakat lecsapolják, az erdőket kitépik. A léleknek azonban mélyebbek a gyökerei, az még ellenáll” (50).

A történetmondó különböző távolságot tart emlékképeitől, alapvetően annak függvényében, hogyan értékelhető az elbeszélő mai szemszögéből egykor tanúsított magatartása. Az emlékezés és a múltbeli események ideje között lehetőség nyílik az átjárásra, mivel áthatja egymást a felidéző és az emlékező, az értekező és a történetmondó gondolkodása. Ezt a gondolkodást döntően az egymásnak ellentmondó igazságok elfogadása határozza meg, ugyanis erre ösztönzi az elbeszélőt katolikus-protestáns neveltetése: „Kétlaki lettem – akkor ébredtem rá, amikor már nem változtathattam rajta: mindkét félnél el voltam szegődve. (…) Arra tanítottak, hogy a szembenálló felek közül mindkettőnek igaza lehet” (67). A mű egészének világképe e szemlélet meghaladásaként is értékelhető, amennyiben az értelmezve elsajátított idegen megértése biztosítja hatását, s nem a szembenálló igazságok egyforma érvényességének elismerése. E megértő viszonyulás ösztönzi az elbeszélőt a szüntelen önvizsgálatra. „Harc előtt mindig magammal kell megütköznöm” (67). Az efféle megnyilatkozások – melyekben az elbeszélő késznek mutatkozik arra, hogy a sajátban fedezze fel az idegent – arra figyelmeztetnek, hogy a Puszták népe bár kétségtelenül felfogható eszméltető szociográfiaként, s olvasható a társadalom lelkiismeretét fölébresztő röpiratként is, lényegesen összetettebb jelentésű, mint vélnénk.

Való igaz, központi kérdése a könyvnek a parasztságból jött, saját közösségétől elszakadt s oda visszatalálni képtelen értelmiségi otthontalansága, önazonosságának megtalálásáért folytatott küzdelme. Az idegenségtapasztalatot közvetítő retorikai eljárások összetettsége azonban fékezi a szövegben kétségtelen jelen lévő példázatszerűség kiteljesedését. Másfelől az identitás mibenlétének kérdését némileg módosítja, ha a saját idegenségének megértése jegyében értelmezi az olvasó elidegenedés és visszatérés hatását a Puszták népében.

Retorika és megértés összefüggéseit vizsgálva elsőként az idegenségtapasztalatot közvetítő alapformákra kell rámutatni felsorolásszerűen, s ezek után lehet mérlegelni, hogyan kísérli meg az elbeszélő saját idegenségének a megértését.

Talán a legszembetűnőbb retorikai alapformában az etnográfus beszédmódja meghatározott idegenségtapasztalatra hívja fel az olvasó figyelmét. Az értekező szerepkörében az elbeszélő a pusztai nép életének bemutatását nehezebbnek véli, mint egy közép-afrikai nép tanulmányozását: „A kutyák egyszer egy lerágott lábfejet hoztak a pusztára. (…) A világ rejtelmes és borzalmas volt” (251). Az ünnepek, például a lakodalom „valami barbár, öncsonkító, vad emberáldozathoz hasonlított” (192). „Mint a csurungák népe, úgy élünk, mint a vadnépek fiai” (197). „Mintha a falvakban három egymástól vadidegen néptörzs élt volna, amelyek egymás nyelvét sem ismerték” (302). Itt szokás az íróra oly jellemző tárgyias előadásmódról, értekező nyelvhasználatról beszélni, jobbára az elbeszélő önértelmezésének útmutatásaira hagyatkozva: „hány ember maradhat meg a pusztán, ha a puszták megmaradnak? Ez kiszámíthatatlan s tán már nem is irodalmi vagy politikai, hanem gazdasági, tehát illetlen kérdés. Maradjunk továbbra is a tárgyilagos megállapításoknál” (300). Ennek a beállításnak némileg ellentmond a hiperbola feltűnően gyakori előfordulása a szövegben. A szenvtelenség színlelése, mint részlegesen uralható nyelvi cselekvés arra figyelmeztet, hogy a kifejezésforma és a kijelentés tartalma között támadó feszültség retorikai forrása valójában a higgadt értekező beszédhelyzetét felforgató indulat, amely váratlan nyelvi eseményként tör felszínre, s a maga el nem rejtettségében eszméltető erejű. Az önkéntelen kitárulkozás a nyelv idegenségének kifejeződése, amennyiben az elleplezés beszédmódjaként működtetett személytelenségen felülkerekedik az elégtételt követelő szenvedély. Magyarán a szöveg retorikai összetettsége azt teszi érzékelhetővé az olvasó számára, hogy az önéletrajzi elbeszélő kiszolgáltatott a nyelv létesítő erejének: „Megtörténik, hogy egy-egy tönkrement falusi gazda is elszegődik cselédnek. Alig van, aki helyben marad, nem bírja ki az új talajt. (…) Próbálnak a pusztai munkamenethez igazodni, de tíz közül, ha egynek sikerül. S előbb-utóbb vagy a betegség, vagy maguk a cselédek vetik ki a pusztáról. A takarékosságot túlságba viszik, az igaz, s találékonyságuk kimeríthetetlen. Bizonyos, hogy más munkabeosztással, más bánásmóddal jobban járna nem csupán a földbirtokos osztály, amelynek érdekeit szerző nem tartja közvetlenül szem előtt, mert azok taglalása meghaladja ismereteit s jelen műve keretét – de a nemzeti termelés, az kétségtelenül eredményesebb volna” (148). Az értekező iróniája másfelől szintén felforgató hatású. „Megesett, hogy párhuzamosan lakodalom és temetés előkészületei folytak, s közben a kanász fejszével kergette leányát föl-alá a gyülekező sokadalomban. Az ürgepusztaiak élték az életet” (175).

Máskor a felidézett gyermeki én döbbenetszerű álmélkodása közvetíti az idegenség tapasztalatát. Példaként említhető, ahogy a kilencéves korában először faluba került kisfiút: „Szűnni nem akaró csodálatba és rémületbe ejti”, hogy létezik olyan településforma, ahol „szabályosan egymás mellé épített házak és közöttük utcák” vannak. A térbeli mássággal szemben megnyilvánuló bizalmatlanság itt antropológiai tulajdonságként mutatja meg, hogy a civilizációtól elzárt világban felnövő gyermek hogyan kötődik a szülőföldhöz. Számára az ismert terület nyújt biztonságot, s félelmet vált ki belőle a fenyegető idegen térbeli reprezentációja: „még napok múlva is csak (…) kézen fogva tudtak kikényszeríteni” (7).

Az idegenség retorikájának újabb alakzatában az elbeszélt gyermekkori én gondolkodásának horizontján jelenik meg a később tudatosított idegenségtapasztalat. Ebben az esetben horizontmozgást eredményez az emlékező és a felidézett én távlatainak egymásba játszása. „A puszták népét, valami homályos ösztönből vagy szégyenkezésből, sokáig nem is tekintettem a magyar nemzethez tartozónak. Gyermekkoromban sehogy sem tudtam azonosítani azzal a hősies, harcias, dicső néppel, amilyennek a magyart ott a pusztai iskolában tanultam” (9). Az idegenség tapasztalatát közvetíti az elbeszélés, amikor megjeleníti, milyen kép él egy-egy Magyarországra látogató nyugati utazóban egy másik kultúráról. Magyarországon járt külföldiek véleményét mérlegelve meghökkentő, váratlan szembesülésekre kényszerül. „Micsoda magyarokkal érintkeztek ezek?” (9). A lehető leggazdaságosabb kifejtéssel most már valóban csak felsorolásszerűen érinti az elemzés az idegenségtapasztalatot közvetítő retorikai alapformákat. Idegen jön ebbe a zárt világba. A pusztaiak távlatából jelenik meg az idegen, s ez az elsajátított tapasztalat vezeti el az elbeszélőt a pusztaiak másként értéséhez.

A gyermek tanú nézőpontját érvényesítve megszégyenülést kiváltó tapasztalatot idéz fel a felnőtt elbeszélő. Az idegenségre a felidézett én eszmél rá. Példaként említhető a kamaszkorú elbeszélő távoli rokonáról szóló történet. A pusztai fiúból bíró lesz, s, amikor szüleit meglátogatja, a családi asztalnál úgy tekingetnek rá, „mint egy túlvilági lényre, mint egy isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte és úgy is viselkedett. (…) Csak később jutott eszembe s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül, de tán épp azért vallásos boldogsággal figyelt” (15). Itt az azonosulás éppenséggel lealacsonyít, szégyenérzetet vált ki az elbeszélőből.

A közösséghez tartozás vágya is félelemmel társulhat, amennyiben a személyiség elvesztésével fenyeget, s antropológiai tulajdonságként mutatja föl az énhatárok feloldódásának lehetőségét: „Homéroszi kacagások kavarták a sűrű cigarettafüstöt. »Na, erre iszunk egyet!« Velük nevettem én is, és (…) döbbenve állapítottam meg, mily kevés kellene, hogy elkeveredjem ebben a társaságban, mily kevés ahhoz, hogy osztozkodásom a derűben egészen őszinte legyen. Talán ez az igazi élet, a szadizmusnak ez az öntudatlan vállalása s az én lelkifurdalásom a betegség? Szerencsére mindig a félműveltek az írót kitüntetik (mert az mindent megért, s mint »bohém«, ínyence a szennynek), olyan eseteket meséltek el, röhögéssel leplezve a szemérmetlenséget, s kérdéseimre olyan részleteket tártak fel, hogy ha más nem, ízlésem figyelmeztetett feladatomra. – »Ebből igazán jó kis történetet kerekíthetsz…«

Alig győztem hallgatni. – Megengeded, hogy jegyzeteket készítsek? – vetettem közbe. A kérdezett rámhunyorított: – »Természetesen név nélkül, pajtikám…« – Természetesen, – feleltem” (212).

Máskor hallomásból ismert anekdotikus történetek, helyzetek, magyarázatok közvetítik az idegenség tapasztalatát. Jellemző, ahogy az elbeszélő felkavaró személyes élménnyel egészíti ki a fölényesen derűs anekdotát, s a távlatok felsokszorozásával meghaladja az idegenséget lekicsinylő szemléletet. Az elbeszélő saját családtörténetének derűs mozzanatait fölidézve viszont anekdotikus szemléletet érvényesít. Példaként említhetem az elbeszélő apjának kedvenc történetét a látogatóba érkező Teca néni különös tartózkodásáról. A félreeső szálláshely kiválasztásának magyarázatát kísérő tréfálkozását az elbeszélő felszabadító nyelvi játékként éli újra, az olvasó viszont a megszólaló nyelvet idegennek érzékeli: „Aludni egy világért se jöttek volna be közénk. »Hogy én ezt a szép szobát – amelyben egy magunk gyártotta rongyszőnyeg is díszlett – hogy én ezt a gyönyörű hajlékot bebüdösítsem?« mondta egyszer valamelyik, amire azért emlékszem, mert apám, jókat nevetve, később gyakran elmesélte. A vacsora utáni társas köradomázásban neki volt az egyik kedvenc története. Észrevette benne a lelki finomságot. »Hát ami azt illeti, Teca néninek igaza volt, mert elég büdös volt«. Ez volt a csattanó” (171).

A családtörténet mesélője rendszerint meghatározott idegenségtapasztalatról ad számot. Az elbeszélő szüleinek családjai kölcsönösen idegenkednek egymástól, „noha kíváncsian tapogattak egymás felé, idegesen kapták vissza csigaszarvaikat, mihelyt érintkeztek” (52). A kiemelkedni törekvő apát származása miatt lenézi az anya rokonsága: „Mindkét család egy-egy ország volt, külön szokással, egymástól elütő népfajjal; földrajzi határukat is pontosan meg tudtam húzni” (60).

A sajátban fedezi fel az idegent az emlékező, amikor a felidézett én gondolkodását, cselekedeteit, nyelvhasználatát idegennek érzékeli. „Nagyapa különben velünk magát öregapának hívatta, a nagyanyánkat pedig szülénknek; mindez azonban olyan vastagon népies, hogy ha akkor nyelvem rájárt is, tollam az első parancsra ma még nehezebben veszi a hegyére” (33). Illyés önéletírásában találhatni példát a nyelv performatív, tehát eseményt, tapasztalatot létrehozó lehetőségének a felismerésére. Példaként említhetem, ahogy a visszaemlékező ismeretlen értelmű szavakkal idegenszerű hatást vált ki, holott e kifejezések jelentése homályban marad az olvasó előtt. „Bregócs. (…) A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta…” (329). A sajáton belüli idegenség megértése, az átváltozások időnkénti kudarca az elbeszélőt identitásának a folyamatos újradefiniálására készteti: „a társadalomban a mélységnek és a magasságnak éppúgy megvan a maga atmoszférája, akár a természetben. Egy-egy hirtelen helyváltoztatás után testileg is pontosan ugyanazokat a tüneteket észleltem magamon, mint amikor bányába szálltam le vagy hirtelen megállt velem a felvonó egy alpesi csúcson” (242).

Összegzésként elmondható, hogy Illyés önéletírása idegenszerű világot tár fel az értelmezés távlatainak felsokszorozásával. Érvényteleníti az ismeretlen tárggyal szembenálló megismerő alany rögzített helyzetét az elbeszélői tevékenység s az olvasás vonatkozásában is. Azt sugalmazza az olvasónak, hogy az idegenség ebben az önéletírásban értelmezés eredménye. Az elbeszélő tevékenysége arra irányul, hogy hozzáférhetővé tegye a másik meg nem értéséből fakadó idegenszerűségét. Az elsajátítás és az idegenség megőrzése közti feszültséget azonban nem képes feloldani az önéletrajzi elbeszélő.

A felemelkedés gyötrelmes szépségéről alkotott példázat keltette várakozást nem teljesíti a mű, amennyiben eldöntetlenül hagyja, mennyiben testesíti meg a visszaemlékező életútja a történelem előtti pusztai létből kiváló fiú mitikus sorsát: „Mentem, ahová vittek” (332). Így szól a zárómondat, de a befogadói fölfogás szabadságát a könyv keserű epilógusa sem képes megszüntetni.

Hivatkozások

Illyés Gyula (1975) [1967] „Magyarság-Emberiség”, in Iránytűvel, 2, Budapest: Szépirodalmi, 641–646.

Illyés Gyula (1964) [1936] Puszták népe, Budapest: Szépirodalmi.

Szegedy-Maszák Mihály (1982) „Többértelműség a Puszták népében”, Alföld 33 (11): 53–61.