Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

29. fejezet -

29. fejezet -

Maorik és transzszilvánok

„Úgy találtam, hogy ezek a főnökök, szóban és írásban, nézeteik és szándékaik megmagyarázására régi költemények vagy közmondások töredékeit idézik, vagy olyan célzásokat tesznek, amelyek egy ősi mitológiai rendszeren alapulnak; és bár a főnökök közleményeik legfőbb részét ilyen képes formába öltöztették, a tolmácsok csődöt mondtak, és csak igen-igen ritkán sikerült a költeményeket lefordítaniuk vagy a célzásokat megmagyarázniuk” (Kerényi 1997, 9) – számolt be új-zélandi tapasztalatáról Sir George Grey. Az 1845-ben tartományfőnökként Új-Zélandba küldött kormányzó kénytelen volt elsajátítani a maori nyelvet, mert a tolmácsok segítségével nem értette meg a bennszülötteket. Ám még a megtanult nyelv sem vezette a megértés útjára, mert a törzsfőnökök nyelve mintha megkettőződött volna, a történetek további utalásokat működtettek a nyelvben: a maori mitológiát. Ahhoz, hogy az angol gyarmat törzsfőnökeivel szót érthessen, a maori mítoszokkal is meg kellett ismerkednie.

A példa távol áll tőlünk időben és térben. De talán éppen távolsága világíthat rá arra, hogy az egységesülés vagy a globalizáció avagy szerényebben szólva a kulturális egység megteremtése korántsem zökkenőmentesebb folyamat a 21. század végén, mint lehetett a brit birodalmi integrációé a 19. század elején. A különböző nemzeti kultúrák tartalmai elvben közvetíthetőek egymás számára, amennyiben a nyelvi megfeleltetés megtörténik. Arról nehezebb beszélni, hogy a kommunikációnak és a dialogikus megértésnek egynyelvű regionális és kulturális közösségeken belül is végbe kellene mennie, hogy ugyanazon a nyelvi közösségen belül is kívánatos volna fordítói feladatokat ellátni. A nemzeti irodalmak közti párbeszédet ha nem is egyértelműen kedvezően befolyásoló, de azt mindenképpen előtérbe helyező manapság zajló folyamatok hatást gyakorolnak a nemzeti s következésképpen a világirodalom fogalmára is, amelyek köztudottan nem változatlan és nem állandó adottságok. Az egymástól eltérő irodalmak együttélése is történeti folyamat. Napjainkra kérdésessé vált a nemzeti és a világirodalom fogalma is, s egyidejűleg létjogosultnak látszik az az elgondolás, hogy valamely nemzeti irodalom ugyanabban a történelmi korszakban több irodalomhoz is tartozhat. Azok az irodalmak, amelyeket nemzetiségi-kisebbségi irodalmakként szokás emlegetni, több közösséghez tartoznak, s ez a léthelyzetük megzavarja a leegyszerűsítő beszédmódot. Cseppekként a tengerben az úgynevezett világirodalom és nemzeti irodalmak viszonyait mintázhatják, s példákat szolgáltathatnak partikularizmus és regionalizmus kapcsolatára is. Amennyiben sikerül az ugyanazon a nyelven belüli fordításokat végrehajtani. Nem elsősorban Bod Péter nyelvét a mai nyelvre, bár az is kívánatos lehet. Nem a szavakat, nem a mondattant, hanem mindenekelőtt a szövegekkel jelölt jelentéseket közvetítve, azaz csakis párbeszédes viszonyban válhat a kisebbségi irodalom a többségi irodalomértés javára. Hiszen a nemzeti irodalom éppen a többféle közösséghez tartozás összefüggésében értelmezheti újra önmagát.

Bizonyos számú, jellegzetesnek tartott fogalom megközelítésén keresztül próbálok eljutni e közvetítés szükségességének gondolatához, tudatában annak, hogy az irodalom fogalma is különféleképpen meghatározott, hangsúlyeltolódásoknak kiszolgáltatott, összetett valóság.

Az 1920 utáni Erdélyben keletkezett irodalom nemzetiségi (kisebbségi) irodalom, amelyet sajátos irodalom- és ideológiaközi helyzetbe került közösség hozott létre. Ennek az irodalomnak a megjelölésére több elhatárolást is használ az irodalomtörténet-írás. Itt van mindjárt a határon túli irodalom nem túl szerencsés fogalma, amely akár innen, akár onnan, eleve magában rejti a szemlélet honnanját, túl azon, hogy azt társítja: kívül valamin, valamely központhoz viszonyítva. Persze tulajdonképpen a Transsylvania elnevezés párhuzama is lehet, amennyiben a transz- előtag túl jelentésének tulajdonítunk elsőbbséget. Ebben az értelemben Erdőelve mindig is túl volt, „odaát”. Ennek megfelelően az irodalommal foglalkozó történeti jellegű írások, az „anyaországban” keletkező „kolonialista irodalmi diskurzus” általában külön helyet, külön fejezetet jelöl ki ennek az irodalomnak a számára. Van olyan 1994-ben kiadott irodalomtörténet, amely nem így jár el ugyan, de egyrészt használja a kifejezést is, a megkülönböztetést is, másrészt nincs sok mondanivalója erről az irodalomról. De külön fejezetbe, függelékbe kerül ez az irodalom egy nemrégiben olasz nyelven megjelent magyar irodalomtörténeti kézikönyvben is (Franchi 2002, 385–431). Ami különállását, de a magyar irodalomhoz tartozását is bizonyítja.

A jelenlegi Erdélyből vagy akár Szlovákiából nézve földrajzilag, politikailag, gazdaságilag a jelenlegi Magyarország van a határon túl („És árvaság csak egy van, feleim: Az erdőn kívül lenni” – valami ilyesmit mondott Reményik, de valaha, történetileg valóban elkülönült a Királyhágón inneni és túli Magyarország), a jelenlegi Magyarországról nézve pedig az elcsatolt területek.

Nem sokkal használhatóbb, bár némiképp pontosabb tartalmat ígérni látszik a romániai magyar irodalom kifejezés. Politikailag, gazdaságilag akár helytállóbb is lehetne, hiszen az adott állam, a jog szerint az 1920-as békeszerződéssel létrejött Románia területén élő magyar nemzetiségű állampolgárok létrehozta irodalmat jelöli. A „romániaiság” azonban kiterjedt előítélet-rendszert is társít. Fogalmát először Kristó György használta, 1924-ben, mindenekelőtt azzal érvelve, hogy az „erdélyi” műszó kirekesztő lehet, amennyiben nem vesz tudomást az Erdély földrajzi határain kívül keletkező magyar nyelvű irodalomról. Kristó ugyanakkor a román közegben elhangzó „Erdély” csengésének nyugtalanító hatását is megemlítette.

A kifejezést, amint Tóth Sándor kimutatta, 1937-ben mindössze kétszer használta a „valóságirodalmat” sürgető Gaál Gábor, s annyiban az 1929-es vallani és vállalni vita többségi vélekedését fogalmazta át, amennyiben azt szögezte le: a romániai magyar írónak műveivel vállalnia kell korának teljes romániai valóságát a „sereges múltba-gyaloglás” helyett. A vallani és vállalni vitában az erdélyi író és a kisebbségi magyarság sorskérdései kifejezések szerepeltek. K. Lengyel Zsolt 1992-ben úgy látja, a Gaál Gábor-féle műszót a Korunk második évfolyama fölújította, s szerkesztősége a román állam iránti föltétlen elkötelezettségét bizonyította vele. Kétségkívül, a romániaiság aztán a román művelődéspolitika jelszavává vált, immáron azonban román nyelvi közegben, s egyúttal kiindulópontjává annak a jövőbe vetített folyamatnak, melynek végén a magyar irodalom a román irodalom egynemű terében lett volna elhelyezhető. Amikor a román nyelvhasználatban az erdélyi magyar irodalom helyére a romániai magyar irodalom került, képviselőit átutalták az átfogóbb alakulat, a hatalom nyelvének és irodalmának körébe, mintha ezáltal is csökkenthető lett volna gondolatainak, bírálatainak, alkotásainak jelentősége, s megszüntethető a róla mint másságról folytatott bármiféle gondolkodás.

A nyelviség kérdése megérne egy misét. Bretter György az 1970-es évek végén a 20. századra kialakult nyelvállapotról vázolt nyelvi helyzetrajzában állapította meg, hogy anyanyelvét minden ember „(…) legalább két alapvető jelentésrendszerben használja. Az első a partikuláris szféra: szerves kisközösségekben, ahol általános életnyilvánulásait valósítja meg, azt a nyelvet beszéli, amelyet az emberi nem fejlődése alakított ki. Második a társadalmi szféra: azokban a közösségekben, amelyekben alkalmazkodásának formáit valósítja meg, azt a nyelvet beszéli, amelyet helyesnek vél” (Bretter 1979, 344).

S minthogy a nemzetiségi személyiség csak bizonyos helyzetekben és bizonyos körben élhet anyanyelvével, a társadalmi szférában az állam nyelvén kell megszólalnia. „A nemzetiség az esetek többségében, társadalmi érintkezéseiben a többségi nyelvet használja, ezért a két jelentés többnyire más nyelvhez kapcsolódik” – írta (Bretter 1979, 344). Mindenesetre a „romániaiság” mai alkalmazásait is bizonytalanság övezi, jóllehet a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 2002-es kiadásában a kifejezés történetét vázoló Dávid Gyula szócikke arra enged következtetni, hogy mégsem teljesen elvetendő, ha például azokra a csángókra gondolunk, akik nem a Kárpátokon belül, hanem kívül élnek. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy Karl Kurt Klein „külső német irodalom” (aussendeutsche Literatur) elnevezéssel illeti az összefüggő és zárt német nyelvterületen kívül eső német irodalmat. Úgy véli, ez az irodalom tovább oszlik kisebb, vidéki képződményekre, amelyek nyelvi, etnikai, hit- és hozzáállásbeli szempontok szerint, illetve gazdaságilag és állami-politikai adottságaikban eltérőek valamikori származási helyeiktől, árnyalataikban pedig egymástól is (Klein 1979, 1).

A romániai magyar irodaloméhoz hasonló megjelölés a kisebbségi irodalom. A Kuncz Aladár szerkesztette Erdélyi Helikon 1930–1931-es évfolyamaiban megjelent ankét címe Kisebbségi irodalom – világirodalom volt, melyben neves résztvevők mutatták be az európai regionális irodalmakat s azok viszonyát a világirodalomhoz. Talán nem szembetűnő, mégis a jelkép valóságának erejével hatott sokáig az az elgondolás, mely szerint az erdélyi magyar irodalom kétszeresen kisebbségi. Kisebbségi egyrészt nyelvileg, Romániában, de kisebbségi a Trianon utáni Magyarország irodalmához viszonyítva is (s nem csupán intézményeinek szűkössége miatt). Ez a kisebbségtudat és a kisebbség tudata jelenik meg a többség mint nagyobbság, az „anyaország” gyarmatosítást társító jelentésmezejében. Erre a kétszeres kisebbségi helyzetre először Németh László utalt 1939-ben, sok vitát kiváltó Kisebbségben című tanulmányában. A magyar kisebbség új szerepét keresve a térségben arra is rámutatott, hogy Trianonnak „előnyei is voltak. Szörnyű áron, de kibogozódtunk a kiegyezés kényszerhelyzetéből, amelyben a nemzetnek csak züllenie lehetett. A történelmi állam elveszett, de a nemzetiség szabad. Nem voltunk egy beteg birodalom vérkörébe kötve, nem volt számbavehető nemzetiségünk, nem kellett magunkba bocsátani öt-hat nép renegátját. (…) Még az elszakításnak is volt vigasza: az elszakítottak megfogynak, de megedződnek, s jó szilaj kapcsokként más népek testébe mártva ha a magára maradt magyarság egyszer küldetést talál létéhez, nagyobb szolgálatot tehetnek, mint ha itthon volnának” (Németh 1942).

Sok szó esett a kisebbségi, nemzetiségi helyzetbe került magyarság új helyzetéről. Arról kevesebb, hogyan mozdult el a magyarországi irodalom határa, minthogy immár közé és a Román Királyság közé hivatalosként ékelődött az addig átjárható határ, újfent változtatva a művelődés központjának és peremének viszonyán. Más kérdés, hogy hol van, hol lehet az irodalom határa, ha van? Nyilvánvaló, hogy az irodalom értelmezése köti helyhez és időhöz az irodalmat mint a társadalmi-történeti folyamat részét, s csekély esély van arra, hogy attól függetlenül rákérdezzünk. A határon túli, az erdőn is túli életforma velejárójaként szükségből kovácsolt erényként kínálkozott a híd szerep. Ez utóbbinak a transzszilvanizmushoz kapcsolódó fogalmát az újságíró Krenner Miklós alkotta meg, de az erdélyiség gondolatkörének korábban is része volt. A híd metafora a kisebbségi helyzetből fakadó történelmi feladatot a népek és kultúrák közötti közvetítés gyakorlatában jelölte meg. S minthogy irodalomról és közvetítésről szólván a legkézenfekvőbb és legkiváltságosabb terep a fordításé, az erdélyi irodalom valóban lehetett volna a román és a magyar irodalom közti átjárás hídja. Annál is inkább, minthogy a magyar irodalom természetétől korántsem idegen eljárásról van szó. Sorjázhatnának itt Simon Gergelytől Deáki Filepen, Méliusz Péteren keresztül a költő, egyházi író és jelentős műfordító Szász Károlyig a példák, de a határon belül maradva leginkább Bod Péter Szent Hiláriusa említhető, a magyar regény kezdete, mely idegen nyelvű mű átirata.

A román irodalom magyar nyelvű fordításain végigtekintve némi egyszerűsítéssel megállapítható, hogy a magyar nyelvű román irodalom kezdeteitől fogva létezik. Rendelkezésre áll a hozzárendelhető szakirodalom is, s számszerűségében majdnem a „nagy” irodalmak magyarul hozzáférhető mennyiségéhez mérhető, vagy legalábbis a túlzás kockázata nélkül állítható, hogy e könyvtermelés mennyiségét a köztes-európai térségben egyetlen más nép fordításirodalma sem közelíti meg. Ellentmondás feszül azonban mennyiség és a befogadás, a fordítástörténet és a hatástörténet között. 1945 és 1989 között például olyan mértékben növekedett a fordítások száma, hogy az együgyű szemlélő azt hihetné, mindenki román irodalmat olvasott ezekben az évtizedekben. A romániai magyar költők és írók (Áprily, Deák Tamás, Franyó Zoltán, Kiss Jenő, Méliusz József, Sütő András, Szász János, de Csiki László, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Kovács András Ferenc) többsége egyben avatott és termékeny műfordítónak is bizonyult. A „fordítóüzem” természetesen nem zárta ki, hogy esztétikai értéket képviselő, önálló műként is fölfogható fordítások is szülessenek, találomra a példák: George Cãlinescu (1899–1965) Szegény Ioanide, Eugen Barbu (1924–1993) Fejedelem című regénye vagy Mircea Urmuz (1883–1923) avantgárd költő versei.

További közhely, hogy a látványos szövegtermelés ugyanakkor nem járt kéz a kézben a magyar olvasók tájékozottságával, s a kétségkívül színvonalas magyar nyelvű „másodlagos irodalom” dacára sem növekedett a magyar olvasóközönség ismerete. A lefordított szerzők és szövegek nem váltak a kánon részévé Magyarországon, kívül maradtak a határon. Könnyen belátható, hogy a kérdés nem csupán a román–magyar irodalmi kapcsolatok, de a híd szerep, az erdélyi magyar és magyarországi magyar irodalom kapcsolatainak kérdését is feszegeti. Igaz, a három erdélyi irodalom között volt valóságos közvetítés is, bár nem túl hosszú életű. A politikai események, az ideológia és a művelődéspolitika előírásai ásták alá, valamint az 1930-as években keletkezett különféle eszmék ellentmondásai és önellentmondásai. Pedig az első erdélyi magyar irodalomtörténet Ion Chinezu tollából született (Chinezu 1930), Heinrich Zillich német nyelvű folyóiratában jelen volt a magyar és román irodalom is, a Géniusz Stefan Zweig vagy André Gide mellett közölte Tudor Arghezi, Tristan Tzara és Ion Vinea írásait. A román–magyar–szász erdélyi léleknek az irodalomban, az „értékek cseréjében” valamiként jelen kell lennie. Intézményesen jelen is volt, a művek fordítását egyenesen egyezmények határozzák meg. Az értékcsere azonban nem föltétlenül vált se szövegépítő elvvé, se szövegközöttiséggé. Az interetnikus viszályok, konfliktusok feloldása elmaradt, hiszen az eszményi állapot, amelyben a románok, a magyarok és a szászok háromnyelvűek lettek volna, nem következett be, hanem megvalósulatlan és megvalósíthatatlan elképzelés maradt. Tamási Áron regényvilágától Bodor Ádám prózájáig a művekben föllelhetőek román nevek és helyek, de éppen az idegenség érzékelhető általuk. Ugyanez az idegenség szabja meg a fogadtatást is, a magyar irodalmat a román, a románt a magyar minősíti – ha minősíti – „idegen” közegnek. Tamási Áron szerint a transzszilvanizmus „különböző fajok életének találkozása fenn az emberi magaslaton. (…) Az erdélyiség gondolata az örök önállóság gondolata. És kérdem: Van-é a mi jövendőnkre nézve más biztató és megnyugtató út, mint az önállóság útja? Az az út, amely két gyanakvó gondolat között (…) vezet el? Az az út, amelyet testvér és idegen egyformán rontanak, de amely egyedül és örök jusson a miénk! Ne bántsanak tehát minket és ne rontsák a mi egyetlen kálváriás utunkat, amíg ennek a helyébe csak temetőt, vagy maszlagot, vagy kábító délibábot tudnak adni csupán, de sohasem más utat, de még egy kicsi rongyos ösvénkét sem” (Tamási 1981, 57).

Az 1920 utáni Romániában keletkezett irodalom megnevezésére az erdélyi irodalom szóhasználat vált röviddel 1918 után közhasználatúvá, jóllehet a Partium, Máramaros, Bihar, Arad megye és a Bánság tájilag-történetileg nem tartozott Erdélyhez. Természetesnek mondható, hogy van magyar irodalom Erdélyben, ahogyan van a Felvidéken. Van a Dunántúlon is, azonban dunántúliságról ritkán esik szó. Berzsenyi Dániel vagy Kisfaludy Sándor műveire utólag vetíti az értelmezés a „dunántúliság”, Csokonai Vitéz Mihályéra vagy Földi Jánoséra a „debreceniség”, Petőfi Sándoréra az „alföldiség” couleur locale-ját. Apáczai Csere János, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond vagy Kriza János műve „erdélyi” sajátosságokat mutat. Nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy az első világháború után a wilsoni eszmék hatására, az önrendelkezés bűvöletében Erdélyben is megalakult három köztársaság: a Bánságban, a Székelyföldön, majd Kalotaszegen. Utóbbiból Kós Károly Kalotaszeg című könyve maradt meg – hírmondónak. A földrajzi jelzők a sajátosság, a partikularizmus jelölőiként Kolozsváron az 1920. szeptember 15-én útjára induló Napkelet című félhavi folyóirat, majd az 1921-től 1944-ig Kolozsváron megjelenő Pásztortűz estélyei és irodalmi olimpiásza nyomán is fölbukkantak, amikor az egyes városok irodalmi körvonalai kirajzolódtak az 1920-as évek elején. Nagyváradon „tiszaháti” irodalomról beszéltek, Marosvásárhelyen „székelyről” vagy „marosmentiről”, Temesvár pedig a „bánsági” irodalom központjaként jelentkezett.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy már a harmincas évek végére jelentős számú magyar anyanyelvű közösség élt Bukarestben, ahol 1944 után a központosító művelődéspolitika következtében létrejöttek a romániai magyarság kulturális intézményei. Az „erdélyi” jelző tehát ebben a vonatkozásban pontatlan, sem a központosító hatalomnak, sem a központosított helyzetének nem felelt meg. 1989 decembere után változott a kép: a romániai magyar intézményrendszer középpontja majdnem teljesen visszakerült a Kárpátokon belülre. Eszerint, legalábbis madártávlatból, 1918 és 1945 között az erdélyi magyar, 1945 és 1990 között a romániai magyar, 1990 után újból az erdélyi magyar irodalom megjelölés az elterjedtebb. Ez az irodalom a magyar nyelvű irodalomba tagolódik be intézményszerűen (Egyed 2000, 5), s ha „mélyárama” akár az erdélyi emlékirat-irodalomig követhető, akkor is magyar irodalom. Nyelve határozza meg és a nyelve a határa. Értelmezésében már az 1980-as évek eleje óta, de igazán érzékelhetően az 1989-es fordulat óta mintha az egység tudata érvényesülne erőteljesebben. Dávid Gyula például, helikoni hagyományokra alapozva, a magyar irodalom egységét hangsúlyozza. Úgy véli, az 1920 után kialakult irodalomrészek nem szétdarabolják, inkább gazdagítják az úgynevezett nemzeti irodalmat. Szokatlan, hogy ugyanakkor, az irodalom alapvető jegyeinek fölsorolásakor a fő hangsúlyt nem a nyelvre, hanem arra a „történelmi tapasztalatra és szellemi örökségre teszi, amelyben felnő az író”, s amely „világ- és emberlátását a nemzedékek messzeségéből jövően meghatározza” (Dávid 2000).

Történetietlen szemléletre vallana azonban, ha a magyar irodalom egységességének kérdését akár csupán az 1920-as, akár csupán az 1989-es változásokhoz kapcsolnánk. Ha fordulatként kezeljük a változást, egyenesen az a látszat kelthető, hogy irodalomtörténeti korszak-, netán paradigmaváltásról beszélünk, holott a korszakváltásoknak, Blumenberggel szólva, nincsenek szemtanúi. Másfelől az is igaz, hogy csak szemtanúi vannak. Éppen ettől van, hogy az irodalom és a történetírás nem olyan nagyon különbözik egymástól. Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című korrajzának előszavában így ír: „A legmegbízhatóbbak barátaink és ismerőseink, a kortárs élményei, de ezek viszont nem pártatlanok és az egyéni lélektan mértékével kell mérlegre tenni őket. Ahogyan az irodalom küzd azzal a megfoghatatlannal, ami az elgondolásból, a belső képből megragadható, úgy a történetírásnak is végzetes paradoxona, hogy másként rendezi meg az életet, mint ahogyan tényleg volt. A rekonstrukciót meglévő adatkészletei irányítják, vagy előre felvetett állításokat kíván beigazolni és amiről nem tud, az nincs is; leegyszerűsíti a formulákat és a százfelé húzó véleményeket és megnyilatkozásokat néhány általa felvetett posztulátumba gyömöszöli be” (Ligeti 2004, 10).

Tagadhatatlan, hogy jelentős intézménytörténeti és más változások mindkét említett esetben végbementek, de az egységesség kérdése, a központ és a vidék szembenállása a 19. századi kiegyezést követő folyamatig visszavezethető. 1867 után Budapest vált egyértelműen a központtá – erre a „schisma-pör” több hozzászólója is utalt –, s a kivételek, a holnaposok irodalmi forradalmának városa, a „Pece-parti Párizs” vagy Bernády György Marosvásárhelye csak kivételt erősítő szabály. A 20. század elejének irodalmi élete Budapesten összpontosult, s jóllehet Kosztolányi, Ady, Babits vagy Móricz Zsigmond is „vidékről” érkezett, a fővárosi nyilvánosság előtt bontakozott ki mindegyikük.

Az a kérdés tehát, milyen ismérvek alapján bontható föl erdélyi vagy romániai vagy szlovákiai stb. magyar irodalomra a magyar irodalom. Mint a tanulmány elején utaltunk rá, valamely író egyszerre többféle irodalomtörténetben is klasszikussá válhat (tőlünk távolabb eső példa erre mondjuk Henry James). Ugyanakkor kétségkívül igaz az is, hogy az egymás mellett, ám nem föltétlenül együtt élő irodalmak mutathatnak hasonló jegyeket. Joggal beszélhetünk az irodalom táji-történeti tagolódásáról. Különböző nyelvű irodalmaknak, ha történetileg-földrajzilag azonos helyzetben vannak, fölismerhetők közös vonásaik. Erre az úgynevezett történelmi sors szolgálhat magyarázattal, „a közös sors, az élettel való közös küzdelemnek közös formái” (Kós 1928), még akkor is, ha azt nem egyformán tapasztalta meg mindenki. Erdély esetében például a nemesi társadalom tagja másképp, mint a székely szabadok közössége, a román jobbágy, a szász városi polgár vagy épp a falusi gazdaember. Közös vonások származhatnak és származnak is továbbá a nyelvükben eltérő művelődések kölcsönhatásából, amit elsősorban hatalmi viszonyok irányítanak ugyan, de mégis az esztétikai ideológia és a hagyomány részévé válhat. „A népek és a viszálykodások (…) eggyé olvadása, ahogy ez a vegyes lakosságú határvidéken néha megesik, hozzájárult, hogy kialakuljon az összetartozás érzése, valamiféle különös azonosságtudat, mely a szerteágazó ellentétek ellenére, sőt épp konfliktusos voltából eredően összetéveszthetetlen, valamennyi szemben álló felet egyaránt jellemző sajátosságokat hordoz.” Az olasz irodalmár osztrák, magyar és erdélyi szász szerzőkre jellemző sajátosságként írja le a központ és a szélek viszonyát. Zillich műveinek kapcsán beszél arról, mennyire bonyolult és vitatható a központ és a perem viszonya. „Aki egy földrajzi vagy kulturális határvidéken él – írja –, mindig úgy érzi, hogy ő a nemzeti lét igazi letéteményese és képviselője, és hogy a nemzet többi része, mivel nem érti meg őt, méltatlan a nemzet névre” (Magris 1992, 339–340). Áprily Lajos Pisztrángok kara című versében nemcsak Ady Az Értől az Óceánig költeményének egyes számát teszi többesbe, de az irányt is megváltoztatja: a pisztrángok az óceán felől törekszenek az ér, a hazájuk felé. (Az árral szemben úszó pisztráng persze nem csupán erdélyi, hanem a világirodalomban másutt is föllelhető motívum, akár a kagyló, a gyöngy, a magányos fenyő vagy a súly alatt növő pálma. E metaforák az erdélyi gondolat szövegösszefüggésében ma már történetileg és helyhez kötötten értelmezhetők, akár holt metaforákként.) A szűkebb és a tágabb „pátria”, a központ és a peremvidék viszonya megfordult, a közösség létfeltételeiből következő erkölcsi követelmények tették természetessé a természetellenesnek tetsző irányt. Magris így folytatja: „A kis népnek (…) nemcsak a nagy népek megvetését és közönyét kell leráznia magáról – még ha e nagyok némelyike a legjobb úton van is afelé, hogy elveszítse nagyságát –, hanem meg kell szabadulnia saját kisebbrendűségi komplexusától is, attól, hogy úgy érzi, folyton helyesbítenie kell ezt a képet, vagy meg kell szüntetnie, vagy egyenest ellenkező előjellel kell ellátnia, büszkén viselve kisebbségi mivoltát, mint a kiválasztottság jegyét. Aki hosszabb ideig a kisebbség szerepét volt kénytelen játszani, és minden erejét identitása meghatározására és megőrzésére fordította, az hajlik rá, hogy akkor is így viselkedjen, amikor már nincs rá szükség. Aki csakis önmaga felé fordul, csakis saját identitása megszilárdítására koncentrál, és folyton azon igyekszik, hogy kicsikarja a kijáró tiszteletet, annál fennáll a veszély, hogy minden energiáját a védekezésnek szentelve, beszűkíti tapasztalatainak horizontját, és a világgal való kapcsolata kisszerűvé válik” (Magris 1992, 339–340).

A peremsorsból következő torz magatartásformák veszélyeire Németh László a morbus minoritatis kórképével (Németh 1989), Makkai pedig a „nem lehet” kikiáltásával hívta föl a figyelmet. „Az összeszorított élet fülledtségében az ítélkezési és értékelési szempontok lassan eltörpülnek. A törpeség átkai: személyi, családi és csoportharcok, mindennapi kínzó életgondok, az élet kiélhetésének egyre reménytelenebbé váló útjai a természeti törvény erejével hozzák létre a szellemi analógiáját, valamely testi szervünk elsorvadását” (Makkai é. n.).

Az eddigiekben vázlatosan bemutatott, szám szerint öt elhatárolás (határon túli, romániai magyar, kisebbségi, nemzetiségi, erdélyi irodalom) mindegyike kísérlet a főhatalomváltás utáni helyzetet követően írt és ma is íródó irodalom besorolására. Mindegyiknek vannak a transzszilvanizmus fogalmával egyező és attól eltérő elemei. A legátfogóbb az erdélyi irodalom kifejezés. Magán viseli a vidék jegyét, és hiányzik belőle a nyelvi megjelölés. E két jellemző a transzszilvanizmus fogalmával rokonítja. Értelmezhető tehát úgy, mint irodalmi művekre vonatkozó szókapcsolat, amelynek egyik tagja (erdélyi) a térképen föllelhető terület többetnikumú, többnemzetiségű mivoltából következően más irodalmi közösségekhez (román, szász) is tartozó alkotásokat jelöl. A másik tag, az irodalom jelentéstartalma csakis magyar olvasó számára hozzáférhető, ezért nyilvánvaló, hogy a magyar nyelvű irodalomhoz való tartozásra utal. A nyelvi megjelölés hiányában és a történetileg rögzíthető („Az irodalom szó a nyelvújítás terméke”), névhez köthető („Az irodalom szót Szemere Pál alkothatta”) megnevezésben mégis a jelöletlen jelöletlenség a közös: a nyelviség.

Az Erdély területén keletkező irodalomnak erdélyi irodalom neve szinte teljesen fedi az igen tág értelemben használatos transzszilvanizmus fogalmát, amely történetileg messzire vezeti vissza e „mélyáramot”. Vélhetően ezzel találkozik, aki a kifejezésre keresve a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalain a Kétfejű sas című elektronikus dokumentum következő leírására bukkan: „A Transsylvania szóból, Erdély latin elnevezéséből ered. A 17. századi Erdélyben alakult, a tartomány különállását elfogadó szellemi irányzat, amely a 18. században a Magyar Királysághoz való visszacsatolást ellenző nézetté fejlődött. Elsősorban az erdélyi magyarság képviselte, de nem volt idegen a szászoktól sem. A 18. század végén a magyar nemzeti mozgalommal párhuzamos fejlődésen ment át, középpontjába az Erdély történeti és kulturális értékeit hangoztató elemek kerültek.” (Ez a meghatározás irányzatnak tekinti a fogalmat, s föllelhetőek benne mindazok az elemek, melyek a sokkal korhoz kötöttebb, de nem kevésbé sokféle és sokrétű fogalom használatát is meghatározzák. Különös, hogy ezen az oldalon még kitekintést sem találunk a Trianon utáni, azaz 20. századi változatra vagy változatokra. Noha példák hosszú sora állna rendelkezésre annak a számára, aki Erdély „mindig is különálló” másságát akarná bizonyítani, a Habsburg Birodalom keretén belüli „különállás” mégsem jelentett egymástól határokkal elválasztott, különböző államalakulatokat. Grátz Gusztáv, volt magyar külügyminiszter, aki 1938. március elején, az anschluss előtti napokban Prágába látogatott, meggyőzendő Benešt arról, hogy a magyar– csehszlovák-összefogás érdekében rendezni kell a határkérdést, 1887-re visszaemlékezve 1935-ben így látta a különbséget: „Az a különleges gondolkodásmód és érzésvilág, amelyet ma a transsilvanizmus neve alatt ismerünk, megvolt már akkor is. (…) Nem könnyű világosan körülírni azt a különbséget, amely az erdélyi és az Erdélyen kívüli magyarság szellemi alkata között fennállt. Az Erdélyen kívüli magyarságban sok volt az önbizalom, szívesen érezte magát a nagy európai népközösség egyik számottevő, aktív tagjának és örömmel igyekezett annak intézményeit utánozni, szellemét magába felszívni. A külön életet élő erdélyi magyarság nem látta annyira biztosítottnak Magyarország jövőjét, önbizalmába kételyek vegyültek és ezért nem annyira európai eszmék asszimilálására törekedett, mint inkább arra, hogy saját pozícióját a nemzetiségek harcában megjavítsa, vagy legalábbis megtartsa. Ama két nagy áramlat közül, amely a magyar történelmen végigvonul, és amelyek közül az egyik a magyarságot mind közelebb igyekezett hozni a legműveltebb államok színvonalához, míg a másik fajfenntartásában látta a magyar politika legfőbb célját, az első áramlat inkább az Erdélyen kívüli magyarságban, a fajfenntartás szempontja az erdélyi magyarságban bírt gyökerekkel. Azok az Erdélyben megmutatkozó tendenciák, amelyek az ősöktől átvett intézményeknek gondos megóvására irányultak, mert abból a megismerésből fakadtak, hogy azok minden megbolygatása gyengíti a magyarság pozícióját, a nyugati magyarság szemében elmaradottságnak tűnt fel. Viszont a magyar városok egynémelyikében és az ország nyugati részeibe beszivárgott modern eszmékkel való kísérletezést az erdélyi ember tartotta kockázatos könnyelműségnek” (Grátz 1935, 7–8).

Az 1918–1919-es főhatalomváltás utáni helyzet merőben más volt, a művelődésnek és az irodalmi életnek mintegy légüres térben kellett kialakulnia. Az erdélyi magyarságot felkészületlenül érte a kisebbséggé válás – szokás mondani, mintha föl lehetne készülni a kisebbséggé válásra. „Nemcsak azért, mert korábban nem volt része benne, hanem mert nemzettudata korábban hatalmi tudat is volt, melyet egy soknemzetiségű állam hierarchiájában elfoglalt helye alakított ki” (Láng 1998, 6).

Az 1920 és 1940 közötti Nagy-Románia nemzeti politikájából következően Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban a magyar uralkodó osztály helyébe román uralkodó osztályt nevezett ki az állam, azaz új, előjogait ezentúl őrző és elkülönülő hivatalnoki csoportot teremtett, és létrehozta az „agrárreformot”, azaz elkobozta és fölosztotta a magyar földbirtokosok földjét. „A tragikus történeti fordulatban az erdélyi magyarság önmagával és sorsával szemben egyszerre tájékozatlan idegen lett. Neki is tehát úgy kellett önmagára és hivatására újra ráismernie, mintha e földet csak most látta volna először” – fogalmazott Kuncz Aladár 1928-ban a Nyugat hasábjain.

A kisebbség helyzetértelmezésének kiindulópontja a humánum képviselete volt, mely nem csupán az összmagyarság szempontjából, de európai távlatokban is följogosít az elhivatottságra, messianizmusra, többes számú küldetéstudatra. (Innen már csak egy lépés a szenvedéstörténet és a közösségi erkölcs, amely Mózes Attila vagy Egyed Péter prózájától sem idegen.) Tavaszy Sándor a Pásztortűz 1938-as egyik cikkében az irodalom térvesztéséről, „szétfejlődéséről” szólva ködbe vesző csinálmánynak nevezte azt, ha az irodalom cselekvő természete hiányt szenved, ha a sajátos nemzeti létforma nem jellemez minden alkotást. A közösségi szolgálat szólamként a romániai magyar irodalom tankönyvek nyitányaként élt tovább.

A küldetéstudat alapja a százados erdélyi múlt, az „erdélyi lélek”, melynek alapvető jellemzője volna a gondolati és művelődési nyitottság, az eltérő műveltségáramlatok befogadása és közvetítése. Talán nem érdektelen, hogy a „sajátosság méltóságának” mint a romániai magyarság 20. századi hetvenes évei egyik metaforájának gondolati hátterében miként metszik egymást Németh László és Gáll Ernő elképzelései. Németh László a kibontakozandó világcivilizáció összefüggésében vetette föl a magyarságra jellemző sajátosságok megőrzésének fontosságát. Gáll Ernő főként marxista álláspontokat mérlegelve állapította meg, hogy az „etnikai csoportok (éppen az együvé tartozás biztosításával) egyrészt olyan élmények forrásainak bizonyultak, amelyekről a modern ipari civilizáció elidegenítő nyomása alá került tagjai nem tudnak, nem akarnak lemondani, másrészt azonban az Egyesült Államokban kialakult és ott uralkodóvá vált társadalmi struktúra bizonyos elemei sem engedik meg a teljes beolvadást”. (A Gáll-féle tézis első ellenvetését Cs. Gyímesi Éva fogalmazta meg.) Némiképp változik a metafora a „lehet – nem lehet” vita összefüggésébe helyezve, amely Makkai Sándor Erdélyből távozása (1936) kapcsán robbant ki, s amelynek dokumentuma a transzszilvanizmus eszmeiségének alapjait rengette meg. A két végletből, a kisebbségi létet emberellenesnek és távlattalannak bélyegző egyik és a kialakult eszményeket és küldetést végzetként, áldozatvállalásként fölfogó másik álláspont között a harmadik út járhatatlannak látszik.

Az első világháború után nagyjából egy évtized erejéig az erdélyi gondolat életképesnek bizonyult. A harmincas évek közepére fogalma szűkült, jelszóvá lett, s ez kikezdte használhatóságát. Természetrajzát igen pontosan világította meg Szemlér Ferenc, aki olyan kritikát fogalmazott meg, amelynek „feltűnő élessége” meglepte kortársait, és amely mára sem veszítette el időszerűségét (Szemlér 2003, 153–171). A jelszót és a mítoszt azonosként tekintő Szemlér abból indult ki, hogy a szavak „nem szükségképpeni jelentéssel bíró alakulatok (mert akkor a fogalommal volnának egyenlők), hanem a tartalmat, a jelentést mi kölcsönözzük nekik” (153). A jelszavak fogalmi jelentése viszont csekély. A jelszó „tartalmának legnagyobb részét érzelmekből és a tudat határát alighogy elért, többé-kevésbé zavaros képzetekből meríti”. Ezeknek „a képzeteknek a szétfoszlása magát a jelszót semmisíti meg” (154). Az idő – állapítja meg Szemlér – átalakítja a szavak jelentésének úgynevezett mitikus elemét, így a szó fönnmaradásának az a záloga, rendelkezett-e „tárgyi jelentéssel”. Az erdélyiség közösként megfogalmazható jellemzőit három kérdés köré csoportosítja. Elsőként az „erdélyi liberális szellem” alapelvét említi, amely a különböző etnikumok közötti megértésnek és együttműködésnek is alapjaként szolgálhatna (ha valóban bizonyíthatóan létezne). Megállapítja, hogy noha jellemző lehet Erdélyre ez a szellemiség, nem érvényes egyszer s mindenkorra, az erdélyi irodalom megkülönböztető sajátosságaként tehát nem érdemes „kisajátítani”. Fogalmi jegyként nem jelent mást a „humanizmus” vagy az „európaiság”. (Az első Kuncz Aladár szerkesztette Helikon-számban az Erdély az én hazám című szerkesztői hitvallás végkicsengése is.) A második alapelv a földrajzi érvekből levezetett erdélyiség, azaz az elgondolás, mely szerint a környezet hatást gyakorol az ott élők szellemi alkatára. Az erdélyi táj, „a »havas«, a fű, a fa, a víz” hatására kialakult az ott élő embereket mindenki mástól megkülönböztető „szellemi jellegzetesség”. Szemlér egyrészt elismeri, hogy a környezet hatással van az emberekre, másrészt ezt a hatást nem tartja fogalmilag megragadhatónak és bizonyíthatónak. Harmadikként a történelmi érvekkel alátámasztott erdélyiség fogalmáról mutatja ki, mennyire kockázatos kísérletnek bizonyul. Ezekkel az érvekkel szokták alátámasztani – fejtegeti Szemlér – az Erdélyben élő különböző etnikumok közös sorsára és folyamatos kommunikációjára építő utópiákat. Végkövetkeztetése aligha vitatható: „A történelem (…) nem annyira tényekből, mint inkább eseményekből áll, s az események tudományos ténnyé való átváltoztatásában a legfőbb szerepet mindig a történetíró céljai, vagy alanyi elfogultságai játsszák. Nehéz lehet tárgyilagos történelmet írni, de amíg csak az események hű visszaadására törekszünk, ez a kísérlet kecsegtethet némi sikerrel. Mihelyt azonban az eseményeket »magyarázzuk«, a tényekből következtetéseket vonunk le, sőt »tanulságokat« merítünk, a mű tudományos hitele zuhanva esik a zérus felé” (162).

A transzszilvanizmus „megfutotta pályáját”, a mítosz elvesztette varázserejét – így összegezte Szemlér azt a gondolatot, amely mindenekelőtt Kós Károly indulatát váltotta ki.

Közel hat évtized múltán úgy látszik, mindössze azt állapította meg, a transzszilván eszme ideiglenes, történetileg meghatározott és meghatározó mozzanatnak számít az irodalom történetében. Ami nem egyenlő azzal, hogy ne kellene számot vetni vele, hogy ne kellene közvetíteni, lefordítani egyazon nyelvi közösségen belül. Hogy a fejezet kiindulópontjához visszatérjünk: Sir George Grey is elsajátította a maori mitológiát.

Hivatkozások

Bretter György (1979) „Hipotézis a nemzedékek kettős nyelvéről”, in Itt és mást, Bukarest: Kriterion.

Chinezu, Ion (1930) Aspecte din literatura maghiarã ardeleanã (1919–1929), Cluj: Editura revistei „Societatea de mâine”.

Dávid Gyula (2000) Erdélyi irodalom–világirodalom. Tanulmányok, cikkek, jegyzetek, Csíkszereda: Pallas-Akadémia.

Egyed Péter (2000) „Hogyan jelzősíthető az irodalom?”, Provincia.

Franchi, Cinzia (2002) „La letteratura ungherese di Transilvania”, in Ventavoli, Bruno (a cura di) (2002–2004) Storia della letteratura ungherese, 1–2, Roma: Lindau.

Grátz Gusztáv dr. (1935) Emlékezés az erdélyi szép napokra, Kolozsvár: Erdélyi Szemle Kiadása.

Kerényi Károly (1997) Görög mitológia, Szeged: Szukits.

Klein, Karl Kurt (1979) Literaturgeschichte des Deutschtums im Ausland, Neu herausgegeben mit einer Bibliographie (1945–1978) von Alexander Ritter, New York: Hildesheim.

Kós Károly (1928) Erdély. Kultúrtörténeti vázlat, Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh.

Láng Gusztáv (1998) Kivándorló irodalom, Kolozsvár: KOM-PRESS–Korunk Baráti Társaság.

Ligeti Ernő (2004) [1941] Súly alatt a pálma (Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban), Csíkszereda: Pallas-Akadémia.

Magris, Claudio (1992) Duna, Kajtár Mária (ford.), Budapest: Európa.

Makkai Sándor (é. n.) [1989] „Nem lehet”, in Cseke Péter–Molnár Gusztáv (s. a. r.) Nem lehet: A kisebbségi sors vitája, Budapest: Héttorony.

Németh László (1942) Kisebbségben, I–II, Budapest: Magyar Élet.

Németh László (1989) [1935] „Magyarok Romániában”, in Sorskérdések, Budapest: Magvető– Szépirodalmi, 336–408.

Szemlér Ferenc (2003) 1937 „Jelszó és mítosz”, in Jelszó és mítosz, Pomogáts Béla (összeáll., bev.), Marosvásárhely: Mentor.

Tamási Áron (1981) Tiszta beszéd, Bukarest: Kriterion.