Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

30. fejezet -

30. fejezet -

A kritikai realizmus modernizálásának és elkötelezésének nehézségei

A befejezetlen mondat kényszerít, hogy összemérjem a polgári regény két csúcsteljesítményével, A varázshegy-gyel és Az eltűnt idő nyomában-nal. Nem a terjedelme, hanem a természete miatt. Hiszen nyilvánvaló, hogy Déry Tibor ezzel a két nagy alkotással versenyez, hogy világnézetileg ellentétes jegyű, de művészi szempontból velük egyenértékű művet akart teremteni, mikor A befejezetlen mondatot koncipiálta. E két mű volt a modell, a tökély, a leg up-to-date-ebb kifejezési lehetőségek mértéke

(Németh 1973, 335).

A befejezetlen mondat 1938-ban készült el, ám csak 1947-ben jelent meg. A két évszám egyaránt fontos jelzőszáma a regénynek. Déry műve a két világháború közötti polgári és munkásmozgalmi kultúrát még a korszak lezárulta előtt, de már a háború közeledtének tudatában térképezi fel. Fogadtatástörténetének kezdete pedig egy másik korszakfordulót jelez, a koalíciós évek nagy reményeit hirtelen felváltó perspektívaszűkülést, a Rákosi-korszak kezdetét.

A megjelenés ideje azért is fontos, mert ekkor látott napvilágot két olyan kritika is, amely szokatlanul messzehatóan határozta meg A befejezetlen mondat fogadtatását. A Németh Andor és Lukács György írásaiban (Németh 1973, Lukács 1948) felvázolt értelmezési keretek a hetvenes–nyolcvanas évekig érvényben maradtak a regényről írt irodalomtörténeti munkákban. A hosszan tartó hatás nyilvánvalóan nem csak a két kritika példás elmélyültségének, alaposságának és széles irodalomtörténeti tájékozottságának köszönhető. Bizonyára része volt ebben annak is, hogy a következő évtizedekben úgy összezsugorodott az irodalomkritikai és irodalomtörténeti nyilvánosság, hogy ehhez képest nem tűnhetett szűkösnek azoknak az írásoknak a perspektívája, amelyek az elkötelezettséget (Németh) vagy a pártosságot (Lukács) még a szovjetesítés előtti szabadságfokon és szégyenkezés nélkül vállalt európai kulturális színvonalon fejezték ki. A regény azonban az utóbbi évtizedekben lassan a kánon szélére került anélkül, hogy értelmezési kereteit jelentősen módosították volna. Két fontos újraértelmezési kísérletet említhetünk az újabb szakirodalomból. Az egyik Botka Ferencé (Botka 1994c, Botka 2004), aki a szektarianizmus régi vádját igyekszik elhárítani, a másik Heller Ágnesé (Heller 1997), aki a zsidó nézőpont elhomályosítása, ködösítése, a nyilvánvalóan zsidó nagypolgári miliő szerencsétlen „zsidótlanítása” miatt bírálja a regényt. Ezek az igazán jelentős értelmezések azonban nem tudták megakadályozni a regény háttérbe szorulását. Jellemző, hogy a 2002-ben az ELTE, az Irodalomtudományi Intézet és a Petőfi Irodalmi Múzeum szervezésében megtartott Déry-konferencia anyagát tartalmazó kötet huszonnégy közleménye közül mindössze másfél szól A befejezetlen mondatról (Botka 2003; Egri 2003; Tamás 2003).

A Déry-életmű irodalompolitikailag feltételezett egységes értelmezési kereteinek felbomlása következtében A befejezetlen mondat (és a Felelet) elvesztették középponti helyüket az életműkánonban, e két regény átfogó vizsgálatára nagyon kevesen vállalkoznak. A Déry-kutatás ma (szerencsére) nem egységes. Három főbb kutatási terület különíthető el. A Déry-kutatásokat általában megalapozó Déry-filológia és szövegkiadás (lásd a Déry-archívum sorozatcímmel ellátott, tizenhét kötetesre tervezett, a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában folyamatosan megjelenő Déry-hagyaték kiadását Botka Ferenc műhelyében), a háború utáni irodalompolitika történetének kutatása (csak néhány példát említve: Botka 1994b; Standeisky 1996; Standeisky 2005), az avantgárdkutatás (itt is csak egy-két példát említve: Moncorgé 1995; Deréky 1992; Deréky 1998; Seregi 1998). Természetesen szép számmal vannak ezekbe a kategóriákba nem sorolható irodalomtörténeti publikációk, és van néhány olyan is, amely a korábbi értelmezési hagyomány továbbélésének tekinthető. Általában elmondható, hogy a Déry-kutatás a hajdani erős és merev kanonikus helyzetét elveszítette, és ma a termékeny szétszórtság állapotában van. Láthatóvá váltak a régebben politikai okokból nem kutatható területek, és azok is, amelyeket a korábbi kanonikus centrumok, a Felelet és A befejezetlen mondat, vagy éppen Déry önértelmezései (például az Ítélet nincs) fedtek el: a korai avantgárd pályaszakasz.

Az alábbiakban Németh Andor és Lukács megállapításait használjuk segédvonalként A befejezetlen mondat elemzésében. A regény modernségének feltételezettségére fogunk rákérdezni. Azt firtatjuk, hogy a proletariátus melletti elkötelezettségnek A befejezetlen mondat által elsajátított politikai normája mellett miként érvényesíthető az irodalmi modernség esztétikai követelménye (a Proust-kérdés). Kitérünk arra, hogy a polgári értelmiség baloldali fordulata, elköteleződése olyan konvencionális narratívákban fogalmazódik meg a két világháború közötti időszakban, amelyek a választott közösségéhez, a proletariátushoz közeledő egyén legfőbb morális feladatát a polgári kultúra leküzdésében jelölik ki. Ezzel a kitérővel azt próbáljuk meg hangsúlyozni, hogy A befejezetlen mondat sajátos, feltételes viszonyulása a modern polgári irodalomhoz a baloldali fordulat társadalmi gyakorlatának és etikai-politikai diszkurzusának szélesebb kontextusába illeszkedik (a fordulat kérdése).

A Proust-kérdés

A befejezetlen mondat modernsége mellett általában azzal szoktak érvelni, hogy korának magyar regényei közül ez volt a leginkább nyitott a korabeli európai irodalmi áramlatok felé (Sükösd 1972). S valóban, Déry regényében helyenként a szürrealizmust idéző képekkel találkozhatunk, Kafka hatására ismerhetünk egy hosszú álom leírásában, a dubrovniki üdülő társadalmi mikroklímája A varázshegy Davosát vagy a Halál Velencében Lidóját idézi, a nagypolgári család háromgenerációs hanyatlástörténete A Buddenbrook-házra utalhat, és talán még A befejezetlen mondat elbeszélőjének tartózkodó iróniája is párhuzamba állítható a Thomas Mann-i iróniával. A hangsúlyt mégis a legszembeötlőbb Proust-hatás vizsgálatára, azon belül is a mémoire involontaire és az időszerkezet kérdéseire helyezte A befejezetlen mondat recepciója (Németh 1973; Lukács 1970; Egri 1970; Botka 1994c).

A mémoire involontaire A befejezetlen mondatban sok esetben a proustihoz hasonló módon működik. Az akaratlagos emlékezet teljesítőképességét messze felülmúlva, mintegy annak ellenére, váratlanul és mindig egy-egy kis jellemző részletbe, vagy sokszor, mint a tea és a Madeleine-sütemény esetében, egy sajátos szenzuális ingerbe kapaszkodva bukkan fel hirtelen az elfelejtettnek hitt emlék, amely mindjárt hozza is magával a maga hátterét, környezetét, egész múltbéli világát. Az alábbi idézet például egészen egyértelmű utalás a Madeleine-jelenetre: „állandóan érezni vélte az orrába csapó édes, régi szagot – amelyhez hosszú üstökösfarokként egész gyerekkora tapadt –, s nyilván ez tette ezt a számára jelentéktelen s nem is túlságosan érdekes beszélgetést oly emlékezetessé, hogy élete folyamán gondolatban többször is visszatért rá…” (Déry 1980, 664).

Egri Péter hosszan sorolja A befejezetlen mondat különböző jeleneteit, amelyekben az emlék felidézése a felidéző jelenbeli észlelet és a felidézett múltbeli emlék azonosságának, hasonlóságának vagy éppen ellentétességének köszönhető (Egri 1970, 69– 81). Vizsgálata bizonyítja, hogy a mémoire involontaire prousti inspirációja Déry regényében nem pusztán adaptív megformálásokat, de a modelltől eltérő változatokat is bőven eredményezett.

A befejezetlen mondatban az egyes szereplők akaratlan emlékezéseinek mégis korlátot szab az, hogy a tudattörténéseiket közvetítő elbeszélő tudatműködése szinte az észrevehetetlenségig problémamentes. Meglehetősen távol áll tőle, hogy ellenőrizetlen, spontán emlékek zavarják meg múltbéli történeteinek felidézésében és előadásában. Ha csak arra gondolunk, hogy a szereplők szembesülését eddig nem tudatosult emlékeikkel, múltjuk és jelenük spontán-szinesztetikus összejátszásait egy tapasztalataikat elemző, összegző és gyakran általánosító elbeszélő közvetíti, akkor már gyaníthatjuk, hogy gyakori megjelenése ellenére, az akaratlan emlékezés szerepe csak korlátozott lehet.

Az akaratlan emlékezés mindössze lélektani és tudatműködések jelzésére szorítkozik Déry művében, és nem vesz részt a regény időszerkezetének alakításában. A szereplők spontán előbukkanó emlékei ugyan lehetőséget adnak az elbeszélőnek, hogy minduntalan elhagyja az elbeszélés jelenét, és kirándulásokat tegyen a szereplő múltjába, sőt néha, mint Désirée, Lőrinc testvére esetében egyetlen emlékmotívumra fűzze fel a figura hátralévő életének bemutatását is. Elmondhatnánk tehát azt, hogy az akaratlan emlékezések lazítják, bonyolítják az időszerkezetet, csakhogy (szemben azzal, ami Az eltűnt idő nyomában című művet jellemzi) az elbeszélőnek nincs szüksége különösebben az akaratlan emlékezésekre, mint világok közötti átjáróra, hiszen éppolyan könnyen lép át egyik idősíkból a másikba akkor is, amikor ebben nem segítik a szereplők tudatműködései. Dérynél tehát nincs az emlékezésnek strukturális szerepe. Ellentétben például az Emlékiratok könyvével, ahol az emlékezés a mű formájának kérdése, a Proust-utalások pedig magukkal hozzák a prousti kérdéseket. Nádas Péter regényét azért érdemes épp itt megemlíteni, mert a későbbi regény Proust- és Mann-utalásrendszerének reflektáltságával összevetve érzékelhető a korábbi közvetlenebb, adaptívabb, néha a tükörfordításra emlékeztető kapcsolódása ugyanazon elődökhöz. Persze ezt a különbséget a regények félszázadnyi korkülönbsége nagyjából érthetővé is teszi. A Déry és Nádas prózáját összekötő kapcsolatrendszer további elemeire: a sokszorosan bővített, több irányba megnyíló körmondatok stílusára; az egymással ellentétes nagypolgári-konzervatív és a kommunista kultúra „eposzi távlatú” összekapcsolására Balassa Péter is kitért monográfiájában (Balassa 1998, 85, 203, 206). Nádas mindezek ellenére hiába emlegeti mesterei között Déryt (Nádas 2005, 8), a Déry-vonatkozás érthető módon nem tűnt termékenynek abban a Nádas-recepcióban, amely a hetvenes–nyolcvanas évek prózafordulatát általában antirealista hullámnak tekintve, jobban odafigyelt a prózafordulatot közvetlenebbül előkészítő mesterekre.

A befejezetlen mondatba mindenesetre úgy került át a mémoire involontaire, hogy nem hozta magával egyúttal az emlékezet és az identitás kapcsolatának kérdését. Déry nem az emlékezés poétikáját, hanem csak az emlékezés pszichológiáját mint az ábrázolás technikáját vette át Prousttól, az újdonság erejének, talán még a korabeli magasértelmiségi divatnak is engedve (Karafiáth 1990).

A befejezetlen mondat Proust-vonatkozásait mindennek ellenére méltánytalan volna egy felismert, mégis felületesen vagy részlegesen beteljesített modernségkövetelmény jeleinek tekinteni, s ezért a regényt elmarasztalni. Déry regénye ugyanis nem törekszik arra, hogy csatlakozzon a kortárs európai regény polgárinak minősített tendenciáihoz. Sokkal inkább szembehelyezkedik azokkal, és – mintegy költői versenyre híva Proustot – egy, a proustinál korábbi regénypoétikát, a 19. századi társadalomkritikai realizmust vértezi fel az ellenféltől ellesett technikákkal és díszítményekkel. Pontosan írja le ezt a kettősséget Sükösd Mihály, amikor azt állítja, hogy a regény egyszerre próbálja meg a balzaci és a prousti feladatot teljesíteni (Sükösd 1972, 132).

A befejezetlen mondatot a harmonikus formaegység feltámaszthatóságának meggyőződése jellemzi; a regény Balzac vagy Tolsztoj módjára nyúl vissza az eposzhoz. Az elidegenedett ember visszavezetése a közösségbe, ez a szocialista-humanista program szembeállítja Déry regényét a modern individuumot (és elszigeteltségét, válságát) egyre intenzívebben megformálni képes modern analitikus regény hagyományaival.

Ezért írja Németh Andor, hogy „Proust ábrázolási módszere csak módjával s világnézeti gyökereitől elvágva mint technika volt felhasználható (…)” (Németh 1973, 335). S ezért tarthatjuk megfontolandónak Lukács észrevételét (még ha a francia író voluntarisztikus alulértékelésében nem is kell egyetértenünk vele): a Proustnál a burzsoázia „dédelgetésére” és idealizálására szolgáló pszichológia és időtechnika Dérynél csak külsőleges átvétel, funkciója azzal épp ellentétes, leleplező (Lukács 1970, 522).

Németh Andornak a mottóban kiemelt megfigyelése, miszerint A befejezetlen mondat a polgári regény legkiemelkedőbb kortárs képviselőivel verseng, azt a belátást implikálja, hogy a proletariátus mellett elkötelezett irodalom a legtöbb esetben bizony nem volt versenyképes. Déry regénye nagy előszeretettel gyűjti össze és minősíti naivnak, csalókának vagy idealistának az osztályharcról szóló korabeli elképzeléseket, s ezek közül nem egy az elkötelezett művészet konvencióinak vagy irányzatainak ironizálásával jelenik meg.

Az osztályharc romantikus ábrázolására többek között egy munkástüntetés alábbi leírása utal: „A menet élén a pincér felfedezte sógornőjét, Rózsánét; a hatalmas asszony a zászlóvivő mellett lépdelt, óriási koponyáján szalmasárgán ragyogott rövid haja, mellette sápadt, felnőtt arccal a tizenkét éves Péter haladt” (155). Rózsáné, aki úgy törtet előre „mint egy hatalmas bálvány, minden lépésnél egész testében megrengve” (156) a beállítás, a helyzetazonosság miatt egy pillanatra mintha Marianne-ná, mellette menetelő fia, Péter pedig Gavroche-sá válna a leírásban. A forradalmi tömeg háttere elé helyezett három alak és a zászló kompozíciója csak kevéssé tér el attól az ikonográfiai hagyománytól, amelynek legismertebb példája Delacroix festménye, a Szabadság vezeti a népet. Akkor válik nyilvánvalóvá, hogy nem feltétlen Delacroix festményét, hanem egy a nyomában született ábrázolási konvenciót idéz meg Déry regénye, és hogy ez az allúzió nem pusztán egy már jól bevált, kézre eső hagyomány patetikus díszleteinek alkalmi kikölcsönzése, hanem ironikus újraírás, amikor négyszáz oldallal később feltűnik a kép egy újabb változata. Rózsáné ezúttal nem szereplője, hanem szemlélője, illetve felidézője a képnek: az embert próbáló illegális munka egy rövid szünetében megpihen a szeme a fiatal, szép és fanatikus Krausz Évin, akinek „forradalomtól gravid, anyai” tekintete a sarlóval és a kalapáccsal egyenértékű jelképe lehetne az osztályharcnak. Krausz Évi szimbólumoktól már amúgy is túlzsúfolt leírására lassan rámásolódik egy, a Rózsáné régi, talán még falusi emlékei közül előhívott zsánerkép: „Egy színes litográfiát látott maga előtt, amelyen a fiatal lány, mint Petőfi a segesvári csatatéren, a Práter utca vagy a Ferdinánd híd barikádjai mögött áll, s rohamra viszi a munkásságot” (531).

Hasonló távolságtartással mutatja be a regény a szocialista realizmus esetlen és naiv heroizmusát, amikor beszámol Rózsa Lajos börtönben írt regényéről: „amikor [Rózsa] aprólékosan végigvizsgálta emlékeit, s utána hozzáfogott a regényhez, önkéntelenül meghamisította élő múltjának alakjait, akik – főképp a »tulkok« – rossz testűek, alacsonyak s arcra is jelentéktelenek vagy éppenséggel csúnyák voltak, s naiv mítoszteremtő erejével, benépesítette a magyar mozgalmat hat láb magas, vállas, stramm fiúkkal és csengő hangú, nagy mellű szép lányokkal, akik halálmegvető bátorsággal és naivitással mozogtak Angyalföld, Újpest, Pestszenterzsébet és Csepel idillikus harcoktól gőzölgő berkeiben” (176). („Tulkok”: a kommunista párthoz csatlakozott értelmiségiek megnevezése a mozgalmi zsargonban.)

Az osztályharc művészi és irodalmi ábrázolásainak regénybeli katalógusában a legrosszabb minősítést a nyomorirodalom kapja. A regény ugyan a Pester Lloyddal kapcsolatban emlegeti egy szereplő „nyomorról szóló elaborátumát” (393), mégis felismerhető az a mindenekelőtt a Népszava irodalmi rovatát megtöltő nyomornaturalizmus, amely a kortárs irodalmi baloldal egyhangú megvetése ellenére évtizedeken keresztül élte másod- és harmadvirágzását.

A két irányzat – a szocialista realizmus mint kommunista sematizmus és a nyomornaturalizmus mint szociáldemokrata sematizmus –, vitáik ellenére hasonlítanak egymásra abban, hogy determinista osztályfelfogás alapján határozzák meg a proletariátus fogalmát. A nyomornaturalizmus a tőke által szükségszerűen nyomorba, halálba, betegségbe, bűnbe taszított szegényekről szól, a szocialista realizmus pedig ennek a társadalmi állapotnak a szükségszerű eltörléséről és a proletariátus istenüléséről. A befejezetlen mondat, eposzi hajlandóságai ellenére, kerüli a szemben álló osztályok mitizálását (lásd erről Lőrinc naplóját, 580), sőt, mint később látni fogjuk, épp azzal ér el ironikus hatást, hogy az elbeszélő inkább a szemben álló osztályok hasonlóságai iránt érdeklődik.

A befejezetlen mondat a modern európai regényirodalmat teszi meg saját esztétikai mércéjének Proust- és Mann-utalásaival. A regény ugyanakkor reflektál arra a lokálisabb irodalmi alrendszerre is – a mozgalmi irodalomra –, amelyhez politikai elkötelezettsége miatt tartozik, és esztétikailag érvénytelennek minősíti az itt fellelhető irodalmi irányzatokat. Ugyanaz a regény, amelyik a polgári irodalommal a proletariátus melletti elkötelezettség nevében vetélkedik, a polgári esztétika normái alapján bírálja a proletárirodalmat. A regény ezzel a két világháború közötti elkötelezett irodalom központi problémájára mutat rá: arra, hogy ennek az irodalomnak két, egymással, ha nem is mindig ellentétes, de a legtöbbször nehezen összeegyeztethető kritikai normának kell megfelelnie. A polgári irodalom esztétikai mércéjének (közlésképes legyen a mű a Nyugatban, azaz ne kelljen a Népszavának vagy egy KMP-kiadványnak az irányzati zárványában az irodalom perifériájára szorulnia) és az elkötelezett irodalom politikai mércéjének (a munkásoknak és a munkásokról szóljon a mű, lehetőleg közérthetően). A tengerparti gyár, a Svájci történet és más, A befejezetlen mondat írása közben írt, erősen társadalomkritikus Déry-művek, bár vélhetőleg megrendelésre készültek, túlságosan artisztikusnak bizonyultak, és nem váltak be mozgalmi irodalomként (Botka 1994a, 89).

A normakettősség feszültsége abból adódik, hogy a polgári irodalomból vett (és ideológiájától aligha elválasztható) esztétikai mérce könnyen kompromittálhatja a polgári korszakot leváltani hivatott proletariátus melletti politikai elkötelezettséget. De nem kisebb hiba az sem, ha a politikai elkötelezettség nem társul megfelelő művésziséggel, hiszen ha az elkötelezett regény politikai pamfletté silányul, akkor a proletariátus irodalmának alulmaradását, esztétikai értéktelenségét példázza, s ezzel adott esetben többet árt az ügynek, mint használ (Lukács 1931; Lukács 1932).

A fordulat kérdése

Amikor Németh Andor arra hívja fel a figyelmet, hogy A befejezetlen mondat sikerrel verseng a polgári mintáival, akkor állást foglal amellett, hogy egy regény lehet egyszerre irodalomtörténetileg modern, sőt „up-to-date” és politikailag elkötelezett. Lukács is azért üdvözli A befejezetlen mondatot, mert az bizonyítja, hogy a proletariátus irodalma képes elsajátítani és folytatni a polgári korszak legjobb irodalmi hagyományait, méghozzá úgy, hogy eközben elkerüli mindazokat a hibákat, amelyek (legalábbis a lukácsi esztétika szerint) a polgári irodalom hanyatlását okozták: az individualizmust, az esztétizmust, a naturalizmust, az avantgárdot.

Ez a Lukács kanonikus választásait egyszerre motiváló és megterhelő normakettősség elválaszthatatlan a két világháború közötti polgári kultúrájú, de a baloldalon elköteleződött irodalmi értelmiség etikai önformálásának dilemmáitól. A fordulat, a konverzió etikai követelménye („meg kell szabadulnom polgári neveltetésem szemléleti torzulásaitól, radikálisan át kell formálnom önmagam ahhoz, hogy azonosulni tudjak új, választott közösségemmel, a proletariátussal”) szorosan összetartozik a fordulat esztétikai, ízlésformálásra vonatkozó követelményével („meg kell szabadulnom a szociális valóságot elleplező polgári irodalmak formálta ízlésemtől”). Irodalomtörténetileg jelentős a fordulat esztétikai önformálásának az a változata is, amikor a „konvertita” nem a polgári kultúrától, hanem a polgári kultúrát már eleve támadó forradalmi művészeti mozgalomtól, az avantgárd valamelyik iskolájától szakad el. Gondoljunk csak a Kassákot sorra elhagyó tanítványok azon csoportjaira, akik politikailag balra, esztétikailag pedig valamiféle realizmus felé léptek tovább. Déry a szimbolikus apagyilkossági allűröket mellőzve, baráti hangvételű vitacikkben jelezte eltávolodását Kassáktól, ugyanakkor épp ez a cikke is azon megnyilatkozásai közé tartozik, amelyekben a polgár mozgalmi integrálódásának nehézségeit panaszolja.

„A polgárságból származó művésznek, – mint nekem is – száz szempontot, szokást, ideges érzékenységet, ízlésbeli ellenállást kell önmagában leküzdenie, míg eljut oda, hogy szocialista ne csak a szájával, hanem a bőrével legyen. Összehasonlíthatatlanul nehezebb a dolga, mint a proletárnak, akinek osztályhelyzete már eleve megszabja forradalmi irányát, akinek legföljebb, ha anyagi akadályokat kellett legyőznie, de személyes tapasztalatokból, helyszíni indulatokból, s környezetének alája sűrűsödött sorsából olyan jeligét kap útravalóul, amely hosszú ideig megfellebbezhetetlen marad. A polgári művész?… Ha átjutott családjának, környezetének, életrétegének nem lebecsülendő ellenállásán – aminek gyakran kenyerének elvesztése az ára –, a túlsó oldalon, ahová igyekszik, ismét csak idegenkedve fogadják, bizalmatlansággal, gyakran ellenszenvvel, legjobb esetben a politikai fegyvertársat megillető, de tartózkodó udvariassággal, s hosszú időbe telik, míg ezeknek a kérgén, amíg a pártok falain át tud törni, amíg saját idegenkedését is legyőzve, össze tud tegeződni a maga választotta új világgal. Visszatérés pedig nincs, háta mögött bezárulnak azok az ajtók, amelyek épp ellenkezőleg, az alulról érkező író előtt olyan szívélyesen, csalogatóan kitárulnak” (Déry 1978, 373).

Tverdota György a fiatal Déry fordulatát is vizsgáló tanulmányában az idézett passzust az egész Déry-életmű „egyik legfontosabb kulcsának” tekinti (Tverdota 2003, 25). Déry saját élettörténetének elemzésekor többször is visszatért a mozgalomhoz csatlakozó polgárt fogadó közegellenállás kérdésére (Déry 1978; Déry 2002), mindig a fentihez hasonló értelemben.

A két világháború közötti kommunista értelmiségi fordulatának saját, körülhatárolható irodalma van, A befejezetlen mondat ennek az irodalomnak a része. A fordulat irodalma a kommunizmus tágabban vett (politikai, gazdasági, filozófiai, etikai, társadalmi, művészeti) diskurzusának egyik legfontosabb önértelmezési pontja a korszakban. A „fordulat irodalma” kifejezés alatt természetesen nem csak szépirodalmi művekre gondolhatunk, bár Balázs Bélától a Lehetetlen emberek (1930) vagy még inkább Sinkó Ervin Optimisták (1934) című regénye kijelölhetne olyan magyar irodalomtörténeti kontextust, amelybe beilleszthető volna A befejezetlen mondat is. Mindhárom regényre jellemző, hogy főleg kései magyarországi kiadásaik miatt alig volt hatásuk a magyar irodalomra, bár – mint említettük – épp A befejezetlen mondatot érdemes volna az Emlékiratok könyve felől is újraolvasni. Ezek a regények a kérdésfeltevés rokonsága miatt közelebb állnak a korabeli európai fordulatirodalomhoz (például Gorkij: Az Artamonovok, 1925; Aragon: A bázeli harangok, 1933; Paul Nizan: Az összeesküvés, 1938), mint a kortárs magyar próza törekvéseihez. Hasonlóságaik ellenére még egymástól is elszigeteltek, hiszen emigrációban íródtak, és csak hosszas hányattatások után jelentek meg teljes terjedelmükben. Mindhárom regény önéletrajzi, de önéletrajzi vonatkozásaik retrospektív közösségi önértelmezések keretébe illeszkednek. Sinkó és Balázs regénye például egészen szorosan kapcsolódik a Vasárnapi Körhöz, az irodalomtörténészek pedig szívesen tekintik dokumentumnak műveiket. A befejezetlen mondat önéletrajzi vonatkozásait Tasi József tárta fel (Tasi 1995).

Már a Kommunista kiáltvány is természetesnek tartja a polgári értelmiségiek csatlakozását a proletariátushoz: az osztályharc legkiélezettebb időszakaiban az uralkodó osztály egy kis része elszakad osztályától. Ők Marx és Engels szerint azok a burzsoá ideológusok, akik megértették a jövőt, „felküzdötték magukat az egész történelmi mozgalom megértéséig” (Marx–Engels 1980, 53). A fordulat irodalmának ideológiai kánonját azonban mégis inkább a „nagy megtéréseket” dokumentáló és propagáló szövegek hozzák létre (például Lukács 1918–1919-es cikkei, valamint fordulatának későbbi értelmezései, Gorkij elköteleződését tárgyaló írások), de a fordulat interpretatív alakzatába illeszkednek az olyan irodalomtörténeti események is, mint a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötet egyes verseinek politikai átdolgozásai, és ehhez járulnak hozzá egyes munkásmozgalom-történeti dokumentumok is: a mozgalomhoz csatlakozott polgári értelmiségiek viselkedését szabályozó kommunista propagandaanyag. A fordulat körüli viták 19. századi példákat is mozgósítanak, az angol fabiánusokról, a narodnyik mozgalomról vitáznak (Déry 1978, I). Ezt a vegyes műfajú, eltérő színvonalú és nagyon sok tekintetben különnemű szöveghalmazt akkor lehet közös vonatkozásrendszerben vizsgálni, hogyha a szövegeket ideiglenesen kiemeljük azokból a diszciplináris csoportosításokból („filozófia”, „irodalomtörténet”, „munkásmozgalom-történet” stb.), amelyekbe szakirodalmuk rögzítette. Ezeknek a határoknak az ideiglenes felfüggesztése egyrészt interdiszciplináris területre helyezi át a kérdés vizsgálatát, másrészt lehetővé teszi, hogy felismerjük a kapcsolódási pontokat a fordulat önformálási folyamatának diskurzív megformálásai és az olyan intézményesült társadalmi gyakorlatok között, mint például a tagfelvétel szabályozása az illegális KMP-ben (Borsányi–Friss 1964, 55–62). Szerencsésebb ezért a „fordulat irodalma” helyett a „fordulat diskurzusáról” beszélni.

Ebben a diskurzusban és a vele rokonítható társadalmi gyakorlatokban a fordulat sokszor rituális folyamatként értelmeződik, kialakítja a megtérés narratívájának konvencióit. Első lépésként a konvertita elszigetelődik közösségétől (elidegenedés a polgári környezettől). Ezzel átmeneti szakaszba kerül: nem tagja már a régi, de még az új közösségének sem. (A szimpatizáns státusa ez, aki már kompromittálta magát polgári társaság előtt, a kommunisták szemében viszont még megbízhatatlan, gyanús – erről a helyzetről tudósít a fenti Déry-idézet). A közösségi befogadást általában hosszú, próbatételektől terhelt időszak választja el az egyén megtérésétől. A próbatételek a polgári társadalom, az elhagyott család csábításainak formájában vagy a befogadó csoport kezdeti ellenségességében jelentkeznek. (Erről az ellenségességről szól Dérynek A zálog című kisregénye.) A konvertitának vannak segítői (a tagfelvételnél a két ajánló). A megtérés újjászületés is, mert az új közösségbe lépő konvertita megválik státusától, lemond vagyonáról.

A polgári osztályhoz tartozókra nézve tehát egyénileg sohasem lesz hasznos, ha átjönnek a proletariátus táborába; de az ilyen átorientálódás a munkásosztályra is csak akkor lesz hasznos, ha valaki teljesen ki tud vetkőzni a polgári gondolkodás megszokottságaiból és minden fönntartás nélkül át tud lépni a munkásmozgalomba. (…) Az eszme ma is áldozatot kíván követőitől: Hagyd ott családodat és házad népét, oszd szét minden vagyonodat, mondotta már Krisztus idejében az eszme az ő apostolainak

(Madzsar 1973, 290).

A befejezetlen mondat Parcen-Nagy Lőrinc történetével vesz részt a fordulat-diskurzusban. A főhős története néhány ponton érintkezik a vázolt narratívamodellel, néhány ponton azonban, s ezek a lényegesebbek, eltér attól. Lőrinc, aki trösztvezér apja bukásakor szembesül családjának anyagi és erkölcsi csődjével, eltávolodik otthoni környezetétől. Először csak azzal, hogy kifogástalan szalonmodora mögé rejtőzve, a keep smiling „mimikai lökhárítójának” (Walter Benjamin) álcája mögött rejtett magánéletbe kezd, később pedig azzal, hogy addigi tapintatos-észrevétlen viselkedését meghazudtolva, hirtelen megszakítja családi kapcsolatait. Új közösséget keres (közeledik Péterhez, szerelmes lesz Krausz Évibe, átköltözködik az Országbíró utcai prolinyomortanyára), és új kapcsolatai megóvása érdekében, választott környezete normáinak engedve, a tőle telhető mértékben igyekszik megszabadulni polgári beidegződéseitől. Közeledése nem zökkenőmentes. Igazolva mintegy az értelmiségről szóló marxista közhelyet, egy ideig ő is „ingadozik”, például munkahelyi kötelességének eleget téve, feljelenti a gyárban agitáló Rózsánét, s ezt hamar meg is bánja.

Körülbelül eddig követi a főhős történetének alakítása a fent vázolt megtérési sémát: Raszkolnyikovhoz hasonlóan Lőrinc is a hatalom, a rend struktúráját elhagyva, a periférián, az elnyomottak körében keresi a communitast (Turner 1972). Heller Ágnes Hannah Arendt fogalmát alkalmazva, a pária zsidó irodalmi típusát azonosítja Lőrinc figurájában. (A pária ellentéte is megjelenik a regényben. A parvenü itt Lőrinc testvére, a felszínes, rajongó, a mozgalomban könnyen érvényesülő Parcen-Nagy Elemér.) Ettől a ponttól azonban két értelmezés közvetíti Lőrinc történetét: egyrészt az elbeszélői történetmondás (ami egyébként szinte megkülönböztethetetlen Lőrinc beékelt naplórészleteinek nézőpontjától és nyelvhasználatától), másrészt a kommunista szereplők értelmezései, elsősorban Krausz Évié. Ők szimpatizánsnak tekintik Lőrincet, s alávetik a fent említett próbatételeknek, azaz kinevetik polgári modorát, használják és kihasználják. A szimpatizáns etapjához érve a megtérési narratíva kettéválik: Krausz Éviék alárendelt szereplői szólama a párthoz való közeledésként értelmezi Lőrinc viselkedését, ezt az elbeszélői főszólam és Lőrinc szólama azonban (jóhiszemű, de Lőrinc sorsára nézve káros) félreértésnek minősíti. Az előbbi a párthoz közelítve önmagát a kollektív akaratnak alávetni akaró, de alávetni nem képes Lőrinc történetét mondja el. Az utóbbiak pedig egyes személyekhez („magával szimpatizáltam személy szerint, nem az osztályával!”, 806), majd egy közösséghez közeledő, önmagát ezáltal megmenteni és kiteljesíteni vágyó Lőrinc történetét adják elő. A konvencionális megtérési narratíva aszimmetrikus kettéválása után a megtérési narratíva kritikája bontakozik ki. Ez a kritika a szektarianizmus kritikájába illeszkedik a regényben.

Az említett Lukács-tanulmány minden elismerése mellett egy komoly fenntartást is megfogalmaz Déry regényével szemben. Lukács szerint Déry regénye szektás. A regény nem mutatja meg a két világháború közötti – szociológiailag Lukács által is elismerten – szektás munkásmozgalomban a szektás környezetén felülemelkedni képes, példamutató kommunista munkáshőst. Déry csak a szociológiai átlagot mutatja meg, az igazi realistának viszont meg kellene mutatnia a jövő csíráit, a jelenben még alig érzékelhető történelmi lehetőséget. A szektarianizmus vádja sajnálatosan hosszan tovább élő politikai balítélete volt a Déry-recepciónak. Az ötvenes évek irodalmi vitáinak gyakori toposza még a Felelet-vita után, a Kádár-korszak konszolidáltabb irodalmi életében is feltűnt a Déryről írt monográfiákban (Ungvári 1973, 184–186; Pomogáts 1974, 72–73), tarthatatlanságára pedig Botka Ferenc hívta fel a figyelmet (Botka 1994a; Botka 2004). A vád azt foglalja magában, hogy a szerző nem elég kritikus a szektarianizmussal szemben, azaz ahelyett, hogy követné a hivatalos párttörténeti önkritikát, inkább azonosul a frakcióharcokban szétforgácsolódó és a népfronteszme történelmi jelentőségét felismerni képtelen háború előtti mozgalommal.

Mindezzel szemben azt állíthatjuk, hogy A befejezetlen mondat elbeszélői szólama ironikus távolságtartással mutatja be a szektarianizmust. Azzal kompromittálja a kommunista oldalt, hogy párhuzamba állítja a polgári szalonok és klikkek zártságával, mintha az osztályharc két szemben álló hadteste nem is tudná, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, s ez az ironikus mellékdallam tompítja, árnyalja az ábrázolás pártosságát. A regény kommunista alakjait szinte állandóan kísérő és a nem kommunista proletárfigurákat is gyakran megkörnyékező irónia lehetetlenné teszi a Lukács által felrótt azonosulást.

A regény világa az osztályharc frontvonalai mentén széttagolt magyar társadalom. Oly kevéssé lehetséges itt a szemben álló csoportok közti érintkezés, hogy Németh Andor még azt a Csáky utcai kocsmát is a történetvezetés érdekében tett engedménynek érzi, ahol a nagypolgári és a proletár szereplők találkoznak (Németh 1973, 345). A két társadalmi osztály között jellemző módon csak olyan figurák képesek közlekedni, mint Vend, a spicli vagy mint Wavra tanár, Déry Vautrinje, aki jó szimatú politikai szélhámosként elfogulatlan árulója mindkét oldalnak.

Németh Andor megfigyelését általánosítva: az olvasónak az lehet az érzése, hogy ezt a robbanásig feszült világot a politikai rendőrségen kívül tényleg nem tartja egybe más, csak az elbeszélés integratív ereje. Déry iróniája abban van, hogy szimmetriaelvű elbeszélésmóddal mutatja be az antinomikus, osztályharc-szerkezetű elbeszélt világot. Az elbeszélés hasonlatai, párhuzamai közelítik egymáshoz a regény világának azokat a csoportjait, amelyek a mind nagyobb fokú elzárkózásban határozzák meg önmagukat.

Az egyik kommunista csoportnak, Köllőék társaságának zártságát „magasrangú állami tisztviselők” és „régi közhivatalnoki patríciuscsaládok” elitizmusához és sznobizmusához hasonlítja a regény: az előbbiek éppúgy nem ültek volna egy asztalhoz „valamilyen jóhiszemű, derék, szabad idejében bridzselő és táncoló bankhivatalnokkal”, aminthogy az utóbbiak szalonját sem „látogathatták vasesztergályosok vagy kocsisok” (706).

Rózsáné jellemzésekor is az emeli az elbeszélőt elbeszélt világa fölé, hogy a társadalmi szembenállást az etikai egyenértékűség felmutatásával semlegesíti. Rózsáné olyan proletárkaszárnyában lakik, ahol hó végéig kérnek kölcsön egy-egy kanál zsírt egymástól az asszonyok, ahol egy emeletre egy WC jut, ahol a fiatalok legjobb szórakozása a csótányok hajkurászása, és ahol mindennapos a gyermekhalál és az öngyilkosság. Rózsáné munkanélküliségtől, börtöntől, haláltól vissza nem riadó forradalmi elszántságát próbálja meg kiterjeszteni környezetére. Az alábbi részlet Rózsáné önfegyelemből kovácsolt csoportfegyelmét mutatja be szektarianizmusként, s ezt a szektarianizmust hasonlítja elkényeztetett polgári dámák nevetséges és hisztérikus marakodásaihoz.

Rózsánét szíve mélyén nem érdekelte senki, aki nem volt a mozgalomban. Mint a háziasszony, aki féltékenyen őrködik rajta, hogy bridzspartnerei hűek maradjanak hozzá, és senki ne tévedjen el közülük valamely barátnője konkurrens szalonjába, oly szigorúan vigyázott rá, hogy ismerősei megmaradjanak elhatárolt proletárkörnyezetükben, s ne kerüljenek el egy más körbe, amely megfertőzhetné gondolataikat. Minthogy egész élete le volt kötve ehhez a játszmához, nem ártott meg neki, ha fanatizmusa olykor kicsinyes, fonák formákat öltött, s mint a háziasszony, akinek barátnője elcsábította egy bridzspartnerét s ettől a pillanattól kezdve minden rossznak elmondja azt, akivel ezelőtt sülve-főve együtt volt (titokban közli mindenkivel, hogy a kérdéses hölgy nemcsak, hogy nem tud bridzselni, de rossz szájszaga van, szőrös a melle és tíz pengőért bárkivel lefekszik, pedig férje egész keresetét rákölti), elvadultan szidta azokat, akik a legkisebb hajszállal is elértek a »vonaltól«, s opportunistának nyilvánította, ha valaki egy kispolgári lakásba betette a lábát, vagy elment vasárnap délután egy úszóversenyre vagy táncmulatságra

(202).

Déry regénye ironikusan mutatja be a kommunista aszketizmust. A burzsoáziától való elkülönülés azonosságképző fegyelmét tekinti szektarianizmusnak. A szektarianizmuskritika és a fordulat önformálási narratívájának kisiklatása a szocialista realista happy end vágányáról egyaránt azt mutatják, hogy Déry elkötelezettsége nem szűkült pártossággá.

A befejezetlen mondat több, egymással ellentétes norma feltételrendszerében született. Déry a modern, szubjektivizált polgári regény legjobbjait tette meg esztétikai mércéjének, miközben meg kívánta őrizni a régi realizmus jogát is a tárgyilagos és független társadalomkritikához. A társadalomkritikai ethoszt ugyanakkor a proleta- riátus melletti politikai elkötelezettségre alapozta, ez utóbbi viszont nem fért össze a szubjektív, önreflexív elbeszélésmóddal.

Déry regénye nem modern a prousti értelemben, hanem modernizált. Sikerült a hagyományos társadalomkritikai realizmust felvérteznie a modern regény új időtapasztalataival, tudatműködésre vonatkozó megfigyeléseivel. Huizingai logikával úgy összegezhetnénk mindezt, hogy a regény egy hanyatló paradigma utolsó jelentős tour de force-a, amint megmérkőzik, verseng az újabb, erősebb, átütőbb paradigmával.

Hivatkozások

Balassa Péter (1998) Nádas Péter, Pozsony: Kalligram.

Borsányi György–Friss Istvánné (1964) (szerk.) Dokumentumok a magyarországi forradalmi munkásmozgalom történetéből, Budapest: Kossuth.

Botka Ferenc (1994a) „Újraolvasott klasszikus. Déry Tibor: A befejezetlen mondat”, C.E.T. 1994/1–2: 82–99.

Botka Ferenc (1994b) „Az 1957-es íróper külföldi visszhangja. Déry Tibor és a világhír”, in D. T. Úr feleletei, avagy a befejezett mondat, Budapest: Belvárosi.

Botka Ferenc (1994c) Déry Tibor és Berlin. A Szemtől szembe és forrásvidéke, Budapest: Argumentum.

Botka Ferenc (1995) (szerk.) „D. T. úr X.-ben” (Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról), Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum.

Botka Ferenc (s. a. r.) (2003) Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulójára rendezett tudományos konferencia előadásai (2002. december 5–6.), Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum.

Botka Ferenc (2004) „Déry Tibor és Németh Andor. (Egy katalizátorszerep létrejötte és változásai)”, in Tverdota György (szerk.) A kékpúpú teve hátán. Németh Andor idézése, Budapest: Újvilág, 58–84.

Deréky Pál (1992) A vasbetontorony költői, Budapest: Argumentum.

Deréky Pál (1998) „Latabagomár ó talatta latabagomár és finfi”, Debrecen: Csokonai.

Déry Tibor (1978) [1921] „Új irodalom elé?”, in Botladozás: Összegyűjtött cikkek, tanulmányok, I, Budapest: Szépirodalmi, 235–253.

Déry Tibor–Lovászy Márton (2002) [1945] „Rendkívüli erőfeszítés és bátorság kell ahhoz, hogy az ember írjon…”, in Szép elmélet fonákja, Cikkek, beszédek, interjúk (1945–1957), Botka Ferenc (s. a. r.), Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 20–23.

Déry Tibor (1980) [1947] A befejezetlen mondat, Budapest: Szépirodalmi.

Déry Tibor (1978) [1936] „Az írói szabadságról”, in Botladozás: Összegyűjtött cikkek, tanulmányok, I, Budapest: Szépirodalmi, 368.

Déry Tibor (1978) ) [1937] „Az elégedetlenségről, levél Kassák Lajoshoz” in Botladozás, I, 369–376.

Egri Péter (1970) Kafka- és Proust-indítások Déry művészetében, Budapest: Akadémiai.

Egri Péter (2003) „A befejezetlen mondat nyitóképéről”, in Botka Ferenc (2004), 48–55.

Heller Ágnes (1997) „Zsidótlanítás a magyar zsidó irodalomban”, in Az idegen, Budapest: Múlt és Jövő, 158–171.

Karafiáth Judit (1990) „Az eltűnt Proust-kultusz nyomában”, Irodalomtörténeti Közlemények 94: 377–386.

Lukács György (1982) [1931] „Willi Bredel regényei”, in Esztétikai írások, 1930–1945, Budapest: Kossuth, 603–607.

Lukács György (1982) [1932] „Szükségből erényt”, in Esztétikai írások, 610–614.

Lukács György (1970) [1948] „Levél Németh Andorhoz Déry Tibor regényéről”, in Magyar irodalom – magyar kultúra, Budapest: Gondolat, 520–532.

Madzsar József (1973) [1929] „Az értelmiség és a szocializmus. (Hozzászólás Vámbéry Rusztem tanár úr előadásához)”, in Tamás, Aladár (szerk.) A 100% története, Budapest: Magvető, 288–292.

Marx, Karl–Engels, Friedrich (1980) [1848] A Kommunista Párt kiáltványa, Budapest–Ungvár: Kossuth–Kárpáti.

Moncorgé, Patricia (1995) „Az óriáscsecsemő és a két világháború közötti avantgárd színház”, in Botka Ferenc (szerk.) „D. T. úr X.-ben” (Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról), Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 58–68.

Nádas Péter (2005) „Mindig más történik”, Élet és Irodalom, november 4., 8.

Németh Andor (1973) [1947] „Széljegyzetek egy nagy regényhez. Déry Tibor: A befejezetlen mondat”, in A szélén behajtva. Válogatott írások, Budapest: Magvető, 334–350.

Pomogáts Béla (1974) Déry Tibor, Budapest: Akadémiai.

Seregi Tamás (1998) „Déry Tibor: Az ámokfutó. Megjegyzések a magyar dadaista líra poétikájához”, Literatura 102: 387–409.

Standeisky Éva (1996) Az írók és a hatalom, 1956–1963, Budapest: 1956-os Intézet.

Standeisky Éva (2005) „Cipő fűzővel. A hatalom és az irodalmi elit a hetvenes években”, in Kisantal Tamás–Menyhért Anna (szerk.) Művészet és hatalom. A Kádár-korszak művészete, Budapest: L’Harmattan–JAK, 13–23.

Sükösd Mihály (1972) „Déry Tibor”, in Küzdelem az epikával, Budapest: Magvető, 121–168.

Tamás Attila (2003) [2002] „Déry Tibor prózája, mint a magyar irodalmi másodmodernség része”, in Botka Ferenc (s. a. r.) Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulójára rendezett tudományos konferencia előadásai (2002. december 5–6.), Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 56–64.

Tasi József (1995) „Modell és mű. Krausz Évi alakja A befejezetlen mondatban”, in Botka, Ferenc (szerk.) „D. T. úr X.-ben” (Tanulmányok és dokumentumok Déry Tiborról), Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 133–143.

Turner, Victor (1997) [1972] „Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai”, in Bohannan Paul–Glazer Mark (szerk.) Mérföldkövek a kulturális antropológiában, Budapest: Panem–McGraw-Hill, 675–711.

Tverdota György (2003) „A fiatal Déry irodalomszemlélete”, in Botka Ferenc (s. a. r.) Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulójára rendezett tudományos konferencia előadásai (2002. december 5–6.), Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 15–27.

Ungvári Tamás (1973) Déry Tibor alkotásai és vallomásai tükrében, Budapest: Szépirodalmi.