Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

31. fejezet -

31. fejezet -

A néphagyomány és a nemzeti művelődés csaknem hetven év után

A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése

(Györffy 1939, 85).

1939 nyarán hagyta el a nyomdát Györffy István röpirata, A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Györffy írásának több olyan vonatkozása van, melyet a két világháború közötti gondolkodástörténet vizsgálata okán máig hatóan tanulságos fölidézni.

A mű igen nagy sikert ért el, három év alatt három kiadásban tizennégyezer példányban jelent meg, amihez bizonyára hozzájárult, hogy Györffy váratlan korai halála szellemi végrendeletté avatta. Jelentőségét növelte, hogy pontosan beleilleszkedett azoknak a korabeli írásoknak a sorába, amelyek a magyar kultúra helyzetét és jövőjét próbálták meghatározni, s amelyeket általában a hanyatlás miatti aggodalom motivált. Hozzájárult a figyelemhez Györffy határozott kiállása, mely az utolsó oldalakon különösen hangsúlyt nyert, ahol megfogalmazta a tőle többször idézett, de korábban Szekfű Gyulánál és másoknál is szereplő gondolatot: „Embertani, genealogiai vagy névelemzési alapon tehát senkinek sem lehet eldönteni a magyarságát. A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése.” A „lélek kérdése” a kor nyelvén félreérthetetlenül a nemzeti közösséggel való feltétel nélküli azonosulás lehetőségét hirdette mindenki számára, ami 1939-ben nem keveset jelentett. A nagy érdeklődés leginkább mégis annak szólt, hogy ellentmondásaival és tévedéseivel együtt olyan kulturális és társadalmi problémákat vetett föl, amelyek kimondva-kimondatlanul sokakat foglalkoztattak.

Sietek kijelenteni, hogy nem szaktudományi műről, hanem egy önálló művelődéseszmény kifejtéséről van szó. Nem független azonban a szaktudománytól, mert összefonódik Györffy kutatási eredményeivel, többek közt azokból emel ki néhány fontosnak ítélt tételt, és általánosít célja érdekében. Tehát kész eredményekre hivatkozik, nem vonja be olvasóját a szakkutatás folyamatába. Ugyanezt teszi más tudományágakkal is, a nyelvészettel, a történetírással, főleg az őstörténettel, sőt esetenként természettudományokra utal. Érinti viszont a korabeli néprajz intézményrendszerét, igaz, más tudományszakokét is, ellenben nem ad kutatási programot.

Az első és legfontosabb kérdéskör a címben megnevezett hagyomány, ami Györffynél nem a szűkebb és időben korábbi fogalom, azaz nem az írás nélküli társadalmak ismeretátadó intézménye, hanem a szélesebb értelmezést, a jelenben tovább élő teljes kulturális örökséget jelenti, szóbeliséget, írásbeliséget, viselkedési formákat, szokásokat és tárgyi világot egyaránt. A hagyomány tehát a kultúra szinonimája, megfelel a címben szintén szereplő művelődésnek. Csakhogy az utóbbiban a jelenre utalás kap nagyobb nyomatékot, míg a hagyomány elsősorban a múltra, az eredetre utal.

Lényegesek a címben a jelzők is. A nemzetet először „politikai közösség”-nek mondja a szerző, de rögtön utána némi megszorítással kultúrnemzetként írja le, kiemelve a közös eredettudatot, nyelvet, történelmet, természetesen a hagyományt, de a „közös életviszonyokat” és „életérdekeket” is. Végül a nép ezúttal egyértelműen a parasztsággal azonos, a néphagyomány tehát rokon értelmű a népi kultúrával, azaz a parasztkultúrával. A néphagyomány és a nemzeti művelődés között Györffy szerint nincs összhang, legalábbis ellentmondásos a viszonyuk, a röpirat elsődleges célja harmonikus kapcsolódásra javaslatot tenni.

Az összeilleszkedés hiányának a szerző szerint az a történeti oka, hogy a magyar nemzet nem azonos a magyar néppel. A nemesség képezte egykor a nemzetet, a belőle kirekesztett jobbágyság volt a nép. A nemesség ugyan maga döntött arról 1848-ban, hogy megszünteti társadalmi előjogait, de utódai valójában sosem forrtak össze nemzetté a jobbágyság utódaival. Ezek a gondolatok egyáltalán nem voltak újak, de hogy a valahai rendi társadalom két alapvető alkotója közötti szakadék oly jelentős legyen a harmincas években is, mint Györffy István állította, azt nem sokan hangoztatták. Különösebb magyarázatot nem igényel, hogy kulturális hanyatlás, sőt a széthullás veszélye fenyegeti azt a társadalmat, melyet ilyen megosztottság barázdál.

A második fő kérdés, miként lehet a veszélyt elhárítani? Hogyan kell fölkészülni ellene? Amikor alapeszméjét Györffy megfogalmazza, az már több mint egy évszázada ismerős a magyar szellemi élet történetében: a népi kultúra alkalmas a nemzeti kultúra megújítására. A röpirat címe eleve fölidézi Kölcsey Ferenc tanulmányának címét (Nemzeti hagyományok, 1826), bár Györffy nem adja jelét, hogy közvetlenül kapcsolódna akár Kölcsey írásához, akár a nemzeti romantika folklórra vonatkozó más megállapításaihoz, a hatás, melynek gyökere a herderi gondolatig nyúlik vissza, mégis tagadhatatlan. Néhány alapeleme meglepően állandó, Györffy azonban lényegesen bővítette a két műveltség viszonyáról alkotott elképzeléseket. A kérdés korábban akként vetődött föl, hogyan kapjanak helyet a népi kultúra bizonyos elemei a nemzeti kultúrában, hogyan nyerjenek belőle legalább a művészetek ösztönzést. Györffy nemcsak azt hirdette, hogy a népi kultúra része legyen a magas műveltségnek, hanem azt, hogy alapjává váljék.

A harmincas évek magyar értelmiségét sokoldalúan foglalkoztatta a kérdéskör. Györffy fölfogása leginkább Kodály Zoltánéval rokonítható, aki a magyar népdalt a zenei műveltség alapjává kívánta tenni, mégsem hozhatók egy nevezőre, mert Kodálynál a nemzeti kultúrának csupán egy szeletéről volt szó. A további olyan kortárs műveltségeszmények, melyek valamilyen szinten állást foglaltak a népi kultúrával kapcsolatban, szintén eltértek tőle. Karácsony Sándor nagy jelentőséget tulajdonított neki, de nem szánta alapnak. A paraszti származású népi írók – tehát nem mindegyikük – ebben az időben egyenesen elutasították, mert a hátrahagyni kívánt múlthoz tartozó, visszahúzó erőt láttak benne, ami akadályozza a parasztság társadalmi fölemelkedését (Erdei Ferenc, Veres Péter, a fiatal Illyés Gyula). Babits Mihály az ugyanazon évben megjelent Mi a magyar? című kötetben a folklórnak éppen nem a sajátosan nemzeti, hanem nemzetközi vonásait látta meghatározónak.

Kölcsey megvádolta a nemességet hagyományőrző tisztének elhanyagolásáért, ami hozzájárult, hogy „a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban… [kell] nyomozni”. Györffy egyik kezdő tétele szerint a nemzeti kultúra letéteményese, az „úri osztály” eltékozolta történelmi hivatását. A visszatekintőnek kedve támadna ironizálni azon, hogy eltelik száz év, és még mindig téma a történelmi középréteg avagy utódai alkalmatlansága, ha nem a magyar társadalom idült problémájáról lenne szó, arról, hogy az elit és az alsó rétegek között elhelyezkedő, a modern társadalom stabilizálódásához valóban nélkülözhetetlen „közép”, függetlenül a történelmi származástól, máig nem tud igazán megszilárdulni és megerősödni. A két világháború között egészen ellentétes politikai és ideológiai álláspontokról a Három nemzedéket megíró Szekfű Gyulától a baloldalig, a szociográfusoktól az egyházakig gyakran bírálták, de legalábbis korholták a középrétegeket társadalmi szerepvállalásuk elégtelen teljesítménye miatt, ugyanakkor szinte minden politikai és szellemi mozgalom igyekezett maga mellé állítani őket. Györffy nem következetes, mert miközben a hanyatló „úri osztály”-t kemény szavakkal illeti, másutt a „keleti örökség”, főleg annak az ő számára kiemelten fontos török összetevője hordozójaként említi, megint másutt – mindennek ellenére – további példaadó társadalmi szerepvállalásra buzdítja.

Györffy azokhoz tartozott, akik új középréteg kialakulását kívánták. A célt elsősorban művelődéspolitikával, a kulturális leszármazás figyelembevételével és nem társadalompolitikai eszközökkel javasolta megvalósítani. Nemcsak a nemesség utódait vélte alkalmatlannak, hanem a polgárságot is, amely szerinte jórészt frissen asszimilálódott, és így még nagyon sok idegen hagyományt hordoz. Véleménye ezúttal is ellentmondásos. Az „idegenek” hol mint gyökértelenek, hol a magyarsághoz lojális elemekként jelennek meg. Ha külországiak, azért hivatkozik rájuk, mert nagyobb elismeréssel adóznak a magyar művelődés teljesítményeinek, mint az „úri osztály”. Végül is az idegenséget nem tekintette ellenségesnek, elismerte a röpiratban, mennyi értéket köszönhet az ország a jövevényeknek, csakhogy az eredetiség esett nagyobb súllyal latba. Ezt képviselte a parasztság kultúrája, mely hordozója technikai konzervativizmusa okán a legrégibb tradíciókat őrizte meg. Kölcseynél is érték volt a nagy múlt, de ő a régiséget ilyen módon nem gondolta döntőnek, nála az irodalomújító programban az esztétikai érvek jutottak érvényre. Györffy István elképzelésében a régiség elsősorban azért értékelődött föl, mert magában foglalta a keleti örökséget, melyhez hasonlónak egyetlen más európai nép sincs birtokában. Márpedig a magyarokat szerinte a keleti örökséghez tartozó specifikumok teszik egyedivé, hiszen Európa nem arra kíváncsi, mit vettek át, hanem arra, miben különböznek tőle.

Azt, hogy a sokféleség színezi a földrész kulturális arculatát, nem az azonosság, nehéz lenne vitatni. Annál kétségesebb maga a keleti örökség fogalma. Ebben már illetékes a szaktudomány. Györffy István a nagy múltú és korántsem néprajzi fogantatású fogalomból önmagában logikus fölépítésű néprajzi elméletet formált, a későbbi kutatások azonban nem igazolták föltevését. Az a települési és gazdálkodási rendszer, amelyet ő honfoglalás előtti eredetűnek vélt, késő középkori, kora újkori konstrukció. (Véleményem szerint ez nem von le sem történeti, sem kulturális értékéből.) Másfelől a néprajzi kutatások nem mondtak le a magyar művelődés legkorábbi rétegeinek rekonstrukciójáról, ám azok a műveltségi javak, amelyek bizonyíthatóan a honfoglalástól a 20. századig folytonosak, tehát hitelesen keletiek – legalábbis abban az értelemben, hogy a Kárpát-medencétől keletre fekvő területekről származnak –, nem jellegadó elemei annak a népi kultúrának, amelyet a magyar néprajztudomány századunk második felében körvonalazott.

Még jelentősebb kérdés, hogy Györffy nem vette figyelembe korábbi korok nemesi és polgári műveltségének a parasztira gyakorolt hatását. Ennek azonban egyszerű a magyarázata. Nem csak ő, kortársai közül olyan különböző tájékozódású vezető néprajztudós egyéniségek is, mint Solymossy Sándor és Bátky Zsigmond teljesen elutasították Hans Naumann nevezetes „gesunkenes Kulturgut” elméletét. A magyar néprajzi kutatás őstörténeti értékű eredményekre összepontosított, az érdekelte, aminek nem volt honnan leszállania, mert hajdan az egész magyarságé volt, magas műveltségünk nem szervesen nőtt ki belőle, ami bekerült a népi kultúrába, az nem eredeti, ezért másodlagos fontosságú – gondolták a néprajzkutatók.

A nyugat-európai műveltség értékét Györffy nem tagadta, de amikor röpiratában példaként említette, nagyon sokszor negatívan értelmezte. Az egyik magyarázat a keleti örökség központi szerepe, a másik az, hogy a Nyugat akkor, 1939-ben elsősorban az agresszív nyugati szomszédot jelentette. A röpirat első sorában megnevezte az anschlusst mint régen érlelődő gondolatai papírra vetésének közvetlen kiváltó okát, ám a birodalmi német terjeszkedés ellenében a magyar nemzeti szellemet akarta erősíteni.

De van még egy Nyugat-értelmezése a műnek, melyben éppen nem az erő és a dinamikus terjeszkedés jelenik meg. A spengleri „Nyugat alkonya” gondolat hatása többször is érződik a gondolatmenetében, míg a mű legvégén fenyegető érvelésként nyíltan előbukkan. „Gondolkodás nélkül szállunk a nyugat-európai kultúra vakító világa, fénye felé, hogy abban elégve betöltsük a művelt népek mindenkori sorsát.” Ebből persze az is következik, hogy a keleti örökség régisége okán életképes, a nyugati – amint az antik görög példa tanúsítja – nem.

Harmadsorban arra kell figyelnünk, hogy Györffy elképzelése az új középosztály nemzeti egységet alapozó kultúrájáról egy új népszerű, populáris avagy közkultúra létrejöttét foglalja magában. Gondolatmenetének következetes értelmezésével azonban a népi kultúra megszűnése járt volna, mert pusztán a csere elképzelhetetlen – azt maga Györffy sem gondolta, hogy a nemzeti kultúra helyére kizárólag a népi lép. Ezért az emlékirat végső soron a társadalom rendies tagolódásának fölszámolását célozza. De úgy, hogy kimaradnak belőle a nem paraszti eredetű művelődés javai. Györffy megpróbálta ezt a nemzeti kultúrát mindenképpen beszűkítő fő tételt következetesen érvényesíteni a különböző művészetektől kezdve az oktatáson, a viselkedésmódon, a háziiparon át a mezőgazdaságig és a katonáskodásig az élet nagyon sok területén.

A nép a legmegbízhatóbb része a társadalomnak, mégis hol az idegen hatások csalatkozhatatlan elutasítójaként, hol a rossz divatok befogadójaként említi. Két évvel korábban a röpirat egyik előzményében Györffy meglehetős fenntartással és keserűbben nyilatkozott a parasztságról. Arra figyelmeztetett, hogy az első világháború után nőtt a szociális nyomor, és ne legyen senkinek se illúziója a parasztság nemzeti koherenciájával kapcsolatban. „Az országgal nem azonosítja magát s habár az iskolában hazafias nevelésben részesült, nem az a nagy hazafi, amilyennek tudni szeretnők. Történelmi érzéke csekély. (…) Családi érzése is szűk körű. Az öregeket kevéssé tisztelik, a gyereket már nem tekintik áldásnak, sőt néha inkább tehernek. Általában a régi jó erkölcsök hanyatlanak s minden vonalon a szegénység, nyomorúság nyomasztó, züllesztő hatását tapasztaljuk” (Györffy 1938, 218). A gyűjtőutak személyes benyomásai és a falukutató irodalom drámai hangütése egyaránt érződnek ezen az idézeten.

A kiábrándító jelennél azonban erősebbnek bizonyult számára a tradíció és a vágyott elképzelés. A tanulmány teljes egészében értékőrző beállítottságú. Sorozatnyi olyan javaslatot tartalmaz, mely a művelődés és a tudomány intézményes ápolását és védelmét kívánja biztosítani. Egy részük meg is valósult (Nyelvtudományi Intézet, a néprajz akadémiai támogatása, múzeumi reform, szabadtéri múzeum, népi műemlékek védelme stb.). Az értékőrzés azonban olykor akkora súlyt kap, hogy nem világos, miként tudnak létrejönni az új értékek. Az írás gondolatai gyakran ismétlődnek, a szerző nemegyszer önmagával is szembekerül. A programban egészen különböző kulturális javak kerülnek egymás mellé, ártva a termékeny javaslatoknak. Például a kisparaszti gazdálkodás százados tapasztalatai bármily tiszteletre méltó tudásanyagot képviselnek is, csak komoly fölértékeléssel állíthatók egyenrangúan a népművészet kiemelkedő alkotásai mellé. Nem föltétlenül győz meg a magyar parlagi tyúk fajtatulajdonságainak kiválóságáról a Leghorn-tenyészetek hozzá nem értés miatti balsikere, noha kétségbevonhatatlan, hogy a hazai viszonyoknak századokig megfelelt. Az alföldi vízrendezés túlhajtottságának elismeréséből sem következik a lecsapolás előtti vízi világgal járó életmód elismerő értékelése. Műveltségkritikájában többféle elem keveredik: a középiskolás görögtanulás helyett valamelyik szomszéd nyelvet ajánlja, többször is elutasítja a „turánkodás”-t, az irredenta szólamokat, a magyarkodást, kárhoztatja a népies irodalom fattyúhajtásait, ugyanakkor félti a népi gyermekjátékokat a labdarúgástól.

A tanulmány megjelenését nevezetes közszereplés előzte meg, mely ugyancsak rávilágít ellentmondásosságára. Györffy István eredetileg emlékirat formájában nyújtotta be a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak, de visszhangja csak azután támadt, hogy a tárcát Hóman Bálinttól Teleki Pál vette át, akihez ifjúkori barátság fűzte. Teleki 1938 júniusában elmondott programbeszédében magáévá tette Györffy néhány sarkalatos gondolatát. Ő elsősorban a társadalom és a kultúra kettészakítottságát emelte ki, és elítélte a százados hagyományait elhagyó „magyar középosztály”-t, mely nem érti a tradícióihoz hű parasztságot. Meg kell vele ismertetni és szerettetni a néphagyományt, ennek érdekében tervezi a legkülönbözőbb pályákon bevezetni a néprajzi képzést (tanítók, lelkészek, jegyzők). Egyidejűleg támogatni fogják a népi kultúra összes föllelhető emlékének megmentését, ígérte a miniszter. Teleki tehát nem domborította ki az emlékirat németellenességét, az pedig nem meglepő, hogy a népi kultúra – nemzeti kultúra viszonyában arisztokrataként nem hivatkozott Györffy alapjavaslatára.

Az eseménynek az ad művelődéstörténeti jelentőséget, hogy a népi kultúra ügyének támogatása először került be Magyarországon a kulturális kormányzat programjába. Ezzel a korabeli politikai elit ugyan nem, de annak egyik tekintélyes tagja hivatalosan elismerte a paraszti kultúra jelentőségét.

Számunkra nyilvánvalóak Györffy tévedései, aránytévesztése, túlzón konzervatív ízlése és a kulturális örökség leszűkítő értelmezése. Úgy gondoljuk, az értő kortársak számára is azok voltak, jóllehet a közvetlen kritikai visszhang ezt kevéssé tükrözi. A legmarkánsabban ellentétes vélemény különös módon évekkel korábban a szöveg végleges formájának megjelenése előtt hangzott el. Zichy István gróf 1936-ban a Magyar Néprajzi Társaság elnöki székfoglalójában szembeszállt azzal a felfogással, mely a népi kultúrában látta a magyar etnikum legkorábbi műveltségének letéteményesét, és későbbi korokból származó rétegeit idegennek, de legalábbis nem eredetinek minősítette. (Györffy a Társaság alelnöke és folyóiratának szerkesztője volt.) Közbevetőleg érdemes arra emlékeztetni, hogy a század első évtizedében az ifjú Zichy a gödöllői művészcsoport tagjaként annyira rajongott a népi kultúráért, hogy parasztlegénynek öltözve hónapokig élt Kalotaszegen és Mezőkövesden. A neves őstörténész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója nem vonta kétségbe a népi kultúra értékét, de hangsúlyozta, hogy mindig ki volt téve külső, elsősorban nemesi befolyásnak. Helytelenítette az úri és népi műveltség szembeállítását, sőt egységüket vallotta. Hasonló vezérmotívum mentén készült a Györffy-emlékirat megjelenési évében a Mi a magyar? című kötet, majd a következő évben az Úr és paraszt. A magyar élet egységében című tanulmánygyűjtemény, melynek nemcsak a címe, de négy néprajzi dolgozata is a népi és magas műveltség összetartozását emelte ki. A mérsékelt németellenes polgárság oldaláról mindkettő óvatos, ám határozott szembenállást fogalmazott meg a német hatalmi terjeszkedéssel szemben.

Képünk azzal teljes, hogy a megjelenés után négy évvel a Györffy Kollégium névadó ünnepségén baloldali diákok idézték a memorandumot. Ők plebejus lelkesedéssel elsősorban a néphagyomány megújító szerepére tett javaslatokat emelték ki, és a paraszt származású értelmiség nevelésének fölkarolása történelmi jelentőségű gondolatát ünnepelték. Radikális reformokra való biztatást éreztek ki belőle, és a művelődés demokratizálásának programadó alapirataként idézték. Vajon ki gondolta volna közülük, hogy a háború és következményei legtöbb javaslatát gyorsan zárójelbe fogják tenni?

Végül a szaktudomány ugyan nem azonosult a művel, de kedvező és kedvezőtlen hatását áttételesen mégis megérezte. A néprajz kutatóintézeti részvétele Györffy javaslataival, a Táj- és Népkutató Központtal kezdődött. Azok a jelentős anyagi források, amelyeket a háborúban álló ország 1939–1944 között a társadalomtudományi, köztük néprajzi kutatások támogatására és kiadványokra juttatott, nélküle aligha nyíltak volna meg. Ellenben 1949 után valahányszor politikai-ideológiai támadás vagy bírálat érte a néprajztudományt, a háttérben megnevezés nélkül erre a röpiratra gondoltak. A problémát főként az jelenthette, hogy 1949 után a kultúra folytonosságát megszakító, durván szelektáló művelődéspolitika még mindig tartott az alternatívát ajánló, nemrég sokak érdeklődését fölkeltő műtől. Évtizedeken át ideológiai, politikai és érzelmi szempontok nehezítették annak a korszaknak a tárgyilagos történeti értékelését, amelyben Györffy műve megszületett. Meggyőződésem, hogy csaknem hetven év múltán ezek a szempontok megszűntek vagy majdnem teljesen elhalványodtak. Maga a röpirat elfogultság nélkül lehet történeti elemzés tárgya. Mindamellett – függetlenül a szerző konkrét elképzeléseitől és tévedéseitől – a magyar nyelv és kultúra sorsáért vállalt felelősség és a jövőért érzett aggodalom szemléletes példája, különös tekintettel az újabb és újabb elénk kerülő kérdésekre.

Hivatkozások

Györffy István (1938) „Közigazgatás és népismeret”, in Mártonffy Károly (szerk.) A mai magyar község: az 1937. évi közigazgatási továbbképző tanfolyam előadásai, Budapest: Állami Nyomda.

Györffy István (1939) A néphagyomány és a nemzeti művelődés, Budapest: Egyetemi Néprajzi Intézet.