Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

33. fejezet -

33. fejezet -

Egy végtelenül magányos regény

„S mármost, ebbe a zűrzavarba behatolni…” – Füst Milán A feleségem története című regényének főhőse, Störr kapitány kiált fel ilyen kétségbeesetten életéről szóló feljegyzéseiben (Füst 1970, 225). A felesége holmijai között kutat, szeretne róla többet megtudni, hogy mivel is tölti idejét, vajon megcsalja-e. Nyomokat, jeleket lát, de képtelen értelmezni őket, próbálkozása tökéletesen eredménytelen. A regény közepén járunk. Valamivel később Störr pszichoanalitikushoz fordul, életében másodszor. „Hogy semmiképpen se tudom elrendezni ezt a nyavalyás kis életemet?” (269).

A pszichoanalitikus válasza: „…ez a világ nem is úgy van megcsinálva, hogy elrendezni lehessen.” Majd hozzáteszi: „Obzwar” (269). A megnyugtató „vagy-vagy” helyett csak a „ha-bár” nyugtalanító langyosságát kínálhatja fel, és Störr kapitány sem tehet mást, legalábbis egyelőre: ezzel a zűrzavarral együtt kell élnie.

Füst Milán 1942 januárjában írja Molnár Antalnak: „Hét éve dolgozom egy munkán, napi tíz-tizennégy órás munkaidővel (most végre készen van, csak még a korrektúrák nem) – sok tízezer oldal vázlat alapján készült (két láda volt vele teli, most égettem el, hatvanfokos fürdővizet csináltam magamnak belőle, tizenhatot à 110 litert – most képzeld el, mennyi lehetett) – no, szóval néha éjszaka, illetve reggel felé, öt óra tájban, mikor abbahagytam a munkát nem egyszer támadt fel bennem a kérdés, hogy minek csinálom én ezt, kinek? őrült vagyok én? Hát ha rosszabb volna, nem volna akkor is elég jó – mert ki az, aki erre annyira figyelne, hogy egy szó helyén van-e igazán, vagy nincs?” (Füst 2002, 392–393).

Füst Milán regénye összefoglaló mű, több értelemben is. A szerző által „minden törekvéseim koronája”-ként emlegetett nagyregény mitológiai vonásokat hordozó figurává növesztett főhőse, Störr kapitány, szerelmi kalandjait végigélve, az egyed és az emberiség egymásra vetített, a Füst Milán-i keserűségen átszűrt történetét járja be, a paradicsomi egységből kiszakítva, a tudás megízlelésén, az értelem ébredésén és a sors elleni lázadáson keresztül egészen az élettel való fájdalmas, de bölcsességet hozó megbéküléséig, egy élettechnika elsajátításáig – összességében azonban: a magánytól a még végtelenebb magányig.

Maga a regény is hosszú utat járt be, míg a benne ábrázolt, az emberi egzisztencia mélyét érintő problémákat a kritika meglátta, s míg a „Füst Milán-i szituáció”, a szerző és művének egyedülállósága oldódni kezdett, s végre az út a Füst Milán-szakirodalom utóbbi években megélt jelentős növekedéséhez, a magyar irodalomban oly magányos mű értő befogadásához, újabb és újabb értelmezési kísérletéhez vezetett, melyek sokirányúsága ismét csak a regény értékére, annak az élő organizmushoz hasonló bonyolultságára, rejtélyességére és kimeríthetetlenségére engednek következtetni.

A könyv latin és magyar nyelvű mottója – a Füst írta zsidó és keresztény elemeket vegyítő „középkori könyörgés” – egyszerre szólítja meg Istent és az embert: előbbit, némileg szemrehányó zöngével, hogy ilyennek teremtett bennünket, utóbbit figyelmeztetve, hogy „önmagáért mégis ő felelős”. Majd a mottó végén: „…az állat énbennem oly igen esendő”. A sorok megelőlegezik a regényből, de Füst Milán más írásaiból is oly gyakran kihallható megrendülést: az élet paradox, megfejthetetlen, kínokkal teli.

Füst Milán A feleségem története című regényében annak főhőse, Störr kapitány beszél az olvasóhoz, s így már a regényről való gondolkodás kezdetén felvetődik a kérdés: Vajon mennyire azonosíthatók a kapitány feljegyzései Füst Milán véleményével?

Valamivel távolabbról kezdve: A Füst-életművet övező közkeletű ismeretek közé tartozik, hogy az író következetesen hirdette: „…háromoldalnyi önéletrajz nem telik tőlem (…) élettörténetem is alig van (…). Az én életem csupa munka volt” (Füst 1998, 13). Ugyanakkor a saját életéről látszólag oly szűkszavúan nyilatkozó író gondolataiba az ifjúkorától kezdve vezetett több ezer oldalnyi napló nyújt betekintést: „Ezentúl mindent, amit gondolok, fel kell jegyezni” – írja 1905-ben (Füst 1976, I: 29). 1942-ben pedig: „Az egész életem ez a napló volt…” (II: 461).

A Naplóban olvasható gondolatok, megfigyelések, motívumok végtelen forrást nyújtanak Füst szövegeihez, és egyáltalán: mintha az író valamennyi műve egy nagy, közös vérkeringés része lenne; a legkülönbözőbb szintű elemeket: tárgyakat, gondolatmeneteket, intelmeket, poétikai megoldásokat emeli át egyik műből a másikba.

„Füst Milán lírája – éljünk a paradoxonnal – objektív” – állapítja meg Karinthy Frigyes 1911-ban a Nyugatban (Karinthy 1998, 21). Kis Pintér Imre szerint „Füst Milán költészete a lírai objektivitás élményével kezdődik” (Kis Pintér 1983, 57). Illetve: „Az induló Füst Milán előtt tehát alighanem… két eszmény lebeg (…) a kifejezéssel való bensőséges, feltétlen azonosulás és ugyanakkor a minden személyes, egyedi vonatkoztatástól megfosztott közlés: a kifejezés objektivitása” (67).

Füst Milánt szinte rögeszmés módon egész életében ugyanazok, az egzisztencia, a saját egzisztenciájának gyökeréig hatoló gondolatok foglalkoztatták, alkotásai tehát egy egymással keresztül-kasul összefonódott gondolati univerzumot alkotnak. Bár Füst Milánnak „nincs önéletrajza”, a művek – ez valószínűsíthető a Napló, valamint az azt a legkülönbözőbb műfajokban készült alkotásokkal, illetve az alkotásokat egymással is összekötő szálak ismeretében – ha több áttételen keresztül is, minden bizonnyal felvilágosítást adnak a személyes nyomokat, vonatkozásokat egyébként „műgonddal és tapasztalattal (…) mint egy Csingacsguk a maga és társai lábnyomát a prérin” (Somlyó 1993, 41) eltüntető írót gyötrő és mozgató problémákról.

Ennek ellenére ajánlatosnak látszik Schein Gábor tanácsára is figyelni: „…az önéletrajz maga is írás, azaz nem Füst Milán személyes élettörténetét közli, hanem annak az énnek és annak a biográfiának a nyelvi folyamattá szervezésében érdekelt, amelyet például az eredetileg is kiadásra szánt Napló megalkot, retorikusan szüntelen épít, átír és lebont” (Schein 1999, 55).

Bár A feleségem története és egyáltalán a Füst-művek mögül előolvasható és összeállítható lenne egy, a Füst Milán-i problémákat magán viselő fiktív személyiség rajza; s bár valószínűsíthető, hogy Störrnek és a regény más szereplőinek az emberi létproblémákról szóló eszmefuttatásai igen erős hasonlatosságot mutatnak Füst életfelfogásával, egyéb műveinek világlátásával; s bár A feleségem története szinte valamennyi mondatához az életműből egy másik magyarázó mondatot, megjegyzést lehetne rendelni – mindezek ellenére, illetve pontosan ezért, célszerűnek látszik a Füst-életmű ismeretéből adódó prekoncepciókat visszaszorítani, és a regényt lehetőség szerint önmagában álló konstrukciónak tekinteni, ekként ellenállva a kísértésnek, hogy a szöveget Füst más műveinek analógiájára vagy akár az író közléseiként olvassuk, s ugyanakkor mindezzel lehetőséget teremteni a szöveg és a befogadó – egy – újabb találkozása nyomán kialakuló olvasatnak.

A feleségem történetének alcíme: Störr kapitány feljegyzései. Störr ötvenhárom éves korában fejezi be (s feltehetően kezdi is el) történetének lejegyzését, akkor, amikor már – érzése szerint – életének java lezárult. A regény során többször is beszél róla, miért is rögzíti a történteket: „S ezek a jegyzetek talán éppen erre valók. Hogy pótoljak velük valamit, minthogy annyi mindent elmulasztottam az életben” (Füst, 1970, 280). Majd a regény legvégén ekképp indokolja, miért is írt: „Mert hogy is fordíthatná javára az élete átkát másként, mint hogy újra teremti, formálja, jobban szemügyre veszi megint? Mint egy megvert Isten munkálkodik a magányban, s haragjában teremt egy új világot” (464).

A múlt magányos újraélése és a felidézettek rögzítése elégedetlenségről árulkodik, a feljegyzés gesztusa, a múlt újrakonstruálása ugyanakkor az életben oly nyugtalanító formátlanság meghaladásának, vagyis a formaadásnak kísérlete is. Az emlékezésnek – a neurológiai kutatások eredményei erre utalnak – gyakran kevés köze van a múltban valóban megtörténtekhez, célja inkább a jelenben való orientáció elősegítése, vagyis az emlékező (s feltehetően így járnak el a szöveg elemeivel a mű újabb olvasatainak készítői is) a múlt azon mozzanatait válogatja ki és rendezi újra, melyek a jelen felépítéséhez aktuálisan szükségesek számára. Így hát – s ez Störr reményt adó élménye is egyben – a múlt nem tekinthető lezártnak, korrigálható s megteremthető egy saját, saját képre formált jelen, melyben talán lehet és érdemes is élni.

Störr feljegyzéseinek első néhány sora a regény látszólag központi kérdését hozza szóba: „Hogy a feleségem megcsal…” (9), majd az időrendet felvéve tizenhárom éves korától kezdi el a mesélést. Fiatalkori, szunnyadó lelke-énje az elbeszélés, vagyis a történések során lesz reflektáló, gondolkodó lénnyé, azzá a Störré, aki végül a jegyzeteket készíti.

A gyermek Störrt „hideg természetként” írja le, akivel nála idősebb nők kóstoltatják meg a forróságot-meleget-tüzeket. Azután megunja a nőket. Később, majd tengerjáró korszaka kezdetén is, az ételek érdeklik „mind jobban” (12). Az érzékszervek szintjén él, társai „bivaly”-nak nevezik. Léte még túlnyomó részben animális, a lelkéről így nyilatkozik: „Fájdalmas ráadásod” (13). Nem dönthető el, hogy a megállapítást a fiatal Störr vagy az emberi lélekről már sokkal többet tudó elbeszélő teszi. Az állati, tiszta, elrendezhető és problémamentes létből egy – a bűnbeesés almája helyett kagyló okozta – gyomorrontás veti ki, melynek következtében kénytelen kívülről nézni önmagára, testére. „S ez a baj vezetett aztán a házasságomhoz…” (17). A lélek fokozatos ébredésének, a kezdődő bonyolódásoknak következő állomása hajójának tüze: „…e naptól számítom én a sorsom balrafordulását” (39). A hajó – a körülhatárolható, tisztán tartható, hideg és biztos környezet – megsérülése áttekinthető világának a sérülését is jelenti.

Störr története tehát a tudat, a reflexió ébredésének története is. A regény első negyedének végére érve felesége udvarlója feljegyez róla valamit. „S ez volt az a pillanat, mikor ráébredtem az eszemre” (72). Ekkor magának is vesz jegyzetfüzetet. A később, a már összetettebb reflexiók idejében készült jegyzeteket ettől kezdve a történések idején feljegyzettek is kiegészítik, még ha egyes megállapításokat utólag korrigálnia kell is.

Életének következő korszakát „bódultnak” nevezi. Nem könnyű eligazodnia a szövevényes szárazföldi viszonyokon, de igyekszik, tanul: „Azt mondta, hogy szerelmes belém. Ezt ugyan tréfásan mondta, de nem úgy értette, az ilyesmit érezni lehet” (111). Az első rész Störr megállapításával zárul: „Nem értettem én még az életemet akkor (…). Ma se nagyon értem…” (117).

A második rész, vagyis a párizsi „szín” után a londoni következik. Ebben az életszakaszában Störr az érzelmekre, szerelmekre, emberi viszonyokra figyel fokozottan. Ugyanakkor meg kell tapasztalnia, hogy a reflexiók, vagyis a megértés kényszerének kielégítésére tett kísérletek veszteséggel járnak, mégpedig az ösztönök (s ezzel együtt az önfeledt szenvedélyesség) tompulásával. E kettős helyzetben – az ösztönös énje és a reflexív énje között – őrlődik, s a kétségbeesés mondatja vele: „A régi és egyszerű és szigorú és állati életemet akarom újra” (256). A megszerzett tudástól, a reflexió képességétől azonban már nem szabadulhat meg, így az előremenekülés, vagyis az életből való visszavonulás, az eltűnés lehetőségét fontolgatja: „…nekiláttam, hogy köddé váljak (…) hallgatag ember leszek (…) meghalni muszáj” (286–287).

A harmadik rész a jelmezbállal, a kollektív – Störr szavával: – „alakoskodás”, a saját és lehúzó személyiségétől való időleges megszabadulás nagy lehetőségével kezdődik: a felfüggesztett hétköznapiságban mindenki újrateremtheti önmagát. És bár Störr megtalálja és felismeri a jelmezbe öltözött Lizzyt, a korábban oly reményteljes, mert felesége és közte kommunikációként működő, szerepjáték ekkor már nem segít. Störr keze közül kezd kisiklani a számára túl bonyolultnak megélt világ. Metafizikai félelmek, rossz előérzetek gyötrik. Mintha félúton lenne: elűzi magából a tisztán felindulásból, ösztönösen cselekvő mázsamester képét, de gyűlöletet érez a magyarázatokkal szolgáló pszichoanalitikus iránt is. A fejezet végén – kényszerű – búcsút vesz feleségétől.

A negyedik s egyben zárórész finálé, összegzés. A regény szereplői újra feltűnnek, az olvasó beleér az írás jelenébe. Störr fáradt, a bennünk „oly igen esendő” állatot már ellenőrzése alatt tartja, s ahogy távolodik az élettől, a melankolikus hangok mellett felerősödik a szövegben már korábban is fel-felcsendülő gúny és irónia.

A regény íve tehát – mint erre Kis Pintér Imre is felhívja a figyelmet (Kis Pintér 1998, 181) – a reflektálatlan, animális léttől a reflexió – az ember számára elkerülhetetlen – ébredésen át vezet. Störr, tudatára eszmélése után, rálát létének ösztönös felére is, és e kettő, vagyis az ösztönös és a tudatos összekeveredése, együttműködése elvezeti a lét paradox, nyugtalanító és tökéletlen voltának felismeréséhez. Az életet élhetetlennek éli meg, s az út így kényszerűen a rezignáció és a visszahúzódás irányába, a képzelet világába, a megfigyelő pozíciójának kialakítása felé vezet. Ide érkezik Störr a regény lezárásakor.

A reflexió születése előtti életet a paradicsomi lét modellálhatja. A tudás megízlelése a reflexió színre lépésének, az egység megbomlásának pillanata: ajándék és átok egyszerre. Störr vágya teljesíthetetlen: sem az ösztönök maximumából, sem a reflexió maximumából, vagyis sem a bensőből jövő, a bensőt leképező elementáris indulatokból és érzelmekből, de az őt egyre inkább hatalmába kerítő, mindent átfogni igyekvő tudásvágyból, megértésvágyból sem akar engedni – teljes életet akar. Az elsöprő indulatok azonban nem hagynak teret és időt a többoldalú megközelítésnek, a megértésnek. A fontolgatás viszont erőtlenné tehet, a megízlelt tudás fékezi-tompítja a primer érzelmeket. Störr, mert emberként ez a sorsa, az egyszer már megszerzett tudást nem adhatja vissza (hiába tervezi, hogy Bist – vagyis: das Biest, a szörnyeteg? – álnéven új életet kezd), ugyanakkor még csak tökéletlenül ismeri a lélek túléléséhez szükséges elfojtás, felejtés-törlés technikáját: hogy míg emberként az egész megláthatatlan marad számára, tudjon a részletekből is – a saját koherens élettervének szükségletei szerint – válogatni, s így hát kényszerűen egyre többet gondolkodik. Ennek eredményeképpen az őt körülvevő világ elemeiből – mindig új szemszögekből újonnan összeállított gondolatmeneteket konstruálva – csak újabb meg újabb részvilágokat teremt, és erőfeszítése, hogy mindezeket egymáshoz illessze – mind képtelenebbnek tűnik.

A tudás vágya egyben a másik ember megismerésének vágya is, de csak az önfeledt, a tudatvesztés és megsemmisülés határára sodró testi egyesülés ösztönös vagy egy hirtelen elmélyülő beszélgetés ritka intenzív pillanatai képesek egy-egy villanásnyi időre a lelkek közötti távolságot csökkenteni.

Störr problémája, hogy miként és milyen élet élhető mindezekkel a tapasztalatokkal, hogyan viselkedjen a számára kényszerűen feltáruló, ugyanakkor túl bonyolult és rejtélyes világban?

Füst regényhősét, vagyis a szöveg íróját nem könnyű időben és térben elhelyezni. Holland hajóskapitány, aki lehet Szindbád vagy akár Ahasvérus (termete nagy, lábai erősek, sok ország nyelvét beszéli, sorsa a földi lét értelmének örök keresése…) kései megtestesülése is. Lovas kocsi, autó, autóbusz, gramofon segít a tájékozódásban. A világ gazdasági helyzete romlik, nehéz idők járnak. A szöveg lokalizálásában viszont nem ad támpontot, inkább elbizonytalanít a regény nyelve.

Füst Milán barátja, Fülep Lajos még 1942 áprilisában kézhez kapja a regény kéziratát, és mihelyt elolvasta, rögtön válaszlevelet ír a szerzőnek. Tetszik neki a könyv, de kifogásolja a nyelvezetét: „…ez jórészt a nekem éppen nem kedves pesti jargonban íródott, mely nem a magyarnak, mint némelyek állították, hanem a jiddischnek egyik dialektusa” (Fülep 1998, 148). Néhány sorral lejjebb azon reményének ad hangot, hogy mindez majd eltűnik, ha a regényt lefordítják idegen nyelvre. Füst megrendülten válaszol, visszautasítja, hogy a regény nyelve a jiddishez közelítene, inkább: „Élő nyelven van írva, nem nyelvtani nyelven…”, majd később: „…a magyar nyelv csodás dallamait benne észre se veszi” (Füst 1998, 150).

Fülep fordításhoz fűzött reményei különösen sértik, hiszen a regény írásakor mindig is félt, hogy későbbi idegen nyelvű változatai tönkretehetik azt a műgondot, amellyel – hét évig gyötrődve – a szöveget írta.

Ugyanakkor figyelemre méltó Ivan Sanders elhatározása: a könyv angol fordításához a „nagyvárosi amerikai angol köznyelvet választottam, melyet nagyrészt kelet-európai származású amerikai zsidó írók emeltek irodalmi rangra…” (Radnóti Zs. 1993, 29).

A szöveg írója azonban több helyen a mai olvasót is zavarba hozza: Störr a negyedik fejezet kezdetén megemlíti, hogy találkozott egy „Carolli” nevű magyar emberrel – s bár az olvasó aligha kételkedik, hogy valójában Károlyinak hívhatták az illetőt, nem tudhatja, hogy a helyi viszonyokhoz igazított névvariációt olvas-e, vagy a szöveg lejegyzője volt bizonytalan a név írásmódjában. Hasonlóképpen Störr szólásai: „otthagyta, mint Jancsi a sárgarépát”, „letettem a kanalat” – egy pillanatra azt a benyomást kelthetik, hogy a szöveget nem is az eredeti nyelven, hanem már fordításban olvassuk.

Fülepet talán a szövegbeli stílusrétegek keveredése is zavarhatta. Egyetlen alfejezeten belül a beszélt köznyelvi megoldásokat különböző poétikai strukturáltságú, esetenként bölcseleti, szentenciaértékű gondolatmenetek váltják fel, mintha ez is Störr tanulási folyamatának állomásait, a benne dúló, nyelvhasználatában visszatükröződő sokféleséget-eldöntetlenséget akarná dokumentálni.

Störr fejlődéstörténete futó kapcsolatokon és szerelmeken keresztül vezet. Gyerekkori kalandjaiban idősebb nőkkel hozza össze a sors. Felnőttkori kapcsolatait: feleségét, Miss Bortont, Kodor barátnőit és a negyedik fejezetben felbukkanó nővéreket viszont mind kicsiknek, kölyökszerűeknek, szinte gyerekeknek írja le (elhanyagolhatónak tűnik kalandja a zárófejezet – egyedül fellépő és veszélytelen – Inez kisasszonyával).

Lizzy, vagyis a felesége „Douc-Douc bácsinak”, „medve bácsinak” szólítja Störrt, és nevet, ha az viccesen köti meg evéskor a szalvétát; a kapitány mindennek végtelenül örül, és hol karkötőkkel meg nyakláncokkal, hol cukorkával vagy más csábító ajándékkal kedveskedik neki. Miss Bortont is gyereknek látja Störr: „…orrocskája (…) szemecskéje (…) csupa csúfondáros nevetés volt a kölyök” (112). Kodor barátnője pedig: „…egy kis fekete szoknya (…) mintha most akarna iskolába menni” (238). Störr gyereknőnek megélt partnerekhez vonzódik, de nem csupán ezért különösek a választásai. Bár Lizzy helyzete kiemelt, állandóan és igen dominánsan jelen van Störr tudatában, a kapitány érdeklődése mégis alapvetően mindig két nőre irányul. Lizzy mellett ott áll Miss Borton; Störr eleinte Kodor mindkét barátnőjének egyszerre udvarol, s a negyedik fejezetben is a két nővérrel sétál együtt, jár kávéházba és operába. Talán ez is a Störr életén végighúzódó paradoxon része: amíg „állati” ösztönéletet élt, nem volt szerelmes, amikor utoléri a reflexivitás gyötrelme, és szerelmes lesz, nem tudja magát teljesen átadni érzéseinek, fékezi-akadályozza a gondolkodás, a fontolgatás, a dolgok megérteni akarása, s talán ezért is keres az egyik fellángolás mellé egy másikat – mintha tűzzel ártalmatlanítaná-oltaná a feléje csapó lángokat. Másképp fogalmazva: mintha nem merné vállalni a tüzeket, mintha a túl bonyolultnak recipiált világ megakadályozná benne, hogy teljesen átadja magát a szerelmeknek. És mikorra megtanul a bonyolult világgal bánni – a szerelmek már kihűlnek.

A tűz és a hozzá kapcsolódó kifejezések előfordulása igen gyakori Störr elbeszélésében. Bár szövegbeli pozíciójukat tekintve aligha lehet egyértelmű jelentést tulajdonítani nekik, igaznak tűnik, hogy a statikus állapotok hidegek, a mozgás, az érzelem, az izgalom mozzanatai viszont mind a tűz-meleg-hőség-forró-piros igen széles skáláján mozognak; s az is, hogy Störr számára a tüzek legkülönbözőbb fokozatainak érzékelése és felmérése nonverbális, a kimondott szavak megbízhatatlanságát elkerülő orientációt, segítséget jelent. Mindenütt, ahol intenzív az élet, nagyobb a forróság is, s ezt – Störr szavával – nehéz „kitartani”. Nem csoda hát, hogy bár a tűz vonzó (a köznyelvben: „kigyúl az értelem”, „szerelemre lobban”, „ég valakiért”), egyben menekülésre is késztet.

A tűzmotívum szövegbeli értelmezhetőségének bonyolultságát jól jelzi a Störr élete alakulásában oly jelentős hajótűz leírása. A tűz a biztonság övezetében, a tengeren éri utol, s a biztonságból szakítja ki. A baleset éjszakáján több alkalommal is összekapcsolódik gondolkodásában a tűz a nőkkel, az érzelmekkel. A hajót kisasszonynak látja; a tűz tombolása közben jut eszébe egy kamaszkori kalandja, amikor barátjával valószínűleg szexuálisan bántalmaztak egy lányt; feleségéről hirtelen azt gondolja, hogy gyűlöli, s ekkor ismeri meg későbbi lángoló szerelmét, Miss Bortont.

A tűz bárhol fellobbanhat: a felesége udvarlójának szemében „pimasz tüzek égtek…” (54). Különösen veszélyes és felkavaró, ha – akár ellentétes szándékú – tüzek találkoznak: „Hagyjon – suttogta forrón a gyűlölettől. Annál jobban feltüzelt” (64). A tűz eligazít az érzelmek felbecsülésében: „…a szeme villanását s az arca forróságát szoktam én magam elé idézni, valahányszor rám jön a kételkedés…” (80). A konkrét tüzek a szerelem tüzei felé vezetnek: Miss Borton elmeséli Lizzynek „…nemcsak a tüzet, a többi tüzeket is…” (99). Az egyik jelenetben Miss Borton felhevülve ül Störrel, Störr megfogja a pipájából kieső parazsat, Miss Borton megcsodálja: „…te megfogod a tüzet a kezeddel?” (150), majd Störr megfogja a felhevült kisasszony kezét, de aztán, a rá oly jellemző módon – ahelyett, hogy a lányt megcsókolná – lehűti a helyzetet: vizet kér.

Störr családja, szülei alig kapnak helyet a feljegyzésekben, ha viszont megjelennek, akkor elsősorban az anyja, s ő is valamiféle tűzélménnyel kapcsolatban. A regény legelején, fiatalkori testi kalandjai idején az első forróságélmények óvatossá – fél talán az incesztus lángjától? – teszik anyjával szemben, akit – mint leírja – ekkor került. Jóval később, egy Miss Bortonnal folytatott kivételesen mély, lelkeket közel hozó beszélgetésben Störr hirtelen anyjáról kezd mesélni, arról a meghitt és vonzó forróságról, amelyet gyermekkorában a konyhában, a kalács sütésekor érzett. Egy harmadik helyen pedig anyját a „tűzhelyek körül kotorászó”-ként (297) írja le, aki a gúnyosan mosolygó apával együtt „viaskodik tovább” (297) a felnőtt Störr lelkében, s aki talán finom, alig látható, de eltéphetetlen szálakkal irányítja Störr cselekedeteit.

A regény utolsó harmadában a visszavonulni készülő Störr egyre kevesebb tűzzel találkozik. A kulcsjelenet értékű báli éjszakán („Mert hisz azóta én nem is élek…” (420), ahol viszontlátja hűtlen feleségét, egy feliratra lesz figyelmes, melynek szövege: „Mire odaérkeztek, a tűz kialudt” (329). Ez a mondat akkor jut újra eszébe, amikor a harmadik fejezet legvégén a szökésben levő feleségével való utolsó találkozását idézi fel.

A zárófejezetben már csak időnként lobbannak fel, s akkor is csupán kisebb és ártalmatlanabb tüzek. Utolsó fellángolása a – két! – Brébant-Jouy nővér iránt: kudarc. A világ felé naiv igazságigénnyel közeledő fiatal lányok és az ekkorra már sokat megélt Störr világa között nincs átjárás, Störr magának kiküzdött tapasztalatai nem közvetíthetők, nem átadhatók.

S talán az sem véletlen, hogy a zárófejezetben Störr kémiai tanulmányai során egy „hűtőeljárást” fedez fel.

Störr a külvilág rezdüléseit, az információkat, az őt körülölelő emberi viszonylatokat primeren és a legintenzívebben az állatokkal is közös kommunikációs csatornán, a szemén keresztül fogadja be és értékeli. Egy, a könyv motívumait feldolgozó tanulmány szerint (Mesterházi G. 2001) a szem szó és különböző szókapcsolatai 236 alkalommal fordulnak elő a szövegben.

Störr számára a szem a köznyelvi használathoz hasonlóan elsősorban a lélek tükre. A szem elmondja, mi is lakik a szív mélyén, elárulja a titkokat, a ki nem mondhatót, megnyugtat, fenyeget, óv, int. Ezért fontos a másik szemébe nézni, vagy inkább elkerülni a tekintetét, lesütni, eltakarni a szemünket, vagy akár szemet hunyni. A szem áraszthat hideget, meleget, tüzet; a szemen ülhet hályog, vagy éppen egy felismerést követően, le is hullhat róla. A szem éghet szárazon, a szem tüzét olthatják könnyek – a példák szinte kifogyhatatlanok. A szemnek, mint primer kommunikációs csatornának és a tűznek, mint megbízható információközlő elemnek regénybeli összekapcsolódására felfigyelve talán nem érdektelen Platónt említeni, aki egymás mellé rendeli a látást és a tüzet: „…az istenek a szem védelmére kitalálták a szemhéjakat, s mikor ezek lecsukódnak, visszaszorítják a benne levő tűz erejét…” (Platón 1984, 345); s csupán egy asszociáció erejéig felidézni: a Füst Milán által oly nagyra becsült svájci orvos, Groddeck, a pupilla és a női genitália pszichoanalitikus szemléletű összefüggéséről is írt.

A szemek beszéde és a tüzek meglátása-megérzése a mindennapi életben használt nyelvi kommunikációt helyettesíti vagy egészíti ki, melyben Störr két értelemben is bizonytalan: nincs benne gyakorlata, és nem is bízik benne.

A Füst Milán-szakirodalom egyik legújabb közleménye (Harmath 2004) a regény alakjainak nyelvhasználatára összpontosít, és Wolfgang Iser kommunikációs recepciómodelljét hívja segítségül a mű egy lehetséges interpretációjához. Harmath Artemisz megfigyelése szerint – a gondolatmenet egy aspektusát kiemelve – Störr életében a rámutató nyelvet fokozatosan a figuratív nyelv váltja fel. „Amint belekóstol e bonyolultságba, a többértelműségbe, a nyelv figuralitásába: megijed. A rámutató nyelv egyértelműségével szemben ugyanis (ahol a kódban benne foglaltatik, hogy mit mivel kell azonosítani) egy figurális nyelvhasználatban – melyet legteljesebben Lizzy képvisel – türelemre, időre, valamint aktivitásra van szükség az értelemkonstrukciók létrehozásához. (…) Miért olyan riadalomkeltő a tiszta fikcióval való megismerkedés, együttélés? Talán azért, mert az irodalmi fikció tanúskodik a világ magyarázatához való önnön elégtelenségről. A színrevitel tudást ad arról, hogy mit nem tudhatunk: hogy amit tudunk, abban nincs összefüggés, s ez természetesen szorongást kelt. Störrt a fikció a világ abszurditására ébreszti rá” (Harmath 2004, 84–85). Valamint: Störr morálisan közeledik a világhoz, és igaz-hamis kategóriákban igyekszik gondolkodni, míg Lizzy az „…esztétikát teszi meg a párbeszéd alapjául”. Störr azonban esetenként arra kényszerül, hogy Lizzy nyelvét használja, s ez a nyelv „mindig szerepjátszáskor szólal meg” (86).

A tanulmány így talál magyarázatot a Störrnek oly kedves és fontos „alakoskodásokra”, szerepjátszásokra is, melyek a kettőjük közötti megértés (a nagy intenzitású testi kapcsolat és az oly ritkán sikerülő beszélgetés mellett) kivételes pillanatai lesznek. Saját, csak rövid időre érvényes nyelvet alakítanak ki, ahogy Harmath is idézi: „…mi nem beszéltünk valami értelmes nyelven egymással, ahogy felnőtt emberektől várni lehet – magának a szónak esetleg értelme se volt…” (130), s mint valami hirtelen születő performance, objektiváció, egy általuk – illékonyan – megformált szituáció segítségével képesek közel kerülni egymáshoz.

A regény szövegében fontos helyet foglalnak el az életet értékelő, szentenciajellegű megszólalások. Ezek lehetnek Störr vagy akár az egyes szereplők párbeszédbeli megnyilatkozásai, de leggyakrabban az elbeszélő Störr kommentárjai.

Störr az életét alapvetően megváltoztató hajótüzet elmesélve végletesen és véglegesen kétségbe vonja a lét értelmét: „Mindebből pedig arra következtetek, hogy a téboly lakik az emberben. És mindenkiben. A lélek mélyén van a lakása” (Füst 1970, 49) A szöveg múlt idejét megszakító jelen idejű megjegyzést minden bizonnyal a feljegyzések készítésekor, életére utólag rálátva, vagyis az írás (és olvasás) „most”-jakor teszi az elbeszélő.

Störr a mottóban még ember és isten közötti megosztott felelősségről beszél, a szövegben azonban egyre a teremtést hibáztatja. Tételei: a világ nem logikus, ésszel felfoghatatlan laza szövedék, megismerhetetlen; a teremtés során becsapták az embert, mert bár ismeri az örökkévalóság gondolatát, élete folyamatos rettegés; a világ kegyetlenségen alapul, a teremtő maga pusztítja el teremtményeit; az erkölcsök nevetségesek, az ember boldogtalan; a tudás olyan, mint a köd, minél beljebb hatolunk benne, annál sűrűbb; a szív szomorú, mert egyszerre látja a tébolyt és a szépséget.

Milyen életstratégiát lehet ilyen feltételek között kialakítani? Störr válaszai: az ember számára jobb az illúzió, mint a valóság; ne legyünk túl őszinték, a más igazával semmit sem lehet kezdeni; ne vegyük túlságosan szemügyre a világot, nem érdemes mindent tudni, meg kell tanulni szemet hunyni; hallgatagon, visszahúzódva kell élni, és nem a szív hajlamai szerint.

Sorsfordítóvá válik a negyedik rész egyik jelenete. Störr magához akarja venni öreg barátját, tanítóját, Sanderst, az egyetlent, akit – mint írja – kételyek nélkül szeretett, hogy visszavonultan, csendesen éljenek együtt. Barátja levele, melyben Sanders egy haldokló darázs példázatán a földi alázat szükségszerűségét magyarázza, alapvető felismeréshez segíti Störrt: a darázs nem kesereg a sorsán, „ami megtörtént vele, az a törvénye (…) a véletlent is szükségszerűnek ítéli…” (407) A továbbiakban Sanders az emberi élet egyszeriségének felemelő és vigasztaló, Störr számára szintén útmutató érzéséről ír: „minden forma megismétlődik, csak épp az az intimitás, melyet magamról éreztem, hogy én én vagyok: ez egyszeri” (409).

Bár Sanders meghal, Störr további sorsát döntően befolyásolják a sorai. Megkönnyebbül, mert a levélből összeáll, amit részleteiben már sejtett: az embernek nem kell mindenáron ragaszkodnia az igazához; az élettől való eltávolodás, a distancia és az egyedüllét elfogadása elvezet – még ha a tapasztalat fájdalmas is – az emberben megbújó ösztönökről és tudásvágyról való tudáshoz, és az ebből levezethető lehetséges élettechnikához – a saját magával békét kötő bölcsességhez.

Störr, feljegyzései végére érve végérvényesen egyedül marad emlékeivel. Egyrészt elkésett: Lizzyt, s amit az élet valaha adott, akkor ott és úgy kellett volna elfogadnia. Csakhogy amikor még híjával vagyunk a bölcsességnek, helytelenül cselekszünk; amikor már birtokában vagyunk, alig van mit cselekedni.

Ugyanakkor Störr előtt áll a múlt alakításának és ennek segítségével a jelen elrendezésének lehetősége. A negyedik fejezetben megélt, altatók nehezítette álma; Sanders katartikusan ható sorai és a regény záró látomása – a halott Lizzy felbukkanása – lépésről lépésre hozzásegíti, hogy rálásson élete egészére, s hogy eljusson önmaga megtalálásának élményéhez. Halálesztétika című írásában Balázs Béla felhívja rá a figyelmet, hogy igazából a halál megpillantása jelöli ki az élet határait, és csak a halállal szembesülve sejthetünk meg bármit is az élet egészéről. Lizzy földöntúli alakjában Störr saját magát véli látni: „Mert nem ő ment ott, hanem én magam. (…) Mert nem tudom én őt megkülönböztetni magamtól…” (465), s mindez talán érthető is, hiszen a Lizzyvel való együttlét tapasztalata juttatta el a kommunikációnak számára eladdig ismeretlen, mégis oly fontos technikájához, melynek segítségével végül a saját lelkéhez, a tudattalanjához elvezető útra is rátalálhatott.

A regény negyedik fejezetében a feljegyzéseit készítő Störr fogalmiságának fejlődésével arányosan egyre csökken a távolság a befogadó és a Störr kezét vezető író között, és Störr eszmefuttatásait olvasva egyre nehezebb ellenállni annak, hogy az olvasottakat összevessük a Füst-életmű közismert tényeivel és legendáival. Egyre inkább előtűnik az élet terhes bonyolultsága és sokrétűsége elől a biztonságot adó aggastyánlét mögé rejtőző, a regény befejezésekor hősével egyidős, a léttel békét kötő és visszavonultságában teremtettből egyre inkább teremtővé váló író képe.

Störr több is és kevesebb is az őt írásban megformáló írónál. Störr nem más, mint variációk Füst Milánra. S amíg nem jön el az író és regénybeli figurája, Störr számára a halál órája – s ha már nincs bíró e világban, mint azt Füst Önarckép című versében is fájlalja –, a megélt tapasztalatok birtokában talán egyetlen valódi lehetőségük marad, hogy kénytelen-kelletlen maguk váljanak isteni pózba merevedő bölcs megfigyelőkké.

A szövegből kiolvasható létproblémákat a könyv recepciótörténetének Füst Milán haláláig terjedő szakaszában alig méltatják figyelemre, a regényt elsősorban szerelmi történetként olvassák.

Az 1942-es könyvnapra megjelenő műről összességében – amint azt Füst életművének egyik legjobb ismerője, Somlyó György megjegyzi – „a magyar irodalmi élet alig vesz (…) tudomást…” (Somlyó 1993, 263).

1942. május 31-én a Népszava könyvnapi ajánlatai között szerepel A feleségem története. A néhány sor elvakult szerelemről és szenvedélyről ír, és „robbanó izgalmú regénynek” harangozza be Füst könyvét. 1942 júniusában K. Havas Géza (Szalai Gábor aláírással az Újságban) ír a regényről: „izgalmas olvasmány, és az élet valamennyi ízét magában hordozó mű. (…) A magyar próza soha nem sejtett dallama szólal meg ezekben a szív dobogásával, a lélegzetvétel ütemével együtt lüktető mondatokban” (K. Havas 1942, 19). Borbély László szintén e hónapban ír rövid recenziót a Magyar Protestánsok Lapjába. Meglátása szerint a regény az angol regényírás modorában készült, szellemesen megírt könyv.

Súlyos és bántó ítéletet hoz Kádár Erzsébet a Magyar Csillagban 1942 augusztusában. Szerinte Füst hol indokolatlanul túl részletesen, hol elnagyoltan ír; felületesen mutatja be a figurákat, cselekedeteik motiválatlanok, érthetetlenek. „Füst Milán a groteszket, az észnek nem engedelmeskedőt keresi alakjaiban” (Kádár 1942, 11).

Vidor Miklós 1946 novemberében az Új Időkben azt írja: „Nem hiába választja az író ezt a vallomásos műfajt: amit mondani akar, egy ember szenvedései, kétségei, gyanakvásai, föl-föllobbanó szenvedélye, egyszóval: a lelkiélet millió mérhetetlen finomságú rezdülése kívánja úgy” (Vidor 1946, 764).

Tizenhárom évvel később Tomán László a Hídban: „Störr (…) Don Juan, aki minduntalan vereséget szenved” (Tomán 1959, 338). 1965-ben pedig Ungvári Tamás Füst prózájáról: „Mindenütt egyformán ragyog ez a világ – de mindenütt sírásra fordul a lélek: ez az a konfliktus, melyet a prózai életmű hirdet, sugall, és vall” (Ungvári 1965, 408–409).

A feleségem története recepciótörténetének jelentős állomásai közé tartozik a regény 1958-as franciaországi megjelenése (Gallimard), majd több külföldi kiadása után az 1965-ös év, amikor a svéd rádió a Nobel-díj esélyesei közt (Asturias, Moravia, Holan, Nelly Sachs) készít Füst Milánnal interjút.

Az író halála évében, 1967-ben Bernard Noel a korábbi recenzensek látókörét messze meghaladva ír a műről: „…a történet csupán bűvös szemlélet kerete, és ez a szemlélet az ember és az emberiség ezer ellentétes aspektusát tárja fel. (…) A látszat összeáll, szétszakad vagy elsüllyed, és ugyanakkor hirtelen védtelenül állunk a szó előtt, mely a regény konvencióit csak ügyesen kihasználja, hogy ürügyén máshová vezessen. (…) A feleségem története így A feleségem történetének történetévé válik a végtelenségig, mihelyt a felszín alá hatolunk (…) a titok talán az idő, Füst Milán ideje (…), amint Proust vagy Faulkner idejéről beszélünk, úgy kellene ezentúl Füst Milán idejéről is” (Noel 1998, 154–156).

Somlyó György az 1969-ben megjelent monográfiájában vezette be a szakirodalomba a „Füst Milán-i szituáció” fogalmát. Füst magányos, korához képest előrefutott jelenség, akit, bár a világirodalomban ismeretlen, világirodalmi mércével kell mérni. Somlyó felsorolja Füst magányosságának társait: Eliot, Saint-John Perse, Ezra Pound, Georg Trakl, Fernando Pessoa, Proust, Kafka (Somlyó 1969).

Rónay György szintén 1969-ben írt tanulmányában az író és hősének közelségét hangsúlyozza: „De egy »művészi ötlet« jóvoltából egy adott pillanatban »azt képzelte«, hogy Störr kapitány, s ezzel virtuálisan Störr kapitány lett, mintegy növekedni kezdett störri lehetőségei irányában, a benne levő störri »indulatmenet« áradásával, és miközben írt, nőttön-nőtt, azzá az én-hipertrófiává, ami Störr kapitány, az ő »első nagyregényének« főalakja, első személyes elbeszélője” (Rónay 1998, 162).

Bori Imre a regényt Füst „legnagyobb és valóban összegző vállalkozásá”-nak nevezi. Elismertségének késlekedését abban látja, hogy a mű „nem a »magyar« regényirodalom kontextusában mutatja meg értékeit”, a világirodalom felé tekintve pedig megállapítja: „Proust és Mann regényei nélkül nem ölthetett volna ismert formájában alakot…” Füst a regényben választ keres arra: „…hogy a boldogság »világelv«-e, eleve adott valami-e, vagy csupán az ember természetének esendő velejárója. (…) Társadalmi jelenség-e tehát a boldogtalanság, vagy pedig az ember választásának a kérdéséből adódó…?” Bori véleménye szerint „A feleségem története mélyén ugyanis egzisztencialista bölcselet körvonalai sejlenek fel, elannyira, hogy Sartre egy későbbi eredetű szövege igazíthat el bennünket…”, majd József Attila és Ady költészetét rokonítja Füst és a francia író törekvéseivel. Füst a regényben „…a boldogtalanság tudatosulási folyamatának a kórtörténetét írta meg. Störr kapitány ugyanis egzisztencialista módon boldogtalan, minthogy házasságával egy jellegzetesen egzisztencialista állapotba lépett” (Bori 1998, 165–170).

Kis Pintér Imre átfogó elemzése szerint „Störr közvetlen célja mindig a szerelem. Első jelentésében a regény (…) a szerelemből teremt mítoszt.” A Störrt fogva tartó gyötrelem: az érzelem és az értelem között feszülő ellentmondás. Nem tud megbirkózni az állandóan más összefüggéseit mutató világgal, belebonyolódik a szövevényeibe. Ha szerelme az igazi Lizzyvel katasztrófába fúl is, ha bolygó hollandiként eltávolodik is a világtól, az „eszme lesz partikularitásán túlmutató”. Störr Kis Pintér szerint végtelenül morális lény, aki a regényben mitológiai méreteket ölt; egyrészt hajóskapitány – így is beszél, ugyanakkor amit mond, „mélyebb, messzebbre utal”.

Kis Pintér Joyce, Camus, Kafka, Dosztojevszkij gondolatvilágával, az első Nyugat-nemzedék életérzésével és az egzisztencializmus filozófiájával rokonítja Füst kérdésfeltevéseit, megjegyezve, hogy a regény „mégse fér el az egzisztencialista filozófia keretei között”, mert Störr világképe bonyolultabb, ellentmondásosabb.

„Störr dilemmája tehát: az élet és a morál Füst Milán-i – Nietzschééhez hasonlóan radikális – szembeállításából következik.” Störr boldogság- és erkölcsi igénye konfliktusba kerül. „Störr Canossája mégsem a nietzschei moráltagadó életkultusz, hanem az etikus eszmény melletti hangsúlyos gesztussal is zárul.” Csakhogy ez az eszmény ekkor már a valóságot nélkülözőké. Störr kapitány így lesz majd azoknak a XX. századi irodalmi hősöknek is az előképe és rokona, akik mélyen megélve a kor káoszát, csak a maguk szubjektivitását tudják ellene felvonultatni, a „keblükben állítják vissza az elveszett világrendet”. Störr „útja az individuális létezés” mítosza, de az „»Éden elvesztésének«”, az ember megválthatatlanságának, az élet abszurditásának példázata is.

Kis Pintér Imre meglátása szerint a regényalakok Störr jellemének részei, s a deduktívan, Füst konklúziója felől szerkesztett cselekmény öt lényeges csomóponttal írható le: a naiv teljesség, a harmónia elvesztése, a vegetatív lét elhagyása – a morális biztonság keresése, s annak felismerése, hogy nincs megoldás –, megadás, belenyugvás, a kegyelem gondolata – a szubjektív morál mégisének megfogalmazása, és végül létrejön a „semmivel szembenéző, tehetetlen szubjektivitás. (…) A Lizzy-jelenésben önmagával találkozó kapitány: saját szubjektivitásában találja meg azt az abszolútumot, amellyel az esztéta és a morális lét harmóniájának a helyreállítása számára egyedül elképzelhető” (Kis Pintér 1998, 171–186).

Radnóti Zsuzsa 1993-ban megjelent, Füst drámáit elemző könyvében külön fejezetet szentelt Füst Milán és Hamvas Béla rokonságának – és ugyanakkor: „nem találkozásaiknak”. „Pedig Hamvas Béla esszéiben, bölcseleti írásaiban sorra megfogalmazza mindazokat a gondolati minőségeket, amelyek a Füst Milán-i életmű princípiumai voltak, a segítségükkel minden Füst-alkotás megérthető és befogadható lett volna saját korában is…” (Radnóti Zs. 1993, 40). A feleségem történetéről a Nevetők és A néma barát című művek összefüggésében beszél: „Mindhárom azonos témáról szól: szenvedélyes, életrontó, életpusztító szerelemről” (87), és Lizzyben Füst Milán titkos szerelmét, Jaulusz Erzsébet alakját látja felvillanni.

A 2000-ben megjelent Füst Milán-dialógusok című tanulmánygyűjtemény regényelemzése, Szilágyi Judit írása Kis Pintér Imrét idézve elveti, hogy a regényt az egzisztencialista filozófia keretei közé lehetne szorítani, és inkább Martin Buber Én és Te című művét – a filozófiai perszonalizmust – hívja az elemzés keretének segítségéül. Meglátása szerint a regényben „végigkövethetjük, hogyan lesz a vegetatív életet élő hajósemberből önmagára ébredt individuum. (…) A természet, a fizikai világ, a „küszöb előtti” szféra Störr igazi közege; a tapasztalásból itt tud legkönnyebben átlépni a viszony világába (…) Störr képtelen a dialógusnyelv működtetésére, helyette az analizáló monológ uralja megnyilvánulásait. (…) Ha a konkrét nyelvi formákban nem tud is megnyílni a kapitány, azért a nyelven túli (nyelv előtti, utáni, fölötti?) közegben megszülető összehangolódások megteremthetik a viszonyt.” Majd összefoglalóan: „Így lép Störr azoknak a 20. századi hősöknek a sorába, akik mélyen megélve a világban uralkodó káoszt, csak a maguk szubjektivitását tudják ellene felvonultatni. A buberi világértelmezésben az Az-világban megrekedt, beteg korok (mint jelenleg is) viszonytalan ember-egyedeinek van lehetőségük – önnön akaratuk és az örök Te kegyelme által – az autentikus létre. Ezt a naiv optimista felfogást a modern pesszimisták (lásd Störr is) abban az értelemben utasítják el, hogy bár ők is elzárkóznak a tapasztalás megmerevedett Az-világától, és kivonulnak ebből a »rendezett világból«, de a »világrendbe«, a viszony világába már nem akarnak, nem képesek belépni” (Szilágyi 2000, 93–114).

Harmath Artemisz korábban említett, kommunikációelméleti modellt segítségül hívó tanulmánya megkülönböztetett figyelmet szentel a regény befejezésének, e befejezés elemzésekbeli megoldatlanságának. „A zárásban az imaginárius lép elő témává. (…) A narrátor lemond a megoldásról. (…) Ahogy a feleség-fikciók, úgy a kapitány-fikciók sem zárulnak le. A szimulákrumok végtelen horizontja hívogatja az eljövendő értelmezéseket” (Harmath 2004, 90–91).

A létezése első harmadában oly kevés figyelemre méltatott, sokáig szunnyadó, majd fokozatosan feléledt regényt elemző írások azt mutatják, hogy a szöveg hagyja és támogatja, hogy ismételten birtokba vegyék. A feleségem története elemzői által a mű különböző – a munkájukhoz illő elméletek vagy prekoncepcióik igényei szerint kiválasztott – szegmensei újra meg újra működőképes struktúrává állnak össze, s a kaleidoszkópszerűen forgatható szövegben újra meg újra elegendő elem található egy következő, koherens gondolatmenet felépítéséhez – még akkor is, ha a regénybeli alakok cselekedetei éppoly ellentmondásosnak és elrendezhetetlennek tűnnek is, mint a hús-vér emberekéi.

Hivatkozások

Bori Imre (1998) [1971] „Füst Milán: A feleségem története”, in Kis Pintér Imre (szerk.) Szellemek utcája, Budapest: Nap, 165–170.

Fülep Lajos (1998) „Fülep Lajos levele Füst Milánnak”, in Kis Pintér Imre (szerk.) Szellemek utcája, Budapest: Nap, 148.

Füst Milán (1970) A feleségem története, Budapest: Szépirodalmi.

Füst Milán (1976) Napló, I–II, Budapest: Magvető.

Füst Milán (1998) „Füst Milán levele Fülep Lajosnak”, in Kis Pintér Imre (szerk.) Szellemek utcája, Budapest: Nap, 150.

Füst Milán (1998) „Önéletrajza”, in Kis Pintér Imre (szerk.) Szellemek utcája, Budapest: Nap, 13.

Füst Milán (2002) Összegyűjtött levelei, Budapest: Fekete Sas.

Harmath Artemisz (2004) „Feleségem, a Fikció. (Füst Milán: A feleségem története)”, Alföld 55/2, 84–85; 130; 90–91.

Kádár Erzsébet (1942) „A feleségem története”, Magyar Csillag 2/2: 111–113.

Karinthy Frigyes (1998) [1911] „Füst Milán”, in Kis Pintér Imre (szerk.) Szellemek utcája, Budapest: Nap, 21.

K. Havas Géza (1942) „A feleségem története”, Újság 1942. június 28.: 19.

Kis Pintér Imre (1983) A semmi hőse. Füst Milán költői világképe, Budapest: Magvető.

Kis Pintér Imre (1998) [1973] „Füst Milán: A feleségem története”, in Kis Pintér Imre (szerk.) Szellemek utcája, Budapest: Nap, 57; 67; 171–186.

Mesterházi Gábor (2001) „A lexéma alapú és a zenei motívumok Füst Milán: A feleségem története című regényében”, in Tóth Tünde (szerk.) Gépeskönyv, http:/magyar-irodalom.elte. hu/gepesk/fust/olvass.html.

Noel, Bernard (1998) [1967] „Füst Milán ideje”, in Kis Pintér Imre (szerk.) Szellemek utcája, Budapest: Nap, 154–156.

Platón (1984) „Timaiosz”, in Összes művei, III, Budapest: Európa.

Radnóti Zsuzsa (1993) Egy pesti ügynök, Pécs: Jelenkor.

Rónay György (1998) [1969] „Füst Milán: A feleségem története”, in Kis Pintér Imre (szerk.) Szellemek utcája, Budapest: Nap, 162.

Schein Gábor (1999) „Egyik névben a másikat. Az ironikus allegoricitás alakzata Füst Milán költészetében”, Alföld, 50/9: 46–65.

Somlyó György (1969) Füst Milán alkotásai és vallomásai tükrében. (Emlékezés és tanulmány), Budapest: Szépirodalmi.

Somlyó György (1993) Füst Milán vagy A lesütöttszemű ember, Budapest: Balassi.

Szilágyi Judit (2000) „Füst Milán: A feleségem története című regénye Martin Buber Én és Te című művének tükrében”, in Kovács Kristóf András–Szabolcsi Miklós (szerk.) Füst Milán-dialógusok, Budapest: Anonymus, 93–114.

Tomán László (1959) „Művek, nézetek, vélemények. Füst Milán: A feleségem története”, Híd 23. 4. (áprilisi szám): 338–341.

Ungvári Tamás (1965) „Füst Milán”, in Szabolcsi Miklós (szerk.) A magyar irodalom története, 6, Budapest: Akadémiai, 408–409.

Vidor Miklós (1946) „A feleségem története”, Új Idők 52/II: 764.