Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

36. fejezet -

36. fejezet -

Trauma és költészet: a nyelvi önmegalkotás folyamata

Igy végzed hát te is, –

sugtam magamnak

(Radnóti Miklós: Razglednica [4]).

Mindenesetre van valami, amit a kimondás pillanatában a kimondó személy végez

(Austin 1990, 75).

Másokat másokkal kapcsolva össze, a szavaknak nemcsak egyetlen ösvényét járva végig

(Empedoklész 1985, 21).

Aligha lehet kétségbe vonni, hogy Radnótit utolsó versei emelik arra a rangra, amelyet a magyar irodalomban elfoglal. Radnóti Miklós költészetének végkifejletében élet és költészet páratlan egységét teremtette meg. Utolsó versei, a Töredék és a Bori noteszben fennmaradt költemények a létezés határhelyzetében szólalnak meg. A halála előtt néhány nappal megírt negyedik Razglednica, amelyben saját meggyilkolásának képét merevítette ki, szinte a lét határán túlról fogalmazza meg az értelmetlen halál tragédiáját. A vers kéziratának sorsa, a meggyilkolt költő holttestével együtt exhumált jegyzetfüzet (benne a mű sorsáról való ötnyelvű rendelkezéssel) szimbolikus tárggyá vált, amelyben kivételes módon ér össze költészet és élet, költészet és halál.

Radnóti világirodalmi jelentőségét mutatja, hogy noha verseinek fordításai mögött szinte minden esetben kimutatható valamilyen magyar kapcsolat, költészete áttörte a kulturális korlátokat, és bekerült a nemzetközi irodalmi köztudatba. Ezt bizonyítja például, hogy Carolyn Forché amerikai költő Against Forgetting. Twentieth Century Poetry of Witness című antológiájában kiemelten hivatkozik Radnótira (Forché 1993, 31, 33–34) mint a holokauszt jelentős magyar költőjére, olyan alkotókkal együtt – ha az övékénél kisebb ismertséggel is –, mint Paul Celan, Nelly Sachs, Primo Levi, Tadeusz Borowski. Radnóti életművét azonban kiemeli a holokauszt költészetéből az a tény, hogy ebben az értelmezésben mérvadó verseinek nézőpontja nem retrospektív. Mindhárom munkaszolgálata során folyamatosan alkotott, költészete és nagy műgonddal vezetett naplója magas szintű esztétikumot és dokumentumértéket, tehát költészetet és életet rendel egymás mellé.

Utolsó versei azonban, különös tekintettel a harmadik munkaszolgálatra történt bevonulása előtt egy nappal írt Töredékre és a Bori notesz verseire, nem az alkotóerő váratlan és megmagyarázhatatlan fellobbanásából születtek. Radnóti kora ifjúságától tudatosan építette fel életművét, amelynek mind tematikus, mind motivikus hálója sűrű szövésű.

A költő teljes életművét vizsgálva kiviláglik, hogy Radnóti szépprózája, naplója, tanulmányai és kritikái egyaránt zárt egységet alkotnak. Különféle műfajokban írt, de alkalmi munkáit is a költői életmű szolgálatába állította, vagy úgy, hogy anyagi helyzete ellenére eleve olyan munkát vállalt, amelyet közvetlenül hasznosítani tudott, vagy úgy, hogy kisebb megbízásaiban is megtalálta azt a szempontot, amely a pénzkereseten túl is értelmet adott az írásnak. Az előbbi legjelentősebb példája, hogy Vergilius IX. Eclogájának, illetve Tibullus Detestatio belli című művének fordítása nemcsak ösztönző mintául szolgált számára az ecloga műfajához, hanem az antik szerzők műveit bevonta saját eclogáinak belső allúziós rendszerébe is. Az utóbbiét kritikusi, tanulmányírói és rádió-előadói tevékenysége példázza. Ezekben a műfajokban csupa olyan kérdéssel foglalkozott, amely költőként is izgatta. Tanulmányíróként Berzsenyi Dánielről írva a költői magatartás kérdése foglalkoztatta: azt vizsgálta, hogyan tud a küzdeni képtelen költő a költészet eszközeivel érzelmi egyensúlyt teremteni (Radnóti 1976, 740, 743). Hasonló problémát vet fel Szabó Lőrincről szóló írásában: a védekezésre kényszerített költő viselkedését tanulmányozza (748–749). Babits Mihály költészetében azt emelte ki, ami magának is sajátja volt: a világ apró tényeinek pontos megfigyelését (759). Füst Milán, Kaffka Margit, Kassák Lajos költészetében a szabad vers technikai kérdései izgatták, hármójuk gyakorlatát vizsgálva Radnóti az elsők között tipologizálta a szabad verset (Radnóti 1934, 50). Rádió-előadásaiban is vagy poétikai kérdések (Gyöngyösi István, Gaál József), vagy a világ kihívásaira adott költői válaszlehetőségek érdekelték (Csató Pál, Jósika Miklós, Kerényi Frigyes, Listius László) (Radnóti 1976, 950, 972, 973–974, 985, 1002, 1003, 1010).

Kevés számú szépprózai írásában, elsősorban a korai Halál (1928) című novellában és a kései Ikrek havában (1940) olyan életrajzi eseményt – szülei halálát – dolgozott fel, amelyekhez verseiben is gyakran visszatért.

Költői életművének belső egysége is figyelemre méltó, noha ifjúkori költészetének talán legszókimondóbb bírálója joggal jegyezte meg: „Ki hitte volna, hogy erről a fokról el lehet jutni a nagy költészetig?” (Komlós 1977, 161). Indulásakor két érdekes, de egyenetlen kötettel jelentkezett, harmadik kötete, a Lábadozó szél agitatív hangja pedig életművében zsákutcának bizonyult. A kötetek részletes elemzése mégis azt mutatja, hogy Radnóti kiforratlan költőként is érett kötetkoncepcióra törekedett. Kompozíciós készsége már akkor is magasrendű volt, amikor egyes verseiben még gyakori a poétikai, verselési, hangütésbeli bizonytalanság. Az egyes köteteken belül a ciklusok, a ciklusokon belül a verspozíciók, a verseken átívelő motívumok zárt architektonikus rendszert alkotnak. Sőt, a teljes életművet vizsgálva feltűnő, hogy kötetei is egymásra épülnek, a meghatározó pontjukon elhelyezett, elsősorban a nyitó- és záróversek egymásra utalnak, tehát életműve az esztétikailag valóban kifogásolhatóbb korai versek ellenére is egységes építmény.

A lírai életmű egyik feltűnő jellegzetessége a töretlen ívű belső fejlődés és gazdaságosság. Radnóti korai, kísérletező korszakából is továbbvitte és beépítette érett költészetébe mindazt, amit felhasználhatónak tartott. Ennek legjellemzőbb példája az igen korán megtalált bukolikus hang, amely a Pogány köszöntő verseiben szólalt meg (Köszöntsd a napot!, Naptestü szűzek, pásztorok, nyájak), majd átformálódva a harmincas évek közepétől az istenhegyi kert szerelmi idilljeiben folytatódott (Nyári vasárnap, Este a kertben, Szerelmes vers az Istenhegyen), hogy végül az utolsó években az eclogák sorozatában érje el csúcspontját. Természetlírájában hasonló folytonosságot jelent nézőpontjának állandósága: mindig az apró jelenségeket figyeli meg, nézőpontja a tárgyakhoz közel hajoló, a jelentéktelen dolgok mikrokozmoszában az univerzáliákat megpillantani tudó emberé: „Nézd a világ apró rebbenéseit”, összegezte látásmódját Eső esik. Fölszárad... című versében.

Az életmű kohézióját a kompozicionális és látásmódbeli egységen túl erősíti az is, ahogy Radnóti egy-egy látszólag csekélyebb jelentőségű elemet, képet, szót vagy metrumot újra meg újra elővett, és többletjelentéssel gazdagított. Ilyen elem például a borjú, a szarvasbika, az ökör nyálának motívuma, amely az életműben mindössze három helyen fordul elő. Először a Pogány köszöntő első ciklusában, a kötet címadó versében, ahol „Csorgó nyálával békés borjú / lépdel még szekerünk után”, majd az életmű szemléleti középpontján, az Újhold című kötet Mint a bika című versében, ahol a fiatal bika „játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót”, végül az életmű végén, a harmadik Razglednicában, amelyben „Az ökrök száján véres nyál csorog”. Ez a három metafora a költő három életszakaszának pontos megfelelése.

Mindez azt bizonyítja, hogy állandó alkotói készenlétben formálta költészetét, ami bizonyára hozzájárul annak a kivételes jelenségnek a magyarázatához, hogy olyan súlyos fizikai megpróbáltatások közepette, amikor a puszta túlélés is kimeríti az ember energiáit, Radnóti költészetének csúcsteljesítményeit alkotta meg. A véletlen szerencsének köszönhető, hogy utolsó versei közül a Gyökér és a négy Razglednica fennmaradt (ezek egyetlen kézirata a költő holttestének exhumálásakor került elő). Nem állítható biztosan, de sem a munkaszolgálatot túlélő (Zelk Zoltán), sem elpusztult (Fenyő László, Lukács László, Salamon Ernő) sorstársai után nem maradt fenn hasonló költői teljesítmény. Műveinek kivételes helyet biztosít a világirodalomban, hogy az utolsó pillanatig képes volt mozgósítani alkotóenergiáját.

A harmincas évek közepétől Radnóti költészetének legfontosabb témája saját erőszakos halálának elkerülhetetlensége lett. Felnőttkori haláltudatát gyermekkori haláltraumája alakította olyanná, amilyennek verseiből ismerjük. A trauma ebben az értelemben olyan váratlan, megrendítő hatású lelki sérülés, amelyhez az ember tudata képtelen alkalmazkodni, és ezért mélyreható változásokat idéz elő a személyiségében. Radnótit kamaszkori kéziratos versfüzeteinek tanúsága szerint ez a gyermekkori haláltrauma késztette írásra. Tizenkét éves korától, apja halála után fokról fokra, három év alatt tárult fel előtte a családi tragédia minden ténye, az, hogy születésekor anyja és ikertestvére is meghalt. Első verseiben (Apámhoz, az égbe!, Nem volt anyám, Egyetlen Valami Semmi, Születés) árvaságának személyiségalakító következményeit próbálta megfogalmazni: a költészetet lelki öngyógyításra, sérült személyiségtudatának terápiájára használta. A Járkálj csak, halálraítélt! című kötettel tehát, de attól nem elválaszthatva, miközben a haláltrauma feldolgozása lassan befejeződött, felerősödött személyes haláltudata, hogy aztán a Meredek útban és az utolsó versekben átvegye a főszólamot. Radnóti gyermekkori tragédiáját tudatosan építette be személyiségképzésébe. A költészetet olyan terepnek tekintette, ahol szembenézhet az őt ért visszavonhatatlan veszteséggel. Költészetének ez a rétege terápiás funkciójú vallomásos líra. A trauma feldolgozása során azonban nemcsak lelki problémáját oldotta meg, önmagát is megalkotta mint költőt.

Ez az oka, hogy a halállal ennyire sajátos viszonya alakult ki, és a harmincas évek közepétől kortársai közül elsőként és lényegében egyedüliként érzékelte azt a veszélyt, amely végül elpusztította.

A haláltudat költői motívuma nem választható el szerelmi lírájától sem, Radnóti szerelmi lírája korántsem problémátlan idillt fogalmaz meg. Kéziratos versfüzete pontosan rögzíti az ifjúkor válságát, az érzelmek zűrzavarát. Gyarmati Fannihoz és Klementine Tschiedelhez írt ciklusainak (Az áhítat zsoltárai, „Die Liebe kommt und geht!”) kiforratlan verseiben önmaga és társa viszonyát a szülő-gyermek, a testvérek közti viszony metaforájával ragadja meg (Néha fiadnak érzem magam, Húgom is vagy néha). Ugyanez a motívum ismét megszólal kései szerelmi költészetében, egy újabb érzelmi megrázkódtatás, a Beck Judit-szerelem után a Gyarmati Fannihoz való érzelmi visszatérés versében (Októbervégi hexameterek). A társ az önmagát veszteségeiből újraformáló személyiség tükörképe. Jól jelzi ezt, hogy az Ikrek hava prózájában a gyermekkori haláltrauma fikcionalizált történetét a narrációba beépített közvetlen hallgatójának, feleségének meséli el. Az Ikrek hava a gyermekkori haláltrauma problémáját annak végső összegzésekor kiemeli a költészet anyagából, de önéletrajziságában is fikcióvá alakítja. Ezzel a tárgyiasító gesztussal a költő távolságtartását jelezte: a traumát immár feldolgozta. Költészetében ugyanekkor a haláltrauma a haláltudat létproblémájává vált. Ezt a fordulatot a Meredek út című kötet két nyitóverse, a Huszonnyolc év és az Ez volna hát… rögzíti. Az előbbi még a gyermekkori halálélményt mondja el újra, az utóbbi már a költő haláláról beszél. Az itt elkezdődő folyamat tetőződik be a Töredékkel és Bori notesz verseivel.

Ebben az értelemben Radnóti költészete a nyelvi önmegalkotás hatalmas kísérlete. Az európai hagyományú költészet talán legnagyobb kérdésére keresi a választ: milyen kapcsolatban van egymással a költő személyes élete és az általa létrehozott mű, lehetséges-e a költészet nyelvi eszközeivel megalkotni a költő személyiségét, lehetséges-e ezáltal olyan módon megfogalmazni létezésének problémáit, hogy ez a megfogalmazás műalkotássá váljon, azaz megteremthető-e lét és írás egysége.

Ebből egyenesen következik, hogy Radnóti költészete élesen veti fel a szabad identitásválasztás kérdését. Sorsa és költészete egyértelműen amellett tesz hitet, hogy az autonóm személyiség elidegeníthetetlen joga identitásának szabad megválasztása és alakítása. Abban a politikai helyzetben, amelyben élt, erre nem volt lehetősége. Az állam, amelynek állampolgára volt, megtagadta tőle ennek jogát, sőt jogot formált rá, hogy hatósági úton maga határozza meg az identitását. Ez a konfliktus vezetett a tragikus véghez, a költő meggyilkolásához. Az identitásválasztás jogától szimbolikusan már a névváltoztatási kérelme körüli bonyodalom megfosztotta, amikor 1934-ben a hatóság választott nevét önkényesen Radnóczira változtatva értésére adta, hogy a fennálló államhatalom korlátozza a szabad identitásválasztás jogát.

Radnóti költészete az identitás mint nyelvi önmegalkotás kérdésére olyan választ adott, amely rokon úgynevezett vallomásos költészetével. A vallomásos költészet irodalomtörténeti kategória, szűk értelemben a második világháború utáni amerikai költők egy csoportját jelöli: John Berryman, Randall Jarrell, Robert Lowell, Sylvia Plath, Anne Sexton és társaik tudatosan használták költészetüket arra, hogy benne és általa – többnyire gyermekkori – traumatikus élményeiket dolgozzák fel (Meyers 1987, 1–2). A vallomásos költészetfelfogásnak komoly irodalomtörténeti és irodalomesztétikai hagyományai vannak. Közvetlen előzménye a romantika profetikus-vátikus költőeszménye, de gyökerei ennél mélyebbre, Platónig nyúlnak vissza, aki szerint a költők természettől fogva kiszámíthatatlanok és veszélyesek, mert tevékenységük aláássa a józan értelmet (Platón 1984, 316–321). A vallomásosság nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a költő az önsorsrontó, átkozott költő szerepét ölti magára. Radnótitól távol állt ez a felfogás. Költészete, például a Töredékben, ellentmond Platónnak, hiszen azt állítja, hogy tébolyult korokban a költő képviseli a normalitást. A vers egy fennmaradt vázlatában a „vad kényszerképzetek” (Radnóti 2006, 224) helyett még „beteges kényszerképzetek” olvasható (Ferencz 2005, 652).

A háború utáni amerikai vallomásos iskola sok rokon vonást mutat a harmincas–negyvenes évek magyar lírájának némely törekvéseivel, elsősorban József Attila, Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós költészetével. Nem véletlen, hogy éppen Budapesten született olyan költészet, amely megelőlegezte az amerikai vallomásos iskola módszerét. A század első évtizedeiben az Osztrák–Magyar Monarchia, Bécs és Budapest volt a freudizmus központja, amerikai térhódítása előtt itt volt a legnagyobb hatása. A vallomásosság irodalomtörténeti nevet azonban az Egyesült Államokban kapta, hiszen a pszichológia napi gyakorlati alkalmazása ott teljesen áthatotta a szellemi életet, sőt széles körben alkalmazott terápiás eljárás lett (Meyers 1987, 15).

A magyar és az amerikai vallomásos költészet a második világháborúban megtestesülő civilizációs válság időtengelyének két végén helyezkedik el. A magyar vallomásos líra az Auschwitz előtti korszakban egy nyílt fasiszta diktatúrába torkolló politikai rendszerben, az amerikai pedig az Auschwitz utáni liberális demokrácia éveiben bontakozott ki. Ennek megfelelően általánosságban elmondható, hogy a magyar költők tudatosabban politizáltak, az amerikaiak erősebben pszichologizáltak. József Attila példája azonban azt mutatja, hogy amikor vallomásos-terapikus céllal művelte a költészetet, a politikai témák kiszorultak verseiből, Radnóti pedig, egy rövid korszaktól eltekintve, a harmincas évek elején nem követett verseivel közvetlen politikai célokat. Radnóti költészetét élesen megkülönbözteti az amerikai vallomásos iskolától, hogy nem pszichologizál benne tudatosan, sőt lényegében egyáltalán nem használ tételes pszichológiai eszközöket, noha bizonyíthatóan olvasta Freud néhány művét, és egyetemi évei alatt hallgatott pszichológiát. Verseiben nem elemezte saját tudatát, helyzetét és életét sem freudi, sem más módszerrel. Verseiben nem fogalmazta meg programszerűen az önmegalkotás, a személyiségépítés igényét, lírai (és szépprózai) életműve ennek ellenére egyértelműen megvalósítja ezt a törekvést. Radnóti költészetét az amerikai vallomásosok közül Sylvia Plathé és Anne Sexton lírájával az is összeköti, hogy életkrízisük és identitásuk megfogalmazásakor a holokauszt képzeteit is felhasználták. Pontosan megérezték, hogy az iparosított emberirtás az emberi civilizáció elvi-erkölcsi alapjait ingatta meg.

Rövid, másfél évtizedes alkotói pályája során Radnóti ugyanezzel a problémával nézett szembe. Ez árnyékolta be életét a háború előtt és alatt, és ez okozta végül a halálát. Az egyszeri-egyéni személyiség, a reneszánsz kori emberiség nagy vívmánya vereséget szenvedett, az én darabokra tört. A vallomásos költészet nagy kérdése tehát az, vajon a kiüresedett, töredékeire hullott ént újra föl lehet-e építeni az esztétika eszközeivel. Az én, amely a társadalmi-politikai erők ellenében képtelen önmagát megalkotni, az áldozat szerepébe kényszerül. Az áldozattá vált személyiségnek pedig éppen ez, önmaga áldozattá válása a legfőbb témája, hiszen sorsában testesíti meg az általános civilizációs válságot. Radnóti egybefonódó élete és költészete a személyesként megélt történelmi válsághelyzetre ad választ.

Nyelvi önmegalkotásakor jól körülhatárolható eszmei kérdésköröket kellett tisztáznia, önmeghatározásában négy, egymással összefüggő eszmekör játszott szerepet: 1. viszonya zsidóságához, 2. katolicizmusa, 3. baloldalisága és 4. magyarságtudata. Korának gondolkodásában a magyar–zsidó, zsidó-katolikus, katolikus-kommunista (marxista, baloldali) identitásmeghatározó elemek többnyire ellentétpárokat alkottak, ám Radnóti arra törekedett, hogy ezeket az ellentéteket saját személyiségében feloldja.

1. Bár korai verseiben akad utalás arra, hogy apja imádkozni tanította (Beteg a kedves), nincs nyoma annak, hogy a zsidó vallás szellemében nevelkedett volna. Tisztában volt vele, hogy családja zsidó vallású, de nem alakult ki zsidó identitástudata. Zsidósága és a zsidó vallás és kultúra szerepe, mint erre számos levele, naplóbejegyzése utal, erősen foglalkoztatta, de a jelek szerint nem érzett kötődést a magyar zsidóság hagyományaihoz (Ferencz 2005, 171, 539; Radnóti 2003, 187). Ennek számos életrajzi oka lehetett. Felfogását összefüggő érvelésben egy Komlós Aladárhoz intézett levelében fejtette ki, amelyet 1942. május 17-én naplójába is bemásolt (Radnóti 2003, 189–192). A levélből kiderül, hogy Radnóti a teljes asszimiláció pártján állt, nem értett egyet az antiszemita uszítás hatására felerősödő disszimilációs nézetekkel, de a zsidó identitás más, írásban kifejtett korabeli felfogásait (Vas 1981, I: 173, 177; Pap 2000; Szerb 2001, 279; Tábor 1990, 5) sem érezte magára nézve érvényesnek. Radnóti nem fejtette ki véleményét külön a zsidó vallásról, nem tudni, mit gondolt a vallásos zsidókról. A zsidóság kultúrájára Radnóti úgy tekintett, mint az antikvitásra. Mint olyan értékre, amely az emberiség kulturális hagyományának része, sőt alapja, ám felfogása szerint csak hagyományként lehet hozzá viszonyulni, mint élő szellemi áramlat nem folytatható. A teljes asszimiláció azonban esetében értelemszerűen a zsidó vallás elhagyását jelenti, vagyis Radnóti nem fogadta el a kettős identitást, és ebben gondolkodása meglepő párhuzamot mutat Illyés Gyuláéval (Illyés 2000, 100–101). A feltétel nélküli asszimilációnak ezt a szélsőséges álláspontját saját életében érvényesítette is. Radnóti Eötvös József 19. századi liberalizmusának szellemi örököse volt, felfogásával az első világháború előtti korszakhoz kapcsolódott. Nyilvánosan azonban nem szólalt meg ebben az ügyben, nem vett részt például a népi-urbánus vitában – pontosan úgy, ahogy a Nyugat első nemzedéke is lényegében távol tartotta magát tőle. Jellemző adat, hogy Radnóti verseiben a „zsidó” szót mindössze kétszer írta le: egyszer egy 1939 karácsonyáról keltezett, életében kiadatlan, Heinrich Heinéről szóló tréfás rögtönzésben, egyszer pedig a Hetedik eclogában. Az első verset az irodalmi antiszemitizmus ellen írta, a másodikban a „zsidó” szó más népnevek között szerepel egy felsorolásban. Egyiket sem vonatkoztatja közvetlenül önmagára.

2. Középiskolás éveiben eszmélkedésére nagy hatással volt a Haladás című diáklap körüli csoportosulás, a Magyar Ifjúsági Balassa Bálint Irodalmi Kör, más néven Haladás Kör, amelynek vezéralakja Reinhold Alfréd volt. A Haladásban 1926–1927-ben jelentek meg Radnóti versei, az irodalmi körben vezetőségi tag volt. A Haladás Körben Reinhold misztikus eszméi hatással voltak jóság- és tisztaságfogalmának kialakulására, érdeklődése ekkor fordult Jézus alakja felé, és ekkor kezdett egyidejűleg a baloldali eszmék felé tájékozódni. 1928-ban megvette és elolvasta Henri Barbusse Jézus című könyvének magyar fordítását, amely megerősítette abbéli felfogásában, hogy Jézus szociális forradalmár volt. Katolicizmusára 1930-tól döntő hatással volt szegedi professzora, Sík Sándor. Radnóti leveleiből jól kirajzolódik mély szellemi kapcsolata Sík Sándorral megismerkedésüktől Sík nevezetes utolsó, valószínűleg 1944. május 4-én elhangzott mondatáig a költő harmadik munkaszolgálata előtt: „Kell az áldozat” (Ferencz 2005, 174–177; Melczer 1989).

Katolicizmusáról Radnóti a már említett, Komlós Aladárnak írt levél mellett abban az 1943. április 23-án kelt levelében vall összefüggően, amelyben egykori tanárát, Zolnai Bélát kérte fel a keresztapaságra. Lelkileg mélyen átélt katolicizmusa elsősorban kései költészetén mély nyomot hagyó élmény volt. Verseiben számos alkalommal bukkannak fel bibliai és keresztény vallási motívumok. Az 1930-as keltezésű Aprószentek ciklus, amelynek Arckép című nyitódarabjában magát Krisztushoz, a Mária címűben szerelmét Máriához hasonlítja, értelmezhető a vallásváltás dokumentumaként is: egy kisgyermekkori, illuminációszerű élmény kapcsán írja Emlék című versében: „Akkor fordította el rólam / egy isten a szemét!” Számos korai versének címe, szerelmes verseié is, a kereszténységhez kapcsolódik: Szerelmes vers Boldogasszony napján,Elégia, vagy szentkép, szögetlen. A katolicizmus gondolatisága elmélyülten többek között A félelmetes angyal,Sem emlék, sem varázslat és a Nyolcadik ecloga című verseiben fogalmazódott meg. Megjegyzendő azonban, hogy élete utolsó szakaszában megszaporodtak az utalások az ótestamentumi prófétákra (Lapszéli jegyzet Habakuk prófétához, Töredék, Nyolcadik ecloga). Minthogy azonban költészetében ez párhuzamos a jézusi tisztaság és áldozat fogalmának kimunkálásával, az ótestamentumi próféták megjelenéséből nem lehet arra következtetni, hogy ez a zsidó valláshoz való visszatérés jele volna.

3. Katolicizmusa nem állt ellentétben élete végéig vállalt baloldaliságával. Radnóti nem volt képzett marxista, ismeretei másodlagos forrásokon alapultak. Baloldaliságának tartalma társadalmi igazságérzete volt, amely az emberi egyenlőség és szolidaritás eszméjén alapult. Érzelmileg volt marxista, vagy az, amit annak tartott. Párthoz nem kötődött, sőt igen kritikusan tekintett az illegális kommunista mozgalomra, amint ezt többek között Gyarmati Fannihoz Párizsból 1931. augusztus 9-én írt levele bizonyítja. Egy rövid időszaktól eltekintve (1930–1931) távol tartotta magát az aktív politizálástól. Közvetlenül agitatív versek csak Lábadozó szél című kötetében szerepelnek, később nem írt ilyeneket.

4. Magyarság- vagy nemzettudatát is a Komlós Aladárhoz írott levelében fogalmazta meg legtisztábban. Költészetében visszafogottan kezelte ezt a kérdést: egyetlen verstől eltekintve nem tekintette költői tárgynak. Jellemző adat, hogy verseiben a „magyar” szó összesen háromszor fordul elő, utoljára 1932-ben. Nemzettudatának költői összefoglalása Nem tudhatom… című verse. Ebben a versben tizenegyszer szerepel a „haza”, „hon”, „táj”, „föld” szavak vagy valamely alakváltozatuk. A versben a haza alulnézetből jelenik meg mint az a szellemi-földrajzi tér, amely a költő identitásának keretét adja. A költemény Kölcsey, Vörösmarty és mások jól ismert hazafias verseinek sorába illeszkedik, de jelentős módon eltér romantikus előzményeitől főként abban, hogy a haza fogalmát, a nemzettudatot nem a történelem kiemelkedő eseményeiből vezeti le, hanem egy geográfiailag meghatározható tájegységhez való individuális tudati kötődéséből. Ugyanakkor rendkívül sűrű irodalomtörténeti utaláshálóval kapcsolja művét a magyar irodalom romantikus hagyományához is. Radnóti pozitív értelemben vett kultúrnacionalista volt, nemzetfogalma kulturális alapokon nyugodott.

Érett költészetének nagy teljesítményei ebben a szellemi erőtérben keletkeztek. Az 1930-as évek második felétől jelentős verseinek egész sorában jutott el a nyelvi önmegalkotás igen magas szintjére. Bár önmagában egyensúlyba hozta az identitásalkotó elemeket, ez a megalkotott identitás súlyos konfliktusban állt a külvilággal. Ezt a konfliktust jelzi a haláltudat és idill (szerelem) kettősségének egész érett költészetén végigvonuló kettőssége. Növekvő haláltudatát igen korán képes volt költőként is érvényesen megfogalmazni: „És mindennap újszülött borzalommal élek”, írta Tört elégia című versében már 1933-ban. Éppen azért, mert költészete a nyelvi önmegalkotás kísérlete, érett lírájának szinte monomániás következetességgel visszatérő témájában a személyes halál mint költőhalál jelenik meg. A költőhalál a nyelvi önmegalkotás ellentéte: Radnóti közel félszáz versében beszél saját és más költők haláláról. Legjellemzőbb példái ennek a Mint a bika, az Istenhegyi kert, az Alkonyi elégia, a Járkálj csak, halálraítélt!, az Ének a halálról, az Első ecloga, az Ősz és halál, a Tarkómon jobbkezeddel, a Harmadik ecloga, a Csak csont és bőr és fájdalom, a Negyedik ecloga,A félelmetes angyal, a Nem bírta hát…, a Töredék, a Gyökér és természetesen a negyedik Razglednica. Ezenkívül számos olyan verse is akad, amelyben a halál nem személyes vonatkozásban, hanem általánosságban jelenik meg (ilyen például a Hispánia, Hispánia, a Lángok lobognak), és számos további versében sem a halálról beszél, csak a halálos szorongásáról (ilyen például a Béke, borzalom). A teljes költői életmű közel felében fogalmazódik meg a halál, a halálsejtelem, a szorongás motívuma. Ebből következik, hogy a haláltudat erősödésével megszaporodnak az életműben azok a versek, amelyekben Radnóti a szó erejével kapcsolatos kétségeinek ad hangot (elsősorban az eclogákban, de már a viszonylag korai Kortárs útlevelére, majd az Írás közben, Ez volna hát…, Nyugtalan órán, Eső esik. Fölszárad…, Ó, régi börtönök című versekben is, és igen hangsúlyosan a Töredékben. A Nyolcadik ecloga szinte teljes egészében a kimondás értelméről, a szó hatalmáról folytatott belső vita. A költői megszólalással kapcsolatos önreflexív kételyek arra utalnak, milyen belső küzdelmet kellett Radnótinak folytatnia a nyelvi önmegalkotás során.

Ez pedig árnyalja érett költészetének klasszicizmusát is, a klasszicizálódás ugyanis ebben az értelmezésben külső megerősítés. A Töredékben például a költő paradox módon már hallgat – „a költő is csak hallgatott”, részben azért, mert versei ekkor már nem jelenhettek meg, részben pedig azért, mert elnémul a borzalmak láttán, melyeknek tanúja. A vers tehát önmagát felszámolva jön létre, és hogy létrejöhessen, költője a jeremiáda, a panaszvers, a sirám gazdag műfajtörténeti hagyományába ágyazza.

Ugyanez érvényes a Bori notesz verseire is, amelyeknek a Töredék mintegy nyitánya. Itt azonban a versek szövegének a versek keletkezéstörténete és kéziratuk története is része lesz: a versek mint nyelvi tárgyak sorsukban is az önfelszámolás ellenében diadalmaskodó költői alkotóerő példái. Ezt a kettősséget a Bori notesz tíz verse tematikusan is megjeleníti. A versek visszatérő motívuma, hogy az élet megromlott minőségével a vers megóvott minősége áll szemben.

A Hetedik ecloga antiidilljében az írás mint fizikai aktus jelenik meg, a körülmények ellenében alkotó költő kérdésként fogalmazza meg értékalkotó tevékenységét: „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” Ugyanitt az élet és halál egymást kioltó kettőssége a lét felfüggesztésében jut pillanatnyi nyugvópontra: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”. A Levél a hitveshez egyik jelentős szólama – a szerelmi vallomáson túl –, hogy vers és az írás körülménye, szöveg és a szöveg sorsa tematikai feszültségbe kerül. A túlélés akarásáról, az élet és mű folytatásáról írt vers a lezárás verse lett. A kettősség a Gyökérben több szinten is megjelenik. Egyrészt abban az értelemben, hogy a költő a halálos ítélet ellenében is mozgósítja alkotóerejét („férgek között élek én, / ott készül e költemény”, másrészt mint a kulturális begyökerezettség és szellemi talajtalanság ellentéte. De ebben az esetben is az alkotás lehetősége, illetve lehetetlensége áll egymással szemben. Így a Gyökér a szabad identitásválasztás mellett elhangzó végső érv is. Az À la recherche… veszteséglistájára a halál más távlatából szemlélt, személyes léten túli örök jelen időből tekint. A Nyolcadik ecloga, mint szó esett róla, a költészet értelméről folytatott párbeszéd, amelyben a Költő önfelszámoló kételyeit a Próféta retorizált érvrendszerrel cáfolja, hogy végül a költő vátikus szerepvállalásában egybeolvadjon a két hang.

Az első Razglednicában a szerelem mint transzcendentális állandó a bibliai végítélet ellenében fogalmazódik meg. Az Erőltetett menet szerkezeti, sőt tipográfiával is hangsúlyozott metrikai kettőssége ad keretet az irracionális remény mellett való érvelés paradoxitásának. Ahhoz, hogy a feltételességből bizonyosság legyen, tehát a túlélés valóságos eshetőségként merüljön fel, az egyetlen eszköz a költői képzelet, amely kézzelfogható közelségbe hozza az idillt. A második Razglednicában Radnóti vizuálisan ábrázolja a kettősséget, háború és idill képe feszül egymásnak. A kettősség szimmetriáját azonban megbomlottnak látja. A vers felszámolja az itt és az ott, a még és a már közötti határvonalat: nem kétséges, hogy az idill viszonylagos, a „még” hamarosan „már” lesz. A harmadik Razglednica lecsupaszított szerkezete a grammatikai helyett asszociatív logikára épül. A három párhuzamos képet összefoglaló negyedik verssor többes szám első személyű ragja („fölöttünk”) a személyes identitás végső fenyegetettségét jelzi. Azt az identitást, amelyet Radnóti a belső szabadság igézetében épített, egyetlen, kívülről ráruházott identitás nyeli magába.

Végül a negyedik Razglednicában a kettősség annak a képtelenségnek a meghaladása, hogy tanúként számoljon be saját haláláról. Ezt az ellentmondást Radnóti a társa halálával való metonimikus viszonyában oldja fel: testközelben éli át rabtársa kivégzését, halott társa mellé zuhan. Így, ha kettőjük sorsa pillanatnyilag elválik is egymástól, a szó szerint érintkezésen alapuló átvitel során részesévé válik társa halálának: mikor beszámol róla, saját haláláról számol be. Ezt a kettősséget mutatja az is, hogy a szöveg többféle értelmezést tesz lehetővé aszerint, hogy a német mondat – „Der springt noch auf” – azt jelenti-e, hogy a költő élethaladékot kapott, vagy épp ellenkezőleg, azt, hogy lelövik. Az utolsó sor mozdulatlanná merevített képe ez utóbbit sugallja, mindkét értelmezést a vers szövegén kívüli tények is alátámasztják. Az első értelmezést az, hogy menetelés közben a járóképteleneket, elmaradókat lelőtték, de annak, aki még tudott járni, volt esélye az életben maradásra. Ez az értelmezés tehát az Erőltetett menet értelmezését vetíti a versre. A második változat alapja a vers életrajzi háttere. A negyedik Razglednica élményanyaga Radnóti Lorsi Miklós nevű társának halála, akit szemtanúk szerint a német kiáltás után lelőttek. Az eseménysor rekonstrukciójából kiderül, hogy Radnóti narrációja megbontotta az időrendet, a vers szövegéből nem lehet kideríteni. Ez pedig ismét és utoljára élet és költészet szimultán kettősségére és egységére hívja fel a figyelmet Radnóti költészetében. A versben Radnóti Lorsi halálának minden mozzanatát felhasználta, de a létrehozott szöveg nem Lorsi halálának eseményhű leírása, hanem a költő saját halálának látomása. A vers zárósorában az életet jelentő vér keveredik az élettelen sárral. A költői képzelet a porrá váló emberi test anyagából alkotta meg utolsó metaforáját: a nyelvi önmegalkotás a fizikai megsemmisülésben válik teljessé.

Hivatkozások

Austin, John L. (1990) Tetten ért szavak, Pléh Csaba (ford.), Budapest: Akadémiai Kiadó.

Empedoklész és Parmenidész (1985) Töredékek, Steiger Kornél (ford.), Budapest: Gondolat Könyvkiadó.

Ferencz Győző (2005) Radnóti Miklós élete és költészete, Budapest: Osiris.

Forché, Carolyn (1993) „Introduction”, in Forché, Carolyn (ed.) Against Forgetting. Twentieth Century Poetry of Witness, London–New York: W. W. Norton & Company, 29–47.

Illyés Gyula (2000) „Pap Károly: Zsidó sebek és bűnök”, in Pap Károly Zsidó sebek és bűnök és más publicisztikák, Budapest: Múlt és Jövő, 99–106.

Komlós Aladár (1977) „Radnóti olvasása közben”, in Kritikus számadás, Budapest: Szépirodalmi, 7–30.

Melczer Tibor (1989) „»Kell az áldozat«. Sík Sándor és Radnóti lélekrajzához”, Vigilia 54 (1): 33–37.

Meyers, Jeffrey (1987) Manic Power. Robert Lowell and His Circle, London: Macmillan.

Pap Károly (2000) Zsidó sebek és bűnök és más publicisztikák, Budapest: Múlt és Jövő.

Platón (1984) „Ión”, in Platón összes művei, I, Budapest: Európa, 305–334.

Radnóti Miklós (1934) Kaffka Margit művészi fejlődése, Szeged: Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma.

Radnóti Miklós (1976) Művei, Budapest: Szépirodalmi.

Radnóti Miklós (2003) Ikrek hava – Napló, Budapest: Osiris.

Radnóti Miklós (2006) Összegyűjtött versei és műfordításai, Budapest: Osiris.

Szerb Antal (2001) Naplójegyzetek (1914–1943), Budapest: Magvető.

Tábor Béla (1990) A zsidóság két útja, Budapest: Pesti Szalon.

Vas István (1981) Mért vijjog a saskeselyű?, I, Budapest: Szépirodalmi.