Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

37. fejezet -

37. fejezet -

„Hároméves irodalom”

„Negyven évvel ezelőtt, 1946-ban, Újhold címen megjelent egy folyóirat. Fiatalok írták, szerkesztették, mind huszonévesek, akiket egybefűzött a közös tapasztalat, a háború súlyos élménye, s az a humanista eltökéltség, amelyet éppen az átéltek fokoztak fel bennük. A folyóirat két évig élt, megszűnt, megszüntették, még mielőtt igazából kezdetüket vették volna azok a bizonyos ötvenes évek. Irodalomtörténeti adat lett csupán, támadott, bírált, kifogásolt. Majd lassan, apránként, évtizedek múlva legenda. S ahogyan már a legendákkal történni szokott, jelentőségében megnövekedett, mitizálódott. Holott lehet, hogy valójában alig volt több nemzedéki bemutatkozásnál, fiatalos lábvetés egy bizonytalanul nyíló ajtó előtt” (Lakatos–Lengyel–Nemes Nagy 1986, 5).

Így kezdődik az 1986-ban induló Újhold-Évkönyv első számának szerkesztői előszava. A kérdés, amelyet negyven év távlatából tesznek fel a szerkesztők, hogy vajon miért is vált legendává az Újhold, nem könnyen megválaszolható. A történet, ennek a csupán hét vékonyka számot megélt folyóiratnak a története és utóélete nem írható le pusztán az esztétika és az irodalomtörténet fogalmaival, a társadalmi és politikai kontextus figyelembevétele nélkül. A történet nem egyedi: a háború után születtek – vagy újjászülettek – más folyóiratok is (Magyarok, Válasz, Fórum), s az Újholdhoz hasonlóan ezek is megszűnésre ítéltettek 1948–49-ben. Mégis, az olvasó és az irodalmi közvélekedés számára éppen ez a szűk terjedelmű, akkor ismeretlen fiatalok által írt és szerkesztett folyóirat története jeleníti meg a legegyértelműbben a korszak politikai és társadalmi változásait; az irodalmi intézmények átalakításának, az új ideológiai és esztétikai követelményrendszer érvényesítésének folyamatait.

A folyóirat létrejöttének és megszűnésének külső körülményei is általános érvénnyel jellemzik a korszak társadalmi változásait. Az első szám (1946. december) nyomdaszámláját Kotzián Katalin tíz dollárjából fizette ki a szerkesztő, Lengyel Balázs, aki Mándy Iván, Pilinszky János és Somlyó György közreműködésével szerkesztette az Újholdat, a visszaemlékezések szerint Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs lakásán. Az utolsó szám 1948. február–május dátummal jelenik meg, Örkény István és Gyárfás Miklós szerkesztésében. A lap ezután az anyagi támogatás és a lapengedély visszavonásával megszűnik létezni. A kezdet, 1946 a civil kezdeményezések szabadságát, az új törekvések és önálló irodalmi (vagy más) koncepciók bejelentésének igényét és lehetőségét, a működő nyilvánosságot példázza. 1948-ban pedig megtörténik mindennek a visszavonása, a nyilvánosság körét a központi akarat és politikai érdek szabja meg. (Ezt az időszakot nevezte Nemes Nagy Ágnes „hároméves irodalom”-nak.)

A történethez tartozik – s nyilván a legendaképződéshez is hozzájárult –, hogy ez időtől kezdve az Újhold írói-költői sem publikálhattak, az anatéma az ötvenes évek végén, a hatvanas évek eleje táján kezdte érvényét veszíteni. A leghosszabb elhallgattatás a szerkesztőt, Lengyel Balázst sújtotta, akinek első tanulmánykötetét (A mai magyar líra, 1948) csak 1971-ben követte a második.

„Az Újhold kitaszított íróit nagyjából már korábban, egyenként válogatva visszafogadta az irodalom, ha kezdetben ugyan csak a perifériájára engedve. (Mándy, ugye, a pálya szélén, és Pilinszky, Nemes Nagy csakúgy – a visszafogadás folyamatában közülünk egyedül Szabó Magdának jutott nagyobb kezdősebesség)” – írja Lengyel Balázs A Márciusi Fronttól az Újholdig című visszaemlékezésben. (Lengyel 1986, 490). Mándy Iván Pilinszky című novellája ironikus-önironikus hangnemben idézi az ötvenes éveket: „Egy másik színhely. Balázsék lakása. Idő: ugyanaz. 1951. Személyek: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Pilinszky János és én. Beszélgettünk, hallgattunk. A kitaszítottak. (Ünnepélyesen.) A lepasszoltak. (Kevésbé ünnepélyesen.) Írásaink már régen nem jelentek meg. Csak átírásaink. (…) Pilinszky halk, távoli hangja:

– Majd lesz egy lexikon!

– Mi lesz, János?

– Egyszer majd megjelenik egy irodalmi lexikon.

Cigarettára gyújtott. Fújta a füstöt. Furcsa félhomály, mint aki készül valamire. Aztán az a szaggatott nevetés. – Igen, abban minden benne lesz. A folyóiratok, ahová csak írtunk. – Lassan Ágnes felé fordult. – Magyar Csillag. Ezüstkor. Válasz. Vigilia.

– Magyarok.

– Újhold.

Ő meg bólogatott, és fújta a füstöt.

Balázs: – És aztán a semmi.

A baráti társaság, amelyet a novella a dokumentumszerűség és a fikció határán megjelenít, egyfajta sorsközösséget alkot. Induló pályájuk kibontakozását kétszer is megszakította a történelem, a háború utáni terveket és reményeket az Újholddal együtt csírájában fojtotta el a diktatúra irodalompolitikája. A nemzedéki és világnézeti összetartozás, a sorsközösség élménye tartja össze a csapatot a hallgatás éveiben is. A legenda talán épp ekkor kezd alakot ölteni: az ötvenes évek Mándy által megörökített mélyvilágában, a Darling presszó kis asztalainál, a Rádió környékén, ahol „előadók és társszerzők” koslatnak valami munka után. Szabó Magda egyik interjújában érzékletes jellemzést ad ennek az összetartozásnak a kialakulásáról: „Az Újhold nemcsak rokonszenv, azonos műveltségi szint és igény, nagyjából azonos korú fiatalok társulása volt, hanem egyfajta hadiszállás, ahová erkölcsi rang volt egy magyar Stolzingi Walter versenydalával bekerülni, s ahová senki se juthatott, ha működését nem éreztük a mi normánk szerint etikusnak, tehetségét visszaigazoltnak. A mi operánkban Babits szelleme volt Hans Sachs” (Szabó 1997, 323).

Ennek az összetartozásnak is köszönhető, hogy az Újhold története 1981-ben új fordulatot vett: közel négy évtized múltán, a folytatás szándékával az „újholdasok” évkönyv formájában újraélesztették a folyóiratot. „Erre a kötetre azért írtuk rá, hogy Újhold-Évkönyv, mert részben azért szerkesztették, akik a folyóiratot szerkesztették, és részben azok szerepelnek benne, akik egykor szerepeltek. Valamit folytat tehát ez az évkönyv, ami sok-sok évvel ezelőtt abbamaradt, hamvába holt, mégpedig – tudjuk – nem magától, hanem a körülmények kényszere által” – folytatódik az évkönyv előszava (Lakatos, Lengyel, Nemes Nagy 1986, 5). A szerkesztő is tisztában van azzal, hogy nem lehet ugyanott folytatni, ahol abbahagyták, s figyelmezteti az olvasót, hogy „ha egykori énünkkel, fiatalon hirdetett eszményeinkkel találkozik is itt, más a lépcsőfok, ahol állunk”.

Ekkorra maga az „újholdasság” fogalmais megváltozott, illetve a fogalom jelentése és értelmezése árnyaltabbá és többsíkúvá vált, amennyiben már nem csupán, sőt nem is elsősorban egy folyóirat szerzőgárdájához való tartozást jelzett. A fogalom az irodalomtörténeti és intézménytörténeti jelentés mellett poétikatörténeti kontextusban is használatossá vált az irodalmi közbeszédben. Következésképp felmerül az a kérdés is, hogy ki számít újholdasnak. Kenyeres Zoltán szerint, aki elsőként tett kísérletet az újholdas költészet poétikai jellegzetességeinek átfogó leírására és értékelésére: „Az Újhold költészete líratörténeti szempontból szűkebb fogalom az 1946-ban alapított és mindössze hét számot megért folyóirat költői névsoránál. Csak azok tartoznak körébe, akik a negyedik nemzedék tagjai voltak, s akiknek a nemzedéki rokonság fölött költői eszményeik is összetalálkoztak. Nem tekinthető újholdas költőnek Vas István, Kálnoky László, Devecseri Gábor, Vészi Endre és Benjámin László – noha megjelentek a folyóiratban –, mert idősebbek voltak (…); a negyedik nemzedékből pedig nem tekinthető újholdas költőnek Aczél Tamás, Darázs Endre és Kormos István, mert a költői kísérletezés másfajta útját választották. Viszont a hasonló ars poetica az Újhold-csoportba sorolja Lator Lászlót, bár nem jelent meg verse a folyóiratban” (Kenyeres 1974, 205). Ugyanez a szöveg olvasható az 1986-ban megjelent Akadémiai Irodalomtörténetben (Kenyeres 1986, 43), és lényegében ezt veszi át Schein Gábor is, a Poétikai kísérlet az Újhold költészetében című tanulmánykötetében (Schein 1998, 7–8). „Az Újhold – a folyóirattól részben független – poétikatörténeti fogalma mindenképpen metafora” – állapítja meg, használatát mégis lehetségesnek véli, mivel lehetővé teszi az egymástól különböző, ugyanakkor bizonyos nyelvi-poétikai rokonságot mutató életművek összefoglaló megnevezését, s másfajta „beszédmódok”-tól való megkülönböztetését (Schein 1998, 7).

Akárcsak az Újhold születésének és megszűnésének körülményei, a fogadtatás is karakterisztikusan mutatja a változások jellegét. A folyóirat körül kialakult vita reprezentatív lenyomata az 1945-től 1948-ig terjedő időszak kritikai beszédmódjainak és gondolkodási formáinak. Átmeneti időszakról van szó: az irodalomról szóló kritikai beszédbe beleszövődik a politikai beszéd és fogalomhasználat, a beszéd célja, szándéka pedig az irodalom síkjáról átcsúszik a politika szférájába. Ahogyan a közbeszédben is, a korábban is használt fogalmak – például a demokrácia, a szabadság, a humanizmus – jelentését, használatát egy hatalmi csoport határozza meg az általuk képviselt ideológia és politika céljainak alárendelve; eleinte szűkebb, majd egyre szélesebb körben, végül kiszorítva a nyilvánosságból a tőle eltérő gondolkodás- és beszédmódokat. Az úgynevezett Újhold-vitában világosan megmutatkozik az eltérő fogalomhasználat okozta nyelvi zavar. Akad, aki megpróbálja használni, elsajátítani az „új nyelv” frazeológiáját és fordulatait – az igyekezet sajátságos, groteszk szóösszetételeket eredményez. (Példaként említsük „a népi demokrácia esztétikája” kifejezést.)

A fogadtatás, illetve a vita voltaképpen két irányban halad: az egyik alapvetően ideológiai-politikai indíttatású, és az új nyelvet használja, a másik döntően irodalomtörténeti és esztétikai tárgyú, ám amannál nem kevésbé ellenséges hangnemben szólal meg. A támadásokat, melyek rögtön az első szám megjelenése után napvilágot látnak, két dolog váltja ki: egyrészt a határozott nemzedéki fellépés, maga a folyóirat puszta léte, másrészt a szerkesztő, Lengyel Balázs programadó tanulmánya, amely a Babits után címet viseli (Lengyel 2002, 73–85). A cikkben Lengyel az Újhold-nemzedék helyének kijelöléséhez felvázolja azt az irodalomtörténeti koncepciót, amely alapvetően a Nyugat egymást követő nemzedékeit tekinti mértékadónak. Babits nagysága és egyetemessége az utána következő nemzedék elől elszívta a levegőt – „a második nemzedék visszaűzetett a teljességtől a részletig” – állítja a tanulmány (Lengyel 2002, 75). Illyést a népi gyökerek és tematika, Kassákot a marxizmus és az avantgárd, József Attilát a proletariátushoz való kötődés tartotta vissza a teljességhez, az egyetemességhez vezető úton. A harmadik nemzedék a líra témakörét „az irracionális és metafizikus gondolat legmodernebb áramaitól az eddig még versbe nem foglalt vaskosig” tágította (Lengyel 2002, 84), de lírájuk csak a teljesség utáni romantikus vágyakozást fejezi ki. A negyedik nemzedék nem tűzhet ki maga elé kisebb célt, mint a „vissza az egészhez” programját, mivel: „Művészet csak akkor maradhat fenn, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önnönmagával szemben” (Lengyel 2002, 85).

A szerző határozott különbséget tesz líra és epika között, a mű társadalmisága, a külső körülményektől való függősége tekintetében: „Az epika végső sorban mégis közügy. A líra nem teljesen az. Egy ideig megterem a lélek kitágított terében is” (Lengyel 2002, 84). A líra önkifejezés, míg a regénynek szüksége van a valóság, a való élet hitelesítésének pecsétjére. A regény fejlődésének megrekedését, s más műfajokkal, az esszével és az önéletrajzzal való helyettesítését a szerző így a „sekélyes és árnyalatlan” társadalom számlájára írja.

Az első támadó hangú politikai elmarasztalás, mely a Valóságban, a MADISZ folyóiratában jelent meg Czibor János tollából, az 1945-től megjelenő Magyarok ellen irányult, s csak mintegy mellékesen kérdőjelezte meg az Újhold jogát az életben maradáshoz. Afféle figyelmeztető előhangként szólalt meg, ám a szerkesztők – Lengyel visszaemlékezése szerint – nem vették komolyan, annyira ismeretlen, jelentéktelen figura volt a szerző. A cikk egy, a Magyarok hasábjain zajló polémia részeként jelent meg, szerzője politikai komisszárként mond véleményt az addig megjelent vitacikkekről. A céltábla elsősorban Vas István, aki kijelentette: „Vagyunk néhányan, akiknek sem okunk, se kedvünk mást folytatni, mint amit elkezdtünk” (Czibor 1946, 34). A cikk nemcsak azért érdemel figyelmet, mert ez az első reakció az Újhold megjelenésére, hanem azért is, mert hangneme, fogalomhasználatának és érvelésének önkényessége előrevetíti a következő évek „marxista” kritikájának módszereit.

Czibor kirohanása és érvelése nem volt ihlető előzmények nélkül. A szerzőt felbátoríthatta és inspirálhatta Lukács György Pártköltészet című előadása, mely 1945-ben hangzott el József Attila halálának évfordulóján, majd az Irodalom és demokrácia című kötetben jelent meg (Lukács 1970, 320–334). A nemrégiben hazatért Lukácsnak ez az első olyan megnyilatkozása, amelyben rendszerezi és kifejti a marxista ideológia és esztétika alapelveit, kijelöli az irodalom helyét és feladatát a megváltozott társadalmi-politikai körülmények között, s meghirdeti az új elveknek megfelelő új irodalomtörténeti kánont is, amely Petőfi, Ady és József Attila költészetét tekinti abszolút mértékadónak és követendő példának. (1948-ban elhangzott előadása, A magyar irodalomtörténet revíziója is ennek a kánonnak a részletes kifejtése.) Kiindulópontként itt is Vas István idézett passzusa szolgál, mint az „elefántcsonttorony-világnézet” aktuális negatív példája. Lukács a „pártköltő” és a „pártköltészet” fogalmának végletes kiszélesítésével arra tesz kísérletet, hogy a költészet alapvetően szubjektív jellegét harmóniába hozza a pártosság külső követelményeivel.

Nyilvánvaló, hogy az Újhold programja, a vállalt babitsi irodalomfelfogás és Lengyel Balázs irodalomtörténeti összegezése szöges ellentétben állt Lukács tételeivel. Az első Újholdszám után hamarosan megjelenik a Fórum című folyóirat hasábjain – Keszi Imre kifejezését használva – Lukács „megtisztelő ledorongolása” (Keszi 1948, 29). A szerzőnek kiváló alkalma nyílik, hogy kifejtse az új kánon alapelveit, a Petőfi–Ady–József Attila-hármasságot, s annak egyedüli érvényességét hangoztassa Lengyel Balázs koncepciójával szemben, melyben Babits egyetemessége folytatandó ideálnak, s ehhez a teljességhez képest József Attila és Illyés költészete csonkának, szűkebbnek tételeződik. „Ezzel Lengyel Balázs szerencsésen feje tetejére állítja a magyar líra fejlődését. Éppen József Attila és Illyés Gyula írásaiban nyilvánul meg először Ady óta a magyar élet igazi egyetemessége. Mert ellentétben az epigon esztéták szűk látókörű felfogásával, igazi egyetemesség csak ott jön létre, ahol a költőnek még legszubjektívebb élményei is mélyen át vannak hatva a nemzeti sors, a közélet nagy problémáitól, ahol a legegyénibb élmény is ezeket a kérdéseket emeli világnézeti és költői magaslatokra” (Lukács 1946, 113). Lukács (korábbi Babits-tanulmányaival összhangban) Babits individualizmusát a két háború közötti magyar társadalom elleni tiltakozásnak – s így megengedhetőnek – tartja. Ugyanez a magatartás az Újhold-nemzedék részéről más jelentést kap, és közvetlen politikai állásfoglalásnak minősül: „Ha Lengyel Balázs ezt az individualista, elefántcsonttorony magatartást ma akarja megújítani, úgy ez az ország demokratikus megindulásának ignorálását vagy tagadását jelenti, mint a »negyedik nemzedék« lírájának központi témáját” (Lukács 1946, 115).

Lengyel Balázs két cikkben is reagál a támadásokra: a Szándék és fantom című írás az Újholdban, az Új irodalmunk elé című az Igaz Szóban jelent meg. Lengyel megkísérli tisztázni a fogalmakat és szándékokat, s bizonyítani, hogy az epigonizmus és a politikai „reakció” vádja nem több mint „legenda”, fantom. A tévedés vagy félremagyarázás szerinte onnan ered, hogy az esztétikai, formai szempontok alapján kialakított koncepciót és történeti vizsgálódást a kritika „magatartásbeli” tájékozódásként értelmezte; holott az Újhold nemzedékének nem szándéka a megváltozott társadalmi körülmények között a babitsi „elefántcsonttorony magatartást” folytatni. Ezt igazolják a folyóiratban megjelent írások is, melyek Lengyel értelmezésében épp a társadalmi változásokra, az új lehetőségekre, új perspektívákra való nyitottságot igazolják. Karinthy Ferenc és Mándy Iván prózája realista igénnyel szól a társadalom mélyrétegeiről, Nemes Nagy Ágnes a tudatosulás, Szabó Magda az emlékezés kötelességéről ír verset; Gyárfás Miklós cikke és Darázs Endre verse pedig a földi szabadság eszméjét és a materialista világnézet derűjét közvetíti.

Lengyel meg nem értésről, közönyről, félremagyarázásokról panaszkodik az Igaz Szó hasábjain is. A fiatal irodalmárnak jelentős politikai, antifasiszta múlt áll a háta mögött: diákként részt vett a Márciusi Frontban, a háborúban katonaszökevényként bujkált, s feleségével, Nemes Nagy Ágnessel együtt segítette az üldözöttek mentését. Úgy érzi tehát, joggal várja az „új világtól”, hogy befogadja, megértse egy új költőnemzedék erőfeszítéseit és közös fellépését. „Hogy hol állunk, melyik oldalon, melyik világ oldalán, azt úgy is megmondtuk már. És persze készségesen elismételjük – bár restellünk mindig hűségnyilatkozatokat tenni ahhoz a világhoz, amelynek alkotóelemei vagyunk” (Lengyel 2002, 184).

Az Újhold második számában Pánepicizmus és csonkapróza címmel jelenik meg Kolozsvári Grandpierre Emil hozzászólása a szerkesztő programadó tanulmányához, amelyben a szerző erősen támadó, szarkasztikus stílusban szedi ízekre Lengyel tanulmányát: „Ez a kiábrándító esszé nem a fiatalság megvesztegető erényeit és megbocsátható hibáit elegyíti, hanem mintegy leltára hagyománnyá merevedett gyarlóságainknak” – írja (Kolozsvári Grandpierre 1946, 135). A cikk meglehetősen durva hangnemben, ám ugyanazon a nyelven beszél, mint a megtámadott: beszédét nem politikai, hanem az esztétikai és a történeti gondolkodás alakítja. Áll ez Komlós Aladár vitacikkére is, amely az újholdasok nemzedék mivoltát kérdőjelezi meg (Komlós 1948, 44).

Komlós Aladár megszólalása az adott időszakban érthető. A kortárs olvasó a folyóirat néhány számának ismeretében nem feltétlenül figyelt fel azokra a világnézet- és stílusbeli hasonlóságokra, s különösen a fiatal lírikusok verseszményének sok közös ponton találkozó poétikai sajátosságaira, a gyakorta megjelenő esztétikai tárgyú tanulmányok és elemzések világnézeti, eszmetörténeti rokonságára. A nemzedékként való jelentkezés így pusztán a szerkesztők erőltetett önmeghatározásaként tűnhetett fel. A nemzedéki jelleg felismerését az is megnehezíthette a kortárs kritikus számára, hogy az Újhold szerkesztői liberálisak voltak, s világnézetre, politikai hovatartozásra való tekintet nélkül bármit közöltek, amit jónak tartottak: a közlés legfőbb kritériuma az esztétikai minőség volt. Nyilvánvaló, hogy csak bizonyos történeti távlatból, mikor egy-egy szerző, egy-egy életmű jelentősége elhalványodik vagy teljesen el is tűnik az irodalmi gondolkodásból, s csak a fennmaradt legjelentősebbek alapján alakulnak az irodalomtörténeti fogalmak és meghatározások, válik egyértelművé a folyóirat törzsgárdájának nemzedék mivolta.

A vita a folyóirat hetedik számában, Major Ottó Kegyetlen humanizmus című tanulmányával folytatódik, mely összekapcsolja a vita két ágát, a történeti vonatkozások, a nemzedéki szemlélet kérdését az irodalom és társadalom viszonyának, az irodalom autonómiájának a kérdésével. A szerző vázlatos áttekintése a két háború közti irodalomról több ponton eltér Lengyel Balázs történeti koncepciójától, de hasonló végkövetkeztetésre jut a „negyedik nemzedék” célkitűzéseit és az irodalomról való gondolkodást illetően. Major szerint az Ady nevéhez köthető „romantikus” korszak után a Nyugat nagy nemzedéke a két háború között alapelveiben változatlan mintaképpé merevedett, a folyóirat pedig az „új akadémizmus” orgánumaként működött (Major 1948, 1). Az új törekvések a szerző koncepciója szerint épp a Nyugat ellenében jelennek meg: „József Attila, Németh László és Déry Tibor műveiben – ezek ugyanis világszemléletükben, magatartásukban közelebb állnak a Nyugat romantikus korszakának eszményeihez” (Major 1948, 2). Az irodalom fejlődése zsákutcába jutott – új utakat kell tehát keresni. Major a megújhodás jeleit már érzékeli a „negyedik nemzedék” költőinél: „írásaiknak világszemléleti kitágulása”, „sajátos formai megjelenése” és tematikája ezt a költészetet ismét a kozmikusság, a nagy távlatok költészetévé avatja.

Ezeket a távlatokat és lehetőségeket érzi veszélyeztetve a szerző a folyóiratot ért politikai indíttatású kritikák, támadások miatt. Akárcsak Lengyel, Major is érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak tartja, hogy azt kívánják ettől az új nemzedéktől: „ne lépjenek ki börtönükből a szabadba”. Ismét a fogalmak tisztázására, a „félreértések” eloszlatására és a nemzedék magatartásának magyarázására kényszerül a cikkíró, aki nem mulasztja el, hogy határozottan elutasítsa az irodalom politikai céloknak való alárendelését. „Van-e igazabb realizmus, közösségi érzés, mint az övéké, akik – szűkebb hazájuk rendezését rábízván a politikusokra – az emberiség nagy gondjai között teremtenek rendet. És van-e igazabb emberiesség, mint az ő önmarcangoló, kegyetlen humanizmusuk?” (Major 1948, 4)

Az utolsó Újhold-számban vezető tanulmányként jelenik meg Gyárfás Miklós írása, Látomás nélküli irodalom címmel. Gondolatmenete és retorikája annyiban már az elkövetkezendő éveket előlegezi, hogy nem a tények és a realitás, hanem kizárólag taktikai megfontolások és irodalmon kívüli célok vezérlik. 1948-ban a politikai helyzet már nem hagyhatott sok kétséget az erőviszonyok felől. Gyárfás írása azt a látszatot kívánja kelteni, hogy a vita résztvevői egyenlő jogokkal és lehetőségekkel rendelkeznek, egyenlő esélyeik vannak a megszólalásra. Sajátos logikával azt a tételt kívánja bizonyítani, hogy az egész vita, a két fél – a polgári és a marxista kritika, illetve irodalom – szembenállása merő félreértésen alapszik, amelyet könnyű eloszlatni. Metaforikus nyelvhasználata is a konfliktus elbagatellizálását célozza: nem eltérő világszemléletek és esztétikák állnak egymással szemben, hanem csupán emberi gyarlóság okozta látszatkonfliktusról van szó, melynek kialakulásáért mindkét fél egyaránt felelős. A „törtetők” és a „sértődöttek” közösen követték el az irodalom elleni támadást: „A sértődöttek a demokráciát vádolták azzal, hogy megakadályozza az irodalom szabad fejlődését, a törtetők pedig az irodalmat vádolták a demokrácia fejlődésének megakadályozásával” (Gyárfás 1948, 65). A kevéssé teoretikus hajlamú szerző érezhetően küszködik az új kifejezésmód és frazeológia alkalmazásával, valamint egy olyan ideológiai álláspont nyelvi megfogalmazásával, mely egyenlő mércével méri a „törtetők”-et és a „sértődöttek”-et, s egyformán toleráns mindkét félhez.

Gyárfás már „politikai esztétiká”-t emleget, illetve a „népi demokrácia esztétikájá”-t, mely hatalmas fordulatot hozott a lírában azzal, hogy azt „bekapcsolta az országépítésbe”. A Lukács által a köztudatba vitt lenini felszólítás, miszerint a forradalmárnak (olykor) kötelessége álmodni is, vonatkozik a költőkre, az irodalomra is, de „nem a képzeletből, hanem a valóságból támadó látomás”-nak kell felfrissítenie az irodalmat. „Éppen ezért az ellentétek külsőségesek, könnyen megoldhatók, mert a költők s a népi demokrácia végső világképe nagyjából azonos” – vonja le a következtetést Gyárfás, s megállapítását kiterjeszti az Újhold íróira is, akik „mindig híven tükrözték vissza a magyar valóságot az irodalom felé” (sic!) (Gyárfás 1948, 67). A történet valóságos happyendinggel végződik, amennyiben „eljutottak a negyedik szabad májusig, amely már nemcsak a puszta szabadságot jelenti, s annak igenlése elenyésző része a rájuk s minden íróra háruló feladatnak. Ennek a májusnak tartalma olyan világ vállalását követeli, amelyben a szabadság éppen úgy renddé alakult, mint ahogy a látomásokból is valóság lesz egy napon.”

A cikk megjelenésének körülményeihez hozzátartozik, hogy a szerkesztők 1948-ban római ösztöndíjasként külföldön tartózkodtak, az utolsó két szám Gyárfás Miklós és Örkény István szerkesztésében jelent meg. (Hogy miért éppen rájuk esett a választás, azt Nemes Nagy a már idézett visszaemlékező interjúban azzal magyarázza, hogy ők vállalták a lap megjelenéséhez szükséges pénz megszerzését a minisztériumtól.)

Az Újholdéhoz hasonló sorsra jutott a Magyarok is, nem mentette meg a lapot a magyar költészetről szóló nagy ívű áttekintés sem Kolozsvári Grandpierre tollából, amelyben a szerző a vulgármarxista esztétika követelményeit alkalmazva mond ítéletet a fiatal magyar lírikusokról. Az újholdasok közül Nemes Nagy Ágnest Tavasz felé című verse alapján a „halandzsa-költészet” művelői közé sorolja (Kolozsvári Grandpierre 1949, 5). Valamivel jobb besorolást kapnak Pilinszky János és Rába György háborús versei. Legfontosabb értékszempontjait Aczél Tamás Enyingi járás című verse kapcsán foglalja össze: „ (…) úgyszólván valamennyi elem egyesül benne, amiről eddig szó esett: közösségi élmény, bizalom a jövőben, értelmes kifejezési mód” (Kolozsvári Grandpierre 1949, 12).

A kép nem lenne teljes, ha nem említenénk azokat a gesztusokat, amelyeket az irodalompolitika tett az Újhold felé, nyilvánvalóan a szerzők megnyerése céljából. Keszi Imre például a Magyar Dolgozók Pártjának programnyilatkozatát kommentáló és magyarázó Pártprogramés művészet című írásában az újholdasokat néhány pozitív példa alapján fejlődőképesnek ítéli. „A realizmussal szemben ellenzékképpen felsorakozó fiatalok folyóirataként indult meg az Újhold. Első számában szerkesztője, a fiatal nemzedék vezéresztétája, Lengyel Balázs adta meg a meglehetősen reakciós programot Babits után című cikkében.” Ám azóta „erjedés” indul meg az újholdasok körében is: ezt jelzi például Lengyel Balázsnak az új magyar líráról szóló könyve, mely nem hibátlan, de „kétségtelenül jószándékú” – állapítja meg Keszi (Keszi 1948, 29–30). Hasonlóképpen dicséretet kap, valamint ösztönzést a továbbfejlődésre Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda és Darázs Endre lírája Keszi Tovább egy lépéssel! című cikkében (Keszi 1949, 61).

Ami Darázs Endrét illeti, ő valóban fejlődőképesnek mutatkozott, a kezdetben nagy reményekre feljogosító lírikus magáévá tette a szocialista realizmus és a propagandaköltészet követelményeit. Az Újhold szerzői közül többen döntöttek így. A lapban színműrészletekkel jelentkező Gyárfás Miklós, a Diákok című regényéből részleteket közlő Karinthy Ferenc, az egyetlen háborús novellával jelen lévő Örkény István és a lírikus Aczél Tamás, hogy csak a legismertebbeket említsük, 1949-től az úgynevezett sematizmus, a politikának alárendelt propagandairodalom jegyében alkották műveiket, feladva átmenetileg az autonóm irodalom eszményét. A folyóirat szűkebb gárdája azonban a hallgatást, az irodalmon való kívülmaradást választotta. Nemes Nagy Ágnes mondta a Látkép gesztenyefával című interjúban: „Az az Újhold-gárda – mert valóban annak nevezhettük –, amely nem hagyta ott később az Újhold-ideát, és nem iktatta ki az életrajzából, az mégiscsak megtette a kötelességét, amennyiben írni, bizonyos körülmények közt pedig nem írni, egy írónak kötelessége.” Nemes Nagy Ágnes, amikor az Újhold-ideáról beszél, elsősorban az irodalom, az írók morális magatartására, és arra a szellemi eleganciára gondol, amelyet Babits nemzedékétől tanultak. Ez a fajta helytállás, melynek politikai vonatkozásaitól nemigen lehet eltekinteni, bizonyára nem elhanyagolható tényezője annak a történeti folyamatnak, amelynek során létrejött az Újhold-nemzedék poétikatörténeti fogalma.

Áttekintve a vita történetét, ismét felvetődik a kérdés: vajon miért váltott ki a folyóirat ekkora visszhangot már megszületése pillanatában, miért indukált heves vitát a koalíciós időszak amúgy is vitáktól hangos irodalmi életében? Mi az, ami ennyire mély ellenérzéseket keltett mindkét oldalon a fiatalok iránt?

A szerzőgárda, mint arra már kitértünk, tág körből verbuválódott, stílus, világszemlélet és életkor tekintetében egyaránt. A központi mag: Lengyel, Nemes Nagy, Pilinszky, Mándy, Rába, Somlyó György, Vidor Miklós, Végh György, Mándy Stefánia, Major Ottó, Kotzián Katalin, Gyarmathy Erzsébet. Lírikusként olykor feltűnik mellettük Aczél Tamás. Rubin Szilárd, Jánosy István, Csorba Győző, Vészi Endre, Rozgonyi Iván, Szász Imre, Kormos István, Benjámin László. A novellisták közül Kéry László irodalomtörténészként, Spira György történészként folytatja pályáját, Hernádi József Herman József néven lesz egyetemi tanár. Az erőteljes lírával jelentkező Szabó Magda viszont a próza és a dráma felé fordul, s válik világszerte népszerű regényíróvá. Román György festőként válik ismertté. A kritika rovat gyakran közli Szabolcsi Miklós írásait. Lengyel Balázs, Major Ottó és Somlyó mellett esszéket és elméleti tanulmányokat közöl a marxista Pándi Pál is.

A folyóirat érdeklődési köre, a szerkesztők tájékozódása folyamatosan szélesedik: nemcsak a hazai és nemzetközi könyvkiadás, hanem a zene, a képzőművészet és a színházi világ eseményeit is követni igyekszik. Ennek megfelelően differenciálódik a második számtól az Újhold tematikus szerkezete is. A Vita rovatot nyilvánvalóan a szükség hozza létre, a kritikai rovat a Kilátó elnevezést kapja. A második évfolyamtól a Kilátó rovatban nagyobb tanulmányokat közölnek; a kritikák a Könyvek címszó alatt jelennek meg. A negyedik számban külön rovata van a színházi kritikáknak, a harmadik évfolyam első és második számában ezt a Képzőművészet rovat váltja fel. S amikor épp kialakulni látszik egy mindenre nyitott, tág érdeklődésű, igényes lap végleges arculata, akkor kell eltűnnie az irodalmi közéletből.

Tartalmilag és a műfajok arányát tekintve már az első számokat olvasva is feltűnik egyrészt a líra primátusa, másrészt az esztétikai kérdések iránti érdeklődés. (Ez utóbbit a folyóiratban lezajlott vita is tükrözi.) Elsősorban a folyóirat költészeti anyagában, a megjelent versek tematikájában, élményvilágában és poétikai jellegzetességeiben mutatkozik meg a szerzők nemzedéki közössége és a hagyományhoz való viszonya. A versek jelentős része a nyugatos formakultúra, a vallomásos énlíra és az antikizáló szépségeszmény ornamentikáját alkalmazó impresszionista hangulatköltészet jegyében született, néhány fiatal költő verseiben azonban már ekkor megmutatkoznak az ezen a hagyományon túlmutató poétika jegyei. Idézett tanulmányában Kenyeres Zoltán az újholdas poétika közvetlen elődjeként Szabó Lőrinc költészetét nevezi meg, s e poétika lényegét az elvont tárgyiasság fogalmával jelöli. „E költészet tárgyias az ábrázolásmód és elvont a kifejezendő tartalom okán” (Kenyeres 1974, 209). Rilke és Ezra Pound költészetelmélete, illetve költészete azt bizonyítja, hogy a tárgyi világ objektív megjelenítése alkalmas az érzelmek költői közvetítésére, és a valóság lényegének a feltárására. T. S. Eliot elméleti megközelítése az objective-corrélative, azaz a tárgyi megfelelés fogalmával jelöli ennek a versalkotási módnak a lényegét. Kenyeres szerint az Újhold költőinél „ez az alkotómódszer nem a pszichológiában, hanem az etikában gyökerezett, s alkotáslélektani összefüggéseit csak később tudatosították. (…) Az elvont tárgyiasság etikai eszményük közvetlen megfogalmazásából szívódott be kifejezési eszközeik apró sejtjeibe; lassan, fokozatosan járta át verseik szöveteit, a képektől az egyszerű szókapcsolatokig, és évek alatt alakult ki a jellegzetes »újholdas« stílus, amelynek egyik fő eleme a dezantropomorfizáló nyelvi kifejezésmód lett” (Kenyeres 1974, 215).

Kulcsár Szabó Ernő – egy későbbi értelmezési horizontból – az újholdas versalkotási mód közvetlen előzményét Babits és a kései József Attila formakultúrájában látja, megkülönböztető karakterjegyeként pedig az elszemélytelenítést és a hermetikus karakterű lírai világot nevezi meg. Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes, Rába György költői életművében „a klasszikus modernség lírai tradíciójának lezáró átformálódása megy végbe: az individuum versbeli jelenléte – a személyes közvetlenség jelzéseinek fokozatos elhalványulásával – egyfajta elvont beszédhelyzetté alakul át” (Kulcsár Szabó 1993, 56–57).

Az elvont tárgyiasság, illetve a személytelen, „objektív” líra alakzatai természetesen alkalmatlanok voltak arra, hogy megfeleljenek a közéleti, ideologikus költészet követelményeinek, a közösséggel való azonosulás, az optimizmus és a közérthetőség kritériumainak. Major Ottó a Kegyetlen humanizmus című vitacikkében pontosan fogalmazta meg az újholdasok alkotói irányultságát és érdeklődési körét, amikor az „emberiség nagy gondjai között való rendteremtés”-ről és „önmarcangoló, kegyetlen humanizmus”-ról írt – a szűkebb haza rendezését a politikusok feladataként jelölve meg (Major 1948, 4). A költők nem fordultak el a valóságtól, nem vonultak elefántcsonttoronyba, és legkevésbé sem a l’art pour l’art esztétizmusának eszményét követték, amint azt az Újhold költőit ért bírálatok állították. Verseikben az ember és a világ viszonyát gondolták újra, mégsem filozófiai költészetet műveltek, amikor a közvetlen tapasztalat érzékletességével jelenítették meg a gondolati tartalmakat.

A költők azért is érezték feltétlen szükségét ennek az újragondolásnak, az „emberi állapot” költői felmérésének, mert a háború világméretű „botránya” alapvetően megrendítette az európai humanizmusból következő erkölcsi tradíciót éppúgy, mint a karteziánus alapokon nyugvó racionalista világfelfogást. Lengyel Balázs szerint „Meg kellett írnunk azt – mégpedig az írásművészet törvényei szerint –, amit megéltünk, a háborút, a túlélés örömét mélyen kontrapunktozó háborús dezillúziót, ki kellett lökni magunkból legjobb hitünket meggyalázó tapasztalatainkat. A szélsőségesen kilengő érzelmek mozgását csillapítva, belső rendet, emberhez méltó egyensúlyt kellett teremtenünk” (Lengyel 1986, 481). Az új világállapottal való számvetés során a költői individuum nemcsak korábbi eszményeit látta elárulva és megcsúfolva, hanem a személyes felelősség morális kérdéseivel is szembekerült.

Nemes Nagy Ágnes (1921–1991) első kötetében (Kettős világban, 1946) megjelent versei is a háború okozta megrendülésről, az individuum belső egyensúlyának elvesztéséről tanúskodnak. Nemes Nagy Ágnes a költészetét tudatosan építő költők közül való, s e tudatosság nem csak a saját nyelv és költői eszköztár alakításában érvényesül. Kérdésfeltevései és megfogalmazásai gyakran ismeretelméleti irányultságúak: a megismerés lehetőségeire és korlátaira, a tudat legbensőbb mozgásaira vonatkoznak (Az ismeret, Hadijelvény). A háború és a világmészárlás racionálisan fel nem fogható és magyarázható tényeivel szemben is csak az emberi értelem és ismeret adhat reményt a folytatáshoz: „isteneit megtermi majd a szándék, / és önmagát a nyíló értelem!” – zárul a Tavasz felé című vers.

Somlyó György, aki Párizsból küldte az Újholdnak a Kettős világbanról szóló kritikáját, az ott megismert egzisztencializmus világértelmezését vélte felfedezni Nemes Nagy lírájában. „Nem a kétségbeejtően megismerhetetlen igazság, hanem a megismert igazság értelmetlensége ejt kétségbe. Reménytelen boldogság és céljavesztett igazság: íme itt vagyunk az egzisztencialista élmény kellős közepében. (…) Itt van mindjárt a többi egzisztencialista élmény is: az »angoisse», az élet alapvető, tárgytalan szorongása” (Somlyó 1947, 62). Somlyó kritikája ennek a költői kifejezésmódnak az alapvető poétikai ismérveit is megfogalmazza, amennyiben rámutat annak tömörségére, egyúttal a lendületes és sodró versbeszédre, a versek belső, „sistergő” feszültségére. Számos értelmező szerint ezt a feszültséget a verset működtető ellentétes minőségek tartják fenn – a leggyakoribb az elvontság és az érzékletesség együttes jelenlétének az említése. Vas István például a szigorúság és lobogás, szenvedély és értelem, valóság és elvontság, élet és filozófia együttes jelenlétéből eredezteti ezt a feszültséget, Kardos László a Szárazvillám című kötet megjelenése után a forma és a tartalom egymásnak ellentmondó jellegzetességeiben látja Nemes Nagy költészetének sajátosságát (Kardos 1987, 226). Az egzisztencialista filozófiával való rokonság egy másik aspektusára hívja fel a figyelmet Schein Gábor, aki Heidegger művészetelméletének és filozófiájának mintegy igazolását látja Nemes Nagy költői törekvéseiben (Schein 1998, 30–31).

Nemes Nagy Ágnes versalkotási módja már ez utóbbi kötettől, de főképpen a Napforduló verseitől kezdve átalakul. A változásokban, az új poétikai megoldások tudatos keresésében fontos szerepet játszanak a világirodalmi példák. A költőnek Rilke költészetével való találkozása nemcsak versfordításokban és kitűnő esszétanulmányokban követhető nyomon, hanem a költői alkat és alkotásmód, a költői látásmód, percepció változásaiban is. Akárcsak Rilkénél, a látás különösen fontos ebben a költői világérzékelésben. A tárgyak, a tárgyak alkotta kép és a látvány veszi át a főszerepet Nemes Nagy Ágnes lírájában: egyre bonyolultabb módon strukturálva a verset. „Ő sohasem pusztán receptora, hanem mindig markáns alakítója tárgyának. A forma zártsága, látványai tökéletes keretezettsége ezt nyilvánvalóvá teszi” – írja Radnóti Sándor (Radnóti 1988, 44). A látványból szinte észrevétlenül bomlik ki, elrugaszkodva a tárgytól, a látomás. A fogalmi nyelven – megfelelő szó híján – kifejezhetetlen állapotok és érzések verssé alakítására, versbe kényszerítésére törekszik: az átmenetek, a között-állapot megérzékítésére: „Meg kell tanulni azt a sávot, / hol a kristály már füstölög, / és ködbe csúszik át a fa, / akár a test emlékezetbe” (Fák).

A Napforduló verseiben a látvány – noha érzékletes anyagszerűségét megtartja – gyakran az egyetemes létértelmezés eszközévé válik. A Között című vers az emberi lény köztes – ég és föld közötti állapotát, annak tűrhetetlen feszültségét fogalmazza a látványok egyszerre elvont-elméleti és tárgyias-érzékletes, kozmikus méretű képeibe.

Amennyire tömör, súlyos és olykor nem könnyen befogadható Nemes Nagy Ágnes költészete, annyira közérthető és oldott nyelven, megejtő személyességgel szól esszéiben, saját alkotói tapasztalatairól, verstani, irodalmi problémákról, írókról, költőkről (64 hattyú, 1975; Metszetek, 1982; Látkép gesztenyefával, 1987). Különösen jelentős A hegyi költő című, Babitsról szóló tanulmány, melyben a mester képét rajzolta meg, a személyes élmény és elkötelezettség erejével.

Nemes Nagy Ágnesnek az Újhold első számában megjelent kritikája a pályatárs Pilinszky János (1921–1981) Trapéz éskorlát (1946) című kötetéről az egyik első lényeglátó, máig érvényes megközelítése Pilinszky lírájának. „Mert Pilinszky verseinek szinte egyetlen tárgya a szenvedély. Vagy pontosabban: Minden tárgy felé fordulásának belső formája, értelme, igazolása. A tárgyak szűkmarkúan mért jelek csupán, arra valók, hogy vázlatos formáikon megtörjék vagy tükröződjék a szenvedély fénye. Természetes, hogy ilyen szinte önmagáért való, de sosem önelégült, sőt lendületében is szigorú érzelmi erő mindig a végső »tárgyat« keresi méltó megnyilatkozásul” (Nemes Nagy 1946, 152). Az értő és beleérző, elfogadó közelítés ebben az esetben természetes. A Pilinszky-recepciót áttekintve azonban feltűnik, hogy kritikusai – olykor ellenérzésüket vagy ideológiai fenntartásaikat is legyőzve – meghajolnak a nagy költészet evidenciája előtt, nem tudják kivonni magukat a versélmény hatása alól. Ez a szuggesztív hatás magyarázza a költő verseinek és személyének népszerűségét, s a személyisége köré képződött legendát is. Az Újhold költői közül egyedül Pilinszky lett nemcsak a legszűkebb szakmai olvasók, hanem viszonylag szélesebb olvasótábor kedveltje. „Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szűk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda. Az is volt” – emlékszik vissza a költőre Nemes Nagy Ágnes, a Valaki más című írásban (Nemes Nagy 1987, 284). (E népszerűségbe nyilván belejátszott a vallásos érzelmű olvasóközönség nyilvánossága is.)

Pilinszky korai költészetében a „létbe vetett ember” kétségbeesettsége és magánya szólal meg, motívumaiban, képi világában a kései József Attilát idézve. Az értelmetlen, kilátástalan emberi létezés eleve mint rablét, fegyenclét jelenik meg: a bűntelen bűnösök számára nincs megváltás és remény: „Egymást túlkiáltó szónkra / visszhang sem felel; / öldökölnünk és csatáznunk / nincs miért, de kell. / Bűnhődünk, de bűnhődésünk / mégse büntetés, / nem válthat ki poklainkból / semmi szenvedés” (Halak a hálóban). Az emberi dráma ég és a föld, mennyország és pokol kozmikus erőterében zajlik, ám a mennyország is „komor, sötét”, s a pokol erői egészen közelről: magában az emberi lélekben fenyegetnek: „A számban érzem mocskait / egy leskelő pokolnak” (Miféle földalatti harc).

Az 1959-ben megjelent Harmadnapon című kötetnek a költő a Senki földje címet szánta – ezt azonban a kiadó nem engedélyezte. A versszubjektum ezekben a versekben a halál és a végső pusztulás perspektívájából mutatja a létezőt: „A mindörökre ismeretlen / végül is így lesz otthonos. / Mint hervadás az őszi lombot / a pusztulás bebalzsamoz” (Kihűlt világ). Lengyel Balázs, aki a „hiány költője”-ként aposztrofálta Pilinszkyt, szemléletes hasonlattal világította meg a költő eszkatologikus világszemléletét: „Pilinszky egy hajó orrán áll, de háttal a menetiránynak. A távolodót látja, a múlót, de azt is csupán egyetlen szemszögből: elmúlásából, önnön lényét mintegy felizzítva a vég előtt” (Lengyel 1979, 301). Pilinszky költészetének minden megnyilvánulásában a végső kérdésekre összpontosít, a szüntelenül közeledő elmúlás abszurd, kikerülhetetlen tényével viaskodik. A költő azonban nem saját sorsáról, félelmeiről és szorongattatásairól beszél – a versindividuum egyszerre személyes és személytelen, egyedi és általános: „Egyetlen individuumot szembesít azokkal a kérdésekkel, amelyek nemünk minden tagját érintik” (Radnóti 1981, 82).

Az Egy KZ láger falára című ciklus darabjai, a költő háborús tapasztalatai (Pilinszkyt 1945-ben katonaként Nyugatra vezényelték, ott szembesült a haláltáborok létével) nyomán születtek. A halál, a szenvedés olykor megdöbbentően konkrét képei összefonódnak a krisztusi szenvedéstörténet keresztény szimbolikájával. Mint a Harmadnapon című versben is: „És fölzúgnak a hamuszín egek / hajnalfele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. / És fölzeng a világ. / Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszűnhetett dobogni szive – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.” Több elemző Pilinszky egész költészetének és létfelfogásának eredetét a háború metafizikai botrányának elszenvedésében látja.

A keresztény szimbolika mind gyakoribb megjelenése veti fel a Pilinszky katolicizmusával kapcsolatos kérdést, amely a pálya kezdetétől foglalkoztatta a kritikusokat, s amelyre már említett cikkében Nemes Nagy Ágnes is megkísérelt válaszolni: „Konkrét vallásos élménysor pereg végig egy-egy versén: felesleges azonban ebből éppen neokatolicizmusára következtetni; Pilinszky nem keres semmiféle irányt, inkább az irány szelleme választja önkéntes lakóhelyül immanens költői világát” (Nemes Nagy 1946, 152). Béládi Miklós Pilinszky költészetének paradoxonaként fogja föl a föltétlen hit és a létbe vetettség tragikus tudatának összeütközését (Béládi 1986, 568). A legtömörebben Németh G. Béla fejezi ki a költő világképének belső feszültségét, amikor keresztény agnoszticizmusról beszél.

Ennek a keresztény világszemléletnek és életfilozófiának a kialakulásában alapvetően az Evangélium szövegei, Dosztojevszkij írásai, valamint Simone Weil filozófiája játszottak szerepet. Jézus életének eseményei és áldozata, valamint a Dosztojevszkij-regények, elsősorban a Karamazov testvérek összetett eszmerendszerének tanulságai olyan értékeket helyeztek előtérbe, mint az egyetemes emberi részvét, a szeretet, az együttérzés és az alázat, az együtt szenvedés a „megalázottakkal és megszomorítottakkal”. Ezeket az értékeket olyan létállapotok közvetítik, mint a gyermeké és az együgyűé, a „szellemi szegényé”; tisztaságuk révén ők adnak reményt a kegyelem elnyerésére is (Gyermekek és katonák, színmű, 1972).

A Harmadnapon „nagy versei” (Apokrif, Aranykori töredék) és az ezt követő Nagyvárosi ikonok (1970) mind koncentráltabb költészete is az emberi lét tragikuma és a metafizikai remény (Schein Gábor szerint az eszkatologikus szemlélet és az apokaliptikusság) közötti feszültség erőterében értelmezhetők. A versek jól körülhatárolható szimbólum- és motívumrendszere, valamint a versek időszemléletének megváltozása is a koncentráltság irányába mutatnak. Az egész élet időfolyamatát egyetlen pillanatba sűrítő látvány egyszerre jelenítheti meg az emberi lét utolsó pillanatát és az apokalipszis végítéletét. A hely, ahol ez megtörténik, maga a vesztőhely, kellékei a ketrec, a madarak, természeti szimbólumai pedig, melyek a végállapotot közvetítik, a kő, a nap, a szél, a homok és a sivatag. Az emberi lény mint individualitását vesztett kreatúra jelenik meg ebben a lepusztult, csupán lényegi elemeire redukált természeti tájban, hogy ő maga is annak részévé váljon: „lakatlan kő, hever a hátam, / emlékek nélkül, nélkülem, / az évmilliók halott hamujában. / Hideg szél fújdogál (Hideg szél). A végtelennel és az Istennel való egyesülés eksztázisát a nyár és a nap képei közvetítik, ellentételezve és egyben kiegészítve a pusztulás és a szenvedés képeit.

A hatvanas évek végétől egyre ritkábban szólal meg a költő. Mégsem a számára oly csábító csöndet, az elhallgatást választotta: 1972-ben váratlanul a Szálkák című kötettel jelentkezett, utolsó, rendkívül termékeny költői korszakát nyitva meg. Ezekben a versekben újfajta versbeszéd és formaalakítás figyelhető meg: a zárt, fegyelmezett formák helyét laza töredékesség és asszociatív versbeszéd veszi át. Az ünnepinek és tragikusnak állandó drámai magasfeszültsége eltűnik, a drámai hanghordozást oldott, olykor személyesebb, gyakran a prózaiság határait súroló versbeszéd váltja fel. Személyes emlékképek, konkrét élményekhez, találkozásokhoz, olvasmányokhoz köthető versek is feltűnnek, a versek sorozatának naplószerűség-jelleget kölcsönözve. Utolsó kötetének (Végkifejlet, 1975) versei között olyan szentenciaszerűen megfogalmazott, a grammatika versalakítási lehetőségeit is kiaknázó megfogalmazások is vannak, mint az Infinitivusz és a Költemény.

Pilinszky kísérletezett a drámai műfajjal is. A Párizsban látott Robert Wilson-előadás (A süketpillantása, 1971) hatására a „szertartás-színház” világszínházi irányzatához kapcsolható művek inkább költői teljesítmények, bár többször megpróbálkoztak színrevitelükkel is (Életképek, 1980, Egyetemi Színpad). Az állóképszerűség, a mozdulatlanság és a szereplő személyek egymásmellettisége jellemzi Pilinszky színpadát, mely gyakran él szimbolikus, illetve szürrealista eszközökkel is.

A költő hosszú évtizedeken át, hétről hétre írt cikkeket, publicisztikákat az Új Ember című katolikus hetilapnak. Ez a több kötetre duzzadó prózai életmű, amelyet Balassa Péter „égi publicisztiká”-nak nevezett, fontos kiegészítője lírájának, s kiemelkedő teljesítménye a 20. századi magyar esszéirodalomnak. Cikkeiben gyakran hétköznapi élményekből indul ki, hogy általános érvényű megállapításokig jusson. Változatos tárgyak foglalkoztatták: saját alkotói gondjai és tapasztalatai, teológiai és filozófiai problémák éppúgy, mint a zene, a képzőművészet és az irodalom eseményei. „A Szög és olaj olyan személyiséget és írót mutat be, aki nem azon eszmélkedett, együtt lélegzik-e a magyar és a világirodalom, hanem magától értetődő természetességgel vett részt annak életében úgy, hogy megőrizte érdeklődésének és szemléletének sajátos elkötelezettségét” – írta Rónay László az 1984-ben megjelent Szög és olaj című kötet publicisztikáiról (Rónay 1990, 327). Megállapítása nemcsak ezekre az írásokra, hanem Pilinszky egész költői életművére is abszolút érvényesnek tekinthető.

Az Újhold költőgárdájából kiemelendő Rába Gyögy (1924), a folyóirat egyik alapító szerkesztője. Intellektuális tudatlíráját kezdetben tárgyias és ironikus elemek színezik, majd későbbi köteteiben újabb és újabb lírai megszólalásokkal, versalkotási módokkal kísérletezik. Életművének jelentős részét alkotják műfordításai (Nyílttenger, 1961; Idegen ünnepek, 1974). Irodalomtörténészként a nagy elődök számbavételét, a hagyományhoz való viszony tisztázó feltárását végezte el: nagy jelentőségű Babits-monográfiája (1983) és Szabó Lőrincről szóló könyve (1972) mellett az újholdasok közül egyedül ő mérte fel a Kassák Lajos képviselte avantgárd, valamint Ady Endre örökségét (Csönd-herceg és a nikkel szamovár, 1986). Műfordításelmélettel is foglalkozott: A Szép hűtlenek (1969) című kötetben Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád műfordításait elemzi.

Az Újhold prózaírói közül Mándy Iván (1918–1995) volt az, aki az „újholdas” szellemiséget megőrizve a 20. századi késő modern próza egyik legjelentősebb, a prózafejlődésre is hatást gyakorló életművét hozta létre. Budapesten született, s kezdettől fogva a pesti „tájak”: terek, utcák, régi házak és kapualjak, mozik, futballpályák, presszók és jellegzetes pesti figurák: csavargók, lecsúszott intellektuellek, bohémek, piaci árusok írója. Első regényei (Csőszház, 1943; Francia kulcs, 1948; A huszonegyedik utca, 1948) már jelzik írói módszereinek a hagyományos epikától való eltávolodását: a nagy epikus kompozíció és lineáris cselekményszövés helyett a töredékesség, a kihagyások, a filmszerű vágások alkalmazásával alakítja a regényformát.

Gazdag novellisztikájának egyik vonulata a Csáth és Kosztolányi tollán kiforrott hagyományt folytatja: a feszes szerkezetű, pontos rajzolatú írás pszichológiailag is motivált karakterek, figurák konfliktusát bontja ki (Vendégek a Palackban, 1949; Idegen szobák, 1957). Ez a novellatípus – a későbbi, szürrealisztikus-abszurd novellák felől nézve – földönjárónak, bár korántsem földhöztapadtnak tűnik fel. Ezekben teremti meg az író azt a (kritikusai által olykor szűknek és egysíkúnak látott) epikai világot, amelyet jellegzetes földrajzi és szociológiai toposzrendszere, a kitüntetett helyszínek és visszatérő figurák motívumhálója köt össze. A jellegzetes Mándy-figurák azonban, a cigányok, Teleki téri bódésok, téri csavargók (vagy akár A pálya szélén című regény [1963] hőse, Csempe-Pempe) nem pusztán a jellegzetes pesti couleur locale-hoz tartozó egzotikus kuriózumként, nem is szociológiai-társadalomkritikai célzattal jelennek meg. Általuk az emberi sors, az író egzisztenciális létélménye kap formát. Ennek a létélménynek meghatározó vonása az az ellentmondás, amely az egyén determináltsága – méghozzá elsősorban a hely által való életre szóló meghatározottsága – és szabadulásvágya között feszül. Ez a létélmény alakítja ki az író alkotói stratégiáját: „Dolgozni kell – nincs más. Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.” Az Idegen szobák című kötet Utószó helyett című írásának befejező mondataiban a hűség nemcsak etikai parancsként értelmezhető, hanem a determináltságnak az elfogadását is jelzi, annak felismerését, hogy ez az egyetlen, lehetséges helyszín, epikai játéktér, mely az író számára adatott: ennek lehetőségeit kell kibontania.

Az ötvenes években írt novellák csak évtizedes késéssel jelenhettek meg (Előadók, társszerzők, 1970). Ezek az írások korábrázolásként is hitelesek és pontosak, jóllehet a szereplőket fogva tartó társadalmi, politikai csapdákat csupán jelzések, villanások érzékeltetik. A novellaciklus nemcsak a lét peremére szorított író-értelmiségről ad hírt: az előadó útja munkások, kórházi dolgozók, szakmunkástanulók közé vezet, s a külső szemlélő nézőpontjából érzékeli a társadalom minden szintjén eluralkodó félelem és szorongás, a nyomor és a reménytelenség állapotait. Feltárul a kor sötét, tragikus arca: az éjszakai elhurcolások, váratlan eltűnések, az állandósult létbizonytalanság kafkai hangulatot keltenek; a kényszerpályákon mozgó egyén falak és labirintusok foglyaként tévelyeg.

A hatvanas évektől a novellák visszatérő témái és figurái – a mozi, a némafilm, a futball, az Apa alakja – ciklusokba rendeződnek (Régi idők mozija, 1967; Mi az, Öreg?, 1970; Zsámboky mozija, 1975). Ezek a novellák első kisregényeinek önéletrajzi ihletésű motívumait folytatják, a múlt és a jelen egymásba játszatásával, az emlékezés klasszikus elbeszélői pozíciójának megváltoztatásával és a gyermeki nézőpont bevonásával alakítva ki a ciklusok időszerkezetét. Az emlékező elbeszélői magatartás és a múlt mint az egzisztenciát alapvetően meghatározó, fogva tartó dimenzió alakítja a hetvenes és a nyolcvanas évek novellisztikáját és kisregényeit is. A múlt megidézésében egyre nagyobb szerepet játszanak a – gyakran antropomorfizált – tárgyak és helyszínek, mint fogódzók az emlékezéshez, nyomok, melyek visszavezetnek a múltba (Tájak, az én tájaim, 1981; Magukra maradtak, 1986). Nő az irreális, fantasztikus mozzanatok szerepe: a tapasztalati valóság, a tárgyi realitás minduntalan az álom és a látomás másfajta valóságába csúszik át (Egy ember álma, 1971; Álom a színházról, 1977). Átkelés című novelláskötetének darabjai (1982) az emberi élet reménytelenségét, drámai elrontottságát példázzák: egyéni és kollektív kudarcok, csődök, bukások történetei sorakoznak a kötetben. Gyakori a reális helyszínek mitikus átlényegítése, mint például a címadó novellában: az öreg, szakadt, részeg csavargónak a téren való „átkelése” a bibliai utalások kontextusába helyezve az emberi élet metaforájaként is olvasható. A metafizikai síkon is értelmezhető elbeszélés modalitása viszont a mítosz profanizálását célozza. A szent és a profán, a közönséges és a magasztos ellentétes minőségeinek egymásba játszatása, metaforikus összekapcsolása gyakran jelenik meg formaalakító tényezőként Mándy novelláiban. Az Isten című novella rendkívüli tömörséggel, ugyanakkor játékos frivolsággal nyúl a végső kérdésekhez, érzékeltetve az individuum földi sorsának szorongató korlátait.

Az Átkelés című novella metaforikus átértelmezése az író világszemléletének egy másik lényeges összetevőjére is rávilágít, mely kezdettől jelen van műveinek nemcsak szociológiailag megragadható sajátosságaiban, hanem a művészetről való közvetlen vagy közvetett megnyilatkozásaiban is. Hősei kezdettől fogva a kisemberek, a kudarcra és bukásra ítéltek, a vesztesek és a névtelenek közül kerültek ki, az emberi egzisztencia 20. századi nyomorúságát reprezentálandó. Az irántuk érzett részvét érzelmi és morális tartalma átszínezi azt az alapvetően távolságtartó, tárgyilagos írói magatartást, mely Mándy egész írásművészetére jellemző.

A vesztesek, az örök álmodozók közül való Mándy klasszikussá vált ifjúsági regényeinek visszatérő hőse, Csutak is (Csutak színre lép, 1957; Csutak és a szürke ló, 1959; Csutak a mikrofon előtt, 1961). Az életmű fontos részét képezik az író hangjátékai (Ha köztünk vagy, Holman Endre, 1981) és a Mélyvíz című musical, melyet a Petőfi Színház mutatott be 1961-ben.

Hivatkozások

Béládi Miklós (1986) „Pilinszky János”, in Béládi Miklós (szerk.) A magyar irodalom története 1945–1975, II/2, Budapest: Akadémiai, 565–590.

Czibor János (1946) „Egy nemzedék berendezkedése”, Valóság 2: 30–39.

Gyárfás Miklós: „Látomásnélküli irodalom”, Újhold 3: 65–68.

Kardos László (1987) „Nemes Nagy Ágnes: Szárazvillám”, in Száz kritika, Budapest: Szépirodalmi, 225–228.

Kenyeres Zoltán (1974) „A magyar líra 1945-től 1948-ig”, in Gondolkodó irodalom, Budapest: Szépirodalmi, 127–306.

Kenyeres Zoltán (1986) „Az Újhold költészete (Az elvont tárgyiasság lírája)”, in Béládi, Miklós (szerk.) A magyar irodalom története 1945–1975, II/1, 43–49.

Keszi Imre (1948) „Pártprogram és művészet”, in A sziget ostroma, Budapest: Dante, 25–48.

Keszi Imre (l949) „Tovább egy lépéssel”, Csillag 3: 55–62.

Komlós Aladár (1948) „Negyedik nemzedék?”, Újhold 3: 44–46.

Kulcsár Szabó Ernő (1993) A magyar irodalom története 1945–1991, Budapest: Argumentum.

Kolozsvári Grandpierre Emil (1946) „Pánepicizmus és csonkapróza”, Újhold 1: 135–144.

Kolozsvári Grandpierre Emil (1949) „Új magyar költészetért”, Magyarok 1. szám: 1–13.

Lakatos István–Lengyel Balázs–Nemes Nagy Ágnes (1986) „Előszó”, in Lengyel Balázs (szerk.) Újhold-Évkönyv, 1986/1, Budapest: Magvető, 5–6.

Lengyel Balázs (1946) „Babits után”, Újhold 1: 1–8.

Lengyel Balázs (1979) „A hiány költője (Pilinszky János)”, in Közelképek, Budapest: Szépirodalmi.

Lengyel Balázs (1986) „A Márciusi Fronttól az Újholdig (Beszélgetés Kabdebó Lóránttal)”, in Lengyel Balázs (szerk.) Újhold-Évkönyv, 1986/1, Budapest: Magvető, 467–491.

Lengyel Balázs (2002) „Új irodalmunk elé”, in Origo, Budapest: Belvárosi.

L. Gy. (Lukács György) (1946) „Újhold”, Forum 1: 112–115.

Lukács György (1970) „Pártköltészet”, in Magyar irodalom magyar kultúra, Budapest: Gondolat.

Major Ottó (1948) „Kegyetlen humanizmus”, Újhold 3: 1–4.

Nemes Nagy Ágnes (1946), „Trapéz és korlát. Pilinszky János versei”, Újhold 1: 152.

Nemes Nagy Ágnes (1987), „Valaki más”, in Látkép gesztenyefával, Budapest: Magvető, 284–290.

Radnóti Sándor (1988) „Között. Nemes Nagy Ágnes lírája”, in Mi az, hogy beszélgetés?, Budapest: Magvető.

Rónay László (1990) „Pilinszky János, az esszéíró – Szög és olaj”, in Társunk, az irodalom, Budapest: Szépirodalmi, 322–327.

Schein Gábor (1998) Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, Budapest: Universitas.

Somlyó György (1947) „Költők és utak”, Újhold 2: 61–65.

Szabó Magda (1997) „Hit és korszerűség”, in Ne félj! Beszélgetések Szabó Magdával, Debrecen: Csokonai, 322–333.