Ugrás a tartalomhoz

A magyar irodalom történetei III.

Szegedy-Maszák Mihály

Gondolat Kiadó

38. fejezet -

38. fejezet -

Szembesülés a naiv költői világépítés határaival

Árva nép, puszta ország, téged ki fog

majd méltón elsiratni?

(Juhász Ferenc: A tékozló ország).

A tékozló ország egy már sikeres, a kommunista párt által központilag irányított irodalomban államilag is elismert költő műveként jelent meg. Ez a körülmény a nem mindennapi alkotást az akkori feszült politikai viszonyok tényezőjévé tette, szerzőjével együtt, kijelölve a leginkább lehetséges közvetlen értelmezést, a korabeli diktatúra akaratával ellentétes irányban, ám az azt vezérlő eszmét meg nem tagadva.

A tékozló ország a Dózsa-féle parasztfelkelés egyfajta irodalmi bemutatása. A költemény az elbeszélésben, annak első olvasatában egy nép, egy ország történelmi sorsát vázolja meghatározott nézőpontból, az elnyomottak és a hatalmon lévők, szegények és gazdagok küzdelmeként. Juhász költői történelemértelmezése ennél természetesen összetettebb. A személyes és közösségi felelősség, a munka vagy a puszta életélvezet, a jövő biztosítása vagy felélése a mű több rétegében is érvényesül, főképp az 1514-ben történtekre, az 1950-es évekre és egyetemesen az emberi történelemre vonatkoztatva. A közös a (legalább) három vonatkozásban a történelemnek, egy nép történelmének a lehetséges észelvű irányítása, a történelmi igazságtétel. A költeményben elbeszélőként és cselekvőként is föllépő költő számára mindez elv, hit és cselekvés kérdése. Bár a költeményben a szakaszos ismétlődések sora nem egyszerű, egyenes vonalú történelemképet sugall, s a korszakok egymásba csúsztatása is ez ellen szól, a történelem megváltoztathatósága, az abba vetett világi hit központi kérdés. A költemény feszültségét többek között az elvárásra következő újabb kudarc adja. A történelem tragikus értelmezést kap az eseményekben, a bukás teljes, a pusztulás mindenre kiterjedő, amelyet a személyes, vallomásos és ünnepélyes, egyszerre fohászkodó és cselekvésre biztató befejezés old valamennyire. Juhász a tragikumot ezáltal nem sorsként, valamely külső körülmény vagy belső, elháríthatatlan jellemvonás eredményeként mutatja be, hanem súlyos hibaként, e világi bűnként, amely az emberi gyengeségből származik. A tékozló ország ezáltal nem válik a korabeli marxizmus egyszerű áldozatává, inkább a népi történelmi vágyaknak és a felvilágosodás történelemalakító öntudatának adja jellegzetes vegyülékét, nem titkolt kételyekkel és egyidejű bizakodással.

Juhász Ferenc költeménye nem eposz, elsőként a történetelbeszélés tekintetében sem. A költemény nem időrendben és nem teljességgel tárgyalja a történelmi eseményeket. Inkább azok egy részét emeli ki, az alcímben jelzett „ismeretlen vándor-költő” elbeszélésében. Ez az elbeszélés s a hozzá kidolgozott nézőpontszerkezet egyfelől megfelel a hagyományos krónikásének formájának, mert az események lezárultával, a végkifejlet ismeretében szólal meg az elbeszélő, másfelől viszont különbözik tőle, mert az eseményeknek nem egyszerűen az okát és eredményét firtatja, hanem tágabb látókörbe helyezve folyamatosan értelmezi azokat öntudatos, személyes és gyakran lírai megszólalásokban. Ugyanakkor az eseményelbeszélésben, a leírásokban közel áll a klasszikus eposz formájához. Másrészt a költeményben nem csupán az elbeszélő szólal meg, a nézőpontszerkezetbe építve olvasható a vak énekmondó éneke Dózsa táborában, a paraszti sorsról, a keresztesek Mária-imádsága Rákosnál, valamint a hegedűs ősi jellegű éneke a tábori lakomán, a döntő csata előtt. „Az eposz három betéte a kiváltó ok, az útkeresés és a cél költői megfogalmazása” (Bodnár 1993, 30). A polifónia a másképp elmondhatóság költői jelzése a nyelv uralhatóságának megkérdőjelezése nélkül.

A tékozló ország hosszúvers, az 1950-es és 1960-as években Juhász, Nagy László és néhány más költő által kedvelt versforma. A hosszúversre a poétikai, műfaji meghatározottság részlegessége, a nagyfokú változatosság jellemző. Egyesül benne a többnyire allegorikussá váló történetelbeszélés és a lírai vallomástevő megszólalásainak sora, gyakran szétválaszthatatlanul. Az elbeszélt történet, esemény nem föltétlenül egyetemes jelentőségű, ám a kifejtés részletessége és az elvont jelentésréteg, amely többnyire az emberi boldogulással, a szegény emberek közösségének sorsával kapcsolatos, valamint a lírai reflexiók sora mégis azzá teszi. A hosszúvers ilyen szerkezete több beszélő vagy többféle beszédmód megszólalását teszi lehetővé, valamiféle polifóniát. Juhász és kortársai hosszúverseiben e polifóniának nagy szerepe van. A hosszúvers világirodalmi párhuzamait a 20. század elejétől lehet fölfedezni, azonban e versformák éppen a vallomásos és képviseleti lírától távolodnak, sőt a tárgyias líra, a személytelenítés elvégzői, például T. S. Eliot költészetében jelennek meg. A tékozló ország hullámos szerkezetű. A váltások elsősorban a nem időrendi történeti elbeszélő és a lírai reflexív részek között történnek. A váltások nem élesek, inkább átfedő, átmeneti jellegűek. Az állandó visszatérés és újrakezdés lírai szempontból különösen hosszúversben a végtelennek felfogott világ és történelem allegorikus kifejezése. A tékozló országban a műfaji tágasság az egyes részek nagyfokú nyelvi kifejtésével, a nyelvi, poétikai tágassággal kapcsolódik össze, melynek csak kerete a nagy mondat- és sorterjedelem.

Az allegorikussá váló költemény a jelen idejű történelmi kudarc, a pusztulás látomását rajzolja meg, a többes szám első személy kollektív szingulárisával és az elbeszélő lírikussá alakuló személyességével. Az eseményelbeszélésben tragikus történelem költői leképezése két irányban tágul ki: az emberi életnek, általában az élőlények életének a végessége, a halál, a pusztulás megértése irányában, illetve a kortárs történelmi szakasz megértésének irányában.

A költemény így tekintett összetettségében a krónikás mindinkább lírikus költővé válik, aki nem csupán átélője és közvetítője lesz a történelmi eseményeknek, hanem különleges képességű és hatalmú cselekvő alakítója is. A vers költői alapállása vallomásos és képviseleti, melyet a létbe vetett hit tart fenn, a versben többször, a zárósorokban pedig nyíltan kifejtve:

Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét!

(…)

Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,

mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!

A szabadság versbeli kifejtése egy transzcendencia nélküli, e világi, Isten nélküli, anyagelvű világkép keretében történik meg. Egyik összetevője a nép felszabadítása a szegénységből, nyilvánvaló utalással a kommunista szocializmus kísérletére. Egy másik összetevője az e világi létezés általánosként gondolt értékeinek megvalósítása, a biológiai és tudati lehetőségek kiteljesítésének vágya. Juhász költeményében és egész életművében a születés, az élet és a halál élettani alapú megértése kiemelkedő szerepet kap. A biológiai létezés egyetemessége és egyúttal kivételessége teszi lehetővé számára az életörömöt, a létezés hitének erősségét. A történelem folytonossága is erre az elvre épül, az újjászületés élettani lehetőségére, annak anyagelvű és minden transzcendens vonatkozást tudatosan elhárító magyarázatában. A Juhász Ferenc által vázolt történelmi tragikum ezért nem lehet teljes, hiszen az ember itt önmagával szemben, közösségében és közösségével bukik el.

A tékozló országnak és általában Juhász költészetének további igen fontos jellemzője mutatkozik itt meg. A Juhász-versek nyelvi sajátságai, a magyar költészetben szinte előzmény nélküli gazdag képi világa kezdettől a befogadástörténet állandó része volt. A nagyfokú nyelvi és fogalmi képzelőerő és a (Vörösmartynál már egyszer kidolgozott) látomásosság valóban meghatározó e költészetben. A képzelet nyelvi leképezésében több összetevő egyesül Juhász verseiben. Az egyik összetevő a népi, paraszti tapasztalati világ, melyben a népi világmegismerés formái, a földművesszemlélet uralkodik. A népi tapasztalatból elsősorban a növényi és állati élővilág ismerete tűnik a legfontosabbnak, illetve a világegyetemről való népi tudás. Ehhez kapcsolódik a születés, az emberi életfolyamat fő állomásainak és a halálnak közvetlen népi tapasztalata.

A másik összetevő az élettani és vegyi tudományos ismeretekből adódik, részleges átfedésben a népivel. Juhász így egyéni módon kapcsolja össze a növényekről való népi és tudományos ismereteket, vagy az állati, emberi test népi és tudományos tapasztalatát. Például:

Ha a nap a fák közé lerakja fény-dúcait, arany-pilléreit,

s így építi fel a zengő égi kupolát, fény-talpas templomát,

ha a hold a fák közé lerakja vaskos, fehér oszlopsorát,

mi lesz veled maradék-tisztaság, végső-dac, magadban-lobogó-hit?

(…)

Hogy zabál a mocsár, fortyogva, böfögve befalja mind a menekülőt!

Gyomrában majd a csontvázak csipketornyai, a halál csontkastélyai libegnek,

a csonttalan egysejtű, az ős-puhány így lesz csontvázzal több, mint a gyermek,

ha épül anyja méhiben, de most még kortyol, hemzseg a fuldokló barom, üvölt.

Ezeket a tapasztalati elemeket teszi költészete részévé többféle eljárással.

A nézőpontszerkezetben több jellegzetes művelet tapasztalható. Gyakori a végletes fölnagyítás, valamely kisebb részlet vagy jelenet igen közeli és aprólékos, látható kidolgozása. Szintén sokszor összetevője a versszövegnek az ellentétes kicsinyítés, amely mindig valamely tág látókörben helyeződik el. Juhász kedvelt eljárása a jelentéstanilag szokatlan társítás, egymással ritkán együtt álló, egymáshoz viszonyítva távoli fogalmi elemek közvetlen összekapcsolása. Ennek egyik formája a kicsinek azonnal a végtelenhez viszonyítása, egy másik, talán még gyakoribb megjelenése a vegetatívnak az élethez és a halálhoz kötése. Hasonlóképpen általános a vegetációból a törzsfejlődésben korábbi, igen ősi élőlények fogalmi viszonyba hozása a történeti emberi világ részleteivel és egészével.

Az anyagelvű szemlélet és történelemmagyarázat itt találkozik össze a képzelet nyelvi leképezésével: az egyszerre népi és tudományos módon megragadott vegetáció (születés, élet, halál) a maga élettani jellegével válik a történelmileg értelmezhető születés, élet és halál közvetlen fikciós kifejezésévé. Ez a poétikai eljárás egyrészt megtartja népi eredetű naivitását, másrészt kilép belőle (de nem tagadja meg), és egy elvont eszmekör pontos költői megfeleltetése lesz. Lényegében a matériának a körforgása és a költői erő menti az ember bukását. A Juhász-féle költői mű minden látszat ellenére nem mitologikus és nem is mágikus, jóllehet a versben szereplő költő cselekedni kíván, és cselekvésre szólít fel. Mindemellett a személyiség nem jelent kérdést a versben, ahogy a közösség sem válik problematikussá, a tapasztalt elbukás és a nyomában támadó költői kétely nem kérdőjelezi meg.

Juhász Ferenc költői nyelve A tékozló országban különös erővel jeleníti meg a jelzett összetevőket. Főképp a fogalmi társítások nagy távolsága, szokatlansága feltűnő a metaforikus leképezésekben, hasonlatokban. Juhász nem bontja meg a hagyományos poétikai eszközöket, de másként él velük. Különösen jellemző verseire az egyes költői képek igen részletes kidolgozása, kifejtése, hosszú részletezése. Míg a korábbi magyar költői hagyomány inkább a szemantikai tömörségre és telítettségre törekedett, ezáltal a szóképet vagy retorikai alakzatot főképp mint többé-kevésbé zárt jelentésszerkezetet állította a megértés középpontjába – addig Juhász kitágítja, kibővíti őket, ezáltal az olvasó figyelmét jobban a feldolgozásra, a műveleti megértésfeltételekre irányítja. A hosszú jelentésszerkezetekben az összetevőket, valamint azok viszonyait kell megérteni, és majd ebből kerekedik ki maga a szerkezet (például egy metaforikus, metonimikus összefüggés vagy hasonlat). S itt nem hagy kétséget a költő: a képzeleti bemutatása olyan fogalmi, ismereti viszonyításokkal, társításokkal történik, amelyeknek csekély az irodalmi hagyománya, a népi tapasztalati világban pedig kismértékű a kifejtettsége.

Juhász Ferenc költészete látomásosságában nyilvánvalóan kapcsolódik Vörösmarty költői világához, valamennyire az apokaliptikus irodalomhoz. Valójában azonban Petőfi népi radikalizmusa, Illyés újnépies közösségi képviselete és József Attila létértelmezési érzékenysége összegződik egyéni beszédmódban, a közösségi, szocialista világ megalkotásának költői fölemelésében, pontosabban annak végső soron kudarcos kísérletében. „A líra e változata hangsúlyosan a közérdekű, nyilvános beszéd műfajának tekintette a verset. Tudatosan vállalva azt – a nemzeti irodalom nagykorúvá válásának idején kialakult – szerepfelfogást, miszerint a művész valamely értelemben mindig exponense, »képviselője« annak a közösségnek, amelynek nyelvén és kultúráján keresztül esztétikai viszonyt teremt a világgal” (Kulcsár Szabó 1993, 44–45).

A polifon, különböző tapasztalati terek világképét poétikailag egyesítő, elbeszélő és lírikus elemeket összedolgozó hosszúvers nem kizárólag Juhász Ferenc költészetének a sajátja az 1950-es évektől. Másik legismertebb kiemelkedő művelője Nagy László volt.

A Gyöngyszoknya, Nagy László hosszúverse nem sokkal Juhász Ferenc alkotása előtt készült, 1953-ban. E költői mű a Nagy-féle líra minden lényeges korai jellemzőjét mutatja, egyetlen, lendületes szerkezetben. A vers szintén egy allegorikussá váló esemény elbeszélésének, valamint a nézőpontszerkezetből és a lírai beszélő megszólalásaiból kialakuló összetevőnek az egysége.

A hosszúvers elbeszélt eseménye egy vihar, jégeső, amely minden kiszolgáltatott élőlényt, növényt, állatot elpusztít, egyszerre a természetet és az emberi munkával az életfenntartáshoz létrehozott javakat. A vers a vihar lefolyását annak eseményszerkezetében mutatja be, a kezdettől a csúcspontján át a végig, a végső pusztulásig gyorsuló, majd hirtelen meglassuló, megálló dinamikával. A költői bemutatásnak itt is két fő jellegzetességét lehet tapasztalni. Egyrészt a népi tapasztalati világ közvetlenül az egyetemessel kerül vonatkozási viszonyba. Másrészt az eseményelbeszélés általában és részleteiben is igen gyorsan allegorizálódik. Az áttételesség kiindulópontja a jégesőnek cédaként való metaforikus leképezése, melynek folyamatában a pusztító természeti jelenség mindinkább egy emberalakú, de mitikus erejű apokaliptikus hatalommá növekszik, mellyel szemben nincsen más védekezés, csak az újrakezdés.

Nagy László mítoszi keretet formál versében, amelyben a földi embertől független, vagy függetlenedő gyilkos erők és a tisztaságra törekvő e világi ember küzdelme transzcendens jellegű. A küzdelem tragikus, mert a jó elbukik, de képes az újrakezdésre:

Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten,

mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben.

(…)

Áll az ember a tájban, vassá mered a lába,

fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja –

s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt,

mellébe levegőt vesz, tartja – egeket zendít.

Nagy László költészete nem fejt ki közvetlen történelemszemléletet, sem nem kapcsolódik a kommunista ideológia igazolásához, általánosabb érvényre törekszik. Ugyanakkor – Juhász költeményéhez hasonlóan – e versben is a küzdő ember közösségbe tartozása a meghatározó, személyiségét a bukás nem kezdi ki, fő értékelve a szegénység elleni harc, mely a születés, élet és halál közvetlen tapasztalati és egyúttal elvont egyetemes megértéskísérletében történik. Míg Juhásznál az értékvonatkozások elsősorban az élettani részletekben jelennek meg, addig Nagy Lászlónál a tömör metaforizálás kettősségében, például a jég-gyöngy megfeleltetésben. Nagy László hosszúversében a magyar népnyelv és a népies irodalmi hagyományok jól megmutatkoznak:

Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll,

füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár.

Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha

árammal volna töltve – száll, mint meteorszikla!

(…)

Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek,

fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek.

(…)

Mint hercegi hintó, reng a vakparádéra,

Éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda.

A képzeletnek nagy szerepe van e versben, de korlátozza az eseményleírás közvetlensége. A részletek itt is a paraszti tapasztalati világból származnak, melyeket a költői képzelet visszafogottan kifejt, s gyakran ismétlődően, de eltérő módon bemutat. A versbe folyamatosan beépül az elbeszélő lírikus nézőpontja, megszakítatlan értékelése: részvéte és megvetése.

A Gyöngyszoknyát követő hosszúversek a Nagy László-életműben (például a Rege a tűzről és jácintról, a Menyegző) az eddigi poétikai eredményeket viszik tovább, kibővülve a polifónia többféle, összetett és aprólékos kidolgozásával. Nagy László számára a költői szó alapvető fontosságú cselekvés. Költészetében azonban nem elsősorban a lírai, de ésszerű felszólítás uralkodik, a közvetlen cselekvésre késztetés, hanem a vers mint szöveg, mint nyelv különleges, mitikus erejébe, népi varázserőbe vetett hit, melynek gyökerei egyrészt a népi vallásosság különböző formáiban, másrészt az 1945 utáni társadalomátalakítás eredményességébe helyezett bizalomban találhatók. Az utóbbi Nagy költészetében fokozatosan eltűnt, az első ellenben fölerősödött.

Juhász és Nagy László költői köréhez sorolják gyakran Kormos Istvánt is. Valóban, Kormos pályája s korai költészete közel áll a másik két költőéhez: Kormos is a népiesség felé, igaz, inkább a pályakezdő népies helyzetdalok és zsánerképek felé tájékozódott, valamint több hosszúverset is írt. Kormostól azonban távolabb áll a közösségi képviselet és a hagyományos lírai vallomásosság is. Költészetére jellemző a meseszerűség, a szellemi és nyelvi játék, az irónia. Képzelőereje a reális és a fikciós közötti tartományban a tragikum és a jókedv összejátszatásában működik, melyben elsősorban a személyes létezés, a személyiség e világi etikus boldogulása áll a középpontban, a személyes boldogság (sőt erotika) és szenvedés egymást kiegészítő kettősségével. Kormos olyan költői világot épített ki, amelyben a lírai hős „szegény” Yorick. E szerep több versében különböző módokon fejeződik ki. Yorick Shakespeare Hamletjében a király udvari bolondja, kinek koponyáját Ophelia sírjának ásása közben találják meg a sírásók. Yorick egyúttal szellemes, élénk tiszteletes Sterne Tristram Shandy című regényében, nem függetlenül a Hamlettől. A két alak föltehetőleg az alacsony származású, kevéssé iskolázott R. Tarlton 16. századi színészre, tréfamesterre, énekmondóra utal vissza, aki Erzsébet királynő színésze lett, ám szegénységben halt meg. Kormos e szerep fölvételével olyan ironikus, sőt groteszk vallomásos lírát alkotott, amely egyszerre viszonylagosítja az emberi nagyságot és esendőséget, az e világi hitet és az e hitbéli csalódást, valamint az ideológia diktatórikus önhittségét. „A sokszínű játékosság az érett Kormos sajátossága, s olyan történelmi időszakban formálódott, (…) amelyben a hivatalos irodalompolitika jó szívvel csak a vátesz-forradalmár költő típusát fogadta el” (Vasy 2002, 229). Kormos István költészete további világirodalmi, művészeti utalásokat tartalmaz. Tágabb szemhatárral más nyelveket, kultúrákat mélyebben beépített életművébe, mint közvetlen társai. Nyelvezete ennek megfelelően számos népi elemet dolgozott föl, ám azt jelentős átalakítással, a nyelvjátékos összetevőket kiemelve. Költészete mind erősebb (neo)avantgárd vonásokat mutatott:

vonszolnak piros delfinek koromtengeren éjszaka

partra kicsapnak az a part szívem leomlott partfala

álmaim-rakta hazádig onnan vakon is elmegyek

de kapud nyitott-kés-kapu ablakon küldő fényjelek

s kezek kezek kezek kezek küldő kezek taszítanak

hangtalan hang eresszelek hangtalan hang elhagyjalak

            (vonszolnak piros delfinek)

Az 1945 utáni költői népiesség, Juhász, Nagy László és számos társuk legtekintélyesebb követőjének, Illyés Gyula szellemi örökösének Csoóri Sándort tekinti a kritikusok többsége. Csoóri személyes életpályája valóban sokban hasonlít Juhászékéhoz: a szegényparaszti sorból kinövő lírai tehetség a világ (költői) megváltoztathatóságának tudatában indult pályáján, majd a csalódás nyomán megváltozott költészete. Csoóri azonban több tekintetben is különbözik elődeitől. Költészetében a közösség képviselete nem uralkodó jellegű, tematikája széles, élményfeldolgozó, reflexív, gyakran gondolati. Lírája jelentős mértékben eltávolodik a nyelvi népiességtől, a népit is egy műben feldolgozó polifóniától, valamint a népi tapasztalati világtól. Csoóri Sándor munkásságában – ellentétben az előzőekben tárgyalt költőkkel – nagy súlyt kap a szociografikus próza és az esszé, valamint a film. A Csoóriról kialakult irodalmi képet a két prózai műfaj jobban meghatározza, befogadástörténetében a közösségi képviseleti elv, a demokrácia, a szegénység elutasítása és a nemzeti tematika elsősorban prózai írásaiból, filmjeiből származik, kevésbé költészetéből. Ehhez természetesen hozzájárult politikai tevékenysége is. „Hivatásai kiegészítik egymást, összeadódnak. Ösztönzőjük az Adytól, Németh Lászlótól, Illyés Gyulától, József Attilától, Nagy Lászlótól örökölt és tudatosan vállalt felelősségérzés a nemzet sorsáért, jövőjéért és a nemesebb emberi lét minőségéért” (Görömbei 2003, 8).

Csoóri első, petőfieskedő korszakát követően 1956 után jelentkezett az a megrázkódtatásszerű csalódás és költői váltás, amely Juhász és Nagy László lírájában 1953 körül már megtörtént. Csoóri Sándor azonban más irányban tájékozódott. Menekülés a magányból (1962) című kötete erőteljesebben szakított a népies poétika számos összetevőjével. A lírai beszélő itt is vallomástevő, de teljes öntudattal, önérzettel lép föl a megszólalásaiban, szemben Juhász egyetemes leíró vágyával, Nagy László ontológiai megilletődöttségével. Saját személyiségének, érzéseinek és gondolatainak keresi a helyét. E költői folyamatban a világ dolgaira, eseményeire adott válaszok, érzelmi megnyilvánulások feldolgozása főképp Illyés Gyula reflexív, áttetszően gondolati költészetéhez kapcsolódik. Az elégikus beszédmód a leggyakoribb, közvetlen személyességgel, nemritkán valaki megszólítotthoz fordulva:

Vártam a földrengést: a verset

és most minden romokban hever. Az idő

mint a földkéreg meghasadva, mint szájbalőtt

katonák feje.

Vékony repedések a vizeken,

virágok szárán,

fecsketojásokon,

vékony repedések az életemen.

Éjszakáznom csak a puszta föld maradt:

egyetlen papírlap az arcom előtt: megőszült

kivégzőfal, vakító semmi-térkép.

          (Vakító semmi-térkép)

E költészet több fontos összetevőből áll. Meghatározó az új élmények szubjektumalakító bemutatása. Ekkor a személyiség folytonos megismerése, ismereti és élménybeli gyarapodása áll előtérben, a lírai beszélő szemlélődésében éppúgy, mint személyközi kapcsolataiban. E lírai beszélő világbeli mozgásai, utazásai vagy szemlélődése során egyaránt a személyes létezés és a viszonyok általi létezés rövid jeleneteit mutatja be. A személyiség önmeghatározási kísérletei, a személyes szabadság összetevői foglalkoztatják. Szintén alapvető e költészetben az a népi baloldali útkeresés, amely az 1960-as években több forrást is talált magának: az egyik néhány, a vasfüggönyön túlról, nyugatról érkező kortárs irodalmi hatás (például Camus vagy a beat), a másik a kubai utazás, az első szembesülés a forradalmi mássággal, továbbá általában az 1968 körüli események. Csoóri Sándor értelmiségi forradalmi lendülete már közelebb állt az 1968-as történésekhez, mint az 1945 utániakhoz. Életművében ebből a sokirányú tájékozódásból alakult ki az a költészet, amely prózájával, esszéivel összhangban a közösségi képviseletnek egy újabb formáját hozta létre, elsősorban a Kárpát-medencei magyarság nemzetegyesítésének céljával.

Csoóri poétikája csak részben követte a mesterekét. A népi tapasztalati világ mint viszonyítási tartomány a képzeleti hozzáférhetővé tételében kisebb, illetve áttételesebb szerepet játszik költészetében. A népi ismeret a pillanatnyi és általánosított természeti élmény kifejezésformáiba épül be, egyre inkább eltávolítva forrásától, tragikum nélkül. Csoóri Sándor számára is fontos a költészet, a költői nyelv hatalma. Több írásában, például A világ érzéki hatalma című esszéjében azonban kissé korlátozó módon magyarázza a nyelv képességeit, s elutasít minden kételyt a nyelv uralhatóságával kapcsolatban.

Ebben a közvetlen irodalmi közegben Juhász Ferenc költészete A tékozló ország költői jegyei nyomán alakult tovább világképileg, poétikailag és nyelvi tekintetben. Így például A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából (1955) vagy a Babonák napja csütörtök: amikor a legnehezebb (1963) a polifóniát mind összefonódottabbá tette, a személyiség egységének kérdésessé válását mind határozottabban jelezte, ám a kétely nem rombolta le sem a képviseleti lírai alapállás és a költői hatalom hitét, sem az e világi élet és közösség elsőségének eszméjét. Ez a poétika vált az 1970-es évektől kezdve önismétlővé és önjáróvá, fokozatosan kiüresítve Juhász Ferenc költészetét. Lírája egyre elvontabbá vált, mindinkább eltávolodott a szegénység leküzdésének képviseleti elvétől, s egy általános emberi, erkölcsi és etikai értékeket kereső költészetté lett, amely a biológiai létezés részeként ismeri a szellemit, a transzcendens tagadásával, a vele való rejtett küzdelemben. Nem lényegtelen körülmény, hogy Juhász Ferenc mindezt a Kádár-diktatúra központilag elismert személyeként tette.

Nagy László mitikus költői világot épített föl, amelyben a megszólaló vallomástevő költő helyét fokozatosan átveszi a láthatatlan pusztító hatalmak ellen küzdő etikus személyiség. A személyes tisztaságra törekvés elbukik, mert a világ rejtett hatalmai könyörtelenek. Csak a személyes megállás marad, miképp azt a Menyegző vagy a Balassi Bálint lázbeszéde mutatja.

Juhász Ferenc, Nagy László és társai olyan vita részesei, amely részben kilép az irodalom s általában a művészet közegéből a társadalmi kérdések megoldásának terepére. Megfelel tehát egy régebbi hagyománynak, amely az irodalmat tekintette más életvilágbeli tartományok színterének, azonban egyúttal – áttételesen – elismeri a művészet politika és ideológia alá rendeltségét.

Mindennek jellegzetes megnyilvánulási területe az irodalmi népiesség 1945 utáni története. Az ideológiai visszaélés és kihasználás mellett (melyet 1949-től a „Lobogónk Petőfi” kommunista politikai jelszó foglalt össze) a népiesség (ön)értelmezése is azt sugallta, hogy a magyar paraszti kultúra (a népköltészet, népzene, általában a népnyelv) közvetlen átemelése a magas művészetbe egyrészt problémamentes lehet, másrészt az átemelés, a „felhasználás” hozzájárul a nép fölemeléséhez, fölemelkedéséhez, társadalmi és művészi egyenjogúsításához. A népi elem puszta megjelenése főképp a magyarázatokban önmagában vált értékké, mert a néptől eleve idegennek tekintett hatalommal szembeni ellenállás jelképévé vált, egyúttal a tiszta forrás képzetét keltette, megkülönböztetés nélkül. E vélekedések szerint a művészet nem csupán fölemelte a földműves népet, hanem a művészetet is demokratizálta a hagyományban élő és a közérthetőhöz közelítő formák alkalmazásával. Hiszen – eszerint – a népnyelv mint a paraszti kultúra, paraszti tapasztalati világ leképezése határozza meg a közösség és az egyén mint közösségi tag világmagyarázatát, önmaga megértését. E szemlélet lehetséges igazságát a népinek önmagában bemutatása, a nem népitől, általában a műveltségi áramlatoktól való elkülönítése erősen gyengíti.

Juhász Ferenc, Nagy László és legjobb követőik a pályakezdés után jórészt elkerülték e zsákutcát, s valóban poétikai keretű szintéziseket alkottak. A költészetükkel kapcsolatos magyarázatok néha mégis hajlamosak az egyszerűbb megoldást választani, leginkább Bartók, Kodály és a népzene kapcsolatán példálózva. Bartók Béla a népzenei elemek feldolgozásával nem a népet kívánta demokratizálni, és nem a népzenét kívánta behelyezni a modernizált társadalomba, hanem olyan autentikus zenét írt, amely több művészi és tapasztalati irányt összegez, olyanokat is, amelyek korábban nem kerültek a zeneszerzés látókörébe, a legmagasabb esztétikai szinten. „Ez nem egyszerűen folklorizmus volt (…) ő minden elődjénél erőteljesebben a legeslegújabb művészi kifejezés, az egyetemes zenei megújhodás, a zene forradalma érdekében, avantgardista kortársait szem elől nem tévesztve kereste az ősi parasztművészetben az új csíráit” (Somfai 2005, 244). Kodály Zoltántól is távol állt az egyszerű felhasználás. A „bartóki modell” nem a népi elemek műbeli megjelenése, hanem e népi elemek átértelmező szövegközisége, amely kortárs alapkérdések megjelenítését teszi összetettebbé. A személyiség megragadhatóságának és egységének kérdése itt is összekapcsolódik a nyelv (a zenei nyelv) határainak és jelentéstartományainak kiterjesztésével, egyúttal a személyiség és a közösség viszonyának átértelmezésével, az egyszerű képviseletiség elhárításával, továbbá a művésziség jellegével. „A művészi érték nem alkotói szándékra vezethető vissza, hanem a befogadás során válik érzékelhetővé. (…) Nem tartható szerencsésnek az olyan érvelés, amely a paraszti hagyományban élő személynek tulajdonít művészi szándékot” (Szegedy-Maszák 2005, 28).

Juhász Ferenc, Nagy László és társaik a magyar költészetben korábban nem tapasztalt poétikai irányokat valósítottak meg a népi és a modernizációs nyelvi regiszterek többféle összegzésével. Ugyanakkor költészetük bár eltérően, de kissé távol maradt az európai irodalom fő irányaitól mind a bukás vagy a kétely megértési feltételeinek körvonalazásában, mind a nyelv rendkívüli mértékben alkotó, de rá vissza nem kérdező alkalmazásában. A magyar irodalom 1945 utáni történetében ez az irány részben több előzményhez kapcsolódott (főképp a két világháború közötti népiességhez), részben inkább új szakaszt nyitott. A nyitás alapja e költők szegényparaszti indulása és élményvilága volt, ami összetalálkozott a társadalmi átalakulás vélt és remélt eredményeivel. A külső, nem irodalmi tényezők, amelyek a vallomásos és képviseleti költészeti formákkal kapcsolódtak össze, kissé távol tartották ezt a költészetet a kortárs irodalom más áramlataitól. A világra való rácsodálkozás enyhe naivsága, a közösségmagyarázat és a történelemértelmezés néha kissé egysíkú jellege, valamint a személyiség kérdéseinek háttérbe szorítása e költészetet kiszolgáltatta a történeti eseményeknek.

Hivatkozások

Bodnár György (1993) Juhász Ferenc, Budapest: Balassi.

Görömbei András (2003) Csoóri Sándor, Pozsony: Kalligram.

Kulcsár Szabó Ernő (1993) A magyar irodalom története 1945–1991, Budapest: Argumentum.

Somfai László (2005) „Mi a magyar Bartók Béla zenéjében?”, in Romsics I.–Szegedy-Maszák Mihály (szerk.) Mi a magyar?, Budapest: Habsburg Történeti Intézet–Rubicon.

Szegedy-Maszák Mihály (2005) „Szájhagyomány és irodalom: kapcsolat vagy ellentét”, in Szemerkényi Ágnes (szerk.) Foklór és irodalom, Budapest: Akadémiai, 27–39.

Vasy Géza (2002) Kormos István, Budapest: Balassi.